Negyedik Dimenzió |
Alább a Szerkesztő számol be a 4. Dimenzióban tett utazásairól, a
High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről. Mivel ezek részben
vagy egészben kívül esnek a klasszikus elektroakusztika
érvényességének körén, Olvasóinkban idegenkedést ébreszthetnek, s
csökkenthetik lapunk műszaki tesztjeinek hitelét. Nyomatékkal
leszögezzük: mérnök munkatársaink csakis azzal járulnak hozzá e
cikkekhez, hogy résztvesznek a szeánszokon - és borzadoznak. A
Szerkesztő egymaga vállalja munkájának ódiumát.
***
Olyan ez az egész varázslás, mint általános iskolás koromban az
oroszóra volt. A cirill nyelvet akkoriban még jóformán senki sem
beszélte, a pedagógusokat gyorstalpaló tanfolyamokon készítették fel,
a tanár csak két leckével járt előbb, mint az Osztály - néha még
annyival sem.
Bűvészinasok: mindenki jelen, senki sem hiányzik? Ma nem megyünk
tovább, csak ismétlés lesz. "Ismétlés a tudásnak az a jó édes anyja."
Cseréptörés
Először is egy helyreigazítás. Legutóbb arról írtam, hogy találtam
egy rendkívül szimpla, de meglepően jó alátétanyagot: a közönséges
háztartási csempét. Azóta hónapok teltek el, megtudtam, milyen
eredményt értek el vele mások. Magam is kipróbáltam a
csempe-alátéteket mások lakásában, másféle készülékek alatt.
Be kell vallanom férfiasan: a csempe nem vált be.
Nem azért mondom ezt, mintha ötletemért csakis kritika ért volna.
A visszajelzések vegyesek voltak. Némelyeknek tetszett a csempék
hangja, mások kifejezetten utálták, szóval, nagyjából most is az
történt, mint a legtöbb MOD-dal és egyéb zseniális ötlettel: kinek a
pap, kinek a papné.
Ebből tehát még nem következne, hogy a csempealátét rossz dolog.
De sajnos, az idő előrehaladtával nekem magamnak is elment tőle a
kedvem. Úgy hiszem, most már érten, milyen változást okoz a
hangképben.
Legelőször arról a helyről kellett eltávolítanom, amelyet pedig az
egész kerámia-ideológia szempontjából fontosnak tartottam: a
lemezjátszó-asztalka fémtüskéi és a falap közül. Ott egészen biztosan
gyanús dolgot művelnek. Ellentétben kezdeti impresszióimmal, nem
annyira a teret növelik meg, inkább furcsán felnagyítják a zenekart és
felmelegítik körülötte a levegőt. Múltkori cikkemben arra gyanakodtam:
a fémhegy és a fa nem képez ideális találkozási pontot. Lehet, hogy
így van, de én sem tudok jobbat. Marad a fémtüske és a falap.
Még sokáig abban a meggyőződésben éltem, hogy a csempe
tulajdonképpen jól működik, csak máshová kell tenni: a készülékek alá,
tehát a gumiláb és a falap (polc) közé. Ott határozottan
barátságosabbá tette a zenét. Egyik barátomnál pedig úgyszólván csodát
műveltek a csempe-darabkák: a rideg, csörömpölős hangképet tömörré,
megfogottá, hallgathatóvá varázsolták.
Egyre inkább érdekelni kezdett a dolog, kíváncsi lettem volna más
kerámia-fajtákra is. Legutóbb azt írtam, hogy akárcsak az Olvasónak,
nekem sincs ismerősöm sem a téglagyárban, sem a porcelángyárban. Ez
nem igaz. Afféle kegyes hazugság volt, zsurnalisztikai fogás, amellyel
a szolidaritás érzését reméltem erősíteni az Olvasóban - holott igenis
van jó ismerősöm a KŐPORC-nál. Aki ráadásul olvasta is a cikket, kissé
meg is sértődött tőle (öngól), és anélkül, hogy kérnem kellett volna,
magától felajánlotta, hogy ellát apró próbadarabokkal: porcellánnal és
egyéb kerámiafajtákkal, kúpokkal, korongokkal és kockákkal. (Eredeti
rendeltetésüket tekintve csaknem mindegyik valamiféle biztosíték-vagy
kismegszakító-alkatrész.)
Betettem őket a CD-játszó és az erősítő lábai alá, valamint a
(padlószőnyegen álló) hangdoboz alá is, és "megízleltem a hangjukat".
Idegenül szóltak, zavarosan, lényegesen rosszabbul, mint a közönséges
csempe. Csak az egyik keltette fel az érdeklődésemet, egy speciális,
kemény anyagból égetett és mégsem rideg, gyufásdoboz-nagyságú idom.
Hosszú hetekig kísérleteztem vele, sokáig azt hittem, hogy megvan a
"nyerő változat". De mire teljesen kiismertem, ki is szerettem belőle.
Végülis oda lyukadtam ki, hogy bármelyik kerámia-alátét ugyanazt
teszi, csak az egyik durvábban, a másik pedig intelligensebben:
lekerekíti a sávszéleket, feldúsítja, felmelegíti a hangzást, és
"teret csinál". Csinál - amivel azt akarom mondani, hogy mindig van
benne valami mesterséges.
Egyébként: a legjobb köztettük még mindig a közönséges csempe.
Mindent egybevetve, a jóminőségű, "összelőtt", kiegyenlített
hangrendszerekhez nem ajánlhatom a csempe-alátétet. De nem-optimális
rendszerekben beválhat: ott, ahol a készülékek nem asztalkán állnak,
hanem a szokásos, "polgári" környezetben, tehát stelázsikon,
szekrényfal alsó, végigfutó polcán, hifi-toronyban, avagy csak úgy
egymás hegyén-hátán. Ilyen körülmények között talán mégis érdemes
kipróbálni a filléres csempe-alátétet, mert melegebbé,
koncentráltabbá, hallgathatóbbá teheti a barátságtalan, csörömpölő,
rideg hangképet.
Sodrás ellenében
Viszont mereven kitartok tanaim mellett egy másik ügyben: a merev
(egyeres) kábel ügyében. Legutóbb elmeséltem, hogy valahányszor hoznak
nekem valami jó vastag, speciális hangszóróvezetéket, mindig rájövök,
hogy én egy nagy marha vagyok, mert persze hogy ezek a kábelek sokkal
szebben szólnak az én vékonyka drótomnál. Ilyenkor meghasonlok
önmagammal, megesküszöm, hogy én is lehorgonyzok valamelyik márkás
típusnál. Drótjaimat összegyűröm, leviszem a pincébe, annak is a
legrejtettebb zugába. Egy hét múlva feltűnik, hogy mostanában képtelen
vagyok zenét hallatni. További egy hét múlva rájövök, hogy a drága
speciálkábel az oka. Leballagok a pincébe, előkotrom a régi
drótjaimat, kiegyenesítgetem, és visszakötöm őket az erősítő és a
hangdoboz közé.
Azóta annyival lettem okosabb, hogy: úgy látszik, én már soha nem
leszek okosabb. Még meg sem száradt cikkemen a nyomdafesték, megint
kaptam valakitől egy speckábelt, hétfánfütyülőset; akkorát szólt,
akkora basszusa volt, hogy nyakamat behúzva és megbánóan pislogva
megint kiselejteztem a régi egyeres kábelt.
És jelenleg megint a régi drótot hallgatom. Olyan, amilyen. De
hallgatom - és már ez is valami.
Itt volna a fejezet vége. De mégsincs vége, mert a legutolsó
kábel-cserebere alkalmával furcsa felfedezést tettem. Most is csak
abban lehetek biztos, hogy "válámi ván" - kérdés, hogy ez a "válámi"
jó-e nekünk vagy sem.
Nem szorul bizonyításra, hogy az egyeres kábel eredendően
másképpen szól, mint a sodrott. Hogy mi a baj a sodrással, az nem
teljesen világos. Lehet, hogy megnöveli a kábelkapacitást. Lehet, hogy
az elemi szálak közötti kontaktus bizonytalansága okozza a bajt, ti. a
szálacskák menthetetlenül oxidálódnak-szulfatizálódnak, márpedig a
vékony oxidréteg eltérően vezeti a feszültséget a különböző
frekvenciatartományokban, sőt: a különböző dinamikatartományokban is!
S végül az sincs kizárva, hogy Peter Beltnek van igaza, a sodrás
megzavarja a misztikus PWB-teret, s annak közvetítésével a mi
hogylétünket. Tény, hogy a vastag sodrott kábelek hangja nekem
valamiképp nyomni szokta a fülemet.
Legutóbb, amikor sikerült megszabadulnom az ikszedik sodrott
hangszóróvezetéktől, és visszatettem az egyereset, ellenőrzésképpen
megpróbáltam lazán összesodorni a két eret (a pozitívot és a
negatívot). Rábólintottam: igen, ismét azonnal megérzem a hangképen a
"sodrást". Szétválasztottam a drótokat: minden helyreállt.
Ekkor, egy váratlan ötlettől vezéreltetve, megismételtem a
sodrást, de az ellenkező irányban. És lássatok csudát, a hangkép most
nem romlott, hanem javult! Többször is ellenőriztem magam, és mindig
ugyanazt véltem hallani. Hadd kérjem fel mindazokat, akik egyeres
kábelt használnak: ismételjék meg ezt a kísérletet, és igazolják
vissza - vagy cáfolják meg -, hogy a kétféle irányú sodrásnak eltérő a
hangja. S pláne, hogy az egyik irányban a sodrás nemhogy nem ront, de
még javít is a közállapotokon.
Persze, ez nem ugyanaz a fajta sodrás, mint amikor a kábelgyárban
az elemi szálakat csavarják össze. Azok a szálak mind egyirányban
"működnek", ezzel szemben a hangszóróvezeték két drótja ellenkező
irányban fut. További különbség, hogy a szokványos sodrott kábelben az
elemi szálak érintkeznek, a hangszóróvezeték két ágát viszont
szigetelés választja el egymástól.)
Az elektrotechnika egyik ismert jelensége az úgynevezett
jobbkézszabály. Az elektromos térerő nem nyílegyenesen halad a kábel
mentén, hanem spirálisan körözve. Irányát úgy szokták szemléltetni,
hogy elképzeltetnek velünk egy függőlegesen álló drótszálat, amelyben
az áram a padlótól a mennyezet felé halad. Markoljuk meg a
jobbkezünkkel. Az energia áramlásának irányát hüvelykujjunk jelzi
("felfelé"), többi ujjunk pedig a spirálmozgás irányát jelöli ki.
Csakhát a jobbkézszabály egyetlen vezetékszálra vonatkozik, s nem
pedig két, egymás ellenében futó kábelre, amilyen a hangszóróvezeték.
És még ha érvényes volna is a jobbkézszabály erre a megduplázott
vezetékre, akkor is megoldhatatlan dilemma elé állítana bennünket.
Mert még ha definiál is a Fizika egy kitüntetett irányt - ugyan mi
következne ebből? Hogy a sodrással is ezt az irányt kövessük? Vagy
éppen ellenkezőleg? Ugyanis, ha az effektus a PWB-hatáson alapulna (az
áram mozgása megzavarná a PWB-teret, és azon keresztül bennünket is),
akkor e zavarhatást talán éppen az ellenirányú sodrással lehetne
közömbösíteni vagy mérsékelni. Egyébként: "meddő minden elmélet, de
zöld az élet aranyfája" (Faust), tessék sajátkezűleg is próbát tenni a
hangszóróvezetékkel. Elárulom, nekem éppen a jobbkézszabály szerinti
csavarás adja a kellemesebb hangképet. Vagyis ha a kábelt a
hangsugárzó felől vezetem az erősítőhöz, arccal az erősítő felé
fordulva, akkor az óramutató járása szerint kell sodornom.
(Ellenvélemény?)
Ezzel azonban még mindig nincs vége a dolognak. Mert ha már
sodrok, akkor sodorhatok sűrűn, de lazán is. Első kísérleteim
alkalmával éppen csak néhányat csavartam a szálakon, a kábel úgy 20-25
centinként tett egy-egy fordulatot. Amikor eltökéltem, hogy a
jobbkezes sodrás igenis előnyös, egészen szorosra sodortam a drótot.
Ez már nem vált be, "sodrott" hangja lett, felmelegedő, szőrös,
szűkebb terű, furcsa módon közelebb került az ellenkező irányban
sodort kábel hangjához. Ha megfigyelésem helytálló, akkor méterenként
csak 3-4 sodrásra van szükség. Mi lehet ennek a magyarázata? Fogalmam
sincs.
Az egyik híres elméleti fizikus, kétségbeesetten bajlódván az
elemi részecskék modelljével, így sóhajtott fel: "lehetséges, hogy a
természet ennyire abszurd volna?" Letargiáját mélyen átérzem. Lehet,
hogy az Anyatermészet jobbkézről tekerte az elektromosságot - de a
balkezével csinálta.
És ballábbal is kelt fel aznap.
Páros? Páratlan?
Ez is felmelegített téma, de szintén van róla mondanivalóm. Peter
Belt legzseniálisabb (mert legszimplább) kísérletei közül való, hogy
csúsztassunk egyetlen névjegyet a fotel egyik lába alá, és azonnal
érezni fogjuk, hogy a hangkép megváltozik. Belt magyarázata szerint a
páros karakterű (lábú, elágazású, szögletű) objektumok jobban zavarják
a teret, mint a páratlan karakterűek - innen az auditív effektus.
Gondolom, ebből a fejbevágóan meglepő, de visszakézből
demonstrálható kísérletből mások is azt a tanulságot vonták le, mint
én, vagyis hogy minek bajlódni a Páros Láb páratlanításával -
csináljunk mindjárt Páratlan Lábú lemezjátszó-asztalkát. A három láb
amúgyis stabilabb.
(Legalábbis a geometria törvényei szerint. A háztartás és a
lakberendezés törvényei szerint már kevésbé. A háromlábú asztalka
ugyanis sokkal borulékonyabb, mint a négylábú! Másrészt viszont, ha
alul-fölül csak 3-3 lábat, azaz tüskét installálunk, akkor talán nem
is olyan fontos, hogy a tüskék magasságát is szabályozni lehessen. Ez
megkönnyíti a fémmunkát és a kísérletezést.)
Akárhogyan is, az utóbbi években az én kísérleti asztalkáim mindig
háromlábúak voltak. Távolról sem annyira jók, mint a speciálcégek
asztalkái, de ez feltehetőleg nem a lábak számán múlik, hanem az anyag
minőségén. Egyébiránt: a speciál-állványok között van négylábú is,
háromlábú is.
Beltnek persze nem az volt a célja, hogy befolyásolja az asztalkák
és hangszóró-lábazatok tervezőit. Ő nem azt akarta elérni, hogy az
állványok ezentúl háromlábúak legyenek, hanem hogy mindenki használja
továbbra is azt, amije van - csak éppen kezelje PWB-gyártmányokkal...
Idézem Jimmy Hughest, az Audiophile újságíróját, Belt első és
legelszántabb szószólóját: "A háromlábú asztal csak akkor jobb a
négylábúnál, ha kezelték á la PWB. Ha mind a kettőt kezelték (vagy
egyiket sem kezelték), akkor a négylábú fölényesen jobb."
Ma, amikor oly komoly aggályok merülnek fel Peter Belt
technikájával szemben (fiziológiailag befolyásolja az embert, az
emberi érzékelő-képességet, a vérnyomást és még ki tudja mi mindent),
meg kell maradnunk az alapképletnél, nevezetesen, hogy egyik asztalkát
sem varázsoljuk el sem kígyóhájjal, sem varjúmájjal. Használjuk őket,
úgy, ahogy a tervezőjük megteremtette. Dilemmánk mindazonáltal
változatlanul fennáll, amennyiben továbbra sem tudjuk, hány lábú
asztalkát csináljunk.
Egyáltalán: van-e jelentősége a lábak számának, ha valaki nem pók
(8), nem bogár (6), hanem lemezjátszó-asztalka? Azt már tudjuk, hogy a
Magyarországon hozzáférhető zártszelvényeknek túl vastag a faluk,
semhogy jóminőségű asztalkát lehetne gyártani belőlük. Elfogadhatóan
vékonyat, 1 milliméteres falvastagságút csak körkeresztmetszetű csőből
lehet kapni, én is ilyennel próbálkoztam. Csináltattam háromlábút is,
négylábút is, vegyesen. Igaz, a konstrukciójuk nem teljesen azonos, de
a hangképükben így is fel lehet fedezni egyfajta tendenciát.
Megítélésem szerint a három-, illetve négylábú asztalkák vagy
hangsugárzó-állványok hangkaraktere eltér, éspedig tendenciózusan. Nem
állítom, hogy a kétféle objektum közül az egyik eredendően jobb volna,
mint a másik, de az biztos, hogy hangolni lehet velük a
lemezjátszó-berendezést.
A különbséget abban látom (avagy hallom), hogy a háromlábú
asztalka vagy állvány - éspedig függetlenül attól, hogy lemezjátszó,
CD-játszó, tuner, elő- avagy végerősítő alá tesszük - csengőbben,
élénkebben, szellősebben zenél, jobban kiemeli a szólamokat, viszont
tolakodóbb is, és nem annyira széles a frekvenciaátvitele. A négylábú
alkalmatosságok hangja kevésbé izgalmas, ezzel szemben dúsabb,
megnyugtatóbb, nem ritkán hallgathatóbb. Tapasztalataimat most már a
világért sem szeretném abszolutizálni (az ellenvéleményeket hálásan
fogadom: azokból is okulni fogok), de szeretném az Olvasó figyelmébe
ajánlani két régebbi szeánszunkat, mindkettőt a HFM 1990/2. számából.
A tesztrovatban az Artel cég 3-, illetve 4-lábú hangdoboz-lábait
vizsgáltuk. Ugyanakkor a Harmadév Nyuszija gyanánt a Roksan Xerxes
lemezjátszót hasonlítottuk össze a Linn Sondekkel - történetesen egy
háromlábú konstrukciót egy négylábúval... Persze, ezer más
jellemzőjükben is eltérnek. De mit tesz a véletlen: az a fajta
karakterkülönbség, amelyet a két neves lemezjátszó produkált, elég jól
egybevág azzal, amit a páros, illetve páratlan lábú objektumok hangja
között vélek észlelni.
Ismétlem: nem tudom, hogy a kettő közül bármelyik is jobb-e a
másiknál. Legfeljebb annyit mondhatok, hogy az én ízlésem az utóbbi
időben érezhetően elmozdult a "páratlan" irányából a "páros" felé.
Újabban a hangdobozok alá is 4-4 tüskét rakok, még akkor is, ha a négy
közül az egyik nem támasztja ki rendesen a dobozt (hiszen nem tudom
szabályozni a magasságát).
Annyira semmiképpen nem vagyok biztos a dolgomban, hogy bárki
ízlésébe is bele merjek tenyerelni. De hadd hívjam fel a figyelmet még
egy misztikumra. Ha háromlábú állványt (vagy három tüskét) használunk,
kétféleképpen installálhatjuk: vagy elöl képezünk ki 2 és hátul csak 1
alátámasztási pontot, vagy fordítva. A kettő között elvben nincs
különbség. A két hangkép mégis drasztikusan eltérhet! Főleg a
hangdoboz kényes rá, hogyan támasztjuk alá. Az én szobámban például,
ahol a hangsugárzó a bejárat (s egyben a villanyóra) irányában
helyezkedik el, 3 tüske közül okvetlenül előre kell tenni a kettőt és
hátra az egyet. Ez a zene minden paraméterére kihat. És legalább 1
orto a különbség, ha még emlékeztek erre az analóg korból szárinazó
mértékegységre.
Abszolút (reménytelen) fázis
A Hifi Magazin törzsvendégei jól tudják, mit értünk abszolút
fázison: azt, hogy a "plusz" és a "mínusz" pólus az egész
hangfrekvenciás láncon keresztül végig a helyén legyen. Ha bárhol
megfordult volna, akkor helyre kell állítani. Ha másutt nem megy,
akkor legkésőbb a lánc legvégén.
Hangsúlyozni kell, hogy az abszolút fázis nem azonos a
hangsugárzók polaritásával. Ha az egyik hangdobozunk rosszul van
bekötve, akkor megcseréljük rajta a kábelvégeket (a "+" és a "-"
pólust), és a hangsugárzó polaritása máris helyreállt - de az abszolút
fázis még nem biztos, hogy rendben lesz! Lehet, hogy újra meg kell
cserélni a kábelvégeket, most már mindkét hangsugárzó mindkét (vagy a
pickup kétszer két) pólusán. E jelenséggel behatóan foglalkoztunk az
1986/3. kötetben, "180 fokos fordulat" címmel.
Az abszolút fázis problémáját most az teszi még időszerűbbé, hogy
a kompaktlemez azóta minden tekintetben polgárjogot nyert, és egyes
specialista cégek szívesen szerelnek készülékeikre egy kétállású
"fáziskapcsolót", most már nemcsak az előerősítőre, de magóra a
CD-játszóra is - lásd legutóbbi számunkban a Micromegát.
A fáziskapcsoló normál állásban semmit sem csinál, a másik
állásában 180 fokot fordít a műsorjel fázisán. Ha a hanglemez vagy CD
ilyenkor szól jobban, akkor ez azt jelenti, hogy a hangmérnökök
valahol összekutyultak valamit a felvétel vagy a keverés vagy a
szerkesztés vagy a gyártás-előkészítés során. Végtére, a hanglemez
egyfajta Fekete Doboz. Vagy Ezüstözött Doboz. Belelátni egyikbe se
lehet. De mi felírhatjuk a tokjára, hogy rendben van-e a fázisa vagy
sem. Egyszer kell kipróbálni, és aztán mindig abban a fázisban kell
hallgatni, amelyikben helyesebben vagy kellemesebben szól. Mindenfelé
azt olvasom, hogy a hangfelvételek egy jelentékeny hányada hibás
fázisú, és hogy mennyi fölösleges bosszúságot lehetne megtakarítani,
ha mindenki a kezeügyében tartatna egy fáziskapcsolót, az előerősítő
vagy a CD-játszó előlapján.
Ezzel kapcsolatban három gondolatot szeretnék papírra vetni.
Először: az abszolút fázis nem képzelődés, a kétféle pozíció közötti
különbséget kitűnően meg lehet hallani. Igaz, mi a Hifi Magazin 5
évvel ezelőtti szeánszán azt tapasztaltuk, hogy 10 LP közül 10-nek
rendben van a fázisa - dehát ennyire kevés próba eredményét nem szabad
abszolutizálni. (Talán meg is kéne ismételni az öt év előtti
szeánszot, LP-n is, CD-n is). Ráadásul a hangfelvételek nagyrésze
annyira mesterséges, annyira sok mikrofonnal készült, annyira sok
effektust alkalmaznak benne, hogy az eredmény egyfajta akusztikai
maszat lesz, amelynek többé már senki sem határozhatja meg az "igazi"
fázisát. Elképzelhető, hogy két pozíciója közül az egyik valamivel
hűségesebb a valósághoz, mint a másik - azt majd kinevezzük Abszolút
Fázisnak. Ennyit mindenképpen megér a dolog. Másodszor, és ez egy
tesztlap számára igen fontos: valóban meg kell vizsgálni, hogy az
egyes készülékek, elsősorban az erősítők vajon megtartják-e a fázist,
nem "invertálnak-e".
Ebben a kötetűnkben három jónevű erősítőt is tesztelünk. Most már
nem mulasztottuk el azt, amit legutóbb (a Roteleken) még
elmulasztottunk. Ellenőriztük a be- és kimeneteket. Azt találtuk, hogy
a három gép összesen 8 bemenete közül bármelyik a helyes fázisban adja
a műsorjelet a hangszóró-kimenetre. Ez a három gép biztosan nem
invertál, sem LP-ről, sem MC-ről, sem CD-ről.
Harmadszor: noha én eredendően a minimálkoncepció híve vagyok
(utálom a hangszínszabályzót, a loudness-korrekciót és a többit),
nekem is megmozgatta a fantáziámat az a bizonyos plusz gomb: a
fáziskapcsoló. Vajon nem kéne-e hasznos, netán elengedhetetlenül
fontos szolgáltatásnak tekinteni? Kérdésemmel megrohantam Sólymos
Antalt, és a következő választ kaptam. A fáziskapcsoló természetesen
alkalmas rá, hogy összehasonlítsa a kétféle fázisállapotot. Ha semmi
másra nem volna szükség, mint egy kétállású kapcsolóra, amellyel a
kábelvégeket ide-oda billegetjük, akkor a fáziskapcsoló olcsó,
egyszersmind korrekt eszköz volna, és tényleg fel kéne szerelni minden
erősítőre. Sajnos, a fáziskapcsoló nem így működik - ennélfogva nem
olcsó, és nem is korrekt.
Ugyanis nem elég a drótokat kapcsolgatni. Ezt csak a hangszedőn
tehetjük meg, illetve az erősítő kimenetén (vagy a hangsugárzó
bemenetén). A lánc összes többi pontján, így az erősítőn vagy a
CD-játszón belül nem Lehet felcserélni a meleg- és a hidegpontot,
hiszen az utóbbi egyben földelés is! Ahhoz, hogy a fázison 180 fokot
fordítsunk, közbe kell iktatni egy újabb áramkört. (Valójában éppen ez
az, amiért egyes elektronikák invertálvak: nem páros, hanem páratlan
lépcsőben dolgozzák fel a jelet, s ezáltal 180 fokot fordítanak
rajta.)
A fáziskapcsolónak tehát velejárója egy újabb áramkör, amely vagy
számottevően növeli a költségeket - vagy valamelyest elrontja a
minőséget. De még ha lelkiismeretesek voltak is a tervezők, a
fáziskapcsoló akkor sem működik hibátlanul. Mert megmutatja ugyan a
kétféle fázis különbségét, de két kapcsolóállása közül csak az
egyikben lesz optimális a hangja. A műsorjel az egyik irányban
rövidebb úton közlekedik, a másik irányban eggyel több fokozaton kell
keresztülhaladnia.
Következésképpen az A-B teszt nem lesz korrekt. Azonkívül, s ez
már nem elvi, hanem gyakorlati szempont: ha történetesen azt
tapasztaljuk, hogy valamely lemez invertál, a hibát korrigálhatjuk
ugyan a fáziskapcsolóval, de csakis annak az árán, hogy a
hangminőséget egy kicsit (vagy nem is olyan kicsit) elrontjuk.
Mindenesetre szívesen fogadjuk azok beszámolóját, akiknek már van
tapasztalatuk a fáziskapcsolóval. Több szem többet lát, több fül
többet hall, több száj többet káromkodik.
És máris szól a zene
Az ember hazaérkezik (vagy éppen befejezte a munkáját),
bekapcsolja az erősítőt, hanyagul hátraveti magát a karosszékben, és
átengedi magát a zenének...
Nekem valahogy sohasem adatott meg, hogy csak úgy egyszerűen
leüljek a fotelbe, zenét hallgatni. Nekem előbb mindig odébb kellett
tolnom a fotelt. Meg a többi bútordarabot. Az én szobám, ahogy mondani
szoktam, úgynevezett Többcélú Szoba (angolul is kipróbáltam, egész jól
jön ki: Multipurpose Room), folyton át kell rendezni, attól függően,
hogy éppen 1. szerkesztőségi munka folyik, 2. szeánszot tartunk, 3.
vendéget fogadunk, 4. az egyik gyereknek kell ott megágyazni, mert a
másik tüsszög, és végül 5. én magam szeretnék zenét hallgatni benne.
Ezt még csak-csak megszokja az ember, azzal vigasztalva magát,
hogy másnak még több a baja - vagy legalább ennyi. De hátravannak még
a kísértetek, e rovat törzsvendégei. Amikor a bútorokat már a helyükre
tologattam, a lepedőbe burkolózott hívatlan vendégek minden tőlük
telhetőt elkövetnek, hogy előbb velük törődjek, s csak azután a
zenével. Nem tudom, milyen származásúak ezek a gonosz lelkek. Sejtésem
szerint PWB-típusúak, de ha nem azok, akkor is éppen elég bajt
csinálnak. Nektek még nem volt szerencsétek hozzájuk? Biztosan nem? Az
sem tűnt fel, hogy a zene egyik este jól szól, másik este
csapnivalóan? No csak gondolkodjatok el rajta.
Peter Belt szerint mindenfajta textíliának káros tere van.
Feltehetően a kísértetek lepedője is zavarja a közérzetűnket. Ha
efféle gyolcsvásznat nem láttok a szobában, figyeljetek fel helyette
egy másfajta szövedékre: a hangszóróselyemre. Minden kezdő tudja:
zenehallgatáshoz készülve, a hangdoboz előlapjának borírását
természetesen le kell emelni. De ha már lelepleztétek a hangdobozt,
időzzetek el még egy kicsit a hangszóróselyemnél. Tegyétek olyan
helyre, ahol garantáltan nem lehet semmiféle akusztikai hatása.
Például az ágy alá, a szekrény mellé vagy mögé, mindegy. Azt hiszitek,
most már nem "halljátok" a hangját? No csak próbáljátok meg ki is
vinni a szobából. Ugye, hogy így mégis más? Nálam a hangszóróselyem
elég gorombán érezteti a hatását - nem csupán fenn, a helyén, hanem
bárhol a szobában.
Még kellemetlenebbül beleszólnak a zenébe a párnák. Szobámban, a
hangdobozok között egy vaskos heverő áll. Hogy ő mit művel, azt nem
tudom, túl nehéz ahhoz, hogy kivigyem, és el sem fér sehol másutt a
lakásban. De van rajta néhány kisebbfajta díszpárna, habszivaccsal
bélelve. Elvben a párnák ugyan a magashangot is nyelik, de egyrészt
ugyanolyan anyagon fekszenek, mint ők maguk (habszivacsra húzott
szövet), másrészt a hangsugárzó előlapjánál hátrább helyezkednek el,
akusztikai hatásukat tehát gyakorlatilag figyelmen kívül lehet hagyni.
És mégis durván kommunikálnak a zenével. Nem "nyelnek", nem a
frekvenciaátvitelt befolyásolják, hanem kellemetlenül feldúsítják és
szőrössé teszik a hangképet. Hát őket is kihajigálom a szobából,
valahányszor zenét szeretnék hallgatni.
Azt tatán nem is kell mondanom, hogy ilyenkor a telefonkészüléktől
is rövid úton meg szoktam szabadulni. Az én készülékem aljából ki
lehet húzni a kábelcsatlakozót, és akkor csak a telefont kell kivinni,
a vezeték a helyén maradhat. Ottmaradhat? Hát nem egészen. Mert a
csupasz, telefontalanított kábel másik vége még mindig be van dugva a
fali konnektorba. Ha azt is kihúzom, tovább tisztul a hangkép. Tehát
kihúzom. Egyetlen kézmozdulattal kerül többe. Csak már kezd kicsit sok
lenni ezekből a kézmozdulatokból.
A számítógépet és tartozékait természetesen kikapcsolom. Ezek után
tényleg kísérteties, hogy továbbra is részt követelnek a zenéből,
élénken jelezve, hogy ők is benn vannak a szobában. Enyhít a
helyzeten, ha a csatlakozódugókat (összesen három darabot) kihúzom a
konnektorból. Ismétlem, a gépek ekkor már nincsenek bekapcsolva.
Egyszerűen csak léteznek, és össze vannak kábelezve - egymással és a
fallal. Más lakásokban a tévékészülékkel szereztem ugyanilyen
tapasztalatokat. Nem elég kikapcsolni: a dugóját is ki kell húzni a
falból.
Ha még arra is ügyelek, hogy a hangdoboz mellett és mögött, úgy
félméteres körzetben ne maradjon semmiféle műanyagzacskó vagy más
efféle retyerutya, s eltávolítom a hangdoboz tetejére orvul odarakott
virágvázát és varrókészletet (nők!), akkor a zene egészen tűrhetően
szól.
Jó, jó, magam is tudom, hogy kész őrulet az egész, de mit tegyek,
ha tényleg szükségét érzem ezeknek az előkészületeknek? Fogjuk rá,
hogy olyan ez, mint amikor a koncerten vagy az operában a zenészek
"bemelegítenek", azaz hangolnak. Ott sem kezdik rögtön a műsorral.
Lassan gyülekezik az úri közönség... a jegyszedők útbaigazítják a
tanácstalanokat... egyesek a műsorfüzetet nézik, mások a látcsövüket
próbálgatják. A zsibongás csak akkor ül el, amikor a karmester
felemeli pálcáját. Addig pedig igazán van annyi idő hogy kidobáljuk a
szobából a fölösleges holmikat, és kihúzzunk a konnektorból néhány
villásdugót.
Ruha teszi az embert
Bűvésztanulók: mindjárt kicsöngetnek, vége az órának. Búcsúzóul
egy kis új anyag, legközelebb talán már behatóbban foglalkozhatunk
vele, most éppen csak szóba hozom, nehogy valakinek hiányérzete
támadjon. Ígérem, ez még nyugtalanítóbb, mint az eddigi varázslatok.
Sokan sok mindent végigpróbáltak már, hogy kiderítsék, vajon mi
okozza, hogy a zene egyik nap így szól, a másik nap meg amúgy.
Hivatkoznak meteorológiai harásokra, a villamos erőművek terheltségére
és más egyéb plauzibilis dologra. Hadd hívjam fel a figyelmet egy
további faktorra: a saját öltözékünkre. Nem, nem magára a
szövetanyagra gondolok; azon már túlvagyunk. Nyilvánvalónak látszik,
hogy minél sűrűbb a szövése, és minél több benne a műszál, annál
inkább zavarnifogja a közérzetünket. De most másról van szó: a
ruhadarab színéről. Erre is Peter Belt jött rá, évek óta hangoztatja,
hogy a ruha színe megváltoztatja a hangérzetet, de ezt az állítását
még én sem vettem túl komolyan. Amíg véletlenül rá nem jöttem, hogy
igaza van. Ha a kötöttkabátomat kicserélem egy másikra - más színűre
-, akkor a hangkép megváltozik, éspedig elég drasztikusan. Mi több,
ezt a változást a közelemben ülő személyek is megérzik. Csináltam
néhány vaktesztet; ilyenkor a vendégeim mögé állok és ott végzem a
hókuszpókuszt. Azt tapasztaltam, ők is nagyjából olyannak írják le a
hatást, amilyennek én magam is érzem. A szóbanforgó két ruhadarab
közül az egyik fekete, a másik szürkés-drapp. Amikor a feketét veszem
fel, a hangképnek elmegy a magastartománya, a prezensze pedig szőrös,
visszhangos lesz. Aki ismeri a rézkarika-trükköt, tudni fogja, miről
beszélek. Nagyon hasonló effektus.
A homo experimentalis (a kísérletező ember) persze nem elégedhet
meg egy ennyire véletlenszerű próbával. Nyilvánvaló, hogy a két
ruhadarabnak nemcsak a színe, de az anyaga, a szövése is eltérő. Végig
kellene csinálni a játékot legalább az alapszínekkel, úgy, mint
legutóbb a színesre festett CD-korongokkal tettem. De ki tudja a
megszerezni ugyanazt a kötöttkabátot kékben, zöldben, sárgában,
lilában?...