Hangszerviz |
Címünk: Hifi Magazin, Budapest 76. Pf.: 38. 1406
Szívesen fogadjuk Olvasóink véleményét, hozzászólását, kritikáját
- de nem telefonon! Felhívjuk figyelmüket: levelükből alkalomadtán
szabadon, bár lényegi változtatás nélkül idézünk - hacsak a feladó nem
kéri, hogy kezeljük levelét bizalmasan. Változatlanul közérdekűnek
tekintjük, s ezért térítés nélkül közreadjuk adásvételi és
cserejavaslataikat, üzletszerű foglalkozást azonban nem hirdethetünk a
Böngészőben. Kérjük, írjanak írógéppel, és fogalmazzanak tömören, mert
helyhiány esetén az apróhirdetéseket meg kell rövidítenünk.
Valaha azt írtuk e rovat élére: "minden levélre válaszolunk ha nem
is postafordultával". Fájdalom, ezután nem tehetjük. Csak azokra a
levelekre tudunk válaszolni - amelyekre van mit válaszolnunk.
Elnézést kérünk azoktól, akiket illet, de nincs energiánk levélben
mentegetődzni amiatt, hogy "kapcsolási rajzot, legnagyobb
sajnálatunkra, nem küldhetünk". Azt is fölöslegesnek tartjuk újra és
újra elmagyarázni, hogy "személyre szóló vásárlási tanácsot elvből nem
adunk senkinek". Kérjük az Olvasót, engedje el nekünk azt a fajta
udvariaskodó kétsoros választ is, miszerint "köszönjük levelét,
figyelemreméltó észrevételeit". S végül azt sem vállalhatjuk többé,
hogy mindenkinek visszajelezzük: apróhirdetés t megkaptuk, közölni
fogjuk. Aki biztosra akar menni, küldje levelét ajánlva. Ennyit igazán
megspendírozhat, ha már a hirdetés ingyenes. Mi viszont hadd
takarítsuk meg a postaköltséget.
De nem is csak az aggasztóan magas postaköltségről van szó. Sokkal
inkább az idő az, amivel takarékoskodnunk kell. A Szerkesztő ma már -
egyébfunkcióin kívül- maga végzi a számítógépes nyomdai előkészítő
munkát is, ami ilyen színvonalú lapnál legalábbis szokatlan. (Tessék
ezt panaszkodásnak venni, vagy dicsekvésnek - egyremegy.) Mindenesetre
választanunk kellett: vagy levelezünk, vagy lapot csinálunk. A kettő
közül mi az utóbbit tartjuk fontosabbnak, és biztosak vagyunk benne,
hogy az Olvasó is ugyanígy vélekedik. Nyomatékkal hangsúlyozzuk:
örömmel és kíváncsisággal fogadunk minden levelet (hiszen ezt a
rovatot is közösen szerkesztjük az Olvasóval!), s természetesen
továbbra is mindig válaszolunk - ha érdemben tudunk válaszolni rá.
Párbeszéd
Kállai Gábor
Szolnok, Rezeda u. 18, 5000
Időnként olyan leveleket is kapunk, amelyekben szinte minden
fontosabb téma szóba kerül, s amelyekre ezért igen nehéz egy szuszra
felelni. A Szerkesztő alább megpróbál témakörönként, olykor
bekezdésenként válaszolni, s kéri, hogy ezt az Olvasó ne tekintse
okvetetlenkedésnek, tekintse inkább egyfajta párbeszéd kísérletének.
Régóta szerettem volna levelet írni a lapnak, de eddig csak
hirdetést adtam fel, s a véleményemet, kérdéseimet megtartottam
magamnak.
Néhány számot kivéve az összes HFM-et volt szerencsém elolvasni. A
magyar zenehallgatási kultúra javítására tett erőfeszítésük minden
dicséretet megérdemel, s hasonlóképpen lehet írni a lap stílusáról, és
a folyton javuló külalakról is. Azt csak remélni merem, hogy a magyar
hifi-piac kiszélesedése, valódi audiofile piaccá változása magával
hozza a lap további gazdagodását mind a tartalom, mind a forma
tekintetében. Jómagam 27 éves jogi végzettségű értelmiségi vagyok,
csekély műszaki érdeklődéssel. Elsősorban könnyűzenét hallgatok, de
amióta javul a berendezésem, előtérbe került nálam a dzsessz, és van
néhány komolyzenei kedvencem is.
Korábban, néhány lapszámmal ezelőtt azért is akartam írógépet
ragadni, mert reagálni akartam "Hangzáseszmények" valamint "Igényesség
és atomkorszak" címmel folytatott levélváltásaikra. Gondolható, hogy
az ún. könnyűzene mellett kívántam volna szólni, elsősorban a Magazin
szerkesztői által enyhe gúnnyal kezelt "igényes" vagy progresszív zene
védelmében. Azt hiszem, nem teljesen elfogadható érvelés a zene
igényességét az ízlésre bízni, mert véleményem szerint a hangszeres
tudás, a kompozíciós készség stb. igenis adnak olyan megbízható
zsinórmértéket a zenehallgató embernek, amely alapján lehet igényesnek
nevezni bizonyos zenéket, és lehet kevésbé igényesnek vagy
igénytelennek nevezni másokat.
(És a zenehallgató ember tényleg meg tudja ítélni a hangszeres
tudást, a kompozíciós készséget. Ehhez ugyanis szakmai ismeretek
volnának szükségesek. Érdemes elgondolkodni rajta, hogy a szimfonikus
zenekarokba főiskolai diplomával lehet bejutni; az Operában is
diplomás művészek énekelnek. A dzsessz-zenészek a természet gyermekei,
de azért közülük is sokan elvégzik legalább a konzervatóriumot (vagyis
a zenei középiskolát. De ugyanúgy kérne oklevelet egy popzenekartól -
pláne egy popénekestől?. Persze, persze: nevetséges is volna, ha a
tanulmányai alapján ítélnénk meg őt. De így visszakanyarodtunk oda,
ahonnan elindultunk: amit a popzenészek produkálnak, az lehet nagyon
értékes, de nem feltétlenül a szakmai, vagyis zenei tartalma miatt.
Egyébiránt ld: "Eseteim a popzenével". DL)
E témában fontosnak tartom még megjegyezni azt, amit eddig nem
olvastam az ilyen tárgyú "összecsapásokban", vagyis hogy az "igényes"
könnyűzenének nagyon fontos alkotóeleme a nem-zenei, hanem verbális
üzenet, a szöveg. Nem emeli ugyan a zenei minőséget, de ad a zenének
egy olyan pluszt, ami mindenképpen (legalábbis véleményem szerint)
szintén döntő egyes zenék megítélésében. Ilyen módon vizsgálva és
értékelve a könnyűzenét, egyes darabok az esztétika klasszikus
szabályrendszerébe is beilleszthetővé válnak.
(Erre megintcsak azt lehetne válaszolni, hogy az irodalom szintén
egyfajta szakma, az irodalmi szöveg minőségét többé-kevésbé tényleg el
lehet bírálni szakmai érvek alapján. Mint valamikori magyar szakos
bölcsész, jó lelkiismerettel állíthatom, hogy fehér holló az olyan
slágerszöveg, amelyet irodalmi mércével lehetne mérni.
S még ha a szöveg történetesen üzenetet hordozna is: ugyan kinek
szól ez az üzenet Magyarországon!? Hiszen a magyar közönség
tudvalévőleg nem ért angolszászul. És még ha kapiskál is valamicskét,
akkor se nagyon fogja megérteni a kiszámíthatatlan angol vagy amerikai
dialektusban fogalmazott slágerszöveget, pláne azokat a kifejezéseket,
amelyek nincsenek benne a szótárban. Csak a példa kedvéért: a Queen
együttes nevéről mindenki azt hiszi, Királynőt jelent, holott ez a
kifejezés a hétköznapi szóhasználatban azt jelenti, hogy: Buzi. Aki
nem hiszi, kérdezze meg Freddy Mercuryt. DL)
Nem akarom szaporítani a szót. Összegezve véleményemet: úgy érzem,
a Magazinban eddig csekély szerepet kapott könnyűzenében meg lehet
találni azokat az értékmérőket, amelyekkel határvonalat lehet húzni -
ha nem is túl mereven - a minőség és az értéktelen tucattermék között.
Valahogy úgy hiszem, az ún. komolyzenében is voltak zeneszerzők,
előadók, akik nevét elfelejtette az utókor, míg másokét megőrzi
évszázadokon keresztül is. (...) Véleményem szerint Bill Haleytől a
Sex Pistolsig és azon túl is meg lehet találni azokat a stílus- és
kormeghatározó újításokat, ötleteket, zenészeket, személyiségeket,
akik nem csak a szorosan vett zenében, hanem az egész műfaj érdekében
sokat tettek és tesznek ma is, és ez mindenképpen előreviszi ezt a
művészetet, ami az Önök véleménye szerint nem is zeneművészet.
(Dehogynem! A könnyűzene nyilván zene is, művészet is. Mi csupán
zeneségének mértékét firtattuk. A kétféle műfaj egyébként abban is
eltér, hogy a komolyzene értékrendiét elsősorban a zeneművészek és
zenetudósok határozzák meg, a könnyűzenéét pedig a nagyközönség. DL)
Lám, kissé túl hosszan időztem ennél a témánál, de remélem, van
még tűrelmük a folytatáshoz is. Az elmúlt hónapokban szántam rá magam
láncom néhány tagjának kicserélésére. (Addig: NAD/MC10S/Arcam Delta
60/Visonik szólt.) Nekiláttam a kereskedőket interjúvolni, hogy új
lemezjátszót és ha minden jól megy, hangdobozt is vásároljak.
Végigböngésztem az árlistákat, korábbi magazinokat, a prospektusokat,
külföldi magazinokat, és itt-ott meg is hallgattam berendezéseket.
Böngészés közben azt a - nem túl eredeti - felfedezést tettem, hogy az
úgynevezett hifi vagy audiofile kiskereskedők által forgalmazott
termékekből csak az 1991/2. számban volt először Bemutatjuk! (...)
Ismerem a Magazin érveit, amelyeket felhoz a kereskedők iszonyú sok
árujának tesztelése ellen, de ezt azt hiszem, lassacskán fel kell
adniuk. Erre a legutóbbi szám pickup-tesztje is utalt.
(Jelen kötetünkben nem kevesebb, mint 16 márkás hangsugárzó-típust
tesztelünk. palamennyiből legalább 100 pár van határon belül. Eszerint
mégis csak össze lehet egyeztetni a HFM elveit a gyakorlattal. DL)
Nem tudom biztosan, de azt hiszem, a nyugati szaklapok nem a
kereskedőtől kapják az árut tesztelésre, hanem a gyártótól. Magyarul:
a ledorongoló kritika teremt ugyan feszültséget, de ezt ellensúlyozza
egyrészt a többi lap esetlegesen kedvezőbb) véleménye, másrészt
esetleg a lap által tett javaslat, modifikáció a gyártót a termék
fejlesztésére is ösztönözheti. Nálunk más a helyzet: a kereskedőtől
kölcsönzött termék esetleg negatív tesztje feszültséget teremthet a
lap és a kereskedő között. (...). Másrészt a lap mint egyedüli "piac-
és keresletformáló" médium igen komoly szerepet tölt be, s ezt a
kereskedők is érzékelik. E téren a lapnak kb. olyan monopóliuma van,
mint mondjuk a RAMOVILL-nak volt a 80-as években a
hifi-kereskedelemben. Ez egy kicsit célzás is akar lenni, de nem túl
szigoríj éllel.
(A nyugati magazinok is attól kérik el a tesztpéldányt, akitől
tudják: hol a gyártól, hol az importőrtől, hol a kiskereskedőtől. És a
rossz kritikáért ott is mindenki megneheztel: a gyár is, a kereskedő
is. De többnyire mégiscsak sikerül fenntartani velük a diplomáciai
kapcsolatot. Így van ez külföldön, és így van idehaza is.
A HFM valóban monopólium-helyzetben van, de ez, kissé fellengzősen
szólva: történelmi szükségszerűség (ennyire kicsi országban egyetlen
hifi-magazin is luxus), viszont a RAMOVIIL-t hadd védjük meg, ez a
vállalat sosem volt monopolhelyzetben. Más nagyvállalatoknak ugyanígy
módjuk lett volna hifit importálni. Miért nem tették. DL)
(...) A Magazin előszeretettel kritizálja - minden bizonnyal
jogosan - az olcsó (?) integrált erősítők MC-bemenetét, minden
alkalommal hitet téve az illesztőtranszformátorok hangja mellett. Csak
egy valami nem hagy nyugodni, amikor azt írják, hogy pocsék az
erősítők MC-bemenete, általában: milyen jobb minőségű erősítőket
hallgattak az MC-bemenetükről? Amennyire én emlékszem, a Denon előtt
nem nagyon került erre sor, de javítsanak ki, ha nem így van. Persze,
most nyugodtan csóválhatják a fejüket, hiszen erősítőmnek én is az
MC-bemenetét használom, de abban biztos vagyok, hogy a T-5 trafót
magasan veri (ha a T-10-et már talán nem is). No szóval persze
védeném, illetve dicsérném a lovamat, mint az egyszeri cigány. Azt
hiszem, az illesztőtranszformátorok használata eléggé, vagy még inkább
irreálissá teszi ezt az amúgy is irreális hobbit (szerelmet mondok
inkább, és akkor még közelebb lépek az irreálishoz). Azért is ébred
kétség az emberben, mert más forrásból arról hallhat, hogy vannak,
akik az MC-bemenetre esküsznek, illetve az elő-előerősítőre.
(Ne cseréljük össze a szokványos és - többnyire- silány
MC-bemenetet a különálló elő-előerősítővel. Mi nem a trafót
favorizáljuk, csupán újra és újra megállapítjuk, hogy az
illesztőegység: önálló hifi-láncszem, ugyanolyan fontos, mint a többi.
Egy-egy nívós heact-amp nyilván a legjobb trafóval is félér, a
szokványos MG bemenetek viszont, amelyekkel mint HFM vagy mint
magánszemélyek találkozunk, aggasztóan gyöngék.)
(...) Nem ártana felmérnie a lapnak, milyen széles az a réteg,
amely ma Magyarországon kizárólag CD-t hallgat? Isten ments, hogy
félreértsenek, nem vagyok CD-ellenes, nagyon is szeretném, hogy ez a
technika minél gyorsabban elérje az analóg nyújtotta minőséget.
Kételyem abból ered, nem vagyok teljesen meggyőzve arról, hogy
Magyarországon temetni kellene az analóg technikát. Mert a lap temeti!
(Tudom, ezt teszik a külföldi laptársak is, de véleményem szerint
arányaiban még mindig több analóg műsorforrást és kiegészítőt mutatnak
be, mint a Magazin.) Célzok itt arra, hogy - leszámítva a legutóbbi
számot - nem volt a Magazin 90-91. évi számaiban az Ortofon pickupok
kivételével analóg műsorforrás bemutatva! (A Technics lemezjátszókat,
azt hiszem, figyelmen kívül lehet hagyni) Pedig a jelenleg kapható
analóg lemezjátszók az átlagosan 30-50 ezer forintos árukkal igen-igen
versenytársai lehetnek még a hasonló ársávban fekvő CD-játszóknak!
(...)
(Ha tényleg van igény analóg lemezjátszók iránt, akkor a forgalmuk
nyilván meg fogja haladni azt a bizonyos 100-as határt, tehát
tesztelni tudjuk őket a Magazinban. Rajtunk nem fog múlni. DL)
Amit még hiányolok a lapból, az a fontos kiegészítők újólagos
bemutatása: gondolok itt az állványokra, lábakra, asztalkákra és ezek
hatásmechanizmusának vizsgálatára. A konzolt nem is említem, megtették
mások. És amit szintén fontosnak tartok, az a kábelek kérdésköre.
(...)
(Az állványok és kábelek hatásmechanizmusát változatlanul homály
fedi; aki azt állítja, hogy ismeri a titkot, az valószínűleg csal,
vagy festi magát. Kézzelfogható paraméterek híján csak empirikus
keresgélésre, sarlatánkotlásra futja. Legújabb hozzájárulásunkat a
Fekete Tudományhoz lásd néhány oldallal odébb.)
Legvégül még egy hiány(érzet). A régebbi Magazinok nagylélegzetű,
talán nem hangzik fellengzősen: elméleti igénnyel megírt cikkeit is
szeretném újra olvasni (A bűvészinas, A fekete macska farka stb.).
Tudom, ezek részben benne vannak a Negyedik Dimenzióban, de annál
átfogóbbaknak tartom, részben ma is érvényesnek, a régebbi cikkeket (a
legutóbbi Negyedik egyébként jobban tetszett, mint a korábbiak).
Szerintem ezek voltak a Magazin legjobb írásai.
Dugóállás
Bánlaki Ákos
Mosonmagyaróvár, Úttörő u. 19, 9200
Egy német lapban nemrég megjelent egy cikk arról, hogyan lehet
egzakt módon, műszerrel kimérni, hogy a villásdugó melyik állásban van
"jól" bedugva a konnektorba. A módszer roppant egyszerű. A készülék
dugóját bedugjuk egy elosztóba (melyet előzőleg természetesen
összejelöltünk a fali dugalj és az elosztó dugójával, a későbbi
keveredések elkerülése végett). Az elosztó másik, üres aljzatának
földelése és a készülék kimeneti csatlakozójának (RCA) árnyékolása
(földje) között feszültséget mérünk (kb. 20V-os méréshatárral), úgy,
hogy a két mérőcsúcs közé 100 kohmos ellenállást csatlakoztatunk. Ha a
készülék villásdugóját ezután megfordítva is bedugjuk, nem ugyanazt a
feszültség-értéket fogjuk mérni. Az a dugóállás a "jó", amelyikben
kisebb feszültséget mértünk. Ezekután az elosztó már nem kell, és az
összejelölt konnektorba visszadughatjuk a készüléket (melynek így nem
szükséges földeltnek lennie).
Kipróbáltam készülékenként, és az egész rendszert összelőve is.
(Berendezésem, amellyel próbálkoztam: Philips CD834, Ortofon MC10 egy
Pioneer PL6 lemezjátszóban, Technics elő-előerősítő hálózati táppal,
NAD RIAA-korrektor hálózati táppal, házi készítésű végfok, KEF
motorokból készített doboz.) Hallani a különbséget, de őszintén
szólva, nem tudom eldönteni, melyik a jobb. Ezért kérném, ha van
idejük nem kell hozzá sok - próbálják ki. Előre is köszönöm
válaszukat. A jobb megértés miatt a másik oldalra inkább lerajzolom,
hátha hülyén magyaráztam.
Számunkra a magyarázat világos volt, de azért mi is lerajzoljuk,
miről van szó. Módszeresen kipróbálni még nem volt időnk - csináljuk
tehát együtt, jó. A következő számban visszatérünk rá, addig is
kíváncsian várjuk, ki mire jutott a dugóforgatással.
Előd és utód
Jámbor László
Debrecen, Erzsébet u. 24, 4025
A HFM 92/1-es számában örömmel pillantottam meg a Pro-Ject 1
tesztjét; tavaly kis híján megvettem egy ilyen készüléket, aztán
inkább egy Lenco 500-ast vásároltam. A cikk olvasása után
kíváncsiságom csodálkozássá változott, miután a két lemezjátszó
teljesen azonos konstrukciójáról szót sem ejtettek, ugyanakkor a
néhány hasonló alkatrészt tartalmazó NAD 5120-ast mint a Pro-Ject
elődjét említik. Miért? A DATATEAM számára persze előnyös a 3000
forintos L500-as létének "elhallgatása" bár, ha a Lenco-t már nem
gyártják, akkor ez a téma nyilván aktualitását vesztette.
Szeretnék beszámolni a "csempedarabkás módszerrel" folytatott
próbálkozásomról. Semmi előnyöm sem származott belőle. A
lokalizációtól függően több-kevesebb veszteséget idéztek elő a
hangminőségben.
Végül még egy kérdés. Én a különböző kábelek között szignifikáns
különbséget még soha nem hallottam. Majdnem azt kell mondanom, hogy az
égvilágon semmi eltérést nem tudtam kimutatni, még a vastag, sodrott,
és az 1,5mm-es egyeres hangszórókábel között sem. Mi lehet ennek az
oka?
Ha valaki nem észleli a kábelek "sajáthangját", azt több oknak is
tulajdoníthatja.
Mindenekelőtt: teljesen jogosan teszi fel, hogy azért nem hallja a
hatást, mert ilyen hatás nem is létezik. Habár meggondolandó, hogy a
kábel-differenciákra az emberek 75-80 százaléka azonnal felfigyel -
tehát azért mégiscsak lehet valami ebben a dologban.
Tegyük fel, ezért, hogy a hatás igenis létezik, s Olvasónk valóban
kevéssé fogékony rá. Kérdés: mi az, amire kevéssé fogékony? Bizonyos
"klasszikus", elektroakusztikai paraméterek. Avagy inkább "misztikus"
ismeretlen effektusok, PWB-féle "zavarhatás"? Ha az utóbbiról van szó:
tekintse magát szerencsésnek.
A magunk részéről valószínűbbnek tartjuk - éspedig függetlenül
attól, hogy mivel kell magyarázni a kábelek "sajáthangját" -, hogy
Olvasónk is ugyanolyan fogékony rá, mint bárki más. Csak még nincs
gyakorlata benne, hogy ilyesfajta különbségekre figyeljen. Túlságosan
az ismert paraméterekre összpontosít (magas- és mélyátvitel, sztereó
kép stb.) - holott tulajdonképpen hangkép egésze változik meg - vagy
talán a közérzetünk? az, ami megváltozik?. Azt ajánljuk, próbáljon
ilyesmire is koncentrálni.
A Pro-Ject 1 anatómiai felépítésében természetesen fel lehet
ismerni az L500-as (és más korábbi csehszlovák modellek)
szervrendszereit. Mégsem tartottuk fontosnak, hogy utaljunk rájuk a
tesztben, mert 1. tudomásunk szerint ma már ezek, a lemezjátszók sem
kaphatók (legfeljebb egy-egy elfekvő példányuk), 2. egyik típus sem
szólt annyira jól, mint akár a NAD, akár a Pro-Ject.
Kényszerű magnóhallgatók
Tallódi Isván
Bp. Magyarvár u. 8, 1163
Kérem, hogy félretéve ellenérzéseiket, következő számukban
foglalkozzanak még többet kazettákkal és magnókkal. Sajnos, sokan
lehetünk olyanok, akik egy tűrhető analóg vagy digitális lemezjátszó
birtokában vagyunk, de nagyobb lemezgyűjteményre már nem telik, ezért
kénytelenek vagyunk kazettára másolni azokat a lemezeket, amelyeket
pénz híján nem tarthatunk meg. (Nálam is csak másfél tucatnyi CD
sorakozik a NAD5325-ös mellett, de százegynehányat volt lehetőségem
átmásolni.)
Kedvünkért, a kényszerű magnóhallgatók kedvéért sort keríthetnének
egy újabb kazetta-csoporttesztre. Sok a boltokban a jó minőségű,
márkás kazetta is, de néhány jónevű gyártót lejáratnak a ki tudja
honnan előásott sokéves elfekvő készletek importjával és
terjesztésével, vagy, ami még rosszabb, hamisítványok piacra
dobásával. A HFM természetesen nem vállalhatja át a KERMI feladatait,
de egy nagyszabású, több márka teljes spektrumát átölelő teszt
iránymutatásként jó szolgálatot tenne. Nagyon jó Lenne, ha pontos
adatokat tudnának közölni a kazetták előmágnesezési igényéről.
A magnetofonokkal kapcsolatban szertném, ha véleményt alkotnának
egy már letűnő és egy még új zajcsökkentő rendszerről, a dbx-ről és a
Dolby S-ről. Különösen azért vagyok kíváncsi az eredményre, mert a
német Stereoplay (mely nem tartozik a kedvenceik közé, de annál
gyakrabban idézik a gyártók, prospektusaikban) tavaly augusztusban a
magnók számára egy új osztályt nyitott "Spitzenklasse I" néven,
nyilván a "Spitzenklasse II" referenciájánál, a Nakamichi Dragonnál
jobbnak talált gépek számára. (...)
Előbb-utóbb valóban esedékes lesz már egy újabb kazettateszt a
Hifi Magazinban. Utánanézünk, felmérjük a piacot, addig türelmet
kérünk. A dbx-ről és a Dolby zajcsökkentőkről nagyon batározott
véleményünk van (és ezért nem is foglalkozunk többé velük).
A Stereoplayről szintén nagyon határozott véleményünk van. Nem
győzzük csodálni a találékonyságát, ahogy újabb és újabb címkéket
kreál az újabb és újabb gépek számára. Előbb minden készülék I.
osztályú volt (a legrosszabb esetben: I/B. osztályú), majd forgalomba
hozták a Spitzenklasse, azaz Csúcskategória minősítést (Spitzenklasse
I, Spitzenklasse II, Spitzenklasse III), melynél már csak a
Referenzklasse (I. II. és III) jobb. S a római számhoz még betűt is
lehet biggyeszteni, például: Referenzklasse II/C (zseniális!).
Egy előnye biztosan van ennek a fajta minősítésnek: csökkenteni
lehet vele a feszültséget a lap és a gyártó vállalatok között. Csak
éppen az olvasó sosem fogja megtudni: mi, honnan, merre és meddig.