Negyedik Dimenzió

        Alább a Szerkesztő számol be a 4. Dimenzióban tett utazásairól,  a
    High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről. Mivel ezek  részben
    vagy   egészben   kívül   esnek    a    klasszikus    elektroakusztika
    érvényességének  körén,  Olvasóinkban  idegenkedést  ébreszthetnek,  s
    csökkenthetik  lapunk   műszaki   tesztjeinek   hitelét.   Nyomatékkal
    leszögezzük:  mérnök  munkatársaink  csakis  azzal  járulnak  hozzá  e
    cikkekhez,  hogy  résztvesznek  a  szeánszokon  -  és  borzadoznak.  A
    Szerkesztő egymaga vállalja munkájának ódiumát.


    Earl of Cardigan

        Két számmal ezelőtt, amikor a különböző ruhaszínek auditív hatását
    pedzegettem, már leszögeztem, hogy a rend kedvéért egyszer végig  kéne
    csinálni a játékot olyan  ruhadarabokkal,  amelyek  semmi  másban  nem
    térnek el egymástól, csakis a  színükben.  "De  ki  tudja  megszerezni
    ugyanazt a kötöttkabátot kékben, zöldben, sárgában és lilában." Erre a
    költői kérdésre rajzolónk, Felvidéki András adta meg a precíz választ,
    amennyiben cikkemet az egykori legendás brit lovasparancsnok, Earl  of
    Cardigan képével  illusztrálta  (tényleg  így  hívták,  és  tényleg  ő
    találta fel a róla elnevezett ruhadarabot).
        Nos, kardigánokat nem sikerült  szereznem,  egyáltalán:  semmiféle
    "reguláris" ruhadarabból nem találtam meg a  különböző  alapszínűeket.
    De ha férfi vagy, légy férfi, ne hitvány, gyönge báb. Ne  hivatkozz  a
    körülményekre, ne mensd fel magad a házifeladatod  alól.  Végülis,  mi
    az,  hogy  kardigán?  Egy  darab  szövet,  amellyel  a  felsőtestünket
    bebugyoláljuk. Plusz a szabásminta, meg a  cérna.  Ha  az  utóbbiaktól
    eltekintünk,  a  dolgok  üdvösen  leegyszerűsödnek.  Kardigán  helyett
    vegyünk  inkább  pellerint  vagy  köpenyt.  Vagy  csak   egy   egészen
    közönséges darab textilt, amellyel éppúgy körbecsavarhatjuk  magunkat,
    mint az elegánsabb, divatosabb ruhadarabokkal.
        Nyakamba vettem - egyelőre még nem a textilt, csak  a  várost,  és
    addig  érdeklődtem,  amíg  az  egyik  textilüzem  raktárában  meg  nem
    találtam ugyanazt a típusú (vékony, laza)  szövetféleséget  kilenc-tíz
    színben. Vettem  mindegyikből  másfél  négyzetmétert,  hazavittem,  és
    rögtön neki is láttam a szeánszolásnak. Kánikula volt, dögmeleg, hozzá
    még a csöves erősítő is telefűtötte a szobát,  így  hát  zenehallgatás
    közben egy szál fürdőnadrágban ücsörögtem. Ez  nagymértékben  emeli  a
    teszt hitelességét, mert így a különböző színű pendelyeket garantáltan
    az igazi etalonhoz: a testszínűhöz viszonyítottam...
        Hogy a lényegen kezdjem: bármiféle textília a test  körül  azonnal
    jól érezhető veszteséget okoz a zeneélvezetben. Ez  meglehetősen  erős
    effektus, amennyiben a sávszélek megvágódnak, a hang tolakodóvá válik,
    a sávszélek szomszédságába eső regiszterek (mondjuk: a  felső  basszus
    és  a  felső  prezensz)  erőszakosabbak  lesznek,  s   egyáltalán:   a
    közérzetünk is érezhetően romlik. Ehhez képest az egyes színek közötti
    különbség viszonylag enyhe. Meg lehet ugyan hallani, és  aki  érzékeny
    rá, esetleg érdemes tekintetbe vennie a ruhaszín  hatását.  De  már  e
    hatást  verbalizálni,  azaz  szavakba  foglalni  szörnyen  nehéz.   Az
    alábbiakat ne is vegye senki  megfellebbezhetetlen  ítéletnek,  inkább
    csak  impressziók  füzérének,  amely  csak  körülbelüli  tájékoztatást
    adhat. Én mindenesetre ilyennek hallom a különböző színű  felsőruházat
    "sajáthangját":
        Fehér.  Levegősségben  és  magasátvitelben  ez  a  szín  okozza  a
    legkevesebb veszteséget (valamivel többet veszít a mélytartományban!),
    de a térhatása ennek is elbizonytalanodik.
        Fekete. Egyfajta kiegyenlített  hangkép,  pregnáns,  "megfogja"  a
    zenét,  elsőre  azt   mondanánk,   analógos.   Viszont   nagyon   erős
    magasveszteséget  okoz,  elmegy  a  levegője,  az  egész  zene  lapos,
    "süket". A helyszíni felvételből afféle stúdiófelvételt  csinál.  Arra
    emlékeztet, amikor a CD-korongot festik feketére. Lehet, hogy másoknak
    tetszik - én nagyon nem szeretem.
        Piros.  Érdekes,  mennyire  "bemonósodik".  Mélyebb  tónus.  Az  a
    benyomásom, hogy ez a szín a magasakat erősen nyeli.
        Zöld.  Talán  kiegyenlítettebb  a  pirosnál,  jobban  megtartja  a
    hangkép egyensúlyát.
        Világoskék.  Észrevehetően  lejjebb  hangol  a   zöldnél,   vagyis
    magasban többet nyel.
        Sárga. Zavarosabb és "süketebb" a zöldnél, nem tetszik, emlékeztet
    valamire: az erős PWB-típusú zavarhatásra.
        Lila. Viszonylag jó. Igaz, hogy az összes  paramétere  romlik,  de
    mind csak mérsékelten és nagyjából egyformán.
        Bordó. Ez is elfogadható, a sávszéleknek  csak  egészen  a  szélét
    veszi le, és egész jól megtartja az arányokat.
        Barna: olyasfajta, mint a bordó, de több magasat nyel, elmozdul  a
    fekete irányába.
        Hát ennyi. A különböző színek kombinációit nem  próbáltam  ki,  de
    azokból feltehetőleg már nem nyertem volna sok információt.  (Vagy  ki
    tudja?) Benyomásaim szerint a színeknél több múlik a szövet sűrűségén.
    Tény, hogy egész ruhatáramból a  legkevésbé  muzikális  ruhadarab  egy
    sűrű szövésű  fekete  melegítőfelső.  A  lazább  anyagú  kötöttkabátok
    (főleg  a  világosabb  színűek)  feltétlenül   kellemesebbek.   Annyit
    biztonsággal megállapíthatunk, hogy a jó öreg Earl of Cardigan  jobban
    szereti a zenét, mint mondjuk Lord Training.


    Guriguri

        Ez nagyon kurta fejezet lesz. De nem tudom kihagyni,  hogy  be  ne
    számoljak legújabb felfedezésemről, a speciálasztalka lábaira  szerelt
    görgőről. Szinte hihetetlen, mennyit javít a zenén!
        Hajdanán a legtöbb hifi-asztalkának és  állványnak  görgő  volt  a
    lábán. A  görgőt  az  audiofilek  tüskére  cserélték,  ma  már  minden
    lemezjátszó-asztalkának  tüskében  végződnek  a  lábai.   A   görgőről
    mindenki megfeledkezett - pedig mennyire hasznos alkalmatosság! Az  én
    Target asztalkám alatt például egyszerűen elengedhetetlen!
        Az Olvasó most persze meglepődik, és azt kérdezi, hogy  hát  akkor
    mi  is  van  a  SoundOrgokkal,  merthogy  azokról  legutóbb  valóságos
    dicshimnuszt  zengtem.  Köszönöm  kérdését:  megvannak   és   kitűnően
    működnek, tökéletesen beváltották reményeinket (mellesleg  az  Olvasók
    visszajelzése is dicséri őket).  Ilyen  asztalkák  hordozzák  nálam  a
    CD-játszót és az erősítőt.
        És hogy akkor mire való a Target? Az ugyan messze nem  szól  olyan
    jól, mint a SoundOrg, viszont egyrészt olcsón jutottam hozzá, másrészt
    kitűnően el tudok helyezni  rajta  két  irodagépet  (történetesen  egy
    nyomtatót és egy fénymásolót). Sajnos, amióta ez a két gép is benn van
    a  szobámban,  a  hangkép  teljesen   bezsírosodott-beszőrösödött,   a
    sávszélek elmentek, a zenei tér összepréselődött. (Igen: akkor is,  ha
    kikapcsolom őket és kihúzom a dugójukat a konnektorból!)
        A Targetnek eredetileg szintén tüskék voltak a lábain. És most jön
    az  én  zseniális  felismerésem:  a  tüskéket  eldobtam,  a  meneteket
    felfúrattam, és jókora görgőket csavartam beléjük. Azóta az irodagépek
    a legkevésbé sem zavarnak a zenehallgatásban!
        (Ugyanis előzőleg mindig kigördítem őket a szobából.)


    


    Az utolsó szó jogán

        A hifi nem ismeri  a  Végső  Bizonyosságot.  Különféle  filozófiák
    születnek, összecsapnak egymással,  majd  elmúlnak  nyomtalanul,  hogy
    aztán váratlanul újra felbukkanjanak. Tapasztalataink  ugyan  folyvást
    gyarapodnak, mégis gyakran azt  érezzük,  hogy  minél  többet  tudunk,
    annál kevésbé értjük a dolgokat. Ráadásul az ízlésünk is megváltozhat:
    megundorodhatunk az édestől, rákaphatunk helyette a  keserűre  vagy  a
    sósra.
        Visszatérő témáim  egyike:  a  kábelek.  Sokfélét  állítottam  már
    róluk,  időnként  beláttam,   hogy   tévedek,   majd   megcáfoltam   a
    tévedéseimet. Ebben az ügyben egyre bizonytalanabb vagyok,  s  már-már
    azon gondolkodom, hogy a  Hifi  Magazin  e  leges-legutolsó  kötetében
    vajon nem kéne-e összes tanaimat nyilvánosan  visszavonnom  (mint  II.
    József a halálos ágyán az összes rendelkezését). De ezt  azért  mégse.
    Kábel-teóriám, ha egészében véve nem fedi is le  a  teljes  valóságot,
    valószínűleg magában hordozza  az  igazság  egyes  magvait.  Ezeket  a
    magvakat próbálom most utoljára kihüvelyezgetni, és  ki  is  egészítem
    őket néhány további magocskával.
        Lényegében  az  Egyeres/Sodrott,  illetve  a  Közönséges/Speciális
    kábelek problematikájáról van szó.  Megismétlem,  amit  már  annyiszor
    elmondtam: a speciálkábelek (és általában a sodrott típusok) többnyire
    sokkal "nagyobbat szólnak", mint az egyeresek (pláne mint a közönséges
    villanyvezeték). Ez eddig rendben  is  volna,  csak  az  a  baj,  hogy
    valahogy nagyobb zavarhatást is keltenek. Némelyeket (s  korántsem  én
    vagyok az egyetlen!) ez szörnyen idegesít, szinte nem is tudnak tőle a
    zenére figyelni. További  bajok  forrása,  hogy  a  speciálgyártmányok
    közül is ahány típus, annyiféleképpen szól, és valamennyi  borzasztóan
    rendszerfüggő. Gyakran riasztóan drágák, egy-egy  méterjük  a  legjobb
    esetben is sok-sok száz forintba,  rosszabb  esetben  sok-sok  tízezer
    forintba kerül(!). Mindegyik mögött  egy-egy  megszállott  konstruktőr
    áll,  komplikált  tervezési  filozófiával,  továbbá  olyan,  misztikus
    érvekkel, amelyekkel nem érthet egyet az elfogulatlan  szakember  (még
    kevésbé az elfogult  konkurencia).  Tessék  összehívni  (hogy  csak  a
    legismertebbeket említsem:) a Monster, az Isoda,  a  van  den  Hul,  a
    Siltech, a  Cardas,  a  Kimber  és  az  Audio  Note  szakembereit  egy
    kerekasztal-értekezletre, hogy döntsék el  végre,  melyikük  kábele  a
    legtudományosabb. Szerintem pillanatokon belül  hajbakapnának.  Mintha
    csak Ivor Tiefenbrunn és Tourai Moghaddam próbálná  meggyőzni  egymást
    észérvekkel arról, hogy vajon a Linn Sondek,  avagy  inkább  a  Roksan
    Xerxes testesíti-e meg a műszaki tökéletességet...
        Tény, hogy a legjobb, leginkább összehangolt High-End berendezések
    darabjai   kivétel   nélkül   valamiféle   speckábellel   csatlakoznak
    egymáshoz. De az is tény, hogy  amikor  az  átlaghifista  megveszi  és
    hazaviszi ezeket a kábeleket, gyakran ugyanúgy csalódik  bennük,  mint
    ahogy a  külön-külön  megvásárolt  csábos  készülékekben  is  csalódni
    szokott.
        Szemben a  speckábelekkel  (s  általában  a  sodrott  típusokkal),
    amelyeknek hangjában mindig valamiféle "többletet" érzek, a közönséges
    egyeres vezeték zenéje inkább hiányérzetet kelt. A sávszélei  hamarabb
    lekonyulnak,  a  dinamikája  csekélyebb  -   ámde   gyakran   könnyebb
    hallgatni, "nem nyomja annyira a  fület".  Ezek  a  hatások  (tehát  a
    negatív is, a pozitív is) annál erősebbek,  minél  vékonyabb  a  drót.
    Végül még egy észrevétel. Olvasóink visszajelzése szerint (s most  már
    szerintem is) halálbiztosra  vehető,  hogy  az  egyenes  kábel  sokkal
    ritkábban válik be interconnectnek, mint hangszóróvezetéknek.
        "Testamentumom"  tehát  csak  az  utóbbira,  a  hangszóróvezetékre
    vonatkozik. Elvetve a  szélsőségeket,  a  kb.  2  milliméter  átmérőjű
    (esetleg picit vastagabb  vagy  vékonyabb),  fekete  pvc-vel  bontott,
    filléres rézdrótot "hagyományozom"  a  kezdő  hifistára,  azzal,  hogy
    először mindig ezt próbálja ki. Hallgassa  legalább  egy  hétig;  hogy
    miért ilyen sokáig, arra majd mindjárt visszatérek!  Utána,  ha  talál
    magának valami alkalmatos speckábelt, és azt jobbnak érzi, ám  váltson
    át arra, de akkor is azt javaslom, hogy egy  hét  után  próba-,  avagy
    ellenpróbaképpen még egyszer vegye elő a  közönséges  rézkábelt.  Sőt,
    valahányszor változtat a berendezésén (új lemezjátszó, új erősítő,  új
    hangsugárzó), érdemes  elővennie  a  sutból  a  szimpla  kábelt,  mint
    valamiféle  etalont.  Időnként  meglepetést  fog  okozni  -  s  ennyit
    biztosan megér.


    Réz és ezüst

        Az ezüst fölényesen jobb kábelanyag a réznél - erről olyan sokszor
    meggyőződhettem,  hogy  már  nem  láttam  értelmét  újabb,   ellenőrző
    kísérletnek.
        És, mint annyiszor, most is kiderült, hogy kísérleteim nem  voltak
    egzaktak. Meg kell ismételni őket. Megint nem  vettem  figyelembe  egy
    nagyon fontos paramétert.
        Ez  a  paraméter  nem   a   tisztaság.   Réz-   és   ezüstdrótjaim
    vegytisztasága egyaránt a háromkilences és a  négykilences  közé  esik
    (99,9599,97), hazánkban normális  körülmények  között  ilyenre  futja,
    ebből a szempontból tehát  nincs  köztük  különbség.  A  megmunkálásuk
    viszont nem volt azonos. A rézdrótjaim ugyanis mindig gyáriak  voltak,
    az ezüstdrótot viszont magam húzattam. Mint laikusnak,  kezdetben  nem
    volt  tudomásom  arról  a  gyakorlatról,  hogy  húzás  után  a  drótot
    hőkezeléssel "visszalágyítják",  miáltal  a  fém  visszanyeri  eredeti
    kristályszerkezetét, vagy legalább közelebb kerül hozzá. Aztán, amikor
    felhívták rá a figyelmemet, az  ezüstdrótokkal  folytatott  kísérletek
    során magam is meggyőződhettem  róla,  hogy  a  "nyers"  huzal  hangja
    kemény, érdes volna, és  hogy  a  visszalágyított  fém  a  szó  szoros
    értelmében lágyabban szól.
        A boltban kapható rézdrót, mint kinyomoztam, csak  nagyon  kevéssé
    van  visszalágyítva,  hiszen   a   normál   használatban   nem   zenei
    hangminőséget várnak  tőle,  más  kritériumoknak  kell  eleget  tennie
    (kezelhetőség, szakítószilárdság). Utánajártam a dolognak, és úgy  néz
    ki, hogy a Csepel Fémművek jóvoltából  sikerül  hozzájutnom  különféle
    vastagságú,  maximálisan  visszalágyított   rézdrótokhoz.   Már   csak
    lapzárta után tudok kísérletezgetni  velük,  de  valószínűnek  tartom,
    hogy szebben fognak szólni a közönséges bolti kábelnél. Ha várakozásom
    nem csal meg, forgalomba hozathatjuk ezt a "lágy" rézvezetéket.  Mégha
    kis tételről van is szó  (amelyet  aztán  a  Kábelgyárban  persze  még
    szigeteltetni is kell!), ez a fajta kábel egyszerűen nem tudna annyira
    drága lenni, hogy bárki visszakézből ne vehetne belőle pár  métert.  A
    hifi-kereskedők közül az Informatékának nincs  saját  speckábele,  így
    hát ezt a céget kérdeztem  meg,  nem  kockáztatna-e  meg  pár  tízezer
    forintot az általam ajánlott derótokra  (még  reklámnak  is  megérné).
    Bíztató választ kaptam, úgyhogy itt most meg merem ígérni, hogy  ha  a
    lágy drót jobb a közönségesnél (amire, ismétlem, szerintem  elég  nagy
    az  esély),  akkor  a  jövő  év  elejére  biztosan  lesz   belőle   az
    Informatékánál, illetve a Hifi  Barlangban.  És  akkor  legyen  ez  az
    Etalon, amelynél persze majd sokkal-sokkal jobbat is lehet  találni  -
    az a kérdés, mennyiért.
        Hogy milyen vastag lesz ez a kábel, azt még nem  tudom.  Én  eddig
    inkább vékony drótokat ajánlottam, de most  ismét  visszavonulót  kell
    fújnom.  Meg  kell  ismételnem  a  kísérleteimet,  mert   nem   vettem
    figyelembe egy másik  paramétert  sem,  amely  pedig  az  előzőnél  is
    fontosabb. Ez a paraméter: az idő.
        Ma már tudom, hogy akárcsak a készülékeknek, a kábeleknek  is  "be
    kell égniük". Kezdetben nyersen szólnak, és az a bizonyos  (PWB-féle?)
    zavarhatásuk is erős. A használat során aztán  nemcsak  a  hangminőség
    javul, hanem  a  zavarhatás  is  csökken.  Ez  az,  amire  nem  voltam
    tekintettel annakidején, amikor a különböző vastagságú drótok  hangját
    hasonlítottam össze. Sajnos, a drótokkal nem lehet sietni, nem  szabad
    tucatnyi kábelt egyetlen délután leforgása alatt A-B tesztelni.  (Hogy
    készülékeket sem volna szabad így  vizsgálni?  Nagy-nagy  igazság.)  A
    kábeleket tehát be kell kötni annak rendje és módja  szerint,  és  úgy
    kell hagyni őket, napokig, de akár egy hétig is. Most már egyre inkább
    úgy vélem, hogy az egyeres hangszórókábelek közül a vastagabbak az idő
    múlásával sokkal többet nyernek, mint a vékonyabbak. (Ez  a  fejlemény
    kizárja,  hogy  tovább  kísérletezgessek  az  ezüsttel.  Így  már  túl
    költséges volna a dolog!)  Ígérem  viszont,  hogy  nem  fogok  sietni,
    türelmesebben fogok válogatni a különféle átmérőjűek között.
        (Most majd úgyis jobban ráérek, ha  közben  nem  kell  újságot  is
    csinálnom.)


    Időszámítás

        A kábelek azonban nem csak egyféleképpen számolják  az  időt.  Nem
    csak arról van szó, hagytunk-e nekik elegendő időt a  "beégéshez";  ez
    még csak az egyik,  éspedig  a  kevésbé  misztikus  fele  a  dolognak.
    Furcsább ennél, hogy - no várjunk csak, hol  is  kezdjük.  Kezdjük  az
    erősítőknél.
        Az erősítőkről (CD-játszókról stb.) már eddig is tudtuk, hogy csak
    üzemmeleg állapotban érzik jól  magukat,  "hűvös"  fejjel  nem  tudnak
    igazán szépen zenélni. Lehet  erre  találni  mindenféle  magyarázatot,
    elsősorban a kondenzátorokat gyanúsítják azzal, hogy bekapcsolás  után
    csak órákkal (napokkal?) érik el "egyensúlyi állapotukat".  Az  tehát,
    hogy a készülékeket  a  legjobb  volna  permanensen  feszültség  alatt
    tartani, nem hangzik túl misztikusan.
        "Ha  csak  ennyi  kell,  hát  legyen!"  -  mondaná  a  Hifista.  A
    félvezetős masinákat, pláne a kisebb teljesítményűeket  nem  túl  nagy
    kockázat  mindig  bekapcsolva  tartani.   Igaz,   hogy   ez   némiképp
    megrövidíti az élettartamukat, de legalább ugyanennyit, ha nem  többet
    nyerünk  azáltal,  hogy  elmarad  a  folytonos  ki-bekapcsolgatás,  az
    üzemhibák leggyakoribb forrása. Valójában  tehát  nem  fizetünk  extra
    árat azért, hogy bármikor kapásból nekiülhessünk zenét hallgatni; hogy
    ne  kelljen  jóval  előbb  észbekapni  és  rituálisan  bekapcsolni  az
    erősítőt,  hogy   majd   két   óra   múlva   optimális   hangminőséget
    élvezhessünk.
        De vajon optimális lesz-e a hang attól, hogy a gép már  egy  ideje
    be van kapcsolva? Vajon a készüléknek  csupán  feszültség  alatt  kell
    lennie? Vagy inkább attól "melegszik be",  hogy  jó  alaposan  meg  is
    hajtjuk, komplex zenei programmal? Amennyire meg tudom ítélni, mind  a
    kettő számít. Bármennyivel korábban  kapcsoltuk  is  be  az  erősítőt,
    zenehallgatás közben többnyire tovább javul a  hangminősége.  Ismerjük
    el, ebben sincs semmi misztikus. (Ezt az  effektust  sem  én  ismertem
    fel, én is másoktól hallottam róla.)
        No  de  mit  szóljunk  ahhoz,  hogy  a  kábelek  is  hasonlóképpen
    viselkednek? Kábelek, amelyek hónapok óta használatban  vannak,  tehát
    már nagy valószínűséggel túlvannak a beégési perióduson,  szintén  nem
    szeretik, ha kivonjuk  őket  a  forgalomból.  Ezt  megintcsak  nem  én
    találtam ki, mi több: olyan emberektől hallottam, akiket a  legkevésbé
    sem lehet miszticizmussal gyanúsítani - ugyanis  egyik-másik  audiofil
    kereskedő számolt be nekem ilyesfajta élményeiről.  Más  kérdés,  hogy
    ezeket később az én tapasztalataim is megerősítették.  Szóval,  tegyük
    fel, hogy már órák óta szól a zene, és ekkor (feltehetőleg szeánszolás
    közben) kábelt cserélünk. Jegyezzük meg jól  a  hangját,  és  hagyjunk
    mindent a helyén. Másnap (vagy harmadnap)  esetleg  azt  tapasztaljuk,
    hogy  a  hangminőség  valahogy  lágyabb,  simább,  kulturáltabb  lett.
    Eszerint vagy a kábelnek van szüksége az újbóli bemelegítésre... netán
    az egész rendszer volna az, amely csak egy  bizonyos  idő  után  "érik
    össze"?  Ki-ki  válassza  magának  azt   a   magyarázatot,   amely   a
    vérmérsékletének jobban megfelel. Misztikumot, azt  talán  még  mindig
    nem muszáj emlegetnünk.
        De mit szóljunk ahhoz (és most már harmadszor  hangsúlyozom,  hogy
    ezt a "tippet" is  mástól  kaptam),  szóval,  mit  szóljunk  ahhoz  az
    abszurditáshoz,  hogy  még  egy   lemezjátszó-asztalkának   is   lehet
    bemelegedési ideje? Hallgatjuk a zenét, minden  be  van  kapcsolva,  a
    lánc össze van lőve, a kábelekhez hozzá  sem  nyúlunk,  éppen  csak  a
    lemezjátszót vagy  az  erősítőt  emelintjük  át  egyik  asztalkáról  a
    másikra.  Szól,  ahogy  szól.  Meghallgatjuk  másnap-harmadnap  -   és
    egyszercsak felfedezzük (mégha kisebb mértékben is) ugyanazt  a  fajta
    különbséget, amit az erősítőn, tuneren, magnón vagy kábeleken  idézett
    elő a rajtuk permanensen áthaladó feszültség.
        Holott a lemezjátszó-asztalkánk csatlakozódugóját nem is dugtuk be
    a konnektorba...