Zene Bona |
Puccini - fanyalgás nélkül
Mert bár helyét senki sem vitatná az operai Örök Értékrendben,
műveiről koronként fanyalogva szólnak. Sohasem az előadók, legkevésbé
az énekesek. Ők tudják, mit méltányolhatnak Puccini szólamaiban.
Inkább a zártabb ízlésvilágú zenetudorok s a "tudós" vagy "kényesebb
ízlésű" zeneértők (utóbbi eufemisztikus fedőnév sznobok számára)
hangoztatják fenntartásaikat.
Emlékszem például, amikor Tóth Aladár 1946-ban átvette az Operaház
igazgatását, olyasmit nyilatkozott, hogy a Mozart, Wagner stb.
mesterműveket óhajtja a repertoár gerincéül (ez akkor még nem is volt
olyan magától értetődő), akár a kevésbé jelentős olasz slágerek
rovására is. Talán névszerint is emlegette valamelyik Puccini darabot.
Nosza, nekiugrott a "sajtó": "Puccini és akinek nem kell" címen
mennydörögtek az új igazgató ellen - aki azután aranykorrá sikeredett
tíz évada alatt 6 Puccíni operát tartott repertoáron, mert nem csak a
saját ízlését méltányolta, hanem a közönségét is.
Puccini azóta is világszerte kasszasiker, ha van hozzá
énekesgárda, s alkalmanként azóta is céltáblája a kritikusi
rosszkedvnek vagy a nagyképű bennfentességnek. Nem árt neki. Sem
hivatott, sem felkészült nem lévén, hogy rangját esztétikai érvekkel
védjem, mi több, kijelöljem, csupán annyit jegyzek meg, hogy
századunknak ő az egyetlen zeneszerzője, akinek teljes életműve
80-90%-ban egyidejűleg él a színházakban, azaz szüntelen igény van rá.
Okát ennek abban vélem föllelni, hogy egyéni zsenialitásán túl Puccini
volt az olasz opera s nagyobbára az egész műfaj, de legkivált a
romantikus opera utolsó nagy alkotója. Művészete az operaszerzés
(eddigi) utolsó nagy alkotói fellángolása.
Énekesgárdát emlegettem, valójában csak nagy szopránokat és nagy
tenorokat kellett volna mondanom. A mélyebb hangú urakkal s még inkább
hölgyekkel Puccini többnyire mostohán bánt, csak Scarpia báró és a
paraszt Schicchi a kivételek, de a tenor- és szoprán-áriákat csak
ritkán hagyták "érintetlenül" azok, akik felvevőgép közelébe
juthattak. És okkal, mert a Puccini-ária még a látszólagos kötetlen,
szabad formák ellenére is a legjobb közönségcsalogató. A stílus
azonossága mellett is szinte kivétel nélkül megkapták az egyedi
dallamívet, dallamfordulatot, amelynek révén azonnal fülbemásznak s
felejthetetlenül ott ragadnak. (Elnézést a kétes higiéniájú
hasonlatért.) Ugyanakkor még érdemesebb arra figyelni, mi van az áriák
között, mert a Puccini zene lényege valahol ott van: az olaszos
énekbeszédben, az impresszionista színgazdagsággal ékes zenekarban,
töredékek és kisformák szigorú szerkezetében, amelyet a szabadon áradó
olasz temperamentum hullámai emelnek magasba.
Így mindjárt a hat legjobb - helyesebben általam leginkább kedvelt
- remekmű legelsőjében, az életünk legszebb évadát; az utánozhatatlan
ifjúságot tökéletesen felidéző és kifejező operában, a Manon
Lescaut-ban.
Manon Lescaut
Ez a mű keményen a szemünkbe vágja, hogy minden nyavalyával és
kínlódással egyetemben mégis csak a húszéveseké a világ, harmincon
felül mindenki csak irigy nosztalgiát érezhet az ő életük,
cselekedeteik, érzéseik, szerelmük iránt. A Manon első felvonásánál
igazabban nem állították színre az ifjúságot operában. (Csak Mozart
ejtett rá egy-két célzást a Szöktetésben.)
Ajánlataim 18 felvétel közül:
Albanese, Björling, Merrill Perlea/RCA, 1954
Freni, Domingo, Bruson Sinopoli/DG, 1984
Callas, di Stefano, Fioravanti Serafin/EMI, 1957
Házy, Ilosfalvy, Melis Gardelli/Hungaroton, 1962
A két legjobbat 30 év választja el egymástól. Az elsőben minden
úgy jó, ahogyan halljuk, a különlegesség pedig a század egyik legszebb
(talán legtökéletesebb) tenorhangjának csodája. Ez Björling legjobb
teljes felvétele előadói szempontból is, úgy él, mintha "élő" volna -
a Metropolitan színpadán sem volt meggyőzőbb. Kár, hogy a jó
címszereplő már túlhaladta Manon 18 évének kétszeresét is.
Sinopoli értelmezése minden másétól különbözik, az első akkordtól
kezdve baljós, szorongó hangulatot áraszt, érezzük, hogy súlyos
léptekkel, megállíthatatlanul haladunk a tragédia felé. Domingo saját
legjobb képességei csúcsán; Freniből csak egyet hiányolunk: saját tíz
évvel korábbi gyönyörű, fiatalos hangszínét.
A nagy Tullio Serafin vezényléséből hiányzott már a folytonos
sugárzás és persze az ifjúi lendület (nyolcvanadik évében volt), s a
halhatatlan Callas-di Stefano páros is jóval érettebb szerelmeseket
állít elénk. Nekik ez egyébként sem tartozik a kiemelkedő lemezeik
közé.
A magyar rádiófelvétel megelőzte ugyanennek a szereplőgárdának
egyik legemlékezetesebb színpadi sikerét, egyben a század második
felének egyik legfényesebb előadássorozatát a budapesti Operából. A
későbbi színpadi tapasztalat még gazdagabbá tehette volna előadásukat,
hanem azt a bizonyos "ifjúság varázsa" hangot ennek a lemeznek az
oldalairól halljuk a legmeggyőzőbben, a főszereplőkön kívül Palcsó
Sándortól.
Ebből az operából nagyszerű video-felvételeket is ismerünk. A két
legjobbnak Domingo volt a férfihőse. 1975-ben a Metropolitanban
Scotto, 1982-ben a Covent Gardenben Kiri Te Kanawa ragyogó Manonjától
ihletve nyújtott nagy élményt.
Tosca
Hanglemezen ez a legnépszerűbb (52 felvétellel), mégis van egy
abszolút ajánlatom, ez minden pontján verhetetlen, sőt utolérhetetlen:
Callas, di Stefano, Gobbi Sabata/EMI, 1953.
Tucatnyi jó Tosca-lemez közül még Karajan I. lemezét emelem ki
(Price, di Stefano, Taddei - RCA, 1962), Callas és Gobbi II.
felvételét (EMI, 1964; Bergonzival erősítve) és Levine modernebb
kiadványát (Scotto, Domingo, Bruson - EMI, 1981) vagy Karajan II. (DG)
produkcióját, Raimondi kitűnő Scarpiájával.
Archív érték Tebaldi 1955-ös Metropolitan-beli előadása (Tucker,
Warren, Mitropoulos társaságában, több "live" kiadónál) és Gigli (EMI,
1938) utánozhatatlan kedvességű, színes egyéniségű Cavaradossija.
Tosca - videón? Volt egy Tebaldi-Corelli film, sosem sikerült
találkoznom vele. Domingo ígérkezik a legjobb választásnak, Behrens
vagy Kabaivanska oldalán. (Ez utóbbi egy DECCA-film, a másik
Metropolitan produkció.) S persze látni kellene Callas csonka (első
felvonás) hagyatékát.
Bohémélet
Ez a Puccini-remekek között is legremekebb opera még mindig az
ifjúságról szól, csak dúsabban, árnyaltabban, kevésbé elementáris
erővel, mélyebb pszichológiával. És teljesen kiérett zenei
mesterségbeli tudással, még gazdagabb invencióval, ihlettel.
Ajánlataimat 47 felvételből válogattam:
Björling, de Los Angeles, Merrill, Amara, Tozzi Beecham/EMI,1956
Pavarotti, Freni, Panerai, Harwood, Ghiaurov Karajan/Decca, 1973
di Stefano, Callas, Panerai, Moffo, Zaccaria Votto/EMI, 1956
Bergonzi, Tebaldi, Bastianini, d'Angelo, Siepi Serafin/DECCA, 1958
Egyik jobb, mint a másik. Beecham talán mégis a legtöbbet adja.
Ekkortájt kezdődött Karajan "mágus" korszaka, amikor a szín- és
hangvarázs olykor elsődlegessé vált, talán a formálás rovására is. Hát
itt van szín és hang. A stúdióban is él a Callas-lemez, fenomenálisak
a hangok a Serafin-felvételen is, de a másik három egy picivel
bohémabb és élvezetesebb.
Pillangókisasszony
Meglep, hogy nem "Madama" a legtöbbször lemezre, filmre vett
Puccini-opera ("csak" 32). Különleges adottságú vagy elhitető erejű,
külsejében, hangjában alkalmas énekesnőt kíván; egyetlen más
Puccini-opera sem épül ilyen túlzó mértékben a címszereplőre. Erős
művészi egyéniségű nagy primadonnák mindig kivételes feladatnak
tekintették Butterfly szerepét, a legjobbak többször is megkapták.
A legjobb felvételek az alábbiak:
Callas, Gedda, Boriello Karajan/EMI, 1955
de Los Angeles, di Stefano, Gobbi Gavazzeni/EMI, 1954
Scotto, Bergonzi, Panerai Barbirolli/EMI, 1966
Freni, Pavarotti, Kerns Karajan/DECCA, 1974
Ha csak egyet lehet választani, a legutolsót ajánlom. Karajan
igazán specialistája ennek a darabnak, s ha Callas drámaibb,
asszonyosabb volt, Freni talán sokszínűbben természetes. Itt Pavarotti
hangja a luxus, és ez oly szerep, amelyben önmagáéhoz hasonlatos
kedélyű fickót ábrázolhat. Az ugyancsak ellenállhatatlan Gavazzeni-
vagy Barbirolli-csapatokhoz képest ráadás a hangzás hifi pompája. A
Karajan-lemezből Ponnelle csinált nagyszerű filmet, egyetlen szereplőt
cseréltek: Domingo lépett Pavarotti helyére (szerződési vagy
"esztétikai okból?). Freni még egy újabb Sinopoli-lemezen,
Carreras-szal is megismételte nagy sikerét. Végül hadd mondjam el,
hogy Gigli, aki Puccini-énekesként nyújtotta legszebb alakításait,
olyan Pinkertont énekelt 1939-ben, amelyet nem lehet ellenszenvvel
hallgatni egy pillanatig sem (EMI). Partnere Toti Dal Monte, a
koloratúrszopránok egyik híres csillaga volt. Ő a legkislányosabb
(hangú) Pillangó.
Gianni Schicchi
A Falstaff folytatásaként az olasz vígoperairodalom utolsó
zseniális szülötte, önmagában is szikrázó ékkő. Tizennégy felvétele
közül kettőnek a csodálatraméltó Tito Gobbi a címszereplője (EMI, 1958
és CBS, 1977). A két alakítás minősége között alig lehet különbséget
tenni, a két évtized azonban természetszerűleg nem múlt el nyomtalanul
az énekhang fölött. Korábbi leánykája, de Los Angeles is felülmúlja a
későbbi húgát, Cotrubast. A CBS-felvételen Domingo énekli a népszerű
tenoráriát és Maazel vezényel; ismét bebizonyítja, hogy a humor iránt
van érzéke, de a jókedv idegen tőle.
Tisztes hazai hangfelvételünk a Melisé (Kalmárral és Ferencsikkel,
Hungaroton, 1983). Van a 14 Schicchi között egy magyar TV-produkció
is, szintén Melis és Ferencsik neve fémjelzi. Ritkaságszámba megy a
kölni rádió 1975-ös felvételéről készült lemez, amelyen
Fischer-Dieskau a furfangos Schicci (pazar!) és Ilosfalvy Róbert a
csillogó, szárnyaló hangú tenorista. A kölniek aligha bánták - mi
annál jobban, hogy német nyelven énekeltek.
Turandot
Végül a rejtélyes mese- vagy misztérium-opera, a maga misztikus
keletkezéstörténetével (befejezetlen hattyúdal, halálos beteg alkotó
versenyfutása a kórral; az életbevágó rejtvények, nagy próbatétek,
Éjszaka és Hajnal harca, szerelem és halálmisztérium stb.). Egyesek a
magasztos szimbolikus művek közé sorolják, mások a fasizmus képét
látják bele, vagy operettesnek csúfolják. Azt hiszem, Puccini csak jó
zenedrámát akart írni. Az összesen 26 felvételnek csak 8 (!)
címszereplője volt, mert Caballé duplázott, Marton Éva 3, Dimitrova 4
rögzítésben vett részt, viszont Birgit Nilsson egymaga 9 különböző
felvételen hallható, ami bármely szerepben világrekord. Nem ismerem
mindet, így nem tudnék felelni rá, melyiket a 9 közül. Az alábbiakat
mindenesetre:
Nilsson, Björling, Tebaldi Leinsdorf/RCA, 1959
Nilsson, Corelli, Scotto Molinari-Pradelli/EMI, 1965
Versenyben van (némileg szokatlan szereposztása ellenére is):
Callas, Fernandi, Schwarzkopf Serafin/EMI, 1957
Sutherland, Pavarotti, Caballé Mehta/DECCA, 1973
Kitűnőnek tartom Maazel CBS-felvételét is, ez bécsi élő
előadásokból készült 1983-ban, TV-n is láthattuk. Marton Éva nemcsak
hatalmas hangú Turandot, de (a II. felvonásban) a szerepértelmezése
is a leglogikusabb. Ez a produkció Hungaroton lemezen is megjelent,
Carreras-szal és Ricciarelli-vel.
Egyike a legdiadalmasabb Kalafoknak Domingo (Karajan 1982-es,
rendkívül lassú tempókkal haladó lemezén). Az ideális Liú az ezüstös
hangú Magda Olivero volt (1938, Cetra), aki később, s ami különös,
hosszú kihagyás után közel hatvan esztendősen, nagy drámai primadonna
karriert futott be. Nem minden győzelem születik hajnalban, mint a
Kalafé.
(Legközelebb: A szabadság operája).
*
Lézer Disc
- azaz lézerlemez; avagy
még nem ment teljesen végbe a médiumváltás?
Rossz szokásom szerint a címmel kezdem. A Rádió nagyon hasznos
Diszkotéka című műsorának vezetője eléggé következetesen a CD-ket
emlegeti lézerlemez gyanánt, ami önmagában nem volna elvetnivaló
elnevezés, sőt kellemesebb, mint a szintén félidegen kompaktlemez vagy
a betűszó. (A mi ajánlatunk továbbra is: ezüstlemez. A Szerk.) A
nemzetközi szakipar és a szaksajtó azonban teljes egyöntetűséggel a
kétoldalas videókorong számára különítette el ezt a megnevezést.
Sajnos, az LD túlzottan rímel a rövidesen néhai előnevet fölvenni
kényszerülő LP-re. A nemzetközi betűszó, a CDV pedig óhatatlanul
keveredni fog sajtóhibás sajtóberkeinkben a CD-vel. Nekem a képlemez
igen elfogadható lenne a Laser Disc fordításaként, ám biztosra veszem,
hogy az elterjedt tükörfordítások kaptafájáról a lézerlemez kerül le
győztesen.
De nem erről akartam elmélkedni, hanem elmesélni, hogy bár egy
ideje már a video-változatokat is regisztrálgatom, meghökkentem,
amikor augusztus közepén kezembe került a PolyGram katalógus, majd
rövidesen a szeptemberi Gramophone. Bekövetkezett volna a
médiumváltás? Megszámoltam: a super-groupba tömörített három cég, a
DG, a DECCA és a Philips összesen 132 komolyzenei videó programot
hirdet 1991-ben és további 41-et jelez előre a következő évre,
túlnyomórészt Laser Disc-ről és/vagy VHS kazettáról! A Gramophone
pedig már rovatot is nyitott a lézerlemeznek! (Utóbbi körülbelül olyan
jelképes súlyú lépés, mintha a Bank of England garanciát vállalna a
magyar államadósság kiegyenlítéséért.) Tettüket talán az magyarázza,
hogy a kritikusok kivétel nélkül eltökélten az újabbik képhordozó
mellett foglaltak állást. Hang és kép, szín és árnyalat - minden
tekintetben magasan felülmúlja a VHS kazettákat! A trend tehát máris
oly erős, és főként oly sokatígérő, hogy megér egy önálló katalógust
is.
Csodálkozásra késztet a skála és a címlista is. Ott találom az
évtizedek óta ismert film- és TV-felvételeket (jórészüket már az MTV
vagy a mi mozijaink is vetítették). S örömmel fedezem fel híres
lemezek képi változatát - a producereknek volt annyi eszük, hogy a
képet is rögzítették. Végül ismeretes, hogy a nagy cégek nem csak
ezeket a filmeket stb. vásárolják (vissza) s adják ki saját
márkajelzésükkel, de igen sok jelentős zenei eseményt, színházi
bemutatót és hangversenyt eleve négy hordozóra szánnak. ("Csak"
négyre, mert az MC, VHS, CD és CDV mellől lassan kihullik a család
szegény rokonává lett LP.) Sok produkciónak azonban hivatalosan nem is
létezett csak-hanghordozós kiadása, s most, mikor (meg- és
újradigitalizálás után) megjelenik a képi változatuk, az nem csak a
jobb hangminőségével hódít, hanem egy kissé az "örök értékrendet" is
felborítja. Például Karajan 1967-es Verdi-Requiem filmje
DG-lézerlemezen (a karmester kiváló formája, a remek Scala-együttes és
négy, csúcsponton lévő szólista: Leontyne Price, Cossotto, Pavarotti
és Ghiaurov érdeméből) egyenest a Toscanini és Giulini fémjelezte
produkciók mellé rugtatott előre, ez pedig a legnagyobb szó.
Az "addig rögzítsd, amíg lehet" elv jól bevált Karajannál és még
inkább Bernsteinnél, ő utolsó éveiben már alig akart stúdióba menni,
csak élő előadás rögzítését vállalta. Újabban Giulini hajlik erre,
sőt, a stúdió-specialista Solti is. A tendenciát természetesen csak
erősíti, hogy ha egyszer összejön egy nagy karmester valamelyik nagy
zenekarral és szólistával, netán egy nagy(nak ígérkező) operai
produkcióval, azt a leghelyesebb "on the spot", a tett színhelyén
azonmód lekapni. Van ennek kockázata is persze: esetleg mégsem "jön
össze" a nagy teljesítmény; de ez már kevésbé izgatja a cégeket. Az
áru úgyis eladja magát.
Természetesen csak a legkiválóbb áruvédjegyekkel, melyek, mondjuk,
a Persillel is állják a versenyt (v. ö. József Attila).
Nézem a "védjegyeket"... Hát nem viszik túlzásba a
változatosságot. Csakis kipróbált, biztos üzletbe fektetnek be nagyobb
szériákat. (Kísérletezés, új név: 5%.) A DECCÁ-nál így a negyven éve
best-seller Solti dominál, 32 kiadványból 12 az övé. Közöttük a "Solti
in Budapest", a chicagóiakkal és Schiff Andrással adott emlékezetes
Bartók-koncert. A másik, negyedszázados DECCA-sztár Pavarotti csak
kettőn(!) szerepel - igaz, vele nehezebb a dolga a látványtervezőnek.
Akad még egy-két Kiri, Rubinstein, Harnoncourt. Jövőre bőségesebb lesz
a lista, azaz több Mozart és több Pavarotti...
A Deutsche Grammophonnál természetesen Karajan a listavezető -
gondoltam. Pedig Bernstein kettővel megelőzi (17-15). Bernstein
vezénylése: látvány, Karajané nem az. Meglepetésre, még Levine is
eléri a 15-öt. Hiába, az amerikai piacot nem lehet félvállról venni.
Böhm (4) és Abbado (3) úgy adják a derékhadat, mintha sereghajtók
volnának. Ugyanilyen arányokat várhatunk 92-re is.
A Philips 45 kiadványán sokan osztoznak, a legnagyobb tömb itt a
bayreuthi közvetítések sorozata. A teljes (és külön-külön is kapható)
Boulez-Chéreau féle (korábban hírhedett, azóta botránykőből majdnem
klasszikussá szelídült) Ring mellett a teljes Wagner-repertoár,
közöttük eddig kereskedelmi hanglemezen ki nem adott Tannháuser- és
Mesterdalnokok-felvételek. Jövőre Hándel és az eredeti Koldusopera
mellett mindenféle Mozart-összeállításokat ígérnek. Jubileum
postfestam - még mindig üzlet. Brendel Schubert-ciklusát itthon is
láthattuk a tévében. Keservesen magyarázott, gyönyörűen zongorázott.
Igazi videós műfaj a balett (tizenegyet találtam az 1991/1992-es
173 kiadvány között), és Philips-specialitás is (10 a 11-ből!). Eléggé
széles skálán, Nureyevtől és Margot Fontayne-től Béjartig, a Kírov-tól
az Amerikai Balettszínházig. A hattyúk tava és Csipkerózsika mellett
modernek is akadnak; az egyiket Beethoven VII. szimfóniájára
koreografálták.
Futottak még: tíz oratórium, kevéske kamarazene és vagy tucatnyi
portréfilm.
Nagy önmegtartóztatással hagytam utolsónak az operákat: 47
kiadvány a 173-ból - jól mutatja imádott műfajom népszerűségét és
piaci lehetőségeit. Sokat láthattam már közülük, és elmondhatom, csak
elvétve akad köztük művészetellenes rendezés. Vagyis: bármennyire
szeretik is egyes rendezők a színházakban a közönséget pukkasztani,
csak ritkán szereznek hozzá tömeg-támogatást. A media-business pedig
csak tömegméretekben gondolkodik. Csak az egészen felkapott Peter
Sellars Mozart-ellenes avantgárd(?) merényletei fértek bele az üzleti
keretekbe. Közülük kettőt volt szerencsé(tlensége)m látni, nos, a
harlemi nyomornegyed utcáján játszották el az ő Don Giovannijukat a
remek színészi erőt képviselő gyönge-közepes énekesek. Akik ismerik
Mozart megjegyzéseit Osmin alakjával kapcsolatban arról, hogy a
csúnyát is szép formában kell megjelentetni a színpadon,
elképzelhetik, hogy ez a szép körmondatom milyen csúnya szavakat
helyettesít... S hogy mennyire tetszett volna Wolfgang Amadénak az a
köpködős, hányós, véres és gusztustalankodó Don Giovanni... Hasonló
erőszakot követhetett el Mr. Sellars Figarón és a Cosin is.
Szerencsére választhatunk mást is, például Böhm/Ponnelle bűbájos
Figaróját, ráadásul Te Kanawa, Fischer-Dieskau, Prey és Freni
énekével. Ponnelle (és Sellars) kiválóan alkalmas arra, hogy első
ismerkedés alkalmával a művet és a műfajt életreszólóan megszerettesse
(vagy megutáltassa).
A médiumváltás tehát még nem ment végbe, csak zajlik. Ismerős
helyzet, csak ezen a területen jobban látni a végét.
*
Kiből lehet Caruso?
- Tenortörténelem -
Ez a cikk nem ilyennek készült. "Tenor-történelem" címen a
Carreras-Domingo-Pavarotti triász uralkodásának előzményeit szerettem
volna elhelyezni az Örök Értékrendben, azaz nagyjából az 1950-70
közötti évek tenorfejedelmeiről irni. Történt azonban, hogy a Bartók
Rádióban egy tizenegy-részes sorozat futott, egyik kedvenc
tenoristámról, Giuseppe di Stefanóról. A sorozatért, gondolom sok-sok
más operabolonddal együtt, hálás vagyok, jólesett hallani e különleges
adottságú művész felvételeit. De nem esett jól hallgatni az összekötő
szöveget. Két okból berzenkedtem. A kisebbik: bőven akadt filológiai
pontatlanság és téves ítélet.
Ismeretes, hogy a DECCÁ-hoz átszerződött di Stefanónak 1958-ban
félbe kellett hagynia a Mefistofele felvételét. A műsor szerint talán
hangi problémák miatt. Nos, nem. Jogi ügyről volt szó. Del Monacónak
olyan szerződése volt a Decca céggel, amelynek alapján azt
énekelhetett, amit akart, s ő akkor di Stefano szerepét akarta...
(Mindez 1973-ban került csak napvilágra, a di Stefanóval készített
részek kiadásakor.) Esztétikai ítéletekről nem vitatkoznék, de:
hallottuk az 1949-es Sevillai-részletet a Metropolitanből, részben
virtuóz, részben nagyon is önkényes, stílustalan, technikailag is
kétes sikerű megoldásokkal. Miért kellett ezt és sok más hasonló
részletet is a világ és a művész legjobb produkciójának kikiáltani?
S itt van berzenkedésem fő oka: általában miért kellett tizenegy
folytatáson keresztül valami igencsak idejét múlt dicsőítő stílusban
kizárólag szuperlatívuszokat hallgatnunk? Majd minden részletet
olyasféle mondatok vezettek föl, mint "ilyen elbűvölően (és még egy
sereg hasonló díszítő jelző) még X-től sem..., senkitől sem"... -
végül "még magától di Stefanótól sem hallottunk"... Vigyázzunk, nem di
Stefanótól sajnálom a jószavakat, nem az ismertetőtől irigylem el
saját lelkesedését és örömét, vagy vitatom jogát véleményének
közléséhez, hanem az igazságot sajnálom, mit minden túlzás csak
sérthet. Én sem tartóztatom meg magam a felsőfokoktól, de inkább
kiemelésre igyekszem használni őket, nem liturgikus elemként, mint
akik magasztalásul felsorolják Allahnak mind a száz nevét. Ámbár erre
sem reagáltam volna, ha nem nyugtalanít az a cím: "Akiből Caruso
leltetett volna." Sokakkal együtt a fiatal di Stefanót a Gigli típusú
énekesek utódának éreztem, nem a Caruso fajtájából valónak. Ezzel nem
azon a közhelyen kívánok kotlani, hogy "Caruso csak egy volt, mert ő
olyan tökéletes". (Sokszor tökéletes, nem mindig.) Még ama másik és
természetesen igaz közhelyeken sem, hogy minden művész szuverén,
megismételhetetlen egyéniség, s amit a nagy Beniamino úgy fejezett ki,
hogy "nem akarok második Caruso lenni, én első Gigli vagyok".
A Caruso-csodának a szépséges hang, a veleszületett zenei és
vokális érzék és készség, az ösztönös és megszerzett technikai tudás
és az egyéniség - egymásnak megfelelő, harmonikusan egybeolvadó,
egymást erősítő alkotóelemei. A többi nagy énekesnél is megvannak ezek
a tényezők, de minőségükben és vegyületükben mindig mások. A
Caruso-jelenségnek az a lényege, hogy ez a vegyület állt legközelebb
valamiféle eszményi tökélyhez. (Amelynek fogalmát egyébként
legnagyobbrészt éppen az ő tulajdonságaiból vonták el a mi
századunkban.) Ilyen mérlegelés alapján di Stefano énekesi egyénisége
alig hasonlít Carusóéra, vagy alig inkább, mint bármelyik más, nagy
olasz tenoristáé. Caruso komolyabb, zeneileg alaposabb,
lelkiismeretesebb, bizonyos értelemben klasszikusabb alkat, mint di
Stefano. Eltérő kettejük hangszíne, hangadása, technikája,
ábrázolásmódja. Hasonló a tehetségük, az olaszságuk (de az
"olaszosságuk" megint másképp nyilvánult meg, s itt ismét inkább csak
a személyes vonásokra, mint nápolyi, illetve szicíliai eredetükre
gondolok). A sorozat ismertetője azt sugallta, hogy di Stefano azért
nem lett második Caruso, mert könnyelmű, kedves és léha bohém volt. De
a maga módján Caruso is az volt! Nem könnyelműségen, egy vagy más
tulajdonságon múlott a dolog. Di Stefano alkata: más fizikai, szellemi
és zenei adottságok összessége. Így lett belőle I. di Stefano. Caruso
már nem lehet senki, ez nem a tökéletesség kérdése, hanem a másságé.
Ha nem tartanám a történelemmel ellenkezőnek a "lehetett volna"
szemléletet, egy eléggé hiteles tanút idézhetnék meg a vitához, Mrs.
Dorothy Carusót, aki évtizedekkel élte túl férjét. Ha elfogadjuk, hogy
ő közelről ismerhette Caruso hangját és egyéniségét, fogadjuk el
ítéletét is: "valamennyi tenorista között, akiket hallottam, Jussi
Björling hangja és éneke állott a legközelebb a férjeméhez." Az
egyéniségről természetesen ő sem beszélt. Megállapítását nem
értékmérőnek használtam, hanem adalékul ahhoz, hogy mennyire
szubjektívek a szemszögek és hallótávolságok.
Szubjektív leszek magam is di Stefano igazi helyét keresve a
tenor-történelemben. De előbb valóban vissza kell nyúlnom Carusóig,
mert őmellette és őutána sosem volt olyan egyetemes és egyöntetűen
elismert imperátor a tenorbirodalomban. Mindig álltak mellette nagy
csillagok, pályafutása alatt például Bonci, Slezak, McCormack,
Jadlowker, Zenatello stb. Némelyiküket Caruso őszintén méltányolta. Az
ő halála után is legalább öt fenomén osztozott az örökségén:
Martinelli, Gigli, Schipa, Lauri-Volpi és Pertile - kiki a megfelelő
szerepkörben. (És akkor Caruso francia repertoárját még nem is vettük
figyelembe.) Hasonlóan megosztott uralom jellemezte di Stefano
virágkorát is, a (mono) LP első évtizedét.
(A vizsgálódáshoz most nem vehetem figyelembe a teljes
tenorskálát, nem sorolhatom fel a kor valamennyi jelentős nagyságát -
például Geddát vagy Vickerst -, nem osztom fel a mezőnyt a nemzeti
iskolák, stílusok és hovatartozás szerint. A továbbiakban nem említem
a Mozart- vagy Wagner-tenorokat, nem írom le Simoneau, Wunderlich vagy
Kónya stb. nevét.)
Egy énekes korszak igazi meghatározó sztár-énekesei, olykor
valóságos művészi eredményeiktől függetlenül is, az olasz(os) típusú
lírai-hősi tenoristák (a kettő együtt és a kettő között), akik
kellőképpen lágy és hajlékony, egyszersmind azonban erőteljes hanggal
és fényes, csillogó magassággal bírnak. Ez a lirico-spinto csoport -
és a legtöbb olasz tenorista ilyen. Repertoárjuk Edgardótól és a
mantuai hercegtől Rodolfón át Radamesig terjed. Egyik oldalon a
lirico-leggero szárnnyal érintkezik, Rossini, Donizetti és Bellini
könnyedebb hangot igénylő tenorszerepeivel (Monti, Valletti, Alva
voltak ennek jellegzetes képviselői); a másik oldalon a tenore
robustókkal, a par excellence olasz hőstenorok csoportjával, akiknek
hangja Otellóra termett. (A szerző eredetileg kitért a tenoristák
harmadik válfajára, a Wagner-énekes "Heldentenorra" is. Rajzolónk mind
a három típust megörökítette a Hifi Magazin számára. Az Olvasó
remélhetőleg megbocsátja, hogy a harmadikat sem hagytuk ki, noha ez
utóbb. nem szerepel jelen cikkünkben. A Szerk.)
1950-70 között tehát a lirico-spinto szerepkörben az alábbi olasz
és nem olasz tenoristák uralkodtak a világ nagy színpadain, s ami az
utókor számára fontosabb, a vezető hanglemezcégek stúdióiban:
Björling (RCA, DECCA);
di Stefano (angol Columbia/EMI);
Bergonzi (DECCA);
Corelli (Cetra, HMV);
Del Monaco (DECCA);
Peerce (RCA);
Tucker (amerikai Columbia/CBS).
Ők heten együtt két Carusót is kitettek volt Egymagában egyikük
sem lehetett azzá.
JUSSI BJÖRLING
1950-ben és már vagy tíz esztendeje akkor - a nagy olaszok, Gigli
és társai fokozatos kiöregedése folytán - ebben a szólamcsoportban az
ő neve volt a legfényesebb. Életrajzi adatokat nem hordok ide, de az
1911-ben született Björling már gyerek-szopránként híres volt, apjával
és testvéreivel egy vokál-kvartettben énekelt. Tizenkilenc évesen Don
Ottavio(!) Stockholmban. A harmincas évek közepétől korai haláláig
(1960) világsztár, a legtöbb kritikus és értő véleménye szerint a No.
1. Hogy nem vette körül olyan kultusz, mint napjaink Domingóját,
Pavarottiját, az részben annak tulajdonítható, hogy abszolut legjobb
éveit (harminc és harmincöt között) a háború miatt a Metropolitantól
távol töltötte. (1938-ban mutatkozott be, 40-ben ő nyitotta az évadot
egy másik Svéddel, a mi Sándorunkkal és Zinka Milanovval Az
álarcosbálban.) Björling nem volt szálfatermetű viking és nem volt
átlagon felüli színész. De a legszebb hang volt Gigli feltűnése óta.
Napfényes - írta róla valaki. Karcsú, mégis telt tenor, nagyerejű,
mégis lágy; középhangjai meleg színűek, a pompás magasak aranyfényben
csillognak és van átütő erejük a zenekar fölé szárnyalni. A pianói
olvadékonyak, mézízűek. Hibátlan technikával énekelt. Volt benne
valami Carusóból és Gigliből is, Lauri-Volpiból is, mégis
téveszthetetlenül egyéni volt a hang és a muzsikus személyiség.
Stílusművészként (Verdi-, Puccini- és francia operákban) azóta sem
múlták felül. Pazar ária-felvételeinek egy része ma is etalon.
Legjobb szerepeiből bőven maradt "igazoló jelentés" az utókor
számára. A trubadúr, Aida, Manon Lescaut (abszolut legjobb alakítása)
és a Bohémélet mind különleges kincsek. Az RCA CD-repertoárból a
Tosca, Turandot, Parasztbecsület/Bajazzók alig maradnak el tőlük,
néhány kalóz-felvétel a Met-ből (Gounod: Romeo, Faust, egy 1945-ös
Rigoletto, illetve az említett Álarcosbál) vagy Toscanini 1940-es
Verdi Requiemje talán még többet is nyújtanak egy-egy ponton. Tudatos
művész volt, pályaépítése, szerepvállalása is bizonyítja. Nagy vágya
volt Otelló, de negyvenkilenc esztendős koráig sem látta elérkezettnek
az idejét. Pedig több nem adatott neki. Nem volt olyan izgalmas
jelenség, mondják, mint Domingo, sem elemi szenvedélyű dalnok, mint di
Stefano. De hallgassuk meg a Manon Lescaut IV. felvonását vagy
duett-lemezéről a Don Carlos - Posa jelenetet (Merrillel) - és azt
fogjuk hinni, tévedtünk.
GIUSEPPE DI STEFANO
Tíz évvel volt fiatalabb Björlingnél (1921-ben született), de a
nagy korszaka szintén valamikor 1960 körül zárult. Ma talán ismertebb
Björlingnél. Rengeteg K und K (kereskedelmi és kalóz) lemeze maradt,
és szerencséjére olyan partnerhez társították, hogy kevesebb érdemmel
is biztosítva lenne a halhatatlansága. De azért érdeme is bőven akad.
"Gigli vonalát hívatott folytatni" - így fogadták hangját és modorát
még a háború utáni években. Di Stefano ennél több lett s kevesebb.
Emberábrázolóként, színpadi művészként nagyobb nála, de zenei
adottságai nem érték el Giglinek a közfelfogás szerint ideális
hangszépségét, énekelni tudását. Di Stefano igazi olasz, sőt
szicíliai, született komédiás és pozőr, kedves és hisztis bohém.
Mulatságos anekdótákat olvashattunk róla a Del Monacóról szóló
könyvben, illetve Tito Gobbi és Rudolf Bing emlékezéseiben. Például,
hogy élete egyik legjobb produkciójának (1. Traviata-live-lemez,
Scala, 1955; Callasszal és Viscontival) főpróbáját otthagyta, mert a
rendező túl sokat foglalkozott a primadonnával; a premier után pedig
kiszállt a produkcióból... Di Stefano 1949-ben kezdett a
Metropolitanban lírai szereppel, A sevillai borbélyban. Gyönyörűséggel
hallgatva a 47-48-as hanglemezeit, próbálom elképzelni, milyen
lehetett akkor élőben. Hamar feltűnnek a technikai hibái, és hogy a
magasságot nem képezi könnyen.
Lemezhagyatéka egyenetlen. Az 1953-as Lammer-moori Luciában igen
stílusos, A puritánokban kevésbé, a szintén ebben az évben készített
híres Tosca viszont már modellértékű. Az általam ismert legjobb
előadása szintén a Luciában hallható, az 1955-ös berlini "élő",
Karajan vezényletével. Látva kitűnő formáját, Karajan szabadjára
engedte a tenoristát, és di Stefano végletesen romantikus pillanatokat
teremtett, az ízlés határait végül is nem törve át. Mint sok
énekesnek, neki is dúsabb volt a fantáziája a színpadon, mint a
lemezstúdiókban. Kitűnő Az álarcosbál EMI-lemezén, s még jobbat mutat
mindkét live-ja a Scala színpadán. Érdekes, de érthető, hogy akkor a
legfelszabadultabb, ha nem Callas a partnere. Nagyszerű még a
Parasztbecsületben, Gavazzeni Pillangókisasszonyában.
Énektechnikailag hibátlan teljesítményt ritkábban nyújtott, de
volt mivel kárpótolnia a közönséget: kockázatvállalás, igazi "olaszos"
temperamentum, romantikus magatartás - mindez legtöbb alakításában
föllelhető. A kritikusok azt állítják, lemezről az ő énekében
pillantható meg leghamarabb egy figura "arca". Ez igaz, még akkor is,
ha az az arc természetszerűleg nagyon hasonlít is di Stefanóra. Nem
idegen tőle a humor, és charme-ja is van (Szerelmi bájital). A
köztudat szerint Callas állandó partnere, 10 teljes operát vettek fel.
Sokról maradt kalózszalag, a Giocondáról és a Mefistofeléről az sem. A
sajnálatosan rövid karrier a 60-as években már hanyatló szakaszba
jutott; a hetvenes évek elején nagy hírveréssel beharangozott
"come-back" szomorkás rokonszenvvel kísért, de leplezhetetlen kudarc
volt mindkettőjüknek: Callasnak is, neki is. A rádiósorozat írójának
részben igaza van; bizonyos komolytalanság kísérte ezt a művészt (nem
a színpadon, csak amíg oda föllépett), holmi hanyagság és
nemtörődömség. Viszonylag korai, negyvenedik életévét megelőző
hanyatlásának fő oka azonban abban keresendő, hogy di Stefano a
technikai fogyatékosságok ellenszeréül a csakazértis "ráéneklést"
választotta, ez pedig törvényszerűen gyorsan megbosszulta magát: előbb
a magasságát, majd hangszínét, végül az egész matériát tönkretette.
Gyönyörű - üstökös-pálya.
CARLO BERGONZI
Di Stefanóban megvolt, amit Björlingből néha és néhányan
hiányolnak: az olasz vérmérséklet; viszont hiányzott belőle Björling
hallatlan énekesi eleganciája. Ez utóbbit leginkább Carlo Bergonzi
(1924) közelítette meg. Az övé sem akármilyen karrier. Ifjan egy
sajtüzemben dolgozott. A tulaj nem bírta az állandó áriázást. Carlónak
választania kellett. (Ma láthatjuk, hol tart nélküle a
parmezánipar...) Baritonistaként kezdte 1948-ban; 1950-ben már
tenorista és 1991-ben még színpadon énekel! (Csak Gedda tartja vele az
iramot a koncertpódiumon.) Három éve még új lemez is készült
Bergonzival - a matróna-korú Sutherland-hez illő hősszerelmes volt...
Az 50-es évek közepétől ő is a Metropolitan tagja, a DECCA a
sztereó-korszakra őt szemelte ki Renata Tebaldi partneréül Del Monaco
és néhány jelentéktelenebb lírai tenor helyébe. 1965-ig csinálták is
sorban a Bohémélet, Pillangó, Aida, Gioconda, Don Carlos lemezeit.
Ezek mind kiváló produkciói, akárcsak a két Álarcosbál (Nilsson-nal,
illetve Price-szal), A trubadúr, a két Traviata (Sutherland és Caballé
Alfrédja), a Tosca (Callas utolsó teljes felvétele), a Scotto melletti
újabb Pillangó és még vagy két tucat teljes opera. Nem mind őriz
felejthetetlen alakítást, de azok is a szép éneklés gyönyörűségét
kínálják. Talán legnagyobb "lemez-tette" a Philips 3 LP-s Verdi-albuma
volt a tenor-áriákkal. Valamennyi egy-egy remekbe sikerült esszé e
műfajról és a mesterségről. Bergonzi egyébként szinte a teljes olasz
repertoárt végigénekelte, Verdiben kivált specialista. Az első
lemezein gyors vibrátójú, kissé a Lauri-Volpiéhoz hasonlítható
karcsú-érces hangot mutatott. Húsz évvel később már "csak" virtuóz és
stílusművész. Hang-aranya nem olyan karát-számú, mint Björlingé, de
éneke hozzá mérhető, s egy-egy Verdi áriában (például A trubadúr "Ah
si ben mio"-jában) övé a pálma. Ő sem volt nagy színész, láttuk
Pesten: alig mozgott. A hang "adta elő" a drámát és a zenét. Nem volt
oly színes egyéniségű énekes, mint Di Stefano, csak sokkal
megbízhatóbb.
PEERCE ÉS TUCKER
Két amerikai sógor (egymás sógorai).
Jan Peerce (1908) Toscanini kedvenc amerikai tenoristája volt. A
karmester azért szerette őt, mert olasz kedvencére, Pertilére
emlékeztette. Sokoldalú, megbízható, üzembiztos, muzikális - vagyis
azt énekelte, amit Toscanini kívánt tőle. Talán ez magyarázza, hogy a
Nagy Maestro miért nem Björlinget favorizálta a Traviata, Az
álarcosbál, a Bohémélet lemezein. (Az igazság az, hogy Az
álarcosbálhoz már hívta, de Björling megbetegedett.) Mára mégis
halványul Peerce emléke, mert sem alakításai nem voltak emlékezetesen
egyéniek, sem a hangja rendkívüli.
Bezzeg az 1914-ben született Richard Tucker-é az volt. A
zsinagógai kántorból lett Metropolitan-csillag tenorja inkább hősi
fényű, erejű és csillogású, de nem vaskos, sőt, igen hajlékony.
Énekében megőrzött bizonyos kántoros (=torokhangú) modorosságokat, de
többnyire a lelkiállapot-változás kifejezésére alkalmazta őket. Nagy
szenvedéllyel énekelt, a színpadon ő is őszintébben, mint a stúdióban.
(V. ö. a Rigoletto, A végzet hatalma, Az álarcosbál
Metropolitan-előadásait 1955-56-ból az egykorú vagy későbbi
lemezfelvételekkel; s még inkább az 1969-es parádés veronai
Trubadúrt.) Toscanini őt választotta 1949-es Aida-koncertjéhez,
amelyet filmen is megörökítettek. Ez, továbbá a Traviata, Bohémélet,
Bajazzók, Pillangó - mind nagyon értékes részei az operai
"világörökségnek".
FRANCO CORELLI és MARIO DEL MONACO
Ezt a két tenoristát egy sor közös tulajdonság állítja párhuzamba.
Kivételes adottságok birtokosai, nagy sikerek élvezői, gyakran a
közönség bálványai, a kritika azonban nem kényeztette őket (ma sem).
Szembetűnő volt a Mastroianniéval vetekedő ragyogó külsejük, de ennél
sokkal fontosabb a különleges minőségű, nagyerejű hőstenor hang. A
többi szükséges "kellékkel", elsősorban énektechnikával már nem
egyenlő értékben, nem egyenletes szinten, nem mindenkor rendelkeztek.
Közös volt még bennük a "tenoristaság" egyik nagy negatívuma, a
művészi szempontoknak néha fölébe kerekedő ön-kultusz, az
"elfogadottnál" álcázatlanabbul megnyilvánuló hiúság, olykor
önteltség, rossz következményeivel együtt. Emlékezéseikből,
nyilatkozataikból azonban jól kiolvasható, hogy ez valamiféle belső
bizonytalanságot, szorongást takart. ("Az hogy énekelek, egyenlő a
boldogtalansággal... A katasztrófa örökös lesben áll.")
Vegyük például a fiatalabbikat. A filmsztár-képű, sudár alakot a
gránátos termetű Joan Sutherland azért imádta, mert végre nem kellett
"leereszkednie" amorozójához. Tenoristánk kellőképpen tudatában is
volt önnön kiválóságának. Egy interjúban így replikázott a tenorok
közmondásos ostobaságát célzó megjegyzésre: "Tudok egy tenoristáról,
akit érdekelnek a régi vallások, az ideggyógyászat; ismeri az
Erzsébet-kori Angliát, a színháztörténetet. Ez a tenorista négy
nyelven beszél és énekel. Franco Corelli-nek hívják." Ez volt ő. De
amit mond és róla mondanak, lényegtelen. A gyönyörű, karcsú, de
rendkívüli átütő erejű, fénylő hang a lényeg, mely finom vibrátójával
még inkább emlékeztet Lauri-Volpiéra. Legalább is engem. (Az olvasónak
nyilván feltűnt, hogy mindenkiről Lauri-Volpi jut eszembe. Erről majd
máskor.)
Az 1924-es születésű Corelli 1955-65 közötti fénykorában gyakran
szerepelt Callas-szal (Norma, Poliuto, Fedora, A kalóz, Tosca, A
Vesta-szűz). Nagyszerű teljesítményeit olykor technikai hibák
árnyékolták, fölróható neki a kemény hangvétel, az eszményi legato
hiánya, a finomabb árnyalatok mellőzése, hajlama a túl gyakori
forte-éneklésre. De sosem volt túlzó az ízléstelenségig vagy a
stílustalanság határáig, s végül tüneményes magashangjaival mindig
elkápráztatta közönségét. Az énekes képes volt fegyelmezni önmagát - a
magánember a hisztérikus-hipochonder művész jellegzetes típusa volt.
Botrányok övezték a színpadon és mögötte. Egy római Don Carlos
előadáson karddal estek egymásnak Boris Christoffal, mert nem tudtak
"megegyezni", melyik takarta jobban a másikat. Walter Legge
tenorista-sztorijának is valószínűleg ő volt a "hőse"; neje tanácsára
sok fokhagymát evett színrelépés előtt, tudván, hogy Callast ezzel a
szaggal indiszponálttá teheti. Rengeteg előadást mondott le
szorongásai miatt. (Egy ilyen New York-i alkalomnak köszönhette
nemzetközi karrierje kezdetét az akkori beugró tartalék, bizonyos
Plácido Domingo...)
1969-ben Gardelli Végzet hatalma felvételén Bergonzinak kellett a
helyére állnia, s többé Corellivel nem készítettek teljes operát,
pályája megtört. Néhány beharangozott visszatérése sem hozott neki
igazi sikert, nem oldotta fel szorongásait. Úgy lépett le a színről,
ahogyan (egyik legjobb szerégében) Kalaf fellép: száműzött hercegként.
Tenorfejedelem volt a valóságos hercegi családból származó Mario
Del Monaco is (1915). Benne testesült meg legegyértelműbben az igazi
olasz hőstenor, a tenore robusto valamennyi vokális jellegzetessége:
hatalmas erejű, súlyos és tömören csengő, közép- és mély regiszterében
baritonálas, de mindvégig fényes, a magasságokban sem elvékonyodó
hang. Kettő híján negyven éve, hogy először hallottam, azóta
számtalanszor, és ma is lenyűgöz ez a monumentális orgánum. De ma -
mert tágabb körű összehasonlítások alapján - jóval kritikusabban
ítélem meg produkcióit.
Minden nagy voce birtokosa jobban szereti a saját hangját, mint a
kottát. Del Monaco ennek ellenére is komoly tudatossággal törekedett a
művészi megoldásokra. A súlyos hangtömeget azonban többnyire csak
forte, fortissimo volt képes "vonalban tartani", s ez fülnek-léleknek
egyaránt fárasztó egy teljes opera végighallatásakor. A túlnyomórészt
harsogó énekkel nehezebb hitelesíteni a bensőséges, őszinte
szenvedélyt, a nemesebb indulatokat. E felvételekről ma hiányoljuk a
szélesen áradó dalolást, a szöveget követő hajlékony frazeálás
képességét, nem tudjuk elnézni, hogy Del Monaco feldarabolja a zenei
íveket, elhanyagolja a valódi legato éneklést, röviden lecsapja a
sorvégeket. Színpadi jelenléte, önbizalmat sugárzó játéka, (nem éppen
magas termete ellenére is) daliás, hősi kiállása, nemes vonásai sok
mindenért kárpótoltak, ezt budapesti közönsége is tanúsíthatta pályája
utolsó szakaszában, az Otello, a Bajazzók és a Sámson és Delila
előadásain.
A DECCA szupersztárjának számított, de lemezhagyatékában alig
maradt "klasszikus" teljesítmény. Stiláris szempontból nem volt
ideális Verdi-énekes, mégis a második (művészileg már kiérett, a
részletekben is kidolgozott, világszerte híressé lett) Otellója
(Karajannal) őrzi majd jó emlékét, s talán A végzet hatalma és az
Ernani stúdió-, illetve élő felvételeinek egyes részletei is. Az
ötvenes évek első felében készített Puccini-áriák is meggyőzőbb
erényeit mutatják. Hogy rajongói ne vádolhassanak ellenérzéssel,
elfogultsággal, vessék össze jobbik (fiatalabbik) Turidduját, mondjuk,
Di Stefano előadásával, s meg kell érteniök fenntartásaimat.
Két parányi anekdóta a nagy hangfenomén nagy hiúságáról: könyvében
feljegyzi, hogy sok évig nem találkozván az egykor gyakori partner
Callas-szal a díva egyik fontos kérdése így hangzott a telefonban:
Mondd, Mario, még mindig olyan szép vagy? A másikat néhai kitűnő
baritonistánk, Radnai György mesélte. A Martinelli-téren jártak, s Del
Monaco, a hajdani nagy tenor-elődöt vélte névadónak. Csak félig
tréfásan kérdezte: "Talán én is számíthatnék egy utcára Budapesten?"
*
1 kis romantika
Úgy is értendő, hogy nem a "nagyromantikáról" lesz szó ezúttal.
Bár a XIX. század nagy lobogású irányzatát és képviselőit minősíteni
eléggé reménytelen. A szokásos, időrendi, földrajzi, ideológiai vagy
éppen személyi jegyek alapján alkalmazott jelzők legalább is
vitathatók, a határok súrolják, keresztezik egymást, essék bár szó
korai, konzervatív, északi, forradalmi, összefoglaló, visszahajló vagy
kései romantikusokról. Sokkal vagyok még adós a zeneirodalom e
hatalmas terméséből, ezért ez alkalommal a "klasszicista" romantikus
Mendelssohnt tűzöm ki tárgyul (hogy egy újabb minősítéssel tetézzem az
előzőket).
A gonosz nyelvű, de éles fülű G. B. Shaw-tól származik a bemondás,
hogy Mendelssohn szerzeményei nagy alkotások lennének, ne volnának
csak oly "nyájasak". A szellemes fogalmazás csak féligazságot takar,
mint gyakorta Shaw-nál. Az alábbi művek nem érdemtelenül tartják
helyüket (többé-kevésbé születésük óta) a zenetörténet legnépszerűbb
darabjai között. Az ilyesmi már önmagában a nagyság jele, legfeljebb
más fajta nagyságé, mint a Mozart ezerszínű, Beethoven titáni vagy
Bartók gyémántos keménységű és tisztaságú nagysága.
Szinte számról-számra leírom, de most sem kerülhetem el, hogy
figyelmeztessek rá: az alaprepertoárban oly zavarbaejtően nagy a
felvételek száma (a Mendelssohn Hegedűversenyé százakra rúghat), hogy
a diszkográfiai listákat még akkor is nehéz volna áttekinteni - ha
volna egyáltalán bármilyen összlista. A kiemelkedő felvételeket persze
sokan számontartják, de az utolsó évtizedekben felgyorsult
tömegtermelést (gondoljunk a távolkeleti kiadványokra!) aligha őrzi a
világ egyetlen hangarchívuma is, s nem hiszem, hogy van ember, aki a
létező "összest" végighallgatta volna.
A jéghegy-törvény érvényesül itt is: a mélyben meghúzódó tömeg nem
látszik, mindig csak a csúcsok.
Szentivánéji álom
A Szentivánéji álom nyitánya, egy tizenhétéves alkotó műve, meg a
kísérőzene később írt részei korszakokon és stílusokon túl oly hiteles
shakespeare-i varázst árasztanak, amilyet senki felül nem múlt a
zenében; legfeljebb Verdi érte el a windsori éjszaka káprázatainak
hangokba öntésével. Holott Mendelssohn egyéniségét kontinenssel
nagyobb távolságban képzeljük a Shakespeare-étől.
A teljes kísérőzene valójában csak színpadi előadás keretében,
azaz éppen valóságos funkciójában több az egyes részek kíséreténél.
"Szerkesztett műsorként" teljes élményt kínál a slágerek, a Nyitány, a
Notturno, a Scherzo és a Nászinduló füzérbe fogott egymásutánja, azaz
a szvit forma. Amelyhez gyakran csatlakozik a tündérek altatódal
kettőse. "Philomela dala-báj... semmi bű és semmi báj" mondja Arany
tüneményes fordítása, noha e darabban minden csupa bűbáj - és az
Mendelssohn zenéje is. A szvitnek ragyogó előadása Széll György
(Philips) lemeze az Amsterdami Concertgebouw élén. Az eredeti
párosításban, a Rosamunda részletekkel együtt egy olcsó CD-n nagyon
megéri az árát. Széll keze alatt férfiasan szól a tündéri partitúra. A
modernek között hasonló párosítású James Levine felvétele (DG), ez
kiváló hangminőségben adja vissza a kiváló chicagóiak játékát. A
komplett kísérőzenéhez az egyik legjobb lehetőség Marrinert
választani. Ezúttal a Philharmonia Orchestra élén produkálja azt az
abszolut biztonságot és technikai tökélyt a vonósoknál, amely a
tündértáncoltatáshoz szükségeltetik. Kitűnő a két énekes szólista,
Arlene Augér és Ann Murray (EMI). Régi csataló Klemperer lemeze (ez is
EMI): 1961, a Philharmonia csúcs-korszaka óta szolgál az első
vonalban. Itt a híres fúvós szólisták ragyognak, a szólót Klemperer
kedvenc angol párosa, Heather Harper és Janet Baker énekli. Sokan
André Previn előadását tartják a legjobb modern felvételnek, ez meg a
Londoni Szimfonikusok fénykorában készült, nekik Previn sokáig volt
egyik vezető karnagyuk. Egyébként zeneileg ez a legteljesebb anyag is
mind között. Nagy zenekari parádét vezényel Ormándy Jenő a
Philadelphiai Zenekar élén (RCA). Ha valaki véletlenül nem találkozott
még a kései Ormándy-lemezek káprázatos hangzásvilágával, annak
figyelmébe ajánlom Grieg Peer Gynt-szvitjeit a Hungaroton
licenc-lemezén. Az is 1978-ban készült. S egy még régebbi, 1965-ös,
csupa-romantika Kubelik-lemez (DG) is rokonszenvesebb a mai
kifinomult, de kiszámítottabb, hidegebb olvasatoknál. (Itt nem Abbado
remek Nyitányára gondolok.)
Szimfóniák
Csak a Skótot és az Olaszt sorolom az alaprepertoárhoz, nem
tagadva bár a Reformáció érdemeit sem. Szándékosan neveztem nevükön
őket, mert a hivatalos számozás (mint Schubert és Dvorák esetében is),
nem fedi a kronológiai sorrendet, minthogy a III. (Skót) később
keletkezett az V.-nél és IV.nél. Ez a IV., az Olasz szimfónia
bizonyára a legnépszerűbb közöttük s méltán. Ami szépet s jót el lehet
mesélni egy idealizált, kissé általánosságában fölfogott Itáliáról, az
Mendelssohn zenéjében hallható. Oly változatosan persze, mint amennyi
egy (akár hosszabb) túristaúton megismerhető belőle. Tűző, éles
napfény, csillogó színek, az atmoszférában valami ősi az emberi
lényegből - ezt állítja elénk Sinopoli digitális felvétele (DG), amely
a legtöbb kritikusnál az első helyre kerül. (Párosítva Schubert
hasonlóképpen nagyszerűen előadott Befejezetlenjével.) Hogy olaszokkal
folytassam az Olasz szimfónia ajánlását, Abbado következzék, aki 5
szimfóniát és egy sor egyéb zenekari művet vett föl az egykor őáltala
is vezetett London Symphony Orchestra élén (digitális DG album).
Kitűnő hangzó téka azoknak, akik Mendelssohn szimfonikus termését
óhajtják alaposabban áttekinteni. Az előadások egyenletesen magas
színvonalúak, bár éppen a IV.-ben a gyors tételek tempója talán egy
cseppet forszírozott, hajszolt. Végül a legnagyobb olasz, Toscanini,
az ötvenes évek közepén, az NBC Zenekarral. Gyakran olvasom, hogy
hangmérnöki szempontból ez a IV-V. szimfónia párosítás a legjobb a
Toscanini-hagyatékban, de ez csak azoknak vigasz, akik a Maestro
Massimo egyetlen lemeze nélkül sem lehetnek meg. A
Mendelssohn-szimfónia és Toscanini - olasz mindkettő, s oly mértékben
rokonok, mint egy szelíd toszkán táj és az Etna vulkánja. Magyar
változatban (s a közepes árkategóriában) Fischer Iván CD-je áll
rendelkezésre, s még olcsóbb Wolfgang Sawallisch 1967-es albuma (3
Philips CD). Kár, hogy a Skót szimfónia előadása nem ér föl a másik
két nagyhoz. Karajan középkategóriájú háromlemezes albuma, a Berliniek
játéka révén is, még több zenei élvezetet kínál (DG).
Az ember azt hinné, a Skót szimfónia hangulata állhat közelebb
Klemperer kedélyéhez, de meglepetésre az EMI lemezen az Olasz a
sikerültebb, életteljesebb, a humora is megcsillan. A Skótot egy
kritikus kissé brahmsi módon súlyosnak nevezte. Ez a Skót szimfónia
amúgy is nehéz dió. Nomen est omen - szűkmarkúan mérte belőle a sors
az igazán időtálló, nagy felvételeket. Általában a hangulati egység -
a kontrasztok megteremtése, illetve a szerkezet áttekinthetőségének
logikus megmutatása okoz gondot az értelmezőnek, bár emlékszem remek
"hallgatásokra" a rádióból és lemezekről, így például Kletzki egy
"ősi" mono Columbia LP-jére vagy Munch (RCA) és Bernstein impozáns (de
Mendelssohnhoz képest túlfűtött és túlterhelt) produkciójára az
Izraeli Filharmonikusokkal (DG). Masur Eterna sorozatában is nehézkes
a Skót, míg Christoph von Dohnányi szép DECCA lemezében minden benne
van, kivéve az igazán magával ragadó egyéniséget. Így Abbado digitális
DG albumában vélem fellelni a legjobb Skót szimfóniát, mégha egy
csipetnyivel több melegséget szívesen vennék ezen a borongós, ködös
tájon is.
Hegedűverseny
Minden korszak katalógusainak egyik legbővebb címszava. Felvétele
annyi, mint réten a vadvirág. A csokorba választottak közül az első
három szál a hölgyeket illesse: ha valaki megvásárolja Anne-Sophie
Mutter digitális DG lemezét (Berlini Filharmonikusok, Karajan),
elvetette a további latolgatás gondját. Ennek az akkor tizenhatéves
leánynak (még ma is csak huszonnyolc) frissessége oly kedvességgel és
egyszerűséggel sugárzik, hogy a legrafináltabb interpretálásnál is
inkább leveszi lábáról a hallgatót. A technikai tisztaság itt a
lélekét is tükrözi. (Az LP és CD változat Hungaroton licencen is
kapható, párosításuk a Bruch-koncert.) A dél-koreai Kyung-Wha Chung
immár két évtizede tartja helyét a mai élvonalban. Sokáig DECCA sztár
volt, ez is DECCA-kiadvány; újabban az EMI-nél jelennek meg
felvételei. Az ő értelmezése szikrázóan és csillogóan virtuóz, nem
hiányzik belőle az édes hangszín és az elengedett, "laza" lélek.
Kísérői a Montreali Szimfonikusok Charles Dutoit vezetésével, ez az
együttes a nyolcvanas években a nemzetközileg is számottevő zenekarok
közé küzdötte fel magát. Viktoria Mullova Philips lemezéről (Marriner,
ASMIF) azt írta Ivan March a Gramophone ezévi májusi számában, hogy
senkinél sem hátravalóbb. Mélység és frissesség - visszatérő
dicséretek, mert alapvető követelmények Mendelssohn tolmácsolásához.
1948 nyarán lehetett... egy osztálytársammal csavarogva a városban
betértünk a Kossuth Lajos utcai His Master's Voice boltba (ma
Keravill). Föltétette a Mendelssohn Hegedűversenyt, ha jól emlékszem,
négy darab 78-as sellak lemezről, Menuhin előadásában. Ez a legjobb -
közölte velem a hallgatófülkében. Én ugyan semmivel sem tudtam
összehasonlítani, csupán a dallamokat ismertem a rádióból. Ez volt
Menuhin első felvétele e műből, Enescu vezényletével, 1938-ban jelent
meg először. Még háromszor vette fel újra a háború után, de a
mendelssohni szellem és kellem, a töretlen báj csak a húsz év körüli
fiúé maradt. "A század nagy felvételei sorozatban tette CD-re az EMI.
Az 1954-es, Furtwängler vezényelte legendás produkció is (szintén EMI)
maradéktalanul kínálja a mély érzelmeken nyugvó édes lírai hangot,
szinte Beethovenhez illő formai következetességgel. Különleges értékű
egy másik nagyságnak, Nathan Milsteinnek 1973-as felvétele (DG). A
nagy virtuózok egyike volt, mindenekelőtt nagyon egyéni, telt, a mély
fekvésben brácsa-, a magashangoknál olykor fuvolaszerű tónusa tett
maradandó benyomást a hallgatóra, s ez a majd hetvenévesen készített
lemeze változatlan formában mutatja a nagy művészt. Abbado és a Bécsi
Filharmonikusok csupa szín és energia kísérete, valamint a párosítás,
a Csajkovszkij-verseny mind nagyértékű plusz.
Nem tudom, volt-e a század fényes nevű hegedűsei között egy is,
akinek a hagyatékában nem találunk lemezt ebből a hegedűversenyből. A
nagy Fritz Kreisler és Hubermann, Heifetz vagy Ojsztrach és mások,
némelyik több felvételen s mindegyik a maga jellegzetes előadói
stílusában, azaz úgy hajlítva a művet a saját egyéniségéhez, hogy
azzal nem megfosztja a teljességtől, hanem még gazdagítja is - újra és
újra elragad bennünket ezzel a remekművel; számomra a legszebbel,
amely a Beethoven és Bartók hegedűversenye között megszületett.
(Legközelebb: A zongora poétáinak és Paganinijének versenyművei.)