Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Új Philips ezüstlemezjátszók
A karácsonyi tesztrovat nem lesz gazdag, pillanatnyilag kevés az
olyan új hifi-készülék, amely számottevő mennyiségben érkezett az
országba. Az audiofil kiskereskedőknél is tájékozódtunk, de nemigen
találtunk olyasmit, ami felkeltette volna az érdeklődésünket. Végülis
úgy döntöttünk, hogy a Philips CD-játszóinak legújabb generációját
Mutatjuk Be, mint úgyszólván kötelező házi feladatot (főleg a
kispénzűek kedvéért), kiegészítve egy nívós hifi-videómagnóval, amely
a drága analóg szalagjátszóknak (s talán az újkeletű digitálisaknak
is) versenytársa lehet.
PHILIPS CD920
A címben akár két típusjelet is feltüntethettünk volna, ugyanis ha
pusztán csak hifiről és zenéről van szó, a CD920 lényegében ugyanaz a
készülék, mint a kisöccse, a CD910. Az utóbbi csak annyiban tér el
tőle, hogy nincs fejhallgató-kimenete, azonkívül nem lehet közvetlenül
távvezérelni, csak a hifi-tornyon keresztül - erre még visszatérünk.)
Mechanikájuk, elektromos felépítésük teljesen azonos.
Ezek a gépek a Philips legújabb szériáját képviselik egy sor
hasonszőrű (=azonos formatervezésű), nem túl igényes erősítővel,
magnóval stb. egyetemben. Érdekessége ennek az új készülékcsaládnak,
hogy komponensei egységes távvezérlő rendszerrel vannak ellátva. A
tervezők a széles vevőközönségre építettek (úgy is mondhatnánk: nem
elefántcsont-toronyban, hanem hifi-toronyban gondolkodtak).
Megalkották az ESI, azaz Enhanced System Intelligence-t (Fokozott
Intelligenciájú rendszert), melynek révén az egész torony
távvezérelhető, éspedig akár a szomszéd szobából is (amit a szokványos
infravörös szappandobozzal nem lehetne megcsinálni!), azonkívül a
torony emeletei egymással is tudnak kommunikálni. Ezek természetesen
kényelmi szempontok, csupán a rend kedvéért utalunk rájuk, s nem
azért, mintha ettől szebben szólnának ezek a - hangsúlyozzuk -
alapfokú készülékek. A mi számunkra elsősorban az a fontos, hogy a CD
atyjának, a Philips cégnek ez az új szériája hogyan aránylik a
régebbihez. Magyarán: következtethetünk-e belőle a CD-technika
fejlődésére.
Annyit még el kell mondanunk, hogy az új gyártmánycsalád összes
tagja (magnók, erősítők stb. is) egységesen matt-sötétszürke
formaruhát viselnek. Sajnos, ezt a felületet igen nehéz lesz
tisztogatni, szinte szívja a port (a háziasszonyok bosszúságára - már
amelyiküknek egyáltalán szabad hozzányúlnia portörlés ürügyén a becses
jószágokhoz).
A CD920 természetesen BitStream rendszerű (1 bit, 256-szoros
túlmintavételezés).
KEZELÉSE, SZOLGÁLTATÁSAI
Masinánk a szokványos méretű korongokon kívül a 8cm átmérőjűeket
is fogadja. (Nem mintha ez annyira fontos dolog volna; mi még nem
láttunk olyan hifistát, aki a kisméretű és rövid időtartamú
slágerlemezek gyűjtésére rendezkedett volna be.) A CD920 viszonylag
nagyocska készülék, nyilván azért, hogy belepasszoljon a toronyba. Ezt
nem megróvólag mondjuk, inkább dicséretképpen: a nagy dobozon nagyobb
gombok is elférnek, és mi szeretjük az emberi kézhez méretezett
kezelőszerveket. (A gombokat és kapcsolókat könnyű miniatürizálni, de
ki használ miniatürizált mutatóujjat?) A legfontosabb, alapvető
funkciókat ellátó, nagyméretű gombok egy sorban helyezkednek el, a
ritkábban szükséges kisebbek pedig elkülönítve-csoportosítva. A
korongtartó fiók baloldalt van, a kijelző pedig középen. A szokásos
információkat szolgáltatja, a műsorrészek számát 1-től 15-ig mutatja.
A legfontosabb kezelőgombok a kijelző alatt, egy enyhén
megdöntött, ferde felületen találhatók: előre/hátraléptetés, aztán a
stop - egyben programtörlés -, lejátszás, pillanat-állj, keresés
előre/hátra, valamint kissé odébb a véletlenszerű lejátszási sorrendet
bekapcsoló gomb. (Érdekesség, hogy a véletlenszerű lejátszásból
előzetesen törölni lehet a nemkívánatos számokat.)
Egyéb nyomógombok, a készülék jobb oldalán, kettős sorba rendezve:
számgombok 1-től 0-ig, programgomb, szerkesztés (magnófelvételek
készítésekor segít összehangolni a CD-műsorszámok és a szalag
játékidejét), ismétlés (egy-egy műsorrészé vagy a teljes műsoré).
Másoláskor külön szünetet lehet iktatni a műsorrészek közé. Mód van a
CD tartalmának gyors feltérképezésére, 10 másodperces
"belehallgatásba" minden műsorszám elején (Scan), a kijelző
átkapcsolására, hogy pl. a hátralévő helyett az eltelt időt mutassa
(Time), valamint a programozott műsor-sorrend ellenőrzésére (Review).
A kettős gombsor alatt helyezkedik el a fejhallgató csatlakozóhüvelye
(6,3mm Jack), a hozzá tartozó apró hangerőszabályzó gombbal.
A hátoldalon RCA-típusú aljzatok: a hangfrekvenciás kimenetek, a
digitális jel kimenete, valamint ama bizonyos "fokozott
rendszerintelligenciát" szolgáló csatlakozóaljzatok ("ESI BUS").
Emlékeztetőül: az ESI-összeköttetés segítségével a CD-játszó a Philips
hifi-torony egészével együtt távvezérelhető.
Szóval, intelligens masina. Megsimogathatjuk a fejét, mint a
kutyuskának, elismerő hangsúllyal mondva neki: "okos..."
FELÉPÍTÉSE
Csak nagy vonalakban ismertetjük, hogy el ne vesszünk a
részletekben. A szövegben elhelyezett nyilak a jel útját mutatják:
kiolvasófej * nagyfrekvenciás erősítőrész (3 tranzisztorral) *
szervó-áramkör * nagyfrekvenciás kiegyenlítő áramkör * dekóder fokozat
(SAA7341) * digitális kimenet, illetve vele párhuzamosan: analóg jel *
hangfrekvenciás erősítő * analóg kimenet.
A központi mikroprocesszor típusa MC68HC058. A kijelzőt egyetlen
IC működteti. A tápegység többféle egyenfeszültséget állít elő, de
felépítése viszonylag egyszerű. A fejhallgató-erősítő is egyetlen
IC-re épül. A mechanika típusa CDM12. A kiolvasófej vázszerkezete
műanyagból készült. A CD-játszó háza és burkolata fém.
A készülék belseje átgondolt tervezői munkáról tanúskodik - a
Philips mindig híres volt a rendezett technológiájáról. Az elektronika
látszólag kevés alkatrészből áll, de ez tényleg csak a látszat,
amelyet a nagyfokú integráltság magyaráz.
A készülékhez egy különös formatervezésű távvezérlőt adnak, olyan,
mintha az emberi kézhez tervezték volna - talán ettől van, hogy
folyton ki akar esni az ember kezéből. (Biztosan bennünk van a hiba,
túlságosan maradiak vagyunk.) Egyébként a készüléknek gyakorlatilag az
összes funkcióját működtetni tudja.
MÉRÉSEINKHEZ
A gyári adatokkal nehezen boldogultunk, "el vannak maszatolva",
amennyiben más számok szerepelnek az idegen nyelvű, más számok a
magyarnyelvű kezelési útmutatóban, s megint másak a szervizkönyvben.
Adattáblázatunkban a kezelési útmutatót idézzük, zárójelbe téve a
szervizkönyv adatait.
A kimeneti feszültségek/impedanciák rendben vannak.
A linearitással sincs baj (bár a legalsó szinteken a
mintavételezési jel már nagyobb, mint a hasznos jel). A
frekvencia-jelleggörbe viszont jól láthatóan esik lefelé és kiemel
felfelé.
Az áthallási csillapítás nagyjából átlagos (1kHz-en jobb a
specifikált értéknél). A zajok megfelelőek, a dinamikatartomány
kielégítő.
Az intermodulációs torzítást elfelejtették specifikálni, az
általunk mért értékek kissé magasak. A kivezérlés függvényében mért
harmonikus torzítás olyan, amilyen (végtére, olcsó készülékről van
szó), a frekvencia függvényében mért értékek kifejezetten magasak, a
felső tartományban drasztikusan megnövekszik a torzítás. Kedvezőtlenek
az impulzus-fotók is, a 100Hz-es négyszögjelen erős tetőesés látható
(összhangban az alacsonyfrekvenciás szintcsökkenéssel). A többi
frekvencián a felfutó élek határozott túllövést produkálnak, amely
ráadásul aszimmetrikus. Durva asszimetriát mutat az egyszeres
impulzusfotó is. Hát ez a készülék nem válik a Philips cég
dicsőségére; a hagyományos, sokbites technikát alkalmazó típusain
összehasonlíthatatlanul korrektebb dolgokat mértünk.
Összefoglalva: gyatra mérnöki produktum.(Vagy: a módszeres
olcsóbbítás eredménye?)
PHILIPS CD940
Sok hasonlóságot mutat a kistestvérével, de egyrészt több kunsztot
tud nála, másrészt, és ez fontosabbnak látszik, a mechanikáját nem a
szélen, hanem a középtájon helyezték el. Ezt nemcsak az új divat
követeli meg. Állítólag így rezgésmentesebb környezetbe kerül a
mechanika, javul a hangminőség. Természetesen ez a CD-játszó is
BitStream-átalakítóval dolgozik (történetesen 128-szoros
túlmintavételezésűvel). Le tudja játszani a 8cm átmérőjű korongokat,
és szintén fel van ruházva ESI "busszal", valamint a kellő
távvezérlővel.
KEZELÉSE, SZOLGÁLTATÁSAI
Baloldalt 12 kisméretű nyomógomb. Ezekkel nemcsak programozni
lehet, hanem (kombinálva a számgombok "szövegbeírás" funkciójával)
betűket-szavakat rendelhetünk az egyes műsor-részletekhez. A szöveges
információ a kijelzőn is megjelenik. Érdekes szolgáltatás, jól el
lehet játszani vele, noha a komoly zenehallgató számára nincs
különösebb jelentősége. (E gombok alatt helyezkedik el a hálózati
kapcsoló és az infravörös távvezérlő érzékelőablaka.) A nagyméretű
kijelző 12 karakterrel tudja megjeleníteni a szöveges üzenetet,
címzéseket. Összesen 68 korongot címezhetünk fel, ezeknek még az egyes
műsorrészleteit is elkeresztelhetjük. Sőt, a műsorszámok sorrendjét is
megváltoztathatjuk, és akkor ettől kezdve ha a korongot feltesszük, az
átrendezett programot fogjuk hallani róla. (A kijelző jobb oldalán
látható 2-2 kis gomb ezekkel a funkciókkal kapcsolatos.) A kijelző
természetesen minden további információt is megad: műsorszámokról,
játékidőkről, üzemmódokról stb.
A korongtartó fiók alatt, egy megdöntött síkon 3 csoportba
rendezték a kezelőszerveket. Az első csoportot egészen vékonyka gombok
alkotják. Funkciójuk: program-ellenőrzés, véletlen sorrendben való
lejátszás, Scan (azaz automatikus belehallgatás az egyes műsorrészek
elejébe; a "belehallgatás" időtartama 0-119 másodperc között
állítható), ismételt lejátszás (teljes műsor, egyes műsorszámok,
tetszőleges részlet).
A középső gombsorozat az üzemmódkapcsolóké: a két léptetőgomb,
stop, lejátszás, pillanat-állj, keresés előre/hátra. Ergonómiai
szempontból némiképp hátrányos, hogy amikor a fiókot kicsúsztatjuk,
éppen ezt a gombsort fogja eltakarni, nem indíthatunk azonnali
"Play"-jel, holott ez volna a legegyszerűbb. Dehát ez tényleg csak
apró szépséghiba.
A harmadik csoport 4 gombja mind a magnósokat szolgálja:
időtartamszerkesztés, "úsztatás" ("Fader"), extra szünet beiktatása a
felvételbe (Auto Space).
Jobboldalt, a korongtartó fiók nyitó/zárógombja alatt
fejhallgató-csatlakozót találunk, szintszabályzóval. Hangsúlyozzuk,
hogy a CD940 szolgáltatásai rendkívül sokoldalúak, mi itt csak a
lényegüket foglaltuk össze. A magnósok nagyon meg lesznek elégedve
ezzel a CD-játszóval. Habár beletelik majd egy időbe, amíg minden
tudományát kiismerik.
FELÉPÍTÉSE
Elektromos és mechanikai felépítésében egyaránt eltér a CD920-tól.
Nézzük előbb a mechanikát.
A komplett kiolvasófej itt fémlemez-vázban helyezkedik el, a
korongforgató motorral együtt, és ez a váz rugalmas műanyag-elemekkel
van felfüggesztve. Bizalomgerjesztő megoldás, sokkal szimpatikusabb az
előzőnél. A komplett mechanikának CDM9 a típusjele.
A fotodiódák jelét IC-s fokozat adja a fókuszáló-tekercseket
meghajtó erősítőre, a radiális mozgást vezérlő fokozatra, valamint az
SAA7310 (BitStream) dekóderre. Jelfeldolgozás, hibajavítás után a
SAA7350 típusú IC kimenetén jelenik meg a két csatorna analóg jele. A
vonalkimenetet kétfokozatú IC-s erősítő táplálja. A
fejhallgató-erősítő egyetlen IC-ből épített fokozat.
A kijelzőt nagybonyolultságú IC vezérli. A készülék működését
lényegében 3 IC hangolja össze. A központi mikroprocesszorhoz (típusa:
MC68HCOSC8) még két IC csatlakozik, ezek programozással, illetve az
ESI-kimenet vezérlésével vannak elfoglalva.
A tápegység 10-féle feszültséget állít elő, mindazonáltal nem túl
bonyolult. A készüléket fémdobozba helyezték. Belső világa rendezett,
átgondolt.
MÉRÉSEINKHEZ
Specifikációja alapján egyértelműen igényesebb masina a CD920-nál.
Mérési eredményeink ugyanerre vallanak. A feszültségek/impedanciák
rendben vannak. A linearitás bőven teljesíti a specifikációt - no nem
a nagyvonalú nulla dB-t, ami a kezelési útmutatóban áll, de legalább a
szervizkönyvben megadott, realisztikusabb ±2dB-t. A
frekvencia-jelleggörbe is tisztességes, de szintén csak az enyhébb (a
szervizkönyvben közölt) tűrésmezőbe fér bele.
Az áthallási csillapítás kitűnő, sokkal különb, mint a 920-é volt.
Az intermodulációs torzítás is jóval alacsonyabb, akárcsak a
harmonikus torzítások is (érdemes összehasonlítani őket!). A
négyszögjel- és impulzusképek szintén szebbek, a jelek itt
szimmetrikusak. Ezt is vártuk tőle! A hibajavító rendszer
kifogástalanul működik, a hozzáférési idő is megfelelő.
Összefoglalva: sokkal különb az előzőnél. Minden szempontból átlag
feletti készülék.
Szeánsz
Amit a Philips produkál, az széles körben elterjed a
CD-technikában, hiszen számos más cég is a holland "multitól"
vásárolja a futóművet, az IC-ket (vagy az egész készüléket magát -
hogy saját-tervezésű karosszériába öltöztesse azt). Ez a körülmény
jelentőséget kölcsönöz minden új Philips-szériának.
Etalonnak az előző sorozat kipróbált darabját választottuk, a
CD614-et, amely annakidején pontosan annyiba került, mint a CD920 ma.
Nézzük, melyikük zenél szebben. A szeánszon a saját munkaeszközeinket
használtuk, az Audio Innovations erősítőt a JMlab Olymp
hangdobozokkal. A tesztprogram nagyjából ugyanaz volt, mint legutóbb,
a Harmadév Nyuszijának szeánszán.
PHILIPS CD920
Puhább, lágyabb,
civilizáltabb az
elődeinél, de lagymatagabb,
lendülettelenebb, unalmasabb is.
A sávszélei nem tudnak
meglendülni, a magasai
jellegtelenek.
CD920. Nagyon nem tetszik. Hiába ez az újabb. Valahogy furcsán
adja elő a dolgokat. Magasba húz, és mégis baj van a magasaival. A
mélye is kevés, és nincs tartása. Az Andok-zenén bágyadt,
dinamikátlan, élettelen. Carmenen elmegy, de ott sem tetszik. * Nálam
magasan nyer. Levegősebb, nyitottabb, a sávszélei is jobbak.
Kulturáltabb, lágyabb, zeneibb. Nincs verseny köztük. * Talán teltebb
és levegősebb, de a zenéjén tompaság ül. Sávhatárolt (felül egész
biztosan az). Az Andok-zenén jobb a mélye (lábdob), magasban viszont
feltétlenül gyöngébb. A tere is inkább csak széles, mélysége nincs
neki. * Elsőre, popzenén, sokkal jobb: dúsabb, lágyabb, emberibb
léptékű, színesebb. Többféle dolgot hallok. Kiegyenlített. Csak éppen
egy picit visszafogottabb a kelleténél. A zongoraversenyen megvan az
az előnye, hogy nem harsány, viszont most figyelek fel rá, hogy az
egész egy kicsit kóvályog, nincs eléggé megfogva. A lendülete
mindenképpen kevés. Erénye, hogy kiegyenlítettebb és hallgathatóbb
(abban az értelemben, hogy nem tolakszik). A szólamvezetése nem elég
artikulált. A dél-amerikai népzenén dúsabb, teltebb, de enerváltabb
is, "nagyobb hangerő kéne" effektus. Analógosabb hangkép, de valahogy
lassú. Az opera kellemes, nincs semmi baja, van egy kevés levegője is,
a vonósok most szépek, a forték elfogadhatóak. A lendületét
változatlanul keveslem. A basszusa talán több, de csak statikus
értelemben, mert meglendülni, azt nem tud. Olyan ez a gép az elődével
szemben, mint annakidején az Ortofon VMS10 hangszedő volt a jó öreg
FF15-tel szemben. Nálam ugyanannyira döntetlen.
CD614. Hát, ez is elég lidércesen kezdődött: üres, éles, zavaró.
Később megbékéltem vele, mert a zongorája teltebben, természetesebben
szól. Az Andok-zenén rendezett, semmi baja. Operán kiegyenlítettebb,
jobb, a mélye is több. * A magasa kemény, nem cseng ki. Fakó, kásás.
Mélyben döng. A tere kisebb, a zongorája úgyszintén. Mindenben
kisstílűbb. De azért meg lehet szokni. * Popzenén, elsőre: kemény,
feszes, kevés a levegője, nincs tere, a magasa több, de torzabb. A
Beethoven zongoraversenyen viszont feltűnik, hogy a zongora mögött
mennyivel jobban érezni a zenekart. Ez a gép a jobb, de ez sem tetszik
igazán, elvész az ihlet, gépies. Kevesebb a mélye. Dinamika helyett
inkább harsány. De nálam mégis ez nyer egy pöttyel. * Kemény, döngő,
nem elég tartalmas, nem elég érdekes. Eleven. Prezenszben kissé
tolakodó. Beethoven: elevenebb zongora, érdekesebb vonósok, jobban oda
lehet figyelni rájuk. Az egész zene valahogy jobban meg van fogva.
Fura - ebben a műfajban nálam legalább döntetlen, vagy, még inkább, ez
a jobbik. A dél-amerikai zenén ez sem jó, nincs basszusa, nincs súlya,
bár kétségtelenül elevenebb. Operán erőszakosabb, lényegretörőbb, de
van benne valami valódi. A basszusa ismét kevés, de amije van, jobban
meglendül. A vonósai lehetnének illedelmesebbek is. Viszont
kétségtelen, hogy valóságosabbak.
Tipikus BitStream-Multibit mérkőzés, alapfokon. Az egybites gép
hangja lágyabb és dúsabb, a dinamikája gyöngébb. A régi típus, a CD614
egy pöttyel több szavazatot kapott, bár el tudjuk képzelni, hogy
alapfokú berendezésbe illesztve az új készülék hallgathatóbb hangot
produkál.
PHILIPS CD940
Árának megfelelően
jobb az előzőeknél
(és az öregebb modellnél),
de a jellegzetes
"BitStream"-puhaságtól
és erőtlenségtől nehezen
szabadul.
A drágábbik CD-játszót szintén a 614-es modellhez viszonyítottuk.
CD940. Lényegesen jobb lemezjátszó az előzőnél - ez már első
bekapcsolásra nyilvánvaló. Élénkebb, feltétlenül jobb az eddigieknél.
A zongoraversenyen nagyobb formátumú. Minden egy picit jobb lett és
kellemesebb. Még az Andok-zenén is javult. Carmenen finomabb magasak,
a dinamikája is megjött. Ezzel a készülékkel már el lehet élni. A
hibái jócskán eltűntek, vagy legalábbis csökkentek. * Hasonló ez
előzőhöz. Ez is lágyabb tónusú, rendezettebb, kulturáltabb, nekem
nyilván jobban tetszik. De lelkesedni nem tudok érte. Nem sokkal
különb a 920-nál. Vagy, ha javítottak is rajta, most még inkább
megérződik a visszafogottsága. * Nekem egészen más a véleményem. Ez a
masina tompán szól, szomorúan, kevés benne az élet. Andok: egyáltalán
nem hallom a lábdobot, a pánsípnak pedig nincs levegője, "fújása". A
sztereója kétoldalas, hiányzik a tere. Összemosódik, nem elég
plasztikus. Magasvágás. Gépiesen, kötelességszerűen muzsikál. * A
dinamikája nem jött meg, bár nyíltabb lett magabiztosabb. De még
mindig hiányzik belőle a csinn-bumm. Valahogy nem ilyennek ismerem ezt
a Trini Lopez-számot (sokkal-sokkal vadabb, elementárisabb). A
magasain ennek is van még némi köd. Ez a gép a jobb, de a
fenntartásaimat nem tudom elvetni. Voltaképpen olyan, mint a 920 volt,
csak nagyvonalúbb nála. Feltétlenül hallgathatóbb, mint a 614. Az
Andok-zenén ugyanolyan, mint az öccse: hallgatható, de nem szeretem
valami nagyon. Carmenen színesebb, dúsabb, több mindent szólaltat meg.
A magasai még mindig nem jók, de már elviselhetők. Összességében
feltétlenül zeneibb: most már Ortofon VMS20...
CD614. Ezen a mérkőzésen már jócskán kijönnek a hibái. Ahol eddig
jónak hatott, ott most már harsány. Minden baja előjön, bár azok nem
túl vészesek. * Egymás ellen dolgoznak. A 614-esnek is vannak erényei
itt-ott, de a közepe forszírozott, a magasa kemény. * Lehet, hogy nem
olyan jó, mint a másik, de lendületesebb, elevenebb. A tere
keskenyebb, de van mélysége. Számomra jobb, hallgathatóbb, zeneibb - a
nyilvánvaló hibáival együtt. * Elevenebb és igazibb. Csak hát hiányzik
a basszusa. Másrészt valahogy több információt közvetít. (Ismét azt
mondom, hogy mélye a másiknak, az új készüléknek van több, csak éppen
a dinamikai bajai miatt nem tud érvényre jutni). A magasai
megfogottabbak. Hátránya, hogy kiürül, könnyen fárasztóvá válik. Most
már a zongoraversenyen is kevésbé tetszik, habár a zongorája
változatlanul hitelesebb. De mindenképpen fárasztóbb. Az Andok-zenén
is: jobban oda tudok figyelni rá, de hamarabb elegem is van belőle. Az
operából inkább csak a szólamokat jeleníti meg, ami körülöttük van, az
már elvész.
Itt már biztosan az új típus nyer, de a makacs ellenszavazat azt
mutatja, hogy az új BitStream-masinákban még korántsincs minden
rendben. A legtöbb, amit mondhatunk, az, hogy a Philips cég "jó
irányban rohamoz" - de az irányzék önmagában kevés: haladni is kell a
kiválasztott irányban.
*
Panasonic NV-FS88EE
S-VHS hifi videómagnó
Noha analóg: mintha valami idegen technika szülötte volna. S
valóban, a hifi VHS csupán féltestvére a hagyományos szalagjátszóknak.
Az apja ugyan magnó volt, anyai ágon azonban a rádiókkal tart
atyafiságot. És hát mindenképpen a szomszédból jön, a
videotechnikából, a konkurencia házából.
A videómagnót a vérbeli magnós lecsepülte, "képet, azt tud
sugározni, de a hangja olyan, mint a repedtfazék, nem hifi-médium az
ilyen". Ez igaz is volt egészen addig, amíg le nem szállt a
fellegekből a "videórepülőgép", a hifi-VHS a maga ezernyi gombjával és
kallantyújával (első landolását minálunk lásd: HFM 1986/2). Ez a
bonyolult szerkezet mintegy visszakézből szolgáltat hifihangot, úgy,
hogy közben egészen mással van elfoglalva, hiszen ő voltaképpen egy
képmagnó, rá se néz az emberre, csak úgy keresztülbeszél a fejünk
fölött, "hangminőség? no de kérlek, miért is kéne arra szót
vesztegetni, a hangminőség kifogástalan, hiszen ez csak természetes".
Véleményünk szerint a hangminősége ugyan nem volt kifogástalan
(lehet-e az egyáltalán?), de már nagyon tisztességes volt. És később
mintha még javult is volna, legalábbis 3 évvel később ezt a
tapasztalatot szűrtük le (történetesen az ITT VR3998 tesztjéből).
Azóta újra eltelt három év, márpedig ez nagy idő a mágneses
jelrögzítés életében. Pillanatokon belül nyakunkon a DCC, amelyet nem
titkoltan azért teremtettek meg, hogy végleg a süllyesztőbe küldje az
összes analóg szalagjátszót.
Az összeset? Nos, éppen ez az, amit most ellenőrizni szeretnénk.
Amikor a legelső forgófejes, FM-rendszerű hifi-videómagnók
megjelentek, sokat vártunk tőlük. Minden paraméterükben felülmúlták a
hagyományos magnókat (természetesen az orsósakat is, nemhogy a
kazettásakat). Arról nem is beszélve, hogy képesek 8 óra hosszat
játszani megszakítás nélkül, olcsó anyagra dolgoznak - és mindezek
tetejébe még képet is szolgáltatnak. Talán az vonta el a figyelmünket
(a videotechnikától való idegenkedésünkön kívül) ettől az új
médiumtól, hogy nem sokkal előtte dobták piacra és a köztudatba a
szintén VHS-kazettára dolgozó digitális hangmagnót (Technics VS-P100,
HFM 1983/3.). Amely azonban sohasem terjedt el "a nép körében". Mint
ahogyan az R-DAT sem (Aiwa XD-001 Excelia: HFM 11987/3). A kudarcot
sokan azzal magyarázták, hogy hát ezek az eszközök amatőrnek túl jók,
profiknak túl gyöngék - együgyű érvelés, de lehet benne valami
igazság. Mindenesetre, a felvételre is alkalmas CD és a DCC most már
holtbiztosan kiszorítja a többi között a DAT-ot is a piacról. A
legnagyobb esélyt a DCC-nek adjuk (bővebbet róla: HFM 1992/2). De most
még, természetesen, a kazettás magnók korát éljük.
Hová tegyük ebben a zsúfolt mezőnyben a hifi VHS-t? Műszaki
jellemzői alapján egyenrangú a DCC-vel, s feltehetőleg a
hangminőségével sem vall szégyent az új digitális médium mellett (ezt
azonban tényleg csak feltételezzük, hiszen DCC-t mi még nem
hallhattunk). Vannak viszont durva hátrányai is. Kazettájának nagy
mérete miatt a gépet gyakorlatilag nem lehet hordozhatóvá
kicsinyíteni, azonkívül nem tudja annyira gyorsan és pontosan
megkeresni az egyes műsorrészleteket, mint a DCC teszi. Mindezek
azonban nem fogják elriasztani a komoly hifistát, aki otthoni magnót
akar, és nem vár tőle többet, mint hogy a műsort szép komótosan
felvegye és még komótosabban visszajátssza.
Nem kell attól félnie, hogy készüléke rövidesen elavul. Hiszen a
VHS-videótechnika az egész világon népszerű, a kazettáját még nagyon
hosszú ideig gyártani fogják, úgyhogy a hifi VHS-nek is változatlanul
jók az esélyei.
Annál is inkább, mert közben a képminősége is folyvást javul.
(Ékes példa erre az alább bemutatandó Panasonic NV-FS88, amelyet az
úgynevezett szuper videó rendszerrel is felruháztak.) A jót az
ördögtől is el kell fogadni; szóval, attól, hogy a VHS-t a
konkurenciától kaptuk, attól még a hifi VHS nagyon jó hangmagnó is
lehet. A magnóst és a képmagnóst egyaránt gyakran vádolják
sznobsággal, holott egyikük sem feltétlenül sznob. (És még ha az volna
is: legalább mi, sznobok tartsunk össze.)
KEZELÉSE, SZOLGÁLTATÁSAI
Mi természetesen a hangra koncentrálunk, ezért kissé elhanyagoljuk
a videó-részt, pedig itt éppen az volna a lényeges. De nem tudjuk
megállni, hogy röviden el ne meséljük, mit produkál ez a
Nakamichi-árfekvésű magnó (csak úgy mellékesen) abban a műfajban,
amelyben még a legszebb hangú Nakamichi is süketnéma.
Magnónk tehát a VHS és az S-VHS rendszerben, normál és lassú
szalagsebességgel működik, PAL és SECAM normában vételképes,
PAL/MESECAM norma szerint rögzít és lejátszik. (Mellesleg, akár a
többi Panasonic videómagnó, az NTSC normában is otthonos. Ennek
azonban számunkra mindössze annyi jelentősége van, hogy a kazettát
akkor is le tudjuk játszani, ha a műsort Amerikában, a tv-ről
készítette valamelyik világjáró barátunk.) Távvezérlője a vonalkód
("bar-code") kiolvasására is alkalmas, erről még lesz szó. Egyáltalán,
ez a gép mindent tud, amit képmagnó csak tudhat.
Néhány mondat erejéig szólnunk kell az S (azaz "szuper") VHS
rendszerről. A hagyományos VHS, azaz Video Home System a világon a
legelterjedtebb közszükségleti videómagnó-, illetve
videókazetta-rendszer. Kifejlesztése idején a technika korlátai (ide
értve a szalag mágnesrétegének tulajdonságait is) mindössze 250-es
sorbontást tettek lehetővé. Az "S" videórendszer viszont már 400
soros, ez megfelel egy tisztességes tv-adás sorbontásának, tehát
élesebb a képe, szebbek a színei, és egyéb jellemzőiben is különb a
hagyományosnál. Az S-VHS videómagnók az újfajta tv-t is ki tudják
szolgálni, de ehhez már speciális kazettára van szükségük, azonkívül a
videómagnóban és a tv-készülékben egyaránt külön kell kezelni a
világosság- és képjeleket. A két gépet ilyenkor speciális
csatlakozóval kötik össze, bár a néhány évvel ezelőtt bevezetett, 21
pólusú Scart (EuroAV) csatlakozó is megfelel. A komplikációk azonban
ne riasszanak el senkit, az új magnó teljesen kompatibilis a régi,
hagyományos technikával (persze, fordítva ez nem áll, a hagyományos
magnó nem tudja lejátszani a szuper-kazettát).
Még néhány szót a már említett vonalkódról. Ez olyan, mint a
kereskedelemből jólismert csíkrendszer, csak éppen nem árucikkeket
jelöl, hanem tv-műsorokat. A videómagnóhoz mellékelt programfüzetben
mindennek megvan a maga vonalkódja, amelyet a készülék távvezérlőjével
leolvasunk. Csak elhúzzuk a dobozt a csíkok fölött, s ezzel máris
beléje tápláltuk az összes adatot (dátum, a felvétel ki- és ki- és
bekapcsolásának ideje stb.), és azok mindjárt meg is jelennek a
távvezérlő folyadékkristályos kijelzőjén. Miután az adatokat
megfelelőnek találtuk, egy gombnyomásul átvihetjük őket a
videómagnóba: az információ most már annak a kijelzőjén is megjelenik.
Rendkívül praktikus szolgáltatás, az tudja igazán méltányolni, aki
próbált már beprogramozni videómagnót, a készülék előtt kuporogva,
parányi feliratokat böngészve, még parányibb gombokat nyomogatva. De
most már nézzük a készüléket.
Közepes méretű gép, elegáns és egyszerű - vagy annak látszik. Bal
széltől balközépig semmilyen kezelőszervet nem látunk rajta, csak a
ki/bekapcsoló gombot és annak jelzőfényét. Jobbra nagyméretű kijelző,
továbbá egy nagyméretű, kéttárcsás forgatógomb; mintha
hangerőszabályzónak volna álcázva, valójában a lejátszási sebességet
szabályozza, előre/hátra, a gyorslejátszástól egészen az állóképig.
(Csodálatosan lehet képet szerkeszteni vele!) A jobb felső sarokban
látható nyomógomb szintén ezekkel a funkciókkal kapcsolatos.
Ez eddig nem volt túl bonyolult. Most jön a java.
Van a kijelző bal oldalán egy kicsiny gomb. Ha az ember
gyanútlanul megnyomja, az előlap balfele "Szezám, tárulj!" - lehajlik,
és a mögötte feltáruló rejtekhelyen nem kevesebb mint 40 gombot és
kapcsolót számlálhat össze a rémült Ali Baba. Nem kell azért pánikba
esni, többségükre csak egészen speciális funkciókhoz, sátoros ünnepek
alkalmával van szükség. Egyébként is nagyon gondosan vannak
csoportosítva, könnyű áttekinteni az egészet, a következők szerint:
A barlang függőleges falán, a kazettatartó nyílása alatt nincs sok
kezelőszerv. A ki/bekapcsoló ugyanaz, mint a csukott gépen. Alatta a
mikrofonbemenet csatlakozóhüvelye, legalul sztereó
fejhallgató-csatlakozó aljzat. Vízszintesen elhelyezett két síkpályás
potméter a fejhallgató hangerőszabályzója, illetve a
képélesség-szabályzó (ezek kicsik), majd egy megszokott méretű
potméter már a mi asztalunkra tartozik, minthogy ez a hifi hangmagnó
felvételi szintszabályzója.
A lehajtott pulton találjuk a kezelőszemek derékhadát. Felül hét
azonos méretű kis tolókapcsoló. Az első a zajszűrő/szerkesztő kapcsoló
(a gyengébb minőségű felvételek képzaját lehet csökkenteni vele, vagy
felvételkor szerkesztéshez-másoláshoz használatos). A másik
kapcsolóval a színes tv-rendszerek között választhatunk. A harmadik az
úgynevezett hangkereső, lényegét tekintve a Muting ellentéte (a
speciális képlejátszási funkciók közben kiiktatja az egyébként
szokásos némítást). A hifi/normálhang kapcsolóval a szokványos,
állófejes, illetve a forgófejes hifi hangmagnó valamelyikét
kapcsolhatjuk a kimenetre; ennek a funkciónak szerkesztésnél
utóhangosításnál van jelentősége. Érdekes funkciót tölt be a
távvezérlés üzemmódkapcsolója. Ha történetesen két azonos gyártású
videónmagnót használnánk egymás mellett (profikkal fordulhat elő),
akkor eldöthetjük, hogy a távvezérlőt mind a kettőt, vagy csupán az
egyiket működtesse-e. Ezt a funkciót egyébként a távvezérlőn is életbe
lehet léptetni. A következő kapcsolóval a kazetta műsoridejéhez
alkalmazkodunk, mintegy "összeigazítjuk az óránkat a készülék
órájával", hiszen eszerint fogja mutatni a hátralévő műsoridőt stb.
Háromféle játékidő között kell választanunk (195 perces vagy rövidebb
- 240 - 260 perces). Az utolsó kallantyúval VHS-ről szuper-VHS-re
állunk. A készülék egyébként nem engedi becsapni magát: hiába állnánk
"S"-re, ha a kazettánk hagyományos, a gép azonnal megérzi (a
kazettatest kivágásáról), és úgy fogja kezelni, ahogy kell.
A további bolyokban látható sok-sok parányi gomb funkcióját nem
részletezzük, róluk csak távirati stílusban szólunk.
Az első gombcsoport (6 gomb): óra-beállítás,
hangolás/finomhangolás, programhely-léptetés, felvételi
szalagsebesség-állítás.
Hármas csoport: vételi sáv/AFC, adatok törlése, időprogramozott
felvétel beállítása.
Újabb hármas: az egyérintős időprogramozott felvételek ki- és
bekapcsolási idejének beállítása.
A következő csoportban találjuk a hangfrekvenciás kimenet
választógombját (hifi sztereó/bal csatorna/jobb csatorna/hagyományos
monó hangcsík). Ide tartozik az utóhangosításhoz szolgáló gomb is.
Utóhangosításkor megmarad az eredeti képműsor és a hifi (FM-sávú)
hangműsor, csupán a normál (monó) hangcsíkra készítünk
szinkronfelvételt. Utólag eldönthetjük, hogy éppen melyiket kívánjuk
hallgatni. Az inzert-funkcióra a behelyezéses szerkesztésnél van
szükségünk. Egy nagyobb gomb: a PAL/MESECAM színrendszer-választó.
Négyes gombcsoport: az üzemódkapcsolók (lejátszás, stop, gyors
előre/hátra).
Az utolsó csoport négy gombja: pillanat-állj/állókép, felvétel,
kazettakiadás, valamint "AV Link", azaz "AV-csatlakozás", amin azt
kell érteni, hogy a szalagról a magnó tunerjére váltunk, annak műsorát
kapcsoljuk a képernyőre, anélkül, hogy a lejátszás funkciót
leállítanánk.
Túljutottunk a gombtengeren, vessük pillantásunkat a kijelzőre.
Bal oldalán két függőlegesen elhelyezett hangfrekvenciás
kivezérlésjelző egyenként 12 szintlépcsőt különböztet meg, mínusz
40-től plusz 10dB-ig. A 0dB fölötti szintek pirosak. A kijelző minden
üzemmódról tájékoztatást ad, ellenőrizhetjük a dátumot, az óraidőt, az
időprogramok adatait. Nyolc különféle műsort programozhatunk. A
felvételek vagy a hét minden napján azonos időben, vagy minden hét
ugyanazon napján készülhetnek. Észnél kell lennünk, nehogy elrontsunk
valamit. Mindazonáltal megkönnyíti dolgunkat a vonalkód.
A kijelző mellett és alatt még néhány kicsiny LED olyasmiről
tájékoztat bennünket, hogy a készülék éppen kétnyelvű, vagy sztereó
adást vesz-e, bekapcsoltuk-e az utóhangosítás vagy az
inzert-szerkesztés funkciót, illetve hogy a MESECAM színrendszert
választottuk-e.
Végeztünk az előlappal - hátra van még a hátlap. De előbb még
néhány szót a távvezérlőről. Ez a szappantartó valóságos mikrokozmosz,
egész világot rejt magában. Ha becsukjuk, csak a legfontosabb gombjai
maradnak szabadon, ha viszont kinyitjuk, ahogy nyitóképünkön látható,
a készüléknek szinte az összes funkcióját átvállalja. Sőt, még
egyebeket is tud. (Van rajta például "idő szerinti keresés", ami azt
jelenti, hogy lejátszáskor egy általunk beállított idejű részt
gyorscsévélésben átugrunk.) A távvezérlő jobb alsó sarkában van a
vonalkód kiolvasófeje.
A készülék hátoldala: csatlakozó csatlakozó hátán. A szokásos
antenna bemenet és rádiófrekvenciás kimenet, aztán két 21 pólusú Scart
csatlakozó (az egyik az S norma szerint bekötve), és 1-1 pár RCA
(harang) csatlakozó aljzat a sztereó hangfrekvenciás be- és kimenet.
De van itt szinkron indító-leállító csatlakozás (hogy a felvételt
kamkorderről vagy másik videómagnóról indíthassuk), editáló
csatlakozás szerkesztő-készülékhez) és két azonos kialakítású, kerek,
4-pólusú S-videó csatlakozóaljzat az S-videó ki- és bemenethez.
Találunk a hátlapon egy 3-állású kapcsolót is. Egyik állásában
tesztjelet adhatunk ki a rádiófrekvenciás kimeneten, a tv-készülék
beállításához. Másik állásában az egyik Scart csatlakozót állítjuk át
S-videózáshoz (a harmadik a normál állás).
Igazán ritkán írunk képtechnikai készülékről, úgyhogy az Olvasó
remélhetőleg most sem kapott videómérgezést. Hangsúlyozzuk: valójában
most is hifi-médiumról írunk. Más kérdés, hogy ennek a gépnek a
tudománya a hifivel még nem ér véget. És amit tud, azt olyan magas
fokon tudja, hogy ezzel már önmagában is méltó lehet a műszaki
érdeklődésű zenebarátok (azaz hifisták) figyelmére.
FELÉPÍTÉSE
Aki az eddigiekből arra következtet, hogy az NV-FS88 elektronikája
hallatlanul bonyolult, nem téved. Hihetetlenül sok alkatrészt
tartalmaz, annak ellenére, hogy magasfokú integráltság jellemzi, s
jelentős részben az ún. felületszerelt technológiával készült.
Masinánk két önálló hangrészt tartalmaz. Az egyik a hagyományos,
monó állófejes rendszer, amely minden képmagnóban benne van. Ez 1mm
szélességben rögzíti a jelet a szalagon. Kialakítása egyszerű, zenei
minősége szerény. A tunerrő1 (illetve a külső jelforrásokról) érkező
jelet egyetlen IC dolgozza fel, s lejátszáskor is ugyanez az IC
működik (csak most a fejről kapott jelet erősíti-korrigálja).
A másik a forgófejes, FM-sztereó hangrész. Bemenetére különféle
műsorforrásokat csatlakoztathatunk: a készülék belső tunerét (monó
vagy sztereó jelet vagy kétnyelvű tv-adás hangját - ezeket már előbb,
más áramkörök alakítják át hangfrekvenciás jellé), a különféle
csatlakozókon érkező jelet, illetve a monó mikrofonbemenet jelét (és
az utána következő erősítőfokozat kimenetét; ez a funkció az
utóhangosításhoz szükséges).
A jelet szilárdtest-kapcsolók (IC-k) fogadják és a hifi
hangfrekvenciás modul bemenetére adják. Ez utóbbi egység - lényegében
- egyetlen, de nagybonyolultságú integrált áramkör, egy "százlábú" IC,
a szó szoros értelmében (tényleg pont száz lába van), típusa BH
7770KS, és kifejezetten erre a feladatra tervezték. Illesztő erősítőt
tartalmaz, valamint felvételi szintszabályzást (és értelemszerűen
hozzá csatlakozik a felvételi szintszabályzó potméter). Benne
helyezkednek el az FM-modulációt végző áramkörök. "Visszafelé" is
működik, amennyiben lejátszáskor visszaállítja a hangfrekvenciás
jelet. Még egy extra bemeneti választókapcsolóval is rendelkezik,
amely a kimenetekre kerülő jeleket szelektálja a felvétel során. A
fent leírt IC szolgáltatja a frekvencia-modulált, csatornánként külön
hordozóra ültetett nagyfrekvenciás jelet, vezérelve azt az áramkört,
amely a fejdobba épített forgófejeket hajtja meg. (Lejátszáskor pedig
a fejekről érkező, igen piciny jelek előerősítését végzi.) Egy másik
IC törlőoszcillátort és meghajtó erősítőt tartalmaz, működtetve a
fejdobba épített "repülő", azaz forgó törlőfejet.
Ez az egész így nagyon egyszerűnek látszik (már akinek - a
Szerkeszt megjegyzése:), de a valóságban egy sereg kiegészítő áramkört
foglalkoztat. Ezekre itt nem térhetünk ki. Igazán csak egy fél mondat
erejéig hozzuk szóba azt az egységet is, amely a tv-adások hangjelét
dolgozza fel. A készülék az ún. német rendszerű sztereó, vagy
kétnyelvű adások hangját is fel tudja dolgozni. Ilyenkor a hangjeleket
5,5 illetve 5,74MHz frekvenciájú, frekvenciamodulált jel hordozza. Ezt
érzékelve működésbe lép a "multi dekóder", amelynek kimenetén vagy
sztereó, vagy kétnyelvű kísérőhang (t. i. képet kísérő hang) jelenik
meg, s azok között választhatunk, melyiket vegyük fel.
Ennyi talán elég lesz a hangrészről. A videó-rész, illetve a
vezérlő elektronika stb. leírásába bele sem merünk fogni. Csak még a
készülék mechanikájáról szeretnénk mondani néhány mondatot.
A Panasonic hagyományaihoz híven ennek a gépnek a
magnó-mechanikája is alumínium öntvény vázra épült. A forgó fejdobon 4
videó és 2 hangfrekvenciás felvevő/lejátszó, valamint törlőfejet
találunk. A fejdob forgatásáról és a szalag továbbításáról 1-1
közvetlen hajtású motor gondoskodik. A szalagtovábbító (capstan) motor
és az azt kiszolgáló elektronika nem mindennapi megoldású, hiszen
ennek a videómagnónak hihetetlen precízen kell képről-képre lépdelnie,
az állóképek szerkesztéséhez. Lépdel is (persze, kipróbáltuk).
Érdekessége ennek a mechanikának, hogy ún. "gyors" működésű. Ez
azt jelenti, hogy a kazetta behelyezése után rögtön kifűzi a
kazettából a szalagot, csak éppen még nem vezeti a fejdob köré.
Gyorscsévéléskor is ilyen állapotban fut a szalag. Következésképpen
felvételkor vagy lejátszáskor a mechanikának már csak annyi időre van
szüksége, hogy a szalagot a fejdob köré fűzze, s így lerövidíti a
várakozási időt. Indításkor egy kis forgó tisztítókorong ér a
fejdobhoz, finoman megpucolgatja a dobba épített fejeket. (Praktikus
dolog, más gyárak is alkalmazzák.)
A mechanika, egyáltalán, az egész készülék bizalomgerjesztő
kinézetű. Igaz, hogy töméntelen alkatrészt tartalmaz, de a
főegységeket szépen elkülönítve építi fel. Belsejében sok
kisebb-nagyobb, felületkezelt panelt találunk, de azok mind
rendezettek, áttekinthetőek. (Javítani azért nem szeretnénk.)
MÉRÉSEINKHEZ
Hogy egyszerűsíthessük a táblázatot, szeretnénk tisztázni néhány
dolgot. Ez a készülék kétféle szalagsebességgel működik, és mivel
korántsem mindegy, hogy kétszerannyi (feleannyi) szalagot használunk-e
fel, minden mérést elvégeztünk SP (Standard Play, azaz normál) és LP
(Long Play, vagyis hosszanjátszó) üzemmódban is. Számos paramétert ez
nem befolyásol (így például a bemeneti impedanciát nem érinti, ha
megváltozik a szalagsebesség), ezekre a táblázatban csak egy értéket
adunk meg, de higgye el az Olvasó becsületszóra, hogy mi ezeket az
adatokat is ellenőriztük.
A Hifi Magazin, eddigi gyakorlatának megfelelően, ezt a
Panasonicot is úgy kezeli, mint ha hagyományos (bár jó minőségű)
hangmagnó volna. A követelményeket is ennek megfelelően állítjuk fel,
függetlenül a készülék specifikációjától, amely meglehetősen
szűkszavú.
A nyávogás az állófejes (normál) üzemmódban nagyon tisztességes,
még a kazettás deckekre vonatkozó normát is teljesíti, mindkét
szalagsebességen. (Amitől persze még így sem volna hifi.) Az
átcsévélési idő igen rövid: átlagos videómagnókon ennek a kétszeresét
szoktuk mérni (4-5 percet). A hifista szemszögéből ez azt jelenti,
hogy a 3-6 órás műsort oly sebesen tudjuk átcsévélni, mint a
hagyományos készülékeken a másfél órás audio kazettát (vagy orsós
szalagot).
A be/kimeneti feszültségek/impedanciák egytől-egyig rendben
vannak. Idekívánkozik egy kommentár. Csúcsszintű kivezérlésnél a
maximális bemeneti feszültséget nem a mágnesszalag torzítása határozza
meg, hanem a felvevő-erősítők jelfeldolgozó képessége, illetve a
limiterek határolási szintje. Márpedig a Panasonic túlvezérlési
tartománya hihetetlenül nagy: a hifi-hangrendszerben nem kevesebb mint
18,8dB!! Helytálló tehát a kezelési útmutató instrukciója, miszerint
bármely műsort nyugodtan túlvezérelhetünk legalább +4dB-ig - és így is
marad elegendő tartalék.
Az állófejes magnórész teljes frekvencia-jelleggörbéje mindkét
szalagsebességen tisztességes, ettől a technikától ennyit lehet
elvárni, többet nem (ne feledjük: a szalagsebesség itt csak 2,3 vagy
1,1cm/s, nem pedig 4,76cm/s, mint a hagyományos magnóké!) Forgófejjel
aztán a görbe már "húsztól-húszig" szinte teljesen 1ineáris, éspedig
mindkét szalagsebességen. Közreadjuk a 2Hz-2kHz sávban felvett görbét
is, amelyen jól látható, hogy az átvitel gyakorlatilag 2Hz-től indul.
(Tessék ezt megcsinálni hagyományos kazettás magnóval.) Ráadásul, és
ennek a jelentőségét nem győzzük hangsúlyozni, az átvitel görbéje nem
függ a kivezérlési szinttől, még 0dB-n is ugyanolyan, mint mínusz
20dB-n. Persze, ez mind a rendszer lényegéből fakad.
A harmonikus torzítások 0dB-a megfelelőek, csúcsszintnél pedig nem
a mágnesszalag tulajdonsága szab határt, hanem a felvevő-erősítő
túlvezérlés-állósága. Kielégítőek a frekvencia, illetve a kivezérlés
függvényében mért össztorzítási értékek is. A bal csatorna kicsit
gyöngébb - lehet, hogy egyedi hiba. A jel-zaj arány kifogástalan. Némi
túlzással azt mondhatnánk, hogy ezek már a digitális technikára
jellemző számadatok. A gyár által javasolt túlvezérlésnél 75dB adódik,
márpedig ennyi zajuk még az "élő" műsoroknak is van. Az áthallási
csillapítás is meglehetős, a törlési csillapítás úgyszintén.
(Mellesleg az állófejes magnórészen is egész tisztességes.)
Utoljára hagytuk a hozzáférési időt, s nem véletlenül. Az, hogy a
készülék "gyors működésű", nem azt jelenti, hogy gyorsabban, hanem
hogy másképpen működik. Ezért aztán igen gyorsan hozzáférünk a
műsorrészekhez.
Összefoglalva: pusztán méréstechnikai szempontból klasszis magnó,
rengeteg szolgáltatással (melyek között a legfontosabb, persze: a
kép).
Szeánsz
A magnókat sokféle mércével lehet mérni. Az első, legalacsonyabb
mérce, hogy egyáltalán képes legyen úgy visszaadni a zenei műsort,
hogy amikor a hangerőt felcsavarjuk, a hallgatóságnak ne kelljen
kimennie a szobából. Magasabbra helyezve a lécet, elsősorban a zajra
fogunk koncentrálni, arra, hogy a zenének mekkora hányada emelkedik ki
az obligát sziszegésből-sistergésből-szalonnapirításból. A legjobb
kazettás magnók (nívós szalaggal) harsány zenén csaknem zajtalanok, de
a pianisszimók alig látszanak ki a zaj paplanja alól. És akkor még nem
is jutottunk el odáig, hogy "hangminőségről" beszélhessünk. A
jellegzetes - rossz értelemben vett - magnóhang alul-fölül
sávhatárolt, a sávszélek előtti regiszterekben (a legmagasabb hangok
alatt, illetve a felső basszusban) kiemel, alul zsírosan-döngő, felül
szúrósan-kemény. És ami a legrosszabb, a hangkép egy kicsit mindig
mozaikszerű, vagyis olyan, mintha dirib-darabkákból állna össze. Erre
a betegségre a nagy orsós magnók ugyan immunisak de ki használ
manapság orsós magnót, 19 (pláne 38) cm/s szalagsebességgel, fél
sávon? A kazettás mezőnyben pedig igazán magnó a talpán az a gépezet,
amelynek a zenéje a folyamatosság, egyenletesség érzetét tudja
kelteni, akár még a félelmetes, kitartott zongora-akkordokon is. Nem
tudjuk, hogyan szól majd a digitális kompaktkazetta, de egy biztos:
nyávogni, azt nem fog.
Az analóg magnók között eddig a hifi VHS-ekkel voltak a legjobb
tapasztalataink, mert ezek legalább nem zajongtak és nem nyávogtak,
úgyhogy tényleg a hangminőségükre lehetett koncentrálni. Talán ezért
is figyelhettük ki a gyöngéjüket: a hangkép jellegzetes ellágyulását.
Ámde azt is észrevettük, hogy ez a technika is folyamatosan javul.
Mindenképpen azt tartjuk célravezetőnek, hogy készülékünk hangját ne
más magnóéhoz, hanem csakis magához a műsorforráséhoz hasonlítsuk. (És
annyi előnyt adunk neki, hogy nem LP-t, hanem "csak" CD-t fogunk
hallgatni. A magas tranziensek tehát nem lesznek annyira gyorsak.)
Felvételeket készítettünk tehát a Micromega Duo CD-játszóról,
közvetlenül a videómagnóra csatlakozva. Utána felváltva hol a CD, hol
a magnó műsorát kapcsoltuk az Audio Innovations Series 500 erősítőnek
ugyanarra a nagyszintű bemenetére (mindig csak egy interconnect kábel
volt bekötve). A többi készülék hálózati csatlakozóján kívül a
videómagnóénak az állását is ellenőriztük. A hangsugárzó a JMlab Olymp
volt. Zenének ezeket választottuk: Beethoven V. zongoraversenyének
zárótétele, Opus3 demólemez ("Andok"-zene, továbbá egy spirituálé, egy
jellegzetes "fekete" hangú tenortól), a Carmenből a gyermekkórus, majd
utána a közjáték, aztán Stan Getz és Charlie Bird dzsesszkombója
(szaxofon, akusztikus gitár, igen színes ritmuskíséret), végül a jó
öreg Trini Lopez valahai sikerszáma, az If I Had A Hammer.
Három zsűror nyilatkozik:
I. Határozott különbség. Lelassul, tompább lett. Magasban vág.
Kisebb dinamikai tartomány. Szűkebb sáv és kevesebb élet. A fekete
énekes távolabbról szól. Beszűkül. Bánatosabb. Persze, azért ez nem
közönséges magnóhang. Sokkal jobb. Önmagában kellemes, hallgatható
magnóhang. De a CD-ben több az élet.
II. Általában véve, alul-fölül sávhatárolt, mégis, ez a jelző így
nem helytálló, valójában a sávszélei csak enyhén hajlanak le,
diszkréten, óvatosan kaszál. A szép finomságok, a levegősség az, ami
hiányzik, de még abból is nagyon sok minden megmarad (például a
Carmenen), és érezteti, hogy ez egy nagyon jó felvétel. Csak amikor a
CD-re kapcsolunk, akkor derül ki, hogy a felvételben még több van. Ha
nem hallanám az eredeti forrást, azt mondanám, el vagyok bűvölve. A
Trini Lopez szám is önmagában nagyon szépen szól, csak a CD-hez képest
a csengettyűi-kalapácsai nem annyira szépek. Kissé fátyolosak. Mint
magnót bármilyen más magnóval szemben boldogan elfogadnám, akár egy
Revox A77-tel vagy B77-tel szemben is. Nincs zaj, a kivezérlésnek
hatalmas tartalékai vannak, szinte hozzá sem kell nyúlni a
szintszabályzóhoz. Orsós magnók kategóriája, kazettás egyszerűen nem
tudna versenyben maradni vele. A hangja egyenletes, nem érzem azt,
hogy darabokból van összerakva. Teljesen sima - mégha érzem is, hogy
vannak korlátai.
III. A zongoraversenyen vékonyabb. Komprimáltabb is, minthogy a
hangerejét nehezebb beállítani, mint a CD-játszóét. De hamar át lehet
állni rá. Picit tolakodóbb is, amennyiben a halk részletek kicsit
hangosabbak, a hangosak picit halkabbak a kelleténél. A hangkép
ellágyul, de már nem annyira, mint az eddigi hifi-VHS-eké (s még ebből
a szempontból sem rosszabb még a menő kazettás magnóknál sem). Jól
hallgatható, pedig ez a felvétel ezer sebből vérzik. A demó-lemez
műsorán érzem a legnagyobb különbséget az eredeti program és a
felvétel között. Az Andok-zenén döng (a felső basszus kiemel), és a
finomságok is eltünedeznek, bár sokkal kevésbé, mint általában a
magnófelvételen. A basszus szólam nem annyira követhető. A néger
énekes pedig észrevehetően "lejjebb hangol", itt nem annyira magas a
hangja. Viszont a pianiszimókra még mindig kifogástalanul oda lehet
figyelni, és ez nagy szó. A dzsesszkombónak minden szólama egyformán
hallatszik, ez így túl "direkt", elvesz a zene varázsából (a CD itt
sokkal-sokkal sokszínűbb). De így is szépen szól, hallgatható.
Popzenén dögösebb, diszkósabb, de ezt sokan nem éreznék hátránynak. Az
operát hallgatva méltányolom leginkább az erényeit. Nem annyira lágy
és könnyed, mint az eredeti, erősebben hozza a szólamokat (és
gyöngébben azt, ami körülöttük van), de magnófelvételnek
elképzelhetetlenül jó, semmilyen más szalagjátszó nincs versenyben
vele, mert azok nem volnának képesek ily mértékben visszaadni az
operafelvétel teljességét. Ha csak a felvételt hallgatnám, minden
további nélkül elfogadnám CD-minőségnek.
*
Amíg az analóg és a digitális magnók küzdelmét figyeltük, némiképp
szem elől tévesztettük a hifi perifériáján a video-technikát.
(Periférián? Ez enyhén szólva nevetségesen hangzik, hiszen nem a videó
a hifi perifériája, hanem éppen fordítva; nem a hifi fogja felzabálni
a videót, hanem a videó a hifit.) Miközben a szalagjátszók fejlődésére
koncentráltunk, kissé megfeledkeztünk róla, hogy ez a VHS-technika -
amely lényegében ugyan analóg, de mégis egészen más - szintén
fejlődőképes. És hát fejlődik is. Pillanatnyilag nem ismerünk jobb
hangmagnót, mint az emelt kategóriájú hifi-VHS-t. Az átlag hifista
talán drágállni fogja, de ellenvetése csak akkor jogos, ha nincs a
családjában képmagnó is. Mert ha van, akkor a képletet a
következőképpen kell felállítani: egy közepesnél jobb kazettás magnó +
egy közepesnél jobb videomagnó áráért olyan készülékhez juthatunk,
amely hangmagnónak-képmagnónak egyaránt klasszis.
A modern házimagnó, persze, a DCC lesz. Az árát, induláskor, úgy
500 fontra teszik. Szintén nem lesz alapzaja, és szintén nem fog
nyávogni. De mikor jut el a DCC odáig, hogy csak úgy mellesleg színes
képet is sugározzon a hang mellé, szinkron- és montázsfunkciókkal?!
(Vagy akár azok nélkül.)
HFM