Hetedhéthatár |
A májusi Audiophile-t nem kaptuk meg, viszont mind a két brit
magazint egészen szeptemberig áttekintjük. Utolsó lapszemlénk tehát
négy helyett öt hónapot fog át.
HI-FI NEWS & RECORD REVIEW
1992 május
A májusi szám szenzációja a Meridian-CDR, azaz felvételkészítő
CD-játszó (ára: 4950). Bármiféle forrásról, tehát CD-ről, DAT-ról, élő
zenéről vagy akár archív hanganyagról is tökéletes "master" korongot
készít, amely P. Miller szerint akár még jobban is szólhat, mint az
eredeti. Ez bizony "meredek" kijelentés (mégha Miller műszaki érvekkel
próbálja is alátámasztani), és mi a magunk részéről nem is adnánk neki
hitelt. Meggondolandó viszont, hogy az Audiophile is hasonló
eredményre jut - lásd majd ott.
Mindenesetre, a Meridian-CDR önmagában is kitűnő hangú CD-játszó,
és alkalmas rá, hogy a teljes LP-gyűjteményünket CD-re írjuk át vele -
feltéve, hogy a pénztárcánk ezt megengedi. A HFN&RR kommentárja:
tekintettel a DCC-re és a Mini Disc-re, a CDR aligha fogja meghódítani
a széles piacot. Tipikus audiofil médium.
Meridian CD-R
* Ma már "meglepően derék" CD-játszókat lehet kapni 200 font
alatt, szögezi le Martin Colloms, következésképpen a 250-300
fontsterlinges kategóriában még jobbra is számíthatunk. ("Habár ez
néha nem jön be" - teszi hozzá szkeptikusan,) A fent jelzett
árcsoportból most négy készülék kerül terítékre: a Sony CDP-X222ES, a
Mission-től a DAD5 (300), a Rotel RCD-955AX (260) és a Marantz CD52SE
(250). Említést érdemel, hogy a Sonyt legutóbb a Hifi Magazinban is
teszteltük.
Etalonnak a jólismert Arcam Alphát (490) használják, amely 16,5
pontot ér el a (jelenlegi) Colloms-féle skálán. Ezt csak a Marantz
közelíti meg a 15 pontjával. Noha nem éri el a nagyobb Marantzok
dinamikai kifejezőképességét és ritmikáját, igen jó benyomást tesz a
zsűrire erős és hiteles basszusával, semleges középtartományával és
realisztikus színpadával. "Afféle büdzsé-Meridian" - mondta rá a zsűri
egyik tagja.
Igen jól szerepelt a Sony is: 13,5 pontot kapott. "Széles, levegős
és sztereó színpadkép. A hangkép a basszustól a magastartomány
tetejéig konzisztens, összefüggő. Lágy, civilizált, a torzítása
csekély, a zene jól hallgatható. Elegendően részletező is. A
basszusban fel lehet ismerni a jellegzetes Sony-féle kiemelést, a
középsáv semleges, a magasak kellemesek. A ritmusjátszó képessége
viszont csupán átlagos." Tessék ezt a jellemzést összevetni a
miénkkel. Úgy rémlik, mi is hasonlókat írtunk.
Csupán mérsékelt sikert arat (11,5 ponttal) a Mission DAD5.
Kellemesen, civilizáltan szól, de basszusban kissé könnyűsúlyú, a
középtartományban kissé tolakodó, a dinamikája is komprimált.
Az új Rotel viszont már kifejezetten csalódást okoz (10,5 pont),
ez annál is meglepőbb, mert elődjének, a 855-ősnek képességeit ennél
bizony jóval többre becsülték. Colloms egyedi hibára gyanakszik - de
ezt semmi sem támasztja alá, a laborteszt nem mutatott ki semmi
rendellenességet a Rotelben.
Japán kompaktlemezjátszók a brit füleknek ("de mindegyikhez
hozzájárult a brit tervező vagy marketing szakember!" hirdeti büszkén
az angol lap): Marantz, Mission, Rotel, Sony. HFN&RR május.
* És akkor egy nagyágyú: a Roksan CD-játszója, ez a furcsa alakú,
felültöltős szerkezet, úgy 1500-2300 fontért, attól függően, hogy
veszünk-e hozzá külön tápegységet. (Az utóbbi időben sokat írtak a
lapok az optikai kábelekről, arról, hogy a kommersz Toslink nem jó,
bezzeg az AT&T. Nos, a Roksanhoz AT&T kábelt ajánlanak - annak, aki
hajlandó kifizetni érte kb. egy normál CD-játszó árát. A speckábel
egyébként a teszt idején még nem volt kapható.)
Alvin Gold a Linn CD-játszójával veti össze a Roksanét, és
megállapítja, hogy a két cég közül egyik sem lenne boldog a másikéval,
egyikük sem írná rá szívesen a saját nevét. "A Roksant én félúton
látom a kissé hűvös de dinamikus Linn és a melegebb, eufónikusabb, de
kevésbé tiszta Meridian-200 vagy 600 között. Felmutatja mindkét vonal
erényeit, de hibáit is. Külső táppal használva, valószínűleg az egyik
leghasználhatóbb CD-játszó a bolyban, s talán a legkevésbé mechanikus
hangú is (eltekintve a Meridiantól). Az én favoritom ugyan a
Wadia-3200 transzport (az Alchemy DAC-cal), de a Roksan elég erősen
megközelíti, és sokkal olcsóbb nála."
Martin Colloms viszont kevésbé van megelégedve vele. "Számomra
csalódás. Rágondolok a 300 fontsterlinges Marantz CD-52ES kellemesen
izgalmas hangjára, és arra a 15 pontra, amit az az olcsó gép a mi
skálánkon elért, és máris baj van. A Roksan DAC (egy olcsó japán
transzporttal) csak 13 pontot szerzett, a saját futóművével 14-et, a
külső tápegységgel és extra digitális kábellel 15 és felet - és
mindezt 2300 fontsterlingért. Még a Bit-Stream-standard szerint sem
eléggé ritmikus - nem hajlandó rokkendrollozni. A sztereó mélysége is
csekély. A dekódernek pedig még egy enyhe középsávú színeződése is
van, felvastagítja a zongorahangot. Hogy azért jót is mondjak róla: a
hangképe rendkívül, egységes, tiszta, fókuszált, nem torz. "
A Roksan CD-játszójára egyre gyakrabban hivatkoznak a brit lapok.
HFN&RR május.
* Collomsnak ma a másik nagymenővel, a Linnel sincs szerencséje:
fanyalogva szól a skótok Kairn nevű előerősítőjéről (1295) és LK-100
végfokozatáról (465), csekély pontszámot oszt nekik, és egyiket sem
ajánlja. "Nem tudják kiszolgálni a Linn CD-játszóját. Nem beszélve a
lemezjátszójáról."
* Az amerikai PS-Audio-nak kétségtelenül "neve van" hifi-
körökben, főleg a passzív előerősítőit veszik (s még inkább:
utánépítik). Most egy komplett erősítőrendszerét tesztelik, a PS-5.6
előerősítőt (1090) és a PS-250 Delta monoblokkokat (2396 párja). Az
utóbbiakra úgy hivatkoznak a prospektusban, hogy "ez a világ legelső
olyan erősítője, melynek igazi izoláló transzformátora van", minek
következtében 70dB-vel megy a vonal bemenet zajszintje alá. (???) Ami
a hangminőségét illeti, Alvin Gold "tulajdonképpen" jókat ír róla, de
a sorok között olvasva bizony nem lehet nem észrevennünk, hogy itt
alighanem egy kissé szárazhangú, mechanikai produktumról van szó.
Az amerikai PS Audio számos áramköre idehaza is népszerű, sokan
megépítik SK (tanúsítsa ezt a Böngésző rovat...) Képünkön: komplett
erősítő-készlet a PS Audio-tól. HFN&RR május.
* Vissza a földre. Ki ad nekünk elő/végerősítőt potom 330 fontért?
Ennyiért csak a Rotel. Az ő RC/B-960BX-e valószínűleg a legolcsóbb
kombináció az egész piacon. John Nelson teszteli, meg is van elégedve
vele, mindazonáltal felhívja a figyelmet, hogy kis hangerőn a Rotel
érdes és fárasztó ("ezt nyilván a kis teljesítményen mért magas
crossover-torzításával lehet magyarázni"). Egyébként is kissé
tolakodóan és élénken muzsikál (vagyis körülbelül úgy, mintha két
doboz helyett egybe építették volna, úgy, mint az általunk ismert
kisebb modelleket!), mindazonáltal "kitűnően beválhat bizonyos
szobákban - bizonyos hangsugárzókhoz".
* Egy fekete doboz: a Celestion DLP-600 digitális
hangsugárzóprocesszor (350). Nem bármiféle hangsugárzóhoz, csupán a
sikeres SL-600-hoz. És nem is bármiféle műsorforráshoz, csakis a
CD-hez, ugyanis a transzport digitális kimenete és a DAC bemenet közé
kell iktatni. Ezért nyilván nem is tarthat igényt széleskörű
érdeklődésre, mi is csak azért hozzuk szóba, mert Ken Kessler szerint
kifogástalanul működik: feltisztítja a hangot, és ami a lényeg - nincs
semmiféle hátulütője.
* Képzeljetek magatok elé egy hangdobozt. Mondom a méreteit:
534x180x254mm - vajon milyen rendszerű lehet? Nem találjátok ki:
transmission line. Valószínűleg ez a világ legkisebb
labirintus-hangsugárzója. Neve: LB-1, gyártója egy új cég, a
Professional Monitor Company, ára kereken egy ezres. Míg a szokványos
labirint-dobozok nagyok, bummogósak és nehéz precízen elhelyezni őket
a szobában, az LB-1 (Trevor Butler szerint) "ideális azok számára,
akik erős, de precíz basszust és széles dinamikát akarnak kihozni egy
józan méretű dobozból". A középsávja tiszta, transzparens, nyilván,
mert a labirintus túl van csillapítva - de hogy ez mégsem sikerült
teljesen, arról némi berezgés tanúskodik, a zongorahangon, úgy 7-800Hz
táján.
Zseblabirintus egy újonnan jött cég, a Professional Monitor Company
zsebéből. HFN&RR május.
* A Tannoy hatszögletű dobozait már végigkóstolgatták a brit
lapok, a "Six" típuscsaládnak most már csak a legkisebb tagját, a
603-at vizsgálja a HFN&RR, azon belül is Ken Kessler. Azt mondja, ez a
dobozka nagyon is tisztességesen szól, a basszusa is meggyőző, persze,
csak afféle "egyetlen hangjegyű basszus", abból viszont feltétlenül a
jobbik fajta, vagyis óvatosan lekerekíti a frekvenciasávot, s nem
próbál meg olyasmit is lesugározni, amire úgysem volna képes. A
hangkép tetőtől-talpig összefüggő, konzisztens. A dóm egy kicsit
túlhangsúlyozza a sziszegőhangokat, ezért célszerű rajtahagyni a
dobozon a hangszóróselymet. "Mindent összevetve: 150 font alatt ez az
a hangsugárzó, amellyel a legkevésbé érzed, hogy kompromisszumot
kellett kötnöd."
* Van abban valami törvényszerű, hogy az Alphason Symphony
lemezjátszót (a futómű/hangkar ára 1860/550) a tesztrovat végére
sorolták. Hiába, vége felé járnak a jó öreg analóg idők. Pedig az
Alphason tényleg mindent összehord, amit a hagyományos
lemezjátszótechnika az évtizedek során kitalált. A tányért és a
szubsasszit különleges anyagból, egyfajta poliuretánból) készíti, és
nagy műgonddal függeszti fel, hogy minden fölösleges nyomatékot
kiküszöböljön, amely a rendszert kibillenthetné egyensúlyából. A
tányért kettős motor hajtja, és a készüléknek természetesen külső
tápegysége van.
A csapágyak kiképzése is speciális, sokkal nagyobb erővel vannak
előfeszítve, mint ahogy megszoktuk. Mindezekhez járul egy új, MDF-ből
készített készülékállvány és kétféle izoláló platform (ezeket persze
külön felszámítják). És a többi, és a többi.
Az Alphasont a szerkesztő, Steve Harris veszi a kezébe.
Megállapítja, hogy nagyon jó lemezjátszó, de a hangja túlságosan
semleges a Roksan Xerxeshez képest mindenképen "lassú" és "udvarias".
A zenei részleteket viszont hallatlanul precízen kihozza, úgyhogy
mindenképpen "sikeres"(?) gép. Harris egy dodonai dicsérettel zárja:
"Ha az analóg technika jövője nem volna ennyire kétséges és rövid,
akkor biztosra vennénk, hogy az Alphason céget ott találjuk a további
fejlesztés élvonalában..."
Alphason Symphony
A Mini Disc rendszer mindenkit élénken foglalkoztat, sorra jelennek
meg róla a szakcikkek (e missziónknak legutóbb mi is eleget tettünk),
csak éppen a készülékek késnek. A tavaszi, kereskedőknek tartott
árubemutatón is még csak "dummy", azaz kasírozott gépeket és lemezeket
lehetett fényképezni (képünkön a szobába, autóba, illetve zsebbe való
MD-játszó). A Sony közlése szerint a műsoros MD ára 10 fonton belül
lesz. A Philips-féle DCC kazettáját valamivel drágábban adják (12
font). Az első DCC deck, a Philips DCC900 ára az előrejelzések
szerint 400 font. (Ilyen gépből már igazi, működőképes jószágot is
mutattak. De azt is csak majd jövőre lehet megvásárolni.) HFN&RR
június.
Június
A CD-barátok képzeletét nyilván megmozgatja egy olyan revü, amely
viszonylag olcsó D/A átalakítókról szól. Íme 3 ilyen elektronika: a
QED-Digit (125), a Micromega Microdac (300) és az amerikai Audio
Alchemy DDE-V1.0 (376). Valamennyi 1-bites.
A három közül a legdrágább a legértékesebb: az Audio Alchemy 2224
pontot szerez. Összehasonlítva más 1-bites dekóderekkel, a hangja
élénk és közeli (némely kritikusai szerint: rámenős), basszusa pedig
erőteljes. Szóval, nem az a jellegzetes BitStream-hang. A Micromega
Microdacot úgy hirdetik, mint "csaknem-Duo" minőségű dekódert. Colloms
nem erősíti meg ezt az optimista nézetet, a Microdac hangja ugyan
tényleg emlékeztet a nagyobbik átalakítóéra, de míg amaz 30 pontot
szerzett a Collomsék tesztjén, a Microdac-nak be kellett érnie
15-16-tal, ennyi pedig nem elégséges ahhoz, hogy valaki elővegye a
csekk-könyvét, és külső dekódert vásároljon a CD-játszójához.
Különösen a basszusával van baj: nemcsak hogy keveslik, de a minőségét
is kritizálják. A középsávja tiszta, de nem transzparens; a
sztereójához is férnek kétségek.
A kis QED-Digit viszont minden szemponthól elfogadható masina,
mégha basszusban és dinamikában nem jeleskedik is. Jó futóművekkel
15-16 pontot szerzett, és még gyöngécske CD-játszókkal párosítva is
12-őt, vagyis feltornázta a minőségüket 4-5 ponttal. Így hát Colloms
feltétel nélkül ajánlja.
E revü keretében tesztelik a misztikus nevű Audio Alchemy
futóművét is, amely két darabból áll, a tulajdonképpeni transzportból
és a vezérlőegységből (800, speckábelezéssel). Colloms kissé
primitívnek tartja, és nem szentel neki különösebb figyelmet.
Három elfogadható árú D/A konverter a júniusi Hi-Fi News-ból: QED
Digit, Micromega Microdac és Audio Alchemy DDE (az Audio Alchemy
kétdobozos CD-transzportjának társaságában).
* Nem mindenki ragaszkodik a BitStreamhez, mégha egyébként
ragaszkodik is a Philipshez. Így az Orelle cég is egy régebbi, 16
bites Philips modellt dolgoz át, 700 fontért árulja CD-160 néven.
Collomsnak nagyon tetszik az eredmény, azt mondja, fel lehet ismerni
rajta az olyan klasszikus CD-játszók hangját, amilyen az Arcam Alpha,
a Marantz CD-80, CD-60SE, CD-94/II. Az Orelle mintegy egyesíti az
erényeiket, még meg is toldja valamennyivel, amennyiben ezt a
kellemes, színezetlen és kiegyensúlyozott hangképet jó tranziensekkel
és széles dinamikával egyesíti. A brit szakíró 34 ponttal jutalmazza -
hallatlanul, sőt, hihetetlenül magas pontszám ebben az árkategóriában!
Colloms odáig megy elragadtatásában, hogy etalonnak nevezi ki az
Orelle-t!
* Nem sokkal drágább, de sokkal szebb nála a Revox új CD-játszója,
a C-221 (922), amelyet a svájci cég kifejezetten a profiknak szánt
ugyan, de amely természetszerűleg hifi-médium, s így természetesen ki
kell tennie magát a megmérettetésnek a kevésbé ambiciózus modellekkel
szemben. Ha jól értjük Alvin Gold kritikáját, ez nem éppen a
legfinomabb hangzású CD-játszó ebben az árkategóriában. Időnként
érdesen, karcosan szól, "az az impresszióm, mintha egy olcsóbb gépet
hallgatnék" - mondja Alvin, de aztán megenyhül, és jócskán talál
dicsérni valót is a Revox-gép hangjában. Mint munkaeszköz,
kifogástalan, a profik biztosan szeretni fogják.
Az elegánsan profi (de nem igazán audiofil) Revox C221. HFN&RR június
* Az Audio Research időről-időre megkísérti a revüírókat. Most a
HFN&RR egy "phonosirató", tehát csupán vonalbemenettel kiképzett ARC
előerősítőt tesztel, az LS-2 őt (2790) - igaz, együtt a külön
megépített fono-egységgel, a Phono-1-gyel (1648). Martin Colloms, aki
egyébiránt nem híve a line előerősítőknek (szerinte a CD-játszó és a
végfok között elég egyetlen potméter!), semmi kivetnivalót nem talál
az LS-2-ben, azt mondja, szinte meg sem lehet hallani, ha beillesztik
a láncba. Hangminőségét 28 ponttal jutalmazza, ez abszolút rekord, a
második helyen a Krell-KSL és a (szintén az ARC-től való) LS-l csak 20
pontot kaptak. Hasonlóképpen, a Phono-1 korrektor is párját ritkítja,
szintén rendkívül semleges, éppen csak egy parányi elektronikus
csillogást és egy egészen parányi kompressziót idéz elő a hangképben.
Az ARC "line-only" előerősítője és RIAA elektronikája. HFN&RR június
* A szub-basszus-sugárzóktól minden szakíró irtózik; tudják,
micsoda kilátástalan kínlódás mélyhangokkal gyarapítani a sztereó
rendszert, anélkül, hogy ennek a középsávban meg ne lenne a böjtje.
Ken Kessler most mégis elismerően ír a REL Acoustics Stentor
szubbasszusról (1195). A ládikó belsejében egy 100 wattos erősítő is
van. Az LS3/5A, Celestion SL-600, Tannoy-603 típusú kisdobozok hangján
nagyot lendít, és állítólag nincs semmi hátránya. Csak hát,
morfondírozik Kessler, vajon érdemes-e 300 fontsterlingért sztereó
hangdobozpárt és 1200-ért szub-micsodát vásárolni. Nem okosabb akkor
már venni 1500-ért valami tisztességes dolgot?! (A Stentor
basszusdobozról lásd az Audiophile revüjét is.)
* Két érdekes hangdoboz, inkább a metszetrajzukat mutatjuk, az
többet mond. Az egyik az amerikai Thiel CS-1.2 (1095), hátradöntött
előlapjával, kimerevített dobozával és sajátos reflexkiképzésével.
Kessler szerint hallatlanul megnyerő, minden erősítővel jól szól,
legfeljebb azt lehet felhozni ellene, hogy finomkodó: "Olívia
Newton-John, nem pedig Madonna." Mindenesetre nehéz leírni a
hangképét, noha rendkívül határozott egyénisége van.
Másik metszetrajzunk a TDL-Studio-4 monitort ábrázolja, ezt az 1,2
méter magas, háromutas labirintsugárzót. Ezt már Colloms teszteli a
maga nagyon lelkiismeretes módján.
"Első impresszióm egy tökéletesen civilizált, lágyhangú készülék,
kivételes sávszélességgel, semleges középtartománnyal. Igen jól
hallgatható. Minden rendben van rajta - kivéve a basszust. Az én jól
specifikált, 70 köbméteres zeneszobámban a basszus túláradóan erős
volt, és nem lehetett lecsillapítani a szokásos praktikákkal, a
hangsugárzó és a hallgatóság áthelyezésével. A basszus ezenkívül lassú
volt, nem követte pontosan a ritmust." Hogy el ne feledjük, a végén
Colloms még hozzáteszi: "Rockpártiaknak pedig az egész hangsugárzó
túlságosan udvariaskodó."
Szóval, a transmission line változatlanul olyan, amilyennek
húsz-harminc évvel ezelőtt megismertük.
Metszetek: Thiel és TDL. HFN&RR június
* Maradjunk továbbra is a hangsugárzóknál. Kisdoboz nagy árért: az
ATC-SCM-10 (950) - állítólag a hangja is nagy, legalábbis Trevor
Butler szerint:
"Rockzenén és modern popmuzsikán egészen kiváló. Sokkal nagyobbat
szól, mint amekkora. Megtartja a minidobozok tisztaságát és
precizitását, de a basszusa is lendületes. Azt az érzést kelti, hogy a
vokálszólótól az egész banda zenéjéig mindent élőben képes lehozni. A
lábdobot úgy reprodukálja, hogy a lábunkkal fogjuk dobolni hozzá a
ritmust. A sztereója pedig háromdimenziós."
"Klasszikus zenén már zavarólag hat a némiképp tolakodó
magastartománya, különösen a kórusműveken. Ott már a térhatása sem
olyan tökéletes, mint mondjuk a Rogers LS-7-é. De még a barokkzenével
és a zongorahanggal is jól boldogul."
Kis nagy doboz: az ATC-bébi és egy nagy kisdoboz: az Audioplan
Kontrapunkt (fent). HFN&RR június.
* A kis nagydoboz után egy nagy kisdoboz: az Audioplan Kontrapunkt
(800). Ha jól megnézzük, ez is ugyanolyan minimonitor, mint a másik,
csak éppen van hozzá egy vele azonos küllemű, igen hosszú lábazat.
(Csak passzív szerepet játszik, ugyanis a köbtartalmát nem használják
ki - szokatlan dolog.) Steve Harris, a szerkesztő rokonszenvvel
fogadja a német turistát: civilizált, tiszta, lágyhangú, a magasai
ugyan egy picit hanyagabbak a brit standardnál, de jól össze van
fogva, és figyelemreméltó jelenlét-érzetet kelt. Ellentétben az
ATC-dobozzal, ezt a jószágot klasszikus zenére találták ki.
Nem csalás, nem ámítás: hangsugárzó-lábazat a Pioneer-tól. Íme, a
"kommersz" (többnyire japán) mammutcégek is kezdenek mindinkább a
fülükre hallgatni... A képet a HFN&RR júniusi számának hírrovatából
vettük át.
Július
Hírek, amelyek nem kellemesek a hithű audiofil szívének. Noha
mindenki számíthatott rá, mégis sokkhatást kelt, hogy az EMI
megszüntet 260 munkahelyet (a munkahelyek kétharmadát) Hayes-i
üzemében. Ez nyilván azzal függ össze, hogy a hanglemeztermelés 1988
óta a 70 százalékára esett vissza, és nagyon valószínű, hogy két éven
belül az egész gyárat becsukják. Mi több, kétségessé vált Hayes-ben a
műsoroskazetta-gyártás jövője is.
"Függetlenül attól, hogy én személy szerint mennyire élvezem a
hanglemezek hangát - írja Steve Harris, a HFN&RR szerkesztője -,
tudomásul kell vennünk, hogy az analóg audio most már végleg csak a
mániákusoknak van fenntartva. Manapság kívülállóknak azt ajánlani,
hogy hallgassanak analógot, ugyanannyira realisztikus, mint például
felhúzós órát ajánlani kvarcóra helyett."
* Mintegy illusztrációnak jelen számunk DCC-cikkéhez (lásd a 70.
oldalon), a Hi-Fi News-ban már az új médium hangminőségét elemezgetik.
Martin Colloms ugyanis már kölcsönkapta az első gépet, a DCC-900-at.
Mindenekelőtt egy Linn lemezjátszóról készített vele felvételeket.
A zene összehasonlítható maradt az eredetivel; mindenesetre sokkal
különb volt, mint a hagyományos kazettás magnóhang Dolby C-vel. "Az én
szokásos értékskálámon az egyszerűbb CD-játszók 7-12 pontot kapnak, az
átlagos analóg kazettásmagnók 5-6-ot, a DCC viszont 9-et. Az űj
digitális médium zajtalan, a frekvenciaátvitele is egyenletes, a
sztereó színpada stabil. A szalag nem nyávog és nem torzít. Ezek máris
nagyon a nyomós érvek az új médium mellett. A másik oldalról nézve a
dolgot, ha hajlandó vagy elfogadni a zajt, és átpártolsz egy top
Nakamichire (Dolby nélkül!), talán preferálni fogod annak élő,
ritmikus előadásmódját. De úgy gondolom, a legtöbben meg lesznek
elégedve a DCC-vel."
A második próbát Collom a DCC-szoftverrel tette, ugyanis:
Megkapta gyári DCC-felvételen a Dire Straits-nek egy olyan számát,
amely neki CD-n is megvan. Hogy a próba realisztikus legyen, mindkét
felvételt a DCC-készülék konverterén játszották vissza. Mégis, a
CD-változat nyert. A DCC adatsűrítő rendszere, a PASC nyilvánvalóan
legyengíti a tranzienseket, a ritmust; a CD-hang elevenebbnek,
természetesebbnek hatott. A DCC konverterének minőségére Colloms úgy
10-11 pontot ad.
A harmadik próbán már közvetlenül a PASC képességeit
vizsgáztatták, tehát keresztülengedték a hangot egy kóderen/dekóderen.
A veszteség csekély volt, amiből Colloms azt a következterést vonja
le, hogy a PASC rendszer jól működik ugyan, de azért biztosan nem
tekinthető hallhatatlan láncszemnek, tehát nem ajánlható archiválásra
és egyáltalán stúdiómunkára mindaddig, amíg igen alapos teszteknek nem
vetették alá. De tudni kell, hogy a PASC hatását nehéz vizsgálni, mert
felvételről-felvételre másképp jelentkezik. Tehát nem egyszerűen csak
"sajáthangja", sajátos színeződése van, hanem a felvétel tartalmától
függően hol így, hol úgy ken el valami fontosat.
"Én változatlanul a CD-nél maradok - fejezi be a brit szakíró -,
de örömmel fogadom a DCC-t is, mint a kazettás magnó utódát. És
hangsúlyozom, hogy a PASC-ot idővel tovább lehet fejleszteni, ha majd
egyre jobban kiismerjük a hatását."
Philips DCC-900
* Francia gépek viszonylag ritkán jutnak el Angliába, de most az
YBA Intégré (1000) utat talált a brit vevőkhöz, és úgy látszik, a
szakírók szívéhez is. Ken Kessler el van ragadtatva tőle, dicséri
semleges, transzparens hangját és azt, hogy képes szinte kivétel
nélkül bármiféle hangsugárzót elhajtani. Különösebb elemzést nem
kapunk, a verdikt egészen tömör: "ez a legjobb erősítő 1000 font
alatt".
YBA Intégré erősítő
* Újrateszteli Alvin Gold a Nakamichi 1000MB/P kétrészes
CD-játszót (3500/3500). A régi modell már nincs kéznél, azzal nem
hasonlíthatják össze, másrészt viszont annyi a konkurense, hogy egy
kézen nem is lehet megszámolni. Meridianok, Wadiák, Linn, Roksan és a
többi kétrészes készülék bőven ad munkát a revűírónak, hiszen
értelemszerűen össze-vissza kell cserélgetnie a komponenseket, ki kell
próbálnia a különböző futóműveket a különféle DAC-okkal és viszont. A
referencialánc Krell+Martin-Logan.
Goldnak nagyon tetszik a Nakamichi hangja: kellemes, édes magasak,
kiegyenlített mélyek, szép háromdimenzió, és ami a legfontosabb: a
hangkép egyszerre informatív és szép. A két fő komponens jól össze van
hangolva. Habár a DAC-ot olcsóbb géppel is lehet helyettesíteni (Gold
a Roksant említi), "a Wadia-3200 transzport pedig lényegesen stabilabb
és háromdimenziósabb hangképet ad."
* Két 500 fontsterlinges tuner: a Magnum Dynalab és az Onix BWD-1.
Az előbbit mérve is, fülre is gyöngének tartják (megveri őt a jóval
olcsóbb Sony STS-570ES!), az Onixról viszont azt írják, hogy
megközelíti a HFN&RR etalonjának, a Revox-H6-nak a minőségét!
Onix és Magnum tuner. HFN&RR június
* A Castle Acoustics-ról ritkán olvasni a lapokban, de hébe-hóba
találkozunk hifistákkal, akik lelkesednek ezért a
hangszóró-specialistáért. Most a Hi-Fi News is teszteli egy
állódobozát, a kétutas, reflex-rendszerű Chestert (600).
Colloms sokat kínlódik vele, hiába helyezi előre-hátra, a Chester
sehogyan sem akar igazán jól szólni. Végülis cserélgetni kezdi a
lejátszóberendezés darabjait, és kiderül, hogy ez a megoldás. Ugyanis
ez a Castle szörnyen kényes rá, milyen láncba helyezik. Ha a kedvére
tesznek, el tud játszani "sokféle programot sokféle látogató kedvére"
- de ez már későn jött dicséret, hiszen minden hifista nagyon jól
tudja, hogy ennyire finnyás hangdobozt venni bizony aggasztóan nagy
kockázat.
A basszusa nem mély, de jóminőségű. Castle Chester. HFN&RR július
* A HFN&RR vegyesfelvágott-rovatából nem szívesen tallózunk, itt
afféle gyorstesztek és első impressziókra épített vélemények
sorakoznak, márpedig azok még ellenőrizhetetlenebbek, mint a mi
"messziről jött emberünk" többi tudósítása. Ámde az alapos Martin
Colloms most két teljes hasábot szentel a Mana
lemezjátszó-asztalkának, s úgy érezzük, erről szólnunk kell - legyen
ez az Utolsó Szó az állványokról és lábazatokról. A Mana, ha Olvasóink
még emlékeznek rá, afféle szuperasztal, sőt, hiperasztal, pontosabban
asztalra épített asztal. Két lapja közül a felülső üvegből van, az
alulsó MDF-ből.
"A Mana nem csupán egy állvány a többi között. Van benne valami
alapvetően más. Az ilyen produktum értelemszerűen nem olcsó és a
számos tüskét pontosan kell beállítani, az egyes elemeket külön-külön
is vízszintbe kell hozni. Az egyetlen bajom vele, hogy miközben az
ember tesz-vesz és kábelez, könnyen lelökheti az üveglapot."
Márpedig akkor a terülj-terülj-asztalkámból
borulj-borulj-asztalkám lesz...
Terülj-terülj-asztalkám: emeletes állvány a Mana Acoustics-tól. HFN&RR
július.
* Egy egészen különleges madár: a német MBL-101 hangsugárzó.
Évtizedek óta látjuk a kiállításokon, s akár a szakkönyvekben is,
minthogy minden más hangsugárzótól eltérő módon működik
("Biegewellen", azaz hajlítás útján keltett hullámok révén). Háromutas
rendszer, és mind a három hangszórója oldalirányban, 180 fokban körbe
sugároz. Úgy néz ki, mint egy szputnyik, vagy mint egy szárnyasbomba,
vagy mint egy hűtőbordákkal ellátott rögbilabda. Az árát márkában
közlik (19000 plusz 3200 az állvány). Amiből rögtön kitaláljuk, hogy
Ken Kessler közvetlenül a németektől kapta kölcsön ezt az érdekes
ezoterikát.
Hogy az élet még kevésbé legyen könnyű, az MBL cég 200-500 wattos
erősítőt ír elő a hangsugárzójához (hangdobozt nem mondhatunk, hiszen
egyáltalán nincs dobozalakja). De az YBA Intégré 2x50 wattja is még
éppen elegendő, ha közepes szobahangerővel is megelégszünk. A
hangsugárzót mellesleg nem teszi tönkre, ha az erősítő klippel, de
olyankor szörnyű hangokat ad ki magából.
Az MBL-nek az a legnagyobb erénye, hogy (iránykarakterének
megfelelően) tökéletesen háromdimenziós. Ide-oda lehet mászkálni a
szobában, a sztereofónia nem romlik el... annak ellenére, hogy még
ennek a hangsugárzónak is van egy jól definiálható "sweet spot"-ja,
azaz fókuszpontja. De maga a hangsugárzó teljesen eltűnik, egyáltalán
nem kötözi magához a hangképet.
Másik erénye, hogy hallatlanul szélessávú. Ehhez járul még a
csipogó gyorsasága: érintetlenül átengedi a tranzienseket. A
mélytartomány is nagyszerű. Mindazonáltal, mondja Kessler, "amit én
szeretnék látni, az ennek a jószágnak a felső két regisztere, plusz
egy dinamikus basszushangszóró, hogy az árát a felére csökkentsék;
hogy több audiofil számára is hozzáférhetővé tegyék ezt a varázslatos
hangsugárzót".
Bomba jó szárnyasbomba: a német MBL hangsugárzó képességeit a
tankönyvek után végre a brit szakírók is elismerik? HFN&RR július.
* Ma két DAC van terítéken: az Enlightened (magyarul
"Felvilágosult") Audio Design készüléke (1350) és a PS Audio Ultralink
(2500). Az előbbinek kissé döglött hangja van (kb. 15 pontot szerez,
ez abszolúte átlagos, ezért nem érdemes külön konvertert venni!), az
utóbbit 34 ponttal az élmezőnybe sorolják, a Theta, a Micromega, az
Accuphase mellé. Felső képünk.)
DAC-ok: EAD és PS Audio
* Csak a rend kedvéért említjük a Maplenoll Ariadne lemezjátszót
(2960), amely a minőségével ugyan nem éri el a Goldmundokat és
Basisokat, de nem is kerül 8000 fontba. Egyéb tekintetben tipikus
High-End, linearis karral, légpárnás talpcsapággyal, légpumpával és
egyéb nyalánkságokkal. Csak az a kérdés, van-e még szüksége a világnak
ilyen lemezjátszóra.
* A Wilson WATT, ez a piramis-alakú, méregdrága amerikai kisdoboz
(7200) most már a harmadik változatában járja körbe a
szerkesztőségeket, kiegészülve a Puppy, azaz Baba elnevezésű
szub-basszusal (5000), amely egyben a talapzatául is szolgál.
Megcsodálják, körbeszaglásszák, meg is dicsérgetik, de legyünk
őszinték: nem ez az, amire a brit közönségnek szüksége van. Mi is csak
azért vettük át a képét, mert olyan szörnyen baba...
Szörnyen "baba" a Wilson Watt a Puppy basszusdobozon. HFN&RR július.
* Az LLC-, azaz Legato Link Conversion a Pioneer cég speciális
áramköre, ezt építi be újabb CD-játszóiba. A Pioneer konstruktőrei
szerint "lényegében módot ad rá, hogy megmentsék az eredeti program
20kHz fölötti frekvenciakomponenseit". Az LLC-nek nem sok köze van a
Wadia koncepciójában szereplő TDE-hez és TTD-hez (az Időeltolódási
Hibához, illetve az Időbeli "Tranziens Torzításhoz), mindazonáltal a
Pioneer és a Wadia áramkörei csaknem azonosak. Paul Miller részletesen
elemzi a két koncepciót. A végén így jellemzi a Pioneert: "végtelenül
sima és kifinomult, nyugodt, de részletező hangkép. Tökéletes
antitézise ennek a Wadia erőteljes dinamikája."
Augusztus
A lapok tesztrovata megint tele van csöves erősítőkkel, de
többnyire csak méregdrága típusokkal, amilyen a Jadis JLP/DA7 vagy Tim
Paravicini legújabb modellje, a Yoshino (a felesége japán, őróla
nevezte el a gépet). Úgyhogy valóságos felfrissülés megnézni a szolid,
sőt: Solid State küllemű, s szolidan urazott AMC-Campus integrált
erősítőt, amely csak 460 fontba kerül. Ken Kessler szerint a csöves
technika új Menő Manója.
Lamborghini? Ferrari? Nem: újabb Jadis luxusmasinák. HFN&RR augusztus.
Csöves Menő Manó: az AMC Campus. Állítólag úgy aránylik az 1992-es
esztendőhöz, mint annakidején a NAD 3020 aránylott 1978-hoz. HFN&RR
augusztus.
* A picinke Monitor One hangdobozt legutóbb a Hifi Magazin is
tesztelte, meglepően kellemes hangúnak ítélte. Ezért talán érdemes
utánanézni, mit ír róla most Martin Colloms:
"Sajnálattal közlöm, hogy a Monitor One-t - igencsak korlátozott
basszusátvitelére, csekély teljesítményére és frekvenciaátvitelének
egyenetlenségére tekintettel - nem lehet ajánlani. Szubjektíve azonban
elevenen és informatívan szól, kiterjedt hangképe van és alapvetően jó
sztereója. Ez sokat javít a pozícióján, mégha nem várhatunk is tőle
igazi basszust."
* A Rogers cég változatlanul "valaki", az ő modelljeire mindig
érdemes odafigyelni, így az új P24a-ra is (1800), amely az első
állódoboz a Rogersék hifi-választékában (tehát ha a stúdió-modellektől
eltekintünk).
A P24a kétutasnak álcázott, mégis háromutas doboz, amennyiben a 20
centis mélyhangszórója a doboz belsejében van eltemetve, és csupán egy
100mm átmérőjű, 180mm hosszú csövön keresztül érintkezik a
külvilággal. Ez a technika alul és fölül 12dB/oktávval vág, tehát
elvben módot ad rá, hogy a mélyhangszórót keresztváltó nélkül
használják, de a Rogers ezt a rátát elektromos eszközökkel
24dB/oktávosra egészíti ki. A doboz természetesen iszonytatóan ki van
tömve, az alacsony "Q" viszonylag egyenletes frekvenciasávot ad 35 és
100Hz között. A 160mm-es középhangszórót és a SEAS fémdómot hordozó
előlap 14 fokkal hátra van döntve.
A hangképe könnyed és levegős, színezetlen, meglehetősen
kiegyenlített, és a doboz nem érzékeny rá, hogyan helyezik el a
szobában. Lassacskán azonban felszínre kerülnek bizonyos negatívumai
is. A P24a egyes középhangokat túlságosan kiemel, az énekesei nem elég
életszerűek (nem elég testesek), zongorájának felső regisztere
nazális. A basszusa mélyre megy ugyan, de nem eléggé artikulált. A
dinamikája is csekély. Szóval, összegzi Colloms, az első impressziók
csalókák. "A P24a-nak, mindazonáltal, sikere lesz a piac egy bizonyos
szegmensében, már csak azért is, mert vetélytársainak nagy része még
sokkal rosszabb nála."
Két ígéretes állódoboz: a Mission 753 és a Rogers P24A. HFN&RR
augusztusszeptember.
* Viszont az első benyomásai alapján dönt Alvin Gold a Musical
Fidelity két kisdobozáról, az MF10-ről és MF40-ről (500, 800).
"Egyik modell sem tudja reprodukálni a mély, sötét hangszíneket,
sem a szélessávú nagyzenekart, és a középtartományuk is színezett,
helyenként érdes. Az első impresszióim azonban igen jók voltak, a
hangkép eleven és levegős, a magasak tiszták és artikuláltak, s
mindkét hangsugárzó nagyságrendekkel civilizáltabb a megszokottnál.
Csakis azt mondhatom róluk, hogy megérik a pénzüket - minden irónia
nélkül mondom."
* Mindenképpen beszélnünk kell az Amerikából jött Shahinian
hangsugárzókról, habár ránézésre a legkevésbé sem nyerik meg a
bizalmunkat, ugyanis a réges-régi Carlsson-iskola (Sonab) tanai
szerint felfelé és össze-vissza sugároznak. Dehát félre az
ideológiákkal és az előítéletekkel, a Shahinian modelljei jó
bizonyítványt kapnak, így a Hi-Fi News-ban az Obelisk (1860). Érdemes
lesz megfigyelni, hogyan reagál az Audiophile egy másik Shahinian
zenéjére.
Az Obelisket természetesen távol kell elhelyezni a falaktól, de
erre a szabályra nem annyira háklis, mint a hasonszőrű modellek. Az
impedanciájával a magastartományban komoly bajok vannak (névleges
érték: 6 ohm, a valóság: 2 ohm!!!), a frekvenciaátvitele természetesen
zavaros, de az egész teremben mérhető energiaeloszlása már
meglehetősen egyenletes. A hangkép távolról sem "analitikus", de igen
jól hallgatható, és zenei. "Az Obelisk bármiféle definíció szerint is
egy komplett szélessávú rendszer" minősíti Alvin Gold, és azt ajánlja,
hogy feltétlenül hallgassuk meg.
Az amerikai Shahinianok kellemes visszhangot váltanak ki a brit
fülekben. (Képünkön a Shahinian Arc.) HFN&RR augusztus, Audiophile
július
* Három CD-játszó. A TEAC CDP-4500 (250) nagyon gyöngén muzsikál:
csupán 9,5 pontot szerez Collomséktól, a Yamaha CD-X660 (250) már
sokkal jobban szerepelt 11,5 ponttal (13, ha kikapcsolják a
jelzőfényeit!), végül a náluk jóval drágább, 12 kilós Sony CDP-X339ES
(450) 14,5 pontig rukkol előre, és dicséretet kap "drámai
sztereójáért", nemkülönben műszaki minőségéért és bőséges
szolgáltatásaiért.
* Nem komplett játszó, csupán CD-transzport, de Paul Miller
szerint annyira jó, hogy valóságos lopás elvinni 650 fontért az Arcam
Delta 170.3-at. Ez a gép abban tér el előző változataitól, hogy
elhagyták a csatoló transzformátort, helyette egy aktív vonalszintű
meghajtó fokozatot iktattak be, és ezzel valóságos csodát műveltek. De
vigyázat: "semelyik futómű nem párosítható szabadon bármelyik
DAC-kal", ezért az Arcamhoz is jól kell megválasztani az átalakítót.
Tarol az Arcam új CD-futóműve a középkategóriában. HFN&RR augusztus,
Audiophile július.
Szeptember
A címlapon egy aggasztóan németes kinézetű hangdohoz, a
Mission-753 (600). Nem olyan nagy, mint amilyennek a fényképen
látszik, mindössze 88cm magas és 22cm széles, négy
mély/középhangszórója mindössze 130 milliméteres, olyasfajták, mint
amilyeneket a sikeres kis 760-ban láttunk. A dómsugárzó membránja öt
rétegű, legfelső rétege fém.
Tapasztalatunk szerint a minidobozok mély/középhangszóróiból akkor
sem lehet igazi basszust kicsikarni, ha megnégyszerezik őket. Mégis,
ezt a filigrán állódobozt Martin Colloms nagyon jónak tartja:
semlegesen, kiegyenlítetten szól, rockzenét és klasszikusat egyaránt
könnyedén lehoz, és bár egy kissé könnyűsúlyú, kitűnő a ritmusérzéke
és széles a dinamikája. Az erényei mindenesetre túlszárnyalják a
hibáit. Ráadásul az érzékenysége is nagyobb, mint ahogy a gyár
specifikálta - ritka madár az ilyen.
* Ez már tényleg meglepő hír: a félvezetős erősítőiről híres
Musical Fidelity csöves CD-játszót tervezett, CDT néven (500), és hogy
döntésének kellő nyomatékot adjon, az analóg áramkörbe iktatott két
ECC-83-at rögtön ki is tette az ablakba, azaz a készülék tetejére, két
kidülledt békaszem formájában, melyek érdeklődve merednek a
hallgatóságra. Egyéb tekintetben ez a kétéltű masina ugyanúgy néz ki,
mint a többi MF elektronika, elegáns és lapos, csak éppen a hűtőbordák
a tetején vannak kiképezve. (Hűtőbordákra van szüksége, mert az analóg
szekciója A-osztályú üzemmódban dolgozik, s meglehetősen
felmelegszik.) Hátránya, hogy szinte semmiféle szolgáltatást nem
nyújt. A hangja viszont Ken Kessler fülének roppant kellemes, a CAL-ra
emlékeztet, amely az első csöves CD-játszó volt, s amelyet Kessler
máig is nagyon tisztel. Aztán kissé visszafogja a dicséretet, bőven
mond negatívumokat is. Végül mindenféle hasonlatokba menekül, melyek
között az a legszemléletesebb, miszerint a Musical Fidelity CDT olyan
volna CD-játszónak, mint az Ortofon klasszikus SPU pickupja volt
hangszedőnek. Ha jól értjük: nem túlságosan precíz, de telt, meleg,
hallgatható.
Békaperspektíva. A Musical Fidelity két ECC83-assal veszi szemügyre a
világot. HFN&RR szeptember.
* Valaha hifi-szakíró volt, majd a Heybrook cég egyik alapítója.
Most megint tollforgatásra adta a fejét? Peter Comeau három
lemezjátszót tesztel, és ezzel kapcsolatban elmondja gondolatait az
LP-ről és a CD-ről.
"Akik azt képzelik, hogy a CD az uralkodó, az LP pedig halott,
meglepődnének, látván az analóg lemezjátszók eladási statisztikáját. A
kereslet persze jórészt annak tudható be, hogy hatalmas
lemezgyűjtemények léteznek, azokat továbbra is le kell játszani.
Számos felvétel sosem fog megjelenni CD-n, arról nem is beszélve, hogy
a CD-gyártásnak legalább annyi buktatója van, mint az LP-préselésnek,
tehát a CD hangminősége ritkán haladja meg az LP-ét, gyakran
éppenséggel kiábrándítóan rossz. Ehhez járul az a sokat emlegetett
szempont, hogy a CD mint műsorforrás nem annyira muzikális, mint az
LP. Az Audiophile jelen tesztjében felsorakoztatott lemezjátszók nem
High-End ezoterikák, mégis felveszik a versenyt a kompaktlemezekkel.
Kompletten, hangkarral és hangszedővel együtt kerülnek annyiba, mint
mondjuk 25 darab CD. Ez a költség összehasonlíthatatlanul kisebb,
mintha egy több száz darabos lemezgyűjteményt kéne CD-re cserélni."
Maga a teszt ezekután kissé formális, mind a három gép - a Rega
Planar-3, a Revolver és a Systemdek-IIX - egyaránt jó bizonyítványt
szerez. A Revolvernek elsősorban a ritmikáját, a Systemdeknek az
intellektuális részletezőkészségét, a Regának pedig a legendás
középsávját és dinamikáját dicsérik.
Középkategóriájú lemezjátszók (hattyúdala?): Rega, Revolver és
Systemdek. HFN&RR szeptember.
*
Audiophile
1992 június
Túlságosan is elhanyagolták a hifimagazinok az úgynevezett nagy
kommersz japán cégeket: a Sonyt, a Pioneert, a Technicset. Azt a
benyomást keltették az olvasóban, hogy ezek a mammutcégek csak
csillogó-villogó műszaki tömegcikket gyártanak, s persze: olcsón. Ez
azonban csak az egyik fele az igazságnak. A japán óriások - már csak
presztizsokokból is - bizony megcsinálják a maguk High-End modelljét,
s nem röstellnek ugyanannyit, vagy akár még sokkal többet is kérni
érte, mint az, úgynevezett audiofil cégek a saját ezoterikájukért. A
Hi-Fi News most ebből a japán "szuperfiből" válogat,
teljesítményerősítőket, még azok közül is nagyteljesítményű
monoblokkokat, tehát: a Pioneer Exlusive M-6-ot (7000), a Sony
TA-NR1-et (8000) és a Technics-től az SL-Z/SH-X1000 kétdobozos
CD-játszót (2700/2300). Menjünk szép sorjában.
A Pioneer monoblokk, állítja Jimmy Hughes, kitűnő: összevethető a
nagymenő audiofil cégek hasonló gyártmányaival. Ő a maga részéről
ugyan szívesebben él az Audio Innovations csöves erősítőivel, de
kétségtelen, hogy a nagy, 300 wattos félvezetős gép ki tudja mutatni a
csöves erősítők bizonyos gyöngeségeit (mert basszusban nagyobbat szól
és követhetőbb is). Kommersz ide, japán oda - ez egy nagyon komoly
erősítő.
A Sonykat Jonathan Kettle vizsgálgatja és ő is meg van elégedve
velük. Kritikáját ő is csupán arra alapozza, hogy a legjobb csöves
erősítőkhöz képest a Sonynak néha mintegy előugranak a
felharmonikusai, vagyis a magastartománya egy picit kevésbé tiszta. De
a stabilitása, térleképzése szenzációs. És iszonyatosan meg tud
hajtani bármiféle hangsugárzót. Van ugyan egy-két erősítő, amely
transzparensebben, természethűbben szól, de azok messze nem olyan
robusztusak - és nem annyira elegánsak, mint a Sony TA-NR1.
A harmadik japán High-End, a Technics CD-játszó szintén kitűnő a
maga nemében, és bár nem éri el a Wadiákat és Thetákat, elhagyja a
Linneket és Meridianokat ("sokkal hihetőbb színpadképet rajzol"), ami
bizony nagy szó.
Érthető hát, hogy a következő oldalakon Richard Garlick
nyomatékosan hangsúlyozza: "az Óriások gyártmányait nem szabad eleve
középszerűnek tekinteni".
Japán (kommersz?) High-End masinák: Sony, Technics és Pioneer
* Itt a pálya, itt a tér - itt a DCC, amennyiben végre ez a lap is
kölcsönkapta a DCC-900-at, plusz az első féltucat műsoros DC-kazettát.
Jonathan Kettle, az Audiophile szerkesztője találóan megjegyzi, hogy a
Philips ezzel semmit sem kockáztatott, hiszen az új médium sorsa nem
az audiofilek és a hifimagazinok véleményén múlik. De azért hálás a
lehetőségért, és nagy önmarcangolások közepette megpróbálja minősíteni
a DCC-t (beleértve a már hírhedetten-híres PASC adatsűrítő rendszert).
Kétségtelen, mondja, hogy az első menetet, tehát amikor kazettás
magnókkal párhuzamosan készítettek felvételt, a DCC nyerte,
bebizonyítva, hogy komolyan kell őt venni. Nem töpöríti össze annyira
a hangképet, mint az analóg magnó, és értelemszerűen nem zajos. Más
kérdés, hogy nem is pontosan úgy szól, mint az eredeti műsor (azaz a
CD-hang).
És itt kezdődik a baj. Az analóg magnóról mindig pontosan tudni
lehet, hogy mit csinál: minden felvételen ugyanolyan módon ront. A DCC
egészen másképp viselkedik, teljesen kiszámíthatatlan, hogy melyik
fajta felvételt milyen irányban rontja el, hogy vajon érdességet
visz-e a hangképbe, avagy inkább a térhatását csökkenti stb.
"És még ha legalább ezt mondhatnánk a műsoros kazettákról! De azok
- tehát a gyári DDC felvételek - kivétel nélkül iszonytatóak voltak.
Összehasonlítva ugyanezen felvételek CD-kiadásával: ahol a CD érdesen
szól, ott a DCC már kakofónikus. Kazettás magnónak beválik, de lesz
még mit javítani rajta."
Kettle igyekszik elkerülni, hogy műszaki érvekhez folyamodjon, de
végezetül azért bevallja, hogy ő a maga részéről "nem szereti az
adatkompressziót". (A tesztet szeptemberben megismétlik - lásd ott.)
* Látványos - de nem brit szemnek való látvány. Így jellemzi Alvin
Gold a Bower & Wilkins Silver Signatre hangsugárzót, mellyel a B&W
lepte meg magát a saját 25. születésnapján. Az árát nem ismerjük
(feltehetőleg egy egész vagyon), de azért elmondjuk, mi található
benne.
Mindenekelőtt: sok-sok ezüst. Nevéhez híven, a Silver
Signature-nek nem csak a kábelei vannak ezüstből, hanem minden
elképzelhető egyéb komponense is, a kapacitásokban-induktivitásokban
és ahol egyáltalán csak lehet. A mély/középhangszóró membránja Kevlar,
a magashangszóróját szokás szerint egy őrtoronyban helyezték el a
doboz legtetején, á la B&W. A dóm membránja fém. A doboz "matrix"
szerkezetű, azaz belül mindkét irányban lapok merevítik, mint a
borosüvegek dobozát a kartonlapok, csak éppen sűrűbben. A szűrő
negyedrendű, és az egész keresztváltót kirakták a dobozból (ami nem
látszik buta dolognak).
Ennyit a szemnek és az értelemnek - de mennyit a fülnek? Alvin
Gold szerint a Signature hallatlanul tiszta és transzparens, gyakran
úgy szól, mint a doboztalan hangsugárzók, a nagy panelek. Minden
paraméterében megfelelő, semmi panasz rá, "sajnáltam, amikor elvit
ték". Ezzel szemben Keith Howard rámutat, hogy a B&W doboz hangja
túlságosan is tiszta és nyugodt. "A BBC-iskola szülötte, mint a BC-1,
az LS3/5A, holott mai filozófiánk szerint inkább a dinamikát és a
feloldóképességet igyekszünk maximalizálni. A kettő együtt volna jó,
de úgy látszik, ez lehetetlen. Én, aki főleg a zenei történésre
helyezem a hangsúlyt, s hajlandó vagyok érte feláldozni némi
pontosságot, egy kis csalódottsággal veszem tudomásul, hogy a Silver
Signature sem tudja eredményesebben ötvözni ezt a két fontos erényt."
Ezüstkészlet a Bower & Wilkins fennáliásának 25. évfordulójára: a
Silver Signature, rengeteg nemesfém alkatrésszel. A keresztváltót
kívül tették a dobozon. Audiophile június.
* Ez az erősítő annak köszönheti születését, hogy "a magyarországi
importőr hídkapcsolásos végfokot kért." Még egy érdekes adalék: "A
tervezés stádiumában főleg a Celestion SL-600-zal használtuk, mert ez
a hangsugárzó félelmetes terhelést jelent az erősítőnek."
Lássuk tehát az egyszerű, elegáns Ion Obelisk erősítőt (300),
Malcolm Steward szemüvegén át.
"A régebbi Ionok kissé sterilek voltak, az Obelisk már kevésbé az.
Még mindig részletező és kínosan pontos, de már nem annyira erőszakos.
Dinamikában ugyan volna mit javulnia, dehát - hé! - ez csak egy 300
fontsterlinges masina, ne várj tőle annyit, amennyit egy ezresért
kapnál."
Kiegészíti ezt a szeánszot a vakteszt, amelyben ketten hasonlítják
össze az Ion erősítőt az Arcam Alphával. Mindketten az Obelisket
választják.
"A magyarországi importőr hídkapcsolásos végfokot kért" - íme, az Ion
Obelisk 100. Audiophile, június
* Párviadal, DAT-magnók között. A Sony DTC-750-et (450) a jóval
drágább Pioneer D500-zal és a még drágább Denon DTR-2000-rel
hasonlítják össze. A Sony mindkettővel állja a versenyt, és Dave Wiley
szerint annyira jól szól, hogy "alaposan megfuttatná a 300-350
fontsterlinges CD-játszókat is". Szóval, végre egy jó DAT, 500 font
alatt.
"Végre egy jó DAT 500 font alatt!" A Sony DTC-750. Audiophile, június
* A rövidtesztek rovatában bemutatják a Music Box elnevezésű
lemezjátszó-állványt (174), amely lényegében egy furnérozott,
textillel borított és ásványi anyagokkal csillapított doboz, amely
állítólag színezetlenebbül szól, mint a fémállványok... Malcolm
Steward hamar elintézi: "A Mana jobb, az Audiotech is jobb. A Music
Box klausztrofóbiásan szól, bezártság-érzetet kelt. Önmagában
kellemes, barátságos, de elviszi a levegőt, az elevenséget. Nem tud
felizgatni."
* És aztán itt egy hangdoboz-állvány is, a légpárnás Pnu-Tech PT-1
(350), ezt biciklipumpával kell felfújni, és ha ügyesen manőverezünk,
a hangdoboz súlypontja éppen a kellő helyre kerül, és az egész
rendszer ég és föld között fog lebegni, mint Mohamed koporsója. Jimmy
Hughes a Heybrook HB-S1-gyel veti össze, Arcam Deltákat tesz rájuk, s
azt állítja: a légpárnás jármű... azazhogy lábazat nem vesz el semmit
a hangképből, csak tisztábbá, artikuláltabbá teszi azt.
* Elegáns és kifinomult, de egy kissé visszahúzódó. "Mintha csak
fejhallgatóhoz találták volna ki!" Így jellemzik a Denon DCD-1290
CD-játszót (330). Mi ezt valahogy nem tekintjük dicséretnek. Itt is
vaktesztek következnek, a Denont a Rotel RCD-965BX-szel, a Marantz
CD-52SE-vel hasonlítják össze. Nemigen tudnak dönteni. Ha jól értjük,
a Denon precízebb, a többiek muzikálisabbak.
* Szub-basszusok, előre! A REL Acoustics három basszusdobozt
ajánl, ezek mindegyike 72 literes, és mindegyikben 100 wattos erősítő
rejtezik, a három típus csak a részletekben tér el. Legnagyobb köztük
a Stentor (1195 font), vele barátkozik most Keith Howard.
A szub-basszushangszórókat kétféleképpen szokták illeszteni a
sztereó rendszerhez. Vagy mindkettőt megszűrik (a fő rendszert
alulról, a basszust pedig felülről, hogy ne pofázzon bele a műsorba),
ez a megoldás műszakilag korrektebb, szubjektíve viszont soha nem
válik be. De úgy is lehet intézni a dolgot, hogy a fő rendszer csak
szóljon, ahogy tud, a basszus-regisztert pedig úgy alakítják, hogy
éppen lineárisra egészítse ki a hangképet. Ez az eljárás műszakilag
talán kevésbé profi, de vannak szubjektív előnyei, s a REL Acoustics
az utóbbi mellett kardoskodik. A Stentor erősítőjén két dolgot lehet
állítani: a szintet és a sarokfrekvenciát.
Howard eljátszik a Stentorral, és azt tapasztalja, hogy a basszus
elegendően mélyre megy, elegendően szemérmes (nem tolakszik, nem
csinál semmi bajt), és - ami a 1egfontosabb-azonnal veszteséget
érzünk, amikor a szub-basszust kivonjuk a rendszerből. Mert "még a
szopránhangnak is vannak basszus-összetevői, nélkülük az ének elveszti
melegségét és kerekségét".
A Stentor csak akkor okoz zavart, amikor a felvételben olyan
mélyfrekrvenciás komponensek jelennek meg, amelyek elkerülték a
hangmérnök figyelmét: a külvilág lármája, a közlekedés zaja stb. -
mind a legnagyobb élethűséggel jön elő.
* Ha nem is szub-basszusal, de basszussal toldotta meg a Tannoy is
a hatszögletű 600-as hangsupárzó-családot. A 615 jelű állódoboznak
(700) úgy kéne szólnia, mint ahogy a kis 609 szól, plusz egy oktav
lefelé. Jonathan Kettle szerint ezt a dobozt nem köti az álszemérem,
nem éppen BBC-karakterű, nyíltan kimutat minden hihát, minden
tisztátalanságot a felvételben (amit egyébként mi nagyon nem
szeretünk). És hát a basszus nem tart tempót a felső regiszterekkel,
egy kicsit mindig a sarkukban üget. Az Audiophile-nél szokásos
"Második Véleményt" Alvin Gold mondja el: ez a Tannoy kifejezetten
dzsesszre és rockra való, mert ott kevésbé zavar a némiképp tölcséres
középtartománya.
Július
Az Arcam Delta 170.3 CD-transzportja nagyon tetszett a HFN&RR-ben
Paul Millernek. Most az Audiophile revüje is megerősíti az ő ítéletét.
Alvin Gold a Roksannal, a Linnel és a szuperfi Technics-szel
hasonlítja össze, ami már önmagában is megtisztelő. Az Arcam futóműnek
ugyan nem annyira szép a magasátvitele, s emiatt kissé sötétebb,
ködösebb a tónusa, de azért egész tűrhetően állja a versenyt. Utána a
szokásos vaktesztben két józanabb árú, de elismert futóművel (TEAC
P500, Kenwood DPX9010) méri össze erejét, és mindkettőt kényelmesen
megveri.
* A kis QED Digit konverter (125) szintén módot ad rá nekünk, hogy
összevessük a két vezető brit lap véleményét. Nos, itt is megdicsérik,
de megjegyzik, hogy azért lehetőleg ne alapfokú CD-játszókkal
párosítsuk, próbáljunk szerezni egy elfogadható futóművet, s azt a QED
tisztességesen ki fogja szolgálni. Utána vaktesztben az Audio Alchemy
DDE-hez mérik, és úgy érzik, hogy bár egyik sem éppen hibátlan,
mindent egybevetve a QED konverter a jobb vétel.
* Persze abból, hogy valamely készüléket mindkét magazin tesztel,
még nem következik, hogy okvetlenül kétféle ízlést ütköztetnek. Mert
például Alvin Gold mindkét lapnak dolgozik, és mindkettőt ő tudósítja
a Shahinian "omnidirekcionális", azaz nem tengelyirányban optimalizált
hangsugárzókról. Itt egy másik modell, az Arc (1065) van terítéken, s
ha lehet, ez még jobban tetszik Goldnak, mint múltkor az Obelisk. Azt
írja, ezt a hangsugárzót nagyon könnyű elhelyezni a lakásban, az se
baj, ha egy karosszék eltakarja hiszen a hangszórói ferdén felfelé
"tüzelnek". A sztereó színpad realisztikus, a szoba viszonylag nagy
területén optimális. Eltérően az effajta típusoktól az Arc még az
egyes hangszerek helyét sem mossa el nagyon.
"Csak a dipólok, mint a Martin-Logan és a többiek ábrázolják a
hangszereket ennyire (vagy még inkább) életnagyságúnak, de azok
túlságosan is szűk helyre korlátozzák a hallgatóságot. Az Arc annyira
egységes, dinamikus és tiszta, mint a Snellek, Vandersteenek, s ehhez
még hallatlanul zeneiek is." A cikk végén egy üzenet Stig Caarlssonnak
(az ilyesfajta hangsugárzók hajdani apostolának): "jöjj vissza, minden
meg van bocsátva..."
Második vélemény, a szókimondó Jimmy Hughes-tól. Mint mondja, ő
mindig is szerette az ilyesfajta "direct/reflecting" hangsugárzókat,
már a Sonabokkal kezdve. A Shahinian tényleg hallatlanul tisztán és
elevenen szól. De tudni kell, hogy nem semleges a hangja. "Első
impressziónk egy csillogó magastartomány, erős basszusvonal
kíséretében, lyukkal a kettő között. Furcsa, de a fül ehhez hamar
hozzászokik. A puristák valószínűleg utálni fogják, de bárki, aki
nyitott elmével (és fülekkel) jár, méltányolni fogja ennek a
különleges hangsugárzónak az erényeit."
* A hangkarjairól híres SME most rukkol elő egy csatahajó-méretű
lemezjátszóval, a Model 30-cal, amely hangkarral együtt 11400 fontba
kerül, ennyiért tényleg hajót lehet vásárolni. (Hogy mivégre ez a
képzettársításunk? Hát, az SME cégről tudni kell, hogy kezdetben
hajómodelleket épített, ez volt a fő profilja, mint egyébként a neve
is mutatja, SME ugyanis annyit tesz, hogy: Scale Model Engineering...)
Jonathan Kettle nagyon szépeket ír a későnfutott SME
lemezjátszóról: nagyvolumenű, levegős, élethű, CD-szerűen stabil és
zajtalan. Kritika csak a ritmusjátszó képességét illeti, némely
jólismert popzenei számnak határozottan lelassítja a lendületét,
"időnként örültem volna, ha a hangkép kevésbé precíz, és visszasírtam
a talán kevésbé igényes, de megszokottabb és kerekebb Linn-hangot".
SME-csatahajó több mint 11 ezer fontért. "Visszasírtam a kevésbé
precíz és igényes, de kerekebb és megszokottabb Linn-hangot."
Audiophile július.
* Kétszáz fontsterlingig hagyományosan a hazai hangsugárzók
uralják a piacot. Dave Wiley most 4 ilyen modellen ellenőrzi, hűek
maradnak-e a brit tradíciókhoz...
A legnagyobb a Wharfedale 425 (200). Hangzásbalansza
kifogástalan, és a magastartományban a fémdóm jobban szerepel, mint a
drágább Wharfedale-modellek kerámiadómja. Csak az a baj, hogy az egész
hangkép túl lapos, nem részletező, nem ritmikus; hosszú távon
határozottan unalmas.
Sokkal jobban tetszik Wileynek a Tannoy-607 (200). Eleven és
csillogó, ritmikus, a gitárok pengenek, a basszust érezni lehet, és az
ütősök is jól kivehetőek. Azonkívül az énekhangok is jól megszólalnak.
Kétségtelen, hogy a hangkép kicsit száraz és némileg érdes, tehát
klasszikushoz kevésbé ajánlható. Könnyűzenén azonban a Tanoy-607 a
muzsika lényegéig hatol.
A Mission-761i (170) nem szerepel annyira jól, mint a nála kisebb
760 (lásd a HFM tesztjét). Rossznak éppen nem rossz, a középtartománya
kellemes, de a magas regisztere kissé vékony és hegyes, a basszusa
pedig leválik a hangkép egészéről. Komolyzenén egész tűrhető. Mindent
egybevetve azonban: problematikus hangsugárzó.
Végül a Monitor Audio Monitor7 (180) hasonlóképpen zenél, mint az
általunk is ismert pici MA1: sávhatárolt, könnyűzenén kissé steril és
könnyűsúlyú, viszont klasszikuson nagyon jól érzi magát. Főleg, ha nem
túl nagy a zenekar (Bach, Vivaldi stb.).
* Az SD Acoustics kéményszerű állódobozait már láttuk, most egy
leegyszerűsített, kétutas modelljét tesztelik, az SD4-et (700). A
hangja, Dave Rosan szerint kellemesen színezett, nem túl részletező,
de a szimfonikus zenekart is, a szólistákat is kitűnően tolmácsolja. A
ritmusjátszó képességével viszont nem jeleskedik.
* Valószínűleg ez a legcsúnyább és legjelentéktelenebb erősítő,
amit csak 300 fontsterlingért kapni lehet: az Aura VA-100. Viszont a
hangja nem rossz. Nem éri el a Pioneer A400 kvalitásait, de megveri a
Mission Cyrus One-t, az Ion Obelisket - és ez is valami!
* A Sony legutóbbi CD-játszója "úgy néz ki, sőt: úgy is szól,
mintha egy millióba kerülne, holott csak 450 font az ára." A
CDP-X339ES-ről van szó, és aki ennyire szépeket ír róla, az maga a
szerkesztő, Jonathan Kettle. Aztán, a cikkben kissé lefaragja a
túlzásokat (és persze nem hasonlítja össze a Sonyt nemhogy egymilliós,
de még ezer fontsterlinges masinákkal sem!), mindazonáltal fenntartja:
ez a CD-játszó nagy vétel.
* Voltak valaha a tölcséres hangsugárzók: a JBL-ek és az Altec-ek,
meg még néhány hasonló. Az audiofilek mindet meghallgatták, és azt a
következtetést vonták le, hogy "minden tölcsér színezetten szól". De
vajon érdemes-e teljesen elvetni a tölcséres csatolás előnyét, t.i. a
hatalmas hatásfokot? Néhány más vállalkozóhoz hasonlóan az Impulse cég
továbbra is kitartott a tölcséres elv mellett, de csak a
mélytartományban alkalmazza, a magas regiszterben ő is elfogadja a
szokásos dómsugárzót. Eddigi modelljei sikeresek voltak, a brit
szakírók közül többen is felfigyeltek az Impulse dobozok erényeire,
elsőnek a vállalkozókedvű Jimmy Hughes, aki maga is ilyet vásárolt. A
mostani revűt azonban, az új H6-ról (1250) nem ő írja, hanem Malcolm
Steward. A H6 olyan, mint a H2 volt, csak jóval kisebb (s persze
olcsóbb is) nála, könnyebb elhelyezni a lakásban - bár ez a doboz is
meglehetősen mély (valahová csak be kell hajtogatni azt a bizonyos
tölcsért, melynek a szájnyílása egyébként hátul található). Persze, a
dobozt ide-oda kell tologatni, amíg sikerül behangolni a basszusát, de
megéri a fáradságot, mert hallatlanul életszerűen szól.
"Amióta felfedeztem, mennyire közvetlenül tudnak szólni ezek a
tölcséres dobozok, a konvencionális gyártmányokat laposnak,
visszahúzódónak érzem, falat emelnek közém és a zene közé. A H6
hangján a felvételek egyszerűen életre kelnek, a hangszerek
életnagyságban állnak elibéd, a vibrafontól és marimbától kezdve a
zongorán át a fuvoláig, a csellóig és a nagybőgőig. Bele tudsz látni a
zenébe, semmi sem takarja el a képet. Különös erénye: a dinamikája.
Ami a tölcséres hangsugárzók ősi baját, a színezettségüket illeti, az
Impulse sem éppen BBC-karakterű, mindenfelé elhelyezi a maga
hangszínét, dehát mondjatok nekem olyan hangsugárzót, amely ebből a
szempontból abszolúte vétlen. Az Impulse még az énekhangot is szépen
visszaadja, pedig az kegyetlen teszt."
"A hangszerek életnagyságban állnak elibéd." Impulse H6 hangsugárzó.
Audiophile július.
Augusztus
Mi ugyan nem egészen értjük, miért volna ez akkora szenzáció, de
az Audiophile hatalmas csinnadrattát csap a Philips "digitális
hangsugárzója" körül, amely azonban - természetesen! - hagyományos
hangszórókkal dolgozik, csak éppen tele van tömve elektronikákkal, és
így a műsorjelet még digitalizált formájában fogadja. (Ez részben
előnyös, részben viszont nagyon is előnytelen. Már sokan felfedezték,
hogy a hangszórók nem szeretik az elektronikák közelségét. Tehát akár
még a passzív keresztváltót is célszerű kívül tenni a dobozon!)
De vissza a Philips DSS-930-ra. Legnagyobb erényének valószínűleg
azt tekinthetjük, hogy az egész berendezést (a D/A konvertert, az
előerősítőt, a keresztváltót, a digitális processzort, a
teljesítményerősítőket) megkapjuk 1300 fontért, tessék ezt összevetni
akár csak a középkategória áraival is. Mégis, a műszaki ember szemében
az igazi előnyt az jelenti, amit a mellékelt (gyári) diagramok
szemléltetnek: a frekvencia- és fázisátvitel, amelyet még a digitális
fázisban lineárisra korrigáltak, és elérték a csaknem-lehetetlent: a
négyszögjelek (kb. 1,3kHz) ha nem is tökéletesek, de legalább
felismerhetőek!
Az audiofilek persze nem elégednek meg ennyivel, ők azt is tudni
akarják, hogyan zenél ez a "digitális" szerkezet. Keith Howard,
feltehetőleg még mindig a kezdeti lelkesedés hatására, hallatlanul
izgalmas dolgokat mond róla: hatalmasat szól, életszerűen tiszta,
transzparens stb. Aztán: "...dehát a beépített erősítők minősége..."
Majd: "másik forrása a bajoknak a ribbon tweeter... a Philips túl
távolian és bizonytalanul szól... a térhatás is gyakran
visszaszorul... nagy hangerőn a mélyhangok hiánya is feltűnik..."
(Vajon egy ennyire komplex berendezésben meg lehet-e mondani
csalhatatlan biztonsággal, hogy a bajokért tényleg az erősítő és a
magashangszóró a felelős?)
A Philips "digitális" hangsugárzója és a róla közreadott (gyári)
diagramok a frekvencia-, fázis- és négyszögjel-átvitelről. Audiophile
augusztus.
* Az a lényeg, hogy "a CDR-rel készített másolatok közel kerülnek
az eredetihez, átkozottul közel!" Természetesen a Meridian CDR-ről van
szó (4500), amelyet az Audiophile szerkesztőségében is
körbeszaglásznak. Leszögezik, hogy a mesterszalagokról olyan felvételt
lehet készíteni vele, amely jobb a szokványos CD-nél! És (szkeptikus
megjegyzésünk ellenére, lásd a HFN&RR revűjénél) Alvin Gold is úgy
találja, hogy a CD-ről készített felvételek gyakran jobban szólnak,
mint az eredeti! Ehhez járul, hogy a Meridian mint CD-lejátszó
készülék is úgy körülbelül a Marantz-ok-Micromegák kategóriája.
"Konklúzió? A CD-k és a róluk készült CDR-másolatok eltérően
szólnak, s többnyire a CDR szól jobban. A különbséget azonban nem
mindig lehet meghallani, különösen nem az olyan CD-futóműveken,
amelyek a Philips-féle lengőkaros mechanikát alkalmazzák, vagy
amelyekben a D/A átalakítást túlmintavételezés előzi meg." (Ezt a
megfogalmazást kicsit furcsának tartottuk. Ellenőriztettük magunkat
szakértőnkkel, aki szerint azonban helyesen fordítottuk a szóban forgó
szöveget.)
* Ha Rega, akkor lemezjátszó... illetve most már erősítő is lehet,
mert a Rega cég megcsinálta a maga 200 fontsterlinges minimalista, sőt
menőmanóista erősítőjét, Brio néven. A főkonstruktőr, mikor
kölcsönadta az Audiophile-nek, előrebocsátotta, hogy "semmilyen olcsó
erősítő nem tökéletes, ez sem az, de bízunk benne, hogy kellemes
kompromisszum". Körülbelül ezt mondják a szakírók is: kellemes hangú
gép, de csodákat ne várjunk tőle. Mellesleg azért összeeresztik
vaktesztben egy Arcam Alphával, és azt tapasztalják, hogy a két gépnek
más-más erényei és hibái vannak. (Zárójelben: úgy látjuk, az angol
szakíróknak azért mégis az Arcam a titkos esélyesük, mert ilyen
alkalmakkor mindig azt az erősítőt rángatják elő a sufniból.)
Lemezjátszó után erősítő: Rega Brio. Audiophile augusztus.
* A Hi-Fi News már szóba hozta a Pioneer újítását, az LLC (azaz
Legato Link Conversion) elnevezésű áramkört, amely állítólag
helyreállítja a digitális felvétel során elvesztett, 20kHz fölötti
tartományt. Itt, az Audiophile-ben már tesztelik is az első
LLC-Pioneert, a PD-S801-et (300). Jimmy Hughes álláspontja szerint
"messze ez a legszebb hangú CD-játszó ebben az árkategóriában...
egyáltalán nem úgy szól, mint a középkategóriájú CD-játszók".
Tehát hogyan is szól? "Rendkívül kiegyensúlyozott, a magasai
finomak, a mélye erőteljes. A hang visszaverődését szokatlanul jól
leképezi, az énekesek és a hangszerek körül bőven van levegő. Noha nem
különösebben eleven, a hangképnek megvan a maga élete és
természetessége. A PD-S801 nem vasalja ki a zenéből a hangszínek finom
árnyalatait. Részletező és informatív, ugyanakkor azonban nyugodt és
hallgatható is. Ama ritka hifi-állatok közé tartozik, amelyek
érdekesen zenélnek, anélkül azonban, hogy fel akarnák hívni magukra a
figyelmet." A revűt követő vaktesztben a Pioneer fölényesen megveri a
Marantz CD-52SE-t és a Denon DCD-1290-et.
Ha a Pioneer 300 fontért ennyit kínál, vajon mit produkál majd egy
ezresért?
* Az SME mindenkori standard hangkarja, a 3009 immár hatodszorra
születik újjá (568), és már a legkevésbé sem emlékeztet a saját
elődeire. Malcolm Steward megdicséri ugyan, de azzal a fenntartással,
hogy: nem minden futóművel párosítható. A Pink Triangle
Anniversary-val például kitűnően működik, a Roksan-nal és a
Gyrodec-kel úgyszintén, de a Linnel és a Thorens-szel már kevésbé.
Az SME 3009, de annak már a hatodik inkarnációja. Audiophile
augusztus.
* A JPW kisdobozai nemcsak nekünk tetszettek (lásd múltkori
tesztünket), hiszen eddig is az angol lapok Best Buy-ai voltak. A JPW
mostani vállalkozása egészen másmilyen: két aprócska szatellitet és
egy szab-basszust hozott forgalomba 200 (írd és mondd: kétszáz!)
fontért. A szatellitek hangszórója papírkónuszos Peerless, a csipogó
Audax keménydóm. A mélyhangszórók (kettő van a dobozban, csatornánként
egy-egy) polipropilén-membránosak. Kétszáz font tényleg nem is olyan
nagy pénz (a konkurencia, a Jamo, a Heco, a Celestion szatellitek
nélkül kér ennyit), dehát egyáltalán érdemes-e kiadni a pénzt erre a
furcsa háromságra?
Jonathan Kettle szerint nagyzenekari anyagon azonnal észre lehet
venni, hogy a kicsi és a nagy hangszórók nem ötvöződnek tökéletesen,
magyarán: lyuk van a frekvenciaátvitelben. Mellesleg, a basszus sem
éppen nehézsúlyú. A magasak csörögnek, a sziszegőhangok
túlhangsúlyozódnak. Viszont elismerik, hogy a JPW-rendszer "nagyot
szól", s tulajdonképpen egész élvezhetően zenél. Kettle azonban így se
nagyon ajánlja, csak azoknak, akiknek parányi a szobájuk.
Szeptember
A Pioneernak akkora sikere volt az A-400 erősítővel, hogy az
Audiophile most már a kisebbik modellt, az immár feljavított A-300X-et
is (200) körültáncolja, abban a reményben, hogy ez talán még jobb lesz
amannál. Nos: jobbnak nem jobb, de állítólag nagyon közel esik hozzá.
(Magyarul mi úgy fogalmaznánk, hogy: bármennyire dicsérik is, célszerű
inkább ráfizetni 50 fontot és megmaradni a bevált A-400-nál.)
* Tessék tekintettel lenni a lapcsinálás szempontjaira, és
eltűrni, hogy a hírrovatból átemeljük az új Canon hangdoboz fényképét,
pusztán a látványért magáért. Az előző Canon, ha emlékszünk rá,
barátságos kis asztalilámpa volt, Darth Vader stílusában, nem szólt
különösebben jól, de el lehetett gyönyörködni benne. Most
kiegészítették egy alsó basszushengerrel, amitől olyan lett, mint egy
rohamsisakot viselő neutronbomba. A hangminősége még nem ismeretes;
nyilván rövidesen tesztelni fogják.
Rohamsisakos neutronbomba: az esztétikus Canon hangsugárzó, immár
tekintélyes basszushengerrel kiegészítve. (A szeptemberi Audiophile
hírrovatából.)
* Az Audiophile újra megkapja a Philips DCC-900 prototípusát.
Hangminőségére Alvin Gold a következőképpen reagál:
"A digitális magnónak van egyfajta hangbeli ujjlenyomata, egy-egy
hangfoszlány megmagyarázhatatlanul furcsa vagy durva tud lenni.
Például a vonóskar az egyik pillanatban elveszti a fényét, a másikban
megint szépen játszik. Máskor a komplex zongora-akkord hirtelen
ellágyul. Sok-sok hasonlóra figyeltem fel, önmagában egyik sem volt
veszélyes, de együttvéve lerontják a hangot. A változás irányát
többnyire nem lehet előre meghatározni. Általánosságban csak annyit
mondhatunk, hogy a DCC enyhén összenyomja a dinamikát és elmossa az
alacsonyszintű információt."
"Mégis, a DCC mindent összevéve várakozáson felül jól működik. A
sztereója ugyan egy kissé összeszűkül a legjobb CD-hez képest, de
egyéb tekintetben a hangkép megtartja arányait. A DCC
transzparensebben szól, mintsem gondoltam volna, és a PASC kódolás is
elfogadhatóbb, mint hittük."
És a végső ítélet: "A DCC-900 csupán egy szerény CD-játszóval
másrészt egy kivételesen jó DAT-tal ér fel... Mindenesetre jóval több
annál, mintha csupán másodrendű pótléka volna egy harmadrendű kazettás
magnónak."
Ezekután Gold szeánszot csinál a Philips DCC-900, valamint egy
Nakamichi 1.5 kazettás magnó és egy Sony DTC-750 DAT-magnó között. A
szeánsz eredménye előre látható: egyik médium sem hibátlan. Nézzük
őket egyenként:
DCC. "A két alternatív médium hibákat s erényeket mutat ki a DCC
fegyverzetében, és hogy melyiket hangsúlyozzuk, az jórészt ízlés
dolga. A DCC karaktere a másik kettőé közé esik. Megtart valamennyit a
Nakamichi szervezettségéből és a Sony kínos tisztaságából, s elhárít
valamennyit az előbbi komprimáltságából, az utóbbinak pedig a
sterilitásából."
Analóg kazetta. "Senki sem cáfolhatja, hogy a kazettás magnó immár
pályafutásának végső szakaszába érkezett. Mégis (ha felületesen
hallgatva gyöngébbnek ítéljük is a másik kettőnél), időnként
nyilvánvalóan ő szolgáltatja a legjobb hangminőséget. Mégha a
megfelelő hanganyagon ki lehet is mutatni a gyöngeségeit, tehát:
frekvenciasávjának szűkösségét, dinamikájának korlátait. "
DAT. "Praktikumát tekintve a legjobb a három között. A Sony
DTC-750 egyébként is azok közé a (ritka) DAT-ok közé tartozik, amelyek
nem úgy szólnak, mint egy másodosztályú CD-játszó. Ennek a gépnek a
klasszikus precizitásához viszonyítva a DCC helyenként durván szól, de
intenzív meghallgatással ki lehet mutatni, hogy a DCC mégiscsak
hűségesebben adja vissza a térinformációt."
* Japán tunerek 270-310 fontért: JVC FX-1010, Kenwood KT-702,
Pioneer F-701 és Sony S770ES Általában jól működnek, a legjobbnak a
Sony látszik közülük.
Japán tunerek a szeptemberi Audiophile-ból
* A Nakamichi CD-játszók zászlóshajója, a kétdobozos 1000MB/1000P
(7000) Jimmy Hughes-nak kevésbé tetszik, mint a HFN&RR-nél szolgáló
kollégáinak. "Jól szól, jól szól - ismételgeti makacsul -, bármilyen
standard szerint jól szól, de ezt a hangminőséget feleennyiért kell
produkálni. Ezt még a Roksan-szet is majdnem eléri, és még a Marantz
CD-11-LE is a közelébe kerül. Mindkettőnek inkább csak a konvertere a
gyöngébb."
Korlátai ellenére, futóművének köszönhetően abszolúte világklasszis a
Marantz CD-11 LE CD-játszó. Audiophile, június
* Magnóval ritkán kísérleteznek az audiofil lapok, de itt most
műsorra tűzik a TEAC V-8000S-t (700), és ez bennünket azért érdekel,
mert legutóbb a HFM-ben mi is TEAC-okat (kiejtése: tiakokat)
teszteltünk, igaz, valamivel kisebbeket. A nagyobb, 8000-es modellről
Alvin Gold a következőket írja: "Szinte mindig és minden körülmények
között igen magas nívójú hangfelvételeket készít. Erőteljes, telt
basszus, szabadon áramló és nem érdes magasak, elsőrangú ének, érthető
beszédhang, az utóbbi minden zavaró sziszegőhang nélkül. A hangszerek
előlépnek a gépből, a zaj igen csekély. És ami a legjobban tetszik: a
műsor még alacsony jelszinteken is tiszta marad, nem modulálódik össze
a zajjal. Olyan magnó, amelyet csaknem össze lehet téveszteni egy
elfogadható CD-játszóval." (De a Dolbyt azért Gold is igyekszik
mellőzni.)
"Csaknem össze lehet téveszteni egy elfogadható CD-játszóval." A nagy
TEAC magnó, a V-8000. Audiophile szeptember.
*
Audiophile Slágerlista
A brit magazin
1992. június-július-augusztus-szeptemberi
számának ajánlásai szerint
CD-JÁTSZÓK (EGYDOBOZOS): Denon DCD-580 (180). tiszta, kellemes,
nem érdes. Technics SL-PG400 (180). Jól megy az olcsó
erősítőkhöz-hangdobozokhoz. NAD5425 (200). Kissé élénk, de van
tartása. Marantz CD52SE (280). Dinamikus, élénk, és kevésbé agresszív,
mint az elődje. NAD 5440 (300). Dinamikus, stabil, a középsávja szép,
fenn kissé vékony. Rotel RCD-965BX (300). Kiegyenlített, dinamikus,
hallgatható. Denon DCD-1290 (330). Meghízható, nyugodt hangzás.
Pioneer PD-9700 (400). Erőteljes és követhető basszus; a magasai nem
érdesek. Sony CDP-X333ES (400). Impresszív, dús hangzás, teresség.
Arcam Alpha (420). Élmény. Ritmikus és precíz. Ariston Maxim CD-3
(430). Ritmikus. JVC XL-Z101TN (520). Tiszta, élénk, zenei. Erős
basszus. Pioneer PD-75 (800). Jó minőség, szép készülék, józan ár.
Meridian 206B (995). Élénk, levegős, részletező, dinamikus. Meridian
208 (1550, beépített erősítővel). Artikulált, részletező,
sztereofónikus. Proceed PCD2 (2200). Nagyon csúnya, de dzsesszen és
rockon csodálatos.
CD-JÁTSZÓ FUTÓMŰVEK ÉS ÁTALAKÍTÓK: Audio Alchemy DDE V1.0
(átalakító, 376). Zeneileg mint a Meridian 203, de néha kissé érdes.
Technics SL-PA10 (futómű, 470). Olyan, mint a Kenwood, csak kissé
lágyabb. Kenwood DP-X9010 (futómű, 500). Részletező és dinamikus, de
túl élénk. Meridian-203 (560). Természetes, kellemes, ritmikus,
dinamikus. Arcam Delta 170 (futómű, 650). Audiolab 8000 DAC (700).
Ennyiért a legjobb. Roksan ROK DP1/DA1 (1490). Lemezjátszótípusú
hangkép. Linn Karik/Numerik (2590). Élő, mások szerint
antiszeptikus(?). Meridian 602/606 (1750/1350). Egybites lágyság,
dinamikával párosítva. PS Audio Ultralink (2500). Annyit tud, amennyit
a CD maga. Theta DSPro II (3420). Csaknem analóg. Micromega Trio
(4500, három doboz). Az egyik legmuzikálisabb CD-játszó. Wadia-WT-2000
(futómű, 5614). A maximum. Életnagyságú dinamika, a zenei jel teljes
feltárása, stabilitás, tisztaság. Wadia 2000 (6641). Négydobozos
elektronika, hallatlan basszus, dinamika.
LEMEZJÁTSZÓK: Rega Planar 2/3 (hangkarral 185/250) A drágábbik
dúsabb hangú, dinamikusabb. Systemdek IIX/900 (hangkarral 200). Szépen
szól, könnyű beállítani, nem állítódik el. Thorens TD166 VI/UK (Rega
karral 270). Pink Triangle Little Pink Thing (450). Elegáns gép, szép
hang. Linn Axis (hangkarral 443). A basszusa nem olyan szép, mint a
Sondeké, viszont nem háklis, könnyen illeszkedik. Thorens TD 3001BC
(hangkarral 700). Koherens, dinamikus, analitikus. Linn Sondek LP12
Valhalla/Lingo (a tápegység típusától függően 760 vagy 1140). Roksan
Xerxes (785). Origin Live Oasis S (900). Pink Triangle Anniversary
(1400). Mesterszalag-hangminőség. Townshend Rock Reference (2300). VPI
TNT(357C). Felsőfokú hang.
HANGKAROK: Rega RB250/300 (95/140). Mindkettő kitűnő. Roksan
Tabriz/zi (165/255). A drágábbik más kábellel és ellensúllyal.
Alphason Xenon MCS (370). Alphason HR-100MCS (550). Linn Ittok (560).
Naim ARO (800). Abszolúte semleges. Linn Ekos (1100).
HANGSZEDŐK: Audio-Technica AT110E (24). Jó basszus, elevenség, és
már nem is szól bárdolatlanul. Roksan Corus Blue/Black (65/110). Lásd
a HFM tesztjét, 92/1. Goldring 1042 (90). Kifogástalan. Ortofon MC15
Super (100). Informatív. Goldring Eroica/Eroica LX (100/100).
Kisjelű/nagyjelű. Audio-Technica AT-OC5 (123). Testes, dinamikus,
tiszta. Ortofon Quasar(350). Jelenlét-érzet, dinamika. Benz Micro MC-2
(714). Némely erősítő trafó nélkül is elviszi. Linn Troika (800).
Kiseki Purpleheart Sapphire (800). Lyra Clavis (980). Koetsu Red
Signature (1045). Ortofon MC5000 (1500). Lyra Parnassus (1700).
MAGNÓK: Yamaha KX-530 (230). Stabil, transzparens, fókuszált.
Pioneer CT-91a (560). Tiszta, zenei. Sony DTC-55ES (DAT, 550).
Harman-Kardon TD4600 (550). Részletező, meggyőző. Pioneer D500 (DAT,
600). Nakamichi 1&2 (700/350). Főleg metálra! Aiwa XK-S9000 (700).
Szintén metállal a legjobb. Arcam Delta 100 (850). Nagyon tiszta
hangú, ha nem is Nakamichi...
TUNEREK: Sony ST-S370 (150). URH-n selymesen tiszta. Arcam Alpha 2
(185). Aura TU-50 (230). Technics ST-G90L (300). Kellemes, sosem
agresszív. Arcam Delta 150 NICAM (300). Érdemes ezt venni, plusz egy
normál tv-t, a drágább NICAM tv helyett. Harman-Kardon TU9600 (350).
Természetes, tiszta. Quad FM4 (400). Van nála jobbhangú is, de
robusztus, megbízható. Onix BWD1 (415). Elfogadhatóan tiszta. Meridian
204 (660). Különösen ritmikus basszus. Naim NAT02 (853). Elfeleded,
hogy gép. Revox H6 (931). Inkább csak Revox berendezéshez ajánlják.
Linn Kremlin (1645). A hangja teljesen elszabadul a készüléktől.
ERŐSÍTŐK: NAD 3020i (130). Máig is. Denon PMA350 (170). Testes,
transzparens. Arcam Alpha 3 (200). Testes, ritmikus, részletező. Creek
CAS4140S2 (230). Ritmika. Mission Cyrus One (250). LP vagy CD,
mindegy. NVA AP20 (290). Precíz, kontrollált. Pioneer A-400 (240).
Kivételes transzparencia. De kényes a többi láncszemre. Marantz PM40SE
(240). Erő, ritmika, tisztaság, basszus. Jó MM-fokozat. QED A240CD/PA
(250/320). Az egyik legjobb ebben a kategóriában. Onix OA22 (300).
Nagyerejű. Jó basszus. Albarry PP1 (400). Jól kontrollált, megnyugtató
hang. Muzikális. Audiolab 8000A (430). Nyugodt, tiszta, levegős, de
nem mindenki szereti. Exposure XV (650). Nem igazán részletező, de
nagyon egységes. Musical Fidelity A200 (800). Erőteljes, édenhangú, de
erősen melegszik.
ELŐERŐSÍTŐK: NVA P250 (250). Passzív előfok plusz fono-egység.
Eleven, részletező. Naim 72/HiCap (460). Linn Kairn (1295). Eleven,
izgalmas, tiszta. Finestra Preamp (1400). Gyors, részletező. Csak
néhány kereskedőnél kapható. DNM Series 3B (kiviteltől függően
1600-3325). Kivételesen gyors, "áradó", részletező hang. Pink Triangle
PIP II (2670). Elemről működik. Naim NAC52 (4535). Abszolút semleges.
VÉGERŐSÍTŐK: Meridian 605 (monoblokk, 925/darab). Kellemes, teres
és analitikus. Chord SPM 1200 (2750). Krell KSA150 (4670). Audio Note
Neiro (0950). Audio Note Ongaku (30 000).
ELŐ/VÉGFOKOK: Roksan ROK-L2/S1 (2490). Egységes, transzparens.
Rotel Michi RHC/RHQ/RHB10 (2690). Hiteles. Nagyot szól. Conrad-Johnson
PF1/MF200 (3576). Erő és jelenlét. Audio Research LSI/Classic 60
(3700). Csak line-ról. Gyönyörű, zenei hangkép, transzparencia, de a
sávszéleken picit mos. Krell KSL/KST-100 (4295). Transzparens,
dinamikus, bármit elhajt. Audio Innovations Series 1000/FirstAudio
vagy Second Audio (3048 vagy 4450). Simasága, dinamikája, ritmikája
hihetetlen. Michaelson Audio Chronos (12000). Nagyszerű basszus,
döbbenetes térhatás.
HANGSUGÁRZÓK: Mission 760 (100). Dinamikailag és zeneileg
meggyőző, artikulált hangzás. Érzékenység, könnyű impedancia.
Celestion 3 (115). Az SL-szériára emlékeztet tónusával, simaságával,
színezetlenségével. JPW Sonata (115). Egyszerű komponensekből nagyon
okosan van összerakva. Kiegyenlített és meggyőző. Allison AL-100
(120). Méretére és árára rácáfol meghökkentően stabil basszusával.
Gyors és élénk - egy bizonyos hangerőig. Wharfedale Diamond IV (120).
Simább, édesebb hangú, transzparensebb, semlegesebb az elődjénél.
Mission 761 (150). Gyönge erősítővel kissé érdes, de nagyot szól,
életet visz a hifibe. Celestion 5 (155). Tiszta, kiegyenlített,
dinamikus, de jó berendezés kell hozzá. KEF K120 (160). Eleven, de nem
tolakodó; nem zavaró, de nem is unalmas. Rogers LS2a/2 (220).
Szimfonikuson nagyszerű - rockra kevésbé jó. Heybrook HB1/III (250).
Tiszta, dinamikus, de rossz berendezésben rondán szól. Merev kábelhez
tervezték. Tannoy 609 (270). Összehangolt (koncentrikus) hangszórók.
Néha kissé hegyesen szól, de megnyerő. Epos ES11 (330). Transzparens
és muzikális. Most már többféle erősítőhöz is megy. Spica TC-50 (600).
Túlszárnyalja a kategóriáját, de csak igen jó erősítővel. Klasszikusra
való. Acoustic Energy AE1 (764). "Újraírja a tankönyvet, de arról is
egy könyvet lehetne írni, hogyan hozzuk ki belőle a legtöbbet." ATC
SCM10 (950). All-round zenész, de kényes az erősítőre. KEF 103/4
(995). Tökéletesen integrált hangkép, csodálatosan transzparens,
informatív. Kóruson a legszebb. REL Stentor (mono szub-basszus, 1195).
Jól szervül a sztereó rendszerhez. Realisztikus basszus. Ruark
Crusader (1325). Erőteljes, részletező, de csak LP-ről. Naim SBL
(1584). Dinamika, basszus. Audioplan Konzept (1700). Finom,
bensőséges, kamarazenére találták ki. Élénk hangú erősítőt szeretne.
KEF 105/3 (1995). A legtöbbet dzsesszen és klasszikuson nyújtja. Quad
ESL-63 (2072). Ennyiért verhetetlen. De kényes az elhelyezésére.
Kritizálják, hogy lassú, nincs basszusa. Apogee Centaurus (1996). Csak
hatalmas erősítővel elevenedik meg, de akkor nagyot szól. Némelyek így
is túl lágynak tartják. Monitor Audio Studio 20 (2000). Hallatlanul
informatív, egyben zenei. Impulse H2 (2250). Nagyot szól, de minden
hibát kimutat. Apogee Stage/Caliper Signature (3000/4000). Hatalmas
dinamika, életnagyság feletti hangkép, megdöbbentő közvetlenség.
Meridian D6000 (7650). Komplett rendszer. Jó hang, kivételes basszus,
a középmagasa kissé érdes.