Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
*
CD-játszók bérből és fizetésből
Ha elmarasztalnak is bennünket azok, akiknek valamivel bugyrosabb
a pénztárcájuk, s akiknek ezért többre futja az abszolút minimumnál,
nekünk mégiscsak azokra kell a legjobban figyelnünk, akik "bérből és
fizetésből élnek", átlagos bérből, átlagos fizetésből. Ebben a
kiadásunkban úgyis két kifinomult, méregdrága CD-játszóval bosszantjuk
fel a kispénzűeket; indokoltnak látjuk, hogy a tesztrovatban viszont
az ő számukra próbáljunk találni valami zenehallgatásra alkalmas
készüléket. Legközelebb, tavaszra, a közbülső kategóriából igyekszünk
válogatni. Ez persze nem csak rajtunk múlik, hanem azon is, hogy
milyen készülékeknek sikerül belépniük a "100-asok klubjába", de hadd
fecsegjük el: úgy néz ki, találtunk egy-két jóhangú készüléket.
Előrebocsátjuk, hogy - Technics ide, Philips oda -, ez a tesztünk
nem lesz negatív. A CD-technika ha lassan és tapogatódzva is, de azért
előrehalad; a mai "büdzsé" ezüstlemezjátszók egyre civilizáltabban
szólnak. Vagy legalábbis (digitál-ellenes észjárással:) egyre kevésbé
kell kimenni tőlük a szobából. A CD-játszó, mint készüléktípus,
jellegzetesen a modern nagyüzemi technika terméke. Ha ez a nagyüzemi
technika fejlődik, tömegcikkek válnak nívósabbá - és éppen ez a
lényege a dolognak. Mert a nagyközönség, tehát a hifisták többsége is
csak tömegcikket tud megfizetni.
A tesztmezőnyt 4 CD-játszó alkotja. A két szerényebbik még 20 ezer
forintba sem kerül, a két drágábbiknak körülbelül 24 ezer az ára. (Az
igazán "audiofil", "márkás" típusokhoz ennyiért nemigen lehet
hozzájutni.) A Harmadév Nyuszijaival együtt ez összesen 6 CD-játszó -
néhányan digitítiszt fognak kapni tőle. Őket néhány nívós erősítő és
egy szintén ígéretes hangsugárzó tesztjével próbáljuk kiengesztelni. S
kérjük őket, higgyék el: analóg és digitális között választani többé
már nem ízlés kérdése. A hagyományos hanglemezgyártás úgyszólván
megszűnt, az analóg technika tényleg a végóráit éli, a CD immár nem a
jövő, hanem a jelen: ez van, ezt kell szeretni. Esszük, nem esszük -
nem kapunk mást. (Ami nem jelenti azt, hogy alkalomadtán ne
foglalkozhatnánk lemezjátszókkal is. Nívósabb típusokkal. A
tojáshéj-modellekkel - becsszóra! - többé már nem kísérletezünk.)
Philips CD-614
Külsejében a szokványos Philips: egyszerű és ízléses, de az
alapfunkciókon kívül jónéhány praktikus szolgáltatással is
felruházták. Ez még nem BitStream masina: még a 16 bites, 4-szeres
túlmintavételezésű DAC van benne (két DAC, csatornánként 1-1 darab).
Kezelése, szolgáltatásai
Balra a lemeztartó, jobbra a kezelőszervek, közöttük a
többfunkciós kijelző. A kijelző alatt találjuk a különféle
szolgáltatásokhoz a nyomógombokat.
Az "idő" (TIME) gombbal megjeleníthetjük a korong teljes
műsoridejét, az aktuális műsorrészből hátralévő időt, illetve a már
lejátszott időt. Programozni 20 műsorszámot lehet, és a készülék
véletlenszerű sorrendbe is állíthatja őket (RANDOM). Az "ismétlés"
(REPEAT) funkció megengedi, hogy akár a teljes lemez műsorát, akár az
általunk összeállított programot ismételgessük. A "belehallgatás"
(SCAN) funkció azt jelenti, hogy sorban minden egyes műsorszámból
lejátszunk 10-10 másodpercet. A "szerkesztés" (EDIT) megkönnyíti a
magnósok dolgát, amennyiben úgy válogatja össze a felvételre szánt
zeneszámokat, hogy azok pont ráférjenek a 46, 60 vagy 90 perces
kazettára. Van a készüléken fejhallgatókimenet is, szintszabályzóval.
A hátoldalon a két csatorna kimeneti csatlakozóhüvelye, a
digitális kimenet, valamint az RC5 In/Out feliratú ki/bemenet, melyen
keresztül a Philips hifi-tornyokhoz lehet csatlakozni, olymódon, hogy
a torony távvezérlőjével a CD-játszót is irányítani lehessen. A
CD-játszó saját távvezérlője minden lényeges funkciót működtet,
számgombok is vannak rajta, programozáshoz.
Felépítése
A gép a Philips ismert, CDM4 típusú futóművét tartalmazza. A
fotodiódák jelét TDA 8808 típusú IC dolgozza fel. A digitális
jelfeldolgozás és a digitális szűrés egy M50423CP-re hárul, a (kettős)
D/A átalakító egy TDA 1543-as IC. A központi mikroprocesszor típusa
MC68HC05C9.
Ha leemeljük a fedőlapot, azt látjuk, hogy a készülék belseje
szinte teljesen üres. Az üzemmódkapcsolókat az előlapra szerelt
nyomtatott áramköri lapra erősítették, a kijelzővel és az azt vezérlő
áramkörökkel együtt. A többi áramkört egy nagyobb lapra vitték fel, de
abból nem sokat látunk, mert a nagybonyolultságú IC-k a panel alján
helyezkednek el. A doboz műanyagból készült, csak az előlapja fém.
Méréseinkhez
Szemben az 1-bites (MASH) Technicsekkel, ez a Philips még
sokbites, de mérési táblázatunkból a különbség nem fog kiviláglani.
Nézzük az egyes paramétereket.
A kimenetek feszültség/impedanciái rendben vannak, a linearitás
úgyszintén, csak a két alsó jelszinten mértünk számottevő eltérést. A
frekvenciajelleggörbe szép, egyenletes, a 10kHz fölötti szintingadozás
mértéke talán ha egy tizeddecibel(!) lehet. Az áthallási csillapítás
végig az egész sávban kitűnő.
A dinamikatartomány és a jelzaj arány kifogástalan, bár utóbbi egy
hajszálnyival elmarad a specifikációtól.
Az intermodulációs torzítás mínusz 10dB kivezérlésen kisebb is
lehetne (ezt a paramétert egyébként sem a kezelési útmutató, sem a
szervizkönyv nem specifikálja). A harmonikus torzítások átlagosak.
A négyszögjelek élein a berezgések szimmetrikusak, csak az
5512Hz-es képen látszik némi aszimmetria.
A hibajavító rendszer jól működik. A hozzáférési idő átlagos.
Összefoglalva: minden szempontból egyenletes, átlag feletti
teljesítmény, hasznos szolgáltatások.
Technics SL-P170
Bár típusszáma magasabb, előbbre vesszük, mert ez egy kicsit
régebbi modell (egy éve van forgalomban), a következő két készülék
viszont vadonatúj és ugyanannak a családnak a tagja. Kategóriájukat
tekintve egyébként nagyjából azonosak. Mind a három gép egybites,
MASH-rendszerű. (MASH: Multi-Stage-Noise-Shaping, lásd róla idei első
számunk "1 bit lesz?" című cikkét.)
Kezelése, szolgáltatásai
Külsejét tekintve jellegzetes Technics, toronyba is beépíthető.
Önálló távvezérlő nincs hozzá, de távvezérelhető a Technics
receiverekkel (pl. SA-GX100L és 200L).
Baloldalt a lemeztartó, középütt a sokfunkciós kijelző az
üzemmódkapcsolókkal. Jobboldalt a 3 sorban elhelyezett 3-3 gombbal
lehet életbe léptetni a funkciókat.
Akárcsak a Philips, a Technics is gondol a magnósokkal, amennyiben
a kazetta játékideje alapján a gép "megszerkeszti" nekünk az "A" és
"B" oldal programját, hogy a szalagot a lehető legjobban
kihasználhassuk. (Ha a magnót megfelelőképpen előkészítettük
felvételre, és van rajta szinkron szerkesztő-csatlakozó, mint a
kétkazettás Technics deckeken), akkor a CD-játszó indítására a magnó
is elindul, a kazetta végén mind a két gép megáll, hogy oldalcsere
után folytatódjék a felvétel. A CD-játszó még arra is gondol, hogy a
műsorszámok között maradjon egy 3 másodperces szünet, tekintettel a
magnó zenekereső funkciójára.
Feltehetőleg szintén a magnósok kedvéért találták ki az
automatikus műsorkereső funkciót (Auto Cue). Ilyenkor egy-egy
műsorszám lejátszása után a készülék lejátszási készenléti állapotba
helyezkedik, és gombnyomásra a következő számmal folytatja a
lejátszást.
Akárcsak a Philipsen, itt is összesen 20 műsorrészletet lehet
programozni. És ezen a gépen is van "ismétlés" funkció.
A kijelző szinte bármit megmutat: a műsorrész sorszámát, a még
hátralévő, vagy a már eltelt műsoridőt, a műsorrészből hátralévő időt,
illetve, ha úgy akarjuk, a lejátszás kezdete óta eltelt időt. A
kijelző alján egy számsor világít (1-15), és ahány műsorrészt
lejátszottunk, annyi szám fog kialudni. A kijelző még a szerkesztéssel
kapcsolatos tudnivalókról is tájékoztatást ad.
A készülék hátoldalán 1 pár RCA csatlakozóhüvely a hangfrekvenciás
kimenet. Két 3,5mm-es Jack hüvely közül az egyik a távvezérelhető
Technics receiverrel kapcsolhatja össze a CD-játszót, a másik pedig a
Technics kazettás deckkel, a már említett szinkronszerkesztéskor. (A
kétfajta csatlakozókábelt mellékelik.)
Felépítése
A fotodiódákról jövő, majd felerősített jelet a szervo-erősítő IC
dolgozza fel (AN 8373S), aztán a szervo-processzor következik, ennek
kimenete vezérli a digitális szűrőt és a D/A átalakító IC-t. Ez az MN
6474 típusú IC készülékünk különlegessége, itt történik a MASH-elv
szerinti 1-bites jelfeldolgozás. Kimenetén már analóg jelet kapunk,
ezt kétfokozatú IC-s erősítő adja a kimenetre. Természetesen ennek a
gépnek a vezérlését is mikroprocesszor végzi. Megtaláljuk a gépben a
szokásos áramköröket: a kijelző-működtetőt, valamint azt, amelyik a
letapogató rendszert vezérli.
A CD-játszót fémdoboz zárja magába. Belsejében szép rend
uralkodik. Noha a három áramköri lap nagyon sok alkatrészt tartalmaz,
az egész valahogy nem tűnik zsúfoltnak. A paneleket bontható
csatlakozókkal kötötték össze, (esetleges) javításuk így viszonylag
egyszerű lesz.
Méréseinkhez
A kimenő feszültség nagyobb a megszokottnál, 0dB-s kivezérlésnél
általában 2V (vagy valamivel kisebb) feszültség adódik, de ez még a
gyöngébb minőségű erősítőket sem vezérli túl. A linearitás kitűnő,
-90dB-n is csak 1dB az eltérés. A jel-zaj arány és a dinamika
kifogástalan.
A frekvencia-jelleggörbe viszont 5kHz fölött már ugyancsak
lekonyul, éppen-hogy teljesíti a specifikációt. Persze, a diagrampapír
osztása most nem 50, hanem csak 10dB, a hiba sokkal kisebb annál, amit
az analóg világban megszoktunk, nem kell megijedni tőle, de mi azért
egyenesebb átvitelt vártunk. Az áthallási csillapítás a magasabb
frekvenciákon romlik, de így is elegendő.
A teljes harmonikus torzítás alacsony, csak a kis jelszinteken nő
fel. Szintén igen csekély a különböző frekvenciákon mért torzítás.
Ebből a szempontból a Technics lényegesen jobb a Philips CD-614-nél.
A négyszögjel-átvitel megfelelő, de a berezgések erőteljesek, és
csak lassan csillapodnak.
A hibajavító rendszer jól működik. A hozzáférési idő átlagos.
Összefoglalva: a gyöngébb frekvenciaátviteltől eltekintve, az
eredmény tisztességes. A gép szolgáltatásai viszont mindenképpen átlag
felettiek.
Technics SL-PG 100, SL-PG300
Együtt tárgyaljuk őket, mert fölöttébb hasonlítanak egymásra.
Elektromos felépítésük (és a specifikációjuk) gyakorlatilag azonos,
csak a szolgáltatásaikban térnek el itt-ott. Mint már utaltunk rá,
ezek is 1-bitesek (MASH-rendszerűek). A szemléletesség kedvéért előbb
a különbségeket fogjuk felsorolni.
Kezelésük, szolgáltatásaik
A nagyobbik modellből indulunk ki. Van rajta szintszabályzós
fejhallgató kimenet, vannak számgombjai (1-10), tehát könnyebben lehet
vele programozni, és van digitális (optikai) kimenete. Gyakorlatilag
minden funkciója távvezérelhető. A távvezérlővel egyebek között meg
lehet ismételtetni a műsor tetszőleges részét, s be lehet állítani a
kimeneti szintet.
A többi már közös bennük. Bal oldalt a korongtartó fiók, középütt
a kijelző (többfunkciós, természetesen), alatta az üzemmódkapcsolók
sora (a nagyobbik készüléken ezek felett helyezkednek el a számgombok,
jobb oldalt pedig 3 sorban 4-4 gomb, a különféle funkciókhoz rendelve.
Mint az előző típus, ez is megkönnyíti a magnósok dolgát, "méretre
szabja" a műsort (a kazetta időtartamának megfelelően), sőt, ha a
szalag végére nem fér rá minden, az utolsó számot lekeverhetjük,
egyenletesen lehalkíthatjuk (Time Fade). Megfordítva a dolgot: ha a CD
műsora nem tölti be teljesen a szalagot, újabb ezüstkorongokat
tehetünk fel, és folytathatjuk a másolást, a gép nem felejti el, amit
eddig megtanult, és az új műsort hozzászerkeszti a régihez (Disc
Link).
A programhelyek száma 20, és a programot ismételni is lehet, akár
véletlenszerű sorrendben is. Lejátszás közben módosíthatjuk is a
műsort, törölhetjük a nemkívánt programrészleteket.
A Peak Search elnevezési funkció arra való, hogy gyorsan
végigszaladjunk a műsoron, és megkeressük a csúcskivezérlést. Ez
szintén a magnósokat szolgálja. Megtaláljuk a Technicseken az
automatikus műsorkereső funkciót is (Auto Cue), amelyről az előző
típusnál már szóltunk. A kijelző is nagyjából ugyanazt tudja, mint a
170-es típuson. Sőt, a hátlap kiképzése is ugyanaz, azzal a
különbséggel, hogy az SL-PG300-on elmarad a távvezérlő csatlakozó (van
saját távvezérlője), viszont megjelenik rajta a fényvezető kábel
csatlakozója (Digital Out Optical).
Felépítésük
Mint mondtuk, lényegében egyformák. A komplett futóművek is
azonosnak látszanak. A fotodiódák jelét a nagyfrekvenciás erősítő után
a szervo-erősítő IC-re vezetik (AN 8800SCE2), aztán a digitális
jelprocesszor következik (MN 6626), illetve a digitális szűrőt és a
D/A átalakítót magában foglaló IC (MN 6477T2). Az utóbbinak
hangfrekvenciás kimenetére aluláteresztő szűrőt tartalmazó IC-s
erősítő kapcsolódik, s annak jelét kapjuk meg a kimeneten.
A vezérlést, a fluoreszcens kijelző működtetését, a fiókmozgató
motor erősítőjének vezérlését és a távvezérléssel kapcsolatos
feladatokat egyetlen mikroprocesszor látja el (MN 187164PKZ). Hozzá
csatlakoznak a kezelőgombok kapcsolói is.
Érdekessége a két Technicsnek a digitális szervo processzor. Ezzel
a megoldással mi most találkoztunk először. Lényege a következő. Az
eddigi, hagyományos készülékekben a fotodiódák felerősített jelét
analóg módon dolgozták fel a fokuszáló, sávkövető, kiolvasófej-mozgató
motor vezérléséhez. A Technics SL-P170-ben ezt egy AN 8374 típusú IC
végezte (összesen 6 potenciométert kellett beállítani hozzá a gyártás
- vagy a javítás - során). Az új digitális szervo rendszerben a
fotodiódák analóg jelét 8 bites analóg/digitális átalakítóra vezetik,
a digitális jelet dolgozzák fel, majd visszaalakítják analóg jellé, és
ezzel vezérlik a tekercseket. (Ezt az egész oda-visszaalakítást
egyetlen IC végzi, egy MN 6650) A teljes beállításhoz egyetlen
potenciométer szükségeltetik; a beállítási procedúra is sokkal
egyszerűbb, és kevesebb műszer kell hozzá. Igaz, ez főleg a
szervizszakembereket érinti, de ha pontosabban fog működni a
sávontartás, megbízhatóbbak lesznek a készülékek, és ez már
mindannyiunkat érdekelhet.
Ezeknek a készülékeknek is fémből készült a dobozuk. Áramköreik
rendezettek - igen szép munka.
Méréseinkhez
Itt azért már külön szólunk róluk, nehogy gabalyodás legyen.
SL-PG100. A feszültségek és az impedanciák megfelelőek, a
linearitás nagyjából átlagos. A frekvenciajelleggörbe magasban nagyon
szépen viselkedik, 20kHz-en csak 0,15dB az eltérése (nem pedig ±1dB,
ahogy ez a specifikációban áll). Az áthallási csillapítás végig
közepes. A torzítások is átlagosak. A négyszögjeleken és az
impulzusfotón némi aszimmetria fedezhető fel. A hibajavítás jó, a
hozzáférési idő átlagos.
Összegezve: átlagos gép, különösebb hiba nélkül. Szolgáltatásai
viszont átlag felettiek.
SL-PG300. A feszültségek és az impedanciák rendben vannak. A
linearitás -60dB-ig jó, ámde ez alatt a szint alatt hasznos jelet már
alig találunk, a mért értékek a szelektív mérés sávjába eső zajból
adódnak. (A másik két típusnál legalább fel lehetett fedezni
valamiféle jelszerűséget...) A frekvenciaátvitel kísértetiesen
hasonlít a 170-es modellére (holott az egy másik család tagja), 5kHz
fölött már esik a görbe. Az SL-PG100 itt klasszissal szebbet produkál.
A zajok megfelelőek, a dinamikatartomány ezen a gépen a leggyengébb
(de még mindig elfogadható). Az intermodulációs torzítás a mérési
határ alatt volt, a műszer mért ugyan valamit, de főleg
zajkomponenseket, ezért nem adtunk meg számszerű értéket, mert
félrevezető lett volna. A többi adat olyan, mint amit a kisebbik
modellen mértünk.
Összegezve: vegyes kép, felemás eredmény. Előnye viszont ennek a
gépnek a szép külseje és a sok praktikus szolgáltatása.
Szeánsz
Magyarázkodnunk kell. A négy készülék közül az egyik, a régebbi
kiadású Technics SL-P170 hónapokkal előbb járt nálunk, nem
találkozhatott a másik hárommal; ha össze akarjuk vetni őket,
"hasalnunk" kell.
Annál is inkább, mert a két szeánsznak már a körülményei sem
voltak azonosak. Eddigi etalonunk, a Denon DCD-820 már sehol sem
kapható. Az első szeánszra még meg tudtuk szerezni egy jó karban
tartott példányát. Később ez a kölcsönkérés annyira nyűgössé vált,
hogy egyszer és mindenkorra eltekintettünk tőle. Kupaktanácsot
tartottunk, és úgy határoztunk, hogy ideiglenesen a Rotel RCD-855-öt
választjuk támpontnak. (Szubjektív tesztjét lásd a HFM 1991/1.
számában. Ismeretes, hogy ennek a gépnek Angliában is igen jó sajtója
van.) Nem akarjuk rögtön etalonnak kikiáltani - átmenetileg ő fog
szolgálni az összehasonlítás alapjául. A Denonnál mindenesetre
magasabb mércének számít.
A tesztműsort a szokásos körből válogattuk: minden esetben a perui
népzenével kezdünk (az "Andok-zenével" az Opus3 demólemezről), és
mindig feltesszük a jóhangú Trini Lopezt ("Ha volna egy kalapácsom".)
Gyakori zenénk a Carmen, alkalmilag megpróbálkozunk balettzenével (a
Hattyúk tava Rózsa-keringőjével), musical-lel (a West Side Storyból a
"Quintet"), a Dorian demólemez lantkísérte reneszánsz szopránjával,
újabban a mikrofonművész James Boyk zongorájával stb.
Egy újítás (amely a legkevésbé sem új): ha van a tesztkészülékről
sommázható ítéletünk, azt kiemeljük, és kiírjuk nagybetűkkel. Ezt
bizonyára sokan örömmel fogadják, abban a reményben, hogy akkor a
többit talán már nem is kell elolvasniuk. Óvni szeretnénk őket: a hifi
sokkal komplexebb jelenség, semhogy három szóval el lehetne mondani az
Igazságot ("csakis az igazságot, egyszersmind a teljes igazságot",
ahogy a bíróságon várják). A szeánsz teljes jegyzőkönyve, a zsűrorok
lelkendezésével-bosszankodásával-kínlódásával-önmarcangolásával sokkal
mélyrehatóbb jellemrajzot ad egy-egy készülékről. Ebből derül ki
igazán, hogy milyen erényeket várhatunk tőle, s hogy milyen bűnöket
kell neki (kényszerűen) megbocsátanunk.
*
PHILIPS CD-614
Kissé jellegtelen.
Gyakran lendületes,
dinamikus: Nem eléggé
definiált, de
igen jól hallgatható.
Előbb sok minden nem tetszett benne (fedett hangzás), de az
Andok-zenén és a zongorán ez a jobb. (Így is a Rotelre szavazok, de
csak éppen-hogy.) * A nagy különbség a magastartományban van. Ennek
kevesebb a magasa, mégis lendületesebb, dinamikusabb. A tere kisebb -
de jobban el lehet helyezni benne a hangszereket. A mélyei jobbak.
Színesebb, élettelibb. Érzem a hibáit, de emellett döntenék. *
Magasban tényleg kevesebbje van, de a mélye se több. Popzenén nyers,
az énekhangot forszírozza. Operán valamivel jobb, de ott kissé
kaparós. A perui népzenén feljött, kezdett tetszeni. A zongoránál
visszapártoltam a Rotelhez. * Világosabb tónus. A treble hiányzik (a
visszhang eltűnik), a vonósai nyersek, nem mondom, hogy "olcsó", de a
demó-zenéken egy kissé tétova, nincs eléggé megfogva. Viszont
meglepően jól popzenél, nyílt, világos, itt ez tetszik jobban. Operán
kissé jellegtelen, nem elég súlyos. Zongorán mintha nem a kellő
fázisban szólna, nincs eléggé megfogva. Ennek ellenére, számomra
hallgathatóbb.
Az etalon. Élénk, dinamikus, a vonósai és fúvósai egyaránt jobbak.
Viszont egy kicsit megváltoztatja a tér elrendezését. * Több és jobb
magas, tágasabb tér, de egy kissé steril. A mélye nem elég jó. Magasba
húz, hosszabb távon fárasztó. * Világosabb, fényesebb, sztereóbb.
Operán egyenletesebb, bár laposabb. Zongorán szebb, csengőbb. *
Testesebb, pregnánsabb, minden "összeáll", ez a jobb, de nem
klasszissal. Van a tónusában valami "sötét", amit nem szeretek. Ez is
durvábban szól a nagy gépeknél, de komplettebb. Operán megfogott,
tiszta szólamok, és egy kis rámenősség. A perui zenén szárazabb,
lényegretörőbb, kissé komor, nem elég légies. Zongorán fölényesen
jobb, a hangszernek megvan a helye, a tere, a visszhangja.
A Philips nem éri el a Rotel minőségét, de nem is marad el sokkal
tőle. Szimpatikus hang.
TECHNICS SL-P170
Hiányoznak a
finomságok, a sávszélek,
kissé komor tónus,
Viszonylag egységes,
hallgatható hangkép.
Lendületes, de kisebb a tere, inkább középre tömörül. Szerényebb
képességű, de amit tud, azt időnként meggyőzően adja elő.
Mélyben-magasban gyengébb, prezenszes, hiányolom a szólista és a gitár
felhangjait, a szoprán altos. * Komorabb mélyek, keményebb hang. A
basszus egybefolyik, mormolássá válik. A közepe forszírozott. De
egészében véve tisztességes, nincs túl sok bántó hibája. * Az Andok
egészen jó, de összemos, nem válik szét. A West Side Story élénkebb,
hangosabb, de nem válik a javára: nyersebb is. A szoprán éles, és
amikor magasban erőlködik, akkor a CD-játszó még rátesz egy fémes
színezetet.* Popzenén harsányabb, csengőbb, definiáltabb. Jobban
tetszik. Még a fárasztó hatása is kisebb. Ez így együtt nagyon
bíztató. Később: a magasátvitele kissé kurta, de az egész hangkép
egészséges. Az Andok-zenén a tónus nem elég magas, a színpad nem elég
tágas, a pánsíp nem énekel szépen. Túl általános. A West Side Story
nagy drámai csúcspontja ezen a gépen nekem megint jobban tetszik.
Definiáltabb, a szólamok legalábbis kivehetőbbek. Itt-ott hiányolom a
finomságokat. Biztos bennem van a hiba, de én erre a gépre szavazok.
Az etalon. Szélesebb tér. Érződik az Andok levegője. Jobb mélyek
és magasak, jobb csörgők és dobok. Szopránosabb szoprán. * A mélyei
nemcsak tovább mennek, de megfogottabbak is. Levegősebb. A hangszerek
megkülönböztethetők. Nagyobbak az energiák. Az énekhang tisztább,
csengőbb, szárnyalóbb. * Mindenben finomabb. Dinamikusabb. A csörgők
életszerűbbek. Levegős. A szopránon itt is megvan a fémes színezet, de
nem annyira bántó. * Semleges, átlagos, kiegyenlített, némi
dinamikahiány, nem elég definiált. A dél-amerikai zenén azonban ez
emlékeztet jobban a megszokott hangképre. A felső regiszter
csillogóbb, fényesebb. A felső basszus azonban nyomja a fülem. A
muzikelen definícióhiány, a középmagasak durvák, a felső basszust
sokallom, az egész túl lágy, túlságosan elomló. A reneszánsz dalon is
mosottabb, össze- és szétfolyik, nekem túl mesterséges.
Szavazatarány: 3 - 1 (az etalon, azaz itt a Denon javára).
TECHNICS SL-PG100
A sávszéleken kiemel,
majd lekonyul.
Rockzenére igen jó.
Lágy tónus.
Ennyi pénzért
meglepően jó hang.
Kisebb dinamika, kisebb tér. Fojtottabb, komorabb. Mellékzörejek
(nem tudom, természetes forrásból származnak-e). Nem szeretem. *
Olcsó, szerény. A magasa nem cseng ki. A sávszéleket levágja. Kicsit
harsány, nem elég finom. De lendületes, dinamikus, el lehet hallgatni.
Meleg hangzás. * Tudom, hogy a Rotel a jobb, de nekem a Technics
tetszik jobban. Valahogy puhábbak a mélyei, néha dinamikusabbnak hat.
Popzenén csengőbb; enyhe magaskiemelés, plusz mélyemelés, aztán a sáv
mindkét szélén lekonyul: inkább rockzenére jó. De az opera is élénk,
dinamikus. Még Csajkovszkijon is elmegy, de ott már túl harsány. * Na
hálistennek, már azt hittem, egyedül én vagyok habókos. Meglepően jó
hang - fele áron! Átlagos, kiegyenlített hangkép. Picit szűk (minden
tekintetben, a basszusa is hamar elfogy), de elegendően lágy. Inkább a
finomságokat hiányolom. Hallgatható, csak nem elég izgalmas. A
szólamokat már nehezebben hagyja követni, kicsit összemossa őket. A
vonósok kevésbé bántóak (a tuttiig - ott már visítanak).
Az etalon. Mélyebbre megy, a hangszerek különválnak. Közelebb a
megszokotthoz. Szélesebb sáv. Világosabb, megnyugtatóbb. Hallom a
triangulumot. * Sokkal tágasabb tér, finomabb hangzás, sávszélek - de
tartózkodó, hűvös hangkép. Már tudom, mi a baja: nagyobb a tere
szélességben és mélységében is, de a színpad közepe kiürül. Így is
lényegesen jobb. * Egyenletesebb, fegyelmezettebb. Néha nagyot szól,
máskor viszont laposabb. Érzem, hogy jobb - és mégis fenntartásaim
vannak vele szemben. * Sokkal több magas: felhangdúsabb. A tapsok csak
úgy röpködnek a levegőben. Teret betöltő hang, jól követhető
szólamokkal, de picit markánsabb, mint ahogy én szeretem. Néhol nyers;
pregnáns, van benne valami tolakodó. A beütései sokkal erőteljesebbek.
A tónusa egy kissé sötét.
Szavazatarány: ez is körülbelül 3-1, az etalon javára, de egyrészt
az etalon most erősebb, másrészt az SL-PG100-zal négyünk közül ketten
is szimpatizáltak, és ez talán jelent valamit.
TECHNICS SL-PG300
Javuló sávszélek.
A finomságok hiányoznak.
Meleg tónus, kissé
forszírozott magasakkal
Kevesebb magas és mély. Tompább, de vannak szimpatikus
tulajdonságai. Egyes részleteken tetszik (jobban, mint a 100-as). *
Hasonlít a 100-ashoz, de javultak a sávszélei. Még nem az igazi.
Meleg, kellemes, a tere kisebb, tömörebb - el lehet hallgatni. * Most
is azt mondom: van a Technicseken egy magas- és egy mélykiemelés,
amely most valamelyest csökkent, a sáv pedig szélesedett. Közeledik a
Rotel felé. Élénk, a magasa kissé csörög, forszíroz, de a Csajkovszkij
hárfája csudajó lett tőle. Tudván tudom, hogy a Rotel a jobb, nekem
megint a Technics tetszik jobban. * Nekem hol így, hol úgy. Közeledett
a Rotelhez, markánsabb lett, nem annyira testetlen, egyes szólamok
megjöttek. A finomságok még mindig hiányoznak. Operán azért már érzem,
hogy olcsó: reszelős, grízes. A beütést keveslem. Jobb a 100-asnál, de
kevésbé tetszik.
Az etalon. Továbbra is minden szempontból jobb - habár nagyon
nehéz dolog választani két nemtetsző dolog között. * Mélyben-magasban
jobb, részletezőbb, kulturáltabb - de nem volnék vele maradéktalanul
boldog. * Egyenletesebb, részletezőbb, tiszta, nyugodt. * Sokkal
komolyabb erényei vannak, de hiányzik belőle az a meghittség, ami a
komolyabb gépekből sugárzik. Operán sokkal jobb, de néhol sokallom.
Rámenős. Néha kicsit ordibálós.
"Javult az előzőhöz képest" - és valahogy mégsem szerettük. Nem
bántuk meg hogy bajlódtunk ezekkel a CD-játszókkal. Mert egyik sem
Legjobb Vétel de mind a négy Becsületes Vétel. A két olcsóbb közül
inkább a Technics SL-PG100-at, a két drágább közül inkább a Philips
CD-614-et ajánljuk.
*
Rotel erősítők
Ezt a tesztet feltehetőleg sokan várták. Sőt: sokan reklamálták
is, mondván, miért tesztelünk annyi tömegcikket, miért nem válogatunk
az ismert (elismert) márkák közül, hiszen azokat ma már Magyarországon
is meg lehet találni az "audiofil kereskedőknél". Ilyenkor gyakran
említették a Rotel nevét is. Ennek a japán, illetve tajvani bejegyzésű
cégnek sikerült az utóbbi években meghódítania a brit piacot, ha nem
is a drága, de legalább az alapfokú készülékeivel - igaz, nálunk már
azok is egész nívós hifinek számítanak (és felemésztik az átlagember
2-3 havi bérét). Néhány évvel ezelőtt mi már meghallgattuk a Rotel
alaptípust, az RA-820 akkori változatát. Ez a gép (akárcsak a vele
egykaliberű NAD 3020) szüntelenül módosításokon esik keresztül, így
aztán a betűjelzése időről-időre megváltozik. Tesztünk tárgya az
RA-820AX, illetve a nála nagyobb teljesítményű (és ugyancsak folyvást
fejlesztés alatt álló) RA-840BX4. Az előbbi körülbelül 20, az utóbbi
35 ezer forintba kerül. Országszerte több helyen is kaphatók
(Budapesten például a Belgrád rakparti RAMOVILL Hifi Áruházban).
Nekünk a tesztpéldányokat az importőr Zebraudio adta kölcsön, amiért
is itt mondunk neki köszönetet.
Rotel RA-820AX
Egyszerű, minden fölösleges szolgáltatást és sallangot mellőző
fekete készülék. Névleges kimeneti teljesítménye 2x30W 8 ohmon.
A specifikációban azt is megadják, mekkora teljesítményre
számíthatunk 4 ohmon. Ebből arra lehet következtetni, hogy erősítőnk
ezzel a terheléssel is működni fog. Ami azért érdekes, mert az idegen
nyelvű kezelési útmutatóban felhívják a figyelmünket, hogy 8-16 ohmos
hangsugárzót használjunk. Szerintünk az RA-820-ra nyugodtan
ráköthetjük a 4 ohmos hangsugárzókat; ezt azért merjük megkockáztatni,
mert mi már ismerjük a mérések eredményét. De haladjunk szép sorjában.
Kezelése, szolgáltatásai
Az előlapon semmi olyasmit nem találunk, amiről a Hifi Magazinnak
akár az újsütetű olvasói is ne tudnák, mire való. Három nagyszintű
bemenet (CD, Tuner, Aux) és természetesen MM bemenet (Phono) között
választhatunk. A hangerőszabályzón és a balansszabályzón kívül
hangszínszabályzókat is kapunk, ezek szabályozási tartománya csekély,
és ki is lehet iktatni őket (nagyon helyes!). A hangszín-kiiktatógomb
egyben monó-kapcsoló is - érdekes párosítás, ilyennel még nem
találkoztunk. Az erősítőre 2 pár hangsugárzót lehet kötni, ezek között
egy téglalap-alakú gombbal választhatunk. Van a gépen monitorkapcsoló
(azok számára, akiknek háromfejes a magnójuk), valamint fejhallgató
kimenet is, utóbbi a szabványos 6,3mm-es Jackhüvely.
A hátlapon összesen 6 pár harang- (RCA) csatlakozó-aljzat,
valamint 4 pár csavaros-szorítós hangszóró-csatlakozó. A fono-bemenet
mellett földelőcsavar.
Felépítése
Elektromos felépítése jól áttekinthető, az elvi kapcsolási rajzon
semmi különlegesség amire érdemes volna felhívnunk a műszaki
érdeklődésű olvasók figyelmét. A fono-rész egyetlen IC, a korrekció a
negatív visszacsatoló ágban helyezkedik el.
A nagyszintű bemenetek jele egy IC-s erősítő fokozatra kerül, majd
a kiiktatható hangszínszabályozó hálózatra és onnan a diszkrét
tranzisztorokkal megépített teljesítményerősítő-részre. Ez
áramgenerátoros differenciál erősítővel kezdődik; meghajtó,
munkapontbeállító és stabilizáló áramkörrel folytatódik, és a
komplementer meghajtó, illetve teljesítménytranzisztorokkal végződik.
Erősítőnk csatornánként összesen 11 tranzisztort tartalmaz.
A végerősítő kimenetét 4A-es olvadó biztosíték védi zárlat és
túlterhelés ellen. A végfok ±37V tápfeszültségről üzemel, a
puffer-kondenzátorok (2 darab) 6800µF-osak. A többi áramkör ±19,4V-ot
kap, két darab soros áteresztő stabilizátorról. A hálózati
transzformátor hagyományos kivitelű, nem toroid.
Az erősítő belső felépítése tiszta, áttekinthető, rendezett.
Átgondolt konstrukció benyomását kelti.
Méréseinkhez
A specifikáció alapján közepes teljesítményű, az átlagosnál jobb
képességű készüléket várhatunk. De azért feltűnt nekünk néhány
furcsaság a gyári adatok között. Például a maximális bemeneti
feszültséget az indokoltnál nagyobb torzítással határozzák meg (0,5%
az előírásokból adódó 0,08% helyett), és így persze kedvezőbb értéket
kapnak. De ne tulajdonítsunk ennek nagy jelentőséget, már csak azért
se, mert a kis Rotel a laboratóriumban is igen jól vizsgázott.
A bemeneti feszültségek/impedanciák megfelelőek. (Valójában a
nagyszintű bemeneteken jó lenne legalább 47 kohm-ot kapni, de a
korszerű készülékeken tényleg 20 kohm körüli érték adódik.) A
magnókimenet feszültég/impedanciájával sincs baj. A maximális bemeneti
feszültség (azaz "túlvezérlő feszültség"), amelyről már szóltunk, még
0,08% harmonikus torzítással határolva is kitűnő érték.
A Rotel RA-820AX jellemző kimeneti teljesítménye bőven
túlteljesíti a 2x30 wattot, és 4 ohmon már igen tekintélyes. A
specifikáció itt 50W-t ad meg, 1% torzítással határolva, nekünk csak
48W adódott, ez egy hajszálnyival kevesebb. A 110 wattos zenei kimenő
teljesítményt azonban nem tudjuk tanúsítani, mi kevesebbet mértünk.
Igen alacsony a teljes harmonikus torzítás, messze kisebb, mint
0,08%. A kimeneti teljesítmény függvényében mért torzítás is alacsony.
Az intermodulációs torzítás viszont egy leheletnyivel magasabb a
kelleténél.
A kimeneti feszültség stabilitása kifogástalan.
A frekvenciagörbék is szépek (korszerű gépektől ilyeneket várunk
el). Kedvező a teljesítmény-frekvenciatartomány is: 0,08% torzításon
belül is igen széles sávot kaptunk. A fázis-frekvencia jelleggörbe
átlagos.
A balansz-szabályzó hatásossága megfelelő. A hangszínszabályzók
azonban még a szerény ±3,5 decibeles tartományt sem fogják át -
felmerül a kérdés, nem kellett volna az egész hangszínkört
kihagyni?...
Az áthallási csillapítás magas frekvenciákon is a kellő értékű. A
zaj-értékek megfelelően alacsonyak, bár MM bemenetről nem teljesítik a
specifikációt. (A gyáriak ezt a jellemzőt valószínűleg az USÁ-ban
használatos IHF szabvány szerint, tehát kevésbé szigorú módon mérik.)
Hangsúlyozzuk, hogy így sincs baj.
A négyszögjel-átvitel rendben volna, de kapacitív terhelésre az
erősítő berezgéssel válaszol. A különbségi torzítás nagyszintű
bemenetről mérve 50kHz után felszökik, de nem túl magasra. A hangszedő
bemenetről pedig éppen csak 0,1% fölé emelkedik, 200kHz-en.
A kimeneti teljesítmény a komplex terhelés hatására alig változik,
a "kockadiagram" majdnem szabályos alakzat marad.
Összefoglalva: minden pontján korrekt masina, igazából nem is
találtunk rajta kritizálni valót.
Rotel RA-840BX4
A 820-as bátyja, izmosabb kiadása: teljesítménye 2x50, 4 ohmon
2x80W, és van rajta MC-bemenet is. Minden más tekintetben ugyanaz,
mint a kisebbik, még a kezelőszervei is nagyjából ugyanott vannak.
Kezelése, szolgáltatásai
Néhány különbséget azért felfedezhetünk köztük. Először is, itt
már elhagyták az önálló balansz-szabályzó, s ehelyett a
hangerőszabályzót képezték ki kettős forgatógombbal. Magnó ki- és
bemenetből kettő van (a monitorgomb mindkettőt kapcsolja), és az AUX
bemenetet is megkettőzték. Sőt, még egy video be- és kimenetet is
tettek a gépre. (Továbbá: az AUX bemenetek közül az egyikhez még egy
kimenet is járul, ez afféle harmadik magnó-csatlakoztatási pont, a
másik AUX-ot pedig videó-bemenettel kombinálták. Hifistát talán
kevésbé érdekli a bőségnek ez a zavara, dehát egyre jobban terjed a
videózás, és a képvadászoknak bizonyára szükségük lehet rá, hogy a
hangot is ide-oda futtassák a készülékek között. A hifi erősítő
kétségtelenül sokat lendíthet a videómagnók hangján - ha egyébként nem
hifi-berendezésen, hanem tv-készüléken keresztül hallgatták volna.)
A hátoldalon összesen 11 pár RCA hüvely; a hangszedő és a CD
bemenet csatlakozója aranyozva van. A fono bemenet fölött egy aprócska
tolókapcsolóval MM-ről MC-re válthatunk. Mint érdekességet
megemlítjük, hogy míg a hangfrekvenciás bal és jobb csatornát fehérrel
és pirossal, a videócsatlakozókat sárga színnel jelöli a nemzetközi
színkód, és ezen a készüléken is így jelölték.
Felépítése
Ebben viszont már nem sok hasonlóságot mutat az RA-820AX-szel. A
hangszedő jelét egy előerősítő IC fogadja (erősítésének mértékét
változtatni lehet a hátoldalon elhelyezett MM-MC kapcsolóval). A
korrekciót egy újabb IC végzi. Az innen, illetve a bemenetekről jövő
jelet további IC erősíti, s táplálja a hangszínszabályzó áramkört.
A teljesítményerősítő rész áramgenerátoros differenciál erősítővel
kezdődik. Diszkrét elemekből alakították ki, összesen 17
tranzisztorral csatornánként. A végerősítőt 5A-es olvadó biztosító
védi zárlat ellen.
A hálózati transzformátor toroid kivitelű, és árnyékolóbúra védi.
A puffer-elkók 10000µF-osak. A végerősítő ±41V tápfeszültséget kap, a
többi áramkör pedig ±18 voltot, egy-egy soros áteresztő stabilizátor
tranzisztorról. A teljesítményerősítő első része +41V-ot kap, de külön
egyenirányítóról, feltehetően azért, hogy függetlenítsék ezt a részt a
tápfeszültségnek a terhelést követő változásaitól. A hangsugárzó
kimenetet (2 tranzisztorral működtetett) relé kapcsolja a
végerősítőre. Az a szerepe, hogy megóvja a hangsugárzót a bekapcsolási
tranziensektől.
Méréseinkhez
A bemenetek feszültsége/impedanciája nagyjából rendben van. (A
magnó kimeneté is.) A maximális bemeneti feszültségek teljesítik az
előírást.
A jellemző kimeneti teljesítmény 4 ohmon, 1% torzítással határolva
némiképp elmarad a specifikált 80W-tól. A zenei kimenő teljesítmény
pedig lényegesen kisebb a prospektusban megadott 180W-nál, amely
szerintünk inkább csak elvi alapon kiszámított érték lehet.
Érdekes, hogy a teljes harmonikus torzítást mennyivel magasabbra
specifikálják, mint a kisebbik erősítőn. A torzítás valóban magasabb
is, de nem annyival. A kimeneti teljesítmény függvényében mért
torzítás végig alacsony. Magas viszont az intermodulációs torzítás:
sokszorosa a specifikált 0,3%-nak.
A frekvencia-jelleggörbék nagyszintű bemenetről egészen magasra
futnak (a -3dB-s pont 200kHz táján van), fono bemenetről hasonlóképp,
habár ott a mélyátvitel szűkebb, 20Hz-en lényegesen meghaladja a
0,3dB-s határértéket, amelyet a gyár specifikált. MC hangszedőről
mérve kedvezőbb a jelleggörbe. A fázis-frekvenciagörbe olyan, amilyet
az előzők alapján vártunk. A teljesítmény-frekvenciatartomány szűkebb,
mint a kisebbik erősítőé volt.
A zajok rendben vannak (bár itt is ugyanazt a megjegyzést
tehetjük, mint az RA-820AX-nél: a gyáriak kevésbé szigorú szabvány
alapján mértek). Az áthallási csillapítás kicsit gyöngébb, mint a
820-ason, de azért kielégítő.
A négyszögjel-átvitel átlagos, kapacitív terhelés hatására
berezgés keletkezik.
A különbségi torzítás mind a két bemenetről mérve meglehetősen
alacsony.
A komplex terhelés függvényében mért kimeneti teljesítmény is
egyenletes, ez a gép nemigen zavartatja magát a kritikus
terhelésektől.
Összefoglalva a mérések eredményét: az RRA-840BX4 vegyes képet
mutat. Elegendően nagy teljesítményt szolgáltat, és nem érzékeny a
komplex terhelésre. A különbségi torzítása igen alacsony. Nem vagyunk
kibékülve az intermodulációs torzítás, valamint a különböző bemenetek
közötti áthallás mértékével (habár az utóbbi a gyakorlatban a
legtöbbször nem okoz gondot).
Szeánsz
Etalonunk ebben az árkategóriában a Denon PMA-320A, ezt az
erősítőt kellene a kis RA-820AX-nek megközelítenie-elérnie, a
Denon-nal egykategóriájú RA-840BX-nek pedig lehetőleg meg is vernie.
Lemezjátszók: a Linn Axis/Ortofon MC30S/T-2000, illetve a Pioneer
PD-91. Műsoron: Simon & Garfunkel - ha már Paul Simon éppen ekkor járt
itt Magyarországon! -, dzsessz-trió és Wagner (LP), Trini Lopez,
Muszorgszkij zongorán, Carmen (CD), valamint az Opus3 cég perui
népzenefelvétele mindkét médiumról. A nagyobbik Rotelnek önálló
MC-bemenete van, azt is ki fogjuk próbálni.
ROTEL RA-820AX
Szűk sávszélek,
középhang-kiemelés,
kissé zárt tér.
Nincs súlyos hibája,
gyakran igen szépen zenél.
A NAD 3020 kategóriája.
Jobb vétel,
mint az RA-840BX4
LP. Az első számnál még ezt vittem volna haza. A középmély
tartománytól felfelé igen jól különválasztja a hangszereket. A
dinamikai különbségekre "rájátszik", mesterségesen széthúzza őket. A
szólamokat hangsúlyozza. A rezesei szépek, de nincs tartása. Kellene
egy kis basszus. Így is várakozáson felül szerepelt. * Kicsit szomorú,
komor. A tere beszűkül, nem szárnyal, kevesebb részlet. Magasban vág.
A dinamikája szűkebb. * Az első két számon még ez tetszett jobban,
dúsan szólt, holott kevesebb a mélye. A középtartománya jól érződik.
Az Andok zenén levegősnek, dinamikusnak hallottam. A zongorán és
Wagneren már kiszerettem belőle. Jó erősítő, de a másik jobb. * Én is
az első két zenén szerettem jobban a Rotelt. Menőmanós-karakterű,
szerény, de jól együtt van, főleg a prezensztartományban - ott néha
megnyerő, hangszerszerű. Gyakran kellemesebb, de nem elég nagyvonalú.
Kellemes vonósok, pregnáns fúvósok, kicsit szűk színpad, itt kicsit
lelassul. Színezetten, de gyakran színesebben szól.
Az etalon. Előbb túl világosnak érzem, majd: magasban-mélyben
jobb, nem annyira élénk, de a magasai finomabbak, több felhang,
mélyben feltétlenül jobb. Picit nyeli a dinamikát. Sokkal szebb,
magávalragadóbb, szárnyal, részletező, hallom a magasakat, a fúvósai
ércesebbek. Levegős. Színpadszerű. Finomabb fúvósok, több részlet,
életszerűbb, az utolsó két zenén varázs és élmény. * Szélesebb sáv,
szélesebb színpad, világosabb hangkép, erősebb basszus. Hibája, hogy
néha (főleg a könnyebb zenéken) kissé lepuhul, elfakul, dinamikát
veszít. A komolyabb műfajokban izgalmasabb, nyüzsgőbb, nagyobb
energiát áraszt.
CD. Itt már sokkal gyöngébbnek hallom. Egyetlen zenei részleten
sem éri el a Denont. Nagy differencia! * Eltörpül. Letompít,
összeszűkül, veszít a lendületéből, el lehet hallgatni, de hamarabb
abbahagynám. A zongorája hangtompítós. A faütőket keresnem kell,
érdektelen, kevésbé izgalmas, kötelességszerű. * Lényegesen nagyobb
különbség. Tompább, kevesebb a levegője, szűkebb a tere, minden
tekintetben szerényebb, semmiben sem szimpatikusabb. * Számomra most
is tisztességesen zenél, bár most már én is több hibáját hallom. Nem
elég nagyvonalú. Viszont gyakran kevésbé fáraszt. Máskor: durvább, de
elevenebb. A színpada nem széles, de biztonsággal megvan a közepe. A
szóló zongora szerintem ezen volt az igazi. A basszusát (a legmélyét)
nagyon keveslem.
Az etalon. Egyenletes, finom, csengő, magas és mély, szellős,
lényegesen jobb. * Sokkal élethűbb. Már a tapson is. A zongorahúrok
zengenek, és nem is csak a húrok, hanem maga a hangszer. Kevésbé
mű-hang. A faütőkre rá lehet ismerni. A hangszerek zeneibbek. * Már az
első pár taktuson is jobb. Szélesebb sávú, nyugodtabb, levegősebb.
Magas, mély, dinamika, lendület. * Hát igen, szélesebb a tere, a
dinamikája, valódibb, kevésbé "digitális". De a tranziensei nem mindig
jók, egy-egy szólamot elúsztat, és időnként van valami fárasztó a
tónusában. Néha nincs közepe a színpadnak.
ROTEL RA-840BX4
A sávszélei
kevésbé javultak, mint
amennyivel az ára nőtt.
Változatlanul
a középsáv dominál.
Kellemes hangkép,
problematikus
Ár/Minőség mutató.
CD. (ha már az volt utoljára bekötve). Már elsőre is azt hallom,
hogy jobb az előző erősítőnél, és hogy a Denon felé mozdult:
határozottan jobb lett a magasa, a mélyei viszont csak keveset
javultak. Popzenén jó, a zongorája bágyadt, kopogós. Operán hatalmas
bajok. * Szó szerint ugyanaz. Hatalmasat javult, önmagában kellemes,
de még mindig gyöngébb. A taps kevésbé tetszik, a tere nekem
kétoldalas. Melegebb hangzás. Mind a négy számon és mindegyiken
egyformán szerényebb a Denonnál. A sávszélei hiányoznak, a dinamikája
csekélyebb. A magasa több lett, de az most meg bánt. * Nekem még
mindig inkább csak másféle erősítő, másféle iskola. Még mindig nem
merek dönteni. De feltétlenül jobb a kisebbik Rotelnél - és
karakterében tényleg közeledett a Denonhoz. Durvább, de elevenebb,
gyakran nagyobbat szól - lehet, hogy a középsávban kiemel. Emiatt
"közelebbről mikrofonoz". Operán mindenképpen gyöngébb: bár a vonósai
életszerűek, hiányzik a basszusa, kopog, kiürül.
Az etalon. Minden szempontból jobb, a differencia kisebb, mint az
előbb volt - csak biztosabban hallom. * (Nincs kommentár.) * Teresebb,
levegősebb, zeneibb, szárnyalóbb - de kisebb különbséggel. * Most is
vannak fenntartásaim. A szokásos módon szebb, finomabb, de néha
"leül", elveszti az érdekességét.
LP. Csúnyább zaj, érezteti, ha rossz a lemez. Komorabb, nincs
fénye, a dobseprőt jól hallom, de a felhangjai elvesznek. Önmagában
jól szól. * Egész jó, hallgatható erősítő. Közelebb kerültek
egymáshoz. De a sávszéleivel bajok vannak, a basszusa üt, nem hatol
mélyre, és a magasa sem cseng ki. * Kezdem kiismerni. Érzem, hogy jobb
a 820-asnál, és mégis, most már fáraszt. Van egy bizonyos "kellemes"
torzítása, de az nem előny. * Popzenén eleven, szép, kellemes,
megnyerő, kiegyenlített. A népzenén már szűkebb, keményebb, nem
annyira légies, túlságosan tárgyilagos. Differenciáltabb muzsikán már
feltűnik, hogy ez az erősítő is főleg a szólamokat hozza, nem pedig a
levegőt körülöttük. Lényegretörő. A zenészek jól játszanak, csak túl
szűk helyen. Kicsit fémes, a csörgők jók, a faütők nem.
Az etalon. Minden szempontból jobb, kevésbé torzít. Világosság,
fény, tisztaság. * Most is szélesebb sávú, de azért az operán most már
éreztem, hogy ennek sincs elegendő mélye. Továbbra is határozottan
jobb a Denon. Meggyőző. * A basszusa biztosan jobb, a sáv szélesebb,
viszont most is elveszítek néhány szólamot. Az Andok-zenén nagyon
szép. Operán nagyvonalúbb, zeneibb, van akkora tere, hogy a zenészeket
el tudja helyezni benne, a rezesek árnyaltabban szólnak, nem csupán
belerecsegnek a mikrofonba.
MC. Kevesebb mély, csörög, zajos, sehogy sem akar a zene
összejönni. Wagneren nyomott, fakó, elmegy a reze, a csillogása. A
tuttin a basszus borzasztóan kopog, rossz hallgatni. * A jellege
továbbra is megmaradt, a sávszélek hiányoznak, mélyhiány, prezenszes.
* Mindkét erősítőnek az MC-bemenet a leggyengébb pontja. A Rotel sokat
romlott, a differencia megnőtt. Elment a teteje, önmagában véve is
rosszul szól. * Ugyanaz, mint eddig, csak sokkal-sokkal rosszabb
minőségben. Lejjebb szállt, összébb ment, serceg és kopog. Teljesen
felborult a hangképe. Olcsó, erőszakos. Gyöngébb lemezjátszó.
Az etalon. Háát, éppenséggel ez sem hálálta meg, hogy kihúztuk
alóla a T-2000 trafót... Mégis, sokkal kevesebbet veszített; gyöngébb
lett, de azért még mindig elmegy (a Rotel nem!). Változatlanul ez a
jobb. * Még mindig lágyabb, finomabb, könnyedébb. Még mindig
elfogadható. * Ez is sokkal bánatosabb lett, a plafonja most vagy 3
méterrel alacsonyabb, de még mindig civilizált. Most klasszissal jobb.
*
KOMMENTÁRUNK
A Rotel erősítők csalódást okoztak, sokkal többet reméltünk tőlük.
Nem mintha rosszak volnának, de a mi érték- és ízlésrendünkben így is
csak közepes hely illeti meg őket. A zsűri három tagja minden esetben
a Denon mellett voksolt, a negyedik nem tudott dönteni, de utólag ő is
egyre inkább úgy érzi, hogy a többieknek volt igazuk.
(Játékszabályaink megengedik a tétovázást, az önmarcangolást és az
utólagos véleménymódosítást.)
Annyi tanulsága mindenesetre van a dolognak, hogy vélhetően
meggyőzi az Olvasót: nem is olyan egyértelmű, melyik céget tekintsük
"márkásnak", "igényesnek", "audiofilnek". A Denontól például semmivel
sem vártunk többet, mint mondjuk a Technicstől, és mégis, ez a cég egy
olyan készüléket (is) produkált, amely véleményünk szerint lényegesen
jobb a brit lapokban favorizált Roteleknél. Ez utóbbiakat sem tartjuk
éppen rossznak, de ismételjük: feltétlenül többet vártunk tőlük.
Látszólag ellentmondás feszül abban, hogy a két Rotel közül
egységesen a nagyobbikat tartjuk értékesebbnek, holott jegyzeteink
tanúsága szerint azt a gépet ítéltük meg szigorúbban. Az ellentmondást
azzal a magyarázattal lehet feloldani, hogy időközben kitanultuk a
Rotelek "sajáthangját", jellegzetes tónusát: a szűkebb
frekvenciaátvitelt, egy sajátos prezensz-emelést és némi (egész
kellemes) torzítást. Az RA-820AX-nek súlyosabbak a hibái, "másképpen
szól", és ezzel kezdetben esetleg megtévesztheti az embert. A Rotel
RA-840BX határozottan a Denon irányában mozdult el, s ezáltal sokat
javult, viszont most már könnyebb volt észrevenni, hogy ő mindenben
ugyanazt szeretné csinálni, amit a Denon, csak nem sikerül neki olyan
jól. Egy alma és egy körte között nehezebb dönteni, mint egy szebb
alma és egy kevésbé szép alma között...
*
Videoton VMS-250 teljesítményerősítő
Haldoklik a hazai híradástechnikai ipar. Van, aki sajnálkozik a
pusztulásán, s van, aki kétségbeesésében szinte még örül is neki, mint
a gazda, akinek szőlejét éppen a jég veri, s ekkor maga is nekiesik
egy husánggal: "lásd, Uramisten, mire megyünk ketten!" (Lehet, hogy a
Hifi Magazin is ezt tette egy-egy csalódott hangvételű cikkével?!)
Tény, hogy a nagyvállalatokba vetett reményeink szertefoszlottak, az
Orion és a Videoton tíz éven keresztül nem produkálta azt, amit a
magyar zenebarátok vártak tőlük. A mai árubőségben már senki sem tőlük
várja a megváltást - habár vissza fogjuk még sírni azokat a szép,
romantikus időket, amikor 10 ezer forintért erősítőt, ötért
hangdobozpárt lehetett venni - olyat, amilyet.
A Videoton azonban "túl nagy állat", semhogy egyetlen szóval el
lehessen intézni. Igaz, hogy éppen most esik szét dirib-darabkákra, de
ezek a darabkák még mindig jól megtermett vállalatok. S mostanában
derül ki, hogy mindegyikben akad egy-két megszállott konstruktőr, aki
hifista is egyben, csak eddig nem rúghatott labdába, nem valósíthatta
meg önmagát, és most (megkésve bár, de törve nem) le akarja adni
névjegyét a High Fidelity portáján. Gondoljunk csak az Audiotechnikai
Kft Preludium hangdobozára. (Igaz is: hol marad a teljes
hangsugárzó-család?! Tavaly az őszi BNV-a már láttunk egy ígéretes
reflexdobozt, de azóta se híre, se hamva.) A Videoton egy másik
fragmentuma, az Elektronika Kft pedig most egy egészen szokatlan
médiummal: sztereó teljesítményerősítővel jelentkezett. Ára durván 20
ezer forint - erősítőnek nem túl olcsó, de mint önálló
teljesítményfokozat, esetleg igazolhatja az árát, hiszen ez a fajta
készülék eleve egy magasabb árkategóriába sorolandó.
A VMS-250 teljesítményerősítő 2x60 (2x75) wattos, 8 és 4 ohmra is
dolgozik, van rajta elöl egy ki-bekapcsológomb és egy LED, hátul meg
egy pár RCA csatlakozó és egy pár rugós szorító, a
hangszóróvezetéknek. A hátlap külső oldalára vannak felerősítve a
hűtőbordák. Az egész készülék fekete, az előlapja is matt fekete
alumínium lap. Mondhatnánk: szokványos végfok.
Felépítése
Áramköri kialakítása viszont már nem a szokványos. A kimenetet
komplementer VMOS tranzisztorok alkotják (2SK135 és 2S750), ezek
szolgáltatják a kimeneti áramot. A bemeneti jel áramgenerátoros
differenciál erősítőket vezérel szimmetrikusan, ezek hajtják meg
(újabb komplementer párokon keresztül) a VMOS végtranzisztor-párt. A
gép csatornánként 15 darab tranzisztort tartalmaz. Az erősítő
viszonylag csekély teljes negatív visszacsatolással működik, a tervező
arra törekedett, hogy a torzítás eredendően alacsony legyen, és ne
visszacsatolással kelljen csökkenteni - rokonszenves törekvés! A
tápfeszültség ±50V, ezt nagyáramú egyenirányító állítja elő. A
pufferkondenzátorok (2 darab) 10000µF-osak. A hálózati transzformátor
tekintélyes méretű, toroid kivitelű. A készülék felépítése szép,
rendezett. A két csatorna egy-egy önálló nyomtatott áramköri lapon
kapott helyet, szerelésük példás. Látszik rajta a hozzáértő gazda
keze.
Méréseinkhez
Előrebocsátjuk, hogy a VMS-250-et nem rutinszerűen teszteljük,
"csak azért, mert Videoton". Ez nem nagyüzemi termék (elég lassan jött
össze belőle az a bizonyos 100 darab, amelyhez a HFM ragaszkodik, mint
minimális mennyiséghez). Ezt a masinát igényes, jóminőségű erősítő
gyanánt kezeltük, ennélfogva meglehetősen szigorúan bíráltuk el.
A specifikáció nem teljesen egyértelmű. A kimeneti teljesítményt
2x60 wattban jelöli meg, a bemeneti feszültséget/impedanciát és a
torzítást viszont 2x50 wattra specifikálja - csak hogy nekünk ne
legyen olyan egyszerű a dolgunk. A bemeneti impedancia/feszültség
megfelelő.
A 0,01%-hoz rendelt teljesítmény túllépi azt, amit a gyár megad,
igen becsületes értékű mind 4, mind pedig 8 ohmon. Tájékoztatásul
leírjuk, hogy az 1% harmonikus torzítással határolt teljesítmény
2x92W. A zenei kimenőteljesítmény is elegendő. A harmonikus torzítás
pedig 2x60W-on még mindig kevesebb, mint amennyit 2x50W-ra
specifikálnak.
A kimeneti feszültség stabilitása kifogástalan.
A frekvenciaátvitel (+0; -3dB szintváltozással, ahogy ezt a gyár
közli) nem egészen 2Hz-től 150-160kHz-ig terjed, 50kHz-ig egyenes, és
csak aztán kezd esni. A fázis-frekvenciajelleggörbe is jó.
Az áthallási csillapítás kitűnő, ilyet eddig nem nagyon tudtunk
mérni. Persze, két teljesen különépített erősítővel van dolgunk, csak
a házuk közös.
A teljesítmény-frekvenciatartomány mérésével bajban voltunk (mert,
mint említettük, a specifikáció nem egyértelmű), mi a 60W-nál mért
0,008%-ot vettük alapul, márpedig ez rendkívül szigorú érték,
valószínűleg ezért kaptunk viszonylag szűk frekvenciatartományt.
Az intermodulációs torzítást is 60 wattnál mértük, magasabb a
kelleténél - ez szintén a specifikáció kétértelműségére vezethető
vissza.
A kimeneti teljesítmény függvényében mért torzítás végig
egyenletesen alacsony.
A zajok csekélyek.
A négyszögjel-átvitel igen szép, mindhárom frekvencián. Viszont ez
az erősítő nagyon nem szereti a kapacitív terhelést. Arra erős
berezgéssel, túllövéssel válaszol.
A különbségi torzítás igen alacsony, végig az egész
frekvenciasávban; magas frekvenciákon sem szökik fel. Ez a tervező
filozófiáját tükrözi: az erősítőnek visszacsatolás nélkül sem szabad
torzítania.
A kimeneti teljesítmény a komplex terhelés függvényében nem éppen
a legszabályosabb alakzatot mutatja, de azért nem rossz.
Összefoglalva: tisztességes készülék, kellően nagy
teljesítmény-tartalékkal. Frekvenciaátvitele egyenletes, torzításai
alacsonyak. De várhatóan válogatós: nem minden hangsugárzót fog
szeretni.
Szeánsz
Kétségbeesett vállalkozás teljesítményerősítőt kínálni egy olyan
piacon, amelyen eddig még egyáltalán nem árultak előerősítőt.
Pontosabban: árultak ugyan, csak nem az "állami" kereskedelemben. A
VT-végfokhoz tehát vagy sajátkezűleg kell előerősítőt fabrikálni -
vagy pedig az "audiofil kereskedőkhöz" kell fordulni. De ismervén az ő
rábeszélő-készségüket, biztosra vesszük, hogy aki náluk előfokot
vásárol, az ugyanott meg fogja venni a végfokot is.
Szóval, minden kezdet nehéz. Számunkra is, mert nem tudtuk, hogyan
hallgassuk meg a Videoton végerősítőt. Végül kölcsönkértünk a Zsolt
Audio-tól egy Menő Manót (a NAD 3020-at, immár "i" betűjelöléssel),
mert annak egy kézmozdulattal szét lehet bontani az elejét és a végét.
Az erősítőket természetesen csak a nagyszintű bemenetükről, CD-ről
hallgattuk, tehát nem használtuk a fono-fokozatukat. Megjegyezzük,
hogy még egy olyan előerősítő is, amilyen a NAD-ban van (csak a
meghajtó fokozat, line bemenetről) azonnal felnyomná a VT-végfok árát
úgy 30-35 ezer forintra, s akkor már többe kerülne, mint etalonunk, az
elegánsabb és márkásabb Denon PMA-320A. Vagyis a VT-nek jól fel kell
kötnie a tápegységét.
Ezt hallottuk:
VT VMS-250
Tiszta, világos, kissé könnyű hangkép. egész jó mélybasszussal.
Feltétlenül hifi, de nem eléggé jó vétel.
Nem tudok sokat mondani róla. Kevesebb részlet, fedettebb,
összemosottabb. Számomra nem elég izgalmas. Néha a mélyei jobbak. *
Egész megnyerő. Lendületes, talán túl harsány, nem elég finom, de
egész jók a mélyei-magasai. A térleképzése nem az igazi. Rockzenén
mintha több mélye volna, de becsapós (kopogó). Önmagában meg lennék
elégedve vele, hallgatható. Mintha gyorsabb volna a zene. Nem rossz
erősítő, de a másik jobb. * Furcsa, a magasa mintha hamarabb esne, és
mégis tovább elmenne. Pedig a magasai egyiknek sem igazán jók, hol ez,
hol az tetszett jobban. A mélye viszont jobb, megfogottabb. Döntetlen.
* Világos, tiszta, semleges hangkép, kiterjedt, de picit kiürül. Néha
felkeményedik. A szólamok tisztábbak, de ez a gép is sávhatárolt. Úgy
érzem, hamarabb át tudok szokni rá. Nagyvonalúbb és hangszerszerűbb;
inkább a hangszerei válnak külön, de a teret kevésbé érzem. A
dzsesszfelvételen azonban nem tetszett, ennek alapján döntetlen.
Az etalon. Dinamikusabb, a tranziensei jobbak, zeneibb. A hangkép
levegősebb. Jobb tér. A hangok jobban elkülönülnek (cselló plusz
zongora). A zongora élethűbb. A dzsessz vidámabb, van hangulata. A
terem mélységét is érzem. * Finomabb, hallgathatóbb, térben szélesebb,
a levegője is több. Az apró részleteket is kihozza. Néha úgy érzem,
lehetne több mélye, de azért ez a jobb. * Élőbb nem olyan élénk,
mintha mattabb volna. A cselló-zongora térszerűbb, könnyebb hallgatni.
Dzsessz: az átvitele egyenletes, magasban a vége lekonyul. A mélye
puffogós. * Mélyebb tónus, zavarosabb, testesebb, nem elég érdekes,
kicsit zűrös, reszelős, nagy a fejem tőle, nem mindig tudom, mire
figyeljek. Nem szárnyal. A zongora zavaros, a cselló tömör. A felső
basszus mindenképpen erősebb. A sávja picit szélesebb, de torzabb. A
dzsesszen azonban fölényesen jobb volt.
Szavazataink: kettő a Denon mellett, kettő döntetlen. Ha most
valaki azt kérdi tőlünk, érdemes-e VT-ben gondolkodnia - azt
válaszoljuk, nem. De le kell szögeznünk, hogy ennyire jóhangú hazai
nagyüzemi(?) elektronikával még nem találkoztunk. (Hej, ha tíz évvel
korábban hoz vele össze a jószerencse!) Talán jót tenne neki, ha
letagadná a származását. A Rotelekkel nem hasonlítottuk össze
(elkerülték egymást), de ha emlékeink nem csalnak, azokkal szemben sem
volna szégyenkezni valója. Csakhát más dolog egy komplett, azonnal
használható erősítő, és megint más egy végfokozat. Arra más normák
vonatkoznak.
Végül egy apróság a színfalak mögül. Nem mondanánk el, ha nem
tartozna szorosan a tárgyhoz, de ahhoz tartozik. A NAD erősítő, minden
erénye ellenére, szerény holmi. Gyanakvóbb elmékben felvetődhet, hogy
a VT talán emiatt nem tudta kifutni magát. Nos, a VT-konstruktőrök
biztosan nem fognak ezzel érvelni. Ugyanis amikor elhozták a gépet,
hoztak vele mást is: egy pár jókora monoblokkot, és kérték, hallgassuk
meg azokat is. Mi ugyan nem szeretjük ezt a fajta árukapcsolást, de
kérésüknek engedve, műsoron kívül, bekapcsoltuk a monoblokk-párt is.
Azt is a NAD 3020i-ről hajtottuk - és elképesztően jól szólt!
Olyannyira, hogy egyáltalán nem is volt verseny közötte és a Denon
között! Ismeretes az a fajta különbség, amely egyszerre nyilvánul meg
az összes létező paraméterben: mindegy, miről beszélünk,
frekvenciáról, dinamikáról, tranziensekről, bármiről. Lehet, hogy
emlékeink megcsalnak bennünket, de olyasfajta kvalitásokra éreztünk
rá, mint amikor a High End erősítőket (AGI/Naim, ARC) hallgattuk.
Ezt nem azért meséltük el, hogy hiú reményeket keltsünk - akár a
VT-konstruktőrökben, akár az Olvasóban. (Mire ez a számunk megjelenik,
vajon meglesz-e még a fehérvári nagyüzem? Hamarabb kellett volna,
Videoton!) Csak igazolni szerettük volna, hogy a próba sportszerű
volt, a sztereó végfok bizonyítványa nem a NAD előerősítő minőségén
múlott.
*
StandART 1 hangsugárzó
Ez a tesztet is sokan sürgették. Elsőnek az "audiofil kereskedők"
között, a Zsolt Audio nem elégedett meg a nyugatról importált
jószágokkal, hanem maga is nekiállt hangsugárzót tervezni, holott a
választékában egyaránt vannak olcsóbb és drágább típusok (NAD, illetve
Spendor, Rogers stb.). Gyártani valamit - bármit gyártani - elsősorban
üzleti vállalkozás, de a mi hobbinkban a vállalkozásokat többnyire
műszaki ambíció inspirálja, a "majd én megmutatom, hogyan kell".
Az üzleti indíték nyilván abban állt, mint ezt Huszti Zsolt
kezdettől fogva hangoztatta, hogy a magyar átlaghifistának kevés a
pénze, nehezen tud megvásárolni egy komplett "láncot" egyszerre,
hacsak mindhárom fődarabból nem ajánlanak neki valami viszonylag
olcsót. Lemezjátszónak ott volt a Rega Planar 2 (a Roksan Xerxesről
itt nincs értelme beszélnünk!), erősítőnek régebben a Creek, újabban
az Ion Systems, de kellett még hozzájuk egy hangsugárzó, amely olcsóbb
az importmodelleknél. Műszaki avagy szakmai meggondolások pedig azt is
nyilvánvalóvá tették, hogy a szóbanforgó hangsugárzónak a népszerű
Heybrook HB1 ellenében kell majd fellépnie, azaz: hoznia kell egyfajta
kulturált, angolos hangképet, de lényegesen több basszussal, mint
amennyi a HB1-ből kijön.
A fenti premisszák vezették a Zsolt Audiot a StandART fantázianevű
hangsugárzó-család tervezésekor. Az első, "1" típusszámmal jelzett
modell várakozáson felüli sikert hozott, éspedig nem is annyira
belföldön, mint inkább külföldön, ugyanis a széria nagyobbik hányadát
Angliába szállítják. (Angliába, a hifi-hangsugárzók földjére; "Dunába
vizet?") De idehaza is eladtak belőle jócskán, valószínűleg már 200
párnál is többet, és ami a legfontosabb: a StandArt 1 hangsugárzó
továbbra is "élő" modell, tehát nem kell attól félnünk, hogy mire ez a
lapszámunk megjelenik, a teszt aktualitását vesztené.
A StandART 1 kellemes megjelenésű, 84 centiméter magas, kétutas
állódoboz. Egyáltalán nincs rajta hangszóróselyem - ez legalábbis
szokatlan dolog, habár van benne ráció. A hangszórók (egy kb. 170mm
átmérőjű és egy 20mm-es VIFA) az előlap felső harmadában helyezkednek
el, nagyjából fülmagasságban. A hátoldalon reflexnyílás, illetve 4mm
átmérőjű, szorítós-banánhüvelyes hangszórócsatlakozók. Tartozéka a
hangsugárzónak (s ezért nem lehet eléggé dicsérni a céget) egy "H"
alakú, csavarmenetes tüskékkel ellátott fémtalapzat, amelyet
facsavarokkal kell felerősíteni a doboz fenéklapjára. Annál kevésbé
jár dicséret a dokumentációért. A hangdobozon össz-vissz annyi áll,
hogy "StandART 1, by Zsolt Audio, impedance 8 ohm (minimum 6 ohm)". A
kezelési útmutató mostanában készül, mi még csak a kéziratát kaptuk
meg - reméljük, mire a HFM megjelenik, a vevők már nem lesznek pusztán
a szóbeli tájékoztatóra utalva.
A (készülő) prospektusban a Zsolt Audio mindenekelőtt leszögezi,
hogy a lakószobák hasonlítanak egymásra, és nem hasonlítanak a
süketszobára, ezért a hangsugárzót ők lakószobában mérték (ez
feltehetőleg nekünk szól). A StandART 1-et 20 és 40 négyzetméter
közötti, azaz 60-120 köbméteres szobákhoz ajánlják. A dobozpár ideális
elhelyezése: 60-80cm-re a falaktól, 2-3 méternyire egymástól és 3-4
méternyire a hallgatóságtól. Zsolt azt tanácsolja, hogy a dobozokat
forgassuk befelé (úgy, hogy a külső oldalukat lássuk), s hogy
lehetőleg speciális hangszórókábelt használjunk, de semmiképpen se
vékonyabbat 1,5 négyzetmilliméteresnél. Felhívja a vevő figyelmét,
hogy a hangsugárzót érdemes jónéhány órán keresztül ("kb. 10 lemeznyi
ideig") járatni, mert csak addigra nyeri el a végleges hangját.
A prospektusban a hangsugárzónak olyan erényeket tulajdonítanak
(mélytartomány, dinamika, érzékenység, "könnyű" impedanciagörbe),
melyeket "az ebben az ársávban található klasszikus kis monitorok nem
tudnak". Néhány fontosabb műszaki adat: a mély/középhangszóró
membránja impregnált papír. A dóm membránja polipropilén, a tekercset
ferrofluid csillapítja. A keresztezési frekvencia 4kHz, a
frekvenciaváltó 8 elemes, Butterworth karakterisztikájú szűrő,
légmagos tekercseket és úgynevezett metál-film kondenzátorokat
tartalmaz. A belső kábelezés speciális (Eagle 2x2,5 m2). A prospektus
szerint az alkatrészeket 2% tűréssel válogatják, a dobozok pedig úgy
vannak párba válogatva, hogy frekvenciaátvitelük legfeljebb 0,5dB-vel
tér el.
A StandART az idén 24500 forintba kerül. Mint halljuk, januártól 3
ezer forinttal drágul, de ez még mindig racionális ár - ha a minőség
is igazolja.
Méréseinkhez
A két doboz frekvenciajelleggörbéje csak jelentéktelen mértékben
tér el, egy kicsit jobban ugyan, mint a prospektus állítja, de az
1,5-2kHz, illetve 15-18kHz között mért 1dB még mindig példásan
csekély. Érzékenységükre 88dB-t mértünk, ez is csak 1dB-vel tér el a
specifikációtól.
A frekvenciaátvitel, a közeltéri görbét is figyelembe véve, ügy
70-20k lehet, de nem ±3, hanem ±2dB-n belül, vagyis egészen kitűnő. A
doboz basszusátvitele kiegyenlített, nem üt, a mélyhangszóró
rezonanciája 67Hz-re esik.
Az irányjelleggörbék is nagyon szépek, a hangnyomás még 40°-on sem
csökken számottevően, csak 10kHz fölött esik 2-3dB-t.
A torzítás 1W-on elenyészően kicsi, 70Hz-en 2,5%, 100 fölött pedig
végig az egész sávban 0,5% alatt marad. (Egy kisebb csúcs 1,4%-ot ér
el 290Hz-en.) A 96dB hangnyomás eléréséhez 6,1 wattra volt szükség. A
torzítás itt már nőtt valamelyest - 70Hz-en mintegy 5%, 290Hz-en 2,3%
és 15kHZ-en 1,1% -, de hangsugárzón ez nagyon csekély torzításnak
számít.
Az impedancia minimális értéke (67Hz-en, a mélyhangszóró
rezonanciapontján) 7 ohm, megfelel az előírásoknak.
A burst-frekvenciák, tehát egy-egy frekvenciatartomány legcsúnyább
pontjai: 885, 1588, 3200, 4300 és 12000Hz. Itt érdemes megfigyelni
valamit - kérdés, hogy nyomtatásban is kivehető-e. Az utolsó három
fotón a jelcsomag megindulásakor az első szinusznál nagyot ugrik a
szintíró felfelé, és ez a csúcs 4,3kHz-en több mint a kétszeresére nő.
Szeánsz
Amikor átvettük a StandArt 1-et, Huszti Zsolt előrelátóan
megjegyezte: "sejtem a véleményeteket, azt fogjátok mondani, hogy a
hangja túl lágy". Tényleg túl lágy (szerintünk mások számára is), de
nem biztos, hogy ez baj.
Ugyanolyan körülmények között hallgattuk meg, mint múltkor a
JBL-JMlab-Philips csapatot, az etalon még mindig a Heybrook HB1 volt,
a hangsugárzókat a Denon PMA-320A erősítőről hajtottuk, a műsort pedig
a Pioneer PD-91 ezüstlemezjátszó szolgáltatta, a bevált Opus3
demólemezről, a Carmenről (nyitány, illetve a gyermekkórus az I.
felvonásból), egy country-szerű zene a Blood Sweat & Tears első
nagylemezéről és a hangszóró-gyilkoló Take Five a Dave Brubeck
Quartettől. (Most vesszük észre: ezek mind analóg felvételek, egy se
DDD!) A zsűri véleménye erősen megoszlott, ketten ide, ketten oda
húztak, amiből azt a nagyon is józan következtetést lehet levonni,
hogy a két hangsugárzó egyike sem tökéletes (ki hitte volna?), mi
több, a hangképük igen erősen eltér. Ha ugyanis hasonló karakterűek
volnának, könnyebb volna megmondani, hogy ugyanazon erényekben
melyikük jeleskedik inkább. Így ízlés dolga, ki melyikre szavaz.
Jegyzeteink alapján ki-ki eldöntheti, melyik hangsugárzóval
szimpatizál, illetve melyikkel alkuszik meg szívesebben. Tény, hogy a
Zsolt Audio első hangsugárzómodellje olyan lett, amilyennek tervezték:
valóságos Anti-HB1.
STANDART 1
Első megszólalásra: a B&ST kiegyenlített, szép, de magasban tovább
mehetne. A perui zene nagyon szépen szól, sokkal több basszusa van,
tiszta, de a sztereója túlságosan kétoldalas, nincs közepe. Az opera
kulturált, felüdülés, hogy van basszusa. A zenekari tuttit, a
beütéseket szépen lehozza. A kórusa is szebb. Idáig azt hittem, a
magasai vágnak, pedig ez van közelebb a lineárishoz (a másik kiemel).
Egyértelműen ez kéne, még a kétoldalasságával is. (Ez a zsűror ült a
legközelebb a hangsugárzókhoz, valamivel beljebb az optimális zónától.
A Szerk.) * Kevésbé nyílt. Fedett. A sávszélei szűkebbek, éspedig alul
is. Még a HB1 nemlétező mélyeinél is kevesebbje van. A zenéje nem
szárnyal, a tempója is lassabb. A tere, a dinamikája kisebb. Nem
tetszett. * Kicsit magas tónusú doboz. Világos, tiszta hangkép, de a
balansza felborul, nem megy elég mélyre. Sem térben, sem lendületben
nincs verseny. Távoli, tiszta hangkép, középtől felfelé minden rendben
van, de nem tudok megbarátkozni vele, nem elég érdekes. Fura dolog,
hogy a vonósai közelebb állnak a valóságoshoz, a fúvósai viszont
idegenebbek. * Puha, lágy, szellős, oldott, abszolúte nem agresszív
(sőt, el is vesz bizonyos létező agresszivitást a felvételből).
Magashiány. Szeretnék egy kicsit több prezenszet. Másutt: van egy
olyan érzésem, mintha csak a nem igazán magas hangok hiányoznának, és
fölöttük azért ott lebegnének a felharmonikusok. A tere tágas, de
statikus, picit elfolyik (nem "össze", hanem "el"). A színpad széles,
de nem eléggé definiált. A visszhangot lenyeli. Kellemes és
hallgatható, de nem "egészséges". Operán már zavaró tünetek, a
magashangok nem tudják keresztülvágni magukat, "szakítanak", de a
vonóskar kellemes, a kórus hangszíne helyes, és a zene végig jól
hallgatható. A dzsessz fátyolos, de az arányai jók, az altszaxofon
tényleg altos, a mélyek meglendülnek.
Az etalon. Nincs mélye. A zenekari tuttin, a dob mélybeütésein
kínlódik, még csak nem is kopog. * Nincs kommentár. * Nincs kommentár.
* Csengőbb, csilingelőbb, így demonstrációra klasszissal jobb, a perui
zenén most is verhetetlen (jelenléte van, visszhangja van, tere van,
igazisága van), de operán ehhez másfél perc elegendő, ott már nem
lehet elmélyülten hallgatni. Túl brutális, tolakodó. (De azért csábító
ám, hogy a kórusnak minden egyes tagját hallani lehet!) Dzsesszen: a
"cinnekre" van hangolva, a cintányér és a dobpergés jobb a
valóságosnál, de a szaxofon helyenként harsány, a bőgő csellóba
csúszik, a mélyenergiák elfogynak. Középtől felfelé minden
életnagyságban megindul - alul pedig egyszerűen elfelejt folytatódni.
A StandArt 1 basszusát illetően nem jutottunk közös nevezőre.
Ketten fölényesen többnek és mélyebbnek hallották, ketten viszont azt
állították, hogy még a Heybrookénál is szűkebb. Arra gyanakszunk, hogy
ez a hangsugárzó kényes rá, hogyan helyezik el a szobában. A szoba
másmás pontjain erősen eltérhet a mélyenergia szintje. Feltehetőleg
(egyes?) reflexdobozok a maguk komplikáltabb basszuskarakterével
háklisabbak a szokásosnál. Dehát otthoni zenehallgatásról van szó, nem
térhangosításról: mindenkinek csak a saját maga (vagy csak kevesek)
számára kell beállítania az optimumot. Ebben a hangsugárzóban
kétségtelenül "benne van" az elegendő mennyiségű basszus, és ki is
lehet hozni belőle.
A StandART 1 muzikális instrumentum - csak az a kérdés, hogy a
muzsikának melyik aspektusát kívánjuk hangsúlyozni. Fő erénye a
hallgathatósága, és hogy valószínűleg az olcsóbb rendszereket is
kiszolgálja. (Tudatosan ilyennek tervezték.)
Még egy szempont. Ez a nagy doboz olcsóbb a HB1-nél, holott az
utóbbihoz állvány is szükséges. Amit mi használtunk, legalább 10 ezer
forintot ér. A StandART 1 viszont mindenhová magával viszi a saját
talapzatát, mint valami cipőt. Hogy annak önmagában milyen a minősége,
azt nem tudjuk megítélni, de a StandART-tulajdonosoknak lesz mivel
kísérletezniük, lesz mivel agyonütniük üres óráikat.