Negyedik Dimenzió |
Alább a Szerkesztő számol be a 4. Dimenzióban tett utazásairól, a
High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről. Mivel ezek részben
vagy egészben kívül esnek a klasszikus elektroakusztika
érvényességének körén, Olvasóinkban idegenkedést ébreszthetnek, s
csökkenthetik lapunk műszaki tesztjeinek hitelét. Nyomatékkal
leszögezzük: mérnök munkatársaink csakis azzal járulnak hozzá e
cikkekhez, hogy résztvesznek a szeánszokon - és borzadoznak. A
Szerkesztő egymaga vállalja munkájának ódiumát.
Párviadal I.
Közönséges vasból értékes hifi-eszközt fabrikálni:
ellenállhatatlan kihívás ez a magyar hifistának. Végre ő is
megmutathatja, mit tud; párviadalra állhat ki a profikkal. Ez legyen a
mentségem rá, hogy magam is számos lemezjátszó-asztalkát
barkácsolt(att)am, jobb anyag híján 1mm falvastagságú csőből, azaz
körkeresztmetszetű idomból. Igazából egyiknek a hangjától sem voltam
elragadtatva. Prezenszüket érdesnek, mélytartományukat súlytalannak
éreztem. A legjobban még az a "modellem" szerepelt, amely a
legegyszerűbb és legolcsóbb volt valamennyi között. Az volt benne a
pláne, hogy nem kellett hozzá esztergályosmunka ugyanis a saját
anyagából voltak a tüskéi. A Mechanikai Laboratóriumban fabrikáltattuk
(két példányban, mint mindig!), és gyakran használtuk a Hifi Magazin
szeánszain. Már azt fontolgattam, hogy esetleg gyártásba visszük és
forgalomba hozzuk, mint annakidején a balzafából készült Triangulumot
(melyet egyébként ma is használható asztalkának tartok). De most már
körültekintő voltam. Mielőtt valamihez a nevünket adnánk, tudnunk
kell, hogy minőségével mennyire közelíti meg az idehaza kapható
legjobb asztalkákat. (Amelyeknek úgy 13 és 20 ezer forint között van
az áruk. Vagy még drágábbak. A leges-legezoterikusabbakkal, amilyen az
Origin Live, a Mana vagy a "nagyobbik" Sound Organisation, nem
foglalkoztam, azok lőtávolon kívül esnek, annyi pénzt nem sok magyar
hajlandó kifizetni néhány klló vasért.) A speciál-asztalkák többsége
Britanniából származik, de akad köztük magyar gyártmány is - olyan,
amelyet innen exportálnak Britanniába! Kölcsönkértem, amit
kölcsönkérhettem, és sorra kipróbáltam őket a saját favoritom
ellenében. Azt tapasztaltam, hogy a teljes mezőnyt két csoportba lehet
sorolni.
Az egyiket a (kisebbik) Sound Organisation asztalka alkotja
egymagáan. A másik csoportba tartozik az összes többi.
Közéjük számítva az enyémet is. Amely talán nem is a legrosszabb
közöttük. A SoundOrg mellett azonban, hogy úgy mondjam, labdába sem
rúg. Különösen az bosszantott, hogy a SoundOrgnak ez nem is a legjobb
modellje, eredendően kompromisszumnak szánták, afféle építőkockának,
amelyből többemeletes állványt lehet építeni. Felfelé nincs is
tüskéje, ott ugyanis lyuk van rajta, abba lehet beilleszteni a
következő emelet lábát. A keret aljára négy vaskarmot hegesztettek,
azok tartják a besüllyesztett vékony, fekete műanyaggal laminált
pozdorja lapot.
A felső "emeleteket" külön kell megvásárolni hozzá. Azok már
alacsonyabbak, alul sincs tüskéjük, csak műanyag dugójuk, azt kell
beleilleszteni a lyukba. És most jön a poén: egy-egy ilyen tökéletlen
kis "emelet", önmagában, földre állítva még mindig fölényesen jobb
asztalka, mint bármi más! Számomra, a "rivális konstruktőr" számára ez
egyenesen megalázó élmény volt; egy életre elvette a kedvemet az
asztalka-tervezéstől.
Hogyan is fogalmazzam meg az auditív különbséget... A
középtartományban az összes többi típus valamiféle mesterséges,
tapadós légteret hoz létre, amelybe mintegy beleragadnak a hangszerek,
mint mogyoróscsokoládéban a mogyorók a nugátba. A SoundOrg hangszerei
önállóbbak, nem rögzülnek annyira szorosan az éterhez, testük van,
mozogni tudnak. A magastartománya is szebb, csillogóbb. De a
legnagyobb különbséget a mélytartományában éreztem. Az összes többi
típusnak felfelé csúszik a basszusa, felmelegíti a hangképet, és egy
kicsit le is válik róla. A SoundOrg basszusa mélyebb és megfogottabb,
jobban alátámasztja a zene teljes szövetét - ez az a bizonyos
tunefulness, basszusjátszó-képesség, amely a Linn-ideológia szerint a
hifi legfontosabb paramétere volna. Nagyobbat lendít a zenén.
Elhatároztam, hogy ezt az asztalkát (néhány más típussal együtt) a
Hifi Magazin "hivatalos" zsűrije elé bocsátom. Kollégáimról tudni
kell, hogy szívből utálják ezt az egész problémakört. Ők csak
készülékekkel szeretnek foglalkozni. Szerintük a jó készülék jól szól,
a rossz készülék rosszul szól, és ezen nem változtat semmiféle
protézis: asztalka, lábazat, műláb, műfogsor stb. Következésképpen a
pénzt nem ilyesmire kell fordítani, hanem nívósabb masinákra, és kész.
Mégis: a Sound Organisation asztalka mindenkit megnyert magának,
mindenki azonnal kiszúrta az erényeit. És amikor a szeánsz végeztével
Sólymos Antal kijelentette, hogy ezért az asztalért még ó is hajlandó
volna kifizetni egy tízest, azon kezdtem törni a fejemet, hogyan
lehetne a SoundOrg árát lejjebb szorítani. Eredetileg ugyanis jóval
többe került egy tízesnél.
A Sound Organisation, mely cég tréfás-propagandisztikusan ö-vel
írja a nevét: Söund Örganisatiön ("Yöu wöun't be wröng - we dönt let
yöu") a Merlin Audio "lova". Meghívtam Csontos Istvánt egy
beszélgetésre, és kértem, fedjük fel a kártyáinkat. Megmondtam, hogy a
SoundOrg annyira tetszik nekünk, hogy hajlandóak vagyunk mögé állni,
és egy kicsit a magunkénak tekinteni, mint annakidején az Ortofon
MC10et, a NAD5120-at, a Heybrook HB1-et. Azokat is mi javasoltuk
behozatalra, de mindig azzal a kikötéssel, hogy előbb tudnunk kell az
árukat. Ha tehát a Merlin hajlandó egy viszonylag józan árat
garantálni, akkor a Hifi Magazin jó lelkiismerettel propagálni tudja a
Sound Organisation asztalkát. Akkor feltehetőleg érdemes belőle
egyszerre többet rendelni emiatt lehet alacsonyabb az ára. Áll az
alku? Csontos István azt válaszolta, rendben van, garantálja, hogy az
asztalkának négyszámjegyű lesz az ára (ezen négy darab kilencest, azaz
egy híján tízezer forintot tessék érteni), mindaddig, amíg a brit cég
árat nem emel, vagy amíg a forintot újra le nem értékelik mától, azaz
július 10-től számítva.
Hogy a dolog ne legyen ennyire egyszerű, a Sound Organisation
éppen ezidőtájt hajtott végre típusváltást. A "nagy" modellt kivonta a
forgalomból, az olcsóbbikat viszont jelen fejtegetésünk tárgyát - két
változatban gyártja. Az áruk ugyanaz, de az egyik jobb, a másik
viszont praktikusabb.
Az első változatnak már nincsenek a tetején lyukak, nem lehet
belőle hifi-tornyot építeni. Egyetlen tartólapot adnak hozzá, mert a
Sound Organisation cég maga is elismeri, hogy ha az asztalkára
egyszerre két készüléket tesznek (tehát az alsó és a felső keretét is
kihasználják), akkor a hangminősége bizony romlik. Az asztalka
fényes-feketére van dukkózva. A Hifi Magazin ajánlása egyértelműen
erre a változatra vonakozik!
A másiknak, a praktikusabb kivitelű (és matt szürkés-feketére
dukkózott) SoundOrgnak az alsó keretén is vannak vaskarmok, egy
második pozdorjalappal. A tetején pedig megmaradtak a lyukak, így
további emeleteket is lehet építeni rá. A hangja lényegesen gyöngébb.
Ha a jobbik asztalka alsó keretére ráfektetek egy könnyű
pozdorjalapot, és arra teszem az erősítőt, felülre pedig a
lemezjátszót, akkor a zene még mindig szebben fog szólni, mint ha az
egyik készüléket áttenném a gyöngébb asztalkára!!! Vagyis, ha valaki
mindenáron két készülékhez vesz egyetlen asztalkát, még akkor is
jobban jár a szimpla kivitelű típussal csak akkor persze gondoskodnia
kell egy másik tartólapról.
A lemezjátszó-asztalkák és hangdoboz-lábazatok állítólag
rendszerfüggőek, ezért ki kellett próbálnunk a SoundOrgot többféle
lemezjátszó, CD-játszó és erősítő alatt. Azt tapasztaltuk, hogy
bármiféle készülékkel párosítva megtartja a maga kellemes
hangkarakterét. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a SoundOrg volna a
világ teteje (vagy talapzata). Bizonyára vannak nála sokkalta
rangosabb gyártmányok, amelyeket mi nem is ismerünk. Az értékesebb
lemezjátszókhoz az audiofil kereskedők egyébként is ajánlanak
valamiféle speciál-asztalt, és nyilván célszerű figyelembe venni az ő
véleményüket. De állítjuk, hogy a SoundOrg még az ezoterikus
gyártmányok alatt is "megállja a helyét". A hifi-készülékek túlnyomó
többségéhez pedig (s különösen a CD-játszókhoz!) úgyszólván ideális.
Idetartozik két rokontéma. Először is, a konzolok ügye. Olvasóink
többször rákérdeztek, mi a véleményünk a falra szerelhető konzolról:
van-e annyira jó (vagy talán jobb is?), mint az asztalka? Erre a
kérdésre ma már választ merünk adni. Ahol szembesíteni tudtuk az
asztalkát ugyanannak a gyárnak a konzoljával, ott kivétel nélkül
mindig az asztalka szólt szebben. A konzol: megalkuvás.
A másik: a hangdobozok lábtüskéi. Se szeri, se száma azoknak a
fémtüskéknek, amelyeket kipróbáltam a JMlab Olymp alatt. Aztán egyszer
csináltattam vascsőből egy keretet, 4-4 felfelé, illetve lefelé álló
tüskével. És ez a kvázi-állvány sokkal jobban bevált a szimpla
tüskéknél! Stabilabb rendszert képez amazoknál? Mindenesetre szélesebb
a szubjektív frekvenciaátvitele és nagyobb a dinamikája. Ha másnak is
van már tapasztalata ilyesfajta idomokkal, kérem, ossza meg velem,
Párviadal II.
Az asztalkáimmal tehát elvesztettem a meccset a profikkal szemben.
A másik mérkőzésen viszont, amelyet a kábelgyártókkal vívok, úgy
érzem, előnyre tettem szert. Azoknak, akik hozzám hasonlóan
méltányolják az egyeres kábelek hangkarakterét, ma megint tudok
mondani valami újat.
Felidézem eddigi kísérleteim konzekvenciáit: 1. Az ezüst jobb
anyag, mint a réz. 2. A hangszóróvezetéknek és a hálózati kábelnek nem
kell vastagabbnak lennie 0,8mm-nél. 3. Az egyeres drót szörnyen
érzékeny az irányhatásra, ezért a drótnak a "+" szálon előre, azaz
húzásirányban, a "-" szálon visszafelé kell futnia. 4. A
szigetelőanyag optimális színe minden valószínűség szerint a fekete.
Ehhez a négy követelményhez fűzök most további két-hármat.
Szigetelőanyagnak eddig közönséges pvc-csövet használtam, abba
húztam bele a drótot. Hangszóróvezetéknek, valamint hálózati kábelnek
már régóta ilyet használok, jobban szeretem a vastag "speckábeleknél".
Ugyanilyet (de csak 0,2mm átmérőjűt) próbálgattam interconnectnek,
azaz készülékek közötti összekötőkábelnek is, de erre a célra nem
igazán vált be, jócskán elmaradt a drága, márkás típusok mögött. Ezért
interconnect-nek egészen a legutóbbi időkig jómagam is egy sodrott
típust használtam. Az Audio Note angol képviselőjétől kaptam
ajándékba. Sose mertem hivatkozni rá ezeken a hasábokon, ugyanis
körülbelül 20 ezer forintba kerül - féltem, hogy a Nyájas Olvasó, ha
ezt meghallja, rögtön nem lesz annyira nyájas. Tény, hogy az Audio
Note-nak ezt az ezüstkábelét összehasonlítottam sok más, drága
készítménnyel, és nekem mindegyiknél jobban tetszett: nyugodtabb a
hangja, kevésbé tolakszik. Érdekessége, hogy a szigetelése poliuretán
- nem gondoltam volna, hogy ezt a polimert kábelgyártáshoz is
használják.
Mindenesetre bogarat ültetett a fülembe. A szigeteléshez ugyan
nagyüzemi technológia szükségeltetik, de valahogy sikerült beférkőznöm
a Kábelgyárba, és addig kunyeráltam, amíg a maradék drótjaimat
poliuretánnal nem szigetelték. A drótra felhordott poliuretán
gumiszerű, enyhén ragacsos anyag, olyasfajta, mint a medvecukor.
Otthon előbb a hangszóróvezetéket cseréltem le, és két perc alatt
tisztában voltam vele, hogy nyert ügyem van. A poliuretánnal borított
drót sokkal emberibben szólt, hozzá képest a pvc-vel szigetelt vezeték
élettelen és unalmas. A hálózati vezetéket is lecseréltem. (Habár az
veszélyes üzem. Ne feledjük: a hálózati kábelt kettős szigetelésnek
kell védenie! Balesetekért a Szerkesztő nem vállalja a felelősséget!)
Mégis, a legjobb eredményt az interconnect-tel értem el. Végre
sikerült lecserélnem a drága "speckábelt" - azóta sem hiányzik. Nem
állítom, hogy az enyém "jobb" volna. De az én zenei ízlésemnek
biztosan jobban megfelel. Saját magam előtt pedig úgy interpretálom a
dolgot, hogy ezt a párviadalt megnyertem - vagy legalábbis sikerült
versenyben maradnom, és már az is nagy szó.
Ennyire jó szigetelőanyag a poliuretán - vagy ennyire rossz a pvc?
Csináltam még egy kísérletet (szintén kábelgyári segédlettel). Azt
akartam megtudni, mennyire kell vastagnak lennie a szigetelésnek.
Megmaradva a poliuretánnál, háromféle kábelt készíttettem. A fémrésze
mindháromnak ugyanaz volt: 0,8mm átmérőjű rézdrót, csak szigetelésük
vastagságában tértek el egymástól. Az egyiknek egészen vékony volt a
"héja", a következőt körkörösen másfél, a harmadikat 3 vastag műanyag
fedte. Mielőtt kipróbáltam volna őket, mérnökökkel is konzultáltam.
Egységesen az volt a véleményük, hogy a háromféle kábel
hangfrekvenciás tulajdonságai gyakorlatilag azonosak, ne számítsak rá,
hogy a hangminőségük lényegesen - vagy egyáltalán - eltérhetne.
Lássuk hát a medvét (avagy, a poliuretán állagára célozva, a
medvecukrot). Mint a 4. Dimenzió utazói nyilván már sejtik: a három
kábel hangja igenis eltérő volt, éspedig olymértékben, hogy ha a
különbséget zongorázni tudnám, abbahagynám az újságírást, és
okvetlenül zenei pályára adnám a fejem. A legjobban a legvékonyabbik
szólt. A középsőnek már fejbe voltak verve a magasai, a legvastagabb
pedig csaknem annyira öblösen és tisztátalanul döngött, mint az
(ugyanennyire vastag szigetelésű) sodrott kábelek. Íme: azt a bizonyos
felrakódást a felső basszusban és a magastartomány elködösítését
szimpla egyeres vezetékkel is produkálni lehet, feltéve, hogy elég sok
műanyagot hordunk fel a drótra. (Lehet, hogy szigetelőanyagból nincs
is "jó", csak "rossz" és "kevésbé rossz"?)
Hogy aztán mi okozza ezt a hatást? Pusztán a kapacitás-többlet
aligha. Valószínűbb, hogy valami PWB-féle istentelenség teszi. Peter
Belt korábban már pedzegetett olyasmit, hogy a készülékek
összekapcsolásával erős zavarhatás keletkezik, és ehhez nincs is
feltétlenül szükség kábelekre: a hatást elő lehet idézni közönséges
spárgával is...
Igaz is: Belt. Mióta a PWB-eszközökről kiderült, hogy fiziológia
mellékhatásuk van (lásd HFM 1991/1-2), eltávolítottam őket a
zeneszobából. A CD-korongokon azonban minden gyanakvásom ellenére
rajtahagytam a színeket, a krémet stb., mert nélkülük túl
csörömpölősnek éreztem a CD-hangot. (Az ellenpróbát sokszor
megejtettem) De amikor az egyeres kábelezést sikerült következetesen
végigvinnem az egész láncon, attól kezdve már nem éreztem szükségét a
Belt-féle korrekciónak. Minthogy a felső tartomány kitisztult, a
manipulációk immár nem a csörgést, az érdességet viszik el - hanem a
magashangokat, a levegőt. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy a
PWB-manipuláció azáltal csökkenti a torzításokat, hogy beszűkíti az
emberi érzékelés tartományát. Gyakran nagyon hasznosnak tűnik (máig is
kapom a leveleket azoktól, akik úgyszólván nem tudnak élni nélküle!),
de egy bizonyos hangminőség fölött tényleg már csak rontani tud.
Valamit kihagytam tudósításomból. Ahhoz, hogy az egyeres
interconnect (számomra) végre maradéktalanul bevált, szerepe van még
valami másnak is: az RCA dugónak. Kísérleteimhez eddig a közönséges,
olcsó, bumfordi "bolti" típust használtam. Éreztem, hogy ki kéne
iktatni a jel útjából ezt a vaskos fémdarabot. Utánanéztem, mire
lehetne kicserélni. Az audiofil kiskereskedők speciális
RCA-csatlakozódugókat is árulnak, ezek némelyike nagyon drága, egyes
típusoknak viszont elviselhető az ára, párszáz forint vagy alig több.
A Datateam egy ilyen csatlakozó-típusát én is kipróbáltam. Leszedtem a
míves fémházát, és csupán a funkcionális részeit használtam fel, tehát
a parányi belső dugót ("+") és a vékonyka fémgyűrőt ("-"). Ezeket
önmagukban fillérekért elő lehetne állítani, de sajnos, csak a külső
fémházzal együtt kaphatók. (Így szállítják külföldről - olcsó
tömegcikknek számít.) A hangminőségen mindenesetre sokat javított,
csaknem annyit, mint maga a kábel. Igaz, a kábel hosszú, a dugó meg
rövid, és a józan paraszti ész azt diktálná, hogy egy ennyire rövid
útszakaszon a műsorjel veszteség nélkül fog áthaladni. De mint a
hifiben annyiszor, a józan logika ismét csődöt mond. A csatlakozódugó
önálló hifi láncszem - érdemes törődni vele.
Citrom és villamos
Egy gyerekes vicc szerint a villamos és a citrom között az a
különbség, hogy az egyik vízszintesen sárga, a másik pedig
függőlegesen savanyú. Aminek az volna a filozófiai magva, hogy ha
nagyon akarjuk, kapcsolatot találhatunk olyan dolgok között is,
amelyeknek az égvilágon semmi közük egymáshoz. Nekem is sikerült
összehoznom két egymástól merően idegen dolgot. Vagy nem is kettőt, de
hármat? Magam sem tudom.
Úgy kezdődött, hogy az új kábelemet hazavittem, és első dolgom
volt megkeresni az irányát. Hamar meg is találtam. Elégedetten
bólintottam: "igen, ebben már meglehetős praxisom van".
Csakhogy másnap, amikor megint bekapcsoltam a zenét, úgy éreztem,
valami sehogysem stimmel a levegőben. Mégis elkötöttem volna a kábelt?
Nézzük csak. Forgattam ide, forgattam oda, és be kellett ismernem,
hogy előző nap bizony rosszul határoztam meg a kábelirányt. A hibát
sürgősen korrigáltam.
Igen ám, de legközelebb megismétlődött az egész história: a zene
újra zavarosabban szólt, mint ahogy emlékeim szerint szólnia kellett
volna. Ismét tévedtem volna?
Valami ármány lehet a dologban. De vajon mi? Gyanúm a CD-lemezekre
terelődött. Sorra vettem őket, és azt a szörnyűséges felfedezést
tettem, hogy az egyik CD ezt a kábelirányt szereti, a másik pedig
amazt. A kétféle lemez aránya körülbelül 50-50%. Már csak a
demólemezeimben bíztam: hátha legalább a profik következetesek lesznek
és ugyanazt az irányt favorizálják.
Elővettem két legmegbízhatóbb lemezemet, egy Opus3-at és egy
Preference Recordings-ot. Még azok is eltérően viselkedtek! Eszerint a
CD alkalmatlan rá, hogy megállapítsuk vele a kábel irányát!
Csak nem az abszolút fázissal függ össze ez a jelenség?! Sokan
mondogatják, hogy a CD-lemezek nagy részének hibás a fázisa. Az LP-ról
biztosan tudom, hogy nincs vele baj, mi egyszer 10 LP-t teszteltünk
(HFM 1986/3), és valamennyinek ugyanabba az irányba esett a fázisa.
Nosza, előszedtem 5 darabot abból a bizonyos tízből, és azt
tapasztaltam, hogy mindegyik ugyanazt az irányt favorizálja! A kábelek
irányát tehát kizárólag a fekete hanglemezzel lehet meghatározni. Más
kérdés, hogy a CD-ken ezzel még nem segítettünk, hiszen azoknak
körülbelül a Fele továbbra is rosszul fogja érezni magát, bármelyik
kábelirányt válasszuk is.
Mégis igaz volna a baljós hír, hogy baj van a CD-korongok abszolút
fázisával?
Dehát hogyan kapcsolódik a citrom a villamoshoz, a kábelirány az
abszolút fázishoz? Maradjunk meg a klasszikus elektroakusztika mesgyéi
között. A kábel irányhatásának jelenségét azzal magyarázzák, hogy a
húzás következtében aszimmetrikussá válik a kábel kristályszerkezete -
ez tehát "hardver"-probléma. Az abszolút fázis viszont a műsorjel
sajátossága, vagyis tipikus "szoftver"-paraméter. A kábelirány
vízszintesen sárga, az abszolút fázis pedig függőlegesen savanyú.
Biztos, hogy az abszolút fázis csinálja velünk ezt a mókát?
Mindenesetre ideje volna ellenőrizni az abszolút fázist a
CD-korongokon is. Hiszen azoknak a műsora több fekete dobozon jön
keresztül, mint a hagyományos hanglemezműsor.
Éppen ekkor szereztünk új CD-játszót: egy Micromega Duo-t
(tesztjét lásd HFM 1991/2). Nem "etalonnak", nem "referenciának"
szánjuk, hanem munkaeszköznek, különös tekintettel arra, hogy
kétdobozos készülék: ezentúl tesztelni tudjuk majd a CD-játszók
fődarabjait is: a futóműveket (külön) és az átalakítókat (külön).
Azért hozom szóba éppen itt, mert a Duo-nak egy extra szolgáltatása:
fáziskapcsolója is van. Soha jobbkor nem jöhetett volna! Most próbára
tehetjük a CD-korongokat!
A fázistesztre alaposan felkészültem. Összeírtam 6-6 kompaktlemezt
a "balosak" és a "jobbosak" közül. Ha előző feltételezésem helytálló,
tehát a kábelirány és az abszolút fázis tényleg összefügg, akkor arra
kell számítanunk, hogy a két csoport valamelyikének (tehát éppen 6
lemeznek) hibás a fázisa.
Izgatottan raktam fel a korongokat - és ahogy haladtam a munkában,
úgy lohadt le a lelkesedésem. Kábelirány ide, kábelirány oda: a
CD-knek egytől-egyig jó volt az abszolút fázisuk, éppúgy, ahogy az
LP-k között sem találtunk fázishibásat.
De hadd fogalmazzak pontosan. Nem biztos, hogy a fázisuk volt jó!
Csak azt állíthatom, hogy ugyanabban a kapcsolóállásban szóltak
tisztábban, megnyugtatóbban. Márpedig a kettő nem ugyanaz! Hiszen a
fázisfordítást (mint legutóbb szóba is hoztam) valószínűleg nem lehet
elvégezni szimpla kapcsolóval, csak egy pótlólagos áramkörrel. Az
egyik kapcsolóállásban tehát a műsorjelnek eggyel több áramkörön kell
keresztülmennie, s ezt nagy valószínűséggel megsínyli a hangminősége.
Ami különbséget a két kapcsolóállás között hallani véltem, az lehet
ugyan fázisdifferencia - de azt sem szabad kizárni, hogy csupán egy
extra áramkör torzítása.
Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy a fáziskapcsoló
mégsem lehet valami elengedhetetlenül fontos szolgáltatás. Ennyi
haszna tehát mindenképpen volt a kísérletnek.
De a helyzet most még zavarosabb, mint annakelőtte volt. Ha a
kábelirány és az abszolút fázis összefüggene egymással, az is éppen
elég misztikus fejlemény volna, hiszen, hogy visszautaljak a
bevezetőben mesélt viccecskére: a kábel vízszintesen hardver, a fázis
meg függőlegesen szoftver. Ha viszont ez a két dolog mégsem függ össze
- akkor ugyan mi az öreg ördög lehet az, ami benne van a CD-lemezek
műsorában (de hiányzik az LP-műsorból!), s amely reagálni képes a
kábelek irányára?!
*
Egy próbálkozás a sok közül: "önjáró" asztalka, saját tüskékkel.
Alapanyaga 1 mm falvastagságú, 16 mm átmérőjű vascső, a hegesztése
egészen közönséges. (De tudni kell, hogy a fémiparban általában
jobbnak tartják az úgynevezett védőgázas technológiát. És a különféle
hegesztőanyagokkal is jócskán el lehet "hifizni".)
A Sound Organisation asztalka. Kb. 19*19 mm-es zártszelvényből
készült. Anyagminőségét, hegesztési technológiáját nem ismerjük. Súlya
megközelítőleg 4 kiló. Mérete (a tüskék nélkül) 494x396x360 mm, az
alsó keret földtől mért távolsága 88 mm. A pozdorjalap rendkívül
könnyű, még műanyaggal lamináltan is könnyebb, mint az általunk
hozzáférhető pozdorjafajták. Mérete 451x354x10 mm, tehát lazán
befekszik a felső keretbe, ahol is a keret aljára hegesztett vaskarmok
tartják.