HomePage

 
 
 
     
 
 A HFM 35 éves lenne
 
   

A HiFi Magazin 35 éves lenne

 

    Így 2015 előtt pár nappal, még éppen hogy igaz ez a cím. Mindenképp szerettem volna egy ilyen bejegyzést, hiszen a HFM minden aspektusában (mint alkotó gárda és alkotás egyaránt) megérdemli, hogy gondoljunk rá: még évfordulókon kívül is, amikor csak lehet. Hogy mennyi időm ment rá, és hányadik nekifutásom ez az írás, ami végül itt és most olvasható - már nem is tudom, annyi változat lett részemről az öncenzúra áldozata.

    Bizonytalanságom oka viszonylag egyszerű. Egyrészt, a 15 évvel ezelőtt írt ajánló cikkemnél szebbet-jobbat-szívhez szólóbbat ma sem igazán tudnék írni: amit pedig az azóta eltelt időszakról is, összefoglalásképpen mindenképp el kell mondanom, mert kötelességemnek érzem leírni, az nem maradhat a hifi hobby keretei között.
    Sőt, a helyzet bizony, még ennél is sokkal súlyosabb. Mondanivalóm még a "korszellem"(?) által diktált "keep smiling"-idiotizmus, és a polkorrektség fedőnevű agymosás (lásd még: "újbeszél nyelv") kereteibe sem fér bele.
    Nem vagyok hajlandó ugyanis a médiumok 99%-ához hasonlóan megalázni a jobbra érdemes Olvasót azzal, hogy szép, de bárgyú lózungokkal, technokrata rövidlátással ömlengjek mindarról, ami nem fontos: ami puszta biznisz és reklám és öncél és egyéb felforgató tevékenység - miközben a lényegről említés sem esik.
    A lényeg pedig nem más (és az őt nemző felmenői, sok-sok generáció nevében itt és most szégyellje magát az a véglény, akinek új vagy közömbös ez az információ), mint hogy a kultúránk, az európai fehér ember által létrehozott, keresztény hagyományokon nyugvó civilizáció (amihez Szent István óta tartozunk) végveszélybe került. Ez a folyamat immár egyértelműen visszafordíthatatlan, és sajnos exponenciálisan gyorsul. A helyébe pedig nem valamiféle új, "korszerűbb" rend nyomul (bár magát annak, "Új Világrend"-nek nevezi), hanem egy "felszalámizott", "atomizált", "multikulturális", társadalomnak igazából nem nevezhető embertömeg, amelyben minden egyes csoport csak kisebbség, és amit aztán - nem utolsó sorban a fejlett technika révén - egy szűk "elit" a "demokrácia" jegyében tökéletes, orwelli diktatúra alatt tud tartani.
    (Aki a "demokrácia" lényegét még mindig nem érti, annak ajánlom Czakó Gábor író erre frappáns módon rávilágító gondolatát, miszerint demokráciának azt hívjuk, amikor két farkas és egy bárány mint teljesen egyenlők szavaznak a vacsoráról.)
    Ahhoz, hogy a háttérhatalom mindezen célját elérje, gátlástalan kollaboránsok, hazaárulók pozícióba juttatásával először is deszakralizálttá (azaz a közösség szellemi összetartó erejétől megfosztottá), majd (a pénzhatalom teljhatalmú birtokosaiként, persze) totálisan pénz- és gazdaságközpontúvá aljasították le a létezésünket.
A mesterségesen létrehozott új embertípus legalapvetőbb tulajdonsága, egyben cselekedeteinek fő mozgatórugója az önzés. (Mivel - Hamvas Béla után szabadon - minden emberi "gyarlóság" visszavezethető az ostobaságra és/vagy a gonoszságra, így az önzés is ezekben gyökeredzik.) Így jött létre nyugaton a "fogyasztó", keleten a "proletár": de valójában mindkét altípus lényegét tekintve csupán ilyen vagy olyan marxista, akinek már (hívőként értelmezve) nem Isten, vagy (materialista értelmezésben) nem a természet, hanem (Karl Marx, Friedrich Engels: "A német ideológia" című könyvének híres mondata alapján) kizárólagosan "a saját léte határozza meg a tudatát".
A marxista világképből teljesen hiányzik a szeretet, tagad mindennemű normális közösséget (családtól a nemzetig), degenerált életfelfogásában kizárólag érdekek léteznek. Kooperatív (együttműködő) társadalom helyett a kompetitívitást (versenyt) hirdeti, a "fejlődés" mozgatóerejének az állandó feszültséget tartja (mint pl. "osztályharc", "békeharc", "nemek harca" stb.). Egyenlőségről hazudozik, miközben - ahogyan ezt Orwell "Állatfarm"-jából is tudjuk - mindig vannak "sokkal egyenlőbbek".
    (Hogy mekkora a baj, elég egy pillantást vetni erre az "individualizmus-térképre", amin Magyarország a liberális angolszász országokkal, és Hollandiával együtt szinte világít. V.ö.: 1956!)
    A marxizmust valójában nem a névadója "találta fel": ahogyan Krisztus előtt is szükségszerűen létezett már "krisztusi-", és "antikrisztusi" eszme is, ezt a programot jóval Marx előtt, sok-sok évszázad alatt titkos társaságok bugyraiban forralták ki. Számítástechnikai hasonlattal élve Marx csupán az antikrisztusi eszme terjesztéséhez szállította az operációs rendszer újabb, széleskörű kompatibilitással rendelkező, pusztító erejét tekintve igencsak hatékonynak bizonyult verzióját.
Ma már csak nagyon kevés, többnyire idősebb ember szeme előtt lebeg - merthogy egy szándékosan elhallgatott téma -, hogy a kommunista diktatúrák népirtásainak csak a közvetlen áldozati számát legalább 100 milliósra becsülik: és ez a ma is létező ilyen országok révén messze nem egy "lezárt ügy". A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a marxista logika folyományaként az emberi élet értéke mindig a nullához tart, és ez alól annak vezetői sem kivételek (ami többek között Arthur Koestler "Sötétség délben" című kiváló regényének is a témája).
A széleskörű, alapos, kitartó neomarxista aknamunka következményeként a fiatalabb generációk számára az önző, ostoba liberális életszemléletből (aminek a bugyuta mantráját, miszerint "addig terjed a szabadságom, amíg másnak nem ártok vele", egytől egyig betéve fújják) nem lóg ki a marxista lóláb, azt a nyilvánvaló tényt is ide értve, hogy ilyen alapokon semmiféle hosszútávon működőképes emberi közösséget (legyen az barátság, munkaközösség, család, nemzet, kultúra, társadalom stb.) nem lehet építeni!
Sajnos, azon kevesek, akik mindezt átlátják, egyszersmind kategorikusan elutasítják, a mesterségesen kreált és fenntartott "modern" társadalommal szemben esélytelenek. A marxista ("színétől/árnyalatától" függetlenül, a teljesség igénye nélkül: kommunista, bolsevik, szocialista, nemzetiszocialista, fasiszta, liberális, neoliberális, globalista, demokrata, szociáldemokrata, liberáldemokrata, neomarxista, populista, anarchista, szociáldarwinista, vagy legújabban: álnemzeti(!), álkeresztény(!) stb.) logikával való puszta szembehelyezkedés, azaz a valódi, értékmegőrző konzervativizmus felvállalása gyakorlatilag egyet jelent a kirekesztettséggel, akár üldöztetettséggel - ahogyan az például Hamvas Béla, Wass Albert, és hozzájuk hasonló jóakaratú, empátiát érző emberek millióinak sorsára is rányomta és (akár még posztumusz is) rányomja a bélyegét.

    Sokak, akiknek már felnyílt a szemük, azt gondolják, minden a neoliberalizmussal, és a globalizáció csúfnevű ámokfutással kezdődött: holott a materialista fogyasztói társadalom szellemi gyökerei a Nagy Francia Forradalom (és az ún. "felvilágosodás") előttre nyúlnak vissza, és az ipari forradalom, a kőolaj kitermelése és hasznosítása tette lehetővé (lásd még ezt a beszédes diagramot a Föld népességének növekedéséről).
    Az igazi "orwelli kor" a szeptember 11-i önmerénylettel vette kezdetét: ettől kezdve a terrorizmusra hivatkozva a "nyugati"-nak nevezett világban kivétel nélkül minden és mindenki megfigyelés alatt áll, és a hatalom módszeresen szétver, illetve megtorol minden olyan törekvést, amelyeknek akár csak esélyük lehet emberek felelősen gondolkodó, összetartó csoportját létrehozni a fent leírt törekvések ellenében.
    Jogi értelemben mindez valójában nem más, mint "előre megfontolt szándékkal, aljas indokból kitervelt, különös kegyetlenséggel végrehajtott" népirtás.
(Itt meg kell jegyezzem, hogy a háború, a terror, és a népirtás fogalmát is át kellene magunkban definiálnunk, mert a köztudattal ellentétben hadat viselni egy nép ellen, félelemben tartani embercsoportokat, nem csak lőfegyverekkel lehet - sőt! Sokkal egyszerűbb egy népet pénzhatalmi eszközökkel kifosztani, eladósítani, ennek érdekében a vezetőit korrumpálni, szennymédia által elzülleszteni, szétverni a kultúráját, és betarthatatlan ostoba és aljas szabályokkal bekorlátozni, büntetni, büntetni, büntetni, hogy tehetetlenné váljon, a létfenntartás kösse le minden energiáját, és féljen, szorongjon minden egyes percben, amíg csak él.)

    Akármilyen elfogultak is vagyunk, be kell lássuk: a hifi hobby kérdésköre ma önmagában is, és pláne a fentiek következményeként elkerülhetetlen kataklizmához képest - tökéletesen jelentéktelen. A hifi ma nem más, mint "entertainment": önszórakoztatás, amit elenyészően kevesen, és ki-ki a maga ízlésének, képességeinek, nem utolsó sorban pénztárcájának megfelelően űz.
Aki ezt az állítást túlságosan is sarkítónak tartja, csak gondoljon utána: hány embert ismer maga körül, aki aktívan hifizik? Mikor találkozott utoljára akár csak egyetlen egy hobbytársával is, abból a célból, hogy hifizéssel töltsenek el időt: készülékeket hasonlítsanak össze, "buheráljanak", vitatkozzanak, megosszák zenei élményeiket? (Családi zenehallgatásról, zenélésről inkább már nem is vizionálok: ilyen tényleg csak a romantikus kosztümös filmekben van.)
    És vajon, hifiről írni, ma, érdemes-e? Aki megértette a HiFi Magazin szomorú történetét, hánykódását, és főleg dicstelen kimúlásának okait: annak már 1992-ben világossá válhatott az a letaglózó helyzet, ami azóta is a rideg valóság. Hogy a "piacgazdasági" viszonyok között a hivatástudat és az igazmondás nem kifizetődő: és egy szaklap csakis olcsó, felszínes reklámújságként létezhet. De talán a legborulátóbbak sem gondolhatták akkor még, hogy 35 évvel később már semmi értelme nem lesz hifiről írni, merthogy senkit sem érdekel, és fogyasztói döntéséhez senki sem kíváncsi sem műszaki ismeretekre, sem kultúrára, sem esztétikára, sem a mások véleményére - pár mondatnál (avagy: a minősítő csillagok mennyiségénél) mélyebben.
És vajon érdemes-e írni az (a nyilvánvaló ok-okozati összefüggés miatt) egyre silányabb, lélektelenebb(!) termékekről, amelyek évről-évre eltűnnek a feledés sűrű homályában?
    Jómagam is csak sokkal később, már az internetes korszakban értettem meg igazán, hogy "nyugaton" ez a nihilista "gagyi-korszak" már réges-régen, legkésőbb a '70-es évek elején elkezdődött. Mai szemmel végignézve az akkor még elérhetetlen, áhítattal vágyott nyugatnémet- és japán készülék kínálaton, látszik, hogy már akkor sem éppen a világmegváltó szándék szülte őket.
(Egyik kedvenc olvasmányom Morita Akio: "Made in Japan" című könyve. Ő egyike a Sony Corporation két alapítójának, könyvében pedig a cég történetét meséli el. A könyv címét az a tény ihlette, hogy az 1950-'60-as években a japán termékek annyira silány minőségűek voltak, hogy az eladhatóságuk érdekében a "Made in Japan" feliratot egyre kisebb betűkkel írták rájuk: mígnem az USÁ-ban a felirat legkisebb méretét korlátozták.)
Számunkra döbbenetes lett volna, ha megjelenésekor, 1979-ben (a HFM első száma is ekkor látott napvilágot) ismertük és értettük volna a Pink Floyd "The wall" című klasszikusát, amely a fogyasztói társadalomból való kiábrándultságnak is hangot ad. Illusztráció gyanánt alább egy képkocka a híressé vált, az album alapján készült, azonos című filmből.



    A helyzet igazi paradoxona, hogy ma, amikor a technikai fejlődés révén a hi-tech audio, video, telekommunikáció, számítástechnika már gyakorlatilag minden háztartás részét képezi (hogy más példát ne mondjak, egyetlen okostelefon mind a négyet egyszerre megtestesíti), ezzel egyidőben a kultúra (és ennek vonzataként a tudás!), egy igen szűk réteg igényét leszámítva, egykori társadalomformáló erejét elveszítve, totálisan érdektelenné vált.
    (Talán még emlékeznek néhányan a budapesti Liszt Ferenc téri, később a Nagymező utcába átköltözött Műszaki Könyvesboltra, és a Bartók Béla úti Technika Könyvesboltra. Nos, ezek szép csendben eltűntek - a műszaki könyvkiadással egyetemben. Persze, az ok nyilvánvaló: mélyenszántó műszaki ismeretekre nincs szükség egy olyan országban, ahol az ipart a hazai vállalatok helyett multik kegyéből, a hazai szükséglet helyett a magántőke mindenkori pillanatnyi érdekeit kiszolgálva, a termelés minden szintjén megalázóan olcsó, de még így is agyonadóztatott munkaerővel, akár környezetszennyező- és egészségkárosító technológiákat következmények nélkül megengedve képzelik el.)
    A kontraszelektív társadalomban a kultúra és a tudás már nem jelentenek értéket, a "boldoguláshoz" (aminek semmi köze a boldogsághoz, és csakis bizniszt, vagyont, hatalmi pozíciót stb. értünk alatta) nemhogy előny, de erős hátrány a műveltség és az erkölcs - hovatovább lassan már a szorgalom is, merthát valahol azt is meg kell fizetni.
(V.ö. Dr. Kopátsy Sándor azon gondolatával, miszerint: "Egy ember értékét a tudásának, a szorgalmának és az erkölcsének a szorzata adja: de amíg az első kettő nullától indul, addig a harmadik lehet negatív is! A jó képességekkel és szorgalommal rendelkező, de negatív erkölcsű ember képes a legnagyobb társadalmi kárt okozni.")
A "szent" magántulajdon, a "mindenható" biznisz, és az "egyetlen helyes út", a liberáldemokrácia nevében ma gyakorlatilag bármit el lehet követni, legyen az akármilyen gonosz, pusztító, erkölcstelen.
Az egyén tudása, kultúrája, vallása ma már magánügynek, vagy csupán kvízműsorokba és bulvárlapokba való érdekességnek van titulálva: sőt, aki rendelkezik még ilyesmivel, jobban jár, ha eltitkolja, nehogy "megsértsen" másokat azzal, hogy szembesíti őket a kulturálatlanságukkal, ostobaságukkal, vagy éppen az erkölcstelenségükkel.
A kulturálatlanság legvégső állomása - és a komoly nemzetközi háttértámogatás révén sajnos egyre nagyobb réteg sodródik efelé - amikor a civilizációt, a kultúrát megérteni és elfogadni nem képes "lényekben" dühöt, haragot, rombolási vágyat vált ki, ha valami szép és jó (lásd pl. a graffiti "művészetet", vagy a rombolásra "szakosodott", civil szervezeteknek álcázott politikai mozgalmakat).

    Én magam, akitől csak lehet és érdemes, meg szoktam kérdezni: tényleg a pénz ma az igazi "szűk keresztmetszet"? Tényleg megoldana mindent, ha jobban "pörögne" a gazdaság, ha mindenkinek több (és mégis, mennyivel több?) pénz jutna?
    Az állam (olyan világhatalmi szervezetek hathatós közreműködésével, mint az álszent, hazug, minden ízében korrupt és elnyomó Európai Unió), tulajdonképpen magánhatalommá vált (és már pusztán emiatt is el lehet gondolkodni rajta, hogy ennélfogva mennyire lehet így egyáltalán magyar), és "de facto" felmondta polgárainak kizárólagos szolgálatát. Eközben a polgár, szintén manipulációk következményeként, tisztán individualistává lett, és már mindent csupán az önös szempontjai alapján ítél meg. Ebből az ördögi "status quo"-ból, rossz (fenntarthatatlan és önmegsemmisítő) "társadalmi szerződés"-ből békés úton, és pláne egyetlen generáción belül nem létezik kiút. De ugyan miféle "társadalom" az, amelyben egyetlen egy olyan kérdést sem lehet már feltenni, ami ne osztaná meg az embereket?
    A választások ma másról sem szólnak, csak arról, hogy melyik párt ígér több pénzt, a választók pedig kizárólag a saját anyagi érdekeik szerint voksolnak. Holott valójában minden kormány csak megszorít, elvesz, ahonnan csak tud - így pumpálva ki egyre több és több pénzt (Bogár László közgazdász professzor gondolatát idézve) némi csont reményében a láthatatlan, telhetelen, a pénzhatalmat valójában birtokló, külföldi "globalo-gazdiknak". Sőt: a helyzet valójában ennél is sokkal rosszabb, mert a pénzhatalom birtokosai a fedezetlen, semmit sem érő, virtuális pénzükért cserébe valódi értéket, termőföldet, ingatlant, ásványkincseket, energiát, kulcsfontosságú iparágakat, hatalmi pozíciókat stb. kapnak.
    Persze, ma mindenki utál dolgozni. Ami nem is csoda, tekintettel, hogy a munka értelmét és értékét a sárba taposta a kizárólag materiális javakban, az életet kizárólag mennyiségeiben felfogni képes újbarbár pénzoligarchia, és az ezek farvizén lavírozó csicskások és gengszterek.
A közhiedelemmel ellentétben a sok pénz birtoklása sem megoldás arra, hogy ne kelljen ilyen-olyan formában, de végülis dolgozni: és végképp nem alkalmas arra, hogy kiléphessen valaki a "mátrix"-világból - épp ellenkezőleg, a vagyon révén méginkább annak a rabjává válik!
(Orwell két legismertebb regénye, az "1984" és az "Állatfarm" mellett gyakran említett kultfilmek a "Mátrix", az "Elpusztíthatatlanok", a "Hálózat", és "A hülyék paradicsoma". Bár ezen hollywoodi produkciók egyike sem igazán értékes mű önmagában, a mai világ működésére kétségtelenül kiváló módon rávilágítanak.)
Az emberiség 99%-a részére teljesen irreális mértékű vagyonszerzés holdkóros ábrándjának propagálásával ("hi-tech", luxus, olcsó hitelek stb. - nevezzük "amerikai álom"-nak? merthogy erről van szó) a maradék 1% elképesztő mértékben profitál, hypergazdaggá harácsolva magát - aljas, önző céljaiknak a természetet és a társadalmat, mindannyiunk jövőjét is gátlástalanul feláldozva.
Czakó Gábor sajátos leíró nyelvezetével a mai világot "gazdaságkor"-nak nevezi, amely elnyelte az emberiséget; Drábik János meghatározása szerint ez "a pénz diktatúrája"; Bogár László "negatív végösszegű játszmát" említ, amiben mindenki tudatában van annak, hogy veszít, mégsem képes abbahagyni; II. János Pál pápa az élettel való szembefordulás gyakorlatát "a halál kultúrája"-ként jellemezte.
    A kérdés már rég nem az, hogy bukni fog-e ez a rendszer, hanem hogy melyik "lufi" fog előbb kidurranni: a gazdasági, az ökológiai, vagy a társadalmi? A káosz romjain pedig még nagyon sokáig nem fog virág nőni.

    Aki érez még felelősséget, és érdekel ez a téma, az interneten igen sok helyen tájékozódhat róla (ajánlott "szakirodalom", a teljesség igénye nélkül: Hamvas Béla írásai, Czakó Gábor✝, Drábik János, Géczy Gábor✝, és Tóth Bálint✝ előadásai): a profit- és hatalomfüggő tv-től, rádiótól és a nyomtatott sajtótól azonban - ritka kivételektől eltekintve - naivitás a hiteles, releváns tájékoztatást elvárni.
    Akinek viszont mindezen mondanivalómmal felháborítottam az önérzetét, nem kérek tőle elnézést: csak ugyanazzal a cinikus üzenettel vágok vissza, amit a magamfajta fejéhez szoktak vágni - ha nem tetszik, váltson csatornát.
    Sajnálom, hogy csak ezeket a szomorú gondolatokat tudtam megosztani, még ebből a jeles esemény alkalmából is.
    A legtöbb, amit ebben a helyzetben tehetek: minden érző embernek azt kívánom, találjon meg a családján belül mindent, ami "szép-jó-igaz" (a nyugalmat, a békét, a szeretetet, a boldogságot), és tanulja meg kizárni onnan a bizniszt, az önzést, az ostobaságot, a parazitizmust, és minden egyéb mocskot, ami csak megkísérli felborítani ezt az utoljára megmaradt, legszentebb közösséget. Ez legyen az első lépcső, ami segít kilépni a hazug és korlátolt materialista szemléletből, és átléptet a lelki (spirituális, transzcendens, metafizikai stb.) szellemiségbe, ami az emberi létezés legfontosabb dimenziója, és az egyetlen út a bölcsesség felé.
    Mindehhez persze legfőképp zenével teljes, önfeledt órákat kívánok.

 

-Gerhardt Norbert-
épületgépész mérnök;
a HFM CD-ROM megálmodója,
és fő szervezője
(levélcím: gerhardt kukac freemail pont hu)





Utóirat

2020: a Pénz Háborúja

    A "filantróp" Soros György, és mögötte a puszta emlegetését is kőkeményen megbosszuló amerikai (nemzetközi) "Deep State", az összes kézbentartott alakulatát mozgósítva (a teljesség igénye nélkül: politikusok, bankok, multinacionális cégek, média, hadi gépezet, alapítványok, "civil" szervezetek stb.) végső rohamra indultak. A tét az emberiség megdöntése által beteljesíteni az oly régóta szövögetett, "-izmusok" mögé bújtatott világforradalmi tervet, immár egy teljesen leszűrt, lélekszámában drasztikusan lecsökkentett bolygón - amelynek célszámát már régóta, szószerint kőbe vésve tudatták velünk a nemlétező, emiatt aztán okkult téveszmékben, gonoszságban, pszichopátiában még véletlenül sem szenvedő összeesküvők (lásd: Georgia Guidestones).

    A Hollywood aknamunkája által előrevetített zombi apokalipszis beteljesedik: a világhódítók zsoldosai ugyanis nem mások, mint akiknek már ki kellett volna halniuk, mert a természet-, és a társadalom normális, életre való közösségének ellenségei. Mivel a létezésük minden természetes logikával ellentétes, és csupán mesterségesen fenntartottak, emiatt aztán könnyű lesz őket eltüntetni, amikor már nem lesz rájuk szükség.

    Mindenki be lett árazva, és most bizonyítva lesz: ó, igen, van az a pénz... Sőt, annak akár a csekély töredéke is elég ahhoz, hogy az önzés és a félelem által vezérelt emberiség a kultúráját és a szabadságát véglegesen feladja.

    Nos, így futunk neki 2021-nek: húzva az igát értelmetlenül is, összeszorított fogakkal. Mert ha jövőnk nincs is, most még ott van a család, és az egyre homályosodó illúziója mindannak, amire kondícionálva lettünk, hogy higgyünk benne. Most kell, de nagyon, hogy felismerjük egymást: nincs több idő, el kell váljon a vér a víztől, akármennyire fájdalmas is. Holnap már késő lesz.




Elhunyt Darvas László

    Szinte véletlenül tudtam meg a hírt, egy komment alapján, amit a Szalai Lajossal közös, 2020 januárjában tartott összejövetelről készült Youtube videó alá írtak - a dátumozás szerint 3 hete.

    Habár személyesen csupán kétszer találkoztunk, mégis úgy érzem, hogy Vele együtt egy darabka elment belőlem is. Engem középiskolás koromban "kapott el" a HiFi Magazin (pontosabban akkor éppen a "mozaikos" korszakában járt a kiadvány), és a szellemisége azóta is kardinálisan meghatároz, mind a mai napig. Ha annakidején nem kerül a kezembe, túlzás nélkül nem lett volna belőlem gépészmérnök, és tudtomon kívül ugyan, de az első lépcső volt afelé, hogy meggyőződéses materialistából, hosszú utat végigjárva, végül hívővé váljak. Sőt, a Magazin még a megszűnésével is oktatott: abban a pillanatban vált nyilvánvalóvá ugyanis a "nyugati" sajtó működése a piaci viszonyok között, és ez indított el az igazságok keresésében, ami nem várt irányokba vitte el az ismereteimet, feltárva az összefüggések hivatalostól eltérő, valódi rendszerét.

    Az egyetlen dolog, amiben nagyon félrevitt, és ezt őszintén meg kell valljam, az maga a hifizés: és ezalatt még nem is az ominózus "sokadik dimenziós" kísérletekre gondolok, mert azok legalább olcsó és szórakoztató játékok voltak.
Darvas László alapvetően klasszikus zene- és operakedvelő volt, a magazinba ritka kivételtől eltekintve legfeljebb az akusztikus jazz-t "engedte be". Minden más zenei stílustól azonban, így azoktól az elektronikus zenei műfajoktól, amikért tinédzserként lelkesedtem (újhullám, elektronikus instrumentális zene, mint Jarre és Vangelis, EBM stb.), ha gondosan felépített ideológia mentén tette is, mereven elzárkózott. Nagyon nagy kerülővel sikerült végül megtalálnom a saját utamat és a saját igazságaimat a hifiben, és lettem ténylegesen audiofil, aki (hangulattól függően) zenei műfajok tucatjaiban képes lelni az örömét. Meggyőződésem, hogy egyrészt a hifizők túlnyomó többsége ma is tévutakon jár, másrészt sok zenekedvelő ragad le gagyi műfajoknál és hangzásideálnál, aminél (Dauner Nagy István cikkére asszociálva) "a katarzis elmarad". Annakidején, fiatalon még titkon reménykedtem benne, hogy a HFM CD-ROM hozományaként lesz valami folytatás, és összeáll egy hasonló csapat, aminek részeként én magam is szívesen megírtam volna saját tapasztalataimat egy-egy cikk erejéig: de ebből semmi nem lett, azóta sem akadt valódi kihívó, és már ez a hajó is régesrég elment. Itt és most pedig már rég nem a hifi a tét, hanem az, hogy a dekadencia lejtőjének lassan az aljára érve egyáltalán megmarad-e még valami az európai fehér keresztény ember kultúrájából?

    1992 után Darvas László, mégha ezt magas színvonalon tette is, gyakorlatilag betanított munkát, szövegtördelést végzett: ezzel együtt a hazai hifizésben vállalt elévülhetetlen szerepét igyekezett eltemetni magában, módszeresen elhárított minden megkeresést (olyannyira, hogy még az 1999-ben elkészült HFM CD-ROM lektorálását is). A Magazin megszűnésekor pontosan annyi idős volt, mint amennyi most én vagyok, tehát 51 éves. Sorsa ebből a szempontból óhatatlanul Hamvas Béláét, József Attiláét, és még számos tehetséges magyar honfitársunkét idézi. De akármilyen jogos kritikát is lehet megfogalmazni Vele kapcsolatban, ezek mind eltörpülnek ahhoz képest, amit kaptunk tőle: és itt teszem hozzá végső tanulságként, hogy minden, hozzá hasonló géniuszunkkal kapcsolatban, akármennyire próbálnak ma mindent relativizálni, ugyanez az egyetlen helyes gondolkodás. Nincsenek ugyanis kész, konkrét receptek, nincsenek tévedhetetlen emberek, és mindenkinek a saját útját kell végigjárnia.

    Köszönünk mindent, László: nyugodj békében.

Budapest, 2024. január 29.




 vissza...

       
     

 


Copyright (C) 1999 Café Momus