Audio-kultúra



Búcsú A Hifi Magazin utolsó számát tartja kezében az Olvasó. Amit oly sokszor rebesgettünk, és amit (mint a tréfából farkast kiáltó pásztorgyerek szavát) senki nem vett komolyan, az most bekövetkezett. A HFM ezzel az évvel tényleg megszűnik. Élt 14 évet - béke betűire. Talán nem is csak az anyagiakon múlt a sorsa. Tény, hogy lapunk (mint szinte kivétel nélkül az összes lap a magyar sajtóban) veszteséges, dehát ez már máskor is előfordult velünk, s mindig túléltük a krízist, addig talpaltunk, amíg újabb kiadót, újabb sponzort, újabb pénzeket nem találtunk. Ehhez azonban hit, remény, sőt: fanatizmus szükségeltetik, és az én fanatizmusom az évek során szép lassan lelohadt. Belefáradtam a Hifi Magazinba. Nem fizikailag vagy szellemileg, hanem lelkileg. A Hifi Magazin maga is belefáradt ebbe a küzdelembe, van annyi önkritikai érzékem, hogy belássam. Ez a lap már nem az, ami 1979-ben volt. Akkoriban romantikus idők jártak, és romantikus volt a HFM is, telve önbizalommal és küldetéstudattal, mint ezt első, forradalmi kiáltványunk címe is jelezte: "AUDIO-KULTÚRA 0 ÓRA 0 PERC 0 MÁSODPERC..." Az óramutató azóta jócskán előrehaladt. E tizennégy esztendő alatt feltérképeztük a High Fidelityt, megismertük főbb vonulatait, kijártuk összes iskoláit (mindig két leckével az Olvasó előtt), elkövettünk minden lehetséges szamárságot (mások helyett, hogy ne nekik kelljen elkövetniük), s elmondtunk minden bölcsességet is, amit el tudtunk vagy el akartunk mondani. Érdemes-e még évente háromszor ismétlésekbe bocsátkoznunk? Lapunk annyiban volt kevesebb (és több) bármely más hifi magazinnál, hogy a nyolcvanas évek jellegzetesen kelet-középeurópai magyar hifistáját szolgálta ki a jellegzetesen kelet-középeurópai piacon. A romantikának vége, mostantól idehaza is a legkíméletlenebb racionalizmus fog uralkodni. A HFM-et még elsősorban a klasszikus állami nagyvállalatok tartották el, s ezért olymértékű függetlenséget élvezett, amelyet a nyugati magazinok szerkesztői elképzelni sem tudnának. Időközben az állami nagyvállalatok és az önzetlen sponzorok kipusztultak, következésképpen a jövendő magyar hifi magazinokat -ha lesznek ilyenek- csakis a hazai hifi szakma tarthatja el. Hogy a majdani lapszerkesztők hogyan fognak egyensúlyt találni az őszinteség és az elkötelezettség között, ezt még csak elképzelni sem tudom, de kifinomult diplomáciai érzékre lesz szükségük, annyi szent! (Van egy hírem: máris alakulóban van egy újabb hifi-magazin, a novemberi hifi kiállításon meg is jelent az első száma. Mi már csak annyit tehetünk, hogy közreadjuk az új lap szerkesztőjenek köszöntőjét) A Hifi Magazin tehát megszűnik - dehát megszűnhet-e az a 40 kötet, amelyet 1979 óta publikáltunk, s amely ott sorakozik többezer hifista könyvespolcán?! (Az első évben, 1979-ben csak 1, a következőkben 3-3 lapszámot adtunk közre, ez éppen 40.) Egy ismert mondás szerint "nincs érdektelenebb a tegnapi újságnál". Mi mégis abban bízunk, hogy magazinunk (szakfolyóiratunk? könyvsorozatunk?) csak részben avul el, s egyes részletei még sokáig megtarthatják időszerűségüket. A következő oldalakon katalógust csinálunk, felvillantjuk a 40 kötet címlapját, s mindegyik mellé odaírjuk egy-két cikk címét, azokét, amelyekre mi szívesen emlékezünk, s amelyekhez esetleg, az Olvasónak is érdemes lesz időről időre visszalapoznia. Ami hátra van még, a köszönetnyilvánítás. Tizennégy év nagy idő, sok mindenkinek voltam a lekötelezettje, sok mindenkinek illik köszönetet mondanom: munkatársaknak, üzletfeleknek, szimpatizánsoknak, támogatóknak. Kettejüknek azért mindenképpen le szeretném itt írni a nevét. Az egyik - természetesen szerkesztőtársam, Sólymos Antal, aki a maga szerény módján, a háttérből formálta a Hifi Magazin műszaki programját. A mérnök a maga biztos szaktudásával úgy támasztotta alá a publicistát, mint ahogyan a rivaldafény magasságában brillírozó artistát tartja vállán társa, az erős és biztoskezű, de árnyékban dolgozó "untermann". A másik, akinek név szerint is köszönetet mondok, barátom és legutóbbi kiadóm, Futász Dezső, ama nagyon kevés ember egyike, aki a Hifi Magazint és szerkesztőjét valóban önzetlenül kedvelte. Ő volt az, aki a HFM életét három teljes évvel meghosszabbította. S végül hadd mondjak köszönetet annak, aki lehetővé tette, hogy 14 esztendőn át (még e korántsem barátságos társadalomban is) hasznosnak, fontosnak, újságírónak érezhettem magam. Hadd mondjak köszönetet az Olvasónak.