Negyedik Dimenzió



        Alább a Szerkesztő számol be a 4. Dimenzióban tett utazásairól,  a
    High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről. Mivel ezek  részben
    vagy   egészben   kívül   esnek    a    klasszikus    elektroakusztika
    érvényességének  körén,  Olvasóinkban  idegenkedést  ébreszthetnek,  s
    csökkenthetik  lapunk   műszaki   tesztjeinek   hitelét.   Nyomatékkal
    leszögezzük: mérnök munkatársaink csakis azzal járulnak hozzá  ezekhez
    a cikkekhez, hogy résztvesznek  a  szeánszokon  -  és  borzadoznak.  A
    szerkesztő egymagában vállalja munkájának minden ódiumát.



    FESTŐ ECSETJÉRE KÍVÁNKOZIK...

    

        Az  emberek  ragaszkodnak  megszokott  képzeteikhez,   minden   új
    jelenséget vissza akarnak vezetni a már ismert fogalmakra.  Ez  egyben
    tudományos alaptörvény is ("Occam borotvája" ), és  valóban  iránytűje
    az emberi gondolkodásnak - egy bizonyos  határig,  ahol  aztán  csődöt
    mond, és kerékkötőjévé válik minden további fejlődésnek.
        Ezt  a  szindrómát  vélem  én  megfigyelni   a   brit   hifi-sajtó
    legnevesebb  személyiségein,  akik  Peter  Belt  megfigyeléseit   mint
    agyrémet,  elutasítják,  elsősorban  azért,  mert   Belt   ideológiája
    alapvetően új fogalmakon  épül  (hogy  helytálló-e,  az  más  kérdés).
    Ugyanakkor  kapva-kapnak  bármilyen  újkeletű  találmányon,  ha  annak
    szerzői ésszerűnek  vagy  pláne  tudományosnak  álcázott  magyarázatot
    kreálnak, bármily kényszeredett legyen is az. Ez  történt  legutóbb  a
    CD-korong élének tintázásakor:  Belt  Szivárvány-effektusáról  hallani
    sem  akartak,  viszont  dicshimnuszt  zengtek  egy  másik   cég   Zöld
    Filctolláról, amely "visszaveri  a  lézersugarat  a  lemez  éléről  és
    ezáltal  növeli  a  letapogatás  biztonságát".  A  legújabb   mozgalom
    szóvivői is hasonló érvekhez folyamodnak. Azt  állítják,  hogy  a  (CD
    tetején  a  fémréteg  nem  blokkolja  eléggé   az   alulról   tapogató
    lézersugarat, de ezen  könnyű  segíteni:  fesd  feketére  a  CD-korong
    címkéjét!
        Nekem hivatalból kötelességem kipróbálni minden effajta praktikát,
    de most már nem mertem  "éles  tölténnyel  lőni".  Gondoltam,  mielőtt
    megint összemázolnám a  saját  lemezeimet  (pláne  feketével!  gyászos
    ötlet), előbb próbalemezekkel fogok kísérletezni. S mivel én módszeres
    ember vagyok, kipróbálom a  összes többi színt is. A föstögetéshez nem
    érzek tehetséget, az lenne a legjobb, ha a korongokat  még  a  gyárban
    mázolnák  be,  azon  frissiben,  ahogy  lekerülnek   a   gyártósorról.
    Fohászkodni olyanokhoz szokás, akik glóriát viselnek (a  fejük  körül,
    vagy  legalábbis  az  emblémájukon.  Nos,  a  Glóriások  meghallgatták
    fohászomat, és elláttak bőven  próbalemezzel:  címkéssel-címkétlennel,
    feketével-fehérrel, pirossal-zölddel, kékkel-lilával, továbbá sárgával
    és barnával, ez összesen 10-féle.  A  korongok  (amelyekről  egyébként
    Mozart-fuvolaversenyeket hallunk Drahos Béla és a Concentus Hungaricus
    előadásában) egypetéjű ikertestvérei egymásnak, semmi  sem  indokolja,
    hogy ne szóljanak tökéletesen egyformán.
        Dehát  nem  szólnak  egyformán.  Mind  a  tíznek  megvan  a   maga
    Jellegzetes karaktere vagy  legalábbis  színezete  (most  már  auditív
    értelemben).  Tíz  dolgot  nagyon  nehéz  összevetni   egymással,   az
    egyszemélyes   szeánsz   eredményéért   nem   vállalok   felelősséget.
    Benyomásaim szerint összesen hárommal  érdemes  komolyan  foglalkozni:
    ésszerű okokból a címkéssel (amely a  boltban  is  kapható),  aztán  a
    címkétlennel és a feketével. Én ezt hallottam róluk:
        Címkés. Alul a mélyek nincsenek megfogva. A magas tranziensek  sem
    elég jók. A fuvola szép, életszerű, de túl  közeli,  a  két  hangszóró
    közé jön.
        Csupasz.  Tranziensebb,  igazibb,  levegősebb.  Muzikálisabb:  már
    lehet "lábbal dobolni az ütemét".
        Fekete. Totális ellentéte  az  előzőknek.  Markáns,  lényegretörő,
    száraz, közel jön, analógosabb  -  az  analóg  igazi  előnyei  nélkül.
    Sávhatárolt. Picit érdes. A mennyezet teljesen elvész, a hangkép lejön
    a két hangszóró közé. Kiegyenlített hang, csak egysíkú, nem hallani  a
    hangszerek közötti különbségeket, az  árnyalatokat.  Aki  a  CD-hangot
    egyébként nem szereti, lehet, hogy erre  szavaz.  Nekem  hamar  elmegy
    tőle a kedvem. Izgalmasan szól - és mégis álmosít.
        A többi színről ez a véleményem:
        Fehér.  Nyitottabb  a  feketénél,  de  érdesebb  nála.  Ez  van  a
    legközelebb a csupasz lemez tónusához,  de  nem  lágy,  inkább  érdes.
    Lila. Nagyon furán szól. Roppant zavaros.  Bejön  a  szobába,  mint  a
    fekete - és érdes, mint a fehér. Sárga. Ez  a  legrosszabb.  Borzasztó
    PWB-zavarhatás, valami bántja az ember fülét, vagy  nem  is  a  fülét,
    inkább a tudatát.  Csúnyán,  szétesően  szól.  Kék.  Markáns,  de  nem
    zavaros (ebből a szempontból a fekete volna a legjobb, az a legkevésbé
    zavaros és a leginkább stabil), a kék  viszont  nem  vágja  annyira  a
    magasakat és a levegőt. De ennek  is  kevés  a  hangszíne,  és  ez  is
    túlságosan bejön a szobába. Barna. Érdes és üres. Széteső. Piros.  Egy
    fokkal jobb a sárgánál. Zöld. Egy fokkal jobb a pirosnál, de durva  és
    érdes.
        Annyiszor tévedtem már, a saját fülemben sem bízom  igazán.  Tehát
    mások fülével is ellenőriztettem, merre  esik  az  igazság.  inkább  a
    nulla szín, avagy inkább a fekete szín irányába. Akit meghallgattam, a
    csupasz lemezre szavazott - az önbizalmam  kezdett  visszatérni.  Sőt,
    végül egy reprezentatív ellenőröm is akadt, mindjárt elmondom, honnan.
    Küldtem egy-egy 10 darabos készletet a Hi-Fi  News  és  az  Audiophile
    szerkesztőinek, hogy tegyenek próbát a színes korongokkal, és  döntsék
    el, melyik szól jobban: az, amelyiknek tökéletesen fedett  a  felülete
    (fekete,  kék,  barna,  sötétlila),  avagy  éppen  ellenkezőleg,   az,
    amelyiken egyáltalán nincs festék. Az előbbi  esetben  a  magyarázatot
    megadhatjuk az elektroakusztika  hagyományos  fogalmaival,  a  második
    esetben viszont el kell fogadnunk, hogy ezek a fogalmak  nem  működnek
    kielégítően. Nos, a Hi-Fi Newstól  épp  az  imént  kaptam  választ.  A
    szerkesztő,  Steve  Harris  bölcsen  megkerülte  az  egész   dilemmát,
    amennyiben a levelet a korongokkal átpasszolta Christopher Breunignak,
    a zenei rovat szerkesztőjének, feltehetőleg, mert ő az egyetlen  ember
    a szerkesztőségben, aki fogékony a Peter Belt téveszméire. Breunig ezt
    írta nekem:
        "Érdeklődéssel olvastam levelét,  és  éppen  most  hallgattam  meg
    (több alkalommal is) négyet a CD-k közül,  a  feketét,  a  pirosat,  a
    normál címkéset és a csupaszt. Igen, hallottam a különbséget! A  többi
    színt még nem hallgattam meg, de a négy között ez a minőségi  sorrend:
    1. csupasz, 2. piros, 3. normál,  4.  fekete.  Egyáltalán  nem  voltam
    meglepve, mert van egy gyártás előtti DG-lemezem, nyomtatás nélkül, és
    az lényegesen jobban szól, mint a  szokásos  sárgacímkés.  Peter  Belt
    (PWB) akiről bizonyára olvasott, régóta hangoztatja, hogy a nyomtatott
    címke rossz dolog, és más revüírók is felfedezték, hogy a  csupasz  CD
    jobban szól a nyomtatottnál, mégha ugyanarról a matricáról  származnak
    is."
        Hát ennyit a lézersugarak visszaverődéséről.


    IRÁNYVONAL

    

        Ebben nem vagyok egészen  biztos,  de  azért  elmondom.  Annál  is
    inkább,  mert  szeretném,  ha  tapasztalataimat  megerősítenétek  vagy
    megcáfolnátok.   Arról   van   szó,   milyen   irányba   fordítsuk   a
    hangdobozainkat.  Peter  Belt  felfedezése,   miszerint   a   lakásban
    erőterek-erővonalrendszerek alakulnak ki (lásd Hifi Magazin 1990/1  ),
    mindennapos tapasztalatommá vált. Ha jól tudom, a radiesztéták szintén
    jeleznek  nemcsak  egy  elsődleges,  északdéli  tájolású,  hanem   egy
    másodlagos  erővonal-rendszert  is,  mely  utóbbi  a  szoba   falaival
    párhuzamos. Csak éppen ők egyfajta  "térhálóval"  számolnak,  amelynek
    laza  a  szövedéke,  "szálai"  egymástól   több   arasznyira   futnak,
    ellentétben a Belt által jelzett erőtérrel, amely viszont  folyamatos,
    kontinuitást alkot. Mivel  a  hanglemezek,  könyvek  elforgatásával  a
    hangképet mindig sikerül megváltoztatni, akkor is, ha néhány  centivel
    odébb visszük őket, úgy gondolom, a bennünket  érdeklő  erőtér  nem  a
    radiesztéziáé, hanem nagyonis a PWB-é. (A  radiesztétáknak  ettől  még
    szintén igazuk lehet, de az ő kijelentéseikért hadd ne  én  tartsam  a
    hátam.)
        Már elmondtam,  hogy  az  én  szobámban  az  erővonalak  hosszában
    futnak, és hogy nemcsak a lemezek, de a készülékek elforgatását is meg
    lehet hallani. Például a kis lapos Naim NAIT  erősítő  akkor  szólt  a
    legjobban, ha élére  fektetve  "menetirányba"  állítottam.  (Az  Audio
    Innovations erősítőt viszont úgy kell fordítani, hogy  a  négy  végcső
    által alkotott vonal ne legyen párhuzamos az erővonalak Miért? Csak.)
        És hát akkor a  lényegre  térek.  A  hangsugárzókat  kétféleképpen
    szokás elhelyezni. Vagy párhuzamosan előre néznek, vagy pedig  befelé,
    a sztereó szék irányába. A kétféle  elrendezés  eltérő  hangképet  ad.
    Teoretikusan nem lehet eldönteni, melyik a helyes.  A  legfontosabbnak
    tartott műszaki paraméter, a frekvenciaátvitel persze  tengelyirányban
    a legjobb, de még ez is  csak  az  elsődleges  jelekre  igaz,  mert  a
    másodlagos, többszörösen visszaverődő jelek  már  a  szélrózsa  minden
    irányából érkeznek, és egyensúlyi állapotuk véletlenszerűen alakul ki.
    Arról  nem  is  beszélve,  hogy   a   sztereofónia   nem   annyira   a
    frekvenciaátvitel    egyensúlyától    függ,     hanem     inkább     a
    fázisviszonyoktól, márpedig a legtöbb  hangsugárzónak  egyáltalán  nem
    tengelyirányban optimális a fázisa (ha optimális egyáltalán). Aki  ezt
    az egész dilemmát mégis  mindenáron  a  frekvencia-balanszra  szeretné
    visszavezetni, kérem, gondolja át,  hogy  a  kétféle  doboz-elrendezés
    hangtónusát behúnyt szemmel is  gyorsan  azonosítani  lehet,  a  szoba
    bármely pontján, még akkor is, ha közvetlenül az egyik  hangszóró  elé
    ülünk. Tehát nem a frekvenciaegyensúly az, ami dönt.
        Térjünk vissza a  szoba  irányhatására.  Fogadjuk  el,  hogy  mint
    minden más  objektum,  a  hangsugárzó  doboz  is  keresztezi  a  szoba
    erővonalait, s ezáltal zavart idéz elő a  térben.  Ismeretes,  hogy  a
    kisebb dobozoknak általában szebb, tisztább a térhatásuk, a klasszikus
    fogalmak szerint azért, mert "nincs akkora felület a hangszóró  körül,
    ennélfogva nincs annyi korai visszaverődés". Meglehet. De az  az  elv,
    hogy  "minél  kisebb  a  doboz,  annál  kevesebb   erővonalat   metsz,
    ennélfogva  kevesebb  zavart  okoz",   szintén   összhangban   van   a
    valósággal.
        És nem is a térfogat az egyedüli faktor, amelyet  figyelembe  kell
    vennünk.   Téglatest   nyilván   akkor   simul    a    legjobban    az
    erővonal-áramlatba,  ha  az  oldallapjai   párhuzamosak   az   áramlás
    irányával.  Ebből  a   szempontból   gyakorlatilag   két   egyenértékű
    elrendezés lehetséges, mert ha a párhuzamosan álló dobozokat 90 fokkal
    elfordítjuk,  akkor  is  párhuzamosan  fognak  állni  egymással  és  a
    falakkal (csak persze nekünk is 90 fokkal elfordulva kell  hallgatnunk
    őket). Minden maradt a régiben - és a hangkép mégis tönkrement.  "Mert
    ebben az irányban más a szoba akusztikája" mondaná a Mérnök. Igen  ám,
    csakhogy  100Hz  alatt  egy  normál  méretű  hangdoboz  pontsugárzónak
    számít,  minden  irányban  egyformán  viselkedik,   ennélfogva   hiába
    fordítjuk el a hangdobozt,  a  basszustartományban  nem  volna  szabad
    különbséget hallanunk. Pedig éppen az  lesz  a  legnagyobb  különbség,
    hogy az egyik irányban szép a basszus,  a  másikban  meg  nem  annyira
    szép. A dobozok keresztmetszete mindkét irányban nagyjából azonos - ez
    nem okozhat akkora különbséget a hangképben, kell lennie még valaminek
    ezen felül. Ha sejtésem  nem  csal,  ez  a  valami  nem  más,  mint  a
    hangszórók mozgásiránya. A mozgás az, amely egyik irányban besimul  az
    erővonalak közé, másik  irányban  viszont  metszi  azokat,  s  ezáltal
    megzavarja a PWB-teret.
        Az én szobámban a "zenehallgatás tengelye" automatikusan egybeesik
    a "PWB-tengellyel". Ha a dobozok párhuzamosan állnak, a hangkép nyílt,
    szellős, lágy, kellemes, de kissé döglött  és  nem  eléggé  fokuszált.
    Valahányszor nekikezdünk egy egy szeánsznak, a dobozokat úgy 20 fokkal
    befelé fordítjuk, és  ilyenkor  a  zene  azonnyomban  elevenebb  lesz,
    megjön a testessége, a felső basszusa és a felső  prezensze.  Mindegy,
    hogy Spendor, Heybrook vagy JMlab, és mindegy, hogy kinek demonstrálom
    - csaknem mindenki erre a hangképre szavaz. Még én  is.  Minden  egyes
    alkalommal belátom, hogy mégiscsak ez a helyes konfiguráció.  Aztán  a
    hallgatóság   távozik...   egyedül   maradok   a   befelé    fordított
    hangdobozokkal, próbálok zenét hallgatni velük... és azt találom, hogy
    nem megy, mert az összkép nyers, brutális, a vonósok szőrösek,  és  az
    egész túlságosan fárasztó.  Még  egy  kicsit  elkínlódom  vele,  aztán
    visszafordítom a dobozokat egyenesbe, párhuzamosra a falakkal. De hogy
    melyik hangkép a helyes... Talán könnyebben tudnék  dönteni,  ha  csak
    elektromos-elektronikus zenét hallgatnék. Akkor biztosan  az  élénkebb
    változat nyerne.
        Habár ki tudja. Gyanús nekem az az élénkebb, reszelősebb  hangkép.
    Emlékeztet egy régebbi kísérletemre, amikor 50 emberen próbáltam ki  a
    telefontrükköt,  vagyis  hogy   a   szomszéd   szobában   kihúztam   a
    telefondugót a konnektorból. A  hallgatóság  felének  nem  tetszett  a
    varázslat eredménye, mert amikor a dugót kihúztam (s ezáltal  egyfajta
    zavarhatást elhárítottam), a hangkép túlságosan lágy  lett,  nem  volt
    elég eleven, nem  volt  elég  dögös.  Lehet,  hogy  megint  ugyanaz  a
    torzítás csap be bennünket?
        Hej,  ha  a  helyes  irányt  a  hifiben  is  olyan  könnyű   volna
    meghatározni,  mint  mondjuk  egy  domb  tetején   a   szél   irányát:
    megnyálazzuk az ujjunkat,  felnyújtjuk  a  magasba,  és  máris  tudjuk
    merről fúj a szél...


    TALÁLTAM VALAMIT

    

        Ebben nincs semmi rendkívüli, mert a hifisták  sokat  keresgélnek,
    márpedig aki keres, az  talál.  A  Hifi  Magazin  olvasói  is  gyakran
    tudósítanak bennünket arról, hogy ez vagy az a fajta kábeltípus, ilyen
    vagy olyan fémformáció (tüske, alátét,  műszaki  rajzszeg,  Hilti-szög
    stb.) az ő gyakorlatukban mennyire bevált. Ezeknek  a  felfedezéseknek
    eredendően az a  lényegük,  hogy  valamely  létező,  boltban  kapható,
    háztartásban megtalálható, filléres gyártmányról, amelynek semmi  köze
    sincs a  hifihez,  kiderül,  hogy  mégis  van  köze  hozzá,  Nem  kell
    megtervezni és legyártatni, hiszen már megvan. Minél egyszerűbb, minél
    értéktelenebb a  szóbanforgó  tárgy,  annál  nagyobb  a  rácsodálkozás
    öröme. Ez benne a sport.
        E felfedezéseknek (mint,  sajnos,  a  legtöbb  találmánynak  a  mi
    szélsőségesen empírikus hobbinkban) többnyire  az  a  bajuk,  hogy  az
    egyik lakásban beválnak, a másikban meg nem. Vindikálhatom-e  magamnak
    azt a jogot,  hogy  ami  az  én  lakásomban  történik,  annak  kiemelt
    jelentőséget tulajdonítsak? Nem vindikálhatnám, de  hadd  vindikáljam.
    Itt nem is az én lakásomról van szó, hanem  a  HFM  szerkesztőségéről.
    Márpedig az misztikus hely. Kísértetek is járnak benne. Mutassam meg a
    lepedőjüket?
        Szóval, amit én találtam, az nem más, mint egyfajta alátét.
        Új hangsugárzónk, mint az Olvasó már tudja,  állódoboz.  Nem  kell
    hozzá lábazat - de valami nagyon kell hozzá, mert ha csak letesszük  a
    padlóra, zavarosan szól. Pláne, hogy a parkettát  vastag  padlószőnyeg
    borítja, s  emiatt  a  doboz  nem  áll  rajta  stabilan.  Rutinszerűen
    tüskékkel próbálkoztam, de valahogy nem váltak be igazán. A  fémtüskék
    köztudomásúlag igen kritikus  szerkezetek,  néha  egészen  magasztosan
    széppé  teszik  a  zenét,  máskor  tönkreteszik  a   hallgathatóságát.
    Mindenesetre "csinálnak valamit", és ez  elég  ahhoz,  hogy  az  ember
    gyanakodva fogadja őket.
        Márpedig a hifi-berendezés tele van  tüskékkel.  A  széles  körben
    leginkább elfogadott hifi-bútorzat valamiféle  vasállvány,  alul-felül
    3-4  tüskével,  aszerint,  hogy  hány  lába  van.   Az   alsó   tüskék
    értelemszerűen a Padlóba fúródnak,  a  felsők  pedig  egy  fából  vagy
    pozdorjából  készült  lemezbe  (amely  esetleg  azonos   a   hangdoboz
    aljával). Az alsó tüskék mindig hegyesek, a felsők nem mindig; néha le
    vannak  gömbölyítve,  vagy  esetleg  hiányoznak,  Nem  tudjuk,  milyen
    mértékben kell mechanikailag "csatolniuk" az állványt  a  készülékhez.
    Sőt, Peter Belt fellépése óta már  azt  sem  vehetjük  biztosra,  hogy
    valóban csupán mechanikai csatolásról van-e szó, s  nem  pedig  valami
    egészen másról. Nem ismerjük  az  állványok  hatásmechanizmusát.  Csak
    elfogadjuk őket, mert jobb velük, mint nélkülük.
        Magam is elkészíttettem már egy csomó  állványt,  vasból,  rézből,
    fából, balzafából; szögleteset és gömbölyűt, háromlábút és  négylábút,
    klasszikusan arányosat és futurisztikusan idomtalant.
        Mindegyiknek megvolt a maga baja, a végén  mindig  visszatértem  a
    "standard" kivitelhez, a vascsöveshez, azzal a meggyőződéssel, hogy az
    sem az igazi. Tüskékből is egész gyűjteményem van: vas, réz, bronz, 20
    milliméter átmérőjű, 30 milliméter átmérőjű, legutóbb  sikerült  szert
    tennem hatalmas,  rozsdamentes,  nem-mágnesezhető  acélból  esztergált
    kúpokra, csodaszépek - ezek szólnak a legborzalmasabban.  Valószínűnek
    tartom, hogy a tüske egy fajta szükséges  rossz:  muszáj  odatenni  az
    állvány  végeire  (vagy  a  hangdoboz  alá),  hogy  egy  geometriailag
    pontosan  meghatározott  helyen  tartsa  a  rendszert,  de  a   lehető
    legkevesebb  anyagból  kell  készülnie,   éppen   csak   annyi   vasat
    tartalmazhat, hogy be ne rezegjen.  (Az  egyetlen  paraméter  ugyanis,
    amelyet biztosan fontosnak  kell  tartanunk,  a  rezgésmentesség.  Más
    kérdés, hogy a rezgés vajon közvetlenül,  mechanikailag  okoz-e  bajt,
    avagy olyan áttételeken keresztül, amilyen a PWB-effektus, vagyis hogy
    a rezgés meg zavarja a PWB-teret, és azon keresztül az emberi aurát.)
        Akkor hát mit tegyek a hangsugárzó doboz  alá?  Puha  anyagot  nem
    tehetek, mert  akkor  inog,  rezeg.  A  fémtüske  kemény,  megfogja  a
    rendszert, kinyitja a teret, szétválasztja  a  prezensztartományt,  de
    van egy sajátos durvasága, agresszivitása, amellyel nem  tudok  igazán
    megbarátkozni.  Kipróbáltam  egészen   könnyű   fémtárgyakat   is,   a
    legérdekesebben a nagyméretű, csőszerű ruha-patentek viselkednek, érzi
    az ember, hogy "nincs mennyiségük", a sokkal  kevésbé  színezik  el  a
    magastartományt, lágyabban és kiterjedtebben szólnak,  de  nem  bírják
    "megfogni" a rendszert, nem adnak  stabilitást,  hiányzik  belőlük  az
    igazi basszus, a hangkép kiürül.
        Már régóta motoszkált a fejemben, hogy próbát  kéne  tenni  valami
    más anyaggal, valamivel, ami nem fém, de viszonylag tömör és kemény  -
    mint a különféle kerámiák. Az ötlet nem  teljesen  eredeti,  tudomásom
    van bizonyos lekerekített, belül  üreges  kerámia-kúpokról,  amelyeket
    egy japán hifi-cég ajánl a készülékek alá, s  amelyekről  egyik  angol
    lapban olvastam pár  sort.  Mellesleg,  hangdobozt  is  építettek  már
    kerámiából. Csak hát  amikor  egy  (számunkra)  teljesen  új  anyaggal
    találkozunk, mindent elölről kell kezdenünk, végig, kell próbálnunk  a
    legkülönfélébb variánsait (a téglától a cserépen át a  porcelánig),  a
    legkülönbözőbb formációkat (a hegyes kúptól a  lapos  alátétekig),  és
    persze meg kell  találnunk  mindazokat  a  helyekét,  ahol  számításba
    jöhetnek. Én eddig semmi mást nem tettem,  mint  kipróbáltam  egyetlen
    egy dolgot - de máris látok benne annyi fantáziát, hogy másoknak is  a
    figyelmébe ajánljam.
        Nem  tudom,   kinek   van   haverja   a   téglaégetőben   vagy   a
    porcelángyárban, aki megcsinálná neki a próbadarabokat.  Akinek  nincs
    (és nekem sincs), az úgy találhatja  meg  a  legkönnyebben  alakítható
    kerámiát, hogy fog egy közönséges csempét, és  széttördeli  darabokra.
    Harapófogóval egészen jól lehet darabolgatni (üvegvágóval  biztos  még
    könnyebben, de úgy nem próbáltam). A csempében az az érdekes, hogy van
    az egyik oldalán egy finom zománcréteg.  Az  egy-másfél  négyzetcentis
    csempeszilánkokat úgy csúsztattam be a hangdoboz  alá,  hogy  a  durva
    felületük a szőnyeggel érintkezzen, a zománcréteg  pedig  a  fával.  A
    doboz súlya  meglehetősen  rányomja  az  alátétet  a  szőnyegre,  elég
    stabilan áll rajta, egyszersmind azonban (s nincs kizárva, hogy  ennek
    még jelentőséget fogunk tulajdonítani) valamelyest el is  válik  tőle:
    vízszintes irányban el tudom csúsztatni, ha nagyon akarom. A  tüskéhez
    képest,  amely  kissé  belefúródna  a  fájába,  a   doboz   valamilyen
    szempontból "el van csatolva" a csempétől.
        Az  Olvasó  nyilván   sejti,   hogy   a   csempedarabkák   hatását
    drasztikusnak vélem (különben nem kerítettem volna  ekkora  feneket  a
    dolognak).    Először    is,    a    hangkép    levedlette    azt    a
    durvaságát-közönségességét, amely annyira jellemző a fémtüskékre (ott,
    ahol azok nem válnak be). A prezensztartománynak csökkent  a  szintje,
    visszanyerte normális arányait, nem csörgött többé, a  magastartománya
    kellemesen  kiterjedt,  a  basszusa  pedig  megnőtt.  Van   az   angol
    hifi-zsargonban egy kifejezés: onenote bass,  "egyhangjegyű  basszus",
    azt jelenti,  hogy  a  mélytartomány  kissé  sivár:  éppen  hogy  csak
    megjelenik, és rögtön el is tűnik, ahelyett, hogy a kellő ideig  jelen
    maradna  a  zenében.  (Nem  szabad  összetéveszteni  a  jó   tranziens
    átvitellel, a basszus  "megfogottságával".)  A  JMlab  OLymp  alatt  a
    fémtüske egyhangjegyű basszust produkált. A  csempe-alátét  növelte  a
    basszus kiterjedését. Mondhatnám: analógosabbá tette  a  CD-hangképet.
    (Az Olvasó remélhetőleg felfigyelt rá, hogy a HFM  szerkesztője,  noha
    áttért CD-re, mindig elismeréssel nyilatkozik  az  analóg  hangképről,
    sok szempontból továbbra is etalonnak tartja, mintaképnek,  amelyet  a
    digitális hangnak még utol kell érnie. ) A sztereofónia most  már  nem
    abban nyilvánul meg, hogy az egyes szólamok szépen elválnak  egymástól
    egy nemlétező térben - jellegzetes CD-hiba, bár LP-ről is jól ismerem!
    -, hanem tágas, összefüggő tér alakult ki, amelyben mindennek megvan a
    helye. Az ember persze szkeptikus, először  arra  gyanakszik,  hogy  a
    basszustöbbletet   valamiféle    berezgés    okozza,    a    hangdoboz
    instabilitása, merthogy geometriailag  nincs  annyira  megfogva,  mint
    amikor még egy tüske hegyével érintkezett. Igen ám,  de  ha  a  dobozt
    leteszem a szőnyegpadlóra, akkor még kevésbé áll  stabilan  -  és  még
    kevésbé van basszusa. Akkor már több van neki akkor, amikor  a  tüskén
    áll. A levegősebb basszust  tehát  nem  a  csempe  produkálja,  jobban
    mondva: nem produkálja, hanem lehetővé teszi.
        Mivel én a  tüskék  és  a  csempedarabkák  hatásmechanizmusát  nem
    igazán a mechanikai viselkedésüknek tulajdonítom  (PWB-típusú  hatásra
    gyanakszom),   kipróbáltam    csempe-alátéteimet    másutt    is.    A
    lemezjátszó-asztalkák  bevált  szerkezetét,   a   tüskékkel   ellátott
    csővázat elfogadom, logikus és praktikus konstrukciónak tartom,  magam
    is ilyeneket használok az erősítő és a CD-játszó alatt. De nem  vagyok
    biztos  benne,  hogy  a  fémtüskék  és  a  falapok  tényleg  szeretnek
    találkozni egymással. (Még a hagyományos  fogalmakkal  is  érvelhetnék
    ellene: talán nem érintkeznek elég stabilan,  s  megengednek  bizonyos
    "mikrorezgéseket". Persze, ez is csak olyan spekuláció, mint a többi.)
    Szóval, a következő lépésben  csempe-alátéteket  raktam  az  asztalkák
    felső tüskéi és a készüléktartó falapok közé; a zománcréteg a falappal
    érintkezett.  A  hatás   ugyanaz   volt,   mint   az   előbb,   tovább
    analógosította a CD-hangot.
        Fura dolog, de nem váltak be a  csempedarabkák  az  alsó,  szőnyeg
    felé néző tüskék alatt. A hangkép pont az ellenkező  irányban  mozdult
    el: beszűkültek a sávszélek, kiemelkedett a prezensz, feszesebb lett a
    zene, nem volt  már  annyira  komfortos.  Túlságosan  magára  vonta  a
    figyelmemet, "nem hagyott beszélgetni". (A Linn cégnek van  egy  ilyen
    szubjektív paramétere: ha jó a hangminőség,  a  zene  eltűri,  hogy  a
    hallgatóság beszélgessen, a kettőnek  nem  szabad  zavarnia  egymást.)
    Hogy miért jó a csempe felül, és miért nem jó  alul  -  ezt  ne  tőlem
    kérdezzétek.  Inkább  próbáljátok  ki.  Ha  jó  tippet  adtam,  váljon
    egészségetekre. S ha butaságot mondtam volna?  Nem  veszíttek  mást  -
    csak egy darab csempét.


    MERRE VAN AZ ERRE?

    

        Egy  hétköznapibb  téma:   időközben   visszatértem   az   egyeres
    kábelekhez, nekem valahogy mégiscsak ezek tetszenek jobban. Ez  teljes
    mértékben szubjektív, mondhatnám magánügy  -  kinek  a  pap,  kinek  a
    papné. Sokan utálják a merev vezetékszálak hangját, mások odáig vannak
    érte  -  nehéz  itt  igazságot  tenni.   A   különbséget   úgy   lehet
    összefoglalni, hogy a sodrott  kábelek  dúsan  és  piszkosan  szólnak,
    falrengető felső basszussal és  csörömpölő  magasakkal,  az  egyeresek
    pedig tisztán, torzítatlanabbul, szélesebb sávval, viszont a hangképük
    kissé  (vagy  nem  is  olyan  kissé)  kiürül,  nincs  elegendő  súlya.
    Valahányszor összehasonlítjuk őket, vendégeim  többnyire  a  sodrottra
    szavaznak, és magam is  hajlok  elfogadni  a  véleményüket.  Aztán  ők
    elmennek, magamra maradok a kábeleimmel - és sürgősen  visszakötöm  az
    egyereset. Végtére, nem hifizni akarok, hanem zenét hallgatni.
        Annakidején, azóta már visszavont kábeltanaimban  azt  írtam:  nem
    vonom kétségbe, hogy a speciálkábelek jobbak, de nekem addig senki  ne
    beszéljen speciálkábelről, amig ki nem próbálta  a  szimpla,  filléres
    merev  rézhuzalt.  Azóta  annyi  voltozott,  hogy  a  hazai   audiofil
    kerekedők   jóvoltából   alkalmam   nyílt   kipróbálni   több    tucat
    speciálkábelt. Megértem, aki ezeket  választja  de  ami  engem  illet,
    köszönöm, nem kérek belőlük, megmaradok a merev  huzalnál,  legalábbis
    ami  a  hangszóróvezetéket  és  a  hálózati  csatlakozókábelt  illeti.
    (Viszont az interconnect-nél még nem vagyok biztos a dolgomban.)
        Hogy milyen vastag legyen, azt nagyon körültekintően kísérleteztem
    ki. Beszereztem egy  komplett  szériát  ugyanabból  a  kábelcsaládból,
    mindenben tökéletesen egyformák voltak (még a színük is egyforma volt,
    történetesen kék - erről majd  lásd  később!  ),  csak  vastagságukban
    tértek el. Körülbelüli átmérőjük,  illetve  keresztmetszetük:  0,75mm,
    1mm, 2 kvadrát, 4 kvadrát, 6 kvadrát, 10 kvadrát - ez  az  utóbbi  már
    olyan merev, mint egy vízvezetékcső, alig  lehet  meghajlítani,  sokat
    bajlódtam vele. Az erősítő 2 méterre állt a  hangdobozoktól,  tehát  a
    viszonylag vékony kábelek ellenállása sem volt  túl  nagy  (0,75-0,8mm
    alá így sem láttam értelmét, hogy lemenjek). A hangsugárzó -  a  JMlab
    Olymp - olyan típus, amelynek  kissé  üres  a  felső  basszusa,  tehát
    elvben jót tenne neki a sodrott vagy legalább minél  vastagabb  kábel.
    Én viszont úgy éreztem, hogy a felső basszusnak  (amely  kétségtelenül
    együtt dúsul a kábelvastagsággal)  súlyos  ára  van:  egy  kellemetlen
    nyomás a fülön, kezdetben ugyan alig lehet észrevenni, de néhány  perc
    után már egyre inkább zavarja az embert a zenehallgatásban. A 0,75  és
    1,5mm közötti átmérőjűek jónak látszanak,  "hangolni  lehet"  velük  a
    rendszert. A 2 és 4 kvadrátos már  agresszív,  a  6  kvadrátos  nagyon
    kellemetlen, a 10 kvadrátost pedig  kínszenvedés  hallgatni,  szétmegy
    tőle  az   ember   feje.   Örömmel   venném,   ha   valaki   szakszerű
    elektroakusztikai magyarázatot  adna  erre  a  jelenségre.  Magyarázat
    híján kénytelen vagyok arra gyanakodni, hogy minél vastagabb a  kábel,
    annál drasztikusabb a PWB-zavarhatása.
        Én jelenleg 0,8mm átmérőjű drótot használok. Igaz, nem  a  boltban
    veszem. Először  is,  egyszer  és  mindenkorra  eldöntöttem  (a  magam
    számára, no), hogy az ezüst fölényesen jobb a réznél. Sajnos, teljesen
    kifogytam az ezüstdrótból, a négy év előtti  kísérletsorozat  óta  már
    csak néhány méternyi maradt, és nem tudom, lesz-e még  módom  szerezni
    belőle - hiszen magam  sem  tudom,  hogy  amit  most  leírok,  valóban
    közérdekű-e, és hogy az  én  ízlésemet  hányan  hajlandóak  elfogadni.
    Feltétlenül közérdekű viszont, hogy időközben sikerült  megállapítanom
    a kábelek irányát. Ez nem is  olyan  könnyű  dolog!  Tessék  csak  jól
    figyelni!  Valahányszor  elmondom  egy  mérnöknek,  hogy   a   kábelek
    irányhatást  mutatnak,  könnyelműen  rávág  ja:  "nincs  ebben   semmi
    különös, hiszen a húzás megváltoztatja az anyag  kristályszerkezetét".
    Rá szoktam kérdezni: szóval, akkor  szerinte  melyik  irány  a  jó  és
    melyik irány a rossz? "Hát az a jó irány, amelyikben a drótot húzzák."
    Nem engedek a negyvennyolcból, és szívósan tovább  faggatom,  hogy  ha
    tényleg ennyire egyszerű a dolog, akkor hát  volna  szíves  megmondani
    nekem a következőket: 1. A drótnak azt a végét,  amely  elöl  kijön  a
    lyukból, vajon merre kell fordítani: a hangszóró vagy az erősítő felé?
    2. És ha már tudjuk az irányát, akkor hogyan járjunk el: a kábelnek  a
    meleg és a hidegpontja is ugyanabban az irányban fusson, avagy  lehet,
    hogy csak az egyik irányban kell odafelé futnia, a másikon  visszafelé
    kell  vezetni?  Szóval,  mi  a  teendő?  Mérnök  ismerőseim   ilyenkor
    makogásra emlékeztető hangon még egyszer elhadarják, hogy  "szóval,  a
    húzás megváltoztatja a fém kristályszerkezetét, de nekem  most  mennem
    kell, szervusz".
        A dolognak sokkal nehezebb utánajárni, mintsem az ember  gondolná.
    Mivel a bolti kábelköteg húzásirányát senki  sem  ismeri  (és  még   a
    ismerné is: mire menne vele?), csak azt tudjuk megállapítani, hogy van
    egy  eleje  meg  egy  vége.  Így  hát  összesen  4   változatot   kell
    végigpróbálgatnunk:

        1. Plusz és mínusz egyirányban az erősítőtől a hangdobozig;
        2. Plusz és mínusz egyirányban a hangdoboztól az erősítőig;
        3. Plusz oda, mínusz vissza és végül
        4. Mínusz oda, plusz vissza.

        Ha egyszer már kiderült, hogy a drótoknak azonos, avagy oda-vissza
    irányban kell-e futniuk, attól kezdve természetesen már mindig csak  2
    változatot  kell  kipróbálni   ahhoz,   hogy   megállapítsuk   egy-egy
    ismeretlen eredetű kábelköteg "irányát".
        Nagyon sokat  vacakoltam  a  drótokkal,  és  egyre  bizonytalanabb
    lettem. Egyszercsak rájöttem, hogy az összes  előző  kísérletemet  meg
    kell ismételnem.
        Először is az derült ki, hogy az  eltérő  színű  kábelek  eltérően
    szólnak! Márpedig gyakran előfordult, hogy amikor különböző vastagságú
    drótokat  hasonlítottam  össze,  azok  nem  voltak  azonos  színűek  -
    márpedig ez súlyos hiba!
        Másodszor, és ez  még  szörnyűségesebb  felfedezés  volt,  az  sem
    teljesen mindegy, hogy a  kábel  friss-e  vagy  használt.  Mert  amint
    bekapcsolják, azonnal polarizálódik, és ettől kezdve mindig  ebben  az
    irányban fog jobban szólni, még akkor is, ha eredendően rossz  irányba
    fordítottuk. A maximumot akkor lehet kihozni belőle, ha  rögtön  a  jó
    irányba fordítjuk, és mindig úgy is tartjuk! Mert ha csak  egyszer  is
    visszafordítjuk és feszültség  alá  helyezzük,  többé  már  nem  nyeri
    vissza eredeti optimális hangminőségét.
        Szóval,  nagyon  gondosan  kell  adminisztrálni  a  drótokat,   ha
    biztosra akarunk menni. Velem  is  többször  előfordult,  hogy  szabás
    közben összecseréltem valamit. Ilyenkor haladéktalanul ki kell dobni a
    vagdalékot, és újra kezdeni a kábelek számozását-jelölését.
        Módszeres  ember  vagyok,  nem  nyugodtam,  amíg   nem   szereztem
    mindenféle színű, de különben egyforma  kábelt  (kb.  0,75mm  átmérőjű
    merev drótot pvc szigeteléssel - köszönet érte a szegedi,  valamint  a
    kistelki kábelgyárnak!), és  mindegyikből  kiszabtam  az  előírásos  4
    változatot. Én felelősséget ugyan már semmiért nem merek vállalni,  de
    itt  most  kivételesen  biztos  vagyok  a   véleményemben.   Egyébként
    megkértem Nagy Sándor  barátomat,  hogy  ismételje  meg  a  próbát  az
    általam felcímkézett hangszórókábel-készletekkel, és  neki  is  (LP-n)
    teljesen ugyanaz jött ki, mint nekem (CD-n). Nem beszéltünk  össze,  a
    kábelek csak kódszámokkal voltak jelölve, Sándor  nem  ismerte  az  én
    véleményemet.
        Tehát, ha mi ketten nem  tévedtünk,  akkor  a  kábelszálak  helyes
    iránya nem párhuzamos, hanem a "+" sarkoknál az erősítőtől a hangdoboz
    felé, a "-" sarkoknál pedig visszafelé, a hangdoboztól az erősítő felé
    mutat.  (Feltételezem,  hogy  ugyanez  vonatkozik  az   összes   többi
    vezetéktípusra, vagyis a hálózati  kábelekre  és  az  interconnectekre
    is.) A helyes szín pedig minden  valószínűség  szerint  a  fekete.  Az
    összes többi  szín  torzítást  okoz.  Igaz,  mind  másképpen  teszi  -
    elemezni lehet a hangszínüket! -, de a végeredmény ugyanaz:  a  színes
    drótok úgy szólnak, mint a fekete,  amikor  rossz  irányba  fordítjuk.
    (Peter  Belt  azt  állítja,  hogy  a  hálózati  feszültséget  szállító
    kábelnek a fehér az  ideális  színe.  Nekem  azonban  teljesen  más  a
    véleményem.)
        Adós vagyok még a válasszal arra a kérdésre, hogy hát akkor hogyan
    is kell érteni a kábel húzásirányát. Vagyis ha tudnánk, hogy  a  kábel
    melyik végével bújik elő a lyukból, akkor  azt  a  végét  vajon  merre
    kellene fordítanunk? Nos,  adósságomat  végre  törleszthetem.  Maradék
    összevagdalt ezüstdrótjaimat nemrég beolvasztattam és újrahúzattam, és
    akkor  az  üzemben  kérésemre  megjelölték  a  húzás  irányát.  Kisded
    ezüsttartalékomat feláldozva a  haza  és  az  ismeretszerzés  oltárán,
    kettévágtam a köteget, és még egyszer elvégeztem az iránypróbát. Semmi
    kétségem többé:  a  kábelnek  azt  a  végét,  amelyik  a  húzószerszám
    lyukából kibújik, a hangszóró "+" sarkára kell kötni,  a  hátsó  végét
    pedig az erősítő "+" sarkára.
        Ilyen egyszerű ez a dolog. Nem is értem, miért volt szűkség  ennyi
    kínlódásra,  amikor  pedig  elég  lett  volna  megkérdezni   bármelyik
    mérnököt. Ő azonnal megmondta volna, hogy "a  húzás  megváltoztatja  a
    kábel kristályszerkezetét"...