Audio-kultúra

        (Geg.)  Hallom  a  Rádióban,  hogy a Zizi Labor "Honky-Tonk Woman"
    című  száma  platinalemez  lett. A kicsiny Magyarországon a nemesfémek
    nem  csillognak  annyira  szépen,  mint  a nagy angolszász vagy germán
    piacokon,   az   aranylemezhez  elég  százezer  példányt  eladni  (nem
    egymilliót,  mint  Nyugaton), s feltehetőleg még a platinánkat is csak
    százezrekkel mérik, de azért ne becsüljük le a Zizi Labor sikerét.
        Pontosabban a Zizi Labor és a Veresegyházi Asszonykórus sikerét. S
    hát   éppen   ez   az.   Találgatom,   ki  a  siker  igazi  kovácsa: a
    popzenészek-e,  avagy  a  népdalénekesek. A rádióban is ezt firtatták,
    merthát  az asszonyok nem kaptak többet a platinalemez után, csak vagy
    hatezer  forintot  fejenként, mely tényt azonban ők kevésbé fogták fel
    tragikusan,  mint  a riporter, aki mindenáron azt akarta volna hallani
    tőlük,  hogy  mennyire  csalódottak,  s hogy mennyivel több járt volna
    nekik.  Mert  tényleg  megizzadtak  a  sikerért.  Több órai munkájukba
    került,  amíg  megtanulták  kiejteni a Honkyt. Meg külön a Tonkot. Hát
    még azt a fránya Woman-t!
        Valami  azt  súgja  nekem,  hogy  sem  Zizi,  sem  a  veresegyházi
    fehérnépek nem olvassák a Hifi Magazint, így hát remélhetőleg nem lesz
    sértődés  a  dologból,  ha  lapunk e rejtett zugában leírom, hogy én a
    magam  részéről  egyiküktől  sem mennék a falnak. Valaha lelkesedtem a
    popzenéért  (egyszer  már elmeséltem, hogy Cintulával meg a többiekkel
    mi  alapítottuk  az  első  hazai magnósklubot), ínyencnek számítottam,
    ismertem  az összes számottevő angol és amerikai énekest, és ma is meg
    tudom   különböztetni   az   eredeti   és   tehetséges  művészeket  az
    utánzóktól  és kevésbé tehetségesektől. Az én fogalmaim szerint a Zizi
    bizony  nem  elsőosztályú  laboratórium, eszembe se jutna feltenni egy
    lemezüket. Ennyit a platinalemez popzenei komponenséről.
        Talán  kevésbé  lesz meggyőző, amit most mondok, de világéletemben
    rajongtam  a  magyar  népdalokért. A gyerekeimet, amikor picik voltak,
    ezekkel   altatgattam,   ilyenkor   nem   szégyelli  magát  az  ember,
    megpróbáltam     úgy     énekelni,     ahogy     a    százéves-egyfogú
    parasztemberektől-parasztasszonyoktól   hallottam,  és  magam  is  úgy
    meghatódtam,   hogy   "szememből  a  könny  kicsordult".  Népdalon  én
    elsősorban  azt  értem,  hogy  valaki  egyszál  magában előad valamit,
    lehetőleg  hangszerkíséret  nélkül. Ha viszont azt hallom, hogy húszan
    visongatnak uniszónóban, bármiféle érzelmi és értelmi taglalás nélkül,
    megsértődöm,   és   haladéktalanul   elzárom   a   rádiót.   A  magyar
    popzenekedvelők  ízlését  ugyan csak mérsékelten ismerem, de gyanítom,
    hogy  ők  sem  vevők  a Veresegyházi Asszonykórus önálló produkcióira.
    Ennyit a platinalemez népzenei komponenséről.
        Dehát   mégiscsak   nagy   siker  lett  a  Honky-Tonk  Womanből, e
    réges-régi  amerikai popszám felmelegített változatából. Mert van neki
    egy  harmadik  komponense  is  -  és azt könnyű megtalálni. A popzenei
    rutin  a férfi szólistát (a kontraszt kedvéért) lehetőleg női kórussal
    kíséri.

    [Folytatás]