Bemutatjuk



        Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
    a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
    Emil,  Sólymos   Antal   és   Szalai   Lajosné   végezte,   a   Magyar
    Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk  a
    Hifi Magazin  kollektív  véleményét  tükrözi,  teljesen  elfogulatlan,
    mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás  jegyeit  is  magán
    viseli.


    Új Philips ezüstlemezjátszók

    

        A karácsonyi tesztrovat nem lesz gazdag, pillanatnyilag  kevés  az
    olyan új hifi-készülék,  amely  számottevő  mennyiségben  érkezett  az
    országba. Az audiofil kiskereskedőknél is  tájékozódtunk,  de  nemigen
    találtunk olyasmit, ami felkeltette volna az érdeklődésünket.  Végülis
    úgy döntöttünk, hogy a  Philips  CD-játszóinak  legújabb  generációját
    Mutatjuk  Be,  mint  úgyszólván  kötelező  házi  feladatot  (főleg   a
    kispénzűek kedvéért), kiegészítve egy nívós hifi-videómagnóval,  amely
    a drága analóg szalagjátszóknak (s talán  az  újkeletű  digitálisaknak
    is) versenytársa lehet.


    PHILIPS CD920


        A címben akár két típusjelet is feltüntethettünk volna, ugyanis ha
    pusztán csak hifiről és zenéről van szó, a CD920 lényegében ugyanaz  a
    készülék, mint a kisöccse, a CD910. Az utóbbi  csak  annyiban  tér  el
    tőle, hogy nincs fejhallgató-kimenete, azonkívül nem lehet közvetlenül
    távvezérelni, csak a hifi-tornyon keresztül - erre még  visszatérünk.)
    Mechanikájuk, elektromos felépítésük teljesen azonos.
        Ezek a gépek a  Philips  legújabb  szériáját  képviselik  egy  sor
    hasonszőrű  (=azonos  formatervezésű),  nem  túl  igényes  erősítővel,
    magnóval stb. egyetemben. Érdekessége ennek az  új  készülékcsaládnak,
    hogy komponensei egységes távvezérlő  rendszerrel  vannak  ellátva.  A
    tervezők a széles vevőközönségre építettek (úgy  is  mondhatnánk:  nem
    elefántcsont-toronyban,    hanem     hifi-toronyban     gondolkodtak).
    Megalkották az ESI,  azaz  Enhanced  System  Intelligence-t  (Fokozott
    Intelligenciájú   rendszert),   melynek   révén   az   egész    torony
    távvezérelhető, éspedig akár a szomszéd szobából is (amit a szokványos
    infravörös szappandobozzal  nem  lehetne  megcsinálni!),  azonkívül  a
    torony emeletei egymással is tudnak kommunikálni.  Ezek  természetesen
    kényelmi szempontok, csupán a  rend  kedvéért  utalunk  rájuk,  s  nem
    azért, mintha  ettől  szebben  szólnának  ezek  a  -  hangsúlyozzuk  -
    alapfokú készülékek. A mi számunkra elsősorban az a fontos, hogy a  CD
    atyjának, a Philips  cégnek  ez  az  új  szériája  hogyan  aránylik  a
    régebbihez.  Magyarán:  következtethetünk-e   belőle   a   CD-technika
    fejlődésére.
        Annyit még el kell mondanunk, hogy az  új  gyártmánycsalád  összes
    tagja  (magnók,  erősítők   stb.   is)   egységesen   matt-sötétszürke
    formaruhát  viselnek.  Sajnos,  ezt  a  felületet  igen   nehéz   lesz
    tisztogatni, szinte szívja a port (a háziasszonyok bosszúságára -  már
    amelyiküknek egyáltalán szabad hozzányúlnia portörlés ürügyén a becses
    jószágokhoz).
        A CD920  természetesen  BitStream  rendszerű  (1  bit,  256-szoros
    túlmintavételezés).


    KEZELÉSE, SZOLGÁLTATÁSAI

        Masinánk a szokványos méretű korongokon kívül a  8cm  átmérőjűeket
    is fogadja. (Nem mintha ez annyira fontos  dolog  volna;  mi  még  nem
    láttunk  olyan  hifistát,  aki  a  kisméretű   és   rövid   időtartamú
    slágerlemezek gyűjtésére rendezkedett volna be.)  A  CD920  viszonylag
    nagyocska készülék, nyilván azért, hogy belepasszoljon a toronyba. Ezt
    nem megróvólag mondjuk, inkább dicséretképpen: a nagy dobozon  nagyobb
    gombok is elférnek,  és  mi  szeretjük  az  emberi  kézhez  méretezett
    kezelőszerveket. (A gombokat és kapcsolókat könnyű miniatürizálni,  de
    ki  használ  miniatürizált  mutatóujjat?)  A  legfontosabb,   alapvető
    funkciókat ellátó, nagyméretű gombok egy  sorban  helyezkednek  el,  a
    ritkábban  szükséges  kisebbek  pedig   elkülönítve-csoportosítva.   A
    korongtartó fiók baloldalt van, a kijelző pedig  középen.  A  szokásos
    információkat szolgáltatja, a műsorrészek számát 1-től 15-ig mutatja.
        A  legfontosabb  kezelőgombok  a   kijelző   alatt,   egy   enyhén
    megdöntött, ferde felületen találhatók: előre/hátraléptetés,  aztán  a
    stop -  egyben  programtörlés  -,  lejátszás,  pillanat-állj,  keresés
    előre/hátra, valamint kissé odébb a véletlenszerű lejátszási sorrendet
    bekapcsoló  gomb.  (Érdekesség,  hogy  a  véletlenszerű   lejátszásból
    előzetesen törölni lehet a nemkívánatos számokat.)
        Egyéb nyomógombok, a készülék jobb oldalán, kettős sorba rendezve:
    számgombok  1-től  0-ig,  programgomb,  szerkesztés   (magnófelvételek
    készítésekor  segít  összehangolni  a  CD-műsorszámok  és   a   szalag
    játékidejét), ismétlés (egy-egy  műsorrészé  vagy  a  teljes  műsoré).
    Másoláskor külön szünetet lehet iktatni a műsorrészek közé. Mód van  a
    CD    tartalmának    gyors    feltérképezésére,     10     másodperces
    "belehallgatásba"  minden   műsorszám   elején   (Scan),   a   kijelző
    átkapcsolására, hogy pl. a hátralévő helyett az  eltelt  időt  mutassa
    (Time), valamint a programozott műsor-sorrend ellenőrzésére  (Review).
    A kettős gombsor alatt helyezkedik el a fejhallgató  csatlakozóhüvelye
    (6,3mm Jack), a hozzá tartozó apró hangerőszabályzó gombbal.
        A hátoldalon RCA-típusú aljzatok: a hangfrekvenciás  kimenetek,  a
    digitális   jel   kimenete,   valamint    ama    bizonyos    "fokozott
    rendszerintelligenciát"  szolgáló  csatlakozóaljzatok   ("ESI   BUS").
    Emlékeztetőül: az ESI-összeköttetés segítségével a CD-játszó a Philips
    hifi-torony egészével együtt távvezérelhető.
        Szóval, intelligens  masina.  Megsimogathatjuk  a  fejét,  mint  a
    kutyuskának, elismerő hangsúllyal mondva neki: "okos..."


    FELÉPÍTÉSE

        Csak  nagy  vonalakban  ismertetjük,  hogy  el   ne   vesszünk   a
    részletekben. A szövegben elhelyezett nyilak  a  jel  útját  mutatják:
    kiolvasófej  *  nagyfrekvenciás  erősítőrész  (3   tranzisztorral)   *
    szervó-áramkör * nagyfrekvenciás kiegyenlítő áramkör * dekóder fokozat
    (SAA7341) * digitális kimenet, illetve vele párhuzamosan: analóg jel *
    hangfrekvenciás erősítő * analóg kimenet.
        A központi mikroprocesszor típusa MC68HC058. A  kijelzőt  egyetlen
    IC működteti. A tápegység többféle  egyenfeszültséget  állít  elő,  de
    felépítése viszonylag  egyszerű.  A  fejhallgató-erősítő  is  egyetlen
    IC-re épül. A mechanika  típusa  CDM12.  A  kiolvasófej  vázszerkezete
    műanyagból készült. A CD-játszó háza és burkolata fém.
        A készülék belseje átgondolt  tervezői  munkáról  tanúskodik  -  a
    Philips mindig híres volt a rendezett technológiájáról. Az elektronika
    látszólag kevés alkatrészből  áll,  de  ez  tényleg  csak  a  látszat,
    amelyet a nagyfokú integráltság magyaráz.
        A készülékhez egy különös formatervezésű távvezérlőt adnak, olyan,
    mintha az emberi kézhez  tervezték  volna  -  talán  ettől  van,  hogy
    folyton ki akar esni az ember kezéből. (Biztosan bennünk van  a  hiba,
    túlságosan maradiak vagyunk.) Egyébként a készüléknek gyakorlatilag az
    összes funkcióját működtetni tudja.

    


    MÉRÉSEINKHEZ

        A gyári adatokkal nehezen boldogultunk,  "el  vannak  maszatolva",
    amennyiben más számok szerepelnek  az  idegen  nyelvű,  más  számok  a
    magyarnyelvű kezelési útmutatóban, s megint másak  a  szervizkönyvben.
    Adattáblázatunkban a kezelési  útmutatót  idézzük,  zárójelbe  téve  a
    szervizkönyv adatait.
        A kimeneti feszültségek/impedanciák rendben vannak.
        A  linearitással  sincs   baj   (bár   a   legalsó   szinteken   a
    mintavételezési  jel   már   nagyobb,   mint   a   hasznos   jel).   A
    frekvencia-jelleggörbe viszont jól láthatóan  esik  lefelé  és  kiemel
    felfelé.
        Az  áthallási  csillapítás  nagyjából  átlagos  (1kHz-en  jobb   a
    specifikált  értéknél).  A  zajok  megfelelőek,  a   dinamikatartomány
    kielégítő.
        Az  intermodulációs  torzítást  elfelejtették   specifikálni,   az
    általunk mért értékek kissé magasak. A  kivezérlés  függvényében  mért
    harmonikus torzítás olyan, amilyen  (végtére,  olcsó  készülékről  van
    szó), a frekvencia függvényében mért értékek kifejezetten  magasak,  a
    felső tartományban drasztikusan megnövekszik a torzítás. Kedvezőtlenek
    az impulzus-fotók is, a 100Hz-es négyszögjelen erős  tetőesés  látható
    (összhangban  az  alacsonyfrekvenciás  szintcsökkenéssel).   A   többi
    frekvencián a felfutó élek  határozott  túllövést  produkálnak,  amely
    ráadásul  aszimmetrikus.  Durva  asszimetriát   mutat   az   egyszeres
    impulzusfotó  is.  Hát  ez  a  készülék  nem  válik  a   Philips   cég
    dicsőségére; a  hagyományos,  sokbites  technikát  alkalmazó  típusain
    összehasonlíthatatlanul korrektebb dolgokat mértünk.
        Összefoglalva:  gyatra  mérnöki   produktum.(Vagy:   a   módszeres
    olcsóbbítás eredménye?)


    PHILIPS CD940

    

        Sok hasonlóságot mutat a kistestvérével, de egyrészt több kunsztot
    tud nála, másrészt, és ez fontosabbnak látszik, a mechanikáját  nem  a
    szélen, hanem a középtájon helyezték  el.  Ezt  nemcsak  az  új  divat
    követeli  meg.  Állítólag  így  rezgésmentesebb  környezetbe  kerül  a
    mechanika, javul  a  hangminőség.  Természetesen  ez  a  CD-játszó  is
    BitStream-átalakítóval     dolgozik      (történetesen      128-szoros
    túlmintavételezésűvel). Le tudja játszani a 8cm  átmérőjű  korongokat,
    és  szintén  fel  van  ruházva  ESI  "busszal",   valamint   a   kellő
    távvezérlővel.


    KEZELÉSE, SZOLGÁLTATÁSAI

        Baloldalt 12  kisméretű  nyomógomb.  Ezekkel  nemcsak  programozni
    lehet, hanem (kombinálva  a  számgombok  "szövegbeírás"  funkciójával)
    betűket-szavakat rendelhetünk az egyes műsor-részletekhez. A  szöveges
    információ a kijelzőn is  megjelenik.  Érdekes  szolgáltatás,  jól  el
    lehet  játszani  vele,  noha  a  komoly  zenehallgató  számára   nincs
    különösebb jelentősége. (E gombok  alatt  helyezkedik  el  a  hálózati
    kapcsoló és az infravörös  távvezérlő  érzékelőablaka.)  A  nagyméretű
    kijelző  12  karakterrel  tudja  megjeleníteni  a  szöveges  üzenetet,
    címzéseket. Összesen 68 korongot címezhetünk fel, ezeknek még az egyes
    műsorrészleteit is elkeresztelhetjük. Sőt, a műsorszámok sorrendjét is
    megváltoztathatjuk, és akkor ettől kezdve ha a korongot feltesszük, az
    átrendezett programot fogjuk hallani róla.  (A  kijelző  jobb  oldalán
    látható 2-2 kis gomb ezekkel a  funkciókkal  kapcsolatos.)  A  kijelző
    természetesen minden további  információt  is  megad:  műsorszámokról,
    játékidőkről, üzemmódokról stb.
        A  korongtartó  fiók  alatt,  egy  megdöntött  síkon  3  csoportba
    rendezték a kezelőszerveket. Az első csoportot egészen vékonyka gombok
    alkotják. Funkciójuk:  program-ellenőrzés,  véletlen  sorrendben  való
    lejátszás, Scan (azaz automatikus belehallgatás az  egyes  műsorrészek
    elejébe;  a  "belehallgatás"   időtartama   0-119   másodperc   között
    állítható),  ismételt  lejátszás  (teljes  műsor,  egyes  műsorszámok,
    tetszőleges részlet).
        A középső gombsorozat az  üzemmódkapcsolóké:  a  két  léptetőgomb,
    stop,  lejátszás,  pillanat-állj,  keresés   előre/hátra.   Ergonómiai
    szempontból némiképp hátrányos, hogy amikor  a  fiókot  kicsúsztatjuk,
    éppen  ezt  a  gombsort  fogja  eltakarni,  nem  indíthatunk  azonnali
    "Play"-jel, holott ez volna a legegyszerűbb.  Dehát  ez  tényleg  csak
    apró szépséghiba.
        A  harmadik  csoport  4  gombja  mind  a   magnósokat   szolgálja:
    időtartamszerkesztés, "úsztatás" ("Fader"), extra szünet beiktatása  a
    felvételbe (Auto Space).
        Jobboldalt,   a   korongtartó    fiók    nyitó/zárógombja    alatt
    fejhallgató-csatlakozót  találunk,  szintszabályzóval.  Hangsúlyozzuk,
    hogy a CD940 szolgáltatásai  rendkívül  sokoldalúak,  mi  itt  csak  a
    lényegüket foglaltuk össze. A magnósok  nagyon  meg  lesznek  elégedve
    ezzel a CD-játszóval. Habár beletelik  majd  egy  időbe,  amíg  minden
    tudományát kiismerik.


    FELÉPÍTÉSE

        Elektromos és mechanikai felépítésében egyaránt eltér a CD920-tól.
    Nézzük előbb a mechanikát.
        A komplett  kiolvasófej  itt  fémlemez-vázban  helyezkedik  el,  a
    korongforgató motorral együtt, és ez a váz rugalmas  műanyag-elemekkel
    van felfüggesztve. Bizalomgerjesztő megoldás, sokkal szimpatikusabb az
    előzőnél. A komplett mechanikának CDM9 a típusjele.
        A fotodiódák  jelét  IC-s  fokozat  adja  a  fókuszáló-tekercseket
    meghajtó erősítőre, a radiális mozgást vezérlő fokozatra, valamint  az
    SAA7310 (BitStream)  dekóderre.  Jelfeldolgozás,  hibajavítás  után  a
    SAA7350 típusú IC kimenetén jelenik meg a két csatorna analóg jele.  A
    vonalkimenetet    kétfokozatú     IC-s     erősítő     táplálja.     A
    fejhallgató-erősítő egyetlen IC-ből épített fokozat.
        A kijelzőt nagybonyolultságú  IC  vezérli.  A  készülék  működését
    lényegében 3 IC hangolja össze. A központi mikroprocesszorhoz (típusa:
    MC68HCOSC8) még két IC csatlakozik, ezek  programozással,  illetve  az
    ESI-kimenet vezérlésével vannak elfoglalva.
        A tápegység 10-féle feszültséget állít elő, mindazonáltal nem  túl
    bonyolult. A készüléket fémdobozba helyezték. Belső világa  rendezett,
    átgondolt.

    


    MÉRÉSEINKHEZ

        Specifikációja alapján egyértelműen igényesebb masina a CD920-nál.
    Mérési eredményeink  ugyanerre  vallanak.  A  feszültségek/impedanciák
    rendben vannak. A linearitás bőven teljesíti a specifikációt - no  nem
    a nagyvonalú nulla dB-t, ami a kezelési útmutatóban áll, de legalább a
    szervizkönyvben     megadott,      realisztikusabb      ±2dB-t.      A
    frekvencia-jelleggörbe is tisztességes, de szintén csak az enyhébb  (a
    szervizkönyvben közölt) tűrésmezőbe fér bele.
        Az áthallási csillapítás kitűnő, sokkal különb, mint a 920-é volt.
    Az  intermodulációs  torzítás  is  jóval   alacsonyabb,   akárcsak   a
    harmonikus  torzítások  is   (érdemes   összehasonlítani   őket!).   A
    négyszögjel-  és  impulzusképek   szintén   szebbek,   a   jelek   itt
    szimmetrikusak.  Ezt   is   vártuk   tőle!   A   hibajavító   rendszer
    kifogástalanul működik, a hozzáférési idő is megfelelő.
        Összefoglalva: sokkal különb az előzőnél. Minden szempontból átlag
    feletti készülék.

    
    
    


    Szeánsz

    

        Amit  a  Philips   produkál,   az   széles   körben   elterjed   a
    CD-technikában,  hiszen  számos  más  cég  is  a  holland   "multitól"
    vásárolja a futóművet, az IC-ket (vagy az  egész  készüléket  magát  -
    hogy saját-tervezésű karosszériába öltöztesse  azt).  Ez  a  körülmény
    jelentőséget kölcsönöz minden új Philips-szériának.
        Etalonnak az előző  sorozat  kipróbált  darabját  választottuk,  a
    CD614-et, amely annakidején pontosan annyiba került, mint a CD920  ma.
    Nézzük, melyikük zenél szebben. A szeánszon a saját  munkaeszközeinket
    használtuk,   az   Audio   Innovations   erősítőt   a   JMlab    Olymp
    hangdobozokkal. A tesztprogram nagyjából ugyanaz volt, mint  legutóbb,
    a Harmadév Nyuszijának szeánszán.


    PHILIPS CD920

        Puhább, lágyabb,
        civilizáltabb az
        elődeinél, de lagymatagabb,
        lendülettelenebb, unalmasabb is.
        A sávszélei nem tudnak
        meglendülni, a magasai
        jellegtelenek.

        CD920. Nagyon nem tetszik. Hiába ez  az  újabb.  Valahogy  furcsán
    adja elő a dolgokat. Magasba húz, és mégis baj  van  a  magasaival.  A
    mélye  is  kevés,  és   nincs   tartása.   Az   Andok-zenén   bágyadt,
    dinamikátlan, élettelen. Carmenen elmegy, de ott sem tetszik. *  Nálam
    magasan  nyer.  Levegősebb,  nyitottabb,  a   sávszélei   is   jobbak.
    Kulturáltabb, lágyabb, zeneibb. Nincs verseny köztük. * Talán  teltebb
    és levegősebb, de a zenéjén  tompaság  ül.  Sávhatárolt  (felül  egész
    biztosan az). Az Andok-zenén jobb a mélye (lábdob),  magasban  viszont
    feltétlenül gyöngébb. A tere is inkább  csak  széles,  mélysége  nincs
    neki. * Elsőre,  popzenén,  sokkal  jobb:  dúsabb,  lágyabb,  emberibb
    léptékű, színesebb. Többféle dolgot hallok. Kiegyenlített. Csak  éppen
    egy picit visszafogottabb a kelleténél. A zongoraversenyen  megvan  az
    az előnye, hogy nem harsány, viszont most figyelek  fel  rá,  hogy  az
    egész  egy  kicsit  kóvályog,  nincs  eléggé  megfogva.  A   lendülete
    mindenképpen kevés. Erénye,  hogy  kiegyenlítettebb  és  hallgathatóbb
    (abban az értelemben, hogy nem tolakszik). A szólamvezetése  nem  elég
    artikulált. A dél-amerikai népzenén dúsabb,  teltebb,  de  enerváltabb
    is, "nagyobb hangerő kéne" effektus. Analógosabb hangkép, de  valahogy
    lassú. Az opera kellemes, nincs semmi baja, van egy kevés levegője is,
    a  vonósok  most  szépek,  a  forték   elfogadhatóak.   A   lendületét
    változatlanul keveslem.  A  basszusa  talán  több,  de  csak  statikus
    értelemben, mert meglendülni, azt nem tud. Olyan ez a gép az  elődével
    szemben, mint annakidején az Ortofon VMS10 hangszedő volt  a  jó  öreg
    FF15-tel szemben. Nálam ugyanannyira döntetlen.
        CD614. Hát, ez is elég lidércesen kezdődött: üres,  éles,  zavaró.
    Később megbékéltem vele, mert a zongorája teltebben,  természetesebben
    szól. Az Andok-zenén rendezett, semmi baja.  Operán  kiegyenlítettebb,
    jobb, a mélye is több. *  A magasa kemény, nem cseng ki. Fakó,  kásás.
    Mélyben  döng.  A  tere  kisebb,  a  zongorája  úgyszintén.  Mindenben
    kisstílűbb. De azért meg lehet szokni.  *  Popzenén,  elsőre:  kemény,
    feszes, kevés a levegője, nincs tere, a magasa  több,  de  torzabb.  A
    Beethoven zongoraversenyen viszont feltűnik,  hogy  a  zongora  mögött
    mennyivel jobban érezni a zenekart. Ez a gép a jobb, de ez sem tetszik
    igazán, elvész az ihlet, gépies. Kevesebb a  mélye.  Dinamika  helyett
    inkább harsány. De nálam mégis ez nyer egy pöttyel. *  Kemény,  döngő,
    nem elég  tartalmas,  nem  elég  érdekes.  Eleven.  Prezenszben  kissé
    tolakodó. Beethoven: elevenebb zongora, érdekesebb vonósok, jobban oda
    lehet figyelni rájuk. Az egész zene valahogy  jobban  meg  van  fogva.
    Fura - ebben a műfajban nálam legalább döntetlen, vagy, még inkább, ez
    a jobbik. A dél-amerikai zenén ez sem jó, nincs basszusa, nincs súlya,
    bár kétségtelenül elevenebb. Operán erőszakosabb,  lényegretörőbb,  de
    van benne valami valódi. A basszusa ismét kevés, de amije van,  jobban
    meglendül.  A   vonósai   lehetnének   illedelmesebbek   is.   Viszont
    kétségtelen, hogy valóságosabbak.
        Tipikus BitStream-Multibit mérkőzés, alapfokon.  Az  egybites  gép
    hangja lágyabb és dúsabb, a dinamikája gyöngébb. A régi típus, a CD614
    egy pöttyel több szavazatot  kapott,  bár  el  tudjuk  képzelni,  hogy
    alapfokú berendezésbe illesztve az új  készülék  hallgathatóbb  hangot
    produkál.


    PHILIPS CD940

        Árának megfelelően
        jobb az előzőeknél
        (és az öregebb modellnél),
        de a jellegzetes
        "BitStream"-puhaságtól
        és erőtlenségtől nehezen
        szabadul.

        A drágábbik CD-játszót szintén a 614-es modellhez viszonyítottuk.
        CD940. Lényegesen jobb lemezjátszó  az  előzőnél  -  ez  már  első
    bekapcsolásra nyilvánvaló. Élénkebb, feltétlenül jobb az  eddigieknél.
    A zongoraversenyen nagyobb formátumú. Minden egy picit  jobb  lett  és
    kellemesebb. Még az Andok-zenén is javult. Carmenen finomabb  magasak,
    a dinamikája is megjött. Ezzel a készülékkel  már  el  lehet  élni.  A
    hibái jócskán eltűntek,  vagy  legalábbis  csökkentek.  *  Hasonló  ez
    előzőhöz. Ez is  lágyabb  tónusú,  rendezettebb,  kulturáltabb,  nekem
    nyilván jobban tetszik. De  lelkesedni  nem  tudok  érte.  Nem  sokkal
    különb a 920-nál. Vagy,  ha  javítottak  is  rajta,  most  még  inkább
    megérződik a visszafogottsága. * Nekem egészen más a véleményem. Ez  a
    masina tompán szól, szomorúan, kevés benne az élet. Andok:  egyáltalán
    nem hallom a lábdobot, a pánsípnak pedig nincs levegője,  "fújása".  A
    sztereója  kétoldalas,  hiányzik  a  tere.  Összemosódik,   nem   elég
    plasztikus. Magasvágás.  Gépiesen,  kötelességszerűen  muzsikál.  *  A
    dinamikája nem jött meg,  bár  nyíltabb  lett  magabiztosabb.  De  még
    mindig hiányzik belőle a csinn-bumm. Valahogy nem ilyennek ismerem ezt
    a  Trini  Lopez-számot  (sokkal-sokkal  vadabb,   elementárisabb).   A
    magasain  ennek  is  van  még  némi  köd.  Ez  a  gép  a  jobb,  de  a
    fenntartásaimat nem tudom elvetni. Voltaképpen olyan, mint a 920 volt,
    csak nagyvonalúbb nála. Feltétlenül  hallgathatóbb,  mint  a  614.  Az
    Andok-zenén ugyanolyan, mint az öccse: hallgatható,  de  nem  szeretem
    valami nagyon. Carmenen színesebb, dúsabb, több mindent szólaltat meg.
    A magasai még mindig  nem  jók,  de  már  elviselhetők.  Összességében
    feltétlenül zeneibb: most már Ortofon VMS20...
        CD614. Ezen a mérkőzésen már jócskán kijönnek a hibái. Ahol  eddig
    jónak hatott, ott most már harsány. Minden baja előjön, bár  azok  nem
    túl vészesek. * Egymás ellen dolgoznak. A 614-esnek is vannak  erényei
    itt-ott, de a közepe forszírozott, a magasa kemény. * Lehet, hogy  nem
    olyan  jó,  mint  a  másik,  de  lendületesebb,  elevenebb.   A   tere
    keskenyebb, de van mélysége. Számomra jobb, hallgathatóbb, zeneibb - a
    nyilvánvaló hibáival együtt. * Elevenebb és igazibb. Csak hát hiányzik
    a basszusa. Másrészt valahogy több információt  közvetít.  (Ismét  azt
    mondom, hogy mélye a másiknak, az új készüléknek van több, csak  éppen
    a  dinamikai  bajai  miatt  nem  tud  érvényre   jutni).   A   magasai
    megfogottabbak. Hátránya, hogy kiürül, könnyen fárasztóvá válik.  Most
    már  a  zongoraversenyen  is  kevésbé  tetszik,  habár   a   zongorája
    változatlanul hitelesebb. De mindenképpen fárasztóbb.  Az  Andok-zenén
    is: jobban oda tudok figyelni rá, de hamarabb elegem is van belőle. Az
    operából inkább csak a szólamokat jeleníti meg, ami körülöttük van, az
    már elvész.
        Itt már biztosan az új típus nyer, de a makacs  ellenszavazat  azt
    mutatja,  hogy  az  új  BitStream-masinákban  még  korántsincs  minden
    rendben. A legtöbb, amit  mondhatunk,  az,  hogy  a  Philips  cég  "jó
    irányban rohamoz" - de az irányzék önmagában kevés: haladni is kell  a
    kiválasztott irányban.

                                      *


    Panasonic NV-FS88EE
    S-VHS hifi videómagnó

    

        Noha analóg: mintha  valami  idegen  technika  szülötte  volna.  S
    valóban, a hifi VHS csupán féltestvére a hagyományos szalagjátszóknak.
    Az apja  ugyan  magnó  volt,  anyai  ágon  azonban  a  rádiókkal  tart
    atyafiságot.   És   hát   mindenképpen   a    szomszédból    jön,    a
    videotechnikából, a konkurencia házából.
        A  videómagnót  a  vérbeli  magnós  lecsepülte,  "képet,  azt  tud
    sugározni, de a hangja olyan, mint a repedtfazék, nem  hifi-médium  az
    ilyen".  Ez  igaz  is  volt  egészen  addig,  amíg  le  nem  szállt  a
    fellegekből a "videórepülőgép", a hifi-VHS a maga ezernyi gombjával és
    kallantyújával (első landolását  minálunk  lásd:  HFM  1986/2).  Ez  a
    bonyolult szerkezet mintegy visszakézből szolgáltat  hifihangot,  úgy,
    hogy közben egészen mással van elfoglalva, hiszen  ő  voltaképpen  egy
    képmagnó, rá se néz az emberre,  csak  úgy  keresztülbeszél  a  fejünk
    fölött,  "hangminőség?  no  de  kérlek,  miért  is  kéne   arra   szót
    vesztegetni, a hangminőség kifogástalan, hiszen ez csak  természetes".
    Véleményünk  szerint  a  hangminősége  ugyan  nem  volt   kifogástalan
    (lehet-e az egyáltalán?), de már nagyon tisztességes volt.  És  később
    mintha  még  javult  is  volna,  legalábbis  3  évvel  később  ezt   a
    tapasztalatot szűrtük le (történetesen az ITT VR3998 tesztjéből).
        Azóta újra eltelt három  év,  márpedig  ez  nagy  idő  a  mágneses
    jelrögzítés életében. Pillanatokon belül nyakunkon a DCC, amelyet  nem
    titkoltan azért teremtettek meg, hogy végleg a süllyesztőbe küldje  az
    összes analóg szalagjátszót.
        Az összeset? Nos, éppen ez az, amit most ellenőrizni szeretnénk.
        Amikor  a  legelső   forgófejes,   FM-rendszerű   hifi-videómagnók
    megjelentek, sokat vártunk tőlük. Minden paraméterükben felülmúlták  a
    hagyományos  magnókat  (természetesen  az  orsósakat  is,  nemhogy   a
    kazettásakat). Arról nem is  beszélve,  hogy  képesek  8  óra  hosszat
    játszani megszakítás nélkül, olcsó anyagra  dolgoznak  -  és  mindezek
    tetejébe még képet is szolgáltatnak. Talán az vonta el a  figyelmünket
    (a  videotechnikától  való  idegenkedésünkön  kívül)   ettől   az   új
    médiumtól, hogy nem sokkal előtte dobták  piacra  és  a  köztudatba  a
    szintén VHS-kazettára dolgozó digitális hangmagnót (Technics  VS-P100,
    HFM 1983/3.). Amely azonban sohasem terjedt el "a nép  körében".  Mint
    ahogyan az R-DAT sem (Aiwa XD-001 Excelia: HFM  11987/3).  A  kudarcot
    sokan azzal magyarázták, hogy hát ezek az eszközök amatőrnek túl  jók,
    profiknak túl  gyöngék  -  együgyű  érvelés,  de  lehet  benne  valami
    igazság. Mindenesetre, a felvételre is alkalmas CD és a DCC  most  már
    holtbiztosan kiszorítja a többi  között  a  DAT-ot  is  a  piacról.  A
    legnagyobb esélyt a DCC-nek adjuk (bővebbet róla: HFM 1992/2). De most
    még, természetesen, a kazettás magnók korát éljük.
        Hová tegyük ebben  a  zsúfolt  mezőnyben  a  hifi  VHS-t?  Műszaki
    jellemzői   alapján   egyenrangú   a   DCC-vel,   s   feltehetőleg   a
    hangminőségével sem vall szégyent az új digitális médium mellett  (ezt
    azonban  tényleg  csak  feltételezzük,  hiszen  DCC-t   mi   még   nem
    hallhattunk). Vannak viszont durva  hátrányai  is.  Kazettájának  nagy
    mérete  miatt   a   gépet   gyakorlatilag   nem   lehet   hordozhatóvá
    kicsinyíteni,  azonkívül  nem  tudja  annyira  gyorsan   és   pontosan
    megkeresni az egyes  műsorrészleteket,  mint  a  DCC  teszi.  Mindezek
    azonban nem fogják elriasztani a komoly hifistát, aki  otthoni  magnót
    akar, és nem vár tőle  többet,  mint  hogy  a  műsort  szép  komótosan
    felvegye és még komótosabban visszajátssza.
        Nem kell attól félnie, hogy készüléke rövidesen elavul.  Hiszen  a
    VHS-videótechnika az egész világon népszerű, a kazettáját  még  nagyon
    hosszú ideig gyártani fogják, úgyhogy a hifi VHS-nek is  változatlanul
    jók az esélyei.
        Annál is inkább, mert közben  a  képminősége  is  folyvást  javul.
    (Ékes példa erre az alább bemutatandó Panasonic  NV-FS88,  amelyet  az
    úgynevezett  szuper  videó  rendszerrel  is  felruháztak.)  A  jót  az
    ördögtől  is  el  kell  fogadni;  szóval,  attól,  hogy  a   VHS-t   a
    konkurenciától kaptuk, attól még a hifi VHS  nagyon  jó  hangmagnó  is
    lehet.  A  magnóst  és  a   képmagnóst   egyaránt   gyakran   vádolják
    sznobsággal, holott egyikük sem feltétlenül sznob. (És még ha az volna
    is: legalább mi, sznobok tartsunk össze.)


    KEZELÉSE, SZOLGÁLTATÁSAI

        Mi természetesen a hangra koncentrálunk, ezért kissé elhanyagoljuk
    a videó-részt, pedig itt éppen az volna  a  lényeges.  De  nem  tudjuk
    megállni,  hogy  röviden  el  ne   meséljük,   mit   produkál   ez   a
    Nakamichi-árfekvésű magnó (csak  úgy  mellékesen)  abban  a  műfajban,
    amelyben még a legszebb hangú Nakamichi is süketnéma.
        Magnónk tehát a VHS és  az  S-VHS  rendszerben,  normál  és  lassú
    szalagsebességgel  működik,  PAL   és   SECAM   normában   vételképes,
    PAL/MESECAM norma szerint rögzít  és  lejátszik.  (Mellesleg,  akár  a
    többi Panasonic  videómagnó,  az  NTSC  normában  is  otthonos.  Ennek
    azonban számunkra mindössze annyi jelentősége  van,  hogy  a  kazettát
    akkor is  le  tudjuk  játszani,  ha  a  műsort  Amerikában,  a  tv-ről
    készítette valamelyik világjáró  barátunk.)  Távvezérlője  a  vonalkód
    ("bar-code") kiolvasására is alkalmas, erről még lesz szó. Egyáltalán,
    ez a gép mindent tud, amit képmagnó csak tudhat.
        Néhány mondat erejéig szólnunk  kell  az  S  (azaz  "szuper")  VHS
    rendszerről. A hagyományos VHS, azaz Video Home  System  a  világon  a
    legelterjedtebb       közszükségleti       videómagnó-,        illetve
    videókazetta-rendszer. Kifejlesztése idején a technika  korlátai  (ide
    értve a szalag mágnesrétegének  tulajdonságait  is)  mindössze  250-es
    sorbontást tettek lehetővé.  Az  "S"  videórendszer  viszont  már  400
    soros, ez  megfelel  egy  tisztességes  tv-adás  sorbontásának,  tehát
    élesebb a képe, szebbek a színei, és egyéb jellemzőiben  is  különb  a
    hagyományosnál. Az S-VHS videómagnók az  újfajta  tv-t  is  ki  tudják
    szolgálni, de ehhez már speciális kazettára van szükségük, azonkívül a
    videómagnóban és  a  tv-készülékben  egyaránt  külön  kell  kezelni  a
    világosság-  és   képjeleket.   A   két   gépet   ilyenkor   speciális
    csatlakozóval kötik össze, bár a néhány évvel ezelőtt  bevezetett,  21
    pólusú Scart (EuroAV) csatlakozó is megfelel. A  komplikációk  azonban
    ne riasszanak el senkit, az új magnó  teljesen  kompatibilis  a  régi,
    hagyományos technikával (persze, fordítva ez nem  áll,  a  hagyományos
    magnó nem tudja lejátszani a szuper-kazettát).
        Még néhány szót a már  említett  vonalkódról.  Ez  olyan,  mint  a
    kereskedelemből jólismert csíkrendszer,  csak  éppen  nem  árucikkeket
    jelöl, hanem tv-műsorokat. A videómagnóhoz  mellékelt  programfüzetben
    mindennek megvan a maga vonalkódja, amelyet a készülék távvezérlőjével
    leolvasunk. Csak elhúzzuk a dobozt a  csíkok  fölött,  s  ezzel  máris
    beléje tápláltuk az összes adatot (dátum, a felvétel  ki-  és  ki-  és
    bekapcsolásának ideje stb.),  és  azok  mindjárt  meg  is  jelennek  a
    távvezérlő   folyadékkristályos   kijelzőjén.   Miután   az   adatokat
    megfelelőnek   találtuk,   egy   gombnyomásul   átvihetjük   őket    a
    videómagnóba: az információ most már annak a kijelzőjén is megjelenik.
    Rendkívül praktikus szolgáltatás, az  tudja  igazán  méltányolni,  aki
    próbált már beprogramozni videómagnót,  a  készülék  előtt  kuporogva,
    parányi feliratokat böngészve, még parányibb gombokat  nyomogatva.  De
    most már nézzük a készüléket.
        Közepes méretű gép, elegáns és egyszerű - vagy annak látszik.  Bal
    széltől balközépig semmilyen kezelőszervet nem látunk  rajta,  csak  a
    ki/bekapcsoló gombot és annak jelzőfényét. Jobbra nagyméretű  kijelző,
    továbbá    egy    nagyméretű,    kéttárcsás    forgatógomb;     mintha
    hangerőszabályzónak volna álcázva, valójában a  lejátszási  sebességet
    szabályozza, előre/hátra, a gyorslejátszástól  egészen  az  állóképig.
    (Csodálatosan lehet képet szerkeszteni vele!) A  jobb  felső  sarokban
    látható nyomógomb szintén ezekkel a funkciókkal kapcsolatos.
        Ez eddig nem volt túl bonyolult. Most jön a java.

    

        Van  a  kijelző  bal  oldalán  egy  kicsiny  gomb.  Ha  az   ember
    gyanútlanul megnyomja, az előlap balfele "Szezám, tárulj!" - lehajlik,
    és a mögötte feltáruló rejtekhelyen nem kevesebb  mint  40  gombot  és
    kapcsolót számlálhat össze a rémült Ali Baba. Nem kell  azért  pánikba
    esni, többségükre csak egészen speciális funkciókhoz, sátoros  ünnepek
    alkalmával  van  szükség.  Egyébként   is   nagyon   gondosan   vannak
    csoportosítva, könnyű áttekinteni az egészet, a következők szerint:
        A barlang függőleges falán, a kazettatartó nyílása alatt nincs sok
    kezelőszerv. A ki/bekapcsoló ugyanaz, mint a csukott gépen.  Alatta  a
    mikrofonbemenet       csatlakozóhüvelye,        legalul        sztereó
    fejhallgató-csatlakozó aljzat. Vízszintesen elhelyezett két  síkpályás
    potméter    a    fejhallgató     hangerőszabályzója,     illetve     a
    képélesség-szabályzó  (ezek  kicsik),  majd  egy   megszokott   méretű
    potméter már a mi asztalunkra tartozik, minthogy ez a  hifi  hangmagnó
    felvételi szintszabályzója.

    

        A lehajtott pulton találjuk a kezelőszemek derékhadát.  Felül  hét
    azonos méretű kis tolókapcsoló. Az első a zajszűrő/szerkesztő kapcsoló
    (a gyengébb minőségű felvételek képzaját lehet csökkenteni vele,  vagy
    felvételkor   szerkesztéshez-másoláshoz    használatos).    A    másik
    kapcsolóval a színes tv-rendszerek között választhatunk. A harmadik az
    úgynevezett  hangkereső,  lényegét  tekintve  a  Muting  ellentéte  (a
    speciális  képlejátszási  funkciók  közben  kiiktatja   az   egyébként
    szokásos  némítást).  A  hifi/normálhang  kapcsolóval  a   szokványos,
    állófejes,  illetve   a   forgófejes   hifi   hangmagnó   valamelyikét
    kapcsolhatjuk  a  kimenetre;   ennek   a   funkciónak   szerkesztésnél
    utóhangosításnál  van  jelentősége.  Érdekes  funkciót   tölt   be   a
    távvezérlés üzemmódkapcsolója. Ha  történetesen  két  azonos  gyártású
    videónmagnót használnánk egymás  mellett  (profikkal  fordulhat  elő),
    akkor eldöthetjük, hogy a távvezérlőt mind a kettőt,  vagy  csupán  az
    egyiket működtesse-e. Ezt a funkciót egyébként a távvezérlőn is életbe
    lehet  léptetni.  A  következő  kapcsolóval  a  kazetta  műsoridejéhez
    alkalmazkodunk,  mintegy  "összeigazítjuk  az   óránkat   a   készülék
    órájával", hiszen eszerint fogja mutatni a  hátralévő  műsoridőt  stb.
    Háromféle játékidő között kell választanunk (195 perces vagy  rövidebb
    - 240 - 260 perces).  Az  utolsó  kallantyúval  VHS-ről  szuper-VHS-re
    állunk. A készülék egyébként nem engedi becsapni magát: hiába  állnánk
    "S"-re,  ha  a  kazettánk  hagyományos,  a  gép  azonnal  megérzi   (a
    kazettatest kivágásáról), és úgy fogja kezelni, ahogy kell.
        A további bolyokban látható sok-sok parányi  gomb  funkcióját  nem
    részletezzük, róluk csak távirati stílusban szólunk.
        Az     első     gombcsoport     (6      gomb):      óra-beállítás,
    hangolás/finomhangolás,        programhely-léptetés,         felvételi
    szalagsebesség-állítás.
        Hármas csoport: vételi sáv/AFC,  adatok  törlése,  időprogramozott
    felvétel beállítása.
        Újabb hármas: az  egyérintős  időprogramozott  felvételek  ki-  és
    bekapcsolási idejének beállítása.
        A  következő  csoportban  találjuk   a   hangfrekvenciás   kimenet
    választógombját (hifi sztereó/bal  csatorna/jobb  csatorna/hagyományos
    monó hangcsík). Ide tartozik az  utóhangosításhoz  szolgáló  gomb  is.
    Utóhangosításkor megmarad az eredeti  képműsor  és  a  hifi  (FM-sávú)
    hangműsor,   csupán   a    normál    (monó)    hangcsíkra    készítünk
    szinkronfelvételt. Utólag eldönthetjük, hogy éppen  melyiket  kívánjuk
    hallgatni.  Az  inzert-funkcióra  a  behelyezéses  szerkesztésnél  van
    szükségünk. Egy nagyobb gomb: a PAL/MESECAM színrendszer-választó.
        Négyes gombcsoport: az  üzemódkapcsolók  (lejátszás,  stop,  gyors
    előre/hátra).
        Az utolsó csoport négy  gombja:  pillanat-állj/állókép,  felvétel,
    kazettakiadás, valamint "AV Link",  azaz  "AV-csatlakozás",  amin  azt
    kell érteni, hogy a szalagról a magnó tunerjére váltunk, annak műsorát
    kapcsoljuk  a  képernyőre,  anélkül,   hogy   a   lejátszás   funkciót
    leállítanánk.
        Túljutottunk a gombtengeren, vessük  pillantásunkat  a  kijelzőre.
    Bal   oldalán    két    függőlegesen    elhelyezett    hangfrekvenciás
    kivezérlésjelző egyenként  12  szintlépcsőt  különböztet  meg,  mínusz
    40-től plusz 10dB-ig. A 0dB fölötti szintek pirosak. A kijelző  minden
    üzemmódról tájékoztatást ad, ellenőrizhetjük a dátumot, az óraidőt, az
    időprogramok  adatait.  Nyolc  különféle  műsort  programozhatunk.   A
    felvételek vagy a hét minden napján azonos  időben,  vagy  minden  hét
    ugyanazon napján készülhetnek. Észnél kell lennünk, nehogy  elrontsunk
    valamit. Mindazonáltal megkönnyíti dolgunkat a vonalkód.
        A kijelző mellett és  alatt  még  néhány  kicsiny  LED  olyasmiről
    tájékoztat bennünket, hogy a készülék éppen  kétnyelvű,  vagy  sztereó
    adást   vesz-e,    bekapcsoltuk-e    az    utóhangosítás    vagy    az
    inzert-szerkesztés funkciót,  illetve  hogy  a  MESECAM  színrendszert
    választottuk-e.
        Végeztünk az előlappal - hátra van még  a  hátlap.  De  előbb  még
    néhány szót a távvezérlőről. Ez a szappantartó valóságos mikrokozmosz,
    egész világot rejt magában. Ha becsukjuk, csak a legfontosabb  gombjai
    maradnak szabadon, ha viszont kinyitjuk, ahogy nyitóképünkön  látható,
    a  készüléknek  szinte  az  összes  funkcióját  átvállalja.  Sőt,  még
    egyebeket is tud. (Van rajta például "idő szerinti keresés",  ami  azt
    jelenti,  hogy  lejátszáskor  egy  általunk  beállított  idejű   részt
    gyorscsévélésben átugrunk.) A távvezérlő  jobb  alsó  sarkában  van  a
    vonalkód kiolvasófeje.

    

        A készülék hátoldala:  csatlakozó  csatlakozó  hátán.  A  szokásos
    antenna bemenet és rádiófrekvenciás kimenet, aztán két 21 pólusú Scart
    csatlakozó (az egyik az S norma  szerint  bekötve),  és  1-1  pár  RCA
    (harang) csatlakozó aljzat a sztereó hangfrekvenciás be-  és  kimenet.
    De van itt szinkron  indító-leállító  csatlakozás  (hogy  a  felvételt
    kamkorderről   vagy   másik   videómagnóról   indíthassuk),    editáló
    csatlakozás szerkesztő-készülékhez) és két azonos kialakítású,  kerek,
    4-pólusú  S-videó  csatlakozóaljzat  az  S-videó  ki-  és  bemenethez.
    Találunk  a  hátlapon  egy  3-állású  kapcsolót  is.  Egyik  állásában
    tesztjelet adhatunk ki a  rádiófrekvenciás  kimeneten,  a  tv-készülék
    beállításához. Másik állásában az egyik Scart csatlakozót állítjuk  át
    S-videózáshoz (a harmadik a normál állás).
        Igazán ritkán írunk képtechnikai készülékről,  úgyhogy  az  Olvasó
    remélhetőleg most sem kapott videómérgezést. Hangsúlyozzuk:  valójában
    most is hifi-médiumról írunk.  Más  kérdés,  hogy  ennek  a  gépnek  a
    tudománya a hifivel még nem ér véget. És amit  tud,  azt  olyan  magas
    fokon tudja, hogy  ezzel  már  önmagában  is  méltó  lehet  a  műszaki
    érdeklődésű zenebarátok (azaz hifisták) figyelmére.


    FELÉPÍTÉSE

        Aki az eddigiekből arra következtet, hogy az NV-FS88 elektronikája
    hallatlanul  bonyolult,  nem  téved.   Hihetetlenül   sok   alkatrészt
    tartalmaz, annak ellenére, hogy  magasfokú  integráltság  jellemzi,  s
    jelentős részben az ún. felületszerelt technológiával készült.
        Masinánk két önálló hangrészt tartalmaz. Az egyik  a  hagyományos,
    monó állófejes rendszer, amely minden képmagnóban benne  van.  Ez  1mm
    szélességben rögzíti a jelet a szalagon. Kialakítása  egyszerű,  zenei
    minősége szerény. A tunerrő1 (illetve a külső  jelforrásokról)  érkező
    jelet egyetlen IC dolgozza  fel,  s  lejátszáskor  is  ugyanez  az  IC
    működik (csak most a fejről kapott jelet erősíti-korrigálja).
        A másik a forgófejes, FM-sztereó  hangrész.  Bemenetére  különféle
    műsorforrásokat csatlakoztathatunk: a  készülék  belső  tunerét  (monó
    vagy sztereó jelet vagy kétnyelvű tv-adás hangját - ezeket már  előbb,
    más  áramkörök  alakítják  át  hangfrekvenciás  jellé),  a   különféle
    csatlakozókon érkező jelet, illetve a monó mikrofonbemenet  jelét  (és
    az  utána  következő  erősítőfokozat  kimenetét;  ez  a   funkció   az
    utóhangosításhoz szükséges).
        A  jelet  szilárdtest-kapcsolók  (IC-k)   fogadják   és   a   hifi
    hangfrekvenciás modul bemenetére adják. Ez utóbbi egység -  lényegében
    - egyetlen, de nagybonyolultságú integrált áramkör, egy "százlábú" IC,
    a szó szoros értelmében  (tényleg  pont  száz  lába  van),  típusa  BH
    7770KS, és kifejezetten erre a feladatra tervezték. Illesztő  erősítőt
    tartalmaz,  valamint  felvételi  szintszabályzást  (és  értelemszerűen
    hozzá  csatlakozik  a  felvételi   szintszabályzó   potméter).   Benne
    helyezkednek el az  FM-modulációt  végző  áramkörök.  "Visszafelé"  is
    működik,  amennyiben  lejátszáskor  visszaállítja  a   hangfrekvenciás
    jelet. Még egy  extra  bemeneti  választókapcsolóval  is  rendelkezik,
    amely a kimenetekre kerülő jeleket szelektálja  a  felvétel  során.  A
    fent leírt IC szolgáltatja a frekvencia-modulált, csatornánként  külön
    hordozóra ültetett nagyfrekvenciás jelet, vezérelve azt  az  áramkört,
    amely a fejdobba épített forgófejeket hajtja meg. (Lejátszáskor  pedig
    a fejekről érkező, igen piciny jelek előerősítését végzi.)  Egy  másik
    IC törlőoszcillátort és  meghajtó  erősítőt  tartalmaz,  működtetve  a
    fejdobba épített "repülő", azaz forgó törlőfejet.
        Ez az egész  így  nagyon  egyszerűnek  látszik  (már  akinek  -  a
    Szerkeszt megjegyzése:), de a valóságban egy sereg kiegészítő áramkört
    foglalkoztat. Ezekre itt nem térhetünk ki. Igazán csak egy fél  mondat
    erejéig hozzuk szóba azt az egységet is, amely a  tv-adások  hangjelét
    dolgozza  fel.  A  készülék  az  ún.  német  rendszerű  sztereó,  vagy
    kétnyelvű adások hangját is fel tudja dolgozni. Ilyenkor a hangjeleket
    5,5 illetve 5,74MHz frekvenciájú, frekvenciamodulált jel hordozza. Ezt
    érzékelve működésbe lép a "multi  dekóder",  amelynek  kimenetén  vagy
    sztereó, vagy kétnyelvű kísérőhang (t. i. képet kísérő  hang)  jelenik
    meg, s azok között választhatunk, melyiket vegyük fel.
        Ennyi talán elég lesz  a  hangrészről.  A  videó-rész,  illetve  a
    vezérlő elektronika stb. leírásába bele sem merünk fogni. Csak  még  a
    készülék mechanikájáról szeretnénk mondani néhány mondatot.
        A   Panasonic   hagyományaihoz   híven   ennek    a    gépnek    a
    magnó-mechanikája is alumínium öntvény vázra épült. A forgó fejdobon 4
    videó  és  2  hangfrekvenciás  felvevő/lejátszó,  valamint  törlőfejet
    találunk.  A  fejdob  forgatásáról  és  a  szalag  továbbításáról  1-1
    közvetlen hajtású motor gondoskodik. A szalagtovábbító (capstan) motor
    és az azt kiszolgáló  elektronika  nem  mindennapi  megoldású,  hiszen
    ennek a videómagnónak hihetetlen precízen kell képről-képre lépdelnie,
    az állóképek szerkesztéséhez. Lépdel is (persze, kipróbáltuk).
        Érdekessége ennek a mechanikának, hogy ún.  "gyors"  működésű.  Ez
    azt  jelenti,  hogy  a  kazetta  behelyezése  után  rögtön  kifűzi   a
    kazettából a szalagot, csak  éppen  még  nem  vezeti  a  fejdob  köré.
    Gyorscsévéléskor is ilyen állapotban fut  a  szalag.  Következésképpen
    felvételkor vagy lejátszáskor a mechanikának már csak annyi időre  van
    szüksége, hogy a szalagot a fejdob köré  fűzze,  s  így  lerövidíti  a
    várakozási  időt.  Indításkor  egy  kis  forgó  tisztítókorong  ér   a
    fejdobhoz, finoman megpucolgatja a dobba épített  fejeket.  (Praktikus
    dolog, más gyárak is alkalmazzák.)
        A  mechanika,  egyáltalán,  az  egész  készülék   bizalomgerjesztő
    kinézetű.  Igaz,  hogy   töméntelen   alkatrészt   tartalmaz,   de   a
    főegységeket   szépen   elkülönítve   építi   fel.   Belsejében    sok
    kisebb-nagyobb,  felületkezelt   panelt   találunk,   de   azok   mind
    rendezettek, áttekinthetőek. (Javítani azért nem szeretnénk.)

    

    MÉRÉSEINKHEZ

        Hogy egyszerűsíthessük a táblázatot, szeretnénk  tisztázni  néhány
    dolgot. Ez a készülék  kétféle  szalagsebességgel  működik,  és  mivel
    korántsem mindegy, hogy kétszerannyi (feleannyi) szalagot használunk-e
    fel, minden mérést elvégeztünk SP (Standard Play, azaz normál)  és  LP
    (Long Play, vagyis hosszanjátszó) üzemmódban is. Számos paramétert  ez
    nem befolyásol (így például a  bemeneti  impedanciát  nem  érinti,  ha
    megváltozik a szalagsebesség), ezekre a táblázatban csak  egy  értéket
    adunk meg, de higgye el az Olvasó becsületszóra,  hogy  mi  ezeket  az
    adatokat is ellenőriztük.
        A  Hifi  Magazin,  eddigi   gyakorlatának   megfelelően,   ezt   a
    Panasonicot is úgy kezeli,  mint  ha  hagyományos  (bár  jó  minőségű)
    hangmagnó volna. A követelményeket is ennek megfelelően állítjuk  fel,
    függetlenül   a   készülék   specifikációjától,   amely   meglehetősen
    szűkszavú.
        A nyávogás az állófejes (normál) üzemmódban  nagyon  tisztességes,
    még  a  kazettás  deckekre  vonatkozó  normát  is  teljesíti,  mindkét
    szalagsebességen.  (Amitől  persze  még  így  sem  volna   hifi.)   Az
    átcsévélési idő igen rövid: átlagos videómagnókon ennek a  kétszeresét
    szoktuk mérni (4-5 percet). A hifista  szemszögéből  ez  azt  jelenti,
    hogy  a  3-6  órás  műsort  oly  sebesen  tudjuk  átcsévélni,  mint  a
    hagyományos készülékeken a másfél  órás  audio  kazettát  (vagy  orsós
    szalagot).
        A  be/kimeneti   feszültségek/impedanciák   egytől-egyig   rendben
    vannak.  Idekívánkozik  egy  kommentár.  Csúcsszintű  kivezérlésnél  a
    maximális bemeneti feszültséget nem a mágnesszalag torzítása határozza
    meg, hanem  a  felvevő-erősítők  jelfeldolgozó  képessége,  illetve  a
    limiterek  határolási  szintje.  Márpedig  a  Panasonic   túlvezérlési
    tartománya hihetetlenül nagy: a hifi-hangrendszerben nem kevesebb mint
    18,8dB!! Helytálló tehát a kezelési útmutató  instrukciója,  miszerint
    bármely műsort nyugodtan túlvezérelhetünk legalább +4dB-ig - és így is
    marad elegendő tartalék.
        Az állófejes  magnórész  teljes  frekvencia-jelleggörbéje  mindkét
    szalagsebességen  tisztességes,  ettől  a  technikától  ennyit   lehet
    elvárni, többet nem (ne feledjük: a szalagsebesség itt csak  2,3  vagy
    1,1cm/s, nem pedig 4,76cm/s, mint a hagyományos magnóké!)  Forgófejjel
    aztán a görbe már "húsztól-húszig" szinte teljesen  1ineáris,  éspedig
    mindkét szalagsebességen. Közreadjuk a 2Hz-2kHz sávban felvett  görbét
    is, amelyen jól látható, hogy az átvitel gyakorlatilag 2Hz-től  indul.
    (Tessék ezt megcsinálni hagyományos kazettás magnóval.)  Ráadásul,  és
    ennek a jelentőségét nem győzzük hangsúlyozni, az átvitel görbéje  nem
    függ a kivezérlési szinttől, még  0dB-n  is  ugyanolyan,  mint  mínusz
    20dB-n. Persze, ez mind a rendszer lényegéből fakad.
        A harmonikus torzítások 0dB-a megfelelőek, csúcsszintnél pedig nem
    a mágnesszalag  tulajdonsága  szab  határt,  hanem  a  felvevő-erősítő
    túlvezérlés-állósága. Kielégítőek a frekvencia, illetve  a  kivezérlés
    függvényében mért össztorzítási értékek  is.  A  bal  csatorna  kicsit
    gyöngébb - lehet, hogy egyedi hiba. A jel-zaj arány kifogástalan. Némi
    túlzással azt  mondhatnánk,  hogy  ezek  már  a  digitális  technikára
    jellemző számadatok. A gyár által javasolt túlvezérlésnél 75dB adódik,
    márpedig ennyi zajuk még az "élő"  műsoroknak  is  van.  Az  áthallási
    csillapítás  is  meglehetős,   a   törlési   csillapítás   úgyszintén.
    (Mellesleg az állófejes magnórészen is egész tisztességes.)
        Utoljára hagytuk a hozzáférési időt, s nem véletlenül. Az, hogy  a
    készülék "gyors működésű", nem azt  jelenti,  hogy  gyorsabban,  hanem
    hogy  másképpen  működik.  Ezért  aztán  igen  gyorsan  hozzáférünk  a
    műsorrészekhez.
        Összefoglalva: pusztán méréstechnikai szempontból klasszis  magnó,
    rengeteg szolgáltatással (melyek  között  a  legfontosabb,  persze:  a
    kép).

    
    
    

    Szeánsz

    

        A magnókat sokféle mércével lehet mérni. Az  első,  legalacsonyabb
    mérce, hogy egyáltalán képes legyen úgy  visszaadni  a  zenei  műsort,
    hogy amikor a  hangerőt  felcsavarjuk,  a  hallgatóságnak  ne  kelljen
    kimennie a szobából. Magasabbra helyezve a lécet, elsősorban  a  zajra
    fogunk koncentrálni, arra, hogy a zenének mekkora hányada emelkedik ki
    az  obligát  sziszegésből-sistergésből-szalonnapirításból.  A  legjobb
    kazettás magnók (nívós szalaggal) harsány zenén csaknem zajtalanok, de
    a pianisszimók alig látszanak ki a zaj paplanja alól. És akkor még nem
    is  jutottunk  el  odáig,  hogy  "hangminőségről"   beszélhessünk.   A
    jellegzetes  -  rossz   értelemben   vett   -   magnóhang   alul-fölül
    sávhatárolt, a sávszélek előtti regiszterekben (a  legmagasabb  hangok
    alatt, illetve a felső basszusban) kiemel, alul zsírosan-döngő,  felül
    szúrósan-kemény. És ami a legrosszabb, a  hangkép  egy  kicsit  mindig
    mozaikszerű, vagyis olyan, mintha dirib-darabkákból állna össze.  Erre
    a betegségre a  nagy  orsós  magnók  ugyan  immunisak  de  ki  használ
    manapság orsós magnót,  19  (pláne  38)  cm/s  szalagsebességgel,  fél
    sávon? A kazettás mezőnyben pedig igazán magnó a talpán az a  gépezet,
    amelynek  a  zenéje  a  folyamatosság,  egyenletesség  érzetét   tudja
    kelteni, akár még a félelmetes, kitartott zongora-akkordokon  is.  Nem
    tudjuk, hogyan szól majd a digitális kompaktkazetta,  de  egy  biztos:
    nyávogni, azt nem fog.
        Az analóg magnók között eddig a hifi VHS-ekkel  voltak  a  legjobb
    tapasztalataink, mert ezek legalább nem zajongtak  és  nem  nyávogtak,
    úgyhogy tényleg a hangminőségükre lehetett koncentrálni.  Talán  ezért
    is figyelhettük ki a gyöngéjüket: a hangkép jellegzetes  ellágyulását.
    Ámde azt is észrevettük, hogy ez a  technika  is  folyamatosan  javul.
    Mindenképpen azt tartjuk célravezetőnek, hogy készülékünk  hangját  ne
    más magnóéhoz, hanem csakis magához a műsorforráséhoz hasonlítsuk. (És
    annyi előnyt adunk neki, hogy  nem  LP-t,  hanem  "csak"  CD-t  fogunk
    hallgatni. A magas tranziensek tehát  nem  lesznek  annyira  gyorsak.)
    Felvételeket  készítettünk  tehát  a   Micromega   Duo   CD-játszóról,
    közvetlenül a videómagnóra csatlakozva. Utána felváltva hol a CD,  hol
    a magnó műsorát kapcsoltuk az Audio Innovations Series 500  erősítőnek
    ugyanarra a nagyszintű bemenetére (mindig csak egy interconnect  kábel
    volt  bekötve).  A  többi  készülék  hálózati  csatlakozóján  kívül  a
    videómagnóénak az állását is ellenőriztük. A hangsugárzó a JMlab Olymp
    volt. Zenének ezeket  választottuk:  Beethoven  V.  zongoraversenyének
    zárótétele, Opus3 demólemez ("Andok"-zene, továbbá egy spirituálé, egy
    jellegzetes "fekete" hangú tenortól), a Carmenből a gyermekkórus, majd
    utána a közjáték, aztán  Stan  Getz  és  Charlie  Bird  dzsesszkombója
    (szaxofon, akusztikus gitár, igen színes ritmuskíséret),  végül  a  jó
    öreg Trini Lopez valahai sikerszáma, az If I Had A Hammer.
        Három zsűror nyilatkozik:

        I. Határozott különbség. Lelassul,  tompább  lett.  Magasban  vág.
    Kisebb dinamikai tartomány. Szűkebb sáv és  kevesebb  élet.  A  fekete
    énekes távolabbról szól. Beszűkül. Bánatosabb. Persze,  azért  ez  nem
    közönséges magnóhang. Sokkal  jobb.  Önmagában  kellemes,  hallgatható
    magnóhang. De a CD-ben több az élet.

        II. Általában véve, alul-fölül sávhatárolt, mégis, ez a jelző  így
    nem  helytálló,  valójában  a  sávszélei  csak  enyhén  hajlanak   le,
    diszkréten, óvatosan kaszál. A szép finomságok, a levegősség  az,  ami
    hiányzik, de még abból  is  nagyon  sok  minden  megmarad  (például  a
    Carmenen), és érezteti, hogy ez egy nagyon jó felvétel. Csak amikor  a
    CD-re kapcsolunk, akkor derül ki, hogy a felvételben még több van.  Ha
    nem hallanám az eredeti forrást, azt mondanám, el  vagyok  bűvölve.  A
    Trini Lopez szám is önmagában nagyon szépen szól, csak a CD-hez képest
    a csengettyűi-kalapácsai nem annyira szépek.  Kissé  fátyolosak.  Mint
    magnót bármilyen más magnóval szemben boldogan  elfogadnám,  akár  egy
    Revox A77-tel vagy B77-tel szemben  is.  Nincs  zaj,  a  kivezérlésnek
    hatalmas  tartalékai  vannak,  szinte  hozzá   sem   kell   nyúlni   a
    szintszabályzóhoz. Orsós magnók kategóriája, kazettás  egyszerűen  nem
    tudna versenyben maradni vele. A hangja  egyenletes,  nem  érzem  azt,
    hogy darabokból van összerakva. Teljesen sima - mégha érzem  is,  hogy
    vannak korlátai.

        III. A zongoraversenyen vékonyabb. Komprimáltabb  is,  minthogy  a
    hangerejét nehezebb beállítani, mint a CD-játszóét. De hamar át  lehet
    állni rá. Picit tolakodóbb is,  amennyiben  a  halk  részletek  kicsit
    hangosabbak, a  hangosak  picit  halkabbak  a  kelleténél.  A  hangkép
    ellágyul, de már nem annyira, mint az eddigi hifi-VHS-eké (s még ebből
    a szempontból sem rosszabb még a menő  kazettás  magnóknál  sem).  Jól
    hallgatható, pedig ez a felvétel  ezer  sebből  vérzik.  A  demó-lemez
    műsorán érzem  a  legnagyobb  különbséget  az  eredeti  program  és  a
    felvétel között. Az Andok-zenén döng (a felső basszus  kiemel),  és  a
    finomságok is eltünedeznek,  bár  sokkal  kevésbé,  mint  általában  a
    magnófelvételen. A basszus  szólam  nem  annyira  követhető.  A  néger
    énekes pedig észrevehetően "lejjebb hangol", itt nem annyira  magas  a
    hangja. Viszont a pianiszimókra még mindig  kifogástalanul  oda  lehet
    figyelni, és ez nagy szó. A dzsesszkombónak minden  szólama  egyformán
    hallatszik, ez így túl "direkt", elvesz a zene varázsából  (a  CD  itt
    sokkal-sokkal  sokszínűbb).  De  így  is  szépen  szól,   hallgatható.
    Popzenén dögösebb, diszkósabb, de ezt sokan nem éreznék hátránynak. Az
    operát hallgatva méltányolom leginkább az erényeit. Nem  annyira  lágy
    és  könnyed,  mint  az  eredeti,  erősebben  hozza  a  szólamokat  (és
    gyöngébben   azt,   ami   körülöttük   van),    de    magnófelvételnek
    elképzelhetetlenül jó, semmilyen  más  szalagjátszó  nincs  versenyben
    vele, mert azok nem  volnának  képesek  ily  mértékben  visszaadni  az
    operafelvétel teljességét. Ha  csak  a  felvételt  hallgatnám,  minden
    további nélkül elfogadnám CD-minőségnek.

                                      *

        Amíg az analóg és a digitális magnók küzdelmét figyeltük, némiképp
    szem  elől  tévesztettük  a  hifi  perifériáján   a   video-technikát.
    (Periférián? Ez enyhén szólva nevetségesen hangzik, hiszen nem a videó
    a hifi perifériája, hanem éppen fordítva; nem a hifi fogja  felzabálni
    a videót, hanem a videó a hifit.) Miközben a szalagjátszók fejlődésére
    koncentráltunk, kissé megfeledkeztünk róla, hogy ez a  VHS-technika  -
    amely  lényegében  ugyan  analóg,  de  mégis  egészen  más  -  szintén
    fejlődőképes. És hát fejlődik is.  Pillanatnyilag  nem  ismerünk  jobb
    hangmagnót, mint az emelt kategóriájú  hifi-VHS-t.  Az  átlag  hifista
    talán drágállni fogja, de ellenvetése csak akkor  jogos,  ha  nincs  a
    családjában  képmagnó  is.  Mert  ha   van,   akkor   a   képletet   a
    következőképpen kell felállítani: egy közepesnél jobb kazettás magnó +
    egy közepesnél jobb videomagnó  áráért  olyan  készülékhez  juthatunk,
    amely hangmagnónak-képmagnónak egyaránt klasszis.
        A modern házimagnó, persze, a DCC lesz. Az árát,  induláskor,  úgy
    500 fontra teszik. Szintén nem  lesz  alapzaja,  és  szintén  nem  fog
    nyávogni. De mikor jut el a DCC odáig, hogy csak úgy mellesleg  színes
    képet is sugározzon a hang mellé,  szinkron-  és  montázsfunkciókkal?!
    (Vagy akár azok nélkül.)

                                                                       HFM