Negyedik Dimenzió



        Alább a Szerkesztő számol be a 4. Dimenzióban tett utazásairól,  a
    High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről. Mivel ezek  részben
    vagy   egészben   kívül   esnek    a    klasszikus    elektroakusztika
    érvényességének  körén,  Olvasóinkban  idegenkedést  ébreszthetnek,  s
    csökkenthetik  lapunk   műszaki   tesztjeinek   hitelét.   Nyomatékkal
    leszögezzük:  mérnök  munkatársaink  csakis  azzal  járulnak  hozzá  e
    cikkekhez,  hogy  résztvesznek  a  szeánszokon  -  és  borzadoznak.  A
    Szerkesztő egymaga vállalja munkájának ódiumát.


                                     ***

        Olyan ez az egész varázslás, mint általános  iskolás  koromban  az
    oroszóra volt. A cirill  nyelvet  akkoriban  még  jóformán  senki  sem
    beszélte, a pedagógusokat gyorstalpaló tanfolyamokon készítették  fel,
    a tanár csak két leckével járt előbb,  mint  az  Osztály  -  néha  még
    annyival sem.
        Bűvészinasok: mindenki jelen, senki sem hiányzik? Ma  nem  megyünk
    tovább, csak ismétlés lesz. "Ismétlés a tudásnak az a jó édes anyja."

    Cseréptörés

    

        Először is egy helyreigazítás. Legutóbb arról írtam, hogy találtam
    egy rendkívül szimpla, de meglepően  jó  alátétanyagot:  a  közönséges
    háztartási  csempét.  Azóta  hónapok  teltek  el,  megtudtam,   milyen
    eredményt   értek   el   vele   mások.   Magam   is   kipróbáltam    a
    csempe-alátéteket mások lakásában, másféle készülékek alatt.
        Be kell vallanom férfiasan: a csempe nem vált be.
        Nem azért mondom ezt, mintha ötletemért csakis kritika ért  volna.
    A visszajelzések  vegyesek  voltak.  Némelyeknek  tetszett  a  csempék
    hangja, mások kifejezetten  utálták,  szóval,  nagyjából  most  is  az
    történt, mint a legtöbb MOD-dal és egyéb zseniális ötlettel:  kinek  a
    pap, kinek a papné.
        Ebből tehát még nem következne, hogy a csempealátét  rossz  dolog.
    De sajnos, az idő előrehaladtával nekem  magamnak  is  elment  tőle  a
    kedvem.  Úgy  hiszem,  most  már  érten,  milyen  változást   okoz   a
    hangképben.
        Legelőször arról a helyről kellett eltávolítanom, amelyet pedig az
    egész   kerámia-ideológia   szempontjából   fontosnak   tartottam:   a
    lemezjátszó-asztalka fémtüskéi és a falap közül. Ott egészen  biztosan
    gyanús  dolgot  művelnek.  Ellentétben  kezdeti  impresszióimmal,  nem
    annyira a teret növelik meg, inkább furcsán felnagyítják a zenekart és
    felmelegítik körülötte a levegőt. Múltkori cikkemben arra gyanakodtam:
    a fémhegy és a fa nem képez ideális találkozási  pontot.  Lehet,  hogy
    így van, de én sem tudok jobbat. Marad a fémtüske és a falap.
        Még  sokáig  abban  a  meggyőződésben   éltem,   hogy   a   csempe
    tulajdonképpen jól működik, csak máshová kell tenni: a készülékek alá,
    tehát  a  gumiláb  és  a   falap   (polc)   közé.   Ott   határozottan
    barátságosabbá tette a zenét. Egyik barátomnál pedig úgyszólván csodát
    műveltek a csempe-darabkák: a rideg,  csörömpölős  hangképet  tömörré,
    megfogottá, hallgathatóvá varázsolták.
        Egyre inkább érdekelni kezdett a dolog, kíváncsi lettem volna  más
    kerámia-fajtákra is. Legutóbb azt írtam, hogy akárcsak  az  Olvasónak,
    nekem sincs ismerősöm sem a téglagyárban, sem  a  porcelángyárban.  Ez
    nem igaz. Afféle kegyes hazugság volt, zsurnalisztikai fogás, amellyel
    a szolidaritás érzését reméltem erősíteni az Olvasóban - holott igenis
    van jó ismerősöm a KŐPORC-nál. Aki ráadásul olvasta is a cikket, kissé
    meg is sértődött tőle (öngól), és anélkül, hogy kérnem kellett  volna,
    magától felajánlotta, hogy ellát apró próbadarabokkal: porcellánnal és
    egyéb kerámiafajtákkal, kúpokkal, korongokkal és  kockákkal.  (Eredeti
    rendeltetésüket tekintve csaknem mindegyik valamiféle  biztosíték-vagy
    kismegszakító-alkatrész.)
        Betettem őket a CD-játszó és az  erősítő  lábai  alá,  valamint  a
    (padlószőnyegen álló) hangdoboz alá is, és "megízleltem a  hangjukat".
    Idegenül szóltak, zavarosan, lényegesen rosszabbul, mint a  közönséges
    csempe. Csak az egyik keltette fel az érdeklődésemet,  egy  speciális,
    kemény anyagból égetett és mégsem  rideg,  gyufásdoboz-nagyságú  idom.
    Hosszú hetekig kísérleteztem vele, sokáig azt hittem,  hogy  megvan  a
    "nyerő változat". De mire teljesen kiismertem, ki is szerettem belőle.
        Végülis oda lyukadtam ki, hogy bármelyik  kerámia-alátét  ugyanazt
    teszi, csak  az  egyik  durvábban,  a  másik  pedig  intelligensebben:
    lekerekíti a  sávszéleket,  feldúsítja,  felmelegíti  a  hangzást,  és
    "teret csinál". Csinál - amivel azt akarom mondani,  hogy  mindig  van
    benne valami mesterséges.
        Egyébként: a legjobb köztettük még mindig a közönséges csempe.
        Mindent  egybevetve,  a  jóminőségű,  "összelőtt",   kiegyenlített
    hangrendszerekhez nem ajánlhatom a csempe-alátétet.  De  nem-optimális
    rendszerekben beválhat: ott, ahol a készülékek nem  asztalkán  állnak,
    hanem  a  szokásos,   "polgári"   környezetben,   tehát   stelázsikon,
    szekrényfal alsó, végigfutó polcán,  hifi-toronyban,  avagy  csak  úgy
    egymás hegyén-hátán. Ilyen  körülmények  között  talán  mégis  érdemes
    kipróbálni    a    filléres    csempe-alátétet,    mert     melegebbé,
    koncentráltabbá, hallgathatóbbá teheti  a  barátságtalan,  csörömpölő,
    rideg hangképet.

    Sodrás ellenében

    

        Viszont mereven kitartok tanaim mellett egy másik ügyben: a  merev
    (egyeres) kábel ügyében. Legutóbb elmeséltem, hogy valahányszor hoznak
    nekem valami jó vastag, speciális hangszóróvezetéket, mindig  rájövök,
    hogy én egy nagy marha vagyok, mert persze hogy ezek a kábelek  sokkal
    szebben  szólnak  az  én  vékonyka  drótomnál.  Ilyenkor   meghasonlok
    önmagammal, megesküszöm, hogy én  is  lehorgonyzok  valamelyik  márkás
    típusnál. Drótjaimat összegyűröm,  leviszem  a  pincébe,  annak  is  a
    legrejtettebb zugába. Egy hét múlva feltűnik, hogy mostanában képtelen
    vagyok zenét hallatni. További egy hét múlva  rájövök,  hogy  a  drága
    speciálkábel  az  oka.  Leballagok  a  pincébe,   előkotrom   a   régi
    drótjaimat, kiegyenesítgetem, és visszakötöm  őket  az  erősítő  és  a
    hangdoboz közé.
        Azóta annyival lettem okosabb, hogy: úgy látszik, én már soha  nem
    leszek okosabb. Még meg sem száradt cikkemen  a  nyomdafesték,  megint
    kaptam valakitől  egy  speckábelt,  hétfánfütyülőset;  akkorát  szólt,
    akkora basszusa volt, hogy  nyakamat  behúzva  és  megbánóan  pislogva
    megint kiselejteztem a régi egyeres kábelt.
        És jelenleg megint a régi drótot  hallgatom.  Olyan,  amilyen.  De
    hallgatom - és már ez is valami.
        Itt volna a fejezet vége.  De  mégsincs  vége,  mert  a  legutolsó
    kábel-cserebere alkalmával furcsa felfedezést  tettem.  Most  is  csak
    abban lehetek biztos, hogy "válámi ván" - kérdés, hogy ez  a  "válámi"
    jó-e nekünk vagy sem.
        Nem  szorul  bizonyításra,  hogy  az  egyeres   kábel   eredendően
    másképpen szól, mint a sodrott. Hogy mi a  baj  a  sodrással,  az  nem
    teljesen világos. Lehet, hogy megnöveli a kábelkapacitást. Lehet, hogy
    az elemi szálak közötti kontaktus bizonytalansága okozza a bajt, ti. a
    szálacskák  menthetetlenül  oxidálódnak-szulfatizálódnak,  márpedig  a
    vékony  oxidréteg  eltérően  vezeti   a   feszültséget   a   különböző
    frekvenciatartományokban, sőt: a különböző dinamikatartományokban  is!
    S végül az sincs kizárva, hogy  Peter  Beltnek  van  igaza,  a  sodrás
    megzavarja  a  misztikus  PWB-teret,  s  annak  közvetítésével  a   mi
    hogylétünket.  Tény,  hogy  a  vastag  sodrott  kábelek  hangja  nekem
    valamiképp nyomni szokta a fülemet.
        Legutóbb,  amikor  sikerült  megszabadulnom  az  ikszedik  sodrott
    hangszóróvezetéktől, és visszatettem  az  egyereset,  ellenőrzésképpen
    megpróbáltam  lazán  összesodorni  a  két  eret  (a  pozitívot  és   a
    negatívot). Rábólintottam: igen, ismét azonnal megérzem a hangképen  a
    "sodrást". Szétválasztottam a drótokat: minden helyreállt.
        Ekkor,  egy  váratlan  ötlettől  vezéreltetve,   megismételtem   a
    sodrást, de az ellenkező irányban. És lássatok csudát, a hangkép  most
    nem romlott, hanem javult! Többször is ellenőriztem magam,  és  mindig
    ugyanazt véltem hallani. Hadd  kérjem  fel  mindazokat,  akik  egyeres
    kábelt használnak: ismételjék  meg  ezt  a  kísérletet,  és  igazolják
    vissza - vagy cáfolják meg -, hogy a kétféle irányú sodrásnak eltérő a
    hangja. S pláne, hogy az egyik irányban a sodrás nemhogy nem ront,  de
    még javít is a közállapotokon.
        Persze, ez nem ugyanaz a fajta sodrás, mint amikor a  kábelgyárban
    az elemi szálakat csavarják össze.  Azok  a  szálak  mind  egyirányban
    "működnek", ezzel szemben  a  hangszóróvezeték  két  drótja  ellenkező
    irányban fut. További különbség, hogy a szokványos sodrott kábelben az
    elemi  szálak  érintkeznek,  a  hangszóróvezeték  két   ágát   viszont
    szigetelés választja el egymástól.)
        Az  elektrotechnika  egyik   ismert   jelensége   az   úgynevezett
    jobbkézszabály. Az elektromos térerő nem nyílegyenesen halad  a  kábel
    mentén, hanem spirálisan körözve. Irányát  úgy  szokták  szemléltetni,
    hogy elképzeltetnek velünk egy függőlegesen álló drótszálat,  amelyben
    az  áram  a  padlótól  a  mennyezet  felé  halad.  Markoljuk   meg   a
    jobbkezünkkel. Az  energia  áramlásának  irányát  hüvelykujjunk  jelzi
    ("felfelé"), többi ujjunk pedig a spirálmozgás irányát jelöli ki.
        Csakhát a jobbkézszabály egyetlen vezetékszálra vonatkozik, s  nem
    pedig két, egymás ellenében futó kábelre, amilyen a hangszóróvezeték.
        És még ha érvényes volna is a jobbkézszabály erre  a  megduplázott
    vezetékre, akkor is megoldhatatlan  dilemma  elé  állítana  bennünket.
    Mert még ha definiál is a Fizika egy kitüntetett  irányt  -  ugyan  mi
    következne ebből? Hogy a sodrással is ezt  az  irányt  kövessük?  Vagy
    éppen ellenkezőleg? Ugyanis, ha az effektus a PWB-hatáson alapulna (az
    áram mozgása megzavarná a PWB-teret, és azon keresztül bennünket  is),
    akkor e zavarhatást  talán  éppen  az  ellenirányú  sodrással  lehetne
    közömbösíteni vagy mérsékelni. Egyébként: "meddő  minden  elmélet,  de
    zöld az élet aranyfája" (Faust), tessék sajátkezűleg is próbát tenni a
    hangszóróvezetékkel. Elárulom, nekem éppen a  jobbkézszabály  szerinti
    csavarás  adja  a  kellemesebb  hangképet.  Vagyis  ha  a   kábelt   a
    hangsugárzó felől  vezetem  az  erősítőhöz,  arccal  az  erősítő  felé
    fordulva,  akkor  az   óramutató   járása   szerint   kell   sodornom.
    (Ellenvélemény?)
        Ezzel azonban még mindig  nincs  vége  a  dolognak.  Mert  ha  már
    sodrok,  akkor  sodorhatok  sűrűn,  de  lazán  is.  Első   kísérleteim
    alkalmával éppen csak néhányat csavartam a szálakon, a kábel úgy 20-25
    centinként  tett  egy-egy  fordulatot.  Amikor  eltökéltem,   hogy   a
    jobbkezes sodrás igenis előnyös, egészen szorosra sodortam  a  drótot.
    Ez már nem  vált  be,  "sodrott"  hangja  lett,  felmelegedő,  szőrös,
    szűkebb terű, furcsa  módon  közelebb  került  az  ellenkező  irányban
    sodort kábel hangjához. Ha megfigyelésem helytálló, akkor  méterenként
    csak 3-4 sodrásra van szükség. Mi lehet ennek a magyarázata?  Fogalmam
    sincs.
        Az egyik híres  elméleti  fizikus,  kétségbeesetten  bajlódván  az
    elemi részecskék modelljével, így sóhajtott fel: "lehetséges,  hogy  a
    természet ennyire abszurd volna?" Letargiáját mélyen  átérzem.  Lehet,
    hogy az Anyatermészet jobbkézről tekerte az  elektromosságot  -  de  a
    balkezével csinálta.
        És ballábbal is kelt fel aznap.

    Páros? Páratlan?

    

        Ez is felmelegített téma, de szintén van róla mondanivalóm.  Peter
    Belt legzseniálisabb (mert legszimplább) kísérletei közül  való,  hogy
    csúsztassunk egyetlen névjegyet a fotel egyik  lába  alá,  és  azonnal
    érezni fogjuk, hogy a hangkép megváltozik. Belt magyarázata szerint  a
    páros karakterű (lábú, elágazású, szögletű) objektumok jobban zavarják
    a teret, mint a páratlan karakterűek - innen az auditív effektus.
        Gondolom,   ebből   a   fejbevágóan   meglepő,   de   visszakézből
    demonstrálható kísérletből mások is azt a tanulságot vonták  le,  mint
    én,  vagyis  hogy  minek  bajlódni  a  Páros  Láb  páratlanításával  -
    csináljunk mindjárt Páratlan Lábú lemezjátszó-asztalkát. A  három  láb
    amúgyis stabilabb.
        (Legalábbis a  geometria  törvényei  szerint.  A  háztartás  és  a
    lakberendezés törvényei szerint  már  kevésbé.  A  háromlábú  asztalka
    ugyanis sokkal borulékonyabb, mint a négylábú!  Másrészt  viszont,  ha
    alul-fölül csak 3-3 lábat, azaz tüskét installálunk, akkor  talán  nem
    is olyan fontos, hogy a tüskék magasságát is szabályozni lehessen.  Ez
    megkönnyíti a fémmunkát és a kísérletezést.)
        Akárhogyan is, az utóbbi években az én kísérleti asztalkáim mindig
    háromlábúak voltak. Távolról sem  annyira  jók,  mint  a  speciálcégek
    asztalkái, de ez feltehetőleg nem a lábak számán múlik, hanem az anyag
    minőségén. Egyébiránt: a speciál-állványok  között  van  négylábú  is,
    háromlábú is.
        Beltnek persze nem az volt a célja, hogy befolyásolja az asztalkák
    és hangszóró-lábazatok tervezőit. Ő nem azt  akarta  elérni,  hogy  az
    állványok ezentúl háromlábúak legyenek, hanem hogy mindenki  használja
    továbbra is azt, amije van - csak éppen kezelje  PWB-gyártmányokkal...
    Idézem  Jimmy  Hughest,  az  Audiophile  újságíróját,  Belt  első   és
    legelszántabb szószólóját: "A  háromlábú  asztal  csak  akkor  jobb  a
    négylábúnál, ha kezelték á la PWB. Ha mind  a  kettőt  kezelték  (vagy
    egyiket sem kezelték), akkor a négylábú fölényesen jobb."
        Ma,  amikor  oly  komoly  aggályok   merülnek   fel   Peter   Belt
    technikájával  szemben  (fiziológiailag  befolyásolja  az  embert,  az
    emberi érzékelő-képességet, a vérnyomást és még ki tudja mi  mindent),
    meg kell maradnunk az alapképletnél, nevezetesen, hogy egyik asztalkát
    sem varázsoljuk el sem kígyóhájjal, sem varjúmájjal. Használjuk  őket,
    úgy,  ahogy  a  tervezőjük  megteremtette.   Dilemmánk   mindazonáltal
    változatlanul fennáll,  amennyiben  továbbra  sem  tudjuk,  hány  lábú
    asztalkát csináljunk.
        Egyáltalán: van-e jelentősége a lábak számának, ha valaki nem  pók
    (8), nem bogár (6), hanem lemezjátszó-asztalka? Azt már tudjuk, hogy a
    Magyarországon hozzáférhető  zártszelvényeknek  túl  vastag  a  faluk,
    semhogy jóminőségű asztalkát lehetne gyártani  belőlük.  Elfogadhatóan
    vékonyat, 1 milliméteres falvastagságút csak körkeresztmetszetű csőből
    lehet kapni, én is ilyennel próbálkoztam. Csináltattam háromlábút  is,
    négylábút is, vegyesen. Igaz, a konstrukciójuk nem teljesen azonos, de
    a  hangképükben  így  is  fel  lehet  fedezni   egyfajta   tendenciát.
    Megítélésem  szerint  a  három-,  illetve  négylábú   asztalkák   vagy
    hangsugárzó-állványok hangkaraktere eltér, éspedig tendenciózusan. Nem
    állítom, hogy a kétféle objektum közül az egyik eredendően jobb volna,
    mint  a  másik,  de  az  biztos,   hogy   hangolni   lehet   velük   a
    lemezjátszó-berendezést.
        A  különbséget  abban  látom  (avagy  hallom),  hogy  a  háromlábú
    asztalka vagy állvány - éspedig függetlenül attól,  hogy  lemezjátszó,
    CD-játszó, tuner, elő- avagy  végerősítő  alá  tesszük  -  csengőbben,
    élénkebben, szellősebben zenél, jobban kiemeli a  szólamokat,  viszont
    tolakodóbb is, és nem annyira széles a frekvenciaátvitele. A  négylábú
    alkalmatosságok  hangja  kevésbé  izgalmas,  ezzel   szemben   dúsabb,
    megnyugtatóbb, nem ritkán hallgathatóbb. Tapasztalataimat most  már  a
    világért sem szeretném abszolutizálni  (az  ellenvéleményeket  hálásan
    fogadom: azokból is okulni fogok), de szeretném az  Olvasó  figyelmébe
    ajánlani két régebbi szeánszunkat, mindkettőt a HFM 1990/2.  számából.
    A tesztrovatban az  Artel  cég  3-,  illetve  4-lábú  hangdoboz-lábait
    vizsgáltuk. Ugyanakkor a Harmadév Nyuszija  gyanánt  a  Roksan  Xerxes
    lemezjátszót hasonlítottuk össze a Linn Sondekkel -  történetesen  egy
    háromlábú   konstrukciót   egy   négylábúval...   Persze,   ezer   más
    jellemzőjükben is eltérnek.  De  mit  tesz  a  véletlen:  az  a  fajta
    karakterkülönbség, amelyet a két neves lemezjátszó produkált, elég jól
    egybevág azzal, amit a páros, illetve páratlan lábú objektumok  hangja
    között vélek észlelni.
        Ismétlem: nem tudom, hogy a kettő  közül  bármelyik  is  jobb-e  a
    másiknál. Legfeljebb annyit mondhatok, hogy az én  ízlésem  az  utóbbi
    időben érezhetően elmozdult a "páratlan"  irányából  a  "páros"  felé.
    Újabban a hangdobozok alá is 4-4 tüskét rakok, még akkor is, ha a négy
    közül az egyik nem támasztja ki rendesen a dobozt  (hiszen  nem  tudom
    szabályozni a magasságát).
        Annyira semmiképpen nem vagyok  biztos  a  dolgomban,  hogy  bárki
    ízlésébe is bele merjek tenyerelni. De hadd hívjam fel a figyelmet még
    egy misztikumra. Ha háromlábú állványt (vagy három tüskét) használunk,
    kétféleképpen installálhatjuk: vagy elöl képezünk ki 2 és hátul csak 1
    alátámasztási pontot, vagy  fordítva.  A  kettő  között  elvben  nincs
    különbség.  A  két  hangkép  mégis  drasztikusan  eltérhet!  Főleg   a
    hangdoboz kényes rá, hogyan támasztjuk alá. Az én  szobámban  például,
    ahol a  hangsugárzó  a  bejárat  (s  egyben  a  villanyóra)  irányában
    helyezkedik el, 3 tüske közül okvetlenül előre kell tenni a kettőt  és
    hátra az egyet. Ez a zene minden paraméterére  kihat.  És  legalább  1
    orto a különbség, ha még emlékeztek erre az  analóg  korból  szárinazó
    mértékegységre.

    Abszolút (reménytelen) fázis

    

        A Hifi Magazin  törzsvendégei  jól  tudják,  mit  értünk  abszolút
    fázison:  azt,  hogy  a  "plusz"  és  a  "mínusz"   pólus   az   egész
    hangfrekvenciás láncon keresztül végig  a  helyén  legyen.  Ha  bárhol
    megfordult volna, akkor helyre kell  állítani.  Ha  másutt  nem  megy,
    akkor legkésőbb a lánc legvégén.
        Hangsúlyozni  kell,  hogy  az  abszolút   fázis   nem   azonos   a
    hangsugárzók polaritásával.  Ha  az  egyik  hangdobozunk  rosszul  van
    bekötve, akkor megcseréljük rajta a  kábelvégeket  (a  "+"  és  a  "-"
    pólust), és a hangsugárzó polaritása máris helyreállt - de az abszolút
    fázis még nem biztos, hogy rendben lesz! Lehet,  hogy  újra  meg  kell
    cserélni a kábelvégeket, most már mindkét hangsugárzó mindkét (vagy  a
    pickup kétszer két) pólusán. E jelenséggel behatóan  foglalkoztunk  az
    1986/3. kötetben, "180 fokos fordulat" címmel.
        Az abszolút fázis problémáját most az teszi még időszerűbbé,  hogy
    a kompaktlemez azóta minden tekintetben polgárjogot  nyert,  és  egyes
    specialista  cégek  szívesen  szerelnek  készülékeikre  egy  kétállású
    "fáziskapcsolót", most  már  nemcsak  az  előerősítőre,  de  magóra  a
    CD-játszóra is - lásd legutóbbi számunkban a Micromegát.
        A  fáziskapcsoló  normál  állásban  semmit  sem  csinál,  a  másik
    állásában 180 fokot fordít a műsorjel fázisán. Ha a hanglemez vagy  CD
    ilyenkor szól jobban,  akkor  ez  azt  jelenti,  hogy  a  hangmérnökök
    valahol összekutyultak valamit  a  felvétel  vagy  a  keverés  vagy  a
    szerkesztés vagy a gyártás-előkészítés  során.  Végtére,  a  hanglemez
    egyfajta Fekete Doboz. Vagy Ezüstözött  Doboz.  Belelátni  egyikbe  se
    lehet. De mi felírhatjuk a tokjára, hogy rendben van-e a  fázisa  vagy
    sem. Egyszer kell kipróbálni, és aztán mindig abban  a  fázisban  kell
    hallgatni, amelyikben helyesebben vagy kellemesebben szól.  Mindenfelé
    azt olvasom, hogy  a  hangfelvételek  egy  jelentékeny  hányada  hibás
    fázisú, és hogy mennyi fölösleges bosszúságot  lehetne  megtakarítani,
    ha mindenki a kezeügyében tartatna egy fáziskapcsolót,  az  előerősítő
    vagy a CD-játszó előlapján.
        Ezzel  kapcsolatban  három  gondolatot  szeretnék  papírra  vetni.
    Először: az abszolút fázis nem képzelődés, a kétféle  pozíció  közötti
    különbséget kitűnően meg lehet hallani. Igaz,  mi  a  Hifi  Magazin  5
    évvel ezelőtti szeánszán azt tapasztaltuk, hogy  10  LP  közül  10-nek
    rendben van a fázisa - dehát ennyire kevés próba eredményét nem szabad
    abszolutizálni.  (Talán  meg  is  kéne  ismételni  az  öt  év   előtti
    szeánszot, LP-n is, CD-n  is).  Ráadásul  a  hangfelvételek  nagyrésze
    annyira mesterséges, annyira  sok  mikrofonnal  készült,  annyira  sok
    effektust alkalmaznak benne,  hogy  az  eredmény  egyfajta  akusztikai
    maszat lesz, amelynek többé már senki sem határozhatja meg az  "igazi"
    fázisát. Elképzelhető, hogy két pozíciója  közül  az  egyik  valamivel
    hűségesebb a valósághoz, mint a másik - azt majd  kinevezzük  Abszolút
    Fázisnak. Ennyit mindenképpen megér a  dolog.  Másodszor,  és  ez  egy
    tesztlap számára igen fontos: valóban  meg  kell  vizsgálni,  hogy  az
    egyes készülékek, elsősorban az erősítők vajon megtartják-e a  fázist,
    nem "invertálnak-e".
        Ebben a kötetűnkben három jónevű erősítőt is tesztelünk. Most  már
    nem  mulasztottuk  el   azt,   amit   legutóbb   (a   Roteleken)   még
    elmulasztottunk. Ellenőriztük a be- és kimeneteket. Azt találtuk, hogy
    a három gép összesen 8 bemenete közül bármelyik a helyes fázisban adja
    a műsorjelet a  hangszóró-kimenetre.  Ez  a  három  gép  biztosan  nem
    invertál, sem LP-ről, sem MC-ről, sem CD-ről.
        Harmadszor: noha én  eredendően  a  minimálkoncepció  híve  vagyok
    (utálom a hangszínszabályzót,  a  loudness-korrekciót  és  a  többit),
    nekem is megmozgatta  a  fantáziámat  az  a  bizonyos  plusz  gomb:  a
    fáziskapcsoló.  Vajon  nem  kéne-e  hasznos,  netán  elengedhetetlenül
    fontos  szolgáltatásnak  tekinteni?  Kérdésemmel  megrohantam  Sólymos
    Antalt, és a következő választ kaptam. A  fáziskapcsoló  természetesen
    alkalmas rá, hogy összehasonlítsa a kétféle fázisállapotot.  Ha  semmi
    másra nem volna szükség, mint egy  kétállású  kapcsolóra,  amellyel  a
    kábelvégeket  ide-oda  billegetjük,  akkor  a   fáziskapcsoló   olcsó,
    egyszersmind korrekt eszköz volna, és tényleg fel kéne szerelni minden
    erősítőre. Sajnos, a fáziskapcsoló nem így működik  -  ennélfogva  nem
    olcsó, és nem is korrekt.
        Ugyanis nem elég a drótokat kapcsolgatni. Ezt  csak  a  hangszedőn
    tehetjük  meg,  illetve  az  erősítő  kimenetén  (vagy  a  hangsugárzó
    bemenetén). A lánc összes  többi  pontján,  így  az  erősítőn  vagy  a
    CD-játszón belül nem Lehet felcserélni  a  meleg-  és  a  hidegpontot,
    hiszen az utóbbi egyben földelés is! Ahhoz, hogy a fázison  180  fokot
    fordítsunk, közbe kell iktatni egy újabb áramkört. (Valójában éppen ez
    az, amiért egyes elektronikák invertálvak: nem páros,  hanem  páratlan
    lépcsőben dolgozzák fel  a  jelet,  s  ezáltal  180  fokot  fordítanak
    rajta.)
        A fáziskapcsolónak tehát velejárója egy újabb áramkör, amely  vagy
    számottevően növeli  a  költségeket  -  vagy  valamelyest  elrontja  a
    minőséget.  De  még  ha  lelkiismeretesek  voltak  is  a  tervezők,  a
    fáziskapcsoló akkor sem működik hibátlanul. Mert  megmutatja  ugyan  a
    kétféle  fázis  különbségét,  de  két  kapcsolóállása  közül  csak  az
    egyikben lesz  optimális  a  hangja.  A  műsorjel  az  egyik  irányban
    rövidebb úton közlekedik, a másik irányban eggyel több fokozaton  kell
    keresztülhaladnia.
        Következésképpen az A-B teszt nem lesz korrekt.  Azonkívül,  s  ez
    már  nem  elvi,  hanem  gyakorlati  szempont:  ha   történetesen   azt
    tapasztaljuk, hogy valamely lemez  invertál,  a  hibát  korrigálhatjuk
    ugyan  a  fáziskapcsolóval,  de  csakis  annak   az   árán,   hogy   a
    hangminőséget egy kicsit (vagy nem is olyan kicsit) elrontjuk.
        Mindenesetre szívesen fogadjuk azok beszámolóját, akiknek már  van
    tapasztalatuk a fáziskapcsolóval.  Több  szem  többet  lát,  több  fül
    többet hall, több száj többet káromkodik.

    És máris szól a zene

        Az  ember  hazaérkezik  (vagy   éppen   befejezte   a   munkáját),
    bekapcsolja az erősítőt, hanyagul hátraveti magát a  karosszékben,  és
    átengedi magát a zenének...
        Nekem valahogy sohasem  adatott  meg,  hogy  csak  úgy  egyszerűen
    leüljek a fotelbe, zenét hallgatni. Nekem előbb mindig  odébb  kellett
    tolnom a fotelt. Meg a többi bútordarabot. Az én szobám, ahogy mondani
    szoktam, úgynevezett Többcélú Szoba (angolul is kipróbáltam, egész jól
    jön ki: Multipurpose Room), folyton át kell rendezni,  attól  függően,
    hogy éppen 1. szerkesztőségi munka folyik, 2.  szeánszot  tartunk,  3.
    vendéget fogadunk, 4. az egyik gyereknek kell ott megágyazni,  mert  a
    másik tüsszög, és végül 5. én magam szeretnék zenét hallgatni benne.
        Ezt még csak-csak megszokja az  ember,  azzal  vigasztalva  magát,
    hogy másnak még több a baja - vagy legalább ennyi. De hátravannak  még
    a kísértetek, e rovat törzsvendégei. Amikor a bútorokat már a helyükre
    tologattam, a lepedőbe  burkolózott  hívatlan  vendégek  minden  tőlük
    telhetőt elkövetnek, hogy  előbb  velük  törődjek,  s  csak  azután  a
    zenével. Nem tudom, milyen származásúak ezek a gonosz lelkek. Sejtésem
    szerint PWB-típusúak, de  ha  nem  azok,  akkor  is  éppen  elég  bajt
    csinálnak. Nektek még nem volt szerencsétek hozzájuk? Biztosan nem? Az
    sem  tűnt  fel,  hogy  a  zene  egyik  este  jól  szól,   másik   este
    csapnivalóan? No csak gondolkodjatok el rajta.
        Peter  Belt  szerint  mindenfajta  textíliának  káros  tere   van.
    Feltehetően a kísértetek  lepedője  is  zavarja  a  közérzetűnket.  Ha
    efféle gyolcsvásznat nem láttok a szobában, figyeljetek  fel  helyette
    egy másfajta szövedékre:  a  hangszóróselyemre.  Minden  kezdő  tudja:
    zenehallgatáshoz   készülve,   a   hangdoboz   előlapjának   borírását
    természetesen le kell emelni. De ha már  lelepleztétek  a  hangdobozt,
    időzzetek el még  egy  kicsit  a  hangszóróselyemnél.  Tegyétek  olyan
    helyre,  ahol  garantáltan  nem  lehet  semmiféle  akusztikai  hatása.
    Például az ágy alá, a szekrény mellé vagy mögé, mindegy. Azt hiszitek,
    most már nem "halljátok" a hangját? No  csak  próbáljátok  meg  ki  is
    vinni a szobából. Ugye, hogy így mégis más?  Nálam  a  hangszóróselyem
    elég gorombán érezteti a hatását - nem csupán fenn,  a  helyén,  hanem
    bárhol a szobában.
        Még kellemetlenebbül beleszólnak a zenébe a párnák.  Szobámban,  a
    hangdobozok között egy vaskos heverő áll. Hogy ő mit  művel,  azt  nem
    tudom, túl nehéz ahhoz, hogy kivigyem, és el sem fér  sehol  másutt  a
    lakásban. De van rajta  néhány  kisebbfajta  díszpárna,  habszivaccsal
    bélelve. Elvben a párnák ugyan a magashangot is  nyelik,  de  egyrészt
    ugyanolyan anyagon  fekszenek,  mint  ők  maguk  (habszivacsra  húzott
    szövet), másrészt a hangsugárzó előlapjánál hátrább  helyezkednek  el,
    akusztikai hatásukat tehát gyakorlatilag figyelmen kívül lehet hagyni.
    És  mégis  durván  kommunikálnak  a  zenével.  Nem  "nyelnek",  nem  a
    frekvenciaátvitelt befolyásolják, hanem kellemetlenül  feldúsítják  és
    szőrössé teszik a hangképet.  Hát  őket  is  kihajigálom  a  szobából,
    valahányszor zenét szeretnék hallgatni.
        Azt tatán nem is kell mondanom, hogy ilyenkor a telefonkészüléktől
    is rövid úton meg szoktam szabadulni.  Az  én  készülékem  aljából  ki
    lehet húzni a kábelcsatlakozót, és akkor csak a telefont kell kivinni,
    a vezeték a helyén maradhat. Ottmaradhat?  Hát  nem  egészen.  Mert  a
    csupasz, telefontalanított kábel másik vége még mindig be van dugva  a
    fali konnektorba. Ha azt is kihúzom, tovább tisztul a  hangkép.  Tehát
    kihúzom. Egyetlen kézmozdulattal kerül többe. Csak már kezd kicsit sok
    lenni ezekből a kézmozdulatokból.
        A számítógépet és tartozékait természetesen kikapcsolom. Ezek után
    tényleg kísérteties, hogy továbbra  is  részt  követelnek  a  zenéből,
    élénken  jelezve,  hogy  ők  is  benn  vannak  a  szobában.  Enyhít  a
    helyzeten, ha a csatlakozódugókat (összesen három darabot)  kihúzom  a
    konnektorból. Ismétlem,  a  gépek  ekkor  már  nincsenek  bekapcsolva.
    Egyszerűen csak léteznek, és össze vannak kábelezve - egymással  és  a
    fallal.  Más  lakásokban  a   tévékészülékkel   szereztem   ugyanilyen
    tapasztalatokat. Nem elég kikapcsolni: a dugóját is ki  kell  húzni  a
    falból.
        Ha még arra is ügyelek, hogy a hangdoboz mellett  és  mögött,  úgy
    félméteres körzetben ne  maradjon  semmiféle  műanyagzacskó  vagy  más
    efféle retyerutya, s eltávolítom a hangdoboz tetejére orvul  odarakott
    virágvázát és varrókészletet (nők!), akkor a  zene  egészen  tűrhetően
    szól.
        Jó, jó, magam is tudom, hogy kész őrulet az egész, de mit  tegyek,
    ha tényleg szükségét érzem ezeknek  az  előkészületeknek?  Fogjuk  rá,
    hogy olyan ez, mint amikor a koncerten vagy  az  operában  a  zenészek
    "bemelegítenek", azaz hangolnak. Ott sem  kezdik  rögtön  a  műsorral.
    Lassan gyülekezik az úri  közönség...  a  jegyszedők  útbaigazítják  a
    tanácstalanokat... egyesek a műsorfüzetet nézik, mások  a  látcsövüket
    próbálgatják. A  zsibongás  csak  akkor  ül  el,  amikor  a  karmester
    felemeli pálcáját. Addig pedig igazán van annyi idő hogy kidobáljuk  a
    szobából a fölösleges holmikat, és  kihúzzunk  a  konnektorból  néhány
    villásdugót.

    Ruha teszi az embert

    

        Bűvésztanulók: mindjárt kicsöngetnek, vége  az  órának.  Búcsúzóul
    egy kis új anyag, legközelebb  talán  már  behatóbban  foglalkozhatunk
    vele, most  éppen  csak  szóba  hozom,  nehogy  valakinek  hiányérzete
    támadjon. Ígérem, ez még nyugtalanítóbb, mint az eddigi varázslatok.
        Sokan sok mindent végigpróbáltak már, hogy  kiderítsék,  vajon  mi
    okozza, hogy a zene egyik  nap  így  szól,  a  másik  nap  meg  amúgy.
    Hivatkoznak meteorológiai harásokra, a villamos erőművek terheltségére
    és más egyéb plauzibilis dologra. Hadd  hívjam  fel  a  figyelmet  egy
    további  faktorra:  a  saját   öltözékünkre.   Nem,   nem   magára   a
    szövetanyagra gondolok; azon már túlvagyunk.  Nyilvánvalónak  látszik,
    hogy minél sűrűbb a szövése, és  minél  több  benne  a  műszál,  annál
    inkább zavarnifogja  a  közérzetünket.  De  most  másról  van  szó:  a
    ruhadarab színéről. Erre is Peter Belt jött rá, évek óta  hangoztatja,
    hogy a ruha színe megváltoztatja a hangérzetet, de  ezt  az  állítását
    még én sem vettem túl komolyan. Amíg véletlenül rá  nem  jöttem,  hogy
    igaza van. Ha a kötöttkabátomat kicserélem egy másikra -  más  színűre
    -, akkor a hangkép megváltozik, éspedig elég  drasztikusan.  Mi  több,
    ezt a változást a közelemben  ülő  személyek  is  megérzik.  Csináltam
    néhány vaktesztet; ilyenkor a vendégeim mögé állok  és  ott  végzem  a
    hókuszpókuszt. Azt tapasztaltam, ők is nagyjából olyannak írják  le  a
    hatást, amilyennek én magam is  érzem.  A  szóbanforgó  két  ruhadarab
    közül az egyik fekete, a másik szürkés-drapp. Amikor a feketét  veszem
    fel, a hangképnek elmegy a magastartománya, a prezensze pedig  szőrös,
    visszhangos lesz. Aki ismeri a rézkarika-trükköt, tudni  fogja,  miről
    beszélek. Nagyon hasonló effektus.
        A homo experimentalis (a kísérletező ember) persze  nem  elégedhet
    meg egy  ennyire  véletlenszerű  próbával.  Nyilvánvaló,  hogy  a  két
    ruhadarabnak nemcsak a színe, de az anyaga, a szövése is eltérő. Végig
    kellene csinálni  a  játékot  legalább  az  alapszínekkel,  úgy,  mint
    legutóbb a színesre festett  CD-korongokkal  tettem.  De  ki  tudja  a
    megszerezni  ugyanazt  a  kötöttkabátot  kékben,  zöldben,   sárgában,
    lilában?...