Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Kazettás kvartett: 2 Sony, 2 TEAC
Nem is kéne odaírnunk, hogy "kazettás". Ma már a kazettás deck "a"
magnó - az orsós gépek teljesen kimentek a forgalomból. A digitális
R-DAT még nem veszélyezteti a jó öreg kazetta pozícióját: hifistáknak
túl profi, profiknak amatőr (a jobb profiknak, legalábbis). Felvételre
alkalmas R-CD ("CD-magnó") már létezik ugyan, de még távol van attól,
hogy széles körben elterjedhessen. Talán a Philips DCC-je, azaz
digitális kompaktkazettája lesz az a médium, mely előbb-utóbb a
hagyományos kompaktkazetta örökébe léphet, de eddig csak kiállításokon
mutatták be, boltban még nem kapható. Habár ahogy a Philips
rámenősségét ismerjük, feltételezzük, hogy a DCC-vel is rövidesen
elárasztja az egész világot - mint 30 évvel ezelőtt tette a
kompaktkazettával és 10 éve a CD-vel. Jelenleg azonban a "közönséges"
kazetta még él és virágzik, és csak a legelőrelátóbb és
legaggályoskodóbb kereskedők számolnak azzal, hogy a kazetta forgalma
a közeljövőben visszaeshet.
Dehát minek is magyarázkodunk annyit. A hifisták többsége egyben
magnós is: nem akar lemondani arról, hogy önállóan szerkeszthessen
magának műsort. Jelen revünk érdekes lesz, mert nívós gépeket
sorakoztatunk fel: két típust a Sonytól (TC-K370 és 570), kettőt az
ismert magnóspecialista TEAC-tól (V-3000 és 5000). A négy magnó közül
3 háromfejes... végre! (A szerkesztők örömteli felkiáltása: javulnak a
közállapotok! Mellesleg a háromfejes magnókat tesztelni is sokkal
könnyebb, nem kell annyit nyűglődni velük, mint a kombifejes
típusokkal.)
A Sony készülékeket az R. A. Trade hozza be Magyarországra, s igen
széles választékot vonultat fel (néhány oldallal később két
CD-játszóját is szemügyre fogjuk venni). A TEAC-ot a kecskeméti Hifi
Hobby képviseli hazánkban. (Ő forgalmazza a TASCAM-ot is, mely márka
valahogy úgy kapcsolódik a TEAC-hoz, mint a Studer a Revoxhoz.)
*
SONY TC-K370
Kétfejes, kétmotoros típus. A kazettafajtákat felismeri, és
automatikusan alkalmazkodik hozzájuk. Fel van ruházva Dolby B és C
zajcsökkentővel, valamint HX Pro magasátvitel-javító felvételi
elektronikával.
A csúcsszintmérő csatornánként 8 LED-et tartalmaz (többnek
látszik, mert mindegyik két-két kis ablakocskát világít meg).
Szintlépcsők: -végtelen, -20, -10, -6, -3, 0, +3, +6dB. A
kivezérlésjelzőt két piros LED "támogatja", amennyiben az egyik a
vasoxid és krómdioxid, a másik pedig a metál szalag célszerű
kivezérlésekor villan fel (0, illetve +3dB). Ezzel a szolgáltatással
mintegy azt is visszajelzi a gép, hogy helyesen érzékelte-e az eltérő
szalagfajtákat.
A számlálószerkezet három számjegyes, hagyományos kivitelű.
A kezelőszervek a kijelző alatt helyezkednek el. Jobboldalt a
nagyméretű felvételi szintszabályzó alatt két kis potméter: a
balansz-szabályzó és az előmágnesezés-finomszabályzó (még visszatérünk
rá).
Néhány "rejtett", de hasznos szolgáltatás. Gyors visszafelé
csévéléskor szalagvégen a gép megáll, lejátszásra kapcsol. Lejátszás +
egyidejű gyorscsévéléskor megkeresi az első műsorszünetet, ott megáll
és szintén lejátszásra kapcsol (Automatic Music Sensor, AMS).
Felvételkor a némítógombbal tetszőlegesen hosszú szünetet iktathatunk
a műsorba. (Ha csak röviden nyomjuk meg, a szünet hossza 4 másodperc
lesz, a szünetet követően a készülék pillanat-álljra kapcsol.) A
hátoldalon vonal be- és kimenet: 2 pár RCA aljzat.
FELÉPÍTÉSE
A mechanikát két egyenáramú motor működteti. Az egyik gyorscsévék
a másik a lendkereket hajtja meg, lapos gumiszíjjal.
A készülék elektromos felépítése állagosan bonyolult. Felvételkor
a jel útja: szint- és balansz-szabályzók Dolby IC (mindkét csatorna
áramkörét tartalmazza) - Fejmeghajtó IC-s erősítő és korrekciós
fokozat - HX Pro áramkör - kombinált fej. A kapcsolók, érzékelők stb.
jelét a központi vezérlő IC fogadja, s ez működteti az egész
készüléket, a kivezérlésjelző LED-ekkel együtt. A jel útja
lejátszáskor: kombifej - IC-s erősítő - Dolby IC - némító fokozat -
vonal kimenet. A zenekereső funkcióhoz külön IC-s áramkör járul.
A tápegység viszonylag bonyolult, ±7,5 és +5V stabil feszültséget
szolgáltat, és bontható szalagkábel köti össze az elektronikával és a
mechanikával.
Amikor a készüléket kibontjuk, meglepődünk: nem találjuk az
elektronikát. Az aljlapra ugyanis csak a hálózati transzformátort és a
tápegység nyomtatott áramköri lapját építették - minden egyebet az
előlap hátoldalára szereltek.
Már említettük a TC-K370 egyik fontos szolgáltatását, az
előmágnesezés finomszabályzást. A többnyelvű kezelési útmutatóban
elmondják ugyan, hogyan működik, de nem közölnek olyan, áttekinthető
táblázatot, amely megmutatná az optimális beállítás pozícióját az
ismertebb kazettatípusokra. Emlékezzünk csak az Aiwa AD-F220-ra, régi
etalonunkra (amely sehogyan sem akar elavulni). Arra bizony
felragasztottak egy részletes adatokat tartalmazó, színes tabellát, a
kezelési útmutatóban közölt táblázaton kívül!
MÉRÉSEINKHEZ
A diagramokat helykímélés céljából kissé megkurtítottuk:
leszabdaltuk a diagrampapír fölösleges részeit. Olvasóink többsége ezt
nem fogja veszteségnek érezni. Azok a műszaki szakemberek, akik
ragaszkodnának a diagram mint dokumentum eredetiségéhez, higgyék el
becsületszóra, hogy a görbéket nem retusáltuk. Eredetiek, olyanok,
amilyennek a B&K szintíró rajzolta őket.
A TC-K370 egyszerű, átlagos készülék - ennek fényében kell
megvizsgálnunk a tudományát. Ehhez képest a nyávogása átlagosnál
alacsonyabb, dicséretes dolog a mai spórolós világban. A
szalagsebesség pontos, jól állították be a gyárban.
A lejátszási frekvencia-jellegörbe magasban esik, 10kHz-en 2,5-3dB
a hiány, 16kHz-en már 5-6dB az eltérés vasoxiddal és csaknem 4,5dB
krómmal (illetve metállal, hiszen az is azonos korrekciót igényel).
Bizony egyenletesebbet vártunk! A teljes frekvenciaátvitel szerencsére
szebb, de ott is: metálon 15kHz-nél már jócskán leesik a szint. A
másik két szalagfajtán az előmágnesezést optimálisra állítottuk. A
legkedvezőbbet a potméter minimális állásában kaptuk, ami arra vall,
hogy a gyárban túl nagyra vették az előmágnesezést. Metál szalagon
azonban a finomszabályzó gyakorlatilag hatástalan, azon tehát nem
lehetett kompenzálni a magashiányt.
Érdekes viszont, hogy a Dolby kivételesen alig-alig ront a
közállapotokon. Az átvitel nagyjából egyenletes marad.
Alacsony frekvenciákon aggasztóan hullámos a görbe. Mint
ismeretes, ez mindig a magnófej bűne.
A torzítások megfelelőek, a zajok alacsonyak, a törlési és az
áthallási csillapítás tisztességes.
A szintszabályzás viszont már nem teljesen pontos, ha a 0dB-s
felvételt visszajátsszuk, krómon és metálon mínusza dB-t mutat.
Összefoglalva: egyenletesen átlagos készülék.
SONY TC-K570
Az első, a legelső háromfejes-hárommotoros magnó a Hifi Magazin
tesztrovatában. De valójában ez sem igazi hárommotoros, mert a
harmadik motorja nem a szalag vezetésével, hanem csupán
üzemmód-kapcsolgatással foglalkozik. A főmotor kettős lendkereket
forgat, a szalagot kettős tengellyel hajtja meg (dual capstan).
Kinézetét tekintve a TC-K570 hasonlít az öccsére, csupán néhány
gombbal több van az öltözékén. Alább inkább csak azokra a kunsztokra
térünk ki, amelyeket a nagyobbik magnó tud, a kisebbik meg nem.
A TC-K570-nel időzített felvételeket is készíthetünk; időkapcsoló
a készülék bal szélén. A számláló négyszámjegyes, digitális kivitelű,
és az időt jelzi percben-másodpercben. Mellette memóriagomb, kissé
odébb a monitorgomb (a felvétel azonnali visszajátszásához, hiszen ez
a magnó már háromfejes!), meg a display üzemmódváltó gombja. Utóbbival
elérhetjük, hogy a kijelzőn 1. minden információ megjelenjen, 2. csak
a szalagszámláló és a monitorjelző világítson, avagy 3. egyáltalán ne
jelződjön ki semmi.
A kivezérlés- és üzemmód-kijelző fluoreszcens típusú, 16
szintlépcsővel. Nagy vonalakban a mínusz végtelen, 30, 20, 10, 4, 0,
plusz 2, +4, +6, +8 decibeles lépcsők vannak feltüntetve rajta, de 0dB
közelében finomabb részletet is kimutat, így pontosabban lehet
dolgozni vele.
Bemeneti választókapcsoló is van a gépen. A két bemenet felirata
Line, illetve CD Direct. Minden szempontból teljesen azonosak, csak ha
az utóbbit használjuk, a műsorjel kikerüli a balansz-szabályzót.
A magnó hátoldalán 3 pár RCA aljzat: vonal be- és kimenet,
valamint közvetlen CD bemenet.
Az előmágnesezést itt is "finomra lehet állítani" - és itt sem
mondják meg, hogyan csináljuk.
Magnónk érzékelni képes az infravörös távvezérlő jelét. Ilyen
távvezérlőt ugyan nem adnak hozzá, de használhatjuk azokat a
(magnóhoz, erősítőhöz, receiverhez szánt) Sony távvezérlőket, melyeken
fel van tüntetve az "R" betű.
FELÉPÍTÉSE
Ennek a gépnek már meglehetősen bonyolult a lelkivilága, s nem
azért, mert hárommotoros. A vezérlés teszi ki a teljes elektronikának
majd' a felét. Felvételkor a jel útja: balansz-szabályzó (a közvetlen
bemenetről ez kiesik) és szintszabályzó - Dolby IC - némító fokozat -
fejmeghajtó és korrekciós erősítő - felvevőfej. A felvételi jelet a HX
Pro áramkör figyeli, s annak ismeretében megváltoztatja az
előmágnesezést. (Amelyet ellenütemű oszcillátorral állít elő. Ennek az
oszcillátornak a tápfeszültségét változtatja az
előmágnesezés-finomszabályzó is.) A Dolby IC egyik kimenete vezérli a
fejmeghajtó erősítőt és a kivezérlésjelző működtető IC-t. A készülék
működését mikroprocesszor hangolja össze.
A szervizkönyvben a lejátszófejet az LA betűkkel jelölik, ez
feltehetőleg annyit tesz, mint Laseramorphus; ilyet használnak a
legdrágább Sony magnókban is. Lejátszáskor a jel útja: lejátszófej -
IC-s erősítő - Dolby IC - némítás - vonal kimenet (és
fejhallgató-erősítő). Több kiegészítő áramon is alkalmaznak a gépben,
például a zenekereső funkcióhoz, a vezérlő IC bekapcsolás utáni
törléséhez stb. A készülék belsejében jónéhány kisebb-nagyobb panelt
találunk, s bontható szalagkábel köti össze őket. Az "enteriőr"
kellemesen rendezett képet mutat.
MÉRÉSEINKHEZ
Igényes készülék, igényes specifikáció - igényesek lehetnek a
kritikusai is. A nyávogást így sem kárhoztathatjuk: sokkalta
alacsonyabb, mint a specifikált ±0,14%. Az átvitel is szép, a teljes
frekvenciagörbe vasoxidon úgyszólván ideális, és a Dolby sem ront
rajta sokat (krómon már több bajt okoz). Metállal mindkét csatorna
2dB-t kiemel, az előmágnesezés-finomszabályzó itt gyakorlatilag
hatástalan, a jelleggörbét nem lehet korrigálni. Metálon a 0dB-s szint
átvitelével is baj van, lekonyul. Az alacsonyfrekvenciás átvitel
viszont igen szép, a szokásos hepehupák enyhék, a határfrekvencia 20Hz
- mindez a lejátszófejet dicséri.
A torzítás megfelelő, a magnó jól van beállítva. A kivezérlésjelző
alatti jelzések a kivezérlés mértékére utalnak. Eszerint krómszalaghoz
a Sony itt +3dB-t ajánl, mi ezt sokalljuk, 0dB-t javaslunk. A zajok
igen alacsonyak, az áthallási csillapítás kifogástalan, a magas
frekvenciákon is.
A kivezérlésjelző krómdioxidon erősen téved (a jobb csatornán).
Összefoglalva: kisebb hibáitól eltekintve, ígéretes készülék.
TEAC V-3000
Jól megtermett, de elegáns magnó. Háromfejes, kétmotoros - második
motorja, akárcsak a kisebbik Sonyé, a csévélésről gondoskodik. Ezen is
van Dolby B, C, HX Pro, valamint infravörös távvezérlés - sőt,
távvezérlőt is adnak hozzá, amellyel az összes funkciót irányítani
lehet. Felépítésében a modern divatot követi, amennyiben a
mechanikáját nem baloldalt, hanem középen viseli.
A szalagszámláló 4 számjegyes, és kétféleképpen működhet: vagy a
hagyományos módon dolgozik, vagy pedig a már eltelt játékidőt mutatja
percben és másodpercben. Három gombocska szolgálja ki, a nullázógomb,
az üzemmódváltó és a memóriagomb (amellyel a számláló 0000
pozíciójához köthetjük a visszacsévélés végpontját). Ezt a
szolgáltatást általában memóriastopnak nevezik, a TEAC úgy hívja, hogy
Return to Zero (vissza a nullához), de a lényeg itt is ugyanaz.
Van a gépen fejhallgató-kimenet, előmágnesezés-finomszabályzó,
Timer, felvételi némítógomb, azonkívül monitorkapcsoló (hiszen
háromfejes a gép), továbbá kikapcsolható multiplex szűrő a Dolbyhoz.
A kivezérlésjelző csúcsszintet mér, 17 szintlépcsővel mínusz
végtelentől +10dB-ig. Bontása nulla dB környezetében 1dB, vagyis
nagyon pontosan dolgozik. A kijelző megadja az összes szokásos
információt (a szalagfajtáról, a zajcsökkentő bekapcsolásáról, a
monitor üzemmódról stb.).
FELÉPÍTÉSE
Elvi kapcsolási rajzot nem kaptunk hozzá, pedig kíváncsiak lettünk
volna a lelkivilágára. Belül mindenesetre rendezett, kulturált képet
mutat. A vezérlést tartalmazó áramkör külön lapon helyezkedik el (NEC
gyártmányú, D75004CU típusú IC-n alapul). A teljes elektronika a
tápegységgel egy nagyméretű NYÁK-on található. A hálózati
transzformátort a készülék bal sarkában szerelték fel. A Dolby B/C
áramkör Sony CXA1330S típusú IC, mások is ezt használják.
A mechanika hagyományos felépítésűnek látszik: egyenáramú motor
lapos gumiszíjjal, közepes méretű lendkerék. A csévélést egy másik
motor végzi. A közös búrába épített felvevő és lejátszó fejről nem
tudtunk meg semmit, a kezelési útmutató nem tesz említést róluk.
A készülék doboza fém, és négy nagy, kerek lábon nyugszik.
MÉRÉSEINKHEZ
Akárcsak az előző Sony, ez is értékes készüléknek számít, eszerint
kell tehát megítélnünk a mérések eredményét.
A szalagsebesség durván eltér a névleges értéktől - ekkorát
hibázni még egészen egyszerű, olcsó holmiknak sem szabad. Ez gyári,
beállítási hiba, és egyébként igen egyszerűen lehet korrigálni, egy
potenciométer segítségével, dehát ez nem a vásárló dolga. A nyávogás
átlagos - mármint ebben az emelt szintű kategóriában átlagos. A
bemeneti feszültségek/impedanciák kissé kilógnak a specifikációból.
A lejátszási frekvenciajelleggörbe vasoxid szalaggal magasban
erősen esik, 16kHz-en 3,5/5,5dB hiányzik. Krómon lényegesen jobb a
helyzet (-1dB, ez tisztességes eredmény). A teljes frekvenciaátvitel -
mindhárom szalagfajtán, az előmágnesezés optimumra állítása után -
átlagos. Feltűnő, hogy az átvitel egyensúlya kissé felborul: mélyben
hangsúlyoz, és onnan kezdve fokozatosan esik. A mélyfrekvenciás
átvitel valamivel hullámosabb, mint a Sony TC-K570-en volt. A Dolby B
hatása elviselhető, a C viszont már erősen módosítja a görbéket. A
nagyszinten készített görbék elfogadhatóak, bár a krómdioxidé 0dB
kivezérlésen tényleg eléggé görbe. Jobbat vártunk! Viszont metálon
(-10dB) úgyszólván ideális.
A többi paraméter nagyjából megfelel a specifikációnak.
Összegezve: van néhány légy a levesben.
TEAC V-5000
A nagyobbik testvér, több szolgáltatással, igényesebb kivitelben.
Természetesen háromfejes, továbbá 4 motoros. De még ebből a négyből
sem jut három a szorosan vett mechanikára, úgyhogy ez a gép is csak
kétmotorosnak számít. Többletszolgáltatása a kisebbik géphez képest a
programkereső Funkció, ez két irányban is működik. Maximum 15
műsorrészt tud megkeresni ("Computomatic Program Search", CPS).
Hasznos szolgáltatásnak látszik a CD-szinkron, vagyis hogy a magnót
(bizonyos) CD-játszókkal kombinálva, egyszerűbben indíthatjuk a
felvételt. (Ezt a célt szolgálja a szinkronizáló csatlakozás a
készülék hátoldalán.) A kivezérlésjelző ugyanaz, mint a kisebbik
típuson, de több információt ad, például segít a szalag
kalibrációjában, vagy abban, hogy CD-szinkron üzemmódban megkeressük a
CD-műsor legnagyobb kivezérlésű helyeit ("CD Check"). Ez a magnó
közvetlen CD-bemenetet is kapott. A hátoldalon tehát 3 pár aranyozott
RCA-aljzat, valamint egy 3,5mm átmérőjű Jack, a CD-szinkronhoz.
FELÉPÍTÉSE
Ehhez sem kaptunk szervizkönyvet.
A négy motor közül egy a kettős lendkereket hajtja (dual capstan),
a második csévél, a harmadik a kazettatartó fiókot mozgatja, a
negyedik pedig "besegít" a mechanika egyéb pontjain. Végülis nem nagy
az eltérés a V-3000 mechanikájához képest.
Az viszont lényeges különbség, ahogy itt a szalagot kalibrálni
lehet. A készülék 400Hz-es (kb. -20dB szintű) jelet szolgáltat, s
annak alapján ki lehet egyenlíteni a különböző szalagfajták
érzékenység-különbségét (szintbeállítás). Egy 8kHz-es mérőjellel pedig
beszabályozhatjuk az előmágnesezést, illetve annak révén a
frekvenciaátvitelt.
Odabenn, a gép belsejében szép rend van. A doboz fémből készült,
és ugyanolyan lábakon áll, mint a másik.
MÉRÉSEINKHEZ
Amit az imént már elmondtunk, most még inkább érvényes: drága,
jóminőségű készülék, tehát szigorúbban kell elbírálnunk, mint a
"mezei" modelleket.
A szalagsebesség itt elegendően pontos. A nyávogás viszont
magasabb a kelleténél. Liberálisan, azazhogy lineárisan mérve még
megfelelne, de az általánosan alkalmazott, felvétel/lejátszással
készített, súlyozással minősített érték bizony elmarad
várakozásainktól - ennél már a V-3000 is jobbat produkált! Lehet, hogy
egyedi hibáról, gyári pontatlanságról van szó, de a vásárlót ez nem
fogja megvígasztalni.
A lejátszási frekvenciajelleggörbe erről a magnóról már
elfogadható (ha nem is tökéletes), a teljes frekvenciagörbe pedig
kifejezetten szép. Legalábbis vasoxidról. A másik két szalagtípuson
azonban már erősen "loudness"-es színezetű görbéket kapunk: a felső
basszus kiemel, a prezensz behorpad, a magastartomány ismét
felkunkorodik. A nagyobb kivezérlésű felvételek is vegyes képet
mutatnak, az eredmény ismét vasoxidon a legbíztatóbb. Az alsó
határfrekvencia (3dB szintváltozással) tényleg mélyre esik, ha nem is
15Hz-re, mint a specifikáció állítja. A görbe alsó szakasza
egyenletes, bár nehéz elvonatkoztatni az 50 és kb. 200Hz közötti
kiemeléstől.
A kivezérlésjelző hiba nélkül jelez. A szalagkalibrálás is jól
működik - csak éppen nem úgy, ahogy a kezelési útmutatóban áll. Az
optimális átvitelt csak műszerrel tudtuk beállítani, vagyis addig
kísérleteztünk, míg a leglaposabb görbét nem kaptuk. Hogy mégis milyen
eredményt várhatunk, ha a kezelési útmutató tanácsa szerint járunk el,
szemléltesse a 25. diagram (krómdioxid, zajcsökkentő nélkül).
Láthatjuk, hogy 7kHz fölött a görbe erőteljesen kiemel, maximumát
18-20kHz körül éri el úgy 4-5 decibellel. És az előmágnesezés
finomszabályozásakor a kalibrációs szint viszonylag keveset változik,
vagyis nehéz megtalálni az optimumot.
Összegezve: a nyávogást sokalljuk, a kalibrációval nem vagyunk
igazán kisegítve - de azért egyértelmű, hogy igényes, jóminőségű
magnó.
Szeánsz
Végre, végre háromfejes gépek... nem kell a szeánsz előtt kínos
precizitással szintet állítani és felvételt készíteni. Egyszerűen csak
rá kell kötni a magnókat a CD-játszóra, a kimenetüket pedig az
erősítőre, és máris szól a zene: akár az eredeti műsor, akár a
magnófelvétel. Ha bármi nem stimmelne, menetközben, egy pillanat alatt
rendbe lehet hozni. A magnók A-B tesztje is egyszerű zenehallgatási
folyamattá válik - feltéve, hogy mindkét tesztkészülék monitorképes,
mint esetükben a két TEAC és a nagyobbik Sony. Csak a kombifejes
TC-K370 szeánszán kell visszatérnünk kőkorszaki módszereinkhez.
Megszabadulván a felvételkészítés nyűgétől, nem kellett előre
eldöntenünk, mely korongok műsorát vigyük szalagra. Szabadon
improvizálhattunk, hallgattuk, amire szeánsz közben kedvünk támadt. A
"műszerösszeállítás" a következőképpen festett: középen a Pioneer
CD-játszó, előtte az Audio Innovations erősítő, Sound Organisation
asztalkán (lásd a 4. Dimenzióban). Jobbról-balról a magnók, átlagos
minőségű fémasztalkán, közönséges, vékony pozdorjalapon. A kábelezés
hétköznapi volt: Orion hangszóróvezeték, Pioneer interconnect -
olyasfajta, amilyet a legtöbb hifista és (pláne) a legtöbb magnós
használ.
Szakítva eddigi gyakorlatunkkal, a magnózást nem az alvégen, hanem
a felsőházban kezdtük el, mert hát mi is szeretjük a könnyebb vége
felől megfogni a dolgot. Egy kis előítélet is vezérelt bennünket, azt
reméltük, hogy új etalont fogunk találni a becsületben megőszült Aiwa
AD-F220 helyett, amely úgyszólván agyonverhetetlen, holott mi már
régóta agyon szeretnénk verni (és ha a Technics magnók is úgy akarják,
már agyon is verhettük volna). Az Aiwa természetesen még elő fog
kerülni a későbbiek folyamán.
TEAC V-5000 ÉS V-3000
Ritka egyértelmű szeánsz volt, mindnyájan teljesen ugyanazt
hallottuk.
Mindenekelőtt: már az első pillanatban észrevettük, hogy a zene
szokatlanul hallgatható. Kazettás magnók ritkán tudják úgy
visszajátszani a muzsikát, hogy az ember bele tudjon feledkezni.
(Kivételek eddigi gyakorlatunkban: a nagy Nakamichik, a legnagyobb
Aiwa, talán-talán a "csúcs" Technics, a jobb hifi-videomagnók.)
Kazettás magnót hallgatva többnyire tudomásul kell vennünk, hogy a
hangkép göröngyös és kényelmetlen - a zenei történés dirib-darabkákra
esik szét. Ezúttal azonban egész jól éreztük magunkat, és bár az
analóg szalagzajtól, a "szalonnasütés sistergésétől" nehéz
elvonatkoztatni, a magnóhangot bármiféle zenén egységesnek és
élvezhetőnek ítéltük...
...még vasoxid szalaggal is! Krómon a szalagzaj némiképp csökken,
a tónusa is kevésbé zavaró. Metálra térve ugyanez a tendencia
folytatódik, azon az áron, hogy a hangkép egy kicsit felpuhul, és ezt
már nem mindenki szereti. (Négyünk közül ketten a krómot tartották
legjobbnak, egyvalaki a metálra szavazott, a negyedik zsűritag
határozatlan maradt.) Jegyzeteinken nem térünk ki az egyes
szalagfajtákra, ugyanis a két magnó közötti különbség mértéke és
karaktere végig azonos maradt.
TEAC V-5000. Nagyon jól szólnak. A zene észrevehetően veszít ugyan
az elevenségéből, de a nagyobbik magnón veszít kevesebbet:
méltóságosabb, lágyabb, és mintha nyugodtabb is volna. Valami jobban
van megcsinálva rajta (holott a fődarabjaik gyakorlatilag ugyanazok!).
Operán azért már komoly magasveszteség, mind a két magnón.
Tulajdonképpen nem is az a baj, hogy kevés a magasuk, mint inkább hogy
másmilyen, mint az eredeti műsoré.
Elsőre kevés különbséget hallottam. Később egyértelművé vált, hogy
az 5000-es testesebb, energikusabb és mégis nyugodtabb. Lendületesebb,
a magasai kevésbé fedettek, a felharmonikusai szebbek, a zaja finomahb
eloszlású. Megtelik a tér. Ércesebb az énekhang.
Csak annyi a különbség, hogy az 5000-esnek jobb a magasátvitele,
csengőbb a hangja.
Kevésbé színezi el a hangképet. Beethoven zenekara szebben zeng,
és biztosabban támaszkodik a basszus-szólamra (a Linn-féle paraméter,
a "tunefulness" - meglep, hogy kazettás magnón ilyesmire egyáltalán
figyelni lehet). Dzsesszdob, trombita: élénk, természetes. Térbe
helyezkedik, többdimenziós. Nyugodtabb. A levegőben megjelennek a
visszhangok, a pici rezdülések. Nem kötődik a hangszórókhoz.
Dinamikusabb, jobbak a tranziensei.
TEAC V-3000. Hasonló hangzás, de mindenben egy kicsit szegényebb.
Hasonlít a másikra, de mindenben szegényebb. Tere kétoldalasabb,
hangképe vékonyabb. Mintha magasba húzna (kevesebb a mélye?),
vérszegényebb.
Tompább, de hasonló hangzás. Főleg a nagylétszámú zenekaron van
különbség (a vonósok tónusában, az árnyalatok sokféleségében).
Ez a magnó is megtartja az arányokat, ami már önmagában is
dicséretes. De egysíkúbb. Kissé felhangszegény. Gyakran össze lehet
téveszteni a másikkal, de minden zenén van olyan részlet, amelyen
kiderül, hogy ez a hangkép szűkebb, szegényesebb. A zenekari tuttik
"beütései" például leülnek, szétesnek. A tere kevésbé lendül meg
balra-jobbra, illetve előre-hátra. A balszélen csapkodó dzsesszdobos
bemozdul középre. A trombitahang feszesebb és tompább, lepuhítja az
éleket. Másutt kuszább, zavarosabb. Popzenén érdesebb és fülledtebb
(anélkül azonban, hogy "felzsírosodna", mint a Technicsek hangja).
Vasoxidon csúnyábban süti a szalonnát. De így is teljesen komplett,
élvezhető.
Hogy a baba azért mégse legyen ennyire szép, összehasonlítottuk a
jobbik készülék, a V-5000 hangját a forráséval, a közvetlen CD-hanggal
is. Hát bizony, a magnó azért mégiscsak magnó, a kazetta mégiscsak
kazetta - jócskán bedobozolja a zenét. Kommentárok: "A dinamika
érezhetően csökken, a zenekar elbizonytalanodik, néhol össze is
omlik." "Pont azt veszi el a zenéből, ami a hifi lényege: a gét,
szárnyalását." "Akármennyire jó: mégiscsak gépzene." "A fényt, a
szárnyalást lopja el, szegényesebb - de magnóhoz képest így is igen
jó."
Szóval: a TEAC sem tudta megváltoztatni a kazettás magnóról
alkotott véleményünket: lehet, hogy ez a médium "hifi", de semmiképpen
sem "audiofil". Aki azt reméli, hogy lényeges veszteség nélkül
szalagra mentheti a hanglemezműsort (különösen a szimfonikus zene
hallatlanul komplex szövetét vagy az akusztikus dzsessz vérbő
áramlását), csalódni fog. Akik viszont tisztában vannak vele, hogy meg
kell alkudniuk, és elfogadják a jó magnóhangot, mint öntörvényű,
önmagában is méltányolható (bár nyilván tökéletlen) muzsikát, azoknak
érdemes próbát tenniük valamelyik TEAC-kal.
Előbb persze érdemes végigolvasnia a második szeánszot (két nappal
később tartottuk - erre a körülményre még visszatérünk).
SONY TC-K370, AIWA AD-F220
Nézzük most, mit produkálnak az alapfokú modellek: a nyolcéves
Aiwa és az új Sony (amely semmivel sem nyújt több szolgáltatást, mint
az AD-F220). A műsort most természetesen előre meg kellett határozni
és szalagra venni. Popzenét, operarészletet választottunk, meg egy
dzsesszrészletet, amelyen rendkívül intenzív tapsok hallatszanak,
valamint csettegő-csattogó hangszínek, amikor is a dobos teljes erővel
püföli a kávát. Kitűnő tranziens-teszt!
Vasoxidon ezt tapasztaltuk: Sony TC-K370. Elsőre: egész jó. De
magasba húz. Magasban csillogó, de nem egyenletes. Torzít. Megváltozik
a dob jellege; ha nem tudnám, milyen hangszer szól, talán nem is
ismerném fel. Operán már sokat veszít az eredeti zenéből. Az énekhang
háttérbe szorul. Itt már nem tetszik annyira. Rászavazok - bár sok
hibája van.
Nekem tetszettek a magasai, olyat is tolmácsol, ami az Aiwából
hiányzik. Jobb mélyek, nagyobb dinamika, szebb tranziensek, könnyedebb
énekhang. Jobb - de nem fölényesen.
Tér, levegő, dinamika, magasak - feltétlenül jobb. A mélye kemény.
Ez nyer. De nem elsöprő fölénnyel.
Elsőre jó benyomás. Nyílt, kiegyenlített, természetes és csengő.
Megjönnek a felharmonikusok (valamelyest - mert bizony azért itt is
kevés van belőlük). Operazenén már ez is zajos. A szoprán elmegy, de
szegényes. A zenekar jobb ugyan, de túl szűk. Ez bizony már magnóhang
- az opera dinamikájából nem sokat hagy meg. De már az is szép tőle,
hogy a tuttit egyáltalán képes lekövetni.
Aiwa AD-F220. Nagyobb a zaj. Mattabb, kevésbé csillogó, de
valójában az egészen magasak is jelen vannak és elkülönülnek. A tapsok
itt is borzasztóan csúnyák. Operán tompább az énekhang.
Visszafogottabb, távolibb, de a tere szélesebb. Kevésbé érdekes,
viszont megnyugtatóbb. A magasai tompábbak. De éppen-hogy-csak
alulmarad. Még 1992-ben is tisztességes versenytárs!
Nagyobb zaj. Puhábbak a mélyei. Magasban gyöngébb. A tere, a
levegője kevesebb.
Mélyebb tónus. Komorabb; a legmagasa hiányzik. Elvész a zenéből a
nyüzsgés. Kevesebb a színe; tompább. Leül. Még a tapsai is üresek,
színtelenek. A szoprán altos. A sávszélek szűkek. Erénye viszont a
hangképnek, hogy nyugodt, folyamatos, nem esik széjjel, nem "darabos".
Krómszalagon annyiban változott a helyzet, hogy a Sony nyávogni
kezdett. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a szeánszon nem azt a példányt
használtuk, amelyet a laboratóriumban mértünk. Mivel az előző példány
mechanikája kifogástalanul működött (lásd méréseinket), egyedi hibáról
lehet szó. Megpróbáltunk elvonatkoztatni tőle, már amennyire ez
egyáltalán lehetséges.
Sony TC-K370. Határozottan javultak. Több szín, jobb arányok. De a
dobütések gyanúsak. Mintha nem a kávát ütnék, hanem egy kereplőt
forgatnának. Még most is a Sony a jobb.
Továbbra is nyíltabb, levegősebb, lendületesebb. A különbség
csökkent. Még mindig a Sonyra szavazok (feltéve, hogy nem nyávog).
Lendületesebb, dinamikusabb, a magasátvitele sokkal jobb.
Szerintem nőtt a fölénye.
Nekem most valahogy nem tetszik annyira. A magasai arányosabbak,
de nem szépek. A basszus-szólam követhetetlen. A hangkép balansza
felfelé húz. Van benne valami préselős, nyugtalan, érdes, grízes.
Nagyvonalúbb. De: egyik kutya, másik eb.
Aiwa AD-F220. Ez is javult. Kezd rendbejönni. A különbség kisebb
lett. De most sem elég élénk.
Hiányzik belőle a csillogás. Habár a nyugodtsága, tartózkodása
vonzóvá teszi.
Összetöpörödik, kisszerűbb, zajosabb, tompább. Kevésbé
hallgatható.
Javult, de nem eleget. Kinyílt, de nem eléggé. A taps még mindig
nem differenciált. Egysíkú. Erénye a nyugodtsága. De hiányoznak a
sávszélei.
Metálon további komplikációk léptek fel:
Sony TC-K370. Megmaradt a kereplő hang. Valamiért csúnyább, mint
az Aiwáé. Carmen: elmenne, de az ének sokkal halkabb, mint a
valóságban. Mintha lekeverték volna a hangot. Még mindig jobb egy
kicsit (ha éppen nem nyávog).
Ugyanaz, mint krómon. De egyre kevésbé tetszik a Sony. A magasai
jobban elkülönülnek, de az ének nagyon nem szép. A metál nem az
erőssége ennek a gépnek (még ha a nyávogásától megpróbálok is
eltekinteni).
Megtartották jellemzőiket. A Sonynak sokkal nagyobb a tere. De
tényleg, van a magasaiban valami csúnyaság.
Túl puha! És mégis felfelé húz! Ettől mesterséges. Forszírozott.
Túl közeltéri. Zavar. Most már csak döntetlen.
Aiwa AD-F220. Bágyadtabb, komorabb, nehézkesebb, de azért nincs
komolyabb baja.
Az ének kevésbé grízes, az egész felvétel simább.
Megjött a magasa (valamelyest). Ez is nyávog (bár nem annyira).
Operán jobban tetszik; néhol kifejezetten jó. A tuttin ezer baja van,
de azért lejátssza.
A Sony TC-K370 "hozza az árát". Az inflációt is bekalkulálva, ez a
gép pont annyiba kerül, amennyibe az Aiwa került hajdanán. És (ha a
tesztpéldány nyávogása valóan csak egyedi hiba) feltétlenül jobb az
Aiwánál - ennyit el is várhatunk a modern technikától. De azért a Sony
egy pillanatra sem tudja feledtetni, hogy kazettás gépet hallgatunk.
Egyébként krómon a legjobb - metálon már többet veszít, mint amennyit
nyer.
SONY TC-K570 ÉS 370
Minden típuscsaládnak megvan a maga jellegzetes hangbeli tónusa.
Mint ahogyan a TEAC-ok (Technicsek stb.), a Sonyk is úgy énekelnek,
ahogy a családi énektanártól tanulták. A nagyobbik gép azonban
sokkalta muzikálisabban adja elő a tananyagot. Jegyzeteinket most
összesítve adjuk, tehát nem részletezzük szalagfajták szerint, csak
leszögezzük, hogy mind a két gép krómdioxidon szól a legjobban, de az
570-es metálon sem romlik le (vitatható, hogy javul-e).
Sony TC-K570. Már amikor megszólal, össze hasonlítás nélkül is
érzem, hogy simább és egyenletesebb. A teteje is szebb, nincs rajta
annyi szőr. Carmen könnyedebben énekel. Az arányok is kezdenek
helyreállni. Most már szól annyira szépen, hogy a zaja is igazán
eltűnhetne... Krómon a zaj is elfogadható. Folyamatossá vált a hang,
nem részekből van összerakva.
Hasonló hangképek, de az 570 minden szempontból jobb, zeneibb.
Magashang, dinamika. Kevésbé mos. A hangszerei megkülönböztethetőbbek.
Meg vagyok békélve. Ez már egy drágább kategória.
Dettó. Érződik, hogy testvérek, de az 570-ből kezd eltűnni az a
csúnya árnyalatú magas. Élvezhetőbb, széjjelválaszt, nem folyik össze.
Dinamikusabb, hallgathatóbb. Alapvető jellege, hogy tisztább. Minden
más paramétere ebből fakad.
Mindent ugyanúgy csinál, csak kulturáltabban teszi. Ez is kissé
magasra csúszik, anélkül, hogy igazi magas tranziensei volnának. De
nagyvonalúbb, egységesebb és sokkal hallgathatóbb. Popzenén ez is
messze marad az eredeti műsor sodró lendületétől: nehézkesebb. De
tiszta és artikulált, és folyamatosan zenél. Dinamikailag ez is
összecsuklik, a halk részleteket ellopja. A tutti még mindig nem
meggyőző. Krómon sokat javul, kezd nagyot szólni, bár a csitt-csatt
most sem eléggé csengő (lepuhul). Viszont hátrábbról szól, nem esik a
nyakamba (mint a 370 teszi). Metálon szerintem tovább javul,
könnyedebb lesz, közelebb kerül a valósághoz. Itt már operát is tud
játszani. De a tuttin elvesznek a halk részletek és a cintányér színe.
Sony TC-K370. Csörgőbb, grízesebb, erőlködőbb. Az énekhang
háttérbe szorul. Kisebb szubjektív hangerő.
Már a tapson is erőtlenebb. Szűkebb tér, fáradtabb zenészek.
Szűkebb sávszélek. Torzítás. Közel se annyira tiszta énekhang.
Nekem egyre kevésbé tetszik (eddig se tetszett olyan nagyon). A
magastartományban csak a tónusa helyes, maguk a magashangok nem
igaziak. Jól hallottam, hogy van benne egyfajta tompaság. Azonkívül
darabos, göröngyös, mint a kazettás magnók többsége. Vérszegényebb,
sávhatároltabb.
A két magnó nem ugyanabba a kategóriába tartozik.
TEAC V-3000 és SONY TC-K570
Ezek után nagy érdeklődéssel készültünk az olcsóbbik TEAC és a
drágábbik Sony szeánszára. Emlékeink szerint múltkor (két nappal
előbb) a TEAC-ok sokkal jobban szóltak, mint amit most eddig
hallottunk, de az "auditív memória" közismerten csalóka, és hát azt is
mindenki tudja, hogy egy-egy lakáson belül a hangminőség roppant
változékony, szerdán feldobja az embert, csütörtökön lelombozza stb. -
szóval, elképzelhetőnek tartottuk, hogy a 30 ezer forintos magnó
nagyjából azt produkálja, amit múltkor a 44 ezer forintos TEAC, és
akkor végre "fogtunk valamit".
Hát ez a reményünk nem vált valóra. Olyannyira nem, hogy ismét
teljesen fölöslegesnek érezzük a szeánsz eredményét szalagfajták
szerint elemezni. Krómon, vason, rézen, alumíniumon - minden fémen
ugyanaz jött ki.
TEAC V-3000. Úgy szólalt meg, amilyennek emlékszem rá.
Ugyanannyival jobb a Sonynál, mint az 570-es volt jobb őnála.
Könnyedebb, tisztább, világosabb. A dobütései szabadon rezegnek, ha
nem hallanám a szalagzajt, nem gyanakodnék rá, hogy magnót hallgatok.
Sokkal jobban szól.
A zene teljes terjedelmében élvezhető.
Sokkal több részletet hallok, olyanokat, amelyek az este folyamán
eltűntek. Nyugodt, tiszta, egyenletes. Nagyon szép magasak. Nem torz.
Itt is kategória-ugrás.
Én is ugyanazt mondom. Minden megpendített húr megszólal, ezernyi
árnyalatot hallok. Operán, ha nem volna zaja, megközelítené a
valóságot. A cintányér ma este először szólal meg tisztességesen -
eddig mindegyik gépen torz volt, szúrós és sziszegő. Óriási lépés az
570-es után; nagyobb, mint az 570 a 370-hez képest.
Végre nem ingadoznak a kritikus zongorahangok. Sokkal
becsületesebb taps, csettegések-csattogások. Megint azt érzem, mint a
múltkor: természetesség, zene, testesség, nyugalom. A színpad végre
megmozdul előre-hátra. A magasátvitel fölényesen stabilabb (nem rezeg
be), és a basszusszólam is biztonságosabban hordozza a hátán az egész
zenekari hangzást. Nem kell többé feszesen figyelni: a zene magától
értetődő nyugalommal szól hozzám.
Sony TC-K570. Sokkal gyöngébb. Pedig a zaja kisebb.
A tranzienseket elkeni. A mélye nincs megfogva, és most már ennek
a készüléknek az egyenfutásán is érzem a "magnósságot".
Eddig dicsérgettük, de most ványadt, szegényes. Nincs igazi
lendülete. Sok mindent eltüntet. A fortisszimója harsány.
Most sem éppen rossz, de vékonyabb, magasabbra tolódik. A
színpadképe egysíkú. Tompább. Nem lehet annyira nyugodtan elhallgatni.
Az előbb nem tévedtem: tényleg lepuhul, tényleg beszűkül. De azért
soha rosszabbat.
*
Megpróbáljuk összegezni a kétnapos szeánsz tanulságait.
Magukat a magnókat tulajdonképpen dicsérnünk kell. Még az
olcsóbbik Sony is biztosan vette az első akadályt, az öreg Aiwát. Mely
utóbbiról megállapítjuk, hogy ma is tisztességes gépezetnek számít, és
számos modernebb és drágább készülék ellenében is megállja a helyét.
Van a hangjában valamiféle nyugodtság, és ezt egészen biztosan nem az
okozza, hogy a sávszélei lekonyulnak. Olyan erény ez, amely a Sony
TC-K370-ből még hiányzik, de a nagyobb modellekben már megvan (holott
azoknak egyre szélesebb a sávjuk, tehát nem magashiányról van szó).
Mindent egybevetve, a kisebbik Sony kétségkívül túlszárnyalja az
Aiwát, de a hangja bizony még mindig magnóhang, ezt tudomásul kell
venni.
A Sony cég a TC-K570-nel éri el azt a nívót, amelyen a magnó
zenéje többé-kevésbé folyamatossá válik, lassan már el lehet merülni
benne. Sajnos, ahogy a jó középlemezjátszók is csalódást okoznak, ha
egy-egy Linnel, Roksannal stb. szembesítjük őket, ugyanúgy a TC-K570
is lelombozza reményeinket, amikor muzikálisabb magnók után kapcsolunk
rá vissza. Nem kell szégyelnie magát, elvégre csak 30 ezer forintba
kerül. Másfélszer ennyiért (44-45 ezer forintért) esetleg a Sony is
többre képes. Maradjunk annyiban, hogy a jellegzetes Sony-magnóhang
nekünk jobban tetszik a jellegzetes Technics magnóhangnál.
Még inkább tetszik nekünk a jellegzetes TEAC-magnóhang. Legnagyobb
erényének a tónusát tartjuk. Van benne valami magától értetődő
kiegyenlítettség, nyugalom és biztonság. De vajon érdemes-e ennyi
pénzt áldozni kazettás magnóra... erre a némiképp elavult
hifi-médiumra?
Mert, ha levesszük a cikkünk elején felrakott rózsaszínű
szemüvegünket, észre kell vennünk, hogy nemcsak a fekete hanglemez
haldoklik: rövidesen ugyanez a sors vár az analóg magnókazettára is.
Őt két irányból is fenyegeti a végzet. Egyik vetélytársa a
hifi-videomagnó, ilyet ma már 60 ezer forintért is árulnak. Nem
állítjuk, hogy tökéletes volna (mert tapasztalataink szerint neki is
van a hangjában egyfajta jellegzetes fellágyulás), viszont tökéletesen
zajtalan, és úgy mellesleg még képet is szolgáltat, elénk varázsolja
az operaszínpadot vagy a popzenei klipet. Arról nem beszélve, hogy a
kazettája is sokkalta olcsóbb a kompaktkazettánál (ugyanannyi vagy
csaknem ugyanannyi pénzért kétszer-négyszerte több műsorpercet
kapunk). Nehéz ellenállni ekkora csábításnak!
És hát rövidesen itt a Mini Disc (amelyre felvételt is lehet
készíteni - lásd jelen számunkban az MD-ről írt szakcikket! -, s vele
egyidőben megérkezik a DCC is, a digitális kompaktkazetta. Analóg
elődét az fogja megölni, aki feltalálta: a Philips cég. Mert a régi
médiumról már minden elképzelhető bőrt lehúzott, és minden
elképzelhető pénzt megkeresett rajta. Most tehát már újítani akar:
halasszuk meg a királyt, hogy éljen a király.
A kompaktkazettának is az lesz az utolsó mentsége, ami a szegény
öreg LP-nek: hogy hatalmas gyűjteményeket halmoztak fel belőle
világszerte. A kazettákat továbbra is le kell játszani, lehetőleg
hifi-módon. Ha pedig van magnónk, akkor nemcsak lejátszásra
használjuk: fogunk készíteni vele felvételeket továbbra is. De ahogy
az archivált hanglemezek állapota is folyvást romlik, ugyanúgy a
magnószalag is folyvást információt veszít. Sőt, még úgyabban. A
mágnesezettség a magastartományban folyamatosan csökken, a felvétel
egyre kevésbé marad hifi.
A digitális eszközök erősödésével az analóg médium híveinek tábora
rohamosan megfogyatkozik majd - ez egy feltartóztathatatlan folyamat.
Ahogy egy nagy fizikus mondotta volt: valamely eszme nem azért győz,
mert sikerül bebizonyítania az igazát, hanem mert az ellenfelei
időközben szép lassan kihalnak...
*
Sony CD-játszók
A CD-technika két inventora közül a Philipset többször is vendégül
láttuk ebben a rovatban, a másikat, a Sonyt - így hozta a sors -
valahogy elhanyagoltuk, eddig csak egyetlen ezüstlemezjátszóját
teszteltük, egy olcsó modellt, öt évvel ezelőtt. Azóta ránkszakadt az
árubőség, itt hemzseg körülöttünk a fél világpiac, és ebben a
hemzsegésben természetesen élenjárnak a nagy, népszerű, hogy úgy ne
mondjuk: kommersz cégek gyártmányai. Ezek azok a márkák, melyek nevét
még az Utca Embere is jól ismeri, s melyek hallatán a hifisták
kényesebbjei csak az orrukat fintorgatják. Nincsen igazuk. Mi
elismerjük bizonyos előítéletek jogosultságát (nekünk magunknak is
vannak príma, bevált előítéleteink), de azt a nézetet, miszerint a
Hifi Magazinnak kizárólag a specialisták produktumaival szabad
foglalkoznia, mert az olyan mammutcégek, mint a Philips vagy a Sony
eleve nem is csinálhatnak igazán jó masinákat - nos, ezt egyszerűen
bárgyúságnak tartjuk. Láttunk már karón varjút, láttunk már éjjeliőrt
nappal meghalni, hallottunk már "specialista" holmit éktelen rondán
szólni, és nem hisszük, hogy a "kommersz" gépek között ne találhatnánk
értékes holmit - még akár Best Buyt is. (Végtére: CD-játszó után csak
a Philips és a Sony nem fizet licencdíjat. Az ő gyártmányuk tehát
eredendően olcsóbb lehet a többinél. Az üzleti előny még nem bűn.)
Más kérdés, hogy ha csak aszerint válogatnánk, hogy mely márkáknak
a legnagyobb a kereskedelmi forgalmuk, akkor a kommersz cégek tényleg
agyonnyomnák a többit, márpedig a HFM tesztrovatában ezt mindenképpen
el szeretnénk kerülni. Igyekeztünk hát megtalálni a kellő arányokat. A
nagy japán cégnek annyi CD-játszója van, mint égen a csillag; mi két
típust emeltünk ki közülük, éspedig nem találomra. A CDP-195 az egyik
legolcsóbb Sony, 18 ezer forint körül van az ára, ezt azok számára
teszteljük, akik most kívánják megváltani belépőjegyüket a digitális
hifi csarnokába. A másik, a CDP-X222ES szintén (majdnem) a legkisebb
model, csak eggyel feljebb: nem az alapfokún, hanem az emelt szintű,
"X"-szel jelzett sorozatban. Mindkettőt az R. A. Trade hozza be
Magyarországra, más Sony készülékek bő választékával egyetemben - nem
kell számolgatnunk, megvan-e a 100 példány, tesztelhetjük-e őket a
Bemutatjuk rovatban. És persze számtalan boltban kaphatók.
SONY CDP-195
Akik szeretik olvasni a külföldi katalógusokat, esetleg töprengeni
kezdenek rajta, melyiket válasszák a sokféle olcsó Sony közül:
CDP-195, CDP-295, CDP-491, CDP-M11... Pedig mindegy, hogyan döntenek.
A négy típus gyakorlatilag egy és ugyanaz, apróbb változtatásokkal
aszerint, hogy éppen melyik piacra szánták.
Sokoldalú készülék, fel van ruházva minden lényeges
szolgáltatással. Programozható (többféle módon is), szabályozni lehet
rajta a fejhallgató-kimenet szintjét, és elő van készítve
távvezérlésre, noha távvezérlőt nem adnak hozzá. Sokbites modell (16
bit, 4-szeres túlmintavételezéssel).
Kezelőszervei a szokásosak, okosan vannak elrendezve. A két
léptetőgomb, amikor tartósan lenyomjuk őket, gyorskeresést végez. A
kijelző mellett három karcsú nyomógomb a programozást szolgálja. Mód
van a véletlenszerű lejátszásra is, ilyenkor a gép kiszámíthatatlan
sorrendben játssza vissza a műsorszámokat. Így elkerülhetjük azt a
magnós-betegséget, hogy amikor az egyik szám felcsendül, mindjárt
tudjuk, mi fog következni utána. A programozás más tekintetben is a
magnósokat szolgálja, például beírhatjuk a kazetta műsoridejét, és a
CD-játszó úgy fogja összeállítani a műsort, hogy a lehető legkevesebb
szalag menjen veszendőbe. (Ez a technika akkor is működik, ha nem
magnózunk, csak kényelmességből határozunk meg egy tetszőleges
műsoridőt, amelyet a CD-játszónak kell kitöltenie zeneszámokkal.)
Maximum 24 műsorszám programozható. További szolgáltatás, hogy a
műsort lekeverhetjük-felkeverhetjük (latinul: tonaludátusz,
visszauszmegátusz), sőt, még az úsztatás időtartamát is szabályozni
lehet, 2 és 10 másodperc között; alaphelyzetben ez a funkció 5
másodpercre van állítva. Szintén a magnósok dolgát egyszerűsíti, hogy
a gép megkeresi helyettük a maximális kivezérlés helyét. Ide
sorolhatjuk még a Music Scan funkciót, vagyis hogy a készülék
végigpásztáz a műsorszámokon, mindegyiknek belejátszik az elejébe 10
másodpercig, aztán 2 másodpercet kivár, és továbblép. Igazi magnós
paradicsom.
Az ember feje nem káptalan, tehát az "okos" fluoreszcens kijelző
mindent fejben tart, és tájékoztatja gazdáját a dolgok állásáról.
Mutatja a már lejátszott vagy a lemezen még hátralévő műsoridőt, a
beprogramozott számokat, vagy éppen azt, hogy a kazetta A vagy B
oldalán tartunk éppen (ha programozott magnófelvétel folyik). Tényleg
okos gép.
A készülék hátoldalán 1 pár RCA csatlakozóhüvely a hangfrekvenciás
kimenet.
FELÉPÍTÉSE
Áramköreit nagyfokú interáltság jellemzi. Viszonylag kevés
alkatrészt tartalmaz, csupán néhány nagybonyolultságú IC-t,
csekélyszámú kiegészítő alkatrésszel.
Kiolvasófejének típusa KSS-240A. Közvetlenül hozzáépítettek egy
kis panelt, azon van a detektor nagyfrekvenciás erősítő áramköre (1
IC, 1 tranzisztor). A felerősített jel a fókusz- és sávkövető,
valamint a szánszervó áramkört vezérli (CXA1372Q). Kimenete egy
teljesítményerősítő részeket tartalmazó IC-re kerül, ez működteti a
motorokat és a fokuszáló, illetve sávkövető tekercseket. Másik
kimenetéről a jelet a digitális processzorra adják, itt történik a
jelfeldolgozás és a hibajavítás. Ez az IC tartalmazza a RAM-ot is. A
digitális szűrő következik, majd a D/A konverter (CXD 2552Q), amely
kétfokozatú hangfrekvenciás erősítőt vezérel. A fejhallgató-erősítő
egyetlen integrált áramkör.
A készülék "agya" egy CXP 50112097Q típusú integrált áramkör,
mindent ez vezérel, s hozzá csatlakoznak a kezelőszervek kapcsolói. Ez
egy nagybonyolultságú IC, egymagában is komplett áramkör - alig
találunk a környezetében egyéb, kiegészítő alkatrészeket.
A tápegység viszonylag bonyolult, ±5, +7 és -30V-ot állít elő IC-s
és tranzisztoros feszültségstabilizátorokkal.
A kezelőgombokat, a kijelzőt, a központi vezérlés paneljét
függőlegesen állítva, az előlap mögé építették. A többi áramkör egy
nagyobb és egy kisebb lapon kapott helyet, ezeket hajlékony, bontható
fóliavezetékek kötik össze. A készülék háza fémből készült.
MÉRÉSEINKHEZ
A feszültségek/impedanciák rendben vannak. A linearitással semmi
baj -60 decibelig, ez alatt a szint alatt már nem értékelhető, csak
zajt mérünk. A frekvenciajelleggörbe teljesíti a specifikációt, de
5kHz fölött enyhén esik, és ami kevésbé tetszik nekünk: hullámozni
kezd. A dinamikatartomány csak egész kismértékben marad el a
specifikált 97dB-től.
Az intermodulációs torzítás a kisebb szinten alacsonyabb is
lehetne. A harmonikus torzítás a magasabb frekvenciákon erősen
felszökik, ennél lényegesen jobbat szoktunk mérni!
A négyszögjel- és az impulzusátvitel teljesen szimmetrikus. A
hibajavító rendszer megfelelően működik.
Összegezve: a szolgáltatások átlag felettiek, némely paraméter
(frekvenciaátvitel, torzítás) átlag alatti.
SONY CDP-X222ES
Mindent tud, amit lehet, és azt is, amit nem. Szolgáltatásainak
többsége természetesen a magnófelvétel készítésével kapcsolatos, de
van rajta sok egyéb más is. Egyebeken kívül kapcsolóóráról is
működtethetjük, távvezérelhető, és három kimenete van: egy fix, egy
szabályozható feszültségű (potméter hozzá az előlapon!) és immár egy
optikai is. A "hangerőszabályzó" gombja a fejhallgató
csatlakozóhüvelye mellett található, vele lehet szabályozni a
változtatható feszültségű kimenet szintjét is.
A programozáshoz 20 számgomb és 4+8 üzemmódgomb szolgál. A műsort
lejátszhatjuk folyamatosan, de programozva, véletlenszerűen, valamint
részletekből összeillesztve is (Custom Index). Összesen 10 helyet
határozhatunk meg a korongon, tetszőleges helyeken, és ezeket is
beírhatjuk a memóriába. A programozásnak szokatlan, de igen hasznos
változata az, amikor nem azt határozzuk meg, hogy mi kerüljön be a
programba, hanem hogy mi maradjon ki belőle. A CDP-X222ES ezt is
megteszi a kedvünkért.
A szolgáltatások nagyrésze ugyanaz, mint az előbb - amit a
kisebbik gép tud, azt a nagyobbik is tudja. De a tudománya nem merül
ki ennyiben. Például a műsorkereső-belehallgató funkciót (Music Scan)
itt 10, 20 vagy 30 másodpercesre lehet állítani, és még azt is
megtehetjük, hogy amelyik műsorszám nem tetszik, azt megjelöljük, mire
a gép készségesen törli a műsorból. Ezt egyébként véletlenszerű
lejátszáskor is megtehetjük.
Érdemes szólni a Multi Disc szolgáltatásról. A műsort több CD-ről
(maximum 6-ról) is összeállíthatjuk. Ennek persze csak akkor van
értelme, ha magnófelvételt készítünk róla. Az automatikus
műsorszerkesztés (amikor is a kazetta műsoridejéhez alkalmazkodunk)
itt azzal bővíthető, hogy esetleg csak a műsor elejét szerkesztjük meg
mi, a többit a CD-játszóra bízzuk stb.
A programozás magasiskolája a "felhasználói memória" azaz Custom
File, ez egyebeken kívül arra is módot ad, hogy a koronghoz rövid
"emlékeztető szöveget" rendeljünk, ez tíz karakterből állhat. És ami
egészen különleges szolgáltatás: beírhatjuk a memóriába a hangerőt is.
Valahányszor újra feltesszük a korongot, a gép emlékezni fog rá, és
megint ugyanakkora hangerővel fogja lejátszani. A tárolókapacitás
összesen 185 lemezre elegendő. Hálózati feszültség kimaradásakor (vagy
ha kikapcsoljuk), a gép 1 hónapig megőrzi az adatokat.
A többfunkciós kijelzőről csak annyit, hogy minden funkciót
megjelenít. De hogy róla is legyen mondanivalónk: állítani lehet a
fényerejét, 3 fokozatban.
A hátoldalon 2 pár aranyozott RCA hüvely (a fix és a változtatható
kimenet) és a szabványos optikai kimenet a digitális jel elvezetésére.
FELÉPÍTÉSE
Ez már bonyolultabb a kistestvérénél, de azért van köztük
hasonlóság. A kiolvasófej például ugyanaz a KSS-240A, és ugyanaz az
áramkör követi (CXA 1372Q), mint amit a másik készülékben láttunk.
Ugyanolyan áramkör működteti a szánmotort, a lemezforgató motort, a
fokuszáló és sávontartó tekercseket. Még a digitális jelfeldolgozó és
hibajavító áramkör is azonos, de a digitális szűrő már nem.
Az igazán lényeges eltérés ezután következik. D/A átalakító
áramkörből itt kettő van, a típusuk ugyanaz, de más kapcsolástechnika
szerint vezérlik az analóg erősítő egységeket. A készülék vezérlését 2
mikroprocesszor végzi. Az egyik a Master Control, ehhez fut a
kapcsolók jele, ez működteti a fluoreszcens kivezérlőt és néhány
LED-et. A másik processzor és a hozzátartozó memória IC az adatok
tárolásáról gondoskodik, vezérli a hangerőszabályzó-potméter motorját,
fogadja a távvezérlőérzékelő jelét.
A tápegység ±5, ±10, +7, +30V stabilizált feszültséget állít elő.
Érdekes, ahogyan a készülék vázát kialakították. Az előlap mögött
még egy erős fémlap húzódik. Az aljlap is masszívabb a szokásosnál. A
tetőlap vaslemezből készült, de belül még egy fémlapot ragasztottak
rá, nyilván, hogy kimerevítsék, stabilabbá tegyék. Az előlapra két
panelt szereltek, az egyik a kijelzőt és az egyik vezérlőrészt, a
másik pedig a kezelőszervek kapcsolóit hordozza. A többi áramkör egy
nagyméretű lapon helyezkedik el. A paneleket bontható, hajlékony fólia
köti össze. Az "enteriőr" szép, rendezett.
MÉRÉSEINKHEZ
A feszültségek/impedanciák rendben vannak, a fejhallgató erősítő
kellően nagy hangerőt tud kelteni, gyakorlatilag bármiféle
fejhallgató-típuson.
A linearitás jó volna, de -80 és 90dB-n már itt is csak zajt
érzékelünk.
A frekvenciajelleggörbe szép, de észre lehet venni rajta egy
egészen enyhe középmagas kiemelést, nem nagyobbat 0,1dB-nél.
Az áthallási csillapítás, a jel-zaj arány, a dinamikatartomány
kitűnő.
A harmonikus torzítás alacsony, de az intermodulációs torzítás
csak közepes. Az összes többi paraméter megfelelő.
Összegezve: a nagyobbik Sony CD-játszó szolgáltatásai gazdagok, a
minősége ígéretes.
Szeánsz
Húszezer forint alatt ma még nem szolgáltat igazán jóhangú
készüléket a CD-technika. Ennyi pénzért bármit válasszunk is, meg kell
alkudnunk szeánszunknak ez lesz a tanulsága. Tavaly téli számunkban
szerény, de elfogadható masinának neveztük a Technics SL-PG100-at, azt
írtuk róla, hogy "ha nem is a Legjobb, de Becsületes Vétel". Ővele
hasonlítottuk össze a kisebbik Sonyt. A tesztműsorban popzene, opera,
dzsessz szerepelt, valamint a dél-amerikai csűrdöngölő az Opus3
demólemezről. A négytagú zsűri teljesen megoszlott, ketten erre,
ketten arra szavaztak.
SONY CDP-195
Intenzív hangkép,
izgalmasabb,
de idegesítőbb is.
Hiány a sávszéleken.
Némi "digitális" összekenődés,
összezengés. Időnként
kifejezetten nyers.
Hosszabb távon
kevésbé hallgatható.
Jobb magas, csengőbb, szebben szól, de nem tudom megfogalmazni,
miért.
Magasban jobb, mélyben szegényebb - de a magasai szúrósak,
csörgősek. Elkenődik és összezeng, a dinamikája is összemosódik. A
tere, a tartása nem igazi. Számomra kevésbé élvezhető. Olcsóbb.
Csatlakozom. Magasban tényleg tovább megy, de dinamikátlan,
azonkívül a tere kétoldalas. Nyugtalanítóbb. A fúvós kásásabb. A
felvételt lendületesebben hozza. Meg lehet szokni, de engem zavar.
Előbb zavaros és idegesítő. Majd egyre inkább: testesebb, szabadabban
áramlik a zenéje. Az Andokon feltétlenül meggyőzőbb. Carmenen tetszik,
nyílt hangkép (egy kis digitális egybezengéssel). A basszus jelen van,
ha nem is könnyű követni. A tuttin aztán összeomlik, nincs tartása.
Dzsesszen derűsebb, vérbőbb, érdekesebb, mind a négy hangszert követni
tudom rajta.
Az etalon (Technics SL-PG100). Mattabb. A nő kiabál.
A magasai tompábbak és nem csengenek ki eléggé, de
egészségesebbek. A tere, a levegője jobb. Dzsesszen már fölényesen
jobban tetszik.
Lágyabb, mélyebbre megy. Levegősebb. Középtől felfelé Finomabb.
Zeneibb. A magasai kevésbé csörögnek. Az ének könnyedébb.
Nyugodtabb, vérszegényebb. A térleképzése közelebb a
megszokotthoz. Steril. Operán ez is szétesik, Carmen fárasztó.
Dzsesszen nem tud lekötni, egy síkból szól, nem elég zenei.
A kétféle vélemény nem is áll annyira ellentétben egymással. A
Sonynak intenzívebb a hangja, jobban felrázza a hallgatót - de egyben
idegesítőbb is. Valamiféle kiemelése van a középtartományban. A
Technics nem annyira eleven, gyakran steril, kevésbé hangsúlyozza a
szólamokat, viszont részletezőbb. Ha figyelembe vesszük múltkori
szeánszunk tapasztalatait, amikor is a Technicset (a sokkal nívósabb
Rotel RCD-855 ellenében) olyan készüléknek ismertük meg, amely "a
sávszéleken kiemel, majd lekonyul; rockzenére igen jó", akkor arra
kell következtetnünk, hogy a Sony hangja már túlságosan is nyers.
Valószínűnek tartjuk, hogy hosszabb távon a Technics SL-PG100 (vagy
bármelyik olcsó Philips) jobban beválik, és többféle zenén
hallgatható, mint a Sony CDP-195.
*
A második szeánsz viszont egységes eredményt hozott, mondhatni:
jól leképezte a zenehallgatás folyamatát. Érdemes megfigyelni, hogy
kezdetben mindnyájan (kivétel nélkül!) az etalonra szavaztunk és a
szeánsz előrehaladtával mindnyájan (szintén kivétel nélkül!)
átpártoltunk a Sonyhoz. Pedig az etalon itt már nem akármilyen
készülék volt: a tavaly tavaszi számunk címlapján szereplő egybites
Rotel, az RCD-865.
(Miért a 865, miért nem a 855? Hm. A két Rotel közül annakidején
mi valóban inkább a régit, a sokbiteset hoztuk ki jobbnak. De lehet,
hogy tévedtünk. Ugyanis minden visszajelzésünk szerint az új gép, az
egybites RCD-865 a sikeresebb: sokkal több embernek tetszik. S
minthogy drágább is, éppen a Sony kategóriájába esik. Ma tehát őt
választottuk az összehasonlítás alapjául.)
SONY CDP-X222ES
Kellemes, ismerős tónus.
Kiterjedt, nyílt hangkép,
jó sávszélek. A középtartomány
kissé behorpad, emiatt
a szólamai nem elég
pregnánsak. Minden műfajban
jól hallgatható.
Jó vétel.
Hát először is: mind a két masina sokkalta tisztességesebben szól
az előzőeknél. Nehezen tudok dönteni. A Sony mintha mattabban szólna,
kisebb a dinamikája, de kellemes. Operán javulni kezd. A dzsesszen már
nyer, több a mélye is, a magasai is.
Jobban tetszik. Nagyobb tér, szélesebb és mélyebb színpad, szép
tiszta hangzás, nem torz, nem szúrós. A zenekari tuttija: mintha jelen
volnék. A Brubeck-zenén is minden hangszer árnyaltabb, a felhangok
szebbek.
Kezdetben egysíkúbbnak, unalmasabbnak éreztem. Aztán a dzsessznél
beállt a csőd, rájöttem, hogy a magastartománya ennek szélesebb,
csengőbb, igazibb.
Kezdetben, a popzenén nem tetszett. Nem éreztem elég tömörnek,
megfogottnak. A következő zeneszámon már döntetlen: nyitottabb, mégha
vérszegényebb is. Mindenesetre jobban emlékeztet a nagy gépekre.
Operán nyugodt, nagyvonalú. És a dzsessz-zenén már nincs verseny, ott
a Sony sokkal szebben szól. Az altszaxofonja tényleg altszaxofon, nem
pozaun, mint a másikon! Lehetne picit tömörebb, de így is fölényesen
zeneibb, szárnyalóbb, hallgathatóbb.
Az etalon (Rotel RCD-865). Kezdetben nagyon tetszik, igazán
szépen, egyenletesen szól. Később, a Brubecken már nem tetszik
annyira.
Elsőre kellemesebbnek, zeneibbnek érzem, aztán: az Andok-zenén
arra figyeltem fel, hogy a mélye kevésbé jó, kezdtem kiszeretni
belőle. Operán sokkal kisebb a tere, a sávszélei szűkebbek, a színpad
középről szól, monós, és mélysége sincs. A zenekar nem elég meggyőző,
a tónus nem elég puha. Kevesebb árnyalat és kevesebb finomság.
Az első három szám alapján erre szavaznék. Lágyabb nyugodtabb,
megfogottabb, dinamikusabb. Én ezen hallottam több hangszert és több
részletet. De a végén elbizonytalanodtam.
Popzenén jobb, tömörebb, stabilabb, kevésbé zavaros. Hibája
viszont, hogy a tónusa túlságosan sötét, és az egész hangkép túl zárt.
A magasa lehetne csillogóbb. Később is azt érzem, hogy jól pozícionál,
hogy a színpad közepe a helyén van, de most már egyre inkább:
"nyitnikék"! A Brubeck-zenén minden baja előjön. Eleven, de durva. A
szaxofonja fél oktávot lefelé csúszik. Az igazi mélybasszust keveslem.
Az egész kong, nincs megfogva. És az idő előrehaladtával egyre
fárasztóbb.
Hogy eloszlassuk kételyeinket, a szerkesztő "ráhallgatást" rendelt
el (új műsor: Beethoven I. zongoraversenye és Bach: János passió),
melynek eredményeképpen kompániánk egységesen a Sony mögé sorakozott
fel. A Rotelt ekkor már tolakodóbbnak és egysíkúbbnak találtuk. A Sony
hangja kissé ködös, de nyíltabb, szárnyalóbb, és feltétlenül közelebb
van ahhoz, amit a nagyobb gépekről szoktunk hallani. Gyanítjuk, hogy a
Rotel érezhetően sávhatárolt - viszont azt sem hallgathatjuk el, hogy
a Sonynak némi hiánya van a prezensz-sávban, emiatt a szólamai nem
mindig tiszták, hangképe időnként elfolyik, szétesik. De így is
jobbnak tartjuk az egyébként nívós Roteleknél (a 855-ösnél is, a
865-ösnél is).
HFM