Zene Bona |
A Szabadság operája
És a hűségé, természetesen, a címéből is kiolvashatóan. A Fidelio
azonban nem csupán FIDESZ-opera; főhősei meglett, érett emberek, egy
Nemes Pár, A varázsfuvola szóhasználatát idézve. A szabadulást hozó
miniszter nevezi nemes férfinak és nemes asszonynak Florestant és
Leonorét.) A varázsfuvolához sok szál köti a Fideliót, csakúgy, mint
Haydn két nagy oratóriumához.
Szabadság - kedvelt szava a librettóknak, sok hatásos ária,
együttes és kórus végén csattan fel poénként. Ám a beethoveni
szabadság-fogalomnak semmi köze a Don Giovanni "Víva la
libertá"-jához, mivel az a gátlások és korlátok nélküli szabad(os)
életforma indulója; sem a Carmen törvényt és köteléket nem tűrő
egyéni-érzelmi szabadságkitöréseihez, de még a Nabucco történelmi
öltözékbe bújtatott, a honvágy és nosztalgia leplével sem elfödött
nemzeti függetlenség-eszméjéhez. Beethoven a felvilágosodás és a német
klasszicizmus idealista-optimista szabadsággondolatát vallotta
magáénak egész életében, azt a szellemi-lelki tartást, melyet Schiller
Posa márkija képviselt a legmagasztosabb szavakkal. Ezt az eszmét
hevítette át azután Beethovennek a francia forradalommal rokonszenvező
lelkesedése. Mindebből fakadóan "emelkedett és erkölcsös" témát akart
színre vinni (sok megvalósulatlan operatervéről tud a zenetörténet!),
s nem csekély bátorságot tanúsított, amikor az I. Ferenc uralmát
jellemző reakciós abszolutizmus tetőpontján Schiller-idézetet
zenésített meg operájában, ráadásul éppen a félreérthetetlenül
zsarnokellenes és szabadkőműves töltetű Örömódából. Ez a vers
évtizedekig foglalkoztatta.
A Fidelio hősei is az Orfeuszi-taminói pályát járják végig a II.
felvonás jelképes-mitológiai helyszínén: poklokra mennek, onnan
feltámadnak-feltámasztanak, azaz halandóként is az istenekhez válnak
hasonlóvá. Florestan, a (jogi és politikai) igazságért küzdő hős és a
darab eredeti címét adó Leonore mint a "szabadság angyala" találkozik
újra a dráma csúcspontján, a börtönjelenetben és a mindent megoldó
himnikus fináléban. Ezért oly nehéz az őket ábrázoló művészek dolga,
kivált hangfelvételen, hol gesztus és mimika sem segíthet az
eszményitől "visszaemberiesíteni", személyessé tenni szerepüket;
kizárólag a hang- és énekbeli kifejezés lehetőségeire szorítkozhatnak.
Hogy ez sem kevés, legyen bizonyság rá a diszkográfia, amely
felejthetetlen alakításokkal van teli. Ezért is választottam ajánlásom
vezérfonalául az egyes szereplők felsorolását.
LEONORE
Az operairodalom egyik legkedveltebb női neve. A leghűségesebb
hitvesen kívül alkalmas egy királyi kegyencnőnek, egy középkori
trubadúr szerelmének vagy a végzet hatalma által üldözött boldogtalan
teremtésnek jelölésére. A Beethoven-mű ősváltozatát megelőzően három
szerző zenésítette meg a "Leonore avagy a hitvesi hűség" című
szövegkönyvet: Gaveaux, Paër, Mayr.
A mi Leonore-Fideliónktól, hősnői kvalitásaiból és férfijelmezéből
következően igen erőteljes hangot várunk el. A nagy ária végén vagy a
börtönkettős forte-magasságaiban a wagneri szerepkört kultiváló
szopránok érzik jól magukat. Ugyanakkor az I. felvonás kvartettjében
vagy az áriát bevezető recitativóban a Konstanzével, Donna Annával
vagy Paminával rokonító szakaszok a mozarti éneklésmód és frázisrajz
mesternőinek technikai-kifejezési készségét is megkövetelik.
A műfaj egyik legnehezebb szerepét vállalja tehát a művész, s
nemcsak a súlyos láncok miatt, melyeket vállán cipel be a színre a
darab elején. Nem véletlen, hogy legemlékezetesebb megformálóinak
egyike az a nagy Wagner-énekesnő Kirsten Flagstad volt, aki nagyerejű
hangjával, aranyló hangszínével és hajlékony énekével egyaránt képes
volt Brünnhildék és Isoldék, illetve Elsák és Erzsébetek
megszólaltatására. Flagstad négy lemezen szerepel mint Leonore, s
mivel 1895-ben született, aligha meglepő, hogy 1938-as és 41-es
Metropolitan-beli teljesítményei felülmúlják az 50-51-eseket. A másik
skandináv Wagner-heroina, Birgit Nilsson Leonorejét ötször örökítették
meg. Flagstadhoz hasonlóan ő is érett művészként, közel negyvenévesen
vált világhírűvé. De acélos hangjával inkább csak a lángpallosú,
haragvó arkangyalok megszemélyesítésére volt alkalmas, Leonore
asszonyi melegségéből keveset közvetített.
Elsőrangú énekes Furtwängler kedvenc Martha Moedlje is, de vokális
adottságok tekintetében elmarad az előbbiektől. Viszonzásul a
gondviselés őt ruházta fel a legmeggyőzőbb színészi képességekkel, s
az EMI lemezen hallottnál alig akad jobb címszereplő. Leonie Rysanek
páratlan karrierje már több, mint 40 (!) éve tart és 65. életévén túl
is általános elismerés fogadja nagy alakításait (például a Jenufa
öregasszonyának szerepében). Harmincévesen a legjobb korban és
pályaszakaszban volt Leonore nehéz követelményeihez. Mintha Beethoven
neki szánta volna e feladatot.
A mezzo Christa Ludwignak szerencséje volt a szoprán-területre
tett ritka kirándulásai egyikével. Ő igazi karmester-kedvenc, Böhm,
Solti, Karajara és Bernstein mellett Klemperer is ragaszkodott hozzá,
és okkal, mert az 1928-ban született, s máig népszerű Christa nemcsak
ragyogóan énekel, de mélyen átélt, drámaiságában is teljesen
kiegyenlített alakítást nyújt. Az egykori Cherubinónak és Octaviannak
egy csöppet sem okozott gondot, hogy pusztán hanggal elhitesse az
"ál-nadrágszereplő" kettős figuráját.
A horvát Sena Jurinac egyike azoknak a szláv énekesnőknek, akik
ízig-vérig bécsi és bécsies művészek lettek. (Ljuba Welitschre, a
cseh, illetve szlovák Jarmila Novotnára, Lucia Poppra és Edita
Gruberovára gondolok.) Jurinac a legkitűnőbb Marzellinéből 1960-ra
jelentős Leonorévé lépett elő, már Knappertsbusch Westminster-lemezén
is, s még inkább Klemperer irányítása alatt a Covent Gardenben. Helga
Dernesch kiváló, de a szerep egyszerűen túlmagas neki, nem véletlen,
hogy idősödvén a mezzo kategóriára váltott át. Gundula Janowitzot a
volumen és az átütő erő hiánya korlátozza, bizonyosan nem a
leghősiesebb, de a legasszonyosabb Leonorék egyike. (1960-ban,
Karajara bécsi "hétköznapjain" viszont elsőosztályú Marzelline volt.)
Manapság a Fidelio legjobb címszereplője lemezen Jessye Norman. A
Haitink-lemez dobozát méltán díszítik az ő arcképével, a felvétel
legnagyobb értéke ez a különleges, egyéni szépségű hangot és
kicsiszolt technikát mély érzelemmel hasznosító művésznő. Ha "minden
idők" legjobb Fidelio-előadásának hősnőjére kellene javaslatot tennem,
Lotte Lehmann és Frieda Leider után (a két világháború közötti idők
sztárjai nem hagytak ránk teljes felvételt - hihetetlen, ugye, hogy
78-asokon nem láttak fantáziát ebben az operában), Flagstad, Moedl,
Rysanek és Ludwig mellett Norman lenne az egyik jelöltem.
FLORESTAN
A követelmény párhuzamos a női főszereplőével: ehhez a szerephez
Belmontének is alkalmas lírai típus, Taminóhoz illő gyöngédség és hősi
tartás, tehát hajlékony mozarti frazeálás és virtuóz énektechnika
plusz wagneri hangerő szükségeltetik. A nagy ária gégegyilkos
zárószakaszát az a Beethoven komponálta, akiről kortársak és utókor
úgy tartották, nem igazán értett az énekhang kezeléséhez. A német
színpadokon azonban mindig akadtak jeles tenorok, akik győztek a
kettős nehézség fölött; például Helge Rosvaenge, Franz Völker, Peter
Anders. (Fritz Wunderlich is eszményi Florestan lehetett volna, ha
negyvenen túl átvált a súlyosabb szerepekre. Csakhogy ő
harminchatévesen távozott.) A mai énekesek közül egyedül Siegfried
Jerusalemet hallottam ilyennek. (Igazság szerint az ária befejezése
neki sem könnyű Feladat.)
Egy generációval előbb még Jon Vickers volt a kiemelkedő Florestan
- talán a legjobb hang-színész minden tenoristák között. Összesen hét
különböző produkciója forog a lemezeken. Közülük a Klempererén bátran
nevezhetjük ideálisnak. (Ha eltekintünk attól, hogy Vickers hangja
nem, vagy nem eléggé szép színű.) A hősi és lírai elemeket sikeresen
vegyítő típusból hasonló örömöm telt a Metropolitan egykori belga
tenoristájában, René Maisonban és a sokoldalú, művészileg megalkuvást
nem ismerő René Kollóban, aki - nemzetközi karrierje első évtizedében
- friss hangjával a legjobbak egyike volt.
Szerepét a lírai dalolnivalók felől közelítette meg, s a hang
átütő erejének hiányát mély belső meggyőződéssel feledtette Julius
Patzak; sok kritikus szemében a német lírai tenor-kategória legnagyobb
művésze, legalábbis Richard Tauber után. Patzak karmesterből lett
énekes, innen alakításainak összetett, a partitúra egészét tekintő,
lélektanilag alapozott biztonsága. Viszont 1950-ben már meg kellett
küzdenie az életkor támasztotta nehézségekkel is; két esztendővel volt
idősebb a századnál. Anton Dermotát és Ernst Haefligert hasonló
adottságokkal, de pályájuk delelőjén örökítették meg ebben az
operában. Szomorúan kell regisztrálni Wolfgang Windgassen nevét -
ezúttal a nem kiemelkedők között. Az 50-60-as évek első Wagner-tenorja
itt valahogy "nem jött át" a mikrofonon. Nem hangilag értem, lelkileg
inkább. Így hát a fentiek újramegfontolása után is számomra a jók
között is No. 1: Jon Vickers.
PIZARRO
A zsarnoki önkényt, a Gonoszt, a Sötétség Birodalmának urát
megtestesítő börtönigazgató nem túl terjedelmes szerepe az áriájára,
egy kettősre (Roccóval), az I. finálé egy jelenetére és a II. felvonás
börtönjelenetére korlátozódik, a II. fináléban már jelentéktelen.
Nincs sok lehetőség hihető figurát faragni belőle. Legjobban talán
azoknak sikerül, akik nem a testetlen Rossznak, hanem az indulatait
szabadjára engedő önkényúrnak ábrázolják, ki eszeveszetté válik, ha
erkölcsi erő szegül szembe véle. Senki sem fejezte ki jobban e
magatartást Friedrich Schorrnál. Nevét az archív műsorokon kívül csak
az idősebb kritikusok összehasonlító mondataiban látjuk manapság, mint
a Wagner-operák utolérhetetlen bariton művészéét. Schorr Nagyváradon
született 1888-ban, mert apja (előbb Csehországban, majd Bécsben
főkántor) akkor épp Váradon működött. 1920 és 40 között Schorr Bécs,
Berlin és Bayreuth, 1931-től a Metropolitan sztárja is, valószínűleg
az énekes-évkönyvek abszolut legjobb Hans Sachsja és Wotanja.
Legméltóbb társa-utóda (akárcsak a Wagner-szerepekben) Hans Hotter
- nem kereskedelmi lemezeken, hanem egy-egy 1960-as bécsi, illetve
londoni előadáson, Karajara, illetve Klemperer vezényletével. A
szintén nagyhírű Paul Schöffler nyolcszor (!) hallható a különféle
felvételeken, 1943 és 1960 között Bécstől és Salzburgtól New York-ig
és Buenos Aires-ig. Ahogy korosodott (1897-ben született), alakítása
egyre intenzívebbé vált, de hangjának fogyatkozásával éneklése vadabb,
deklamálóbb jelleget öltött.
Dietrich Fischer-Dieskau nem éppen a gonoszok ábrázolására
termett, mégis jellegzetesen egyéni a szerepformálása. Az erőteljesebb
hangú Walter Berry az ötvenes évekbeli számtalan Masetto, Leporello és
Papageno után meglepett a remek intrikus-, helyesebben
ellenség-képpel. Modern Felvételeken a Németországban működő néhai
Kelemen Zoltán, Hans Sotin és Siegmund Nimsgern egyaránt kitűnők.
Ekkehard Wlaschiha új név az élvonalban, de négy-öt éve csak jót
olvasni róla és hallani tőle. (Sotin egyébként Roccóként is kiváló, ő
a legjobb a némiképp sikerületlen Solti-lemezen. )
ROCCO
Hálás szerep, kedélyes dalocskája az aranyról igazi
Singspiel-szám, az I. felvonás kvartettjében (és előtte) pedig oly
érzésteli hangon szólhat Fidelióhoz ("Azt hiszed, nem látok a
szívedbe?"), amely Sarastrót juttatja eszünkbe. A basszistának arra is
van módja, hogy megrajzolja e szolga-gerinc kiegyenesedését, a
felszegett fejjel helytálló embert. Gottlob Frick hangszíne inkább a
sötétlelkűeké, mégis, a fenti árnyalatokon kívül kellő humort is
közvetít. Ő is rekorder a Fidelióban, hét Roccóját őrizhetik rajongói
(a IV., VII. és VIII. mind parádés). Hasonlóképpen remek figura Josef
Greindl (a III-on kívül még egy 1970-es berlini filmváltozatban is).
Ki jobb náluk? Talán senki, de a nagy Alexander Kipnis, a
jellegzetesen bécsi Ludwig Weber és a remek Ridderbusch melléjük
állítható. S hadd hívjam fel a figyelmet Peter Mevenre. A német
színpadok másodikvonalbeli, megbízható énekese a hatvanas évektől - de
a Masur-felvételt hallgatva, nem értem, miért nem volt világsztár.
Hangban és karakterben egyaránt ragyogó.
MARZELLINE
Szubrett-szerep, de Blonde szapora nyelvelését csak a
nyitóduettben halljuk tőle, áriájában és az együttesekben bensőséges
Mozart-hősnői színekkel és frázisokkal kell énekelnie. Így a nagy
énekesnők egyáltalán nem vetik meg e feladatot, még
primadonna-koraikban sem, amint az látható a diszkográfiában
Schwarzkopf, Seefried, Jurinac, Mathis, Donath, Popp jelenlétéből.
Színpadon szegények ritkán kapnak olyan Fideliót, akinek külseje
indokolhatná vagy legalább megmagyarázná női ösztönük tévútra
vetődését... Ami pedig érzelmi konfliktusának megoldását illeti, az
már nem érdekelhette Beethovent a szabadság-himnuszok közepette.
Ahogyan a Marzelline kezét majd úgyis elnyerő
JAQUINO
figurája sem. Ennek ellenére Dermota, Gerhard Unger és Peter
Schreier az együttesekben figyelmet tudnak kelteni maguk iránt -
néhány kollégájuk bohóckodásba hajló eszközei nélkül is.
DON FERNANDO
E valóban sarastrói szózatot hallató miniszter a legimpozánsabban
Martti Talvela hangján szól hozzánk; nemcsak Böhm lemezén, de a már
említett filmváltozatban is. A basszusok közül Franz Crass, a
baritonok közül Herbert Janssen (II.), Fischer-Dieskau (maga a
megzenésített humánum) és José Van Dam emlékezetesek még. A kórusok
között a leggyakrabban szereplő, a bécsi Staatsoper énekkara viszi el
a pálmát, a szép hangzáson kívül a tradíció, a rutin és a
természetesség is mind javukra szól (tucatnál több felvételen
szerepeltek). De a bayreuthi mester, Wilhelm Pitz vezette New
Philharmonia Chorus is csodásan énekel Klemperer keze alatt.
*
A VII. számmal jelzett produkció nemcsak a legjobb Fidelio
(fenntartás nélküli ajánlatom!) de Klemperer nagyszerű
Beethoven-tolmácsolásainak, sőt egész lemezhagyatékának talán
legkiemelkedőbb darabja (a Missa Solemnis társaságában). Nagyon
valósághű, remekbe sikerült sztereó hangminőségben. Fontos dokumentum
az 1961-es Covent Garden előadás is, az EMI felvétellel részben azonos
(Vickers, Frick), részben színészileg talán még erősebb szereplőkkel
(Jurinac, Hotter). A "Klemperer Budapesten" sorozatban a Hungarotonnál
megjelent a Magyar Állami Operaház 1948. XI. 8-án rögzített estéje,
itt Báthy, Rősler, Székely a főszereplők.
A Beethoven-szimfóniák ajánlásakor talán emlegettem azt az
1935-ben Salzburgban készített fényképet, melyet "A világ öt
legnagyobb karmestere" címmel forgalmaz azóta is a sajtó és
zenetörténet. A Beethoven-interpretáció valóban legelső mesterei
voltak: Toscanini, Walter, Furtwängler, Klemperer és Erich Kleiber.
(Persze Buscht vagy Weingartnert is éppen oda lehetett volna
állítani). Ebből az ötösből a Fidelio című tantárgyat Klemperer adta
elő a legmesteribben.
Meglepetésre csak Toscanini maradt el megszokottan zseniális
teljesítményétől. Pedig az 1935-ös salzburgi Fidelióról a címszereplő
Lotte Lehmann azt jegyezte fel, hogy az előadás, melyet "intenzív
tragikum" hatott át, kirobbanó siker volt. (Megmaradt belőle egy
rádión közvetített I. felvonás-töredék, kibírhatatlan hangminőségű.)
Az 1944-es, két részben, dialógusok nélkül felvett NBC-koncertelőadás
hajszolt, idegesen feszült; közepes énekes-alakításokkal. Csak a
későbbi adásból "lemezre iktatott" III. Leonóra nyitány mutatja meg
Toscanini igazi Beethovenjét.
Bruno Walter 1941-es Metropolitan-előadását az a nemes hang
ragyogja be, amely mindenkori zenélését jellemezte, s ehhez hatalmas
pluszt adott még színházi-drámai érzéke és tapasztalata. (Az 1951-es
Metropolitan-est valamivel alacsonyabb hőfokú volt.)
Furtwängler két nagysikerű felvétele között természetesen a "live"
az izgalmasabb, s ez vonultatja fel a jobb karakterénekeseket, viszont
az EMI stúdióban a zene árnyaltabb, tisztább és szebben hangzó. Az
utóbbi gárdával mutatta be valamivel korábban Furtwängler a Theater an
der Wien színpadán a Fideliót; ezt az estét is őrzi már CD, noha még
nem hozott olyan összeforrott, együtt-lélegző zenélést.
Erich Kleiber 1935-ben Budapesten vezényelte a Fideliót. Az ő
tehetsége - Tóth Aladár kritikája szerint - "nem az egyenletes, éltető
napsugár", hanem a "hol itt, hol ott felcikázó villámoknak izgató, de
bizonytalan fényével világít a művek költészetére." Húsz évvel később
a kölni rádióban szintén mellőzte a "nagy pátoszt", és közvetlen,
szinte színházi hangulatú előadást produkált.
Karl Böhm vezényelte a darabot a bécsi Staatsoper újramegnyitásán,
1955. november 5-én. Egyéb, köztük New-York-i "live"-okkal együtt hét
előadását hasonlítgathatják tisztelői. Az őt követő igazgató, Karajan
tolmácsolásában is maradtak bécsi és salzburgi "élő" Fideliók, a
kifinomult hangzású EMI lemezen azonban több a szép részlet, mint a
"nagy egész" érzete.
Mindkettőnél drámaibb, izgalmasabb Fricsay Ferenc korai
DG-felvétele. (Fricsayról jut eszembe, hogy a Fidelio nemzetközi
diszkográfiájában a szokásosnál több magyar művész nevével
találkozunk: a Metropolitan-tag Gábor Arnold és a Karajan favorizálta
Kelemen Zoltánon kívül még természetesen Soltiéval és egy-egy New
York-i, illetve londoni színházi előadásban Ernster Dezsőével; Walter
és Klemperer Roccója volt.)
Bernstein a bálványának tartotta Beethovent, ez teljes mértékben
kifejezést nyer a lemezén, amely bécsi Beethoven-ciklusának egyik
csúcsa. Ha modern felvételt ajánlok, első helyen az övét említem.
(Hungaroton licencen is 1991 őszétől.) Christoph von Dohnányi 1991-es
DECCA felvételével még nem volt találkozásom.
Végül a Masur-produkció kapcsán egy megjegyzés: Fölvenné a
versenyt Bernsteinével, ha... Norman lenne a címszereplő. Azóta is
minden alkalommal elsiratom a nagy lehetőséget, amely Masur Fideliója
lehetett volna Norman címszereplésével...
(Legközelebb: Rossini - á la carte.)
*
Eine kleine Altmusik
Kezdetben nem vala káosz. A hatvanas évek közepéig minden úgy a
helyén maradt, ahogyan még a XIX. században elrendeződött. A
szimfonikus zenekar egy estén Bachot és Berliozt játszott, az előbbit
csökkentett létszámmal; a társaság négyötöde a Bach-mű alatt erőt
gyűjtött Hector - ellen. A periférián persze ott volt a Bach-rajongó
Albert Schweitzer, csendesen meghúzták magukat a stilizálók, míg Wanda
Landowska tanítványai szorgalmasan pergették a csembalók billentyűit.
Némely kamarazenekar igyekezett "barokkosan" játszani.
Ekkor megjelent Nikolaus Harnoncourt és együttese, a Concentus
musicus Wien. A reneszánsz kortól indult, és egy közel harmincéves
háborúban előrenyomulva, követőivel összefogva meghatározó hatalommá
vált a barokk (XVII-XVIII. századi) zene területén. Fő fegyverzete a
korhű hangszerek, stratégiája a korhű stílus, azaz "úgy játszani,
ahogyan akkor játszhattak". (Aki nem kíván
authentico-historico-periodico-originális lenni, zenélhet tovább a
nagyzenekarral, de magára vessen, ha a kritikusok finnyásabbja reá
veti az első, második és sokadik követ.)
Tíz-tizenöt év alatt gyökeres stílus- és ízlés-változás
következett be a barokk művek előadásmódjában. Jobbnál-jobb együttesek
jelentkeztek és tündököltek; némelyik állócsillaggá lett és ma is
látható a megfelelő zenei égövön. Amelyik üstökös volt, már elszállt.
A régebbi nagy alakzatokat (I Musici, I Virtuosi di Roma stb.)
degradálták. Miközben a kifogyhatatlan mennyiségű barokk zenei
hagyaték jórészét már megvetették a lemezvásárlókkal, a régizenei pápa
és egyháza tovább, előreterjeszkedett az időben, a zeneirodalomban.
Christopher Hogwood és az Academy of Ancient Music meghódítja a
Mozart-szimfóniákat; évekig a sikerlisták egyik éllovasa világszerte.
Harnoncourt Mozart-operákat, szimfóniákat és szerenádokat vesz fel,
Trevor Pinnock English Concertje is Mozart-versenyműveket kísér. A
London Classical Players, Roger Norrington hada már kifejezetten a
bécsi klasszikusok előadására esküdött fel. Az eredmény őket igazolja
s a mellettük vagy nyomukban szaporodó, egyre veretesebb elnevezésű
társaságokat: A XVIII. Század Zenekarát, A Felvilágosodás Korának
Zenekarát stb. (De van L'Europa Galante vagy Eterna Amica is.) John
Eliot Gardiner Monteverditől Mozartig száguldoz a repertoárban, ott
aztán ugrik egy nagyot - Berliozig és Brahmsig! A korábbi zenéket az
Angol Barokk Szólistákkal, az újabbkoriakat pedig a Forradalmi és
Romantikus Zenekar élén adja elő. Norrington a Mendelssohn- és
Schubert-szimfóniák után tör még előbbre. Harnoncourt előbb a
színházakba teszi át főhadiszállását (Mozart-operák korhű stílusban,
de korhű hangszerek nélkül), majd Európa Kamarazenekarával
Beethoven-ciklust csinál. Mint régizenész az utolsó tíz évben
többnyire bírálatot kapott szélsőséges elveiért, most viszont
hozsannát arat a kritikusoknál. Hasonló folyamat játszódott le a
hangszeres és részben az énekes szólisták régióiban.
Ezekről a kérdésekről faggatom most Szüts Pétert, a Concerto
Armonico hangversenymesterét. Ő úgy látja, két veszély fenyegeti
manapság a "régizenélést":
"Az egyik fő veszély, ami a ,régizenélést’ fenyegeti, hogy sokan
túlságosan a zenetudomány oldaláról közelítik meg az előadás
problémáit, nem hagynak elég tág teret az előadói szabadságnak.
Ilyenkor az előadás sokszor ,papírízű’; nem hat közvetlenül a
közönségre. Számomra a historizmus lényege éppen az, hogy a hallgatót
kell aktivizálni - ne csupán ,meghallgassa’ a művet, hanem élje is át
a benne megjelenő indulatokat. Ez szerintem előbbre való szempont,
mint a régi hangszerek hangzása, ami önmagában még nem elég. Ezért
szeretem Harnoncourt vagy Brüggen produkcióit, náluk érzem leginkább
az egyéniséget, amely lenyűgözi a hallgatót."
Ma a régizenei mozgalom gyarapodásával egyenes arányban hiányolják
a kritikusok - a szellemet! (Rajzunkon pótoltuk. A Szerk.) Hol van a
korhű zenélés igazi (divatszóval karizmatikus) zsenije, hol az ő
előadásaik Furtwänglere vagy Callasa, hol a korhű Casals vagy
Schnabel?
"Igen, a másik veszély az, hogy sokaknál kialakul egy jellegzetes
,régizenész’ attitűd. Úgy érzik, ők valamit ,jobban tudnak’, ,kulcsuk
van’ a művekhez. Nagyon veszélyes azt gondolni, hogy Leopold Mozart
vagy Quantz traktátusának ismeretében meg tudunk oldani minden
problémát, melyet egy Haydn- vagy Mozart-mű fölvet. Nem szabad
elfelejteni, hogy a legtöbbet játszott alkotások mind átlagon felüli
remekművek, míg a traktátusok, melyekre a teoretikusok oly gyakran
hivatkoznak, a hétköznapit, a megszokottat fogalmazzák meg, és
többnyire középszerű zenészek művei. Fontos ismerni ezeket a munkákat,
hiszen mára sok minden, feledésbe ment belőlük, de ismeretük nem
mentesíthet a gondolkodás alól. A zenélés végül is nem más, mint
újrateremtés, és ehhez bizony meg kell próbálni a lehető legjobban
ráhangolódni a szerző zsenijére - semmint sztereotípiákat alkalmazni."
Tehát a mennyiség túláradt, a jó ügyért harcolók túlgyőzték
magukat? Kezdetben nem vala káosz, most bizony...
Bár lehet, hogy éppen napjainkban rendeződnek újra az értékek.
Egyre több jel mutatja, hogy Harnoncourtra és Gardinerre talán nem
csak mint a régizene felkent uralkodóira, de mint a korszak nagy
jelentőségű és hatású, röviden: nagy karmestereire tekint majd vissza
a XXI. század. Az sem tartalmatlan jelzés, hogy az a Schiff András,
aki bizonyosan a világ első öt bestseller lemez-zongoristája közé
tartozik, s aki modern hangszeren kívánt korhű lenni, leült a
salzburgi Mozart-szülőházban elhelyezett Anton Walter-féle fortepiano
mellé, s azon kezdett szonátázni - a maga és a DECCA legnagyobb
gyönyörűségé-e, és a lemez a korhű márkán, a L'oiseau lyre emblémával
jelenik meg. Vagyis a végletes pontok közelébb húzódnak, a szakadékok
lassan összezárulnak, alakul a rend. A korhű zenélésnek nagy jövője is
van - csak igazi nagy művészei is legyenek!
*
A Concerto Armonico 1986 óta szerepel nyilvánosan korhű hangszeres
kamarazenekarként. Művészeti vezetői Szüts Péter (hegedű) és Spányi
Miklós (csembaló). A váltakozó fúvós kiegészítők és szólisták
alkalmanként csatlakoznak az együtteshez.
És egy kis diszkográfia: első lemezükről C. P. E. Bach
csembalóversenyei szólalnak meg. Később külföldön is készítettek
hangfelvételeket, az ADDA cég számára. Mozart: Ascanio in Alba című
operájának felvételén a kiváló Michael Chanceszal és Jill Feldmannal
szerepeltek együtt. A Hungarotonnál tavaly két sikerlemezük jelent
meg, ezekről Johann Christian, a londoni Bach szimfóniáit, illetve
Carl Philipp Emanuel csellóversenyei szólalnak meg. 1992 elején
(szintén a Hungaroton számára) három Händel-kantátát vettek fel,
szólistájuk Zádori Mária.
*
Portré 1 ülésben
Én ülök, karosszékben, csukott ablakok, leeresztett redőnyök
mögött, fejhallgatóval elszigetelten a külső zajoktól. Hanem a portré
másról készül. Igazi kerete régi hangdoboz lenne, a feketén csillogó
korong hátterében. "Átmentett művészet" a század első feléből, mai
CD-n
LAWRENCE TIBBETT
Többszöri hivatkozás után hadd meséljek egy kissé részletesebben
róla. A figura és a karrier jellegzetesen amerikai. Kaliforniában
született 1896-ban, apja helyettes sheriff volt, lelőtték a banditák.
A mama nem colttal játszadozott, hanem zongorán. Lawrence hatalmas
szál legény, leghízelgőbb fényképein Clark Gable-re emlékeztető
ábrázattal. Habozik, cowboy legyen-e vagy színész, énekes. 1923-ban
New York-ba utazik, hogy zenei karriert csináljon. A 27.
születésnapját követő héten már a Metropolitanben lép fel, övé az 1.
nyúlfark, az egyik jezsuitát énekli a Borisz Godunovban (a
címszereplő: Saljapin). Hat nap múlva be kell ugrania a Faust Valentin
szerepébe; negyvennyolc óra felkészülési ideje volt, hogy a csillagok
parádéjába (Frances Alda, Martinelli, Saljapin) beilleszkedhessen. A
New York Times megdicséri szép, friss baritonját. Még abban az évadban
elénekelheti későbbi híres szerepét, Escamillót.
A Metropolitan akkoriban igazán jól volt "eleresztve" baritonokból
(Scotti, Amato, De Luca). A legnagyobb tekintélyű: Antonio Scotti,
Caruso híres barátja és partnere. A tízes években ő volt Toscanini
Jagója és Falstaffja. Az 1925. január 2-i estének is ő lett volna a
főhőse, ismét a Falstaff volt kitűzve, most Tullio Serafin
vezényletével; Alice jelmezében Alda, leánykája Lucrezia Bori, Fenton
Beniamino Gigli. És e közönség-bálványok végignézhették, amint a
fiatal amerikai, aki még csak másodszor énekli Fordot, a II. felvonás
I. jelenetében mindenestül ellopja előlük a show-t, és valósággal
mámorba hajszolja a publikumot. Áriája, illetve a jelenet befejezése
után előbb Scottival együtt jelent meg a függöny előtt, majd a tomboló
nézősereg (a gyémántékszerektől villogó páholysor, az Aranypatkó és a
karzat egyaránt) az immár elsötétített házban tizenöt percig őrjöngött
tovább, míg kikényszerítette Tibbett egyedüli megjelenését. Páratlan
esemény volt.
Ettől kezdve az amerikai zenei életben övé a legfényesebb név. Ha
Ezio Pinza volt az első mélyhangú énekes, kinek népszerűsége utolérte
a tenoristákét, Tibbett az első amerikai világsztár. A sikert
nagyszerű megjelenésének, magas színvonalú színészi alakításának,
kidolgozott énektechnikájának is köszönhette, de a mennydörgő
tapsvihart mindenekfelett a hangja váltotta ki.
Ez a hang másfél évtizedig tündökölt. Nemcsak kortársait, de nagy
elődeit is elhomályosította. Ilyen hatalmas terjedelmű és erejű,
tömör, a fókuszában acélos magvú, mégis sötét-aranyszínben csillogó, s
ha kell, olvadékony baritont talán még Titta Ruffo sem mondhatott
magáénak, pedig az övé is kivételes szépségű volt. A huszas-harmincas
évek olasz hírességei, De Luca, Stracciari, Galeffi, Franci vagy
később Gino Bechi, e tekintetben mind elmaradtak mögötte, csak Svéd
Sándor és Leonard Warren külön-külön másként szép hangja vetekedhetett
Tibbettével.
Mindezt bőségesen bizonyítja a hagyatéka. Felvételeit közel
egyidőben jelentette meg CD-n az RCA, a Legato márkajelzésű cég és a
Nimbus (Prima Voce sorozat). Volt Tibbettnek egy remek húzása az
utókor javára: fénykorában elintézte, hogy privatim, de az akkori
kereskedelmi lemezek nívóján rögzítsék előadásainak néhányát. Ezekből
a rádióközvetítésekből maradt fent egy 1935-ös Traviata (Rosa
Ponsellelel), az 1938-as Otello (Martinelli és Rethberg társaságában)
és az 1939-es Simon Boccanegra-felújítás (Pinza, Rethberg, Martinelli
és Warren együttesével), amely az 1932-es szenzációs bemutató sikerét
ismételte meg. Valamennyit a kitűnő Ettore Panizza vezényelte. Az
abszolut csúcs az Otello és a Boccanegra. Tibbett Jagójáról azt írta a
legnevesebb angol operakritikusok egyike, hogy színészileg felér
Gobbiéval, de az amerikai jobban énekel. Ennél nagyobb dicséret ritkán
jut énekesnek.
Három Verdi-opera lemeze és az RCA+Legato áriagyűjtemények az
operatörténelem egyik legcsodálatosabb hangját őrzik, alaposan
átgondolt és mélyen átélt alakítások közvetítőjeként, s mint ilyenek,
teljességgel nélkülözhetetlenek a gyűjtő fülének-lelkének. Kár, hogy a
Nimbus lemezt jórészt a fentieket átfedve szerkesztették, mert a
hangminősége annak a legkellemesebb. (Mint a Hifi Magazin olvasói jól
tudják: a Nimbus úgynevezett audiofil lemezcég. A Szerk.) Renato, Ford
és Scarpia áriáit senki sem énekli jobban, mint Tibbett az RCA-n.
Nagyon impozáns a Stokowski vezényelte Walkür-finálé, és valódi
csemegék a Porgy és Bess-részletek. A Legatón a francia számok a
baritonista kitűnő stíluskészségét is bizonyítják.
Színpadi szerepeinek legjavát az említetteken kívül Scarpia, a
Hoffmann meséi "gonoszai", Wolfram és Telramund alkották, meg egy sor
amerikai opera főszerepe, amelyeket az ősbemutatókon énekelt (s
amelyeket részben az ő egyénisége ihletett). De művészi
halhatatlanságának legszilárdabb oszlopai a Verdi-szerepek.
Mint sokan hasonló kincs birtokosai közül, Tibbett is tékozlóan
bánt a hangjával. 1938-as nagy európai turnéja után (a budapesti
Városi Színházban is énekelt egy pazar Rigolettót) már nehézségei
voltak, és 1940-ben valami "megtámadta" a hangszálait. Egy 1943-as
Végzet hatalma-est (Bruno Walter vezényelte a darabot) már Tibbett
nyilvánvaló hanyatlását mutatja; a zenei és technikai tudás többé nem
képes leplezni a bajokat. Mondhatnók, hogy a negyvenöt éven felüli
énekesnél megkezdődött az öregedés. De egy sor személyes motívum is
súlyosbította romlását. (Egy korábbi válás anyagilag lehetetlen
helyzetbe hozta, az amerikai feminista ligák bojkottot hirdettek
ellene, közben Hollywood felkapta, azután - vagy féltucat film
legyártása után - ejtette.) A válasz minderre: a mindig is italozó
Tibbett végzetessé vált alkoholizmusa. Ez törte ketté a pálya ívét.
1940 és 50 között sokat vesztett hírnevéből. Debütálásának
ezüst-jubileumán már csak árnyéka volt a hajdani sztárnak. Néhány
kései magnószalag, egy 1949-es Hovanscsina és az 1951-es
áriafelvételek a művészi elképzelését kivitelezni nem tudó ember
kínlódását mutatják be.
Ezután már csak prózai szerepekben és a Broadwayn próbálkozott,
így például Maugham Esőjében, de siker helyett csak botrányokat
produkált - az alkohol. 1960 nyarán New York-ban, a lakásán (nyilván
deliriumban) elvágódott, és súlyos fejsérüléseibe belehalt. Helyét a
Metropolitanban Warren vette át, majd Robert Merrill és Sherrill
Milnes növelték világszerte az amerikai baritonisták reputácóját,
napjainkban pedig a lírai énekes, a nagyszerű fiatal Thomas Hampson.
Tibbett művészete - bizonyára a dicstelen vég is okozza - feledésbe
merült a publikum előtt. Hiába adta önéletírásának The Glory Road (A
dicsőséghez vezető út) címet. A dicsőség elenyészett...
Hanem az a másfél évtized...
*
A ZONGORA POÉTÁI ÉS PAGANINIJEI
Romantikus versenyművek
Az ember nevezetű teremtmény életében két romantikus korszak van:
amikor ifjan romantikus, s amikor nosztalgikusan az. A kettő között
romantikaellenesek vagyunk; fáraszt és bosszant a végletesség, a
harsány hang és szín, a kitárulkozás hevessége, arányok és
perspektívák túlzott torzítása, vagyis a romantika eszköztárának
túlnyomó része. Az elhajlás a romantikától nemcsak a XX. századi
zeneszerzésnek volt lényegi útja. Mivel azonban újabb és újabb
generációk érkeznek, mindig van romantikus divat is. A műsorplakátok
könnyen meggyőzhetnek róla: a romantikus szimfónia, versenymű és
kamarazene mindennek ellenére is tartja pozícióit, mert a nézőteret
megtöltik a (jogosan) romantikára vágyók és visszavágyók.
A romantikus muzsikus közhellyé sokszorosított sablonja az aszkéta
ábrázatú, lobogó hajú, lehetőleg tüdőbajos, esetleg bomlott elméjű,
ámde ujjait boszorkányos gyorsasággal és erővel mozgató zongoraművész
(netán hegedűs), aki mindenki másnál szebben, édesebben és gyorsabban
(vagy lassabban) játssza el azt a zenét, melynek révén minderről
bizonyságot tehet. Mivel több az igény, mint az ilyesfajta mű,
komponál is magának, eredetit meg átiratot.
A zongora igazi romantikusai azonban poéták a javából.
Népszerűségüket némely divathullám időlegesen háttérbe szorítja, de el
nem törölheti. Minden zenebarát tudja, kikre s mely művekre gondolok:
"az édes elmebeteg árva Schumann" a-moll zongoraversenyére;
"a zongora poétája, a halkság költője" e-moll és f-moll
versenyeire;
"a hangok nagy tanárának, a zongora Paganinijének" Esz-dúr és
A-dúr versenyeire;
"Észak Chopinjének" a-moll zongoraversenyére.
Ha az Egyesült Nemzetek Hanglemezügyi Főbiztosa összeírásra
kötelezné a világ valamennyi rádióállomását és hanglemezcégét, hány
felvétel van lemez- és szalagtáraikban a fenti művekből, mindenki
elképedne az elképzelhetetlen mennyiség fölött. Amig a hiteles
statisztikát átküldik az ENSZ-től, az alábbiakat ajánlom, örökérvényű
régiek és modern nagyságok legjobbjai közül.
SCHUMANN ÉS GRIEG
A Schumann- és Grieg-verseny - azonos hangnemükön és más hasonló
tulajdonságaikon túl - időtartamuk miatt is ideális párt alkotnak egy
LP két oldalán, illetve kazettán és CD-n. A kettőnek (külön-külön,
vagy párosítva is) valószínűleg minden időkre egyik legmaradandóbb
előadását Dinu Lipattinak köszönhetjük. Lipatti 1917-ben született,
1933 óta kiemelkedő tehetségként tartották számon, s bár mindössze
harminchárom évet élt, a legnagyobb művészi magaslatokra juthatott
fel. A II. világháború utáni öt esztendőben a leukémia halálos
szorításában is feledhetetlen hangversenyek tucatjait adta Európában.
A kritikák és hanglemezei alapján olyan művésznek kell őt tekintenünk,
akit a halhatatlanok legelső sorában illet meg hely. A Schumann-mű
álom-lírája és a Grieg csillogó frissessége egyaránt azt a benyomást
kelti, mintha először hallanók a jólismert zenét. (Az előbbit Karajan,
az utóbbit Alceo Galliera vezényli. A régi Columbia eredetik: ma EMI
CD-n.)
Vérbeli romantikusok: Andor Géza és Rafael Kubelik produkciója a
Berlini Filharmonikusokkal. E DG párosítás a 60-as évek nagy slágere
volt. 1974-ben a már agg, de csodálatos kifejezőkészséggel zongorázó
Wilhelm Kempffet kísérte Kubelik a Schumann versenyben (DG). A
legszebb, mert legköltőibb tartalmú modern verziónak Murray Perahia
CBS/Sony lemezét tartom (karmester Colin Davis).
CHOPIN
Ha Chopin - akkor Rubinstein. Nemcsak, mert szülőhazájuk és
választott hazájuk (Párizs) is összeköti őket. Artur Rubinstein, az
elegáns világfi, a szerencse kedveltje nagy átlényegülő is volt, de
Chopinhoz úgy közeledett - ha egyáltalán kellett közelednie - mint egy
Laurence Olivier Shakespeare-hez. Saját külön bejárata volt hozzá.
Rubinstein gyűjteményes Chopin-kiadását (RCA) a magától értetődő
természetesség és a művészi rafinéria egyaránt jellemzi.
Lemeztörténelmi mérföldkő ez a sorozat, bár a versenyművekben jobb
zenekar, karmester és felvételhang bőven akad egyebütt.
A Chopin-versenyek győztesei előnyben: Maurizio Pollini 1960-as
e-moll versenyét egyetlen válogató sem hagyná ki egy ötös keretből
(Paul Kletzki, EMI). Martha Argerich és Abbado LP-je (DG) Hungaroton
licencen a legkönnyebben hozzáférhető, magasszínvonalú, és az 1966-os
sztereó remekül szól. Digitális ajánlat: a lengyel Krystian
Zimmermané, Giulini vezényletével (DG). Ez az együttműködés
sikeresebb, mint ugyane művész Karajannal készített Schumann-Grieg
lemeze.
LISZT
A Liszt-versenyek előadói között egyenként vagy párosítva - a
vitathatatlan első helyezett Szvjatoszlav Richter. (1962, a London
Symphony Orchestrát Kirill Kondrasin vezényli.) Még a
minősíthetetlenül pocsék korabeli szovjet vágáson és préselésen is
áttörnek Richter romantikus (valamiképp mégis a mi korunkhoz tartozó)
víziói. Hát még az olcsó Philips CD-ről.
Az Appian Records (a hajdani neves EMI producer, Bryan Crimp
archív kincseket mentő vállalata) megvásárolta a Hungarotontól a
jogot, hogy kiadja CD-n Cziffra György néhány 50-es évekbeli
felvételét. Mr. Crimp jelzése szerint a Liszt- és Grieg-felvételek
minden várakozást felülmúlóan nagyszerűek.
Ugyanabból a korból való Claudio Arrau és Ormándy Jenő lemeze a
Philadelphia Zenekarral az Esz-dúr versenyből és Robert Casadesus
felvétele Széll György-gyel és a Clevelandi Szimfonikusokkal.
Véletlen-e, vagy a Columbia művészeti igazgatói választottak egy-egy
arisztokratikusan elegáns, mélyérzésű és grandiózus zongoristát a
virtuóz zenekarok és a híresen precíz magyar karmester-sztárok mellé?
Húsz évvel később Lazar Berman és Giulini (DG) vitte el a pálmát a
két Liszt-koncerttel. Berman nem oly átszellemült látnok, mint
Richter, de a csillogás mögött a démoni Liszt-profil dominál. Aki a
hazai Liszt-kultuszról szeretne tájékozódni, annak Kocsis Zoltán
Philips-felvételét ajánlom a Fesztiválzenekarral. CD-n, Hungarotonon
is.
(Legközelebb. Hányszor jön el a Messiás?)
*
Miről írna
(ha volna)
1992 első két hónapjában a világsajtóból, ezúttal főként a
FonoForum és a Classic CD lapjairól ollózott érdekességekkel
traktáljuk az Olvasót.
I. Vége a Mozart-maratonnak
Valamennyi szaklap fellélegezve tudatja; vége a 365 napos
Mozart-maratonnak, amelyet hasonló időtartamú "ráhangolás" előzött meg
(s valószínűleg nem rövidebb "levezető futás" fog meghosszabbítani).
Ilyen ünneplés még valóban nem volt kultúránk történetében, ennyit nem
kapott Bach a 300.-on vagy Shakespeare sem a megfelelő alkalommal. Azt
is lehetne mondani, hogy ez a maraton éppen 200 éve tart (Mozartnak
halála óta jó sajtója van), és folytatódik, míg világ a világ, mert
mindig lesz, akit érdekel ez a különös élet és halál, s akit
gyönyörködtet a könnyen utánozható, lényegében mégis utánozhatatlan
anyagú zene.
A hanglemez szakma sem panaszkodhatott. A német piacon 4600
Mozart-felvétel jelent meg, túlnyomó részben CD-n, a briteknél
kibocsátott 4900 CD is hatalmas arányban hordozott Mozart-zenét.
Nagyjából ugyanennyit produkáltak a Vén Európa összes többi országában
is, együttesen; tessék még hozzáadni az Egyesült Államok, Dél-Amerika
és, a Távol-Kelet termését!
További sporteredmények: a nagy g-moll szimfónia 54:53-ra verte a
Jupitert; az Elvira Madigan ismertetőnévvel csúfolt csodálatos C-dúr
zongoraverseny (K. 467) jócskán lemaradt a maga szerény 40
felvételével. (Újrakiadásokkal együtt.) Iparkodtak ám a cégek. A brit
Virgin is nyert - hátulról: ő mindössze 3 CD-vel ünnepelt. A Sony
Classical (a néhai CBS) megelégedett Perahia 13 CD-s zongoraverseny
sorozatával, az EMI 20 CD-s válogatást adott, a DG 25-öst, a Capriccio
36, a Teldec 50 versenyzőt küldött a pályára, de mind hiába: a
Rekordok Könyvébe úgyis a Philips 180 (!) CD-s összkiadása kerül.
Lehet lelkendezni, lehet rémüldözni, maratont vagy vízcsapot
emlegetni, de zenebarátoknak - sose legyen nagyobb bajunk!
II. Még két lap
A Sajtó-nyitás (HFM 1991/2) folytatásaként két újabb kiadványról
adhatok hírt.
1. A februári mutatványszám után márciusban útnak indítják (a
Gramophone leányvállalkozásaként) a classics című propagandaújságot,
amely a best buy jelszó alatt a középső és olcsó árkategóriájú
lemezeket hirdeti, ajánlja, értékeli s összehasonlítja, praktikus
tömörséggel. Plusz interjúk, havi 100-as toplista. Ami a legfontosabb:
ebben a jutányos árfekvésben adták ki az évszázad nagyjainak archív
felvételeit, Fritz Kreislertől a mai nagy öregek ifjabbkori lemezeiig,
az akusztikustól a digitálisig terjedő eredetiket a legmodernebb
transzfer alkalmazásával. Ez a lap arra fog sarkallni, hogy a
művészileg legjobb lehetőséget válasszuk a lehetséges legkevesebb
pénzért. Mivel csak a brit piac kiadványait veszi figyelembe,
külföldön nem terjesztik, de egyénileg természetesen megrendelhető.
(Címe: General Gramophone Publications Ltd. 177/79 Kenton Road,
Harrow, Midds. HA3 OHA Great Britain.)
2. A fantáziadús Opera című lapok sorában az angol, francia stb.
után most az olasz L'operá-ról pár sort. A VI. évfolyam, 53. szám
akadt kezembe. Milánóban adják ki, ára 8000 líra vagy 25 DM/szám.
(Címe: Via Carlo Botta 4, 20135, Milano.) Azt adja, amit egy ilyen
tárgyú folyóiratnak adnia kell 133 oldalon. Három különleges
jellemzője azonban magasan kiemeli társai közül. A legfontosabb a
technikai kiállítás, rendkívül jó papír- és nyomdai minőség, remek
színes fotók (90 %-ban színesek). Nemigen láttam még hasonlót a
szakmában. Továbbá: az olasz és külföldi színházi előadások kritikáit
az utolsó íven szó szerint megismétlik angolul, és negyedéves,
szereposztásos műsortáblázatot közölnek az összes itáliai és a nagy
külföldi operaházakból. (Ez egyfajta "Ki hol tud?" című lexikonnal ér
fel.) Ami nem különleges: az interjúk, emlékezések, esszék,
szerepelemzések, az archívumok kincsei. Hanglemezkritika+video 12
oldalon. Az általam látott számban "véletlenül" Callasról és
Tebaldiról, Del Monacóról és Domingóról, Pavarottiról és
Fischer-Dieskauról, Bergonziról és (hogy mai díva is legyen köztük)
Lella Cuberliről írtak, néhány kuriózummal fűszerezve.
III. A legjobb hanglemezvicc
Egy olvasó kérdi a Classic CD szerkesztőjétől: ajánlhatna-e jó
Felvételt John Cage 4'33" című néma kompoziciójáról. Válasz: Igen, az
Amadinda Együttes Hungaroton lemezét. De mivel az éppen nincs a
kezeügyében, nem nyilatkozhat az előadás színvonaláról.
IV. Művész-kiadó házasságok
Vannak ilyenek, noha bizonyosan nem az égben köttetnek. Ilyen
Nikolaus Harnoncourt rendíthetetlen hűsége a Teldec (egykor
Telefunken) céghez. Az ezüstlakodalmas Harnoncourt-t azonban messze
túlszárnyalja Solti György, aki 42. éve exkluzív DECCA-művész.
Hasonlóan hosszú a kapcsolat Isaac Stern és a CBS/Sony között. Ahogy a
kommünikék fogalmaznak: "a kölcsönös előnyök alapján..."
V. Apropó, cégek:
Mi lett veled Melódia? Eterna?
A szovjet lemezt sokat szidtuk a gyenge, később is legfeljebb csak
vitatható felvételi technika s kivált a préselés, a zajos felületek
miatt, hogy a silány körítést ne is említsem. Mégis megvásároltuk,
Richter és Gilels, Ojsztrah és Kogan, Mravinszkij és Rosztropovics,
vagy akár Saljapin és Visnyevszkaja, Liszician meg Nyesztyerenko
játékáért, hangjáért. És megvettük - olcsón! - a KGST-kiskapun,
jogtalanul eladott nyugati licenckiadványaikat, Toscanini és
óriás-társai lemezeit. Megvettük azokat az archív anyagokat, amelyeket
a háború után a német studiókból elvittek - és feledékenységükben
szovjet lemezen adtak ki. Arról még nem olvastam eddig
TASSZ-jelentést, hogy mi lesz a Melódiával a FÁK árnyékában. (Nem
látjuk a FÁK-tól a lemezkiadót. A Szerk.) Most viszont látom, hogy a
Koch nemzetközi forgalmazó megvette a Melódia 200 CD-nyi anyagát, s
havonta 20 lemezt dob a nyugati piacra. Lesz tehát a sok régi nagy,
meg Jevgenyij Kiszin, Gyemigyenko, Szpivakov vagy Jurij Basmet,
Tatjana Nyikolajeva, CD-n - természetesen nyugati árakon. Az
olcsóságnak - konyec. (N. B. Mravinszkij hajdani zenekarát új néven
látjuk a tasakon: St Petersburg Philharmonic Orchestra.)
Az Eterna - fennmaradt. Ma a Deutsche Schallplatten GmbH Berlin
névre hallgat. Újdonsága a Berlin Classics embléma (ha már egyszer a
"classics" a divat). A sztárok is a régiek, a trombitás Ludwig
Güttler, illetve Peter Schreier, a Silbermann-orgonák és a többiek.
Hanem a terjesztő már új: a BMG (azaz a Bertelsmann cég).
VI. Ki volt az utolsó romantikus?
Erre a címre hatnál is több jelölt akadhatott az utolsó két
évtizedben, de sosem ők pályáztak rá, inkább csak a kritikusok és
zenetörténészek adományozták, egymással versengve, az általuk kitalált
megtisztelő (?) címet - lehetőleg nekrológ formájában.
Artur Rubinstein sosem mondta volna magáról, hogy ő az utolsó
romantikus, csak azt, hogy "ő az utolsó zongorista, aki még
melléütött". (Nyilván a 60-as évek mechanikus technikai
tökély-követelményét szólta le kissé ezzel a tréfával. Vladimir
Horowitz egész művészete a virtuóz játékmódra és tudásra épült - e
tudás színvonala a felhőket karcolta -, halálakor mégis kinevezték az
utolsó romantikusnak. Hát az is volt, a káprázatos zongorázni-tudás
olyan fenoménje, amilyennek a múlt század láthatta Lisztet, vagyis
némiképp emberfelettinek, azaz romantikus hősnek.
Tavaly további három halhatatlan hagyta itt e földi téreket.
Wilhelm Kempffet nem csak Beethoven- és Schubert-játékáért, de a
romantikusok, főként Schumann tolmácsolásáért számították a
legnagyobbak közé, akárcsak Rudolf Serkint, a Busch-családba benősült
zongoraművészt, aki Casalsnak is különösen nagyra tartott partnere
volt. Claudio Arrau karrierje a romantikus sztorik mintaesete.
1909-től 1991-ig, azaz ötéves korától nyolcvannyolcadik évéig
zongorázni nem csekélység. S ebből hatvan évet a nemzetközi
elismertség "állandó állapotában"! (Engem néhai nagy színészünkre,
Ajtay Andorra emlékeztetett Arrau lénye, oly szenvedélyes, elegáns
vagy éppen rezignált volt - mikor melyik.) Arrau távoztával most az
okoz izgalmat a címosztogatóknak, hogy e generációnak egy másik
művésze, a lengyel Mieczyslav Horszowski még él, idén lesz
százesztendős. Erősen gyakorol a születésnapi koncertjére. Nem neki
tartják - ő adja! Mint ama másik nevezetes hangversenyt... 1899-ben...
Ferenc József előtt. Kell ennél romantikusabb mese?