Eseteim a popzenével - I. |
- Tíz év története
Dzsoni és a banándal
Reggel, valamivel hat óra előtt, megszólalt a Zene.
A barátságtalan hodály földszintes és emeletes vaságyain huszonkét
fiú kezdett mocorogni. Kilátástalan félálomba révültek, amelybe öt
perc múlva úgyis élesen bele fog hasítani a csengő.
Bele is hasít. És most már tüstént talpra kell ugrani, mert a
nevelőtanár körberobog a hálótermeken, és felír mindenkit, akit takaró
alatt talál. Egyesek papucsba bújnak és kicsoszognak a mosdóba, mások
ködös tekintettel továbbra is az ágy közelében lézengenek, hogy a vész
elmúltával visszafúrják magukat az ágynemű melegébe. Kockázatos
vállalkozás, mert a tanár visszasettenkedik, lefüleli a tetteseket. Ők
szombaton majd nem kapnak kimenőt, helyette kettőtől-négyig a
hatalmas, kétszázszemélyes ebédlőt kell fényesre takarítaniuk.
(Délután már a nagy hirdetőtáblán olvashatják nevüket, a
"Visszafeküdtek" című bűnügyi krónikában.)
Közben folyvást szól a Zene, jó hangosan. A dátum: 1956 októbere -
ezt nem azért írom ide, hogy történetemnek politikai felhangot adjak,
csak hogy sejttessem, miféle zenére végeztük a felébredés megerőltető
műveletét ebben az isten balválla mögötti vidéki kollégiumban.
Előkapargatom emlékeim homályából a dallamokat-ritmusokat, az
előadóművészeket. Elsőnek a népszerű komikus színész, Kazal László
hangja ugrik be: "Mondd, mit kacsingatsz, szép holdvilág/Átmulattunk
egy éjszakát/S hajnal felé, a tánc után/Kezdtünk sétálni Óbudán..."
(Még sosem éreztem magam ennyire távol Óbudától.) Aztán egy
parodisztikus szám, Várhelyi Endre adja elő, az egykori operaénekes.
később Maci Laci szinkronja gyanánt közismert: "Operai basszus roppant
bosszús/megesik, hogy azt sem tudja, mért." Majd egy baritonhang,
Vámosi Jánosé lehet, ritmikus dalt énekel egy Péró nevű szamárról: a
hátára már felrakták a banánt, de megmakacsolja magát, és nem akar
általmenni az utcán. Évtizedekkel később újra találkoztam ezzel az
archív melódiával. Akkor már eredetiben, angol szövegével is
meghallgathattam a Day O-t, azaz Harry Belafonte híres Banándalát.
De volt angol nyelvű slágerünk is: egy érzelmes, lassú szám,
amelyre a nép egyszerű gyermekei csak mint a "Szentimenti Dzsonira"
hivatkoztak. Valaki még magyar szöveget is fabrikált rá, újrateremtve
szegény Dzsoni szerelmi történetét (amelyet ő sejteni vélt a
mindnyájunk számára érthetetlen idegen szöveg mögött). Néhány
történelmi korral később megtudtam, hogy a fiú neve nem Dzsoni, hanem
Utazás. A dal címe pedig Sentimental Journey. Világszám, máig is
játsszák, ki tudja, hogyan került a lemez a kis vidéki kollégium
stúdiójába. Arra mindenesetre megtanított, mennyivel izgalmasabb és
költőibb a slágerszöveg, ha angolul van, és nem értünk belőle egy szót
sem.
Az ötvenes évek muzsikájában bárzene, kuplé, olcsó dzsessz
keveredett csasztuskákkal és mozgalmi dalokkal. Ez utóbbiakat
megúsztuk - a stúdióvezetőnknek jobb ízlése volt. Az Olvasót
feltehetőleg érdekelni fogja, milyen volt a diákotthon stúdiója. Tudni
kell, hogy az alsóosztályos gimnazisták hatalmas termekben, a
negyedikesek szűk, 3-4 ágyas "kisszobákban" laktak. Az egyik ilyen
oduban elhelyeztek egy rádiót, egy lemezjátszót (magnó akkoriban még
alig-alig volt közforgalomban!), egy erősítőt, és összekábelezték az
összes többi hálóteremmel. Az egyik műszaki érdeklődésű harmadikost az
igazgató kinevezte stúdiósnak. Mint kiváltságos egyén, ő is
beköltözhetett a kisszobába. Sokkal többet nem tudok róluk, ritkán
dugtam oda az orromat - semmi sem érdekelt annyira kevéssé, mint az
elektrotechnika. Lehet, hogy az Olvasónak csalódást okozok, dehát első
a történelmi hűség.
Őszintén szólva, nemcsak a lemezjátszó hagyott hidegen, hanem maga
a zene is. Igaz, mielőtt lekerültem volna ebbe a porfészekbe, a
jóhírű, de már teljesen lerobbant kollégiumba, öt esztendeig tanultam
zongorázni, mint az úgynevezett jó házból való gyerekek általában.
Állítólag egész ügyesen püföltem a billentyűket, Olgi Néni örömére, de
minden meggyőződés nélkül. A szolfézsórák idejét természetesen
elfociztam, gyakorolni pedig utáltam, kivéve azt a Clementi
szonatinát, amely már kívülről is ment, tehát bárkinek hajlandó voltam
eljátszani, mint cégünk reklámját. A zongorázás az én tudatomban
egyáltalán nem kapcsolódott a zene fogalmához. Olybá vettem, mint a
fogmosást vagy a leckeírást: elfogadtam, mint neveltetésem kötelező
tartozékát.
A zenéről nem is igen voltak fogalmaim; a könnyűzenéről még
kevésbé. Felidézem a kollégiumba kerülésem előtti utolsó nyarat: 15
éves vagyok, és a balatoni strandon összeakadok egy volt
osztálytársammal, aki ellelkendezi, hogy már két slágerét is
elfogadták a Rádióban. Udvariasan mosolygok, bólogatok - és annyiban
hagyom az egészet. El sem ér a tudatomig, hogy ennyire fiatal korban
bejutni a Rádióhoz, az már valami; illene rákérdezni, beszélgetni
róla.
Dehát kit érdekelnek az olyan haszontalanságok, mint a slágerek?!
Harry Belafonte filmszínész és énekes képe, Calypso című LP-jének
címlapjáról. Ezen a lemezen énekli a híres-nevezetes "O Day"-t, azaz a
Banándalt.
Magnó! Magnó!
Most következne (számomra kissé megkésve) az a korszak, amelyet
Gothár Péter örökített meg nosztalgikus filmjében, a Megáll az időben:
a magyar középiskolások hőn szeretett amerikai slágerzenéjének kora, a
Jailhouse Rock és Elvis Presley kora, amikor mindnyájunk életébe utat
talált a popmuzsika, úgy is, mint a lázadás szimbóluma, a lázadásé, az
akkori felnőttek világa ellen, ízlésviláguk ellen - s mellesleg az
akkori ideológia ellen is...
Az egész fegyház rock'n'rollozik. Elvis Presley a Jailhose Rock című
filmben.
Csak egy volt a bökkenő: én akkor már rég nem voltam középiskolás.
Túl voltam az érettségin, túl egy sikertelen egyetemi felvételi
vizsgán, túl "a szocialista iparban eltöltött esztendőn", majd egy
vidéki egyetemi éven. És akkor végre visszakerültem a fővárosba.
Úgy éreztem magam, mint a falusi kiskutya Pesten. Egykori
barátaimat, osztálytársaimat nem találtam, az 1956-os határnyitáskor
szétspricceltek a nagyvilágba. Új környezetemet nehezen szoktam meg,
az egyetemen sokat kínlódtam, a tanulást robotnak éreztem.
Kívülállónak tartottam magam (nem először, de nem is utoljára).
Menekülni szerettem volna - csak nem tudtam, hová.
És akkor egyszercsak eljött hozzám a Magnó.
Nem is hozzám: az öcsémhez. Minthogy (velem ellentétben) igencsak
muzikálisnak ígérkezett, anyám vett neki ötezer forintért, vagyis
csillagászati összegért egy kékdobozos Terta 922-est. Ezt később
mélyen megbánta, mert az öcskös vidáman zongorázott tovább, ügyet sem
vetve a magnóra, én viszont teljes lélekkel rávetettem magam erre a
csodálatos szerkezetre, és tanulás helyett éjjel-nappal a rádióműsort
böngésztem, felvenni való zenék után kutatva.
Kezdetben elragadott az új technika varázsa, mindegy volt, mi
kerül a szalagra, csak zene legyen. Persze, slágerzene. Az úgynevezett
komolyzenétől ösztönösen idegenkedtem, riasztóan komplikáltnak
találtam és irgalmatlanul hosszúnak is, hát lopom én a magnószalagot?
Csak három tekercsem volt, két keletnémet ORWO és egy igazi BASF -
sűrűn kellett törölgetnem a vasoxidot, hogy elférjenek rajta a számok,
a mind újabbak és mind jobbak.
S hogy mi nevezhető jó számnak? Nyilván az, ami nekem is megvan,
az biztosan jó kell, hogy legyen - hiszen különben nem vettem volna
fel. Ez az érvelés, így, utólag, nem látszik sziklaszilárdnak,
mindazonáltal ismerőseim többségét (és sajátmagamat is) sikerült
meggyőznöm. Habár néhányan már akkor sem akarták megérteni, miért
volnának jobbak ezek a slágerek a többinél. Dehát csak nem állok oda
vitatkozni laikusokkal, én, aki intenzíven MAGNÓZOM. Mit tudnak ők az
igényes popzenéről?
Az igényesség első számú kritériumának én azt tartottam, hogy a
sláger ne magyar legyen, hanem olasz, francia vagy angol. Ugyanis elég
jó ösztönnel megéreztem, hogy a hatvanas évek "hivatalos" magyar
tánczenéje és a dögvész többé-kevésbé azonos jelentésű fogalmak.
Felvettem tehát Caterina Valente félsvájci-félnémet slágereit. A
francia Richard Antony Amerikából importált rockszámait és a McGuire
nővérek Gershwin-dalait. Felvettem egy monoton, zengőhangú
gitárszámot, egy Shadows nevű együttestől, az volt a szám címe, hogy:
Apacs. Felvettem egy rekedtes, kiabálós énekesnő hangját. Később
megtudtam, hogy Brenda Lee-nek hívják. Tizenegy éves korában jelent
meg a porondon, istenien tudott üvölteni, utólag énekelni is
megtanították. Ma is több epigonja működik idehaza, Szandival az élen.
Az Éter, sajnos, nem kényeztetett el, minthogy csak a hazai
állomásokat fogtam, a külföldi slágerműsorokról akkor még nem volt
tudomásom. Felvettem tücsköt-bogarat. Néha műsor közben kapcsoltam rá,
tehát hiányzott a szám eleje. Máskor a stúdióban lekeverték a zenét,
akkor meg a vége hiányzott. De akkoriban ezt megbocsátható hibának
tekintettük.
"Miss Dynamite", azaz Brenda Lee, 12 évesen - és nem sokkal később
Egyszer valakivel magnózásról beszélgettem. Könnyedén megjegyezte,
hogy ő bizony már csakis olyan számot tart meg, amelynek megvan az
eleje is, a vége is. Úgy ám!
Felnéztem rá.
Felfedezem a hanglemezt
Én túlkoros magnós voltam: évekkel később haraptam rá arra, amivel
normális körülmények között a középiskolában ismerkedik meg az ember,
társaival együtt, egy magától értetődő folyamatban (miként
megismerkedik az öltözködési formákkal, a tánccal, a lányokkal is).
Szerencsémre a házunkban lakó, Robi nevű harmadikos gimnazista, akivel
távoli atyafiságban is álltunk, segített kifoltozni neveltetésem
hézagait. Emlékszem, ahogy beállított hozzám, hóna alatt nagy, piros
hanglemeztokkal. A címlapon egy mulatságos srác, négyféle pózban: Paul
Anka, amint "Az Ő Legnagyobb 15 Sikerszámát Énekli" az ABC Paramount
lemezén.
A dalszerző-énekes csodagyerek: Paul Anka
Még nem gitáros sztár, "csak" zongorista-énekes - de a produkciója így
is éppen elég mozgalmas. Little Richard háromkezest játszik.
Mit mondjak - történelmi esemény volt. Ekkor találkoztam az első
"modern" amerikai sztárénekessel, az első nagylemezzel, mi több: az
első aranylemez-válogatással. Paul Ankától kiindulva én visszamenőleg
ismerkedtem a rockmozgalommal. Az igazi rock-and-roll az ötvenes évek
második felében virágzott, Elvis Presley, Little Richard, Bill Haley
voltak e korszak főhősei. Anka kicsit később érkezett, és egészen mást
csinált. Ő inkább dalénekes volt: énekelt lassút-gyorsat-komikusat
egyaránt, fergeteges tánctempót diktált, majd hisztériázott,
fetrengett, "meghalt a nyílt színen" - ideális csalétek egy kezdő
zenebarát számára. Dalai közül legismertebb a dél-amerikaias lüktetésű
Diana, amely zenei tartalmát tekintve nagyjából egy szimpla C-dúr
skálával azonos. Az én kedvencem az eget-földet rázóan szentimentális
You Are My Destiny volt, "Te Vagy A Végzetem" - nem magnós, aki nem
ismeri. Az eredeti felvételt, természetesen. Mert a sláger attól lesz
sláger, hogy jön egy fiatal, sikerre éhes ember, és minden
idegszálával arra koncentrál, hogy megcsinálja a Nagy Számot. Később
elénekli még ezerszer, maga is megúnja, elhízik, lusta, kövér sztár
lesz, kényelmes helyszíni hangfelvételeket produkál, melyeken
fergeteges tapsvihar tör ki, amikor bekonferálja híres, régi dalát -
de az többé mar nem az igazi.
Bill Haley (aki persze nem volt csillagász) és az ő legendás
üstökösei, keringés közben
Gimnazista barátom szorgalmasan cserélgette osztálytársaival a
poplemezeket - számomra mintha oázist tárt volna fel a sivatagban.
Mert jó slágerzenéhez abban az időben alig lehetett hozzájutni. Az
állami kereskedelemnek nem volt rá dollárja, és ha lett volna, bármire
inkább fordította volna, mint éppen erre. ("Távozz, Sátán!" - mondták
a kulturpolitikusok.) Magánszemélyek Nyugatra nemigen utazhattak,
hanglemezt csak bőkezű külföldi rokonoktól várhatott - az, akinek volt
ilyen rokona. Így is jókora vámot kellett fizetnie a lemezek után.
Mégis: ha nem csurrant, cseppent. Főleg kislemez. Jól emlékszem
két vaskos lemeztartó dossziéra, ötven koronggal, napokig csemegéztem
belőle. Nem is igen lehetett tudni, honnan származik ez a gyűjtemény,
a fiúk kézről-kézre adogatták, és csak hetek-hónapok múltán került
vissza a gazdájához. A magnózás engem a bélyeggyűjtés rituáléjára
emlékeztetett: hosszú ideig semmi, aztán egyszercsak odaöntenek eléd
egy szakajtóra valót, és lázasan keresed köztük, ami neked még
hiányzik a sorozatból. Időnként valóságos Kék Mauritiusokat is
találhatsz, mondjuk Little Richard Tutti Fruttiját (a világ
leghíresebb fagylaltreklámja!), a félelmetes fejhangokat kibocsátó
Karl Denver oroszlánvadászat-imitációját ("Wimoweh"), vagy a Piltdown
Men zenekartól az Őslények Újralovaglását, azaz a Tell Vilmos című
opera nyitányának rockváltozatát, rézfúvó-szólistákkal plusz üstdobbal
("Piltdown Rides Again" - máig is játsszák a Rádióban). De kifoghatsz
valami szenzációs újdonságot is, például a Twist And Shoutot a nemrég
feltűnt csudabogár együttestől, a Beatlestől.
Az utóbbira különösen jól emlékszem, mert a barátom akkor már az
érettségire készült, szülei eltiltották a zenehallgatástól, úgy érezte
magát, mint alkoholista az elvonókúrán. Lopva feltette a lemezt, de a
rádiót (az erősítést) már nem merte bekapcsolni hozzá, az túl feltűnő
lett volna. Látszólag könyveibe temetkezve, suttyomban a tű akusztikus
sercegésére koncentrált, s képzeletében száztíz decibelesre erősítette
Lennon dallamos üvöltözését: "Come on baby now/Let's twist and shout".
Falrahányt borító
Még sok szép kislemezt tudnék feltenni emlékezetem
lemezjátszójára, de amitől igazán extázisba jöttünk, az az LP volt, a
(többnyire 12 számos) nagylemez. Ritkán jutottunk hozzá, s ha mégis,
hát az a nap vasárnap volt az életünkben. Ha az album tulajdonjogát is
sikerült megszerezni, a lemezborítót gombostűvel kiszögeztük a szoba
falára.
Igaz is: a szoba. Életterem a jellegzetes polgári lakások még
jellegzetesebb cselédszobája volt, alapterülete pontosan 6
négyzetméter - még éppen nem számított lakóhelyiségnek, s nem kellett
pótlékot fizetni utána. Az ilyen szobába mindig a család idősebbik
gyermeke költözik be, feláldozva kényelmét az önállóság, valamint a
Szabad Párkapcsolatok oltárán. Hifihez szűk lett volna, dehát hifiről
én akkoriban még csak nem is hallottam magnózni pedig ekkora szobában
is nagyon jól lehetett, egyedül (kettesben pláne).
A csupasz falakon jól hatottak vadász-trófeáim, az LP-borítók.
Kedvenceinkről mi sosem fotót, mindig csak lemezborítót raktunk ki -
hiszen ez volt benne a sport. Különösen szerettük, ha valami grafikai
trükk vagy egyéb reklámötlet ékesítette. Az Anka-albumon kívül,
amelyet sürgősen megszereztem, jópofa borítója volt, például, a Bill
Haley nagylemezének: vekkerórából, zokniból, mindenféle használati
tárgyból rakták ki: Rock Around The Clock. Ez a zene egyébiránt
tényleg maga a megtestesült rock'n'roll. A fahangú énekes és a
magabiztos, csapkodó ritmusú zenekar az égegyvilágon semmi mást nem
akar kifejezni, csak azt, hogy: táncolj Minden számuk ugyanarra a
kaptafára készült, de tánczenének mind tökéletes, még a lábujjad is
bizseregni kezd tőle.
Emlékszem a Shadows első LP-jére, nagyon tetszett rajta, hogy a
fiúk norvégmintás pullóvert hordtak. (Én is szerettem volna így
öltözni, de sosem jött össze, ezzel is úgy voltam, mint ifjúságunk
szimbólumával, a farmergátyóval: amikor már megengedhettem magamnak,
addigra már nem is telt benne olyan nagy örömöm.) Az "Árnyékok" mint
kísérőzenekar kezdték, de aztán a saját, instrumentális számaikkal
legalább akkora sikert arattak, mint szólistájuk, a fátyolos hangú
Cliff Richard - még talán nagyobbat is. Ekkoriban kristályosodott ki a
Modern Idők Zenekara, amelyben már nincs szükség tucatnyi hangszerre,
csupán egy gitárra és egy dobra. A gitáron több szólamban illene
játszani, ámde a feltörekvő amatőr zenész képességeiből csupán a szóló
elpötyögésére futja, ezért a ritmus-, illetve a basszuskíséretet
átengedi további két állástalan amatőrnek, így lesznek négyen. A
szólógitárt azonban immár profi módon erősítik, csodálatos
hangszíneket kevernek ki, és nincs szólógitár, amelynek olyan
varázslatos volna a zengése, mint a Shadowsé. Aki nem hiszi, hallgassa
meg a Peace Pipe-ot ("Békepipa") - úgy elandalodik majd rajta, hogy
még az ellenségeinek is mindent megbocsát.
És egy lemezborító, amelyet sehogysem sikerült megszereznem, pedig
még álmodtam is róla éjszakánként: a Tornados együttestől a Telstar. A
kép a szatellit kilövését ábrázolja, kék-piros-zöld lángok csapnak ki
alóla. Ez a zenekar egyébként elektromos orgonával egészítette ki az
akkor már klasszikusnak tekintett hangszerkombinácót (tehát a szóló-,
ritmus-, basszusgitárt és dobot). A zenészek még kórusban zümmögtek is
hozzá, és ezzel a hangképnek furcsa, egzotikus színeket adtak.
Világslágerük, a Telstar olyan hangulatot árasztott, mint a Mennyből
az angyal, a Jungle Fever (Dzsungelláz) monoton zümmögéséből moszkítók
szálltak elő, a Ridin' The Wind pedig tényleg úgy söpört végig a
szobán, mint A Szél Lovaglása.
Cliff Richard és az ő Árnyékai - a falon, illetve a lemezborítón
Megy a lemez vándorútra
Később megismerkedtem néhány hasonszőrű magnótulajdonossal, főleg
kék Tertásokkal, valamint néhány zöld Tertással is. Ez utóbbiaknak
nagyobb volt a rutinjuk és régebbi a gépük, azon még nem lehetett
gombnyomásra ide-oda tekercselni, hanem az orsók tengelyét kellett
nyomkodni, hogy a szalag peregni kezdjen - primitív konstrukció volt,
de ritkábban döglött be, mint a miénk. És ismertünk egy-két
kiváltságos Grundig-, Philips- és Telefunken-tulajdonost is. Akkoriban
ez volt a szakma krémje.
A magnózáshoz általában két ember kell, az egyik szolgáltatja a
magnót, a másik a lemezjátszót. Én például hosszú ideig éltem
szimbiózisban Gézával. Kezdetben nálam készítette a felvételeit, de
aztán szerzett egy kimustrált Grundigot, és akkor áttettük hozzá a
főhadiszállásunkat, illetve az én Supraphon lemezjátszómat. Ezek a
párkapcsolatok üdvösek abból a szempontból, hogy több szem több lemezt
tud felhajtani, de aztán annál nagyobb a kapkodás, amikor egyszerre
ketten veszik fülügyre a kollekciót, hogy eldöntsék, mit érdemes
felvenni belőle. (Miközben folyvást le-, illetve rábeszélik
egymást...) Végighallgatni a műsort, erre sosem volt idő, csak hogy
"belehallgassunk", azaz betegyük a tűt minden egyes szám legelejébe,
és aztán hajrá. Ez a "belehallgatás" általános gyakorlat lehetett,
mert a popszámok kezdő barázdái mindig sokkal jobban sercegtek, mint a
teljes hátralévő szakasz. Hogy miért kellett annyira sietni? Mert a
nap csak 24 órából áll. Ha egy perccel is túllépjük, újabb napot
számít fel a lemezkölcsönző.
Ez az intézmény unikum volt, megérdemli, hogy írjak róla. A
Rákóczi úton, az Otthon Áruház mellett nyílt a Hanglemezudvar,
hangzatos neve ellenére egy szűk udvari üzlethelyiség. Tulajdonosa,
Ceglédi úr "tulajdonképpen" nem foglalkozott kölcsönzéssel, arra nem
is volt iparengedélye, ő csupán kereskedett a lemezzel, vagyis eladta
- azzal a szigorú feltétellel, hogy másnap vissza kell hozni, és ő
visszavásárolja a vételár 90 százalékáért. Ez csak szóbeli
megállapodás volt, afféle gentlemen's agreement, de nem volt tanácsos
megszegni, Ceglédi ebben nem ismert tréfát, többé nem állt szóba
azzal, aki becsapta. Mi, magnósok persze megvetettük a szőrösszívű
kapitalistát, a korosodó embert, aki a tinik pénzén szedi meg magát,
de utólag el kell ismerni, ügyesen dolgozott. Ismerte a nyugati
slágerlistákat, megrendelést adott fel mindenkinek, aki külföldre járt
vagy külföldiekkel tartott fenn kapcsolatot. Hétről-hétre felhajtotta
a legújabb felvételeket.
Azt persze ő is nagyon jól tudta, micsoda világjáró körútra
indulnak a lemezei. A kölcsönzési díj nyilván annyi ember között
oszlott meg, ahányat csak sikerült suba alatt beszervezni a
vállalkozásba, a pénzt néha tizenöten dobták össze. Tessék
kiszámítani, mennyi idő jutott egy-egy emberre, hogy elmenjen a
lemezért (autója egyikünknek sem volt!), hazavigye, belehallgasson és
felvegye. A korongok délután 5 és 6 óra között startoltak a
Hanglemezudvarban, mi már harmadkézből, úgy este 8 körül kaptuk kézhez
a szállítmányt, és nemsokára becsöngetett érte valaki, hogy kivigye
Csillaghegyre, ahová még az éjszaka kiugrik motorral egy újpesti srác
- és így tovább, szinte órára beosztva. A hétvége egyetlen napnak
számított; a lemezek ilyenkor akkora utat jártak be, hogy összerakva
körbeérné az Egyenlítőt.
Luxemburg grófjai
Én Luxemburgnak addig csak a grófjáról tudtam, a rádiójáról nem,
és azt hiszem, a Mai Magnósnak sem mond már semmit az, hogy Luxemburgi
Rádió. Napjainkban, amikor szinte a vízcsapból is angolszász popzene
folyik, fel sem lehet fogni, micsoda kozmikus jelentősége volt ennek
az adóállomásnak, amely egész nap brit slágereket sugárzott. A
legizgalmasabb a vasárnap esti műsora volt, a Top Twenty: az a 20
lemez, amelyből a hét folyamán a legtöbbet sikerült eladni Angliában.
Luxemburgba az én utam a Fan's Klubokon át vezetett. Ezek a klubok
misztikus csoportosulások voltak, olyanok, mint annakidején a
szabadkőművesek - sokat lehetett hallani róluk, de látni kevesen
látták őket. A budapesti lemezklubok is hasonlóképpen zárkózottak
voltak, holott ők nem homunkuluszt vagy aranyat csináltak, csak
magnófelvételeket. E nyugati mintára alapított testvériségeket az
kovácsolta össze, hogy tagjai fanatikusan lelkesedtek valamely
popzenészért. Volt Elvis Presley Klub, Cliff And Shadows Klub, Everly
Klub és Champs Klub. Többségük csak néhány tagot számlált, a Ray
Charles Klub mindössze kettőt. A lényeg mindig ugyanaz: valakinek van
egy csomó lemeze, ő a főpap, a többiek pedig ministrálnak az
istentisztelethez. Még a komor Ceglédi is klubot alapított,
bizonyítván, hogy kérges szívében mély érzelmek lappanganak. Ő Fats
Domino tisztelői közé tartozott - adok is neki ezért utólag egy jó
pontot.
Az egyik magnós testvériség elhatárolta magát a fanatikusoktól,
nem tűzte zászlajára egyik nagy nevet sem, inkább a hangfelvétel
tisztaságára esküdött fel. Az volt a neve, hogy Hi-Fi Klub -
misztérium a négyzeten! Egyszer kezembe került a névjegyük (a klubok
ugyanis külön névjegyet nyomattak maguknak!), és elhatároztam, hogy
törik-szakad, megismerkedem velük. Beszélni, azt jól tudok,
lehetetlen, hogy meg ne tudjam nyerni őket. Egyikük közel lakott
hozzánk. Egy téli este összeszedtem a bátorságomat, átugrottam hozzá
apámtól örökölt, komikusan vaskos bőrkabátomban és behavazott
kucsmámban - és találtam egy Guszti nevű harmadikos gimnazistát. Ebből
a látogatásból nagyon jó barátság kerekedett. Rövid úton tisztázódott,
hogy fenn az ernyő, nincsen kas, vagyis Hi-Fi Klub ide, névjegy oda,
mindannyian icipici emberek vagyunk. (Nem tagadom, volt ebben egy kis
csalódottság is. Azok a szerencsések érezhetnek ilyet, akiknek már
sikerült összeismerkedniük a Hifi Magazin szerkesztőjével. Utána azt
kérdezik maguktól: "ennyi az egész"?)
Nem is volt saját lemezgyűjteményük, a lemezeket ők is ott
szerezték, ahol találták. Központi szentélyük a Pasaréten, a Horváth
gyerekek családi házában tornyosodott: egy robusztus Grundig
zeneszekrény, beépített magnóval-lemezjátszóval-hangszórókkal, kábeles
távszabályzóval és meglehetősen jó rádióval. Ott hallgattam először a
vasárnap esti Top Twentyt a luxemburgi adóról. Tágra nyílt füllel,
megilletődötten figyeltem a tarka slágerparádét, érezvén, hogy
kinyilatkoztatásban van részem, miközben én is részesévé válok egy
világméretű mozgalomnak.
A bumfordi zeneszekrényből mindenfelé fény és hangulat áradt. És
sok-sok fadding. A középhullámú adó hangja minduntalan elúszott, és a
fantáziánkra bízta, hogy azzal pótoljuk a kieső akkordokat.
(Folytatása következik. De nem lesz ennyire kedélyes. Túl
didaktikusra sikeredett. Úgy látszik, közben sokat öregedtem.)
Darvas László