HomePage

 
 
 
     
 
 A HFM 35 éves lenne
 
   

A HiFi Magazin 35 éves lenne

 

    Így 2015 előtt pár nappal, még éppen hogy igaz ez a cím. Mindenképp szerettem volna egy ilyen bejegyzést, hiszen a HFM minden aspektusában (mint alkotó gárda és alkotás egyaránt) megérdemli, hogy gondoljunk rá: még évfordulókon kívül is, amikor csak lehet. Hogy mennyi időm ment rá, és hányadik nekifutásom ez az írás, ami végül itt és most olvasható - már nem is tudom, annyi változat lett részemről az öncenzúra áldozata.

    Bizonytalanságom oka viszonylag egyszerű. Egyrészt, a 15 évvel ezelőtt írt ajánló cikkemnél szebbet-jobbat-szívhez szólóbbat ma sem igazán tudnék írni: amit pedig az azóta eltelt időszakról is, összefoglalásképpen mindenképp el kell mondanom, mert kötelességemnek érzem leírni, az nem maradhat a hifi hobby keretei között.
    Sőt, a helyzet bizony, még ennél is sokkal súlyosabb. Mondanivalóm még a "korszellem"(?) által diktált "keep smiling"-idiotizmus, és a polkorrektség fedőnevű agymosás (lásd még: "újbeszél nyelv") kereteibe sem fér bele.
    Nem vagyok hajlandó ugyanis a médiumok 99%-ához hasonlóan megalázni a jobbra érdemes Olvasót azzal, hogy szép, de bárgyú lózungokkal, technokrata rövidlátással ömlengjek mindarról, ami nem fontos: ami puszta biznisz és reklám és öncél és egyéb felforgató tevékenység - miközben a lényegről említés sem esik.
    A lényeg pedig nem más (és az őt nemző felmenői, sok-sok generáció nevében itt és most szégyellje magát az a véglény, akinek új vagy közömbös ez az információ), mint hogy a kultúránk, a keresztény hagyományokon nyugvó európai civilizáció (amihez Szent István óta tartozunk) végveszélybe került. Ez a folyamat immár egyértelműen visszafordíthatatlan, és sajnos exponenciálisan gyorsul. A helyébe pedig nem valamiféle új, "korszerűbb" rend nyomul (bár magát annak, Új Világrend-nek nevezi), hanem egy "felszalámizott", atomizált, "multikulturális", társadalomnak igazából nem nevezhető "embertömeg", amelyben minden egyes csoport csak kisebbség, és amit aztán - nem utolsó sorban a fejlett technika révén - egy szűk "elit" a "demokrácia" jegyében tökéletes orwelli diktatúra alatt tud tartani.
    Ahhoz, hogy a háttérhatalom mindezen célját elérje, gátlástalan kollaboránsok, hazaárulók pozícióba juttatásával először is materialistává, ezen belül totálisan pénz- és gazdaságközpontúvá aljasították le a létezésünket. Sokak, akiknek már felnyílt a szemük, azt gondolják, minden a neoliberalizmussal, és a globalizáció csúfnevű ámokfutással kezdődött: holott a materialista fogyasztói társadalom szellemi gyökerei a Nagy Francia Forradalom (és az ún. "felvilágosodás") előttre nyúlnak vissza, és később az ipari forradalom, a kőolaj kitermelése és hasznosítása tette lehetővé (lásd még ezt a beszédes diagrammot a Föld népességének növekedéséről).
    Az igazi "orwelli kor" a szeptember 11-i önmerénylettel vette kezdetét: ettől kezdve a terrorizmusra hivatkozva a "nyugati"-nak nevezett világban kivétel nélkül minden és mindenki megfigyelés alatt áll, és a hatalom módszeresen szétver, illetve megtorol minden olyan törekvést, amelyeknek akár csak esélyük lehet emberek felelősen gondolkodó, összetartó csoportját létrehozni a fent leírt törekvések ellenében.
    Jogi értelemben mindez valójában nem más, mint "előre megfontolt szándékkal, aljas indokból kitervelt, különös kegyetlenséggel végrehajtott" népirtás.
(Itt meg kell jegyezzem, hogy a háború, a terror, és a népirtás fogalmát is át kellene magunkban definiálnunk, mert a köztudattal ellentétben hadat viselni egy nép ellen, félelemben tartani embercsoportokat, nem csak lőfegyverekkel lehet - sőt! Sokkal egyszerűbb egy népet pénzhatalmi eszközökkel kifosztani, eladósítani, ennek érdekében a vezetőit korrumpálni, szennymédia által elzülleszteni, szétverni a kultúráját, és betarthatatlan ostoba és aljas szabályokkal bekorlátozni, büntetni, büntetni, büntetni, hogy tehetetlenné váljon, a létfenntartás kösse le minden energiáját, és féljen, szorongjon minden egyes percben, amíg csak él.)

    Akármilyen elfogultak is vagyunk, be kell lássuk: a hifi hobby kérdésköre ma önmagában is, és pláne a fentiek következményeként elkerülhetetlen kataklizmához képest - tökéletesen jelentéktelen. A hifi ma nem más, mint "entertainment": önszórakoztatás, amit elenyészően kevesen, és ki-ki a maga ízlésének, képességeinek, nem utolsó sorban pénztárcájának megfelelően űz. Aki ezt az állítást túlságosan is sarkítónak tartja, csak gondoljon utána: hány embert ismer maga körül, aki aktívan hifizik? Mikor találkozott utoljára akár csak egyetlen egy hobbytársával is, abból a célból, hogy hifizéssel töltsenek el időt: készülékeket hasonlítsanak össze, "buheráljanak", vitatkozzanak, megosszák zenei élményeiket? (Családi zenehallgatásról, zenélésről inkább már nem is vízionálok: ilyen tényleg csak a romantikus kosztümös filmekben van.)
    És vajon, hifiről írni, ma, érdemes-e? Aki megértette a HiFi Magazin szomorú történetét, hánykódását, és főleg dicstelen kimúlásának okait: annak már 1992-ben világossá válhatott az a letaglózó helyzet, ami azóta is a rideg valóság. Hogy a "piacgazdasági" viszonyok között a hivatástudat és az igazmondás nem kifizetődő: és egy szaklap csakis olcsó, felszínes reklámújságként létezhet. De talán a legborúlátóbbak sem gondolhatták akkor még, hogy 35 évvel később már semmi értelme nem lesz hifiről írni, merthogy senkit sem érdekel, és fogyasztói döntéséhez senki sem kíváncsi sem műszaki ismeretekre, sem kultúrára, sem esztétikára, sem a mások véleményére - pár mondatnál (avagy: a minősítő csillagok mennyiségénél) mélyebben. És vajon érdemes-e írni az (a nyilvánvaló ok-okozati összefüggés miatt) egyre silányabb, lélektelenebb(!) termékekről, amelyek évről-évre eltűnnek a feledés sűrű homályában?
    Jómagam is csak sokkal később, már az internetes korszakban értettem meg igazán, hogy "nyugaton" ez a nihilista "gagyi-korszak" már réges-régen, legkésőbb a '70-es évek elején elkezdődött. Végignézve az akkori, "kommersz" nyugatnémet- és japán készülék kínálaton, látszik, hogy már akkor sem éppen a világmegváltó szándék szülte őket. Számunkra döbbenetes lett volna, ha megjelenésekor, 1979-ben (a HFM első száma is ekkor látott napvilágot) ismertük és értettük volna a Pink Floyd "The wall" című klasszikusát, amely a fogyasztói társadalomból való kiábrándultságnak is hangot ad. Illusztráció gyanánt alább egy képkocka a híressé vált, az album alapján készült, azonos című filmből.



    A helyzet igazi paradoxona, hogy ma, amikor a technikai fejlődés révén a hi-tech audio, video, telekommunikáció, számítástechnika már csaknem minden háztartás részét képezi (hogy más példát ne mondjak, egyetlen okostelefon mind a négyet egyszerre megtestesíti), ezzel egyidőben a kultúra (és ennek vonzataként a tudás!) - egy igen szűk réteg igényét leszámítva - egykori társadalomformáló erejét elveszítve, totálisan érdektelenné vált.
    (Talán még emlékeznek néhányan a budapesti Liszt Ferenc téri, később a Nagymező utcába átköltözött Műszaki Könyvesboltra, és a Bartók Béla úti Technika Könyvesboltra. Nos, ezek szép csendben eltűntek - a műszaki könyvkiadással egyetemben. Persze, az ok nyilvánvaló: mélyenszántó műszaki ismeretekre nincs szükség egy olyan országban, ahol az ipart a hazai vállalatok helyett multik kegyéből, a hazai szükséglet helyett a magántőke mindenkori pillanatnyi érdekeit kiszolgálva, a termelés minden szintjén megalázóan olcsó, de még így is agyonadóztatott munkaerővel, akár környezetszennyező- és egészségkárosító technológiákat következmények nélkül megengedve képzelik el.)
    Én magam, akitől csak lehet és érdemes, meg szoktam kérdezni: tényleg a pénz ma az igazi "szűk keresztmetszet"? Tényleg megoldana mindent, ha jobban "pörögne" a gazdaság, ha mindenkinek több (és mégis, mennyivel több?) pénz jutna?
    A választások ma másról sem szólnak, csak arról, hogy melyik párt ígér több pénzt, a választók pedig kizárólag a saját anyagi érdekeik szerint voksolnak. Holott valójában minden kormány csak megszorít, elvesz, ahonnan csak tud - így pumpálva ki egyre több és több pénzt (Bogár László közgazdász professzor gondolatát idézve) némi csont reményében a láthatatlan, telhetelen, a pénzhatalmat valójában birtokló, külföldi "globalo-gazdiknak". (Sőt: a helyzet valójában ennél is sokkal rosszabb, mert a pénzhatalom birtokosai a fedezetlen, semmit sem érő, virtuális pénzükért cserébe valódi értéket, termőföldet, ingatlant, ásványkincseket, energiát, kulcsfontosságú iparágakat, hatalmi pozíciókat stb. kapnak.)
    Persze, ma mindenki utál dolgozni. Ami nem is csoda, tekintettel, hogy a munka értelmét és értékét a sárba taposta a kizárólag materiális javakban, az életet kizárólag mennyiségeiben felfogni képes újbarbár pénzoligarchia, és az ezek farvizén lavírozó csicskások és gengszterek. Tehát arra mindenkinek megoldás lenne a sok pénz (legalábbis annak, aki nem abstart telhetetlen), hogy ne kelljen dolgoznia. Csakhogy ez - amellett, hogy a természet törvényeivel tökéletesen szembe megy - a gyakorlatban puszta vágyálom marad az emberiség 99%-ának. Eközben a maradék 1% a holdkóros ábrándok propagálásával ("hi-tech", luxus, olcsó hitelek stb. - nevezzük "amerikai álom"-nak? merthogy erről van szó) elképesztő mértékben profitál, hypergazdaggá harácsolva magát - aljas, önző céljaiknak a természetet és a társadalmat, mindannyiunk jövőjét is gátlástalanul feláldozva.

    Aki érez még felelősséget, és érdekel ez a téma, az interneten igen sok helyen tájékozódhat róla (ajánlott "szakirodalom", a teljesség igénye nélkül: Hamvas Béla írásai, Czakó Gábor, Drábik János, és Géczy Gábor előadásai): a profit- és hatalomfüggő tv-től, rádiótól és a nyomtatott sajtótól azonban - ritka kivéltelektől eltekintve - naivitás a hiteles, releváns tájékoztatást elvárni.
    Akinek viszont mindezen mondanivalómmal felháborítottam az önérzetét, nem kérek tőle elnézést: csak ugyanazzal a cinikus üzenettel vágok vissza, amit a magamfajta fejéhez szoktak vágni - ha nem tetszik, váltson csatornát.
    Sajnálom, hogy csak ezeket a szomorú gondolatokat tudtam megosztani, még ebből a jeles esemény alkalmából is.
    A legtöbb, amit ebben a helyzetben tehetek: minden érző embernek azt kívánom, találjon meg a családján belül mindent, ami "szép-jó-igaz" (a nyugalmat, a békét, a szeretetet, a boldogságot), és tanulja meg kizárni onnan a bizniszt, az önzést, és minden mocskot, ami csak megkísérli felborítani ezt az utoljára megmaradt, legszentebb közösséget. Ez legyen az első lépcső, ami segít kilépni a hazug és korlátolt materialista szemléletből, és átléptet a lelki (spirituális, transzcendens, metafizikai stb.) szellemiségbe, ami az emberi létezés legfontosabb dimenziója.
    Mindehhez persze legfőképp zenével teljes, önfeledt órákat kívánok.

 

-Gerhardt Norbert-
épületgépész mérnök;
a HFM CD-ROM megálmodója,
és fő szervezője
(levélcím: gerhardt kukac freemail pont hu)

 



 vissza...

       
     

 


Copyright (C) 1999 Café Momus