Audio-kultúra

    Az etalonról mint mércéről és műszerről

        Nemrég és nemhivatalosan meghívtak bennünket az egyik üzembe, hogy
    hallgassunk  meg egy új hangdobozt. Afféle ősmodellről volt szó, tehát
    nem nullszériáról, még csak nem is prototípusról, csupán arról, amit a
    tervezők  hamarjában  sajátkezűleg  összeraktak.  Úgy  érezték,  máris
    sokkalta  jobban  szól, mint bármelyik előző típus, de szerették volna
    kitudni a mi véleményünket is. Minden ember hiú, az újságíró meg aztán
    éppen  nem kivétel, mégis, köszönettel visszautasítottuk a megtisztelő
    meghívást.  Ugyanis idegen környezetben, rendkívül gyatra hangszedőről
    és  erősítőről  hallgattuk  volna  az  új  hangsugárzót - ugyan mit is
    állapíthattunk  volna  meg  róla?  Azt, hogy tényleg valamivel szebben
    szól  az  elődeinél?  A tervezők ettől aligha lettek volna bölcsebbek.
    Boldogabbak  még  kevésbé, hiszen ők azt szerették volna demonstrálni,
    hogy a fejlődés nem árnyalatnyi, hanem ugrásszerű - aminek, mitagadás,
    éppen ideje is volna már.
        Mellesleg  szólva, nem mindenki ennyire optimista. Mások inkább az
    egyenletes,  fokról  fokra  való fejlődésben hisznek, akárcsak a híres
    pszichiáter, akinek betege azt képzelte magáról, hogy ő XIV. Lajos. Az
    orvos  nem  adta fel a reményt, és szívós munkával, fokról-fokra három
    Lajost lealkudott. A páciens ma már csupán XI. Lajosnak képzeli magát.
        Nem  győzzük  ismételni:  nincs  aranyfülünk  (másnak sincs). A mi
    mesterségünk  abban  áll, hogy a különféle hifi-masinákat beillesztjük
    egy általunk jól ismert, semleges karakterűnek ítélt etalonrendszerbe,
    és  megfigyeljük:  milyen mértékben és irányban színezi el a hangképet
    az  idegen  készülék.  Magától  értetődik, hogy ezt az etalonrendszert
    nagyon   gondosan   válogatjuk   össze,  minduntalan  felülvizsgáljuk,
    mondhatni:  karbantartjuk (ronda szó). Referencia-gépeink nem lehetnek
    sem  túlságosan  drágák, sem túlságosan olcsók - és ez a mi legnagyobb
    dilemmánk.  Ha  túlságosan drága etalont választunk, joggal vethetik a
    szemünkre,  hogy  nem a földön járunk, és hogy a közhasználatú Teslák,
    Akaik,    Videotonok    tulajdonosai    semmire   se   mennek   a   mi
    megállapításainkkal. Ez igaz is - egy bizonyos mértékig.
        Sajnos,  kevesebben  gondolnak  a másik veszéllyel, már tudniillik
    azzal,  hogy  mi  van,  ha  túl  gyönge  etalonnal dolgozunk. Ebben az
    esetben   meghamisítjuk,   de   legalábbis  bizonytalanabbá  tesszük a
    szubjektív   tesztek   eredményét.  Referenciakészülékeinknek  ugyanis
    kettős   funkciójuk   van:   nemcsak   mércének  használjuk  őket,  de
    mérőműszernek   is.   Nézzük   például   a   Spendor  BC1-et.  Ha  más
    hangsugárzókat  tesztelünk,  mérce  a  Spendor,  ezt  kell elérni vagy
    megközelíteni.  De ha erősítőt vagy hangszedőt vizsgálunk, akkor a BC1
    már  műszer,  amellyel  megpróbáljuk  kimutatni a többi láncszem ilyen
    vagy olyan tulajdonságait.
        A  Spendorral  egyébként  szerencsénk  volt: ez az a neves nyugati
    modell,  amely  még  mindig  tízszerte  olcsóbb  a luxusdaraboknál, és
    hibáival-erényeivel is kitűnő munkaeszköznek bizonyult. Tulajdonképpen
    nem   jártunk   rosszul  a  Quad  teljesítményerősítővel  és  a  Revox
    RIAA-korrektorral   sem.   Úgy   véljük,   a   minőségük  Nyugaton  is
    respektálható,   a   középkategóriát  valószínűleg  meghaladja.  A  mi
    hangszedő-   és  hangsugárzó  tesztjeinkhez  feltétlenül  megfelelnek.
    Nagyon   bízunk   benne,   hogy   előbb-utóbb   hazai  konstrukciókkal
    válthatjuk  fel  őket  dehát  ezt  már  sokszor elmondtuk.
        Gondunk van viszont a hangszedőinkkel. Igaz, a mágneses Sonus Gold
    Blue  térhatása,  a  mozgótekercses  Ortofon  MC  10 sima, torzítatlan
    hangképe  változatlanul  meggyőző,  de azért ha összehasonlítjuk őket,
    rútul  kimutatják  egymás  hibáit.  A  mérce,  amit  állítottunk, csak
    látszólag  magas,  hiszen  a  Sonus is, az Ortofon is tulajdonképpen a
    középkategóriába tartozik: léteznek nagyságrenddel drágább - és persze
    nagyságrenddel  olcsóbb hifi-hangszedők is. Tény, hogy a "műszerünket"
    kezdjük  gyanakvással  nézni.  Gyakran  hallani,  hogy  a  hangszóró a
    leggyengébb   láncszem,   dehát   a   hangszedő  is  elektromechanikus
    szerkezet, és bizony eléggé tökéletlen. Most, amikor javában készülünk
    a  FEB-re  (ha  valaki  még nem hallott volna róla: a Fono Előerősítők
    Bajnokságára),  aggaszt  bennünket,  hogy  hangszedőink fogyatékossága
    esetleg  tévútra vezet bennünket, vagy legalábbis nagyon megnehezíti a
    dolgunkat.  Ezért  noha  változatlanul  üzemben  tartjuk a Sonust és a
    többit, és ellenőrzésképpen újra és újra kipróbáljuk majd őket -, most
    Olvasóink   elnézését   kérve  kivételesen  áthágjuk  a  magunkalkotta
    szabályt,  és  átmenetileg  egy  igen  értékes  hangszedőt  illesztünk
    etalonrendszerünkbe:  az Ortofon MC 30-at, a T 30 transzformátorral (a
    HUNGAGENT  Rt.  szívességéből).  Ez  a  kombináció  egyesíti  a mi két
    hangszedőnk erényeit, a gyöngéik nélkül. Nem győzzük hangsúlyozni: nem
    mércének tekintjük. Csakis műszernek.