Audio-kultúra |
Búcsú
A Hifi Magazin utolsó számát tartja kezében az Olvasó. Amit oly
sokszor rebesgettünk, és amit (mint a tréfából farkast kiáltó
pásztorgyerek szavát) senki nem vett komolyan, az most bekövetkezett.
A HFM ezzel az évvel tényleg megszűnik. Élt 14 évet - béke betűire.
Talán nem is csak az anyagiakon múlt a sorsa. Tény, hogy lapunk
(mint szinte kivétel nélkül az összes lap a magyar sajtóban)
veszteséges, dehát ez már máskor is előfordult velünk, s mindig
túléltük a krízist, addig talpaltunk, amíg újabb kiadót, újabb
sponzort, újabb pénzeket nem találtunk. Ehhez azonban hit, remény,
sőt: fanatizmus szükségeltetik, és az én fanatizmusom az évek során
szép lassan lelohadt. Belefáradtam a Hifi Magazinba. Nem fizikailag
vagy szellemileg, hanem lelkileg.
A Hifi Magazin maga is belefáradt ebbe a küzdelembe, van annyi
önkritikai érzékem, hogy belássam. Ez a lap már nem az, ami 1979-ben
volt. Akkoriban romantikus idők jártak, és romantikus volt a HFM is,
telve önbizalommal és küldetéstudattal, mint ezt első, forradalmi
kiáltványunk címe is jelezte: "AUDIO-KULTÚRA 0 ÓRA 0 PERC 0
MÁSODPERC..." Az óramutató azóta jócskán előrehaladt. E tizennégy
esztendő alatt feltérképeztük a High Fidelityt, megismertük főbb
vonulatait, kijártuk összes iskoláit (mindig két leckével az Olvasó
előtt), elkövettünk minden lehetséges szamárságot (mások helyett, hogy
ne nekik kelljen elkövetniük), s elmondtunk minden bölcsességet is,
amit el tudtunk vagy el akartunk mondani. Érdemes-e még évente
háromszor ismétlésekbe bocsátkoznunk?
Lapunk annyiban volt kevesebb (és több) bármely más hifi
magazinnál, hogy a nyolcvanas évek jellegzetesen kelet-középeurópai
magyar hifistáját szolgálta ki a jellegzetesen kelet-középeurópai
piacon. A romantikának vége, mostantól idehaza is a legkíméletlenebb
racionalizmus fog uralkodni. A HFM-et még elsősorban a klasszikus
állami nagyvállalatok tartották el, s ezért olymértékű függetlenséget
élvezett, amelyet a nyugati magazinok szerkesztői elképzelni sem
tudnának. Időközben az állami nagyvállalatok és az önzetlen sponzorok
kipusztultak, következésképpen a jövendő magyar hifi magazinokat -ha
lesznek ilyenek- csakis a hazai hifi szakma tarthatja el. Hogy a
majdani lapszerkesztők hogyan fognak egyensúlyt találni az őszinteség
és az elkötelezettség között, ezt még csak elképzelni sem tudom, de
kifinomult diplomáciai érzékre lesz szükségük, annyi szent! (Van egy
hírem: máris alakulóban van egy újabb hifi-magazin, a novemberi hifi
kiállításon meg is jelent az első száma. Mi már csak annyit tehetünk,
hogy közreadjuk az új lap szerkesztőjenek köszöntőjét)
A Hifi Magazin tehát megszűnik - dehát megszűnhet-e az a 40 kötet,
amelyet 1979 óta publikáltunk, s amely ott sorakozik többezer hifista
könyvespolcán?! (Az első évben, 1979-ben csak 1, a következőkben 3-3
lapszámot adtunk közre, ez éppen 40.) Egy ismert mondás szerint "nincs
érdektelenebb a tegnapi újságnál". Mi mégis abban bízunk, hogy
magazinunk (szakfolyóiratunk? könyvsorozatunk?) csak részben avul el,
s egyes részletei még sokáig megtarthatják időszerűségüket. A
következő oldalakon katalógust csinálunk, felvillantjuk a 40 kötet
címlapját, s mindegyik mellé odaírjuk egy-két cikk címét, azokét,
amelyekre mi szívesen emlékezünk, s amelyekhez esetleg, az Olvasónak
is érdemes lesz időről időre visszalapoznia.
Ami hátra van még, a köszönetnyilvánítás. Tizennégy év nagy idő,
sok mindenkinek voltam a lekötelezettje, sok mindenkinek illik
köszönetet mondanom: munkatársaknak, üzletfeleknek, szimpatizánsoknak,
támogatóknak. Kettejüknek azért mindenképpen le szeretném itt írni a
nevét. Az egyik - természetesen szerkesztőtársam, Sólymos Antal, aki a
maga szerény módján, a háttérből formálta a Hifi Magazin műszaki
programját. A mérnök a maga biztos szaktudásával úgy támasztotta alá a
publicistát, mint ahogyan a rivaldafény magasságában brillírozó
artistát tartja vállán társa, az erős és biztoskezű, de árnyékban
dolgozó "untermann". A másik, akinek név szerint is köszönetet mondok,
barátom és legutóbbi kiadóm, Futász Dezső, ama nagyon kevés ember
egyike, aki a Hifi Magazint és szerkesztőjét valóban önzetlenül
kedvelte. Ő volt az, aki a HFM életét három teljes évvel
meghosszabbította.
S végül hadd mondjak köszönetet annak, aki lehetővé tette, hogy 14
esztendőn át (még e korántsem barátságos társadalomban is) hasznosnak,
fontosnak, újságírónak érezhettem magam. Hadd mondjak köszönetet az
Olvasónak.