Zene Bona |
ROSSINI - Á LA CARTE
A fránya Beaumarchais-nak bomba szerencséje volt a
halhatatlansággal. Az egyik évben meghalt a muzsikus, aki egész Prágát
megbolondította az ő Figarójára írott zenével, a következőben pedig
megszületett a másik, aki később Figaróból, a figurából fogalmat
teremtett.
Stendhal mindennap a Code Napoleon-t olvasgatta írás előtt, hogy
stílusa kellőképp szenvtelen és szárazon tárgyilagos legyen. Ugyanő
korábban, itáliai tartózkodása idején szintén naponként hallgatta
olvadozva Rossini "édesen gyöngyöző" muzsikáját, majd 1823-ban könyvet
írt a zeneszerző életéről. A Code Napoleon és a Rossini-zene annyi
mással együtt, jól megfért egyazon korszakban s egyetlen emberi
lélekben.
Rossini mentette át a XVIII. századi olasz operát az új korszak
ízlésvilágába. Alakítgatott a hagyományosabb, kopottas köntösön s
felújítva adta azt tovább zseniális juniorjainak, Donizettinek és
Bellininek. (A hagyományt végül nem ők vetették el, hanem a nyomukba
lépő drámai forradalmár: Verdi.) Rossini a vígopera zsenije. Zenéje
nem katarzist, hanem friss derűt, jókedvet támaszt hallgatójában.
Legjobb operaiban a könnyedség vonz, a sziporkázó ötlet, a pezsgés
ritmusa és - ha őszintén lírai - a báj. De érzelmes hangulatra a
buffákban nem szánhat túl sok időt; inkább újra és újra nevettet az
átmentett technikával, a hadarás, dadogás, utánzás ősi trükkjeivel;
elragad a pergő párbeszédek, a fergeteges stretták sodrásával.
Mindebben már huszonegyévesen mester volt, Itália egyik legnépszerűbb
szerzője, tíz darabbal a háta mögött.
Összesen mintegy negyven operát írt, ebből másfél tucat ma is több
mint kuriózum, rendre helyet kér magának a repertoárban. Vagy féltucat
közülük remekurú, egy pedig mindenféle mérce szerint a műfaj
szuperdarabjainak egyike. Ez utóbbit nem csupán kritikusok és kollégák
tartották nagy becsben, hanem olyanféle nem-olasz-opera-rajongók is,
mint Beethoven, Berlioz, Brahms és Wagner. Ez:
A SEVILLAI BORBÉLY
Megírása nagy ötlet volt és nagy merészség. Az eredeti színmű
szinte kínálta magát librettónak, Beaumarchais jelenetépítkezése
ugyanabban a commedia dell' arte hagyományban gyökerezett, mint az
opera buffa; az alapréteg azonos. A Borbélyt már Paisiello is
megzenésítette 1782-ben - ha nincs Mozart, talán az volna a XVIII.
század legjobb vígoperája. Rossini nem csak vele kelt versenyre, de
további hat (!) megzenésítéssel is. Az utókor közülük egyedül
Paisiellót támasztotta fel, őt sem a modern színpad, inkább a
hanglemez. (Egy Hungaroton-verzió Fischer Ádám vezényletével és kitűnő
szólistáival - Laki, Gáti, Gregor, Sólyom-Nagy - tisztes képet ad az
öregebbik Borbélyról.)
Rossini, a "link", még ebben a csupa-találat művében is elsütött
korábbi operáiból vett részeket, a híres nyitányt már harmadszor,
Rosina áriját pedig korábban Angliai Erzsébet énekelte. Ez azonban nem
rítt ki a kor megszokott fogásai közül. Végtére két hét alatt kellett
lekennie az egészet a bemutató előtt. (Verdi szerint már minden készen
állhatott a fejében, s tudjuk, hasonlóképpen dolgozott Mozart is.) A
zene legnagyobb erénye - s ez nem mindig volt s lesz így Rossininél -,
hogy spontán. A szenvedély érzetét nem meríthette Beaumarchais-től, de
gáláns szellemességet s iróniát annál többet vett át tőle. S Rossini
erre született. Elődeire nem ez a jellemző.
A premieren ugyan a darab rendesen megbukott, de azóta
folytatólagosan világsiker, hanglemezen is. Természetesen több készült
belőle, mint bármelyik más Rossini-műből (negyvenháromról tudok a
jubileumi év kezdetén, néhány videofelvételt beleszámítva), tehát a
legnépszerűbb Mozartokkal is vetekedhet, meg a sláger Verdi-operákkal.
Már 1919ben is csináltak belőle teljes felvételt, és 1928-ban minden
idők egyik legjobb Figaróját, a nagy Riccardo Stracciarit örökítették
meg a pompás főszerepben. A negyvenháromból azonban (és ez nem ritka
eset a kivételes remekműveknél) igen kevés a fenntartás nélkül
dicsérhető album.
Még a két legjobbhoz is férhet szó. Bár az elsőhöz
Gobbi, Callas, Alva, Zaccaria, Ollendorff Galliera
EMI, 1956
csak annyi, hogy még jobb volna, ha a másodiknak a karmestere
dirigálná:
Bruscantini, de L. Angeles, Alva, Cava, Wallace Gui
EMI, 1962
Ugyanis Vittorio Gui az a karmester, akitől a legtisztábban és a
legkellemesebben halljuk Rossini fent sorolt erényeit. Az énekesek
azonban, élükön a Gobbi-Callas kettőssel, Galliera javára döntik el az
elsőbbséget. Nem is csupán énekesi-színészi teljesítményükkel, hiszen
de Los Angeles és Bruscantini sem alábbvalók, sőt stilárisan talán még
dúsabb érdeműek, ám az egyéniség nagyobb átütőereje nem az ő oldalukon
van. Victoria bájosan eleven - de Maria sistereg. Gobbinak nem csak a
nüanszai kidolgozottabbak: a hangja is szebb. Ollendorff bizony nem
olaszos Bartolo, viszont Cava mindenestől alatta marad Zaccariának...
Vagyis e két lemez együtt nélkülönözhetetlen.
Luigi Alva, a perui tenor a negyvenháromból nyolc (!) felvételen
van jelen. Hangját Gobbiék, játékát a Gui-együttesben élveztem jobban.
Utolsó lemezén
Prey, Berganza, Alva, Montarsolo, Dara Abbado
DG, 1972
jobbára már csak a játékát lehet élvezni. Ez az Abbado-előadás
Tv-filmen is hódított, a Scala Ponnellerendezte produkcióján alapult,
s mégis: R-vitamin-hiányban szenved. Abbadóban minden benne van, ami
Rossiniből ésszel fölfogható, de a kedély nincs! A könnyed,
"csuklóból" való dirigálás, amit a kritikusok Gui legnagyobb értékének
tartanak, mintha kiveszett volna az utána jövő generációkból. A
legjobb szereplő a kitűnők között is Enzo Dara (Bartolo), az utóbbi
két évtized elsőszámú olasz buffója. Sokat dicsért lemez még:
Allen, Baltsa, Araiza, Lloyd, Trimarchi Marriner
Philips, 1983.
A legtöbb jót Agnes Baltsa Rosinájáról őrzöm. Rosszat az egészről
csak annyit, hogy bármennyire kedvelem Thomas Allen nagyszerű
énekkultúráját, s becsülöm Araiza tehetségét, egyetlen olasz ebben az
operában mégis csak kevés!
Van még néhány (korántsem hibátlan) album, amelyet egy-egy
szereplő tesz kívánatossá sokak fülének. Nekem például ilyen Nicola
Monti behízelgő tenorja és édes éneke (Serafin/EMI, 1952), Taddei
rámenős és magvas hangú Figarója (Previtali/Cetra, 1950). Ugo
Benelliről hasonlóképpen csak jót mondhatni, ő volt az 1964-es
Varviso/DECCA előadás Almavivája - sajnos, a karmesteri produkció
semlegesíti az énekesek (Berganza, Corena és Ghiaurov) igyekezetét. A
DG műhelyében állítólag készül egy Pavarotti (Almaviva) Domingo
(Figaro!) lemez. Hát...
HAMUPIPŐKE
Szintén főfogás a Rossini-menűkártyán. Különleges darab, zeneileg
talán a legeredetibb és legzseniálisabb a Sevillai mellett. A
mulatságos jelenetek sora ellenére sem "tiszta" buffa. Érzelmes, lírái
jelenetekkel átszőtt típus, mondják lírai vígjátéknak,
bohókás-érzelmes miinek. Rossini elődei között Cinvarosa adott rá
mintákat, továbbá A tolvaj szarka is ide sorolandó, meg Donizetti
Linda di Chamounix-ja s talán e csoport legszebb daljátéka Bellinitől:
Az alvajáró.
A középpontban mindben egy jólelkű és (minden értelemben)
ártatlan, de fura látszatokba keveredő, olykor őrületbe kergetett
szerelmes leányzó, akinek bensőséges érzelmi megnyilvánulásai még
ugyancsak messze vannak a romantikus szenvedélyektől. Szerencsére,
mondhatnók, mert még a rajongó Stendhal is elismeri, hogy azok
ábrázolására Rossini képtelen volna. Bezzeg ötletekre, csillogó
eleganciára nagyon is képes, e téren csak az első (Mozart) múlhatná
felül, utódai közül senki.
A Hamupipőke általam ismert tizenegy felvétele között nem találok
abszolut ajánlhatót. Az "Opera on CD" kötetben Alan Blyth az 1980-as
Valentini, Araiza, Trimarchi, Dara Ferro
Sony-CBS
lemezt teszi első helyre, azonban egy nem kellemes hangíj
főszereplő (Domenico Trimarchi) Dandini szerepében számomra erősen
rontja az élvezetet. A kotta hitelessége és teljessége szempontjából
az 1971-es
Berganza, Alva, Capecchi, Montarsolo Abbado
DG
felvétel lehetne a mérvadó, de Abbadóról lásd mint fent, Alva és
Capecchi pedig ekkor már fénykorukon túl vannak s kitűnő
stílusismeretük ellenére nem kárpótol a szép hangzás hiányáért. Gui az
50-es évek derekán egy sor Rossini-bemutatót dirigált
Glyndebourne-ban, egy igen hangulatos Hamupipőkét is, de az ő
felvételén a zenei anyag nem teljes. A tizenegy Felvételen ötször
Sesto Bruscantinit, a nagy karakter- és buffo-énekest találjuk.
Saját első helyezettem végül is egy nápolyi "live":
Berganza, Monti, Bruscantini, Petri Rossi
Melodram, 1958.
A négy főszereplőből az első három itt kínálja a legtöbb örömet,
énekükből és játékukból humor sugárzik és kedvesség.
AZ OLASZ NŐ ALGÍRBAN
Szintén a Sevillai mellé kívánkozik, mint a legjobb buffa, egy sor
ellenállhatatlanul komikus jelenettel és magávalragadó zenével. Ideje,
hogy szót ejtsek az egyik kiemelkedő élő Rossini-énekesről, a
csodálatos kolomtúr-mezzó (és alt) Marylin Horneról. (Ld. még:
Képzene). Elsősorban az ő kedvéért ajánlható az 1981-es
Scimone/Erato
Horne, Ramey, Palacin, Battle, Trimarchi,
habár... a remek technikájú és szép hangú Ramey nem buffo-színész,
Palacio savanyú és tűhegyes tenorját nem könnyű megszokni (ecetes
paprika, nemcsak csíp - szúr is). E mű felvételével is versenyképes a
Sony csapat
Valentini, Ganzarolli, Araiza, Ravaglia, Dara Ferro
CBS, 1984.
Egy másik névsor is nagyon "meggyőző", ahogy Fontoskodó
reklámnaivák mondanák mosópornyelven:
Baltsa, Raimondi, Lopardo, Pace, Dara Abbado
DG, 1987.
Erre is áll, ami a többi Abbado-felvételre, ráadásul itt az egész
túlharsányra sikeredett. Baltsa a legjobb a címszerepben, de nem ér
fel Hornehoz. Raimondi jó színész, de nem könnyed Rossini-dalnok. A
tenor Lopardo az volna, viszont hangjának nemessége nem vezethető
vissza a gothai almanachra.
Rossini utolsó és remekbe sikerült zenéjű vígoperája a francia
nyelvre komponált
ORY GRÓFJA
Már ismerhettük a Rádióból, szintén egy hangulatos Vittorio
Gui-felvételről, mikor 1960-ban Gardelli vezényletével és Szinetár
Miklós üdítően friss, játékos rendezésében bemutatta a budapesti
társulat is. Ezen a premieren ugrott ki s vált egyszeriben legjobb
lírai tenorunkká Réti József (A belépő ária hallható A magyar opera
csillagai sorozat 4. albumában, Hungaroton LPX 12668-70).
A zenét remeknek mondtam, s ebből mit sem von le az, hogy majdnem
a felét egy korábbi vígoperából, A reimsi utazásból emelte át Rossini.
Itt kivételesen modern felvétel a legjobb ajánlatom:
Aler, Sumi Jo, Montague, Quilico, Cachemaille Gardiner
Philips, 1989.
Fenntartásom itt is van: Gardiner a barokk és klasszikus zenei
korhű előadásmód legelfogadottabb, egyértelműen sikeres karmestere, de
a Rossinihez nélkülönözhetelen igazi olasz brio az ő egyéniségéből is
hiányzik. I3ár ennél a stilizáltabb és érzelmesebb operánál ez talán
inkább elnézhető. Viszont többlet-pozitívum, hogy jól kipróbált
színházi produkció eredményét hallhatjuk. A jó énekesek között
egyetlen csillag: távcső nélkül is tündöklik a koreai eredetű
koloratúr-virtuóz Sumi Jo. A hibátlan technikán és a megnyerő hangon
kívül az egyéniség bája, a jó játékkészség és az elsőrangú muzikalitás
is megadatott neki. Kitűnő a címszereplő amerikai tenor, John Aler és
nem túl jelentős szerepében Gilles Cachemaille, férfias, de hajlékony
basszbaritonjával, franciásan sírna, köny-nyed énekével.
A "komoly" Rossinit két opera képviselje szériánkban. A
MÓZES
az utóbbi tizenöt évben valóságos "magyar történelmet" írt.
Elsősorban Lamberto Gardelli jóvoltából, aki e kevésbé operaszerű,
inkább oratórium jellegű alkotást előbb hangversenyen, majd lemezen,
végül a színházban igyekezett sikerre vinni. A gyönyörű zenéből addig
csak jóformán két részlet volt ismertebb, a megragadó dallamú Ima
(legemlékezetesebb előadója Nazzareno de Angelis), s a belőle formált
Paganini-fantázia. A magyar lemez
Gregor, Kalmár, Hamari, B. Nagy
Gardelli/Hungaroton, 1981
a karmester és a rendező (néhai Hézser Zoltán) intendői szerint
nem a francia átdolgozást, hanem az újabb s általuk kellően
kiegyenlítettnek vélt olasz változatot rögzítette. Gregor József,
pályája tetőpontján, gyönyörűen énekelte a círmszerepet, Hamari Júlia
teljesítménye pedig igazolta, miért volt kedvelt Rossini-hősnő a
megelőző években a világ nagy színházaiban New York-tól Tokióig s
Európa-szerte.
A magyarral gyakorlatilag egyidőben az 1819-es olasz verziót
kínálták Mosé in Egitto címmel:
Raimondi, J. Anderson, Gal, Palacin, Nimsgern Scimone
Philips, 1981.
A nemzetközi kritika a mai napig ezt a lemezt tartja a mű hiteles
reprodukálásának. Nem érzem magam elfogultnak, ha azt állítom, hogy a
magyar énekes főszereplők állják a versenyt a Philips gárdájával, s
ahol stílusban vagy karakterábrázolásban kevesebbet nyújtanak, a hang
pompájával, az ének szépségével kárpótolnak érte.
Amiképp a Mózes az Ima, a
TELL VILMOS
persze a Nyitány révén lett ismertté, sőt népszerűvé. Ám az opera
hét teljes felvételéből mindössze egy az eredeti nyelvű, azaz francia.
Az olasz változatoknál azonban nem a nyelv a fő probléma, nem is a sok
- színházban elkerülhetetlen - húzás (a partitúrában ugyanis sok a
rutin-zene; a Párizsban megkövetelt balett példátlanul hosszadalmas,
sőt unalmas). Az olasz veriókkal többnyire az a baj, hogy a nagy
hangok még jobban hangsúlyozzák a nagyoperai modort, avagy Verdi
irányába viszik el a zenét, ami pedig nyilvánvalóan idegen Rossini
habitusától, stílusától és ízlésétől. Így az egyetlen hiteles kép a
műről a francia nyelvű
Bacquier, Gedda, Caballé, Kováts Kolos Gardelli
EMI, 1972,
még akkor is, ha a wagneri terjedelmű teljes előadásból nem
sugárzik az olasz fenomének kínálta hang-élmény (Caballé kivétel!), és
nem élvezhetjük benne a régi nagy Rossini-énekesek (Battistini,
Supervia, De Lucia és De Luca) virtuozitását sem.
A "legnevesebb" olasz nyelvű változat, az 1979-es
Milnes, Pavarotti, Freni, Ghiaurov Chailly
DECCA
is a fenti bajban szenved. Ráadásul Pavarotti a magas C-kkel
teletűzdelt áriát sokkal szebben énekelte egy korábbi szólólemezén
(magyar licenckiadás: A magas C királya, SLPXL 1274C). Nem ajánlom
Muti lemezét sem, a tőle újabban szokásos élő-Scala produkcióból:
Cheryl Studer kivételével hang, ének és stílus így hasonlít az igazi
Rossini-zenélésre, mint egy turista hevenyészett és durva
ceruzavázlata az eredeti szépségében ragyogó Raffaello-képre.
A Tell után a zenetörténet egyik fölöttébb különös rejtélyét
"komponálja" meg Rossini. Legalább is rejtélyesnek tartják, hogy a
világ egyik legsikeresebb zeneszerzője élete delén, harmincnyolc
esztendősen, negyven opera megalkotása után felhagy a műfajjal, s
élete hátralévő újabb harmincnyolc évében nem ír több operát. Rengeteg
kísérlet történt a rejtély megoldására, én csak Francis Toye angolosan
velős Rossini-könyvéhez utalom az érdeklődőket, ott akár öt nagy
karrier derékbatöréséhez elegendő motívumot is lelünk. Végtére a testi
betegségek okozta hanyatlás, a súlyos neurózis, a korszellemtől, azaz
a technika és az életforma változásaitól való csalódott elfordulás
éppen elég volna e szellemi kiégettség magyarázatául, s a
"szenvedélyes lustaságot", amellyel Rossini jellemzte önmagát, már
említenünk sem kellene. Ám a "kiégettség" állapota sem akadályozta,
hogy jobb periódusaiban elkövesse "öregkori vétkeinek" becézett remek
kis dalait s zongoradarabjait, vagy végső formába öntse közkedveltté
vált Stabat materjét, megalkossa Kis ünnepi miséjét.
Az előbbinek van egy híres DECCA lemeze, 1972-től (Hungaroton
licencen is), Kertész István vezényli a díszes hangok parádéját
(Lorengar, Minton, Pavarotti, Sotin). A kritikusok sosem szerették,
unalmasnak és stílustalannak találták. Tessék meghallgatni! S utána
rögtön Giulini felvételét (DG,1982), mert a kettő összehasonlításából
értettem meg én is a kritikusokat. Bár Rossininek, akárcsak Mozartnak
vagy Verdinek, nincs "külön" egyházzenei stílusa, mégis azonnal érezni
fogják, hogy egy másik, spirituálisabb s felfoghatatlanabb világ
temploma tárult ki Giulini pálcájának intésére. Énekesei is
(Ricciarelli, Valentini, D. Gonzalez, Raimondi) méltó módon szolgálják
a nagy mester elképzeléseit.
A Kis ünnepi misét halála előtt öt évvel írta Rossini, négy
szólóhangra, vokális dupla-kvartettre, két zongorára és harmoniumra.
Legjobb felvétele egy Eurodisc (BMG) lemez a hetvenes évekből, melyet
a hajdani Eterna jóvoltából vagy tíz éve őrizhetünk. A négy
szólistából három német, egy norvég, de a nemzetiségi hovatartozás
ezúttal mit sem számít, mert a németeket Fischer-Dieskaunak,
Schreiernek és B. Fassbaendernek hívják. Idén a Bécsi Ünnepi Hetekről
meghallgattam a zenekaros-kórusos változatot is, s úgy éreztem, hogy a
lemez szerényebb apparátusa méltóbb emlékművet állít Rossininek.
Évforduló nélkül is. (Legközelebb: Tökéletes Verdi-operák.)
*
MILYEN NYELVEN
Ez a vokális zenének, az éneklésnek és élvezésének második
legfontosabb kérdése. (Az első nyilvánvalóan az volna, hogy: milyen
zene?)
I. A zene azon a nyelven "szól", amelyikre komponálták. A többi
nyelven csak hasonlít, emlékeztet, helyettesít - a maga jellegétől és
a fordítástól függően. Viszonylag modern példát hozok fel. Ha magyarul
azt éneklem: "A pénzből nem jutott elég", avagy "Semmim sincs s minden
az enyém", helyettesítek valamit, ami angolul, helyesebben a déli
államok amerikai néger zsargonjában (s Porgy énekében) így hangzott: I
got a plenty o' nuttin'. Vagyis a zene születését és természetes
létezését annak a nyelvnek az artikulációs bázisa, mondatszerkesztése,
hangsúlyviszonyai és intonációja stb. szabják meg, amelyik ihlette. Az
énekelhető fordítás nem a vokális mű nyelvi megértését, hanem más
nyelven való előadhatóságát segíti elő. Hasznos és nemes igyekezet, de
az eredeti szöveg és a zene egybehangzásának egyszeri tökélyét nem
képes reprodukálni. (Jó szerzők jó műveiről beszélek.) Nem is létezhet
olyan énekes fordítás (prózai is csak megközelitő), amely az eredeti
közlést azonos jelentésben, színben, azonos terjedelmű szavakban és
szintagmatikus szerkezetekben, mondatbeli funkcióban, azonos szó- és
mondathangsúlyokkal tükörszerűen helyettesíteni tudná egy másik nyelv
eszközeivel. A fordítók nem is törekedtek erre, megelégedtek a
szótagszám és a hozzávetőleges tartalom átültetésével - tisztelet a
kivételeknek, akik ennél több nyelvi hűséget és költőibb magasságokat
céloztak meg! Az előbbieknek (tehát a többségnek) köszönhető az a
számos híresen röhögtető fordulat, melyek operafordításként a műfaj
egészének hitelét ásták alá a szélesebb publikum előtt. A Lohengrin
Grál-elbeszélésében ma is dalolják az angyalok "égi sergét".
(Tizenéves korom kedvelt üdvözlő formulája volt egy másik
Wagner-idézet magyarítása: Légy üdvöz általam s viszont! Mire az illem
szerint így feleltünk: Ébredj, közelg a reggkorány! Bőséges példával
szolgálnak a dal- és kórusmű-fordítások is.) Ilyesmit s a
félrefordításokat, értelmetlen frázisokat, nyelvtörő zagyvaságokat
elkerülendő: ha lehetséges, mindent az eredeti nyelven!
II. Ám mit tesz a hallgató, ha nem érti az idegen nyelvet, vagy
nem képes pusztán hallás útján követni? Erre találták fel a lemezekhez
(s néha kottákhoz) mellékelt szövegkönyvet, illetve nyersfordítást.
Hallgatom a zenét, olvasva az eredeti szöveget is könnyebben fel tudom
fogni, s egy oldalpillantással igyekszem leolvasni a magyar vagy egyéb
fordítást. Újabban a nagy operaházak, olykor a budapesti is,
vetítéssel oldják meg ezt, a filmeknél szokásos feliratozás példájára.
A lemezhallgatás+olvasás az idegen nyelvek elsajátításához is kiváló
módszer. Igaz, kissé időigényes, de jóval szórakoztatóbb a hagyományos
és más módszereknél. Néhány évtized) alatt kellően járatosak lehetünk
a XIX. századi romantikus költészet és színpadi nyelv szókincsében és
mondatépítésében. Számos olasz szállodaportásnál és német
üdülőgondnoknál arattam sikert egy-egy operai vagy dalszövegből
plagizált közlésemmel. Élelmiszervásárláshoz, újságolvasáshoz ez a
tudás nem volt elég "adekvát", de ne akarjon az ember mindent
egyszerre.
III. A nyelvkérdés Rossini kapcsán jutott eszembe. Ugyanis vele
jelennek meg az olasz operák francia változatai (ez Donizettinél
folytatódik, s tart még Verdinél is). Párizsi megrendelésre jónéhány
művet átdolgoztak franciára, vagy esetleg eredeti francia librettóra
komponáltak, s utána olaszosították. Híres példák a Rossini műveken
kívül Donizetti Az ezred lánya és A kegyencnő című darabjai, Verdi
Jérusalem (A lombardokból), A szicíliai vecsernye és a Don Carlosból
lett Don Carlo. Rossini Mózese olaszból lett francia, majd
átdolgozások után újra olasz. Korábban Gluck készítette operáit
többnyelvű verzióban, gondos átdolgozás, zenei-prozódiai változtatások
révén. A XX. század dalirodalmában igen gyakori jelenséggé vált, hogy
a zeneszerző eleve nem az anyanyelvén írott szövegre komponál. Ehhez a
szerzőnek nem feltétlenül kell a kompozíciós nyelv teljes birtokában
lennie. (Händel angol prozódiája itt-ott nyilvánvalóan hibás az angol
fülnek.)
Bár vannak kivételes nyelvzsenik (Fischer-Dieskau), a legtöbb
művész csak anyanyelvén énekel tökéletesen, a többin esetleg csak
kitűnően... jól... elégségesen... Az ének szépségét, a zenei formálást
és a technikai kivitelezést igen nagy mértékben befolyásolja a nyelvi
artikuláció természetessége, könnyedsége, beidegzettségének foka (vagy
mindezek ellenkezője). Az énekesek nagy szerencséjére, a legtágasabb
repertoár az olasz, amely egyszersmind nyelvileg is a legkönnyebben
elsajátítható. A német dal vagy a francia ének igen kemény dió a nem
"native speaker"-eknek. Legnagyobb énekeseink, Basilidestól és Székely
Mihálytól Simándyig és Melisig magyarul a legkifejezőbbek (csak Svéd
Sándor kivétel.) De így van ez más nemzetbélieknél is. Megszámolták-e
már, hány operát vett fel Pavarotti francia nyelven? (Az ezred lányán
kívül; mert a Tell Vilmost és A kegyencnőt olaszul énekelte lemezre.)
Callas énekelt franciául, de németül nem. Domingo nagyszerű
Wagner-felvételein minden német (de az is, aki gyakran hallgat német
beszédet) meghallja az idegenszerűséget.
IV. Volt néhány ostoba évem, kiselejteztem a nem eredeti nyelven
énekelt 78-as lemezeimet. Tudatlanság és sznobság azonban önmagában
hordja büntetését: rettenetesen megbántam. Némelyiket sikerült
visszaszereznem, de máig bosszankodom például Marcell Wittrisch és
Karl Schmitt-Walter duettjei (Bohémélet, A végzet hatalma) s néhány
orosz nyelvű lemez miatt is.
Mert időközben "megvilágosodtam", s guru nélkül is rájöttem, hogy
egy igazán jó nem-olasz énekes az anyanyelvén szebben énekel olasz
zenét, mint számtalan gyengébb képességű olasz stb. S inkább hallgatom
Réti Józsefet magyarul, mint Jean-Paul Felmondót (t. i.
leckefelmondót) franciául. Hosszú idő után vettem kézbe egy német
nyelvű Don Giovanni-keresztmetszetet, amelyen Grümmer, Wunderlich és
Prey olyan csodálatos lendülettel, ugyanakkor őszinte finomsággal
énekel, hogy számos híresebb felvétel kiskutya hozzá képest. A
jóformán ismeretlen Hans Zanotelli dirigálja. Ha olaszul énekelnének,
a Giulini-féle etalonnal emlegetnék együtt a lemezt!
Szuper-szopránok
Királynők a Caracallában
A mi sajtónk kulturális-népszerűsítő rovataiban évtizedek óta a
lelkendező hang uralkodik, ha bizonyos külföldi és magyar művészekről
szólnak. Csatlakoznék is hozzájuk, visszhangoznám a valódi és
adatolható (közönségtapssal, dicsérő kritikákkal, visszahívással,
Fontos szerződtetésekkel, külföldi hangfelvételekkel igazolt) sikert.
Egyesek azonban tények és adatok ellenére adományozzák a felő fokot,
mintegy szponzori tevékenység keretében. Így válhat világszenzációvá
egy amerikai közép-nyugati egyetemen vagy ausztrál kisvárosban adott
hangverseny - itthon, az illető művész(nő) és udvari riportere szerény
tálalásában. Az igazi siker pedig, a valóban kitüntető szerződés vagy
kritika gyakran kétsornyi helyet sem kap, ha nem olyan személyről van
szó, aki a tudósító szíve csücskében tanyázik. A tárgyilagos értékelés
és rangsorolás helyét magakelletés, öndícséret és szenzációhajhászat
foglalja el.
Láthattuk például egy 1991-es (külföldi) felvételt, címe
egyszerűen csak: Great Voices of the Opera, azaz Nagy(szerű) Operai
Hangok. A magyar szerkesztő és műsorvezető a megszokott negédesség
helyett most hiper-túlzásba csapott s A Caracalla királynői címmel
invitált bennünket a műsorhoz, elfeledvén, hogy a rosszhírű csatszár
jóhírű fürdőiben csak egyszer volt a sohanemvolt, a tenor
Háromkirályok parádéja. Ezúttal a parádé elmaradt, csupán befürödtünk.
A műsorvezető által ígért hét felséges szoprán helyett igazi
királynő csak egy jött, s az is mezzoszopránalt: Marylin Horne. Ez a
fenomeniális nagy művész hatvanadik éve táján is sziklaszilárd, teljes
terjedelmében ép és ma is igen szép hanggal s még biztosabb
technikával őrzi az őt joggal megillető trónt. (Könnyű stabilnak
lennie, gonoszkodhatnék, ily császárnői, Mária Terézia-i termettel.)
Koloratúrái: akárcsak harminc évvel ezelőtt. Horne Rossini-áriája,
"Cruda sorte" Az olasz nőből valószínűleg még ma is egyedülálló a
világon. "Odatette" mellé még a Carmen egyik dalát is. Számai az est
abszolút csúcsát jelentették.
A csúcs alatt... minden szintről, a rangsor összes kategóriáiból
kaphattunk példát, királynő helyett hercegnőtől-szolgálóleányig. Az
attraktív külsejű, de nagyon mesterkélt, modorosságokba fúló (s kellő
légzőtechnika híján gyakran elfúló) Lucia Aliberti nem csupán a
művészetet óhajtotta szolgálni, hanem saját sztár-image-át igyekezett
tudatosítani. A Norma "Casta Diva" áriájában Callasra vette a figurát
(ahogyan a színész-szleng mondja), miközben bolygépnyi távolságra volt
az e név jelölte fogalomtól. Éneklése nem izgalmas volt, inkább csak
kellemetlenül nyugtalanító. Mariella Devia Gildájából csak azt nem
tudhattuk meg, miről szól az ária. (Közepes értékű, de jól kezelt
hang, ápolt produkció, karakter nélkül) Cecilia Gasdiának majd egy
évtizede jól csengő neve van. De ez a még mindig fiatal, "fehér" (vagy
kissé színtelen), egyértelműen lírai szoprán és alkat nem győzhetett
meg Tosca imájával - mégha a befejezés igen szépen sikerült is, á la
Ricciarelli. (Ricciarelli szintén lírai, átütő erő nélküli hangul lett
"drámai" szoprán.)
Az amerikai Aprile Millo 1990-ben, valahol a karrier közepe táján
világszerte feltűnést keltett a Sony cég Aida-felvételén. Azóta
Veronából és máshonnan is hallottam élőben énekelni, s nem egészen
értem a hozzá fűzött várakozásokat. Leonora áriájából (A trubadúr, I.
felvonás) hiányzott a holdfény, azaz a Verdi-hősnő romantikája, pedig
a valóságos égitest akkor már jóideje ott ragyogott a Caracalla
fölött. Millo kissé közömbösen dalolt, a cabalettában nem volt együtt
a zenekarral (amelyet mellesleg Carlo Franci - a híres baritonista,
Benvenuto fia - nem vezényelt, mindössze az énekes utáni ballagásra
biztatott). Millo csinos, ha nem Vénusz is éppen; képessége, tudása
jórészt megvan, de egyénisége nem ígér maradandó nagyságot.
Akkor már inkább föltenném ezt a szardíniai Giusy Devinuról, aki
pedig olymódon kezdte Violetta I. felvonásbeli nagyjelenetét, mintha a
Vatikán tetejéről hirdetné urbi et orbi a lelkére törő finom
érzelmeket. Nagy szevedéllyel, sok kitűnő megoldással folytatta, s
igen hatásos cabalettával fejezte be. (Néki nem a hangja: csupán az
arca, remegő szája árulta el, hogy a technikája nem e észen
természetes. Az eltorzult énekes arcok legtöbbször erről árulkodnak.
Ellenpéldának tessék megfigyelni Te Kanawát, Lomingót stb.) Ennek az
estének így Devinu lett a felfedezette az itáliai színházak már
kapkodnak érte, s ha nem tör le, rövidesen bevonul a nagy nemzetközi
sztárok sorába.
Akiket e névsorban a szopránok között elsősorban Marton Éva
képviselt. Őrajta már sokkal inkább nyomot hagyott az idő, mint Horne
művészetén. A Giocortda Méregáriájában minden magas fortéja lebegett
(ez kisebb mértékben régen is megfigyelhető volt); még feltűnőbb az
egykor hatalmas hang kiürülése, elszáradása, keményedése. Előadása
természetesen most is pontosan felidézte a drámai pillanatot, bár
túlzottan verista eszközökkel. (A szenvedély vijjogó hangvétele még
nem Ponchielli stíluseszköze, hanem utódaié.) Jobb formát mutatott
Turandot belépőjével, ebben a szerepben Marton Éva másfél évtizeden át
világklasszis volt. De a közben elénekelt súlyos Wagner-szerepek nem
segítették abban, hogy megőrizhesse a Jég-Hercegnő figurájához
megkívánt erő és kristályosan-szűziesen tiszta hangszín kettősségét.
*
Egészen más körülmények között lépett fel, pontosabban lépett
ismét trónjára "Regina" Scotto. Nem, nem tévesztettem el a
keresztnevét, de II. Renata (az L, ugye, mindörökre Tebaldi marad) itt
Dudapesten, legalább azon az estén - visszahódította egykori trónját.
Ő időközben ugyanis már lemondott a nagy színpadokról, s mint ama
másik híres "skót" királynő Schiller darabjában, méltósággal viselte
száműzetése köntösét. Valóban, Stuart Máriát ünnepelhették volna ily
viharosan hívei, ha visszafoglalhatja trónját, mint Renatát budapesti
- de felerészben külföldi - nézői, hallgatói. S joggal, mert egykori
fejedelmi adottságaiból megmaradt a kivételes zenei érzékenysége,
finomsága és drámai ereje, különleges színészi átélő- és
átadóképessége, stílustudása, satöbbi. Csak a hang nem állhatta az idő
múlását. Amit hallottunk és láttunk tőle, a művészet csodája volt: a
fél és negyed hangerő, a megrövidült lélegzet miatt háromba tört
frázisok, színtelen középhangok és teljesen bizonytalan, meg nem
támasztott, reszketegéles magasságok ellenére!
A végső magasság volt a gyengesége már akkor is, amikor 1957-ben
az Edinburghi Fesztiválon Callas helyett ugrott be és nagy feltűnést
keltett Az alvajáróban. Scotto 1934-ben született, lírai szoprán
hangja ellenére a Callas utáni generáció legnagyobb drámai tehetsége.
E kettősség határozta meg pályáját: a kezdeti Gildák, Violetták és
Luciák után a súlyosabb szerepeket választotta. Ezek kikezdték
hangját, mert a teherbíróképesség eleve nem állt arányban az
ambíciókkal. Scotto mégis elry sereg nagy alakítást nyújtott Verdi,
Puccini és mások "nehezebb" operáiban, szüntelenül bővítve
repertoárját a verista, majd később a francia opera irányába. Talán ő
rendelkezett a legváltozatosabb szerepkörrel pályatársnői között.
A nyolcvanas évek elejére azonban a hangi hanyatlás
visszafordíthatatlanná és tagadhatatlanná vált. Ahogy Tebaldinak
Callas volt, Scottónak Freni a mindenkori mumusa és vetélytársa, de
ebben az utolsó tíz évben már nem lehet versenyről beszélni századunk
második felének e két nagy dívája között. A csupán két évvel ifjabb
Mirella 1992ben is a legnagyobb színházak vezető primadonnája,
premierek, hanglemezek és videofilmek sztárja. Scotto? Megfogyatkozott
hangjával mindent "megetet" a nézőivel és elnézőivel. Mert a közönség
elnézi, hogy transzponálva énekli a számokat, hogy a mássalhangzókat
gyakran feláldozza az egyre nehezebbé váló hangadásnak.
Őszinteségével, higgadtan adagolt szenvedélyével meg tudott győzni,
aprólékosan kidolgozott pódiumi jelenlétével a bejöveteltől a csokor
elfogadásáig, a közönség közé dobott virágszálig, a magyarul rebegett
köszönöm-ig - valóságos tömegpszichózist alakított ki és tartott fenn;
elhitték neki, hogy kabak tőle valamit - persze valóban kaptunk és
sokat. Mit számított a szinte suttogö prózába áttett Seguidilla, ha a
már puhára főzött publikum üvöltő ovációval fogadta? Ha valaki
királynőnek született, lehet detronizálni, száműzni, nyugdíjba
küldeni, de Felkent homlokáról a szent olajat nem törölheti le semmi.
A Caracalla "kinevezett" királynői többnyire csak annyit
szólhatnak Horne valry Scotto igazi fejedelmi nagysága előtt, mint a
Kékszakállú Juditja a régi asszonyok láttán: "Milyen szépek, milyen
dúsak, én jaj, koldus, kopott vagyok." (Legközelebb: A Tosca - eredeti
helyszíneken és időpontokban.
*
Miről írna
ha volna
I. A rekorder és pálcája
Ismét átléptek (vagy áthágtak?) egy bűvös határt, álomhatár (ha
ugyan volt valakinek efféle vágyálma). A Decca felvette Richard
Strauss Az árnyék nélküli asszony című operáját. Ez mégis vágyálom
volt, Solti Györgyé, évtizedeken keresztül. De még a Decca sem, még
Solti kedvéért sem tudta vállalni a sokszereplős, népes és mozgalmas,
bonyolult opera felvételi költségeit. A vágyból végül ügy lett
valóság, hogy néhány évvel ezelőtt még Karajan meghívta Soltit, adja
elő a darabot a Salzburgi Ünnepi Játékokon. Ehhez az eseményhez
kapcsolódva és évekig tartó előkészületek után vették fel végül a
művet Bécsben, igen nehezen egyeztetett, szintén évekre nyúló
üléseken. A produkció rekordot döntött, minden idők, cégek és műfajok
legdrágább felvételévé sikeredett: átlépte az egymillió dolláros
költséghatárt. (Hat-hét évvel előbb még forintban is sokallottunk
volna egymilliót egy operáért.) S a DECCA aligha remélheti - nagynevű
dirigense és énekes sztárjai, Domingo, Behrens, Várady Júlia és Van
Dam vonzereje ellenére sem -, hogy az eladható lemezek megtérítik
költségeit.
Ez a hír juttatta eszembe a régebbi Solti-anekdótát. A magyar
karmester a londoni Covent Gardenben próbál, elégedetlenkedik a
zenekarral, egyes fúvós hangszíneket kifogásol.
"Kérem: milyen gyártmányú a kürtje?" - teszi fel a kérdést az
egyik bizonytalankodó muzsikusnak, mintegy megengedve neki, hogy a
felelősséget átháríthassa a hangszerére. A kürtös méltatlankodva
jelöli meg a legkiválóbb cég legdrágább márkáját.
A próba későbbi szakaszában Solti "elüti" magát. A megbántott
zenész hevesen felpattan:
- Mr Solti, ha megkérdezhetem, milyen gyártmányú a pálcája?
Lehet, hogy az egymillió dolláros költségben egy új pálca is
foglaltatik, netán nemesfémből?
II. Royal Edition
Ezt azután jól kitalálták! A Sony-ban feltámadt CBS-nek hatalmas
repertoárja van Bernsteintől, a legtitánibb évekből (1950-70), ezt nem
lehet parlagon hevertetni, míg a DG ontja a következő húsz év híressé
vált felvételeit! Kell egy Bernstein-sorozat Sony módra is!
OK, de tegyünk mellé valami pluszt. Valami Sonysat, amitől a
szeme-szája a vásárlóknak... Nem volna rossz még egy név a Bernsteiné
mellé. Kissé régebbi patinával... Amerikában George Washington
megfelelne. S Európában? Valami jóravaló házból... Esetleg a
Windsor-házból? Szegény Erzsébetnek (II) sok gondja van a családjával,
igazán ráférne egy örömhír. Ott a legnagyobb fiú, Károly... Ugye,
fiacskám, milyen remek dolog, hogy annyit szekíroztunk annak idején a
rajztanulással meg festéssel is, nahát...
S a derék Sony Kft. felkéri a jó Charlie herceget (a "velszit"),
engedné már át csodás művei néhányát, amelyeket akvarellhun követett
el vala. J6k lesznek a Bernstein CD-k előoldalára. Istenem, hát nem
éppen Turner-képek, de azért ügyes keze van (volt) a fiúnak. S hát
persze átengedte, még pénzt sem kér érte. Illetve kikötötte, hogy az
őt megillető honoráriumot - igazi Royal royalty! - fordítsák jótékony
célra.
Ha szegény Bernstein mama megérhette volna, hogy Lenny és Charlie
neve együtt szerepel a borítókon!
III. Cifra mese
Hogy a múlt évben betöltötte 70. életévét, s híres felvételeit
újra piacra dobták, ezúttal természetesen CD-n, ismét tele van nevével
a zenei sajtó. Mármint külföldön - mert itthon alig figyeltek rá.
Életének romantikusan tragikus és szerencsés fordulatai többé-kevésbé
ismeretesek az Ágyuk és galambok című önéletrajzból: csodagyereksége,
felfedezése, a rivalizálás vágya a másik Dolmányi-tanítvánnyal, Faragó
Györggyel, háborús viszontagságok és a fogság gyötrelmei, disszidálási
kísérlet és börtön; az "újbóli kiugrás" és siker 56 előtt, majd a
"dobbantás" 56-ban - s utána ragyogó nemzetközi karrier, megérdemelt
sütkérezés a nemzetközi csúcsokon. Majd fiának elvesztése, a Senlis-i
alapítvány stb.
Önéletrajza nem valami fényes irodalmi alkotás, meggyőződésem
szerint bértollnok kente le, a művész (vagy neje?) által elmondottak
alapján. Nem is az események és a karrier őrzik majd Cziffra György
ércnél maradandóbb emlékét, hanem a csodálatos képességeit megörökítő
felvételek. Az 1957-től a Pattiénál (a francia EMI), majd a Philipsnél
készített gyűjtemény 25-35 év távolából is lenyűgöz.
Pazar kincsei voltak/vannak a Hungarotonnak is 1954-56-ból. Amikor
a 70-es évek végén Cziffra ismét elkezdett hazajárni, felvetették
neki, hátha újra kiadnák e régi anyagot. A művész (vagy a stábja)
tiltakozott, mondván, hogy technikailag nem elég jók. Cziffra nyilván
az akkori 78 fordulatos lemezek hangzására emlékezett, vagy az 1957
után préselt mikrobarázdások zajos felületére. Új szalagokat küldött,
stúdió- és hangversenyelőadást 1975-76-ból, ezekből lett az SLPX 11945
számú lemez.
Azután az angliai Appian Records (APR) cég 1990-ben megvásárolta
az 54-56-os felvételek nagyobbik részének kiadási jogát a
Hungarotontól, s így legalább ennyi megmenekült az örök feledéstől. Az
APR kiadványról a Classic CD ilyen tárgyilagos mértéktartással számolt
be: "Mesés, szó szerint"
- és ez csak a főcím, következik a gratuláció a cégnek, hogy
Cziffra (s a szintén Dolmányi-tanítvány Misha Levitzki) albumait
közzétette, s ily magas színvonalon. Ezután: "Cziffra a történelem
legnagyobb Liszt-játékosai közül való." Kiemeli kutató és költői
tulajdonságait, s hozzáteszi: "nincs hiány a magas oktánszámú
bravúrjátékából sem... oktávjai lélegzetállítóak... sok hallgatónak
leesik az álla. Néhány zongorista valószínűleg pályaváltoztatást
fontolgat."
...És a Hungaroton még mindig őriz körülbelül 35 percnyi anyagot
ebből a kincsből, "ráadásul" úgynevezett ráadás-számokat, azon belül
is különleges műfajt: azt, amelytől Cziffra az 50-es években újra
híres lett Budapesten, amelynek hallatára Ferenczy György ismét
felfedezte az éjszakai bárokban zongorázó Cziffrát, és visszavezette
őt a komolyzenéhez. Cziffra ugyanis népszerű dallamokat játszott:
Strauss-keringőket, Hacsaturján Kardtáncát vagy a Dongót stb. saját
csillogó, rendkívüli virtuozitást, bravúros technikai tudást igénylő
átirataiban. Ezek bizonyára újabb szenzációt jelentenének a már
amúgyis leesett állú nyugati publikum előtt. Sajnos, Cziffráék jogi
képviselője továbbra is tiltakozik, mi pedig csak reménykedhetünk,
hogy a cifra mese nem ezen a ponton ér véget.
IV. ABC: Alan Blyth CD-könyve
Amióta 1954 táján kezembe akadt egy Schwann-katalógus, úgy olvasom
az effajta kiadványokat, mint mozlim a Koránt, vagy illendőbb
hasonlattal, lóversenyző a Turf-újságot. Ezt a műfajt nekem találták
ki. A diszkográfia tömörített tényei mögött számomra regények és mesék
rejtőznek (néha meg is írom őket). Az ajánló-katalógusokat pedig,
amelyek tárgyilagos adatokat szubjektív tanáccsal, választással,
ítéletekkel vegyítenek, klasszikus detektívregényhez illő izgalommal
böngészem. Ha X és Z igen, mi Lesz Y-nal s miért nem W? De jobb lesz,
ha az ABC-t a vége helyett az elején kezdem.
Az abc ugyanis nekem pontosan Alan Blyth Cikkeivel kezdődött. Ezt
a szakírót közel húsz éve fedeztem fel magamnak a Gramophone, majd az
Opera hasábjain. Feltűnt, hogy az ő monogramtuja felett rendszerint
olyan dicséretek (vagy elítélő bírálatok), sokoldalú és tárgyilagos,
mégis személyes és lelkes ajánlások olvashatók, amilyenekhez
hasonlókat magam is sejtek, csak sokkal szegényesebben, kevésbé
lényegretörően fogalmazok meg, mert nélkülözöm az ő szakmai
vértezetét. Közös bennünk az új művészek felfedezése fölött érzett
öröm, valamint a hűség választott kedvenceinkhez. A. B. írásain
nevelődve leszoktam az elhamarkodott, egyoldalú véleményalkotásról, a
"drukker-szemléletről", s igyekeztem rászokni a több irányba
tekintgető, összehasonlítgató értékelésre. Jórészt az ő hatalmas
historikus tudásának hatására "hátráltam" visszafelé, a gramofon
őskorában megörökített csodálatos, virágzó énekkultúrához és
hangbőséghez.
Remélem, az eddigiekből is kihallani a hála tónusát, ám Mr. Blyth
új könyve (Opera on CD, Kyle Cathie Ltd, London) újabb elismerésre
késztet. Antológiaszerű, nagyszabású kézikönyvei (Opera on Record
I-III, Song on Record I-II, Choral Music on Record) után most az
Angliában beszerezhető CD-operák legjobbjait ajánlja figyelmünkbe,
illetve buzdít megvételükre. Módszere és stílusa angol, kerüli a német
(vask)alaposságot, a franciás impresszionizmust, az olaszos áradozást.
Modora egyszerre a tudósé, pedagógusé, íróé. A felsorolt száz mű
történéseit úgy fonja bele választásának indoklásába, hogy a kezdő is
tanul belőle, a haladó pedig "nyugtázza a találatot". A mini-esszékből
egyszerre ismerheti meg a művet (egy kissé a szerzőt is), a felvételt
és a művészeket. Végülis egy sokirányú vonatkoztatási rendszerből
bontakozik ki az ő értékrendje. Túlnyomó részben egyezik tudós brit
kollégáiéval mégis felismerhetően az övé.
Aki az ő tanácsai alapján vásárol, nem járhat rosszul. Vitatkozni,
persze mindenkivel lehet, s ezt a szerző tulajdonképpen el is várja.
De ebben a vitában is ő győz, aki lehetőséget ad az ilyenfajta játékos
válogatásra.
Ha életkörülményeink, anyagi lehetőségeink megengednék, hogy
nálunk is minél többen effajta válogatáson törjék a fejüket!...
V. Mi lett veled, Supraphon?
Legutóbb a volt NDK és szovjet cégek neve elé tűztem e kérdést.
Nos, Supraphon is köszöni szépen, megvan, noha érte néhány
mennykőcsapás. Mert az még csak hagyján, hogy a hajdani Cseszkó három
hanglemezvállalata, a cseh Supraphon, a szlovák Opus és a szintén cseh
(vagy inkább morva) orientációjú s iFú zenészeket, vidéki
együtteseket, modern zenét megszólaltatni akaró) Panton mellett ma 70
(!) kiadó lavíroz náluk a zene hullámain, persze túlnyomó többségük
pop meg rock meg stb. lobogó alatt (ilyesmi nálunk is van). Néhány
komoly vetélytárs azonban már a Supraphon felségvizein hajózik,
miközben a patinás anyahajót megfosztották CD gyárától, video
részlegétől, zeneműkiadói vállalatától és kereskedelmi hálózatának egy
részétől. Nem tudom, mily érdekek célozták a cég vízbefojtását, de
tény, hogy sikerült megúsznia, ismét kint van a nemzetközi vizeken.
Tovább navigál a régi rakománnyal: még mindig jelentékeny kiadatlan
anyaga van a Cseh Filharmonikusoktól, plusz a régi katalógus értékei,
a cseh zene többszáz évének hagyatéka, köztük a mások által szinte
soha meg nem jelentetett cseh operairodalom. Az Opus is meglévő
repertoárjának CD-újrakiadásával folytatja tevékenységét.
...S csak azért, mert az előző híradást is ilyesmivel fejeztem be:
a Sony, a BMG és a brit Chandos már bent van a cseh piacon...
VI. Még egy újság
Eddigi Sajtó-nyitásaim záró gesztusaként még egy francia szemle, a
Compact nevű újságról. Alcíme: a lézerlemez revűje (lézerlemezen itt a
CD-a kívül videót is értenek). Elöl megy a klasszikus, aztán a
dzsessz, a rock következik és a vegyes műfaj (hagyományos szórakoztató
és filmzene); video rovat és 10 oldal hifi. A klasszikus anyag nem
csak sorrendben előzi meg a többit, mennyiségben is három-négyszerese
azoknak. Az összefoglaló, összehasonlít6 témákon kívül általában rövid
(2 flekknyi) írások, tetejükbe csapott táblázatszerű diszkográfia és
értékelés, számomra elfogadható meggondolásokkal és ítéletekkel. A
művészi részben 4 karikától 1-ig, nagyon jótól a nemig terjednek az
osztályzatok. Utána már csak egy macska képe jön, "égnek ne álljon a
szőrzetünk". A technikai minőséget csillagok jelölik 5-től 1-ig (az
archív és történelmi értékű felvételeket természetesen külön
minősítik). A fej-táblázat a felvétel időpontján, időtartamán kívül
azt is jelzi, milyen kísérő szövegek, Fordítások találhatók a
dobozkában. Az utolsó oldalakon felsorolják, milyen lemezekről írtak a
lapban. (Az 1992. februári számban egy híján 150 a klasszikus tételek
száma.) Olyan lap, hogy nem szoktam fölötte unatkozni. Talán úgy
aránylik a Diapasonhoz, mint a Classic CD a Gramophone-hoz (bár a
Classic CD-nél azért tárgyilagosabb a hangvétele). Cím: 60, rue
Etienne Dolet. 92240 Malakoff. Egy szám ára 27 frank.
VII. Japán udvariasság
Zenei anekdota, de politikainak is megteszi.
Pinchas Zukerman, a nagy s még mindig fiatal hegedűs meséli, hogy
Tokióban eljátszották Takemitsu, neves japán szerző egy darabját. A
hegedűs érdeklődik a szerzőtől, meg volt-e elégedve:
- Tökéletesen.
- És a tempó? Frazírozás, artikuláció?
- Tökéletes.
Zukermanék nagyon büszkék, amíg csak egy kolléga Londonban el nem
meséli, hogy egy másik Takemitsu-mű próbája után ők is kikérték a
szerző véleményét.
- Tökéletes - volt a válasz.
- De Mester, még van bőven próbaidőnk. Ha esetleg valamilyen
instrukciót...
- Köszönöm. Tökéletes... De... talán... eljátszhatnák most kétszer
ilyen gyorsan?
*
Fantasztikus!
Fantastique!
Fantastic!*
(*A Messiás eljövetelét ígértük előző számunk e helyén, de... nos,
nem jött el. Halasszuk Karácsonyra. Akkor úgyis időszerűbb.)
Hector Berlioz fiatalkori szimfóniája. Az excentrikus, szertelen
ifjú, húszas éveinek derekán végignézi egy angol színtársulat
Shakespeare-ciklusát, s noha a drámák nyelvét nem érti, beleszeret az
Avoni Hattyúba és az ő Opheliájába, egy átlagos színészhölgybe. E
"szerelmi kábulat és őrjöngés" nyomán, "bosszúból és hősködésből" írja
meg a Fantasztikus szimfóniát, Epizód egy művész életéből címmel. (Az
idézetek Szabolcsi Bencétől valók. Az ő - és Kroó György - tudós
hitelű és művészien formáló tollára hagyatkozom, amikor a Berliozhoz
fűződő saját érzéseimet és elképzeléseimet próbálom megértetni.)
Berlioz a romantikus művész típusa, "Victor Hugo és Delacroix
regényes látomásaiban" osztozó. Ha van forradalmi romantika a zenében,
úgy az én szememben elsősorban ő testesíti meg, sokkal inkább, mint a
Szabolcsi által ugyanebbe a kategóriába vont Chopin és Liszt. Berlioz
valóban forradalmár, s nem csupán azért, mert az 1830-as párizsi
forradalom hatása, a tömegek megmozdulása közvetlenül is áttételeződik
műveibe.
A "leíró zene", a programzene, valamint a zene és dráma egységének
gondolata még elődeitől származik ugyan (részben Glucktól, s Berlioz
mesterétől: Lesueurtől), de e fogalmakat ő gyökereztette meg a
zenetörténetben - neki ezek alapgondolatai! Viszont az elemzők mindig
kimutatták, mennyire bizonytalanul tudja csak egyeztetni a programot
és a tisztán zenei formákat. Zenéjében sok az illusztratív anyag,
amely az arányos formálás ellenében hat. Berlioz harmóniavilága és
triviális dallaminvenciója szegényesebb, mint a zenetörténet igazi
nagyjaié. Az ő zenéjére nem jellemző az intimitás, az árnyalás
finomsága, ő a monumentálist tiszteli, keresztnevéhez illően a
heroikust, kolosszálist, gigantikust. "Plakátokat fest, roppant
hangtömböket görget, freskóin hatalmas tömegek hömpölyögnek" (K. Gy.).
Víziókat vetít elénk, s ehhez kifejezőerőt "elsősorban
hangszínérzékéből, hangszerelő tudásából" merít, nagy érzéke van a
hangszerek karakterének kiaknázásához. Zenetörténeti szerepét
tekintve, leginkább mint a liszti szimfonikus költemény és a wagneri
zenedrámai egység előkészítőjét tisztelhetjük benne - noha ő Wagnert
őrültnek s Lisztet kontárnak tartotta. Szabolcsi Bence szerint a
"gigászi méret, az irdatlan szenvedély" jellemzi, a feldagasztott
apparátus (a Requiemben például öt zenekart, benne ötven rézfúvóst és
hatszáz énekest írt elő!), meg az ezzel párhuzamosan "mindent átható
beszédesség" - mondjuk ki magyarán: bőbeszédűség. Az összes túlzó és
izgató hatás mind Berlioz egyetlen jelszavába sűríthető: elképeszteni!
A világ és a művészet azóta megtanult nem elképedni a
legképtelenebb programok felett sem. Szegény Berlioz csak a különcnek
járó lenéz-sajnálkozó mosolyokat söpörhette be kortársai szidalmai
közepette. Az utókor elnézőbb és méltányosabb - legalább néhány műve
iránt.
A fent sorolt művészi-emberi tulajdonságok, s korántsem csak az
egyértelműen negatív hatású mozzanatok, hanem amazok is, amelyeket a
oly sokan kedvelnek közülük túlnyomórészt ízlésem és kedélyem ellen is
valók. Többszöri kísérletezés útján sem sikerült leküzdenem
ellenérzéseimet. De nem tévesztem meg magam s mást sem: ízlésem nem
értékítélet, nem minősíti azokat, akik az enyémmel ellentétes
beállítottsággal közelednek a zenéhez. Fura helyzetbe kerültem,
nemszeretem-stílust és művet ajánlok, de tudom, hogy berzenkedésem mit
sem árt a műnek. Ajánlom tehát - a kritikusoknak kedves felvételeket.
A Fantasztikus szimfóniát Szabolcsi szövegnélküli zenedrámának
nevezi. Magyarazatként a leghitelesebb forrásból, Berlioz leírásából
merítek. Egy fiatal művész szerelmi bánatában ópiummal megmérgezi
magát, de csak mély álomba merül". Érzelmei, emlékképei zenei
gondolatokká válnak. A hűtlen kedves melódiává lényegül át. Az elemzők
fixa ideának nevezik ezt a motívumot, mely mint a költő ideáljának
mennyei és pokolbéli alakváltozata bukkan fel a szimfónia tételeiben:
I. Ábrándozások, szenvedélyek utóbbiak hullámzása az álmodozó
melankóliától a leghevesebb szerelmi tombolásig. Plusz fájdalom,
féltékenység, bensőséges gyengédség.
II. Keringő - művészünk egy nagy ünnepség kellős közepén. Áll a
bál, ezernyi zenei és hangszerelési ötlet bukkan fel a forgatagban.
III. Jelenet a mezőkön - Pasztorál idill egy nyári estén. Két
pásztorfurulya mintha végtelen békét lopna a szívekbe... ámde
megjelenik Ő (Karinthy úgy mondaná: Őnagysága)... távoli mennydörgés,
egyedüllét és mély csend.
IV. Menet a vesztőhelyre - az ópiummal elkövetett öngyilkossági
kísérlet okozta álom. Hősünk az álom szerint megölte kedvesét...
halálos ítélet, vérpad... (Mintha a hős már tudná, hogy később
Berlioznak sikerült feleségül vennie nagy szerelmét!)
V. Boszorkányszombat - (szerzőn nagy Goethe-rajongó, ld. még:
Faust elkárhozása). Nyögések, sikolyok, kacajok, jajkiáltás. A fixa
idea itt groteszkké változott. Befejezésül Dies irae-paródia,
záradéknak pokoli rondó és fúga.
A romantikus, végletes program látszólag kedvez a végletes
interpretációknak, valójában rendkívüli fantáziát, koncentráló
képességet és fegyelmet igényel a karmestertől.
Az 1954-es Record Guide hat felvételt tartott nyilván e műből,
Ormándy és a Philadelphiai Zenekar (természetesen mono) lemezét
jelölve a legjobbnak, főként a hangzás miatt. (Ma a hatnak legalább a
hatvanszorosa forog közkézen.)
Tizenegy évvel később a Bielefelder katalógus 11 lehetőséget
kínál, ebből már nyolc sztereó. Klemperer a Philharmonia Zenekarral
(EMI és Charles Munch a Bostoniakkal (RCA) voltak a legkelendőbbek az
időn. A hatvanas években Munch Budapesten járt, és a Rádiózenekarral
remek hangversenyen adta elő a szimfóniát, ebből egy igen sikeres
Hungaroton LP kerekedett, ideje volna CD-a is felújítani (SLPX 11842).
Érdekes, hogy Munch 1975-ös Párizsban készített lemeze az új Orchestre
de Paris-val tökéletes csalódást okozott az angol kritikusoknak, akik
viszont máig klasszikusnak ítélik Beecham 1961-es EMI produkcióját.
Innen közel két évtizedet ugrom. A Gramophone Classical Catalogue
1979-es kötetét azén választottam referenciának, mert a "digitális
forradalom" előtti végső pillanatokat rögzíti. Huszonnégy felvételt
sorol elő, 1951-78 közöttieket. Karajan kétszer szerepel a Berlini
Filharmonikusokkal (DG), az 1975-ös már a különösség iránti hajlamát
szabadjára enged 5 mondjuk manierista korszakát tükrözi, a zenekari
teljesítmény csodálatos. Sir Colin Davist úgy szokták reklámozni, hogy
a legjobb élő Berlioz-interpretátor. Egész ciklust vett fel a zenekari
és vokális művekből, a Fantasztikust 1964-ben a Londoni
Szimfonikusokkal, tíz év múlva az Amszterdami Concertgebouw Zenekarral
a Philipsnek. Bernstein számára is igazi "vadászterület" a szélsőséges
romantika. A francia Nemzeti Zenekar élén előadott nagy koreográfiáját
a TV-n is láthattuk; ha valaki, hát ő tudta eladni az efféle muzsikát.
Ám, ha más épp az ilyen zenét szeretné "tárgyilagos" füllel hallgatni,
Boulez és a London Symphony Orchestra CBS lemezét válassza! A "cipőt a
cipőboltból" elv a alapján kizárólag francia karmesterekhez
ragaszkodóknak azt ajánlom, keressék Pierre Monteux későbbi (Bécsi
Filharmonikusok, DECCA) felvételét, vagy Jean Martinonét (EMI; utóbbi
nagyon megbízható, azaz elvárható képet nyújt a Fantasztikus műről).
Az 1986-os Penguin Guide még a mindig a már említett amszterdami
Davis lemezt teszi az első helyre, egyetlen fenntartás nélküli
ajánlatként. Különösen a két utolsó tétel izgalmát magasztalják.
Abbado (Chicago SO, DG) digitális lemezén viszont mindazt a port
elverik, amit a korai digitálisok sterilitása miatt addig
ráprüszköltek. A részletek tisztasága hiányzik - gondolom: a helytelen
mikrofonozás miatt. A legjobb a felvételi hangot a DECCA állította s
elő Charles Dutoit lemezén. Ez a nagyon tehetséges karmester tíz év
alatt a világ első zenekarai közé sorakoztatta fel a Montreali
Szimfonikusokat, legalábbis a francia zene előadásában.
Az utóbbi öt évben készült felvételek két legfrissebbje: James
Levlne (Berlini Filharmonikusok, DG), illetve André Previn a Royal
Philharmonic Orchestrával (a zenekar saját kiadásában). Levine-ról azt
írja John Warrack (Gramophon), hogy számos érdekes és szép részlet
ellenére az egész nem több a részek összegénél. Ez pedig tudjuk,
művészi értelemben nem elégséges. (Levine sok operafelvételén is
remekül muzsikál, máskor viszont - és nem is ritkán kimódoltnak,
kívülről közelítőnek hat.)
Roger Norrington 1988-ban célozta meg Berlioz e művét a maga
"korhű fegyverzetű" London Classical Players nevezetű ármádiájával, a
nagy feltűnést keltett korhű Beethoven-ciklus után. Az ember szinte
látja maga előtt a mester angol rajongóit, amint fülüknek hinni nem
akarva, fejüket sem mozdítva heves felindulásukban odasúgják
szomszédjuknak: It's fantastic, isn't it?
Bármilyen is a teljesítmény - a jelzőn ezúttal nem vitatkozhatunk.