Forma 1-es futam |
A HARMADÉV NYUSZIJA:
ACCUPHASE DP-70V CD-JÁTSZÓ
Pontosan egy évvel ezelőtt két méregdrága, egyenként negyedmillió
forintos CD-játszót láttunk vendégül, a Micromega Duo-t és a Meridian
200/203-ast (ld. HFM 1991/3). A teszt nyomán arra a nem éppen
váratlan, de mindenképpen sajnálatos felismerésre kellett jutnunk,
hogy ezek a gépek bizony sokkal szebben muzsikálnak az olcsóbb,
közhasznú készülékeknél. A CD-technikának tehát, mely annakidején a
büszke Perfection for Ever jelmondattal startolt, vagyis már eleve
tökéletesnek hirdette magát (mindörökké, ámen), még jócskán maradtak
tartalékai.
No de meddig mehet ez tovább? Mert ma már nem csak
negyedmillióért, de fél-, egy- vagy akár másfél millió forintért is
árulnak ezüstlemezjátszót. Vajon azok "még perfektebbek"? Ezt
mindenképpen jó volna tudni, nem mintha ezek a luxuskészülékek
különösen nagy keresletre számíthatnának, de legalább tisztábban
fogunk látni (hallani). Másrészt, az autós szaklapok olvasói is
szívesen fogadnak a Ladák és Volkswagenek után egy-egy Ferrariról,
Lamborghiniről szóló tudósítást... avagy mondjunk inkább McLarent?
Hiszen a Forma-1-es futamok ma népszerűbbek mint valaha. És mit
szólnátok egy Williams futóműhöz, Renault konverterrel (akarom
mondani, motorral)?
Mostani, egyben legutolsó sztárfotónkon olyan csodagép látható,
amelyet nemrég agyba-főbe dicsért és minden tekintetben etalonnak
kiáltott ki a klasszikus brit magazin, a Hi-Fi News & Record Review.
Ez a gép a japán (de nem "kommersz", hanem "specialista" japán)
Accuphase cég legdrágább CD-játszója. Ára, forintban, félmillió fölött
van. Mi több, ellentétben a múltkori Meridiannal és Micromegával,
melyek kétdobozos masinák voltak, ez az Accuphase egyetlen dobozba
koncentrálja a futóművet, a DAC-ot és a félmilliót. Ez már azért is
érdekes, mert eddigi (csekély) tapasztalatunk szerint a klasszikus
Szétépítési Elv a CD-játszók szektorában is épp olyan hatékonyan
működik, mint a hifi bármely más területén. A specialista cégek tehát
szeretik kiszedni a futóműből az átalakítót, az átalakítóból a
tápegységet, s ezzel máris háromra emelhetik a dobozok számát. Ha
nagyon muszáj, további boncolási manőverekhez is meg lehet találni a
kellő műszaki érveket.
Mindazonáltal, az Accuphase egydobozos CD-játszó. Persze, a
(jókora) doboz hátoldalán nemcsak digitális kimenetet, de digitális
bemenetet is találunk. Magyarán: a DP-70V főegységeit külön-külön is
használhatjuk, nyugodtan kombinálhatjuk őket idegen futóművekkel,
illetve konverterekkel. Habár mi a magunk részéről ennek nem látjuk
sok értelmét (nem is fogjuk kipróbálni őket külön-külön). De ha a
szerencsés tulajdonos a CD-a kívül történetesen R-DAT-ot vagy más
digitális jelforrást is használ, akkor azoknak a minőségét esetleg fel
tudja javítani egy jobb D/A átalakítóval (tehát az Accuphase
konverterével). Ismeretes, hogy a digitális hangtechnikai gyakorlatban
háromféle mintavételi frekvenciát alkalmaznak (32-44,1-48 kHz). A
DP-70V konvertere bármelyiket fogadni tudja. Ez a készülék egyébként
nem egybites. Hagyományos technikával, 20 bites rendszerben, 8-szoros
túlmintavételezéssel dolgozik, diszkréten megépített D/A konverterrel,
digitális szűrővel, 3 pólusú Butterworth aktív hangfrekvenciás
szűrővel. Kimenetei a szokásos aszimmetrikus jelen kívül szimmetrikus
jelet is szolgáltatnak (erre a professzionális technikában van
szükség). A DP-70V természetesen egyébként is mindent tud, amit a
jelenlegi digitális technikától csak elvárhatunk. Ezzel azonban nem
mondunk sokat, hiszen a tized- vagy huszadárú készülékek is csaknem
ennyi, ugyanennyi, néha még többféle szolgáltatást is nyújtanak.
KEZELÉSE, SZOLGÁLTATÁSAI
Az Accuphase DP-70V szép masina, nagyon szép. Szépsége nem a
csillogás-villogásában, hanem az eleganciájában rejlik. Emberközpontú,
felhasználóbarát szerkezet. (Ezt a tulajdonságot az ipari szakemberek
ergonómiának nevezik.) A legtöbb cég időről-időre megújítja a
"dizájn"-t, de az Accuphase következetesen megmarad a régi
formaterveknél. Aranyos-pezsgőszínű előlapján első pillantásra szinte
nem is találunk más kezelőszervet, csak a hálózati kapcsoló, meg a
korongtartó fiók nyitó/zárógombja ötlik szembe és a négy legfontosabb
- és kellően nagyra méretezett - üzemmódváltó: Play, pillanat-állj,
léptetőgombok előre és hátra. Ennyi és nem több. De ez általában
elegendő is.
Ha mégsem volna elég, csak le kell csapni az előlap alsó részét,
és akkor alatta egy egész sereg pici gombot találunk, csoportokba
tagolva. Az első öt gomb a bemeneti szelektor: OPTO 1 és 2, COAX 1 és
2, CD. Az utóbbi értelemszerűen a saját, beépített futóművére
vonatkozik, a többi pedig az optikai, illetve koaxiális bemenetekre,
amelyek más CD-futóművek, DAT-ok, BS-ek (azaz Satellit Broadcast)
jelét fogadják. A következő két nyomógombbal a kijelző üzemmódját
váltja. A kijelző alaphelyzetben a leglényegesebb információkat közli
szolid kék és piros feliratokkal: az aktuális üzemmódokat, a lemezen
lévő műsorrészek számát, az éppen lejátszott rész sorszámait és az
eltelt időt percben-másodpercben. Ez utóbbit válthatjuk át a még
hátralévő időre, illetve megkérhetjük a gépet, hogy a nagyobb
müsorrészek helyett a rész-műsorszámokat (index) mutassa.
Egy 3 gombból álló együttessel a különféle ismétléseket lehet
beállítani. Választhatjuk a teljes korong műsorát, egyetlen
műsorrészt, illetve egy tetszőlegesen meghatározott részletet (A-B
Repeat).
Két gombpár a szokásos indexkereső, illetve a gyorskereső funkciót
látja el. A magányos Standby gombbal (lejátszás vagy pillanatállj
üzemmódban) készenléti helyzetbe kapcsolhatjuk a készüléket.
Az utolsó két gomb a hangfrekvenciás kimenetet, vagyis a hangerőt
szabályozza. A DP-V70 tehát közvetlenül, előerősítő nélkül is meg
tudja hajtani a teljesítményerősítőt, és ezzel számottevő költségtől
kíméli meg a gazdáját. (Feltéve, hogy lemondunk a többi
műsorforrásról. S feltéve, továbbá, hogy a belső szintszabályzó
elektronika minden tekintetben felér a klasszis előerősítőkkel - ami
távolról sem biztos.) A szabályzás tartománya 0-tól (maximális
hangerő) mínusz 40dB-ig terjed, 1 decibeles lépésekben.
A hátoldalon RCA (harang) csatlakozók a koaxiális, szabványos
csatlakozók az optikai bemenetek számára. Két digitális kimenet: az
egyik RCA, a másik optikai. Ezenkívül csatornánként 1-1 Canon-típusú
csatlakozó képezi a profik által megkövetelt szimmetrikus kimenetet.
És végül két pár szokványos (aszimmetrikus) hangfrekvenciás kimenet
RCA-csatlakozóval. Hasonló esetben ezeket úgy szokták kiképezni, hogy
az egyiknek a szintje szabályzatian (fix), a másikét a gép belső
szintszabályzója módosítja. Itt azonban egyik kimenet sem fix, mind a
kettő szabályzott.
Az infravörös távvezérlő az összes funkciót működtetni tudja, és
még számgombok is vannak rajta max. 20 műsorrész programozására. A
kijelző természetesen ezt a funkciót is indikálja, akárcsak (hogy el
ne feledjük) az aktuális bemenetet, a külső jelforrásból származó jel
mintavételi frekvenciáját, valamint a mindenkori kimeneti jelszintet 0
és mínusz 40dB között.
FELÉPÍTÉSE
Ehhez a készülékhez kifogástalan, elegáns kivitelű szervizkönyvet
is kaptunk - kellemes meglepetés ama specialisták ismeretében, akik a
vagyont érő masinákhoz csak kézzel készített, millió javítástól
tarkított rajzot (nem szervizkönyvet!) adnak (ha adnak egyáltalán).
Érdekes, az Accuphase nem érvel azzal, hogy hát az ennyire drága
készülékből túl keveset lehet eladni, minek nyomtasson hozzá
szervizkönvvet... Hogy miért hangsúlyozzuk ezt? Azért, mert ez az
attitűd egy filozófiát tükröz, azt, hogy a készüléket nem elég eladni,
hanem felelősséggel is tartozunk utána! A mai, szuperbonyolult
gépeket, ha elromlanak, szervizkönyv nélkül megjavítani - reménytelen
vállalkozás!
Ennyit elöljáróban.
A DP-V70 természetesen igen bonyolult felépítésű, meg sem
kíséreljük ismertetni a részletes felépítését. Összesen 74 darab IC-t
és 32 tranzisztort tartalmaz.
A kiolvasófej fotodiódáinak jelét közvetlenül a kiolvasófejbe
épített nagyfrekvenciás erősítő fogadja. A jel útja ezután:
rádiófrekvenciás jelfeldolgozó IC (CXA 1372Q) * EFM dekóder és
hibajavító fokozat (típusjele: CXD 1076P) * elektronikus bemeneti
választókapcsoló IC (ide futnak he a külső digitális források jelei
is) * illesztő fokozat * digitális szűrőegység * a D/A átalakítók
előtt csatornánként egy-egy meghajtó egység. Hogy a galvanikus
összeköttetést megszüntessék az előző fokozatokkal, a jelet igen nagy
gyorsaságú (40Mbit/s) optocsatolóra küldik (csatornánként 4 darab), és
ez vezérli majd az igen nagy pontosságú 20 bites D/A konvertereket. A
kimeneten kapott analóg jel 3 pólusú aktív aluláteresztő szűrőn át
kerül a meghajtó erősítőre, majd a kimenetre.
Még néhány érdekesség. A bemeneti szelektorral kiválasztott jel
mintavételi frekvenciáját egy külön áramkör figyeli, hogy mindig a
megfelelő frekvenciájú kristályvezérelt oszcillátort léptesse
működésbe. A hálózati tápegységnek két transzformátora van, egyik a
digitális, másik az analóg áramköröket látja el tápfeszültséggel.
Megemlítjük, hogy mindkét D/A konvertert (akárcsak a kijelzőt is)
önálló egyenirányító, önálló stabilizátorok szolgálják ki. E
főegységeket egyéb tekintetben is úgy alakították ki, hogy semmiképp
ne tudjanak egymásra. A készülék vezérlését egyetlen mikroprocesszor
végzi, hozzá csatlakoznak a kezelőszervek kapcsolói, illetve a
távvezérlő érzékelője.
A futómű alumínium-öntvényből készült, rezgésmentes, robusztus, és
rugalmasan van felfüggesztve a vázhoz. Külön motor szolgál a korong
rögzítésére és a fiók mozgatására. A váz: meghajlított, erős fémlemez,
arra vannak felcsavarozva a dísz-oldallapok és az előlap.
Az egész készülék, úgy, ahogy van, rendkívül precíz, gondos
munkáról tanúskodik. Ezúttal minden kétely nélkül elhisszük, amit az
előlapon elhelyezett szlogen állít: "Precision Compact Disc Player".
MÉRÉSEINKHEZ
Igazi nagymenővel van dolgunk, a mércét magasra kell helyeznünk. A
DP-70V specifikációja rögtön azzal kezdődik, hogy az adatok
garantáltak (tehát nem "átlagosak", "tipikusak", mint a kommersz gépek
adatlapján olvassuk). Pedig a specifikáció itt különlegesen szigorú.
Méréseink eredményét egyébként érdemes összehasonlítani a Meridian
200/203 és a Micromega Duo tesztjének (1991/3) azonos rovatával.
A kimeneti feszültség mindössze 0,02V-tal tér él a specifikált
2,5V-tól. A két csatorna közötti eltérés alig mérhető (0,07dB). A
kimeneti impedancia rendkívül alacsony, ez a CD-játszó bármilyen
impedanciájú erősítőt gond nélkül kivezérel.
A linearitás hibája csak a két legalacsonyabb szinten számottevő
(de ez a jelenlegi CD-rendszer felbontásából fakad). A frekvenciagörbe
eltérése a hangfrekvenciás sávban lényegesen kisebb a specifikált
±0,3dB-nél.
Az áthallási csillapítás végig hihetetlenül jó, ilyet eddig még
nem mértünk: 41Hz-től 6363Hz-ig meghaladja műszereink
felbontóképességét, s helyenként nagyobb mint 120dB! A jel-zaj arány
az egyik csatornán eléri a specifikált értéket, a másikon másfél
decibellel elmarad tőle, de az eredmény így is világbajnoki. (Itt
lehet számszerűen is kimutatni a 20 bites rendszer előnyét.) A
dinamikatartomány megfelelő; az egyik csatornán 1dB hiányzik.
Az intermodulációs torzítás a legtöbb CD-játszón viszonylag magas
(mármint a hallatlanul alacsony harmonikus torzításhoz képest), a
DP-70V IM-je egy nagyságrenddel kedvezőbb, mint a Meridiané és a
Micromegáé. A harmonikus torzítás -60dB-ig mérsékelt, 90dB-n
drasztikusan megnő. A frekvencia függvényében mért össztorzítás igen
csekély, az Accuphase ebből a szempontból is különb a másik két
készüléknél. A négyszögjel- és impulzusátvitel olyan, amilyennek
lennie kell. A hibajavító rendszer jól működik, a hozzáférési idő
átlagos.
Összefoglalva: bizony csúcskategóriájú készülék.
Szeánsz
Accuphase annyit tesz hogy: akkurátus fázis (mi legalábbis így
fordítjuk japán eredetiből). A fázisát történetesen nem mértük, arra
egyelőre nincs mérőjel a tesztlemezeken, de a többi paramétere
fölöttébb akkurátus volt, igazán nem lehetett rájuk panasz. Vajon a
hangminősége, az is akkurátus lesz?
Ez egyebeken kívül azon is múlik, hogy milyen erősítőn és
hangsugárzón szólaltatjuk meg. A miénk, bár a minősége meglehetős,
High-End-nek mégsem nevezhető, és ahogy ez lenni szokott, ezúttal is
szó érte a ház elejét. A Penna & Poor cég, azaz Dankó Péter, aki az
Accuphase-nyuszit kölcsönadta, nagyon szerette volna, ha
munkaeszközeinket erre az alkalomra kissé feltupírozzuk. Minthogy ő
egyben az Audio Research-nek is képviselője, felajánlotta, hogy a
teszthez rendelkezésünkre bocsát egy ARC előerősítőt (SP14) a
legnagyobb sztereó végfok, a D125 társaságában. Ez olyan ajánlat volt,
amelyet egyszerűen nem tudtunk visszautasítani. Az erősítők mellé egy
köteg méregdrága Kimber kábelt is kaptunk; akárcsak az erősítőket,
ezeket is "Forma 1-esnek" találtuk. (Hangsugárzónak maradt a JMlab
Olymp.) Az egész együtt mindenesetre "nagyot szólt".
Etalonnak a Micromega Duo-t használtuk, ezt a meglehetősen
kellemes, mondhatni "analógos" hangú CD-játszót. Az volt a kérdés,
többet produkál-e nála az Accuphase, és ha igen, mennyivel. A kérdés
második fele legalább annyira fontos, mint az első. Mert hiszen - hogy
a dolgokat szemléletesebbé tegyük - a két masinának csupán az
árkülönbözetéből is úgy 6-7 darab Rotel RCD-865-öt vagy Sony
CDP-X222ES-t lehetne venni.
(És hogy az Accuphase-t miért nem a rokon-kategóriájú gépekhez,
tehát a Micromega Trio-hoz vagy a Meridian 600-asokhoz viszonyítjuk?
Válaszunk: azért nem, mert attól tartunk, hogy az eredmény ugyanaz
lenne, mint amikor Linnt hasonlítottunk Roksanhoz vagy Stradivarit
Guarnerihez. High-End ízlések között dönteni, ez messze meghaladja a
HFM képességeit és illetékességi körét. Arra viszont, hogy mekkora a
különbség az egyes kategóriák között, arra már választ kell adnunk,
éspedig felelősséggel.)
A szeánsz előtt érdemes visszalapozni a Meridian-Kontra-Micromega
teszthez. Summája: mindkét (egyébként kitűnő) készüléknek bajai vannak
a legfelső regiszterben, de a hibát más-más módon igyekszenek
elrejteni.
Nézzük, van-e az Accuphasenek is rejtegetni valója. A zenék:
dél-amerikai népzene (Opus3), Trini Lopez: If I Had A Hammer (magyar
lemezről), Beethoven V. zongoraversenyéből a zárótétel eleje, Stan
Getz & Charlie Bird (szamba-ritmusú dzsessz), a Carmenből a nyitány és
a gyermekkórus, végül Haydn egyik Concerto Grosso-ja (LFCO).
Accuphase DP-V70. Mindkettő szépen szól. De a nagy gép már a
legelsőn, az Andok-zenén is különb. A dobot itt tisztességesen
püfölik. Elevenebb. Tele van a levegő hanggal, mégsem maszatolódik
össze. Popzenén is: minden megtelik muzsikával. A magasak magasabbra
mennek. A zongora is szép. A dzsessz finomabb. A kamarazene zengőbb,
teltebb, több élet, több magas, és mindebben nincs semmi zavaró.
Sokkal jobb - ha nem is 2:1 arányban. * Lágyabb, melegebb hangú
masina. Jobb mélyátvitel, közelebb á11 a valóságos muzsikához.
Könnyebben elfelejtem, hogy figyelnem kell, mert ítéletet kell
mondanom. Ez már az első taktusoknál is kiderül. Hihetetlen dinamika,
minden a helyén van. Az egész hangkép jól meg van fogva. A vonósok is
könnyedek, szárnyalóak - nagyon tetszenek. Ha nem is nagyságrenddel,
de mindenben jobb. * Fantasztikusan megnő a jelenlét-érzet, a
tér-érzet. Nagyon szép, puha és mély mélyek. A tranzienseket jól és
gyorsan követi. Olyan részletfinomságok jönnek elő, amelyeknek eddig
nem is tudtam a létezéséről! A tér, a levegő, minden valóságosabb.
Mintha nem is gép szólna.
* Feltűnő, mennyire nem érdes. Lágy, és mégis eleven. (Mégha a
legjobb analógnál egy picit keményebb, tolakodóbb is.) Nagyot szól.
CD-től szokatlanul széles sáv. Popzenén dúsabb, sokkal több
információt ad, derűsebb, elevenebb - és mégis hallgathatóbb. A tere
összefüggő és széles, azonkívül rendkívül stabil, semmi el nem mozdul,
nem rezeg be, mindennek megvan a maga helye. Ezek kifejezetten zenei
erények. Beethovenen a hegedű itt is visít (a felvétel hibája), de
egyébként minden erénye megmarad. A zongora kifejezetten jól érzi
magát, minden egyes hangja szép. A dzsessz-bőgője lágyabb és igazibb.
Csodálatosan kihallani a különféle dob-ütések hangszíneit, a kávát, a
seprőt stb. A szaxofon is sokkal emberibb. Az egész banda együtt van
és nagyon szépen muzsikál. Nincs hiányérzetem, és nincs
többlet-érzésem sem. Az operán gyönyörű-bársonyos trombitahang, a
gyermekkórus eszköztelen és könnyed, a különféle fúvósok harmonikusak.
Utána a közjátékban rendkívül természetes férfihangok és vonósok.
Klasszis-különbség.
Micromega Duo. Ez is nagyon szépen szól, a hangszerei jól
elkülönülnek, semmi baja. De a mélyei nem annyira erőteljesek, a
magasai nem annyira magasak. A zongorán talán nem annyira tiszta,
habár itt nem tudtam dönteni. Önmagában véve mindenütt igen jó. *
Hűvösebb, távolibb. A magasai keményebbek. A lendülete is kisebb.
Nagyon jól szól, a térleképzése is helyes, voltaképpen nehéz
meghatározni, mik a negatívumai - de mindenben szegényesebb, tompább,
fedettebb. * Picit nyers. A nagyon finom nüánszok itt kevésbé
érvényesülnek. A térleképzése is gyöngébb, nem tölti ki az egész
teret, de önmagában nagyon jó, semmi baj vele. Kicsit soványabb
hangzás, kevésbé részletdús. Nem tudja elhitetni, hogy nem gépzene -
de nagyon jó minőségű hifi. * Nyersebb (a Micromega!!!). Kevésbé van
megfogva. Nem annyira szélessávú, nem annyira igazi. Nem elég
nagyvonalú. Szűkebb tér. Gépszerűbb. Egyébként persze igen jó, de
nincs annyi féle hangszíne. Túl "direkt", ezért harsányabb,
forszírozottabb (ami megintcsak nem éppen Micromega-jellemző!).
Popzenén feltétlenül komorabb. Kevesebb mély és magas. Csengőbb
közepek: közelmikrofonozóbb. Feltétlenül szerényebb a másiknál. A
zongoraversenyen ez is roppant zenei (a szokványos CD-hanghoz képest),
a zongorája szép, de valahogy már inkább csak a húrjait hallom, a
hangszertest már elvész, nem elég stabil, nem elég súlyos. A
dzsessz-bőgő kopog, a mély inkább csak döng, és nem szervül eléggé a
zene egészével. Ismét komorabb hangszín. Érezhetően gyöngébb az
Accuphase-nél: azt mondhatnám, príma MM-hangszedő egy igazi MC-hez
képest. Az operán is sokkal inkább a hangszerekre koncentrál, mintsem
a muzsikára magára. Kétoldalasabb. Több benne a digitális "stich",
több benne a mesterséges, a stíldiószerű.
Jegyzeteink önmagukért beszélnek: az Accuphase döbbenetesen szépen
zenél, sokkal jobb gép a Micromega Duo-nál. A négy zsűritag közül
ugyan csak egyvalaki érzett klasszis-különbséget, hárman úgy vélték,
hogy a különbség nem is olyan vészes. De ha valaki végigolvassa
megjegyzéseinket, azt látja, hogy az olcsóbbik gép egyetlen zenén sem
kapott egyetlen szavazatot sem, és ez bizony kiütéses vereségnek felel
meg. A két készülék minősége az árukkal arányos.
Sőt, ha már árról beszélünk, meg kell vizsgálnunk még egy
körülményt. A CD-játszókat ma eddig egy vagyont érő ARC előerősítőn
keresztül hallgattuk, hiszen a Duo-nak mindenképpen szüksége van
hangerő-szabályzásra. Az Accuphase-nek azonban saját szintszabályzó
elektronikája van, közvetlenül is ki tudja hajtani a
teljesítményerősítőt. Egy pótlólagos, rövid szeánszon ennek a
szintszabályzó áramkörnek a minőségét vizsgáztattuk, amennyiben a
CD-játszót hol az előfokon át, hol pedig "direktben" kötöttük a
végerősítőre. Az eredmény: a társaság (egy ellenszavazattal) az utóbbi
konfigurációt pártolta. Eszerint az előerősítő (és/vagy a plusz
kábel), bármennyire jó legyen is, egyfajta elektronikus fátyollal
borítja a hangképet. Aki tehát csakis CD-t hallgat, esetleg eleve
lemondhat az előerősítőről.
Ha ezt az elvet a köznapibb hifi-berendezésekre is alkalmazni
lehet, akkor a hifi-rollszrojsz teszteléséből nemcsak zenei élvezetet,
de némi tanulságot is meríthettünk.
*
A teszthez kölcsönkapott készülékekért a HFM köszönetet mond a
Penna & Poor cégnek.