Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Technics magnók 1-től 7-ig
Folytatjuk a Technics készülékek seregszemléjét. Ma a kazettás
deckek vannak soron, összesen 7 darab. Típusszámukból ítélve mintha
egyetlen, megszakítatlan gyártmánycsaládot alkotnának - a látszat
azonban csal, a mezőny valójában két (nem teljes) gyártmánycsaládból
áll össze. Az első három magnó (RS-TR 165, RS-TR 265, RS-TR 355) a
kétkazettás, a többi (RS-B465, RS-B565, RS-B665 és RS-B765) az
egykazettás család tagja. Az árlétra nem teljesen folyamatos, az
"illesztési pontnál" az árak egybeesnek: az ikerkazettások közül a
legdrágább éppen annyiba kerül, mint az egykazettások legolcsóbbika.
Dehát semmit sem adnak ingyen. Ha szimpla magnó helyett - azonos
pénzért duplát kínálnak, akkor biztosra vehetjük, hogy az utóbbi
valamivel alacsonyabb színvonalú, mert különben mindenki azt venné, és
akkor mi szükség volna a másikra. A mi logikánk szerint tehát a 465-ös
típus (elvben) feltétlenül magnóbb a 355-ösnél; még ha nem drágább
nála, akkor is. A hét magnó így szépen sorbaáll. Tehát van benne
logika, hogy éppen ezt a hét készüléket válogatták össze a Skála
kereskedői a japán cég választékából. Feltehetőleg úgy okoskodtak,
hogy igazi hifista nem alacsonyodik odáig, hogy másolatot hallgasson,
ő kizárólag maga készít felvételeket lemezről vagy rádióadásról vagy
éppenséggel élő zenéről, ergo többet költ a magnójára. Eszerint
egykazettásból nincs szükség túlságosan olcsóra, kétkazettásból pedig
túlságosan drágára. Az audiofilek erre azt mondanák, hogy igazi
hifista egyáltalán nem magnózik - a praktikus észjárásúak pedig azt,
hogy azért nem rossz dolog ám az a másolómagnó sem. Ebben is, abban is
sok igazság leledzik.
Mi annyiban tekintjük egyetlen családnak a 7 Technicset, hogy
egyszerre Mutatjuk Be valamennyit. Ahol csak lehet, egyszerűsítünk,
nehogy az Olvasó magnómérgezést kapjon; elhagyjuk a készülékek
kezelésének leírását (milyen hifista az, aki ne tudná kezelni őket
kapásból, vagy, legrosszabb esetben legalább a kézikönyv útmutatása
alapján!), és mellőzzük a műszaki részleteket is. Jóelőre leszögezzük,
hogy a Technics magnók könnyen kezelhető és megbízhatónak látszó
készülékek, nagyjából megfelelnek a nagyüzemi technika mai
színvonalának - semmi több, de ez sem kevés. Nem "audiofil" holmik,
ennek ellenére a hazai piac ismeretében egyszerűen nem tehetjük meg,
hogy be ne mutassuk valamennyit, hiszen nem is százasával, de
ötszázasával kerülnek forgalomba. A két-, illetve egykazettás gépeket
külön fejezetben ismertetjük. Mindkét fejezetben előbb részletesen
leírjuk a család legegyszerűbb típusát, az alapmodellt, majd
elmondjuk, miben tér el tőle a többi. Utána máris a mérések és a
hozzájuk fűzött kommentárok következnek, majd a szeánszok, a vadonatúj
denevér szárnyai alatt.
Kétkazettás magnók
Úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, pontosabban mint három
tojás. Csak szolgáltatásaikban különböznek. Minőségüket tekintve
egyenértékűek - mégha az RS-TR 355 frekvenciaátvitelét egy
árnyalatnyival szebbre specifikálják is.
Kezdjük az alaptípussal, az RS-TR 165-tel. A főmagnó, azaz
felvevő/lejátszó magnórész ("Deck 2") oda-visszajátszó mechanikával
van felruházva. Egy kapcsolóval (Reverse Mode Selector) 3 üzemmód
között választhatunk. A készüléken látható szimbólumok nyelvén
elbeszélve: vagy normál üzemmódban, mindig csak előrefelé haladunk
(két, ellentétes irányú nyíl egymás alatt), vagy oda-vissza játsszuk a
kazettát, akár nyolcszor egymás után is (körbeforgó nyíl), vagy pedig
arra utasítjuk a gépet, hogy a kazetta lejátszása után automatikusan
kapcsoljon át a másik magnórészre, ott is játssza végig a kazettát, és
mindezt ismételje meg összesen nyolcszor (két kis körbenforgó nyíl).
A kivezérlésjelző 2x6 (gyakorlatilag 2x5) LED. Ehhez a
magnórészhez tartozik a (hagyományos, három számjegyes) számláló is.
Van a magnóban Dolby B és C zajcsökkentő elektronika, valamint
felvételi némító áramkör, amellyel szüneteket iktathatunk a
műsorszámok közé. A segédmagnó ("Deck 1") csak lejátszani tud, azt is
csak egy irányban. Akár a főmagnó, ez is ki van képezve a gyors
zenekeresésre; ezt a funkciót akár más Technics készülékek
közvetítésével, távvezérléssel is üzembe lehet léptetni.
Másolni normál, de akár kétszeres szalagsebességgel is lehet.
Másoláskor a két magnót egyetlen gombnyomással indíthatjuk (Synchro
Start). Mindkét magnó automatikusan érzékeli, milyen fajta szalagot
használunk, de az eredményt nem jelzi vissza nekünk vizuálisan.
Mindkét mechanika egymotoros; az üzemmódokat elektromágnes kapcsolja.
Az RS-TR 265 abban tér el az öccsétől, hogy HX Pro áramkörrel is
felruházták, és hogy a segédmagnója is oda-vissza játszik. Az RS-TR
355-nek a kijelzője is igényesebb. Mindkét magnórészéhez elektronikus,
3 számegyes számlálót kapott, és a kivezérlésjelzőt nagyobb
felbontású, átkapcsolható méréshatárú, fluoreszcens kijelző váltotta
fel, amely az üzemmódokat is mutatja.
Egykazettás magnók
Ezek ugyan nem hozhatók közös nevezőre a kétkazettás típusokkal -
annál inkább egymással. Előbb mindegyikről egy pármondatos ízelítőt
adunk; tessék megfigyelni, hogyan növekszik típusról-típusra a
tudományuk.
RS-B465. A hangtengelyt egyenáramú szervó motor forgatja,
csévélésről egy másik motor gondoskodik. Mikrofon és vonal bemenet,
vonal és fejhallgató kimenet, Dolby B és C, továbbá HX Pro. Tíz
szegmenses kijelző, csúcstartó funkcióval (a csúcsot néhány
másodpercig, vagy tetszőleges ideig tartja). Kétféle műsorkereső
funkció: a szokványos lejátszás-plusz-gyorscsévélés, illetve
visszatérés a számláló nullázott helyzetéhez ("Memory Stop).
Előmágnesezés-finomszabályzó az előlapon. Timer (a felvétel és a
lejátszás külső kapcsolóóráról indítható).
RS-B565. Minden, ami az előzőben megvolt. Fontos fejlemény, hogy a
mechanika direkthajtást kapott. A kivezérlésjelző is igényesebb: 16
szegmenses, fluoreszcens típus, méréshatára -30 és +16dB, illetve
finomabbra kapcsolva -7 és +8dB (ekkor a bontása már 1dB). Szintén a
kivezérlésjelzővel kapcsolatos az APRS áramkör, amelyről már volt szó
a HFM-ben a Technics-csúcsmagnó RS-B965 tesztje alkalmával: a
kivezérlési csúcs rögzítve marad a kijelzőn, és visszamenőleges
hatállyal módosíthatjuk, anélkül, hogy újra meg kéne hallgatnunk a
kritikus műsorrészletet. Bővült a memória-funkció is: a műsor
tetszőlegesen kiválasztott részletét most már nem kevesebb mint
16-szor ismételtethetjük meg. Némi zavar a gépezetben: a kezelési
útmutató szerint ebben a típusban már alkalmazzák a "Linear
Magne-Field Class AA" megoldást a fejmeghajtó áramkörben - a
szervizkönyv szerint viszont a fejmeghajtó áramkör itt is ugyanaz,
mint az RS-B465-ben volt. Tény, hogy a fejhallgató erősítő valóban
kiegészült egy Class AA rendszerű erősítőrésszel, s kapott egy
hangerőszabályzó potmétert is.
RS-B665. A direkthajtás itt már kvarcvezérlésű (előzőleg még
csupán egy kerámia rezonátor volt az oszcillátor). Még egy apró, bár
hasznos módosítás: a számlálót át lehet kapcsolni lineáris üzemmódba,
és akkor az eltelt időt mutatja percben és másodpercben.
RS-B765. Minőségi ugrás: ez a készülék már háromfejes, tehát
monitorozni is tud! A felvételi kalibráció során tehát
ellenőrizhetjük, azonos-e az "input" az "output"-tal, a műsorjel a
szalagjellel. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy felvételkor
korrigálni tudjuk a különböző típusú szalagok érzékenységét és
előmágnesezési áramszükségletét. A mechanika nagyjából azonos az
előzővel, csak a specifikációja szigorúbb (frekvenciaátvitel,
jel-zaj). Elhagyták viszont a mikrofon bemenetet - azt itt már nem
tartották annyira fontosnak.
Ezzel a típussal kapcsolatban már felvetődhet, hogy: vajon
mennyiben különbözik a tavaly télen tesztelt RS-B965-től. Nos, a
csúcsmodellben dbx zajcsökkentő is van, a kalibrációt pedig 400Hz
plusz 10kHz-es oszcillátor segíti.
Méréseinkhez
Ha már eddig is családosítottunk, csokorba foglaltunk,
egyszerűsítettünk, akkor az a legjobb, ha továbbra is ezt tesszük. Nem
nehéz megjósolni, hogy ha a készülékek ennyire hasonló felépítésűek,
akkor a specifikációjuk is hasonló lesz - csak éppen az ár
növekedésével némiképpen szigorodik. A közös koncepció azonban
alighanem rányomja bélyegét az egész Technics gyártmánycsaládra. Akár
mindkét gyártmánycsaládra is. Hiszen például a komplett
felvevő/lejátszó erősítő (egykazettásban és kétkazettásban egyaránt)
ugyanaz az AN 7351K típusú IC. A Dolby zajcsökkentő pedig mindenütt
TEA 0665 (az egyetlen kivétel az RS-B465, mert ott CXA 1331S). A HX
Pro mindenütt (már ahol van), ugyanaz az UPC 1297 CA. A törlő és
előmágnesező oszcillátort is rendkívül hasonló módon alakították ki,
mindegyik készülékben. A magnófejek is jobbára mindig ugyanazok (ebben
a tekintetben az RS-B765 a legfőbb kivétel, mert annak külön felvevő-
és külön lejátszófeje van). Az, hogy a kivezérlésjelző, a központi
mikroprocesszor, esetleg néhány kiegészítő áramkör milyen típusú -
nemigen befolyásolja a magnó hangminőségét. A specifikációját is alig.
Kétkazettás típusok
Ezek tényleg teljesen egyformák.
A szalagsebesség mindegyik magnón, mindegyik mechanikán, mindegyik
irányban megfelelő, belefér a szabványba. Az eltérés mindazonáltal
sokkal nagyobb, mint az egykazettásakon - hja, az olcsóbb gépek
beállításakor a gyár nagyobb lazaságokat enged meg magának!
A nyávogással nincs semmi bajunk. Adva van egy mechanika, azt
használják szingliben vagy duóban - miért lenne rosszabb itt, mint
amott?! Azt már csak a tárgyak gonoszsága okozhatta, hogy a három
kétkazettás gép közül éppen a legdrágább nyávogja a legtöbbet. De ez
is elfogadható. Az átcsévélési idő úgyszintén.
A bemenő és kimenő feszültségek/impedanciák megfelelnek az
előírásnak. A három gép szinte azonos módon van beállítva, a szalag
kivezérlése nagyjából azonos (lásd a torzításoknál).
Eljutottunk a frekvenciaátvitelig - és itt már komoly bajaink
vannak. A lejátszási frekvenciagörbék nagyon nem tetszenek nekünk. Ne
feledjük, ezek a készülékek másolásra hivatottak, és ha már a kiinduló
görbe is görbe, akkor másolás után már görbe lesz a négyzeten. Hát
még, ha idegen szalagokat fogunk másolni! A lejátszómagnók 4 és 8kHz
között még jól megközelítik az ideális léniát, de aztán már lekonyul a
magashang-átvitelük. Krómon valamivel jobb a helyzet, mint vasoxidon.
Mindent összevéve, a legkisebb modell, az RS-TR165 mutatta a legjobb
formát.
A felvétel/lejátszási görbék többé-kevésbé megfelelőek, bár
itt-ott szembetűnő különbség adódott a két csatorna átvitele között.
Krómdioxid szalaggal (TDK SA-X) mindhárom magnó magasban erősen
kiemel. Metállal jobb a helyzet, de a kiemelés nem tűnik el (csak az
RS-TR355 jobb csatornáján). Zajcsökkentővel természetesen minden hiba
halmozottan jelentkezik. A nagyszintű átviteli jelleggörbék viszont
nagyon tisztességesek. A tervezők feltehetőleg "erre utaztak":
tudatosan emelték ki mínusz 20dB-n a magastartományt, hiszen
10-20dB-vel feljebb majd úgyis esni fog. Ez be is következik, a görbe
szépen kisimul, de egyvalami még így is kételyeket ébreszt bennünk.
Vasoxidon, 15kHz fölött a görbe még egyszer "feltámad", de ez már nem
a hasznos jel, ez már csak valamiféle interferencia. Valószínűleg a
felvevő/lejátszó erősítő-IC sajátossága, mert mind a három (sőt, mint
látni fogjuk: mind a 7!) típuson jelen van. Persze lehet, hogy
tévedünk, és valójában az előmágnesezési oszcillátor tulajdonságai
okozzák ezt az anomáliát.
És most nézzük a lényeget: hogyan tudnak másolni ezek a
készülékek. Ezt a (diagramtenger legvégére biggyesztett) A/1-2-3.
diagram szemlélteti: a bal csatornán készített felvételt először a
segédmagnón játsszuk le, majd másolatot készítünk róla normál, illetve
kétszeres szalagsebességgel. Ebben a menetben az értéksorrend
helyreáll, a 165-ös típus szerepel a leggyengébben, a 355-ös pedig a
legjobban - abszolút értelemben is jól.
A harmonikus torzítás normális, a kivezérlésjelző helyesen van
beállítva. A kezelési utasítás vasoxidhoz és krómdioxidhoz +3,
metálhoz +6 (illetve +5) dB túlvezérlést javasol. Stimmel.
A zajok alacsonyak, különösen Dolbyval (mely utóbbinak, mint
ismeretes, mi nem tulajdonítunk nagy fontosságot). Az áthallási
csillapítás jó, és mindhárom típuson teljesen egyforma. A törlési
csillapítás átlagos, az RS-TR165-től metálon jobb eredményt vártunk.
Ugyanezen a készüléken a kivezérlésjelző hibája is tekintélyes
(vasoxidon), de ez részben a kivezérlésjelző durva bontásának
tulajdonítható.
Összefoglalva: egyszerű, de jól kezelhető, másolásra szánt magnók,
megbízható mechanikával.
Egykazettás típusok
A szalagsebesség (kvarcvezérlés vagy sem) mindegyik gépen gondosan
van beállítva. A nyávogás is alacsony, belül marad a nem túl szigorú
specifikáción. (A gyá ri adatok táblázatában a DIN 45 500 szerinti
érték szerepel, nálunk ez a szűrővel mért értéknek felel meg.) Az
RS-B665 egy kicsit gyöngébben szerepel a többinél, de vele sincs nagy
baj. Az átcsévélési idő mindegyik típuson átlagos.
A bemenő és kimenő feszültségek/impedanciák rendben vannak. (A
vonal bemenetre 0dB-s kivezérléshez 60mV-ot adnak meg, mi ennél mindig
nagyobbat mértünk - nincs jelentősége.) A csúcsszintű kivezérlés
eléréséhez szükséges bemenő feszültségek azt tanúsítják, hogy a
kezelési útmutatók helyesen határozzák meg, menyire kell kivezérelni a
szalagot (vasoxidon és krómon +3, metálon +6, illetve +5dB-ig).
A lejátszási frekvenciajelleggörbék, sajnos, itt sem szépek.
Kezdjük a vasoxidnál. Nemcsak arról van szó, hogy 16kHz-en mekkora a
szintesés. A frekvenciagörbe mind a négy típus mindkét csatornáján
egyenletesen lefelé konyul, már 2kHz-től kezdve (ahol azonban még csak
0,5dB a hiány). Krómon kedvezőbb a helyzet.
A teljes frekvenciajelleggörbéket megpróbáltuk optimalizálni az
előmágnesezés-finomszabályzóval, olymódon, hogy 1 és 10kHz-en azonos
szintet kapjunk, ne képződjön sem hullámhegy, sem vályú. Az RS-B565
két csatornája vasoxid szalaggal meglehetősen nagy különbséget
mutatott, a jobb csatorna pedig egyébként is kiemelt. Ezzel a
készülékkel sokat kísérleteztünk, mérsékelt sikerrel: a két
csatornáján nem egyformán van beállítva az előmágnesezés. Feltehetően
egyedi hiba - ugyanis a többi típuson minden rendben volt, és a
specifikáció is teljesült. A leglineárisabb átvitelt az RS-B765
produkálta, a bal csatornáján, és jól szerepelt az RS-B465-ös is,
krómdioxid szalaggal. A többi típuson (és többi állásban) a középmagas
frekvenciák kissé belapulnak. Nem hisszük, hogy az előmágnesezés
további "spécizésével" jobb eredményt lehetne elérni.
A zajcsökkentővel kapott görbék általában tisztességesek, bár
magukon viselik a jellegzetes hibákat. Az RS-B765 azonban (vasoxidon
és metálon) olyan átvitelt produkál zajcsökkentővel, mint az olcsóbb
magnók zajcsökkentő nélkül!
A 0 és -10dB-n felvett görbék vasoxid szalagról nem éppen
bizalomgerjesztőek. Amit már az (olcsóbb!) kétkazettás modelleken is
"megcsodáltunk": 15-16kHz fölött a már lehanyatló jel újra feltámad,
egyfajta intermoduláció következtében. Krómdioxid szalaggal ez az
effektus alig-alig érezhető, de éppen a 765-ös típus diagramján igen
jól meglátszik. Metálon már nincs nyoma. A legjobb eredményt egyébként
is metálon kaptuk, és persze a 765-ös jeleskedett a leginkább.
Néhány szó e magnók alacsonyfrekvenciás átviteléről. A 40-100Hz-es
tartományban hepe-hupák láthatók, nem annyira pregnánsak, mint az
olcsó masinákon, de a görbe azért távol marad a Nakamichik
linearitásától. Mint ismeretes, ez a paraméter a magnófej minőségén
múlik.
Diagramsorozatunk legvégén bemutatunk két extra jelleggörbét az
RS-B765-ősről. Az egyik (A/4. diagram) a multiplex szűrő hatásosságát
szemlélteti: a szűrő 15kHz fölött drasztikusan vág, annak rendje és
módja szerint. A másik (A/5. diagram) az előmágnesezés-finomszabályzás
hatását mutatja, krómdioxid szalaggal, a potméter minimális, maximális
és mechanikai középállásában. Ami itt nagyon nem tetszik nekünk:
minimál-állásban az előmágnesezés és vele a felvétel szintje
aggasztóan legyengül. Ekkora szabályzási tartományra a gyakorlatban
nincs szükség, semmilyen szalaghoz sem. Ezzel a potméterrel óvatosan
kell bánni!
A harmonikus torzítások megfelelőek, 0dB kivezérlésnél a k3 (a
szalag mágnesezhető rétegére jellemző torzítást egyik szalagfajtán sem
magas, a kezelési útmutató nem téved, amikor azt tanácsolja, hogy
vezéreljük túl a szalagot 3, illetve 5-6dB-vel. Tényleg van ennyi
tartalék bennük!
A zajokról nincs mondanivalónk. Megfelelnek a jelenlegi technikai
színvonalnak és a szalagok képességének. Mindegyik típus
túlteljesítette a specifikációját (amin a krómdioxid szalaggal,
csúcsszinten mért zajszint értendő). A zajcsökkentővel kapott
eredményt nem kommentáljuk; mi abból indulunk ki, hogy "a magnó azt
tudja, amit zajcsökkentő nélkül tud".
Az áthallási csillapítás megfelelő, kivéve éppen a legigényesebb
típuson, a 765-ösön, ez a gép a magasabb frekvenciákon elmarad a
kisebb testvéreitől. (Ez az áthallás feltehetőleg nem a fejek, hanem
az elektronika sajátossága - de erre nem mernénk megesküdni.) A
törlési csillapítás mindvégig kifogástalan.
A két nagyobbik típus kivezérlésjelzője pontosan működik, a két
kisebbé kevésbé, de hibájuk mérsékelt. Felhívjuk azonban a figyelmet,
hogy amikor a kivezérlésjelzőt átkapcsoljuk, a display felbontása is
változik, s ennek folytán a hiba nagysága is módosulhat.
Összegezve: korrekt, tisztességesen megépített masinák.
Nehezményezzük a vasoxiddal mért gyöngébb átvitelüket, az RS-B765-nél
pedig a gyöngébb áthallási csillapítást.
Szeánsz
Kazettás magnókat minősíteni nyűgös procedúra: rengeteg
vacakolással jár, a sok felvételkészítés alig hagy időt a
zenehallgatásra. Mert hiszen egy-egy magnót ki kell próbálni vason,
krómon, metálon; ki lehet próbálni Dolby B-vel, Dolby C-vel, esetleg
dbx-szel is, a kétkazettásokon másolni is lehet, kétféle
szalagsebességen - tessék ezt beszorozni a gépek számával... Ha
mindazt ideírnánk, amit egy-egy menet után hűségesen feljegyeztünk a
tesztgép és az etalon hangképéről, az Olvasó úgyszólván belefulladna a
szeánszba, és szellemileg úgy eltompulna - mint amilyen tompának mi
érezzük magunkat egy-egy összejövetel végén, úgy este kilenc óra tájt.
Muszáj lesz valahogy egyszerűsíteni a dolgot.
Szerencsére (?) ez menni fog, ugyanis a készülékcsaládoknak
általában megvan a maguk jellegzetes "sajáthangjuk" - emlékezzünk csak
a legutóbbi 6 Technics erősítőre. Nos, a Technics magnók is egyfajta
auditív egyenruhát viselnek. Tónusukat hamar "kitanultuk", és amikor
egy-egy menet végeztével tapasztalatainkat összesítettük, magunk is
meglepődtünk rajta, mennyire ugyanazt mondjuk. Folyvást ugyanazok a
jelzők ismétlődnek; még amikor eltérően fogalmazunk, akkor is ugyanazt
a hangképet írjuk le - más szavakkal.
A magnók minősége természetesen (az alapgépektől felfelé
folyamatosan javult. Kérdés: mennyire. Hangsúlyozzuk, mi az összes
lelkigyakorlatot becsülettel végigcsináltuk. Alább azonban csupán
egyetlen, "halmozott" szeánszot írunk le, amelynek tárgya valamennyi
Technics magnó egybegyúrva (összesített típusszámuk, mondjuk,
RS-BTR1234567), szembesítve a jó öreg kiszolgált Aiwa AD-F220-szal
mint etalonnal. Egyetlen, absztrakt kazettatípussal hallgatjuk őket,
az úgynevezett vasoxikrómdimetállal. Nem mindegyik jelző áll
valamennyi magnóra - de a többségük minden bizonnyal igaz e magnók
többségére.
Technics RS-BTR1234567
Soha rosszabbat. Mégsem tetszik, mert: kicsit mosott. Meleg tónus.
Tompa. Túl zárt hang, kicsit álmosító. Van benne valami
visszafogottság. Nem elég tetszetős. Nehézkes, nem elég érdekes.
Ködös. Lefogja a lüktetést. Magasban nem cseng ki. A "Hogyha volna egy
kalapácsom"-ban nem kalapálnak szépen, a kalapács és az üllő között
vékony taplóréteg van, "a kés nem vág keresztül". Kapar, érdes,
torzítás-karakterű, fárasztó rezonancia. Általában magashiány - holott
(közép)magasban egyértelműen kiemel. Fémes rátét. Tompa, máskor pedig
reszelős. Ez néhol dinamikailag "besegít". Színez. A magasai szőrösek.
A balansz középtől felfelé húz. Magasban valahol többlete van, ez néha
jót tesz neki, de egyes hangszereken a középső tartomány kiürül. Kissé
zsíros hangkép, a felső basszusa súlyos (más megfogalmazásban: "van
egy bizonyos testessége, ami jól jön neki"), a mélybasszusa kevesebb
és keményebb. Trini Lopez időnként kulturáltan énekel - de egy
popénekesnek sosem a kulturáltság a legnagyobb erénye. Operán nagyon
nem tetszik. Leül. A két hangszóró elöl összekötődik, itt benn van a
zene, nincs tere. Közel jön. Stúdiószerű. Az operaárokból jön.
Emlékeztet a Technics erősítők hangjára. A fúvósok eltestetlenednek. A
faütős elvékonyodik. Komor. Instabil. Definiálatlan. Egy osztállyal
gyöngébb. Az előző modellhez képest azért javult. Dinamikai felbontása
csekély. A halk nem elég halk, a hangos nem elég hangos. Nehézkes,
kínlódik, megszólalna, de nem az igazi. Kissé művi. Zavaros.
Bizonytalanság-érzet. Magnófelvétel-szerű.
Az etalon
Mindenben jobb. Nyitottabb, elevenebb, élénk, dinamikus. "Jelen
van", oda kell rá figyelni. Jobb, tisztább, hallgathatóbb.
Megnyugtatóbb. Lényegesen finomabb magasak. Magasban nem emel ki,
lágyabban és finomabban szól. Természetesebb. Csengőbb. Sokkal szebb
tónus. Levegősebb. Szabadabban zenél. Egyenletesebb, jobb balansz.
Lendületesebb. Lelkesítőbb. A "Hogyha volna egy kalapácsom"-ban most
már tényleg kalapálnak, megszólal a kalapács, az üllő és a gitár. A
tranziensei sokkal gyorsabbak. "Gyorsabban játszanak" effektus. (Ami
csakis érzékcsalódás lehet, hiszen a felvétel/lejátszás ugyanazon a
magnón történt.) Feltétlenül sztereóbb. Operán sokkal egészségesebb,
szélesebb, valóságosabb. A hangszerek természetesebbek. Részletezőbb.
Stabil. Minden a helyén. Jobb magas. Egészséges. Nem törpül el.
Életszerűbb. A szokásos hibáival együtt is sokkal jobb. Mélyben tovább
megy. Megjön a mélye, anélkül, hogy komorrá válna. Arányosabb,
tisztább, élethűbb, hallgathatóbb. Egyensúly. Egész jól zenél. Hibái:
néha kissé fakó. A felső basszusa gyönge, ezért néha kiürül, néha
kissé fuldoklik. Valahányszor a Technicsről visszakapcsolunk erre a 7
esztendős masinára, újra felfedezzük, hogy a zene mégiscsak jó dolog.
*
Ez persze nincs isten hírével, hogy az ósdi Aiwa megverje az egész
modern Technics szériát. Menetközben mi is gyanakodni kezdtünk: hátha
bennünk van a hiba, hátha az Aiwának van valami sajátos torzítása,
amelynek "bedőlünk", és olyasmit kérünk számon a Technicsektől, amit
nemcsak hogy nem tudnak, de nem is szabad produkálniuk. Ezért az
ötödik gépnél az A-B tesztet kibővítettük A-B-C tesztté, vagyis nem a
tesztmodellt hasonlítottuk az etalonhoz, hanem mindkettőt a forráshoz:
a CD-játszó hangjához. Nem csalás, nem ámítás, meggyőződhettünk róla,
hogy az igazság az Aiwa irányába esik, a Technicsek tényleg
komprimálják, "beszűkítik" a zenét. Újraolvasva a múltkori Harmadév
Nyuszija, a Technics csúcsmagnó szeánszát, számos ismerős jelzőre
bukkantunk. Valószínű, hogy az RS-B965 is hasonló dolgokat művelt,
mint családtagjai - mégha ő "magasabb szinten" tette is.
*
Érdekes tapasztalatokat szereztünk a legnagyobb kétkazettással, a
355-össel. Tulajdonképpen meg sem akartuk hallgatni, lévén minden
funkcionális részletében azonos az előzővel (a 265-össel).
Lelkiismeretességből mégis bekapcsoltuk, és nagyon meglepődtünk,
először azt hittük, hogy ez már teljesen más, mint a többi. De másfél
perc zenehallgatás után rájöttünk, hogy most is ugyanarról a
Technicsről van szó, csak másképpen állították be. A tompaságot és
magashiányt itt élénk érdesség kompenzálja, de ez csak tónusbeli
különbség, és amikor ezt megszokjuk, és már figyelni tudunk a többi
paraméterre (magas- és mélyátvitel, színpadszélesség és térbeli
tagozódás, sztereofónia, levegősség és - mindenekelőtt - dinamikai
felbontás), akkor ez a magnó is ugyanazt a hiányérzetet hagyja
bennünk.
*
Logikus, hogy a mind drágább típusok mindig jobbak a kisebb
rendszámúaknál - de most ebben sem vagyunk biztosak. A 165-ös után
tényleg jobbnak találtuk a 265-öst, a 355-ös viszont, valószínűleg a
beállításából következően, inkább csak más volt, nem pedig jobb. A 465
és az 565 között sem éreztünk lényeges differenciát. Akkor már nagyobb
különbséget hallunk a vasoxid és a krómdioxid kazetta között;
mindegyik gép szebben szólt krómmal, mint az utána következő típus
vasoxiddal. A 665-ös és főleg a 765-ös már egyre civilizáltabban szól,
ezek egyre kevesebb hiányérzetet hagynak maguk után.
Ha ezekkel a gépekkel kezdtük volna a szeánszot, valószínűleg
nyertek volna az Aiwa ellenében, különös tekintettel az AD-F220
alapvető hibájára, a felső basszus, azaz a "tartás" gyöngeségére. De
mivel egészen alulról indultunk, az olcsó modellektől, túlságosan is
sok időnk volt kiismerni a Technics magnók jellegzetes, sötétes
hangképét. Most már a drágább modellekről is mindig az előzők zenéjét
véljük hallani - és ez a zene valahogy nem tud feldobni bennünket.
*
DENON PMA-360 erősítő
Tavaly két "felfedezettje" volt a Hifi Magazinnak, egy CD-játszó
és egy erősítő, mindkettő a japán Denon cég készüléke; mindkettőt
etalonnak választottuk a "középkategóriájú" készülékek elbírálásához.
Hogy mit értsünk középkategórián? Azt, amit Angliában vagy
Németországban kivétel nélkül bárki meg tud vásárolni - de amely
minálunk bizony már nagyonis hifinek számít.
A szóbanforgó erősítő a Denon PMA-320 volt, 28 ezer forintért
árulták, amíg végképp ki nem fogyott a raktárból. Mi szívesen láttuk
volna továbbra is a választékban, de időközben kivonták a forgalomból,
és új típussal cserélték fel. A nagy kommersz cégeknek tudvalevőleg
lőpor van a nadrágjukban, permanens újítási lázban égnek, minden évben
vagy legkésőbb minden második évben okvetlenül ki kell hozniuk egy
újabb sorozatot - ezt nem annyira a műszaki fejlődés indokolja, mint
inkább az üzletpolitika. A fejlesztés (vagy üzletpolitika) új
gyümölcse a Denon PMA-360 erősítő, a 320-as típus jogutóda. Van egy
roppant szimpatikus tulajdonsága: ötezer forinttal olcsóbb nála.
(Állítólag a magyar forgalmazóknak sikerült előnyösebb
kereskedelemtechnikai utat választaniuk, ezért jutányosabb a vétel.)
Ez azt jelenti, hogy ha az új gép semmiben sem jobb a réginél, de
legalább eléri annak minőségét, akkor már nem dolgoztunk hiába.
Végtére is, a 320-as olyan erősítő volt, amely a mi szemünkben
lényegesen különb a Menő Manónál (a príma kis NAD 3020-nál) - és bárki
szemében szebb nála. A sokkal nagyobb teljesítményéről nem is
beszélve. Tehát számunkra tényleg csak az a kérdés, hűséges marad-e a
Denon PMA-360 a tradíciókhoz.
Nos, csak mérsékelten maradt hű hozzájuk: ez bizony egy
leegyszerűsített gépezet, legalábbis az előzőhöz képest. Akárcsak az
előbb a Technics magnóknál, ezúttal sem tartjuk fontosnak, hogy
részletesen ismertessük a belvilágát. Kezdjük azonnal a mérésekhez
fűzött kommentárokkal, és folytassuk a szeánsszal.
Méréseinkhez
A bemeneti feszültségek/impedanciák megfelelnek a szabványnak és a
korszerűség követelményeinek. Az MM bemeneten 160mV helyett csak
140-et mértünk, de az eltérés szóra sem érdemes. A nagyszintű
bemeneteknél csak a hangszínszabályzót meghajtó erősítő
túlvezérelhetősége szab határt, de azzal sincs semmi baj. A kimeneti
jellemzők rendben vannak.
A kimeneti teljesítmények tekintélyesek, egyetlen csatornát
működtetve 4 ohmon már vagy 120 wattot mértünk - és ez a gép a Denon
választékában a szerényebbek közé tartozik...
A harmonikus torzítás alacsony, a gyár 0,05%-ot ad meg, mi csak
0,014-et mértünk. Az intermodulácót a gyár nem specifikálja, bár
megtehetné, mert alacsony, akárcsak a kimeneti teljesítmény
függvényében mért torzítás is.
A kimeneti feszültség instabilitása csekély: 0,2dB.
A frekvenciajelleggörbével is elégedettek vagyunk, bár a fono
előerősítő jobb csatornája úgy 20kHz táján kilóg a ±0,3dB-s
tűrésmezőből az enyhe magasemelés következtében. A többi bemenettel
nincs baj, ha a tűrésmezőt ±3dB-ben szabjuk meg (a gyár ugyan nem
adott ilyen specifikációt), akkor az átvitel 2Hz-től 120kHz-ig terjed.
A hangszínszabályzók hatásossága némileg elmarad a
specifikációtól, de ennek semmi jelentősége sincs. A fiziológiai
szabályozás jellege megfelel a kívánalmaknak. A balansz-szabályozás
tartománya elegendő.
A fázis-frekvenciajelleggörbe (ezt is a 7. diagramra vittük fel,
színes vonallal) kielégítő, a teljesítmény-frekvenciatartomány 4 és 8
ohmos terhelésen egyaránt széles.
A jel-zajt mi más szabvány szerint (szigorúbban) határozzuk meg,
mint a Denon cég, de az eredmény így sem rossz, sőt, az MC bemeneten
mért 77dB némely MM bemenetet is megszégyenít.
A négyszögjel-átvitel megfelelő, de komplex terhelésre (4. kép) a
gép igen erős berezgéssel válaszol. A különbségi torzítások átlagosak.
A "kockadiagram", amely a kimeneti teljesítményt a komplex
terhelés függvényében méri fel, nagyon szép kockákat rajzol: a
teljesítményerősítőt és tápegységét becsületesen megtervezték. A
PMA-360-nak valószínűleg nem lesz baja a túl alacsony (vagy túl
komplex) impedanciájú, "háklis" hangsugárzókkal sem.
Összefoglalva: minden a legnagyobb rendben. Habár a régi modell
itt-ott egy hajszálnyival szebb eredményt produkált.
Szeánsz
Az előző Denonnal, a PMA-320A-val annyira meg voltunk elégedve,
hogy alapfokú etalonunkká tettük. Nem is bántuk volna, ha a japán cég
egy kicsit megpihen a babérjain, dehát úgy látszik, a kétévenkénti új
típuscsalád úgyszólván kötelező feladat ebben a szakmában. Lássuk, mit
tud a PMA-360.
CD. Hasonló hangkép, csak nem annyira nyitott. Van rajta egy kis
elektronikus rátét. Operán elevenebb, de nem biztos, hogy ez jó dolog.
Beethoven zaftos, de túlságosan visszhangos (hamisvisszhang), jobb
volna, ha szárazabban szólna. Izgalmasabb - vagy csak izgatottabb? De
jobb, mint múltkor a Technicsek voltak: színez, de nem komoran, hanem
derűsen teszi. Pregnáns szólamok. A tere azonban kissé stúdiós, túl
közeli. * Hasonlóak. Döntetlen. * Hasonlóak. Mélyben mintha jobb
volna. Talán a hangszerei is jobban kivehetőek a térben. *
Visszhangosabb? (Nem jó értelemben.) Csillog, elkápráztat, de inkább a
másikat választanám.
Az etalon. Lágyabb, eszköztelenebb, szárazabb, nyugodtabb,
természetesebb, hallgathatóbb, analógosabb. Homogénabb tér. *
Szerintem meg inkább kisebb a tere. Kevésbé jó. "Mos". * Mintha ennek
egy picit finomabbak volnának a magasai. * Talán tompább, de
nyugodtabb, valóságosabb. Szegényebb, de hűségesebb. A mélyeivel bajom
van.
Hárman inkább a régi modellel rokonszenveztünk.
LP az MM bemenetről (a T-2000 trafóval). Ugyanaz, mint CD-ről.
Kevésbé nyugodt. Tiszta, kellemes, picit üres. Élénkebb, de egy idő
után fárasztóbb. A szólamokat emeli ki (ez nem a Linn Axis
jellemzője!): van egy prezensz-emelése. A tenor valahogy nem abban a
lágéban énekel, amelyik neki feküdne; van egy kis
kényelmetlenség-érzete (neki is, nekem is). * Egyenértékűek. A 360-as
a középtartományban jobban szétválasztja a szólamokat. *
Egyenértékűek. Szimpatizálok a 360-assal is, mert részletezőbb, és a
mélyei is jobbak, de túl sok a visszhang; gyakran a másik tetszik
jobban. * Szebb mély, látványosabb, de a másik tetszik jobban.
Az etalon. A régi, megszokott analóg hangkép. Elsőre tompábbnak
érzem, aztán: hallgathatóbb, koherensebb. Kevésbé színezett. Nem mond
többet, mint amennyi a lemezen van. Nem torzít, hallgathatóbb. A tenor
is egészségesebb. Van olyan zene, ahol minden paraméterében jobb. A
tere is nagyobb. * Mintha csengőbb volna (többször is). * Nyugodtabb,
tisztább. Kevesebb mondanivalóm van róla, de ezt választanám. (A
másikkal se volnék boldogtalan.)
LP az MC bemenetről. Ugyanaz, csak minden olcsóbb lett. Hamis
tónus, nem a kellő lágéban énekel, az énekes lábujjhegyen áll, úgy
próbálkozik. Piszkosabb, bizonytalanabb magastartomány. Viszont a
basszusa nem kopog. * Döntetlen. A kíséret ezen jobb, az ének
feldúsul, nem tetszik. * Hasonló különbség, mint eddig. A 360-as
sávszélei jobbak, de a torzítása zavaróbb.
Az etalon. Ez is gyöngébb, szegényesebb lett. A basszusa kopog,
nem tetszik. De így is lényegesen koherensebb, zeneibb és
hallgathatóbb. * Inkább ezt választanám.
Voltaképpen miért volt annyira sürgős ez az új gyártmánycsalád?
*
Philips, JBL, JMlab hangsugárzók
Igazi lemezbarátnak nem kell elmagyarázni, minek a parafrázisa a
címlapunkon látható kép - a többieknek meg juszt sem magyarázzuk el,
keressenek valakit, aki majd felvilágosítja őket.
A mi simaszőrű foxink maga döntheti el, melyik dobozon szól hűbben
a gazdája hangja; remélhetőleg nem a muzeális tölcsérhangszórót
választja. És van mi közül választania, a kutyafáját! Három Philips,
két JBL és egy JMlab (Focal) - néhány évvel ezelőtt ugyan ki hitte
volna, hogy ennyire márkás jószágokkal lesz dolgunk... s hogy az
alapfokú hifi ennyire megdrágul Magyarországon. A klasszikus
Orionok-Videotonok, mint a jó öreg szocializmus szülöttei, olcsók
voltak ugyan, de kérdés, hogy elérték-e azt, amit mi alapfokúnak
szeretnénk nevezni. Az a 6 hangsugárzó-típus, amely ma terítékre
kerül, tényleg alapfokú, de ezek már minden bizonnyal hifi-termékek!
Csakhát az áruk, az áruk! Húsz-harminc ezer forint! - ezek a dobozok
nyilván már nem az Orion HS 282, hanem a Heybrook HB1 vetélytársai.
Mely típus egyébként szintén alaposan megdrágult az évek folyamán, a
kezdeti szemérmes 10 ezerről több lépcsőben 26 ezer forintra, tehát ha
jól számolunk, éppen a 260 százalékára. Ennek oka nem is annyira az
inflációban keresendő, mint inkább a magyar főhivatalok bárgyúságában,
mely bárgyúságot ugyan ők az átkos régi rendszertől örökölték, de
továbbra is ragaszkodnak hozzá, és tulajdonképpen jól is áll nekik.
Arról van szó, hogy a hangsugárzók vámja Magyarországon nem kevesebb
mint 50%. Ezt a nevetséges és méltatlan tarifát még az ősidőkben
szabták meg, hogy védjék vele a magyar ipart a külföldi áruk
versenyétől, a magyar államot pedig a devizakiadásoktól. Iparon,
melyet védeni kell, a Videoton és az Orion értendő - utólag mindenki
megítélheti, megérdemelték-e ezek a vállalatok a védelmet. A
vásárlókat a kutya sem kívánta megvédeni, sem akkor, sem most.
Jelenleg, 1991-ben a hangdoboz-vám még mindig 50%. Az egyetlen
kiskapu, hogy a hangsugárzót receiverrel kombinálva, mint
"hifi-berendezést" is be lehet hozni, ilyenkor más, alacsonyabb tarifa
érvényesül, és némely kereskedő meg is próbálkozott ezzel a cseles
fogással. Nekik most már csak az a gondjuk, hová az isten csudájába
tegyék azt a nagy rakás receivert, ami a nyakukon maradt.
Az egészben az a legszebb, hogy a magyar állam rohammal szeretné
bevenni Európát, a Közös Piacot, a piacot mint olyat, ahol jól el
lehetne adni bort-búzát-békességet, ha odakünn nem alkalmaznának
velünk szemben bizonyos elővigyázatossági intézkedéseket éppen azért,
mert mi sem engedjük érvényesülni a normális áruimportot. Mi,
magyarok, rendíthetetlen hívei vagyunk a szabadkereskedelemnek -
feltéve, hogy mi vagyunk az eladók és mások a vevők. És aztán
csodálkozunk, ha nem találnak bennünket szalonképesnek a GATT-ban, a
nemzetközi vámtarifaegyezményt aláíró államok körében.
No mindegy, térjünk a tárgyra. Kutya ugatás sosem hallatszik az
égig. Az a fontos, hogy féltucat márkás hangsugárzóból így is több
mint 100 pár, némelyikből több mint 500 pár van már forgalomban -
kutyakötelességünk bemutatni őket. Igaz, párszáz darab nem valami nagy
mennyiség, de mint már sokszor hivatkoztunk rá: a hifi társas hobbi.
Egy-egy új típusnak híre megy a baráti körben, mindenki megnézi,
megcsodálja, meghallgatja, összehasonlítja az övével, ledorongolja,
esetleg maga is megszerzi... és az új típus lassan bevonul a hazai
hifi-köztudatba.
Philips FB 650, 690, 815
A Philipset valaha igazi hifi-cégnek ismertük. Ámde az utóbbi
évtizedekben "kinőtte" a mi hobbinkat. Most már nemigen érdekli őt az
audiofil küzdőtér, amelyen legfeljebb annyi pénzt lehet keresi,
amennyi neki talán még a reklámköltségére sem volna elegendő. Mivel
mindig is jó hangszórókat gyártott (komoly audiofil cégek is
használtak Philips motorokat, például az amerikai DCM, a Time Window
elnevezésű dobozhoz!), semmi kétségünk sincs aziránt, hogy remek
hangsugárzókat is produkálhatna, csak az a kérdés, hogy akar-e. Úgy
hírlik: akar. Legalábbis nemrég az egyik brit lapban igencsak bíztató
dolgokat olvastunk az új Philips 8-as hangsugárzószériáról.
Ebből máris nyilvánvaló, hogy a mi 3 hangsugárzónk nem képez
egyetlen családot. Kettő közülük az olcsóbb, Leader Series 6 sorozatba
tartozik, ennek tagjai: FB 650, FB 670, FB 690, FB 695 -
tesztrovatunkban ma ennek a szériának csak az első és a harmadik
tagját üdvözölhetjük. A harmadik Philips, az FB 815 már az előkelőbbik
családba született, a Conductor Series 8-ba, az ő vértestvérei az FB
820 és az FB 825 volnának, őt a 600-as családhoz csak unokatestvéri
kapcsolat fűzi. Az atyafiságot így is nehéz tagadni, ezek a
hangsugárzók szoros rokonságot tartanak egymással, külsejükben is,
lelki tulajdonságaikban is. Valamennyi doboz elegáns barnásfekete
öltönyt visel, és valamennyi reflex-rendszerű. Az FB 650 kétutas, az
FB 690 háromutas (szimmetrikusan elhelyezett, azonosnak látszó, de
eltérő módon szűrt mély/középhangszórókkal), az FB 815 pedig
"normálisan" háromutas. A prospektus tájékoztatása szerint a
dohogóknak speciális szigetelésű lengőtekercse van, állítólag igen
magas hőmérsékletet is elvisel, a membránt kétszeresen impregnálták,
és a pillét, valamint a membránszélt különleges műanyagokból
készítették. A csipogó mozgó tömege igen alacsony, és a tekercsét
mágneses folyadékkal hűtik/csillapítják.
A Philips érthetően büszke a Compact Discre, és a hangsugárzók
prospektusában is szóba hozza: "A CD megnyitotta az utat a létező
legjobb hangreprodukció felé, de a CD miatt még fontosabb, mint
bármikor előzőleg, hogy védelemmel lássuk el a hangsugárzót. A Philips
túlvezérlés-védelem egy vezető polimer-szenzoron alapul, amely figyeli
a hangsugárzón átfutó áramot. Normál körülmények között nem avatkozik
be, ha viszont..." Nem vonjuk kétségbe, hogy működik, de audiofilek
nem szeretik az ilyesmit.
És egy apróság, amely azonban fontos, mert szemléletváltozásra
vall: a Philips prospektusban megjelentek a hangsugárzó-lábazatok és a
jólismert fémtüskék. Ezek nálunk még nincsenek forgalomban - pedig
örömmel látnánk őket.
Hogy el ne feledjük: a Philips hangszóró-gyár Belgiumban van, ezek
a hangsugárzók tehát nem is hollandok, hanem belgák.
JBL XE-2 és XE-3
Hát ezt is megértük: JBL a magyar boltokban! Igaz, ez a JBL már
nem az a JBL. A tölcséres magassugárzóiról, izmos reflex-dobozairól
ismert amerikai specialista, a híres-hírhedett "West Coast Sound"
hangkép reprezentánsa (angolul nem tudók jobban megértik a lényeget a
magyar popzenekaroktól kölcsönzött kifejezésből: "gatyalengető
hangerő"), aki valaha nekünk is az Első Szerelmeink közé tartozott, s
akiből aztán idő múltával alaposan kiszerettünk - szóval, a JBL ma már
nem csak Amerikában, hanem Európában is gyárt hangsugárzókat. Az XE-2
és XE-3 történetesen Dániában készítődött - de vajon hol terveződött?
Izgalmas lesz kideríteni, hogyan viszonyulnak a dánok a West Coast
Soundhoz.
Magukról a hangdobozokról egyelőre nemigen tudunk többet, mint
amennyit a gyári adattáblázatban leírtunk, úgyhogy csak kutyafuttában:
elegánsak, grafitszínűek, a mélyhangszóró membránja papír, a
dómsugárzó pedig az új titán-membránú típus, amelyről egyszer már a
lapszemle-rovatban is adtunk egy fotót. A kisebbik modell két-, a
nagyobbik három utas, és mindkettő reflex-rendszerű.
JMlab (Focal) Laureate
A gyártó cégről többet mondunk kötetünk közepén, a (sztárfotón is
ábrázolt) JMlab "Olymp" állódoboz tesztjében. A kis Laureate a cég
egyik legkisebb modellje, neve annyit tesz: babérkoszorús (költő avagy
dalnok?). Csinos, fekete, kétutas dobozka. Ez is reflex-rendszerű, és
akárcsak az előzőket, ezt is csővel hangolják, de a lyuk nem előrefelé
nyílik, hanem hátrafelé. Dómsugárzójának két érdekessége van: először
is, nem a mélyhangszóró fölött, hanem alatta helyezték el, kissé
aszimmetrikusan, másodszor pedig ez a hangszóró kivételesen nem a
Focal, hanem a konkurens Audax (!) gyártmánya. Ez az egyetlen idegen
motor a Focal választékában. A mély/középhangszórót kettős
lengőtekerccsel látták el; ez mintegy védjegye a JMlab-nak. A
Laureate-re meglepően nagy érzékenységet: 91dB-t specifikálnak
Méréseinkhez
Philips FB 650. A két példány frekvenciajelleggörbéje a
középtartományban (700-2000Hz) helyenként 2-3dB-vel is eltér. Még
nagyobb baj, hogy a frekvenciaátvitel egyébként is egyenetlen:
beszakadásai-tekennői néhol a 10dB-t is elérik, és éppen a
középsávban. Emiatt az érzékenység sem kielégítő, a specifikált 87-ből
mi csak 78-at tanúsíthatunk. A mélyhangátvitel gyöngécske, 120Hz
környékén kiemel, de 90-nél már meredeken esik. A reflex-rendszer
30-40Hz-nél még megemeli kissé a szintet. Az iránygörbék átlagosak, a
4kHz fölötti hangok már nem szóródnak eléggé. A torzítás ismét a
középsávban a legrosszabb (850Hz-en 5,5%), és erősen növekszik a
hangnyomás függvényében. Ezen az érzéketlen típuson 96 helyett csak
90dB-ig mertük növelni a hangnyomást, s még ehhez is 19,4W-ot kellett
bocsátanunk a hangsugárzóra. Az impedancia 6 ohm, minimálértéke
(12kHz-en) 4,7 ohm, tehát nem felel meg a hazai szabványnak - dehát
ezt sok drága, sőt, ezoterikus hangsugárzóról is elmondhatjuk. Nem
szépek a burst-fotók sem, a 872Hz-es négyszögjel eltorzul - ennyire
mély frekvencián, ez nem szokásos. Csúnya még a 2190Hz, valamint egy
igen széles tartomány is 10kHz fölött.
Philips FB 690. Jóval nagyobb, és mégis igen hasonló az előzőhöz.
A mélyhangszórója minden bizonnyal ugyanaz (mégha kettő van is
belőle), és a középsáv itt is szakadozott; a nagyobb méretű dóm
ezenfelül még a felső tartományt is megcifrázza. A két példány viszont
kevésbé tér el egymástól. Az érzékenység "már" 81dB - a specifikált 88
helyett. A közeltéri görbe hasonló, de a mélyátvitel egy kicsit
szélesebb és egy kicsit csillapítottabb. Az iránykarakterisztika
tovább romlott, anomáliákkal a keresztezési frekvencia környékén és
15kHz fölött. A torzítás 1W-on megjárja, 96dB-n (35,3W elektromos
teljesítmény) erősen megnő, 800Hz-en itt is 5,5%, de 6-7kHz-en már
10%, és az egész felső tartományban végig 3%. Az impedanciagörbe is
hasonló, minimuma 5,6 ohm (200Hz). A burstök nem javultak.
Philips FB 815. Ez a frekvencia-átvitel már sokkal tetszetősebb,
és a két doboz görbéje is teljesen együtt fut, minimális eltéréssel.
Az érzékenység azonban még mindig jó 5dB-vel elmarad a
specifikációtól. A mély-átvitele bőségesebb és jobb, mint az előzőkön.
Az alsó határfrekvencia 50-60Hz körül lehet. Az iránygörbék is
kielégítően párhuzamosak, még 40°-on is csak 15kHz után tartanak szét.
A torzítás kis teljesítményen elenyésző, 96dB-n (28,1W) elsősorban
mélyfrekvencián nő, ezt el lehet fogadni. A két torzítási csúcs (1%
3,4kHz-en és 0,9% 17kHz-en) viszonylag keskeny sávban jelentkezik. Az
impedanciagörbe minimuma 5,5 ohm, ez még mindig illetlenség egy 8
ohmos hangsugárzótól. A burst-jelek viszont tisztességesebbek. Igaz, 2
és 10kHz között nyúlványuk van, de azok amplitúdója nem túl nagy.
JBL XE-2. A két példány görbéi szépen együtt futnak, és az átvitel
elfogadhatóan egyenletes volna, ha nem volna a mindennél fontosabb
középsávban egy jól látható teknő - továbbá, ha azt, ami ott hiányzik,
nem kapnánk vissza 13kHz fölött. Az érzékenység 85dB. (A gyári adatok
táblázatában ennél a paraméternél kérdőjelet tettünk. Ugyanis a JBL az
érzékenységet 1m távolságból, 2,83V bemenő feszültségnél mérte, és ez
valóban 1W teljesítménynek felelne meg - 8 ohmon. Csakhogy az XE-2 nem
8, hanem 4 ohmos hangsugárzó, a 2,83V nem 1, hanem 2W teljesítménnyel
hajtja meg, és így 3dB-vel magasabb érték jön ki a valóságosnál: 88dB
a 85 helyett. S ez még mindig messze elmarad attól a 93dB-től, amelyet
a prospektus ígér... A basszus-átvitelt itt is mélykiemeléssel,
valamint a reflex-hatással igyekeznek pótolni, de 90-100Hz alatt így
sincs számottevő hangnyomás. Az irányhatás nagyon jó, a torzítás pedig
meglepően alacsony, a középsáv szinte teljesen tiszta, a tüskék még
96dB-n is csak 16kHz után nőnek 3%-ig. Az impedancia (szokatlan módon)
nem kisebb, inkább nagyobb a megengedettnél, és mindvégig a
specifikált 4 ohm fölött marad. A burst-fotókon végig utólagos
berezgések mutatkoznak, de ezek mindig megszűnnek, mielőtt az új
jelcsomag megérkezne.
JBL XE-3. A hangnyomás-görbe egyenletesebb lett, csökkent az a
bizonyos vályú. (Amit kivettek belőle, azt most is rárakták a görbe
legfelső szakaszára). Ebben a két regiszterben tér el a leginkább
egymástól a két példány. A kettő közül a jobbiknak ugyanannyija van
22kHz-en, mint 1kHz-en! Az érzékenység most már csak 3dB-vel kisebb a
kelleténél (90dB). A mélyfrekvenciás átvitel hasonló, de 10Hz-cel
mélyebbre megy, mint a kisebbik dobozé. Az iránykarakter 20°-on még
példás, 40°-on azonban már négy-öt dB-vel is beszakad a keresztezési
frekvencia környezetében. A torzítás igen alacsony, 96dB hangnyomáson
19kHz-en is csak 2,8%, 15kHz alatt már egyetlen %-on belül marad -
márpedig az ennyire magas hang ritkán jelentkezik ekkora
intenzitással. A 96dB eléréséhez mindössze 4,8W-tal kellett
meghajtanunk ezt a dobozt. Impedanciája 10kHz-en esik a legmélyebbre,
a minimum-érték 6 ohm, még elfogadható. Burst-fotók: mint a kisebbik
JBL-en.
JMlab Laureate. A középtartomány az erőssége, ez egészen 8kHz-ig
±2dB-a belül fut - ritka erény. Két példánya szinte teljesen azonos.
Érzékenysége pontosan megfelel a specifikációnak: 91dB.
Mélyhangátvitele, ameddig van, szép, kiegyenlített, de sajnos, 100Hz
alatt elfogy a lehelete. Iránykarakterisztikája szabályosságot mutat,
amennyiben a felső sáv szintje 20°-onként 3dB-t esik (ehhez járul,
hogy a keresztezési tartományban kissé behorpad a görbe, de csak
40°-on). Torzítása kis teljesítményen úgyszólván nincs is, ha
eltekintünk egy nagyon keskeny, 18kHz-es torzítási csúcstól, amely
egészen 10%-ig, illetve 96dB hangnyomáson 17%-ig szökik fel. A többi
maximális érték csupán 2% (2,8 és 15kHz-en), illetve 1,3% (170Hz-en) -
meglepő, hogy mélyfrekvenciákon is ennyire jól viselkedik ez a kis
doboz. Ez részben az érzékenységével függ össze, ugyanis a 96dB-hez
mindössze 2,65W-ra volt szüksége. Viszont az egész mezőnyben ez a
hangsugárzó produkálta a legcsúnyább burst-jelet: magasabb
frekvenciákon furcsán eltorzul az akusztikai válaszjel, még az
amplitúdója is megnövekszik. A jelcsomagok közötti szünetben, amikor
nincs bemenőjel, a rezgés egy idő után megszűnik, majd később
újragerjed. Ami az impedanciát illeti, a Laureate inkább 4 ohmosnak
tekintendő. Nem véletlenül van megumbuldálva a specifikációja - lásd a
gyári adatok táblázatában a kérdőjelet. A JMlab "névleges/min."
impedancia gyanánt 8/4 ohmot specifikál. Ez a számpár nem felel meg az
előírásoknak; a névleges 8 ohmhoz csak 20%-kal kisebb, 6,4 ohm
minimumot engednek meg. A valóságos minimálérték 3,8 ohm.
Szeánsz
Noha jól ismerjük a Single Speaker Demonstration elvét (mint a
Linn cég már évekkel ezelőtt felfedezte, bármiféle pótlólagos
hangsugárzó jelenléte azonnal megéreződik a hangminőségen, ezért
kizárólag csak azokat szabad benntartani a szobában, amelyek
elengedhetetlenül szükségesek (mivelhogy éppen ők szólnak); szóval, mi
magunk is jól ismerjük és helyesnek tartjuk ezt az elvet, mégis
kénytelenek vagyunk negligálni, ugyanis a szeánszon mi zeneszámonként
kapcsolgatunk, és ha minden nóta után hangsugárzót cserélnénk, akkor
több volna a hórukk, mint a hangjegy. Hét pár doboz (hat pár, plusz az
etalon) éppen elég cipekedésre ad alkalmat: laborba föl, laborból le,
fotóshoz föl, fotóstól le, szerkesztőségbe fel... egyelőre itt
tartunk.
Mi tehát Dopple Speaker Demonstrationt tartottunk, amennyiben
egyszerre mindig két pár doboz volt benn a szobában: a tesztpéldány és
az etalon. Mind a két pár rá volt kapcsolva a Denon PMA-320-ra (ennek
az erősítőnek kettős hangsugárzó-kimenete van). Az egyik dobozpárt
felraktuk a Linn Index lábazatra, a másikat a földre tettük, majd
zeneszámonként cserélgettük őket. Eközben az állványt is folyvást
taszigálni kellett, rátolni a falra vagy elhúzni tőle, aszerint, hogy
melyik hangsugárzó-típus hol érezte jól magát. A dobozokat enyhén,
mintegy 20 fokkal befelé fordítottuk. Közönséges hangszórókábelt
kötöttünk be, olyat, amilyet a legtöbb hifista használ. Az etalon a
Heybrook HB1 volt, új példány, de erősen "bejáratva" ennek a
szempontnak ma már jelentőséget tulajdonítunk. A zenét a Pioneer PD-91
szolgáltatta. Tesztműsor: Trini Lopez jubileumi albuma idehaza is
kapható), Carmen-részletek, Opus3 demólemez (dél-amerikai népzene),
alkalmanként egy kis szimfonikus zene Beethoventől és Mendelssohntól,
egy részlet Bach Magnificatjából, továbbá a Dave Brubeck Quartet
népszerű Take Five-ja.
Philips FB 650
Mintha kiegyenlítettebb volna, izmosabb mélyekkel. Jól szól. Az
átvitele talán egyenletesebb, de nincs elég magasa. Az Andok-zene
mattabb, tompább. Lelassul. Kisebb dinamika. Tisztességes, de
lényegesen gyöngébb a HB1-nél. * Elsőre mintha több mélye volna, de az
nem az igazi: "üt", időnként eluralkodik a hangképen, gerjed. Magasa
sincs elég, hiányzik a csilingelés. Tompább. Nem kellemetlen
(rosszabbra számítottam!), mondhatni tisztességes versenytársa a
HB1-nek, de valahogy nem vágyom rá. * Elsőre meglepő, hogyan fér bele
ennyi mélyhang egy ennyire kis dobozba, ez előnyös - az viszont
hátrányos, hogy dohog. Középtől felfelé kissé szúrós, kásás, a
legmagasa sem tiszta. Tompább, a tere összenyomottabb. Rosszabb kedvű
hangszóró. Nem versenytársa a HB1-nek, de ha a mércét lejjebb vesszük,
elfogadható. * Melegebb, zsírosabb hangzás. Túl tömör, kissé monós.
Némileg rekedtes hangszín, nem eléggé csengő. De nem kellemetlen.
Operán dobozos, nem szárnyal, leragad, sávhatárolt, közel jön. De
elegendően zenei hang, nem bántó. A hangszerhangok nem elég szépek. Az
Andok levegőjét nem tudja lesugározni, nyomott, elnehezül. Szimfonikus
zenén a dinamikai különbségek összemosódnak. Nem tolmácsolja szépen a
fortisszimókat, és nem is szereti őket. Döngésre hajlamos, erősen el
kell húzni a hátsó faltól.
Az etalon. Cseng, bong, szépen szól, dinamikus - viszont lehetne
több mélye. * Élénkebb, vidámabb és "gyorsabb", világosabb. Sajnos,
kevés a mélye. * Levegősebb, nyitottabb. Finomabb magas. Dinamikusabb.
Zeneibb. Kevés a mélye. * Ismerős hangkép, tiszta, csengő, nyitott
(bár némiképp "preludiomosabb" a régi típusnál). Operán szárnyalóbb,
hangosabb, de tolakodóbb is. A basszusát keveslem. Nagyobb
perspektíva, több részlet. Viszont időnként kiürül. A demó-zenéken
példásan élethű. Szimfonikus zenén néhol tolakodó, másutt megnyerő
hangszerhangok.
Ítéletünk: az FB 650 nem magyar hangszóró, nem is kommersz japán -
de még nem is igazán audiofil produktum.
Philips FB 690
Nincs igazán jó magasa; magasban erőlködik. Grízes, nem cseng ki
annyira, forszíroz. Carmen: nincs középmagasa. Az Andok-zenén jó
mélyek. * Mintha loudnesses volna, de ez csak mélyben hatásos,
magasban nem cseng ki. Már a középhangok is el vannak nyomva: nemcsak
felharmonikusok, de helyenként mintha már alaphangok is hiányoznának.
Az ének, gitár visszaszorul. Az arányokat felborítja. Nem eléggé
kiegyenlített, nem szép, nem kulturált. * Reflex-basszus: feldúsul,
leválik, éli a maga életét. Magashiány; komor. És nem is elég tiszta.
A vonósa kásás. * Reflex-döngés. Kissé fedett, de nem rossz. Nem elég
nyitott. Előbb-utóbb itt is hiányozni kezdenek a magashangok, A
hangkép nem "emelkedik". A prezensz még mindig "berezeg", nincs eléggé
megfogva, kiartikulálva. A frekvencia-aránya helyesebb, de a hangkép
"piszkosabb", érdektelenebb. A basszus feltétlenül több, és az
energiák mélyebbek. Dinamikailag mégsem elégséges. De jól hallgatható.
Az Andok-zenén komoly hiányérzetem támad. Itt zárt és sávhatárolt
(frekvenciában is, dinamikában is) - nem rossz, de nem audiofil. A
színpad előre csúszik. A basszus-döngés zavar (leválik a hangkép
egészéről).
Az etalon. Egyre inkább érzem, hogy nincs mélye. Középtől felfelé
nagyon jó, egyenletes, bár felfelé húz. Mindent elkövetnék, hogy ennél
maradhassak. * Ugyanaz, mint eddig: kulturált, világos, levegős,
részletező - és basszusban szegényes. * Már a tapson is érződik,
mennyivel differenciáltabb. A mélyei ugyan gyöngék, de valóságosabbak,
nem hamisítanak - csak kevés van belőlük. * Tisztább, megfogottabb.
Nyugodtabb - és mégis elevenebb. Operán szárnyal, de kissé szőrös, és
könnyebb fajsúlyú a kelleténél. Egyébként meglepően élethű hangszerek.
De most a teszt közepétől kezdve már érzem a fárasztó hatását. Az
Andok-zenén klasszissal jobb.
Ítéletünk: az FB 690 fenntartásokkal jobb a 650-esnél, körülbelül
olymódon és annyival, ahogyan és amennyivel az Orion 500-as széria is
jobb a 200-asnál.
Philips FB 815
Jobb az előző Philipseknél. Első hangzásra még tetszik, de a
popénekes hangján furcsa, bugyborékoló zönge. Carmen: mattabb, de
egyenletesebb. Mélyben erőteljes, aztán felfelé esik az átvitele (a
HB1 fordítottja). A basszus a nagy beütéseken is megvolna, de valami
mégse stimmel. Az Andok-zenén matt, de kiegyenlített, puha mélyekkel.
Beethoven: visszhangos? * Kellemesebb mélyek, már nem dohog. Lehetne
élénkebb, lendületesebb. Az egészen magas hangok nem csengenek ki,
ettől kissé szomorú. A zongora is tompa. Az ihlet elvész, a zenészek
kissé kötelességszerűen játszanak. Nincs elég levegője, dinamikája -
inkább csak hangos. Egyes részleteket kiemel, felborítja a zenekar
hangzás-egyensúlyát. * Első hallásra semmi hiba. Inkább hiányérzet.
Mindenben lehetne egy kicsit jobb. Nekem színtelen, tompa.
Kellemesebb, tisztább az előző Philipsnél, de még mindig nem audiofil
termék. Túl sok szín eltűnik. Jóminőségű konzerv-hang. * Puha hangzás,
itt is hallok egy kis fölösleges döngést, de az már kevésbé bántó. Már
magasabb a tónusa, mint az előző Philipseké, de a magasai még mindig
szegényesek. A középsáv túlságosan visszafogott, és az egész nem
eléggé színes. Nem popzenére való. Még mindig kissé közeli hangkép, de
már szélesebb a színpada, mint az előzőeké. Operán kellemesen tompa,
ez a műfaj jót tesz neki (zenekari árok?). Nem annyira szép, de a
balansza jobb, s ezért hallgathatóbb.
Az etalon. Világosabb hangkép. Lényeges mélyhiány. A magashangok
jobban elkülönülnek. Minden sokkal levegősebb. Erre szavazok: addig
ármánykodnék addig helyezgetném, amíg meg nem jön a mélye. (Jó, jó, de
ha mégsem sikerül? A Szerk.) * Világosabb. Több élet, lendület, jobb
magasak. Levegő, vidámság, részlet-finomságok. A hangszerek
valóságosabbak. A zongora tetszik, a hegedű kevésbé. Mélyhiány. *
Teres, levegős, az ének szárnyal, sokkal több részlet. Valóságosabb. *
A popzene sokkal szebb, valóságosabb, csengőbb. Az énekhang
klasszissal jobb. A basszus sem rosszabb (persze, lehetne testesebb).
Carmen tisztán szól, levegős, néha picit harsány, de a dinamikájával
megnyerő. Az Andok-zenén verhetetlen, már az első taktusokon is sokkal
egészségesebb. A szimfonikus zenén harsány, helyenként szőrös.
Ítéletünk. az FB 815 nem annyira kifinomult, mint a Heybrook, de
egészségesebb frekvencia-arányainak köszönhetően számos
lejátszóberendezésben előnyösebben szerepelhet.
JBL XE2
Meglepődtem, hogy mennyire jól szól ez a kis vacak! A
magasai-mélyei megvannak, és amije van, azt le is sugározza. Az
átvitele teljesen egyenletes. A teteje nagyon magasra megy, de van
rajta egy enyhe gríz. A mélye is jó, tud nagyot szólni. Mindegyik
zenén jó. * Nekem is ez volt az első benyomásom: megdöbbentem, mi jön
ki ebből a kis dobozból. De amikor jobban odafigyeltem, felfedeztem,
hogy a mélyei azért mégsem igaziak (bár hatásosak): nem elég mélyek és
nem elég megfogottak. Középtől felfelé szépen szól, van dinamikája,
levegője, de a tere sokkal szűkebb. Minden zenén hatásosan szól, jól
hallgatható. * Egészen meglepő dinamika és mélyenergia... leesett az
állam. De nekem azért kicsit nagyobb mennyiségű magashang kéne, ez így
picit tompa (talán csak a HB1-hez képest?). Sokáig nagy bajban lettem
volna, ha választanom kellett volna: más erények, más hibák. * Picit
fojtottabb tónus, van rajta egy kis fátyol, de nem rossz. A magasai
jók, és alul is igen tisztességes energiákat szolgáltat. Véleményem
szerint nem teljesen lineáris: a középsáv egy picit behorpad, a magas
kiemel. De hallgatható doboznak ígérkezik. Operán enyhe fátyol, a mély
és a magas között nem teljesen folyamatos az átmenet. Egy picit döng,
de nem kellemetlenül teszi, a mélyei kifejezetten puhák. A dinamikája
kissé szűk, de az egész jól együtt van, könnyű megszokni és
megbarátkozni vele - csak éppen egészen más, mint a HB1. De vannak
erényei még azzal szemben is! Várakozásaimmal ellentétben egyáltalán
nem JBL-es, nem tolakodó - éppen ellenkezőleg. Nem teljesen
kiegyenlített, de a mennyiségi arányai jók. Hallgatható. Beethovenen
hátrábbról jön, szeriőzebb. Van benne egy kis fojtottság, de az még
jót is tesz neki. A mélyhangjai kifejezetten szépek, a magasregisztere
pedig valószínűleg még feljebb is megy, mint a Heybrooké.
Az etalon. ...és mégis, van a HB1-ben valami, amiért (ha nagyon
halványan is), de rá szavazok. A magasakon nem érzem azt a pici grízt.
Azonos minőségűek, de a HB1 valamivel természetesebb. * A HB1 mégis
jobb. Nagyobb a tere, finomabbak a részletei. (De partiban van vele a
JBL). * Ma este először vettem észre, hogy a HB1-nek is vannak hibái.
De az Andok-zenén megint meggyőzött: levegősebb, lendületesebb,
könnyedebb, úgyhogy mégis ezt választanám. * Élénkebb, tolakodóbb,
levegősebb. Több a középhang, és a hangkép felfelé emelkedik.
Megnyerőbb, viszont időnként kiürül. Kicsit túl direkt, "rámesik".
Operán a szokásos: a mélyeket nem tartja meg, nyitott, eleven, néhol
harsány. Az Andok-zenén elevenebb, izgalmasabb, de a fárasztó hatása
már megérződik. Szimfonikus zenén szép, de picit előretolakodó és
reszelős. Én is a Heybrookra szavazok, de most kissé rossz szájízzel.
Ítéletűnk: a JBL XE2 megközelíti a HB1 minőségét. Másféle
hangkarakter, eltérő erényekkel és eltérő fogyatékosságokkal. Ha az
ára valóban nem fogja meghaladni a 20 ezer forintot, feltétlenül jó
vételnek érezzük.
JBL XE-3
Egyértelműen erre szavazok! Elsőre idegen volt, teljesen másképpen
szól, mint a HB1, de az operánál már eldöntöttem, hogy jobb a
basszusa, sőt, magasban is jobb. A dinamikája is elegendő. Érzek ugyan
valami fojtottságot, egy kis árkot a frekvenciaátvitelen, de középtől
felfelé teljesen egyenletes. A dél-amerikai zenén sokkal jobb, ezekről
a dobokról éppen ennyi mélyhangnak kell megszólalnia. A kórus tömörebb
(bár nem annyira szép). * Bajban vagyok. A magasak és a mélyek
kapásból jobbak, de a hangzás kissé erőszakos, lehetne finomabb. A
kóruson jobb. Még hallgatnom kéne. A JBL-re szavazok, de nem jó a szám
íze. * Ha az előbb bajban voltam, most ez csak fokozódott. A Carmennél
már teljesen átpártoltam a JBL-hez. Ennyi mélyhangért már meg tudom
bocsátani azt a kis fedettséget. * Élénkebb, prezenszesebb az XE2-nél.
A basszus több és jobb, mégis problematikusabb: nem annyira arányos,
picit kemény. Kellemes, de nem igazán széles térhatás. Jól
hallgatható. Az energiaeloszlása nem annyira kellemes, mint a
kisdobozé volt. Operán a basszusa kissé kopogós, de így is kellemesen
szól. Távolságtartó. A HB1-hez képest valamivel több benne a
nyugodtság (a levegősség rovására). Az Andok zenén koherens, ha nem is
annyira friss levegőjű, mint a HB1. A Magnificaton zeneibb, nagyobb a
tartása, jobban érvényesül a kórus. A részleteket kevésbé nagyítja ki,
de kevésbé is tolakszik. Ahogy az előbb (rossz lelkiismerettel) még a
HB1-re szavaztam, most (éppoly rossz lelkiismerettel) a JBL mellett
voksolok.
Az etalon. Most már nem tetszik annyira. Úgy érzem, a
frekvenciaátvitele középtől felfelé kiemel, majd a végén hirtelen
leesik. * Kulturáltabb, de... * Most is sokszor csengőbb, élénkebb, de
már testetlennek érződik, és hosszú távon fárasztóbb. Megjelenik rajta
a szúrósság, reszelősség. Vérszegény is. * Nyíltabb, közvetlenebb
hangkép. Kevesebb basszus. Többet ad vissza az eredeti helyszínből,
meg a Trini Lopez kalapácsából. Több részlet. De most már fárasztóbb,
és kezdem újra érezni azt a bizonyos sziszegést, operán pedig az
érdességet is. Az Andok-zenén még mindig jobb, de most már túlságosan
nyüzsgős, a végén kissé fárasztó. A Bach-oratóriumon már nagyon üres
(DDD plusz korhű hangszerek...), a basszus teljesen hiányzik, a kórus
elnéptelenedik.
Ítéletünk: a JBL XE3 mindent egybevetve jobb - legalábbis
szélesebb körben használható a Heybrooknál. Távolról sem kifogástalan,
de kevésbé problematikus hangsugárzó.
JMlab (Focal) Laureate
Egyértelműen a legjobb doboz az összes közül, amit ma hallgattunk.
Ahogy megszólal, úgy jó. Kiegyenlített. Magasban tovább megy a
HB1-nél, mélyben pedig addig, ameddig egy ekkora doboz egyáltalán
elmehet. Minden zenén ez a jobb. Az operán mintha gyorsabban forogna a
lemez! A dinamikája eléri a HB1-ét. Magasban szellősebb, a szólamokat
jobban szétválogatja. Természetesebb hangú az előzőeknél. * Én is
kapásból erre szavazok, szerintem is ez a legjobb az összes közül. A
mélyei nagyon szépek, puhák, hasonlítanak a valóságoshoz. De a Carmen
gyermekkórusában mintha torzítana a magasa és a közepe. * Nem írtam
sokat, mert féltem, hogy meg leszek kövezve, ha túl sok jót mondok
erről a kis izéről. Meglehetősen jól szól, előbb: "a méreteihez
képest", majd: "egyáltalán". Kifejezetten zenei, és kiegyenlített,
nyugodt. Egy hibája van, a tere nem annyira jó. * Picit fedett? Vagy
inkább: lekerekített hang. A sáv nem igazán széles. A mélye üt, de
egyfajta kongó karakterrel teszi, egész kellemesen. Jól együtt van.
Kitűnő kompromisszum. A popzene nem az ő műfaja, de azt is tudja.
Lehetne azért egy kicsit "gyorsabb". Operán zártabb, és itt már nem is
jobb a basszusa. A felső sáv leszűrődik, még egy kis reszelősséget,
színeződést is érzek, de így is arányos és főleg: ízléses. Nekem azért
egy kicsit lassú, elnehezülő. Az Andok-zenén már túl súlyos, nem elég
izgalmas - úgy látszik, ez a kiegyenlítettség ára. Komorabb. Nem elég
tágas a színpada.
Az etalon. Nincs kommentár * Magasátvitelben, térhatásban és
levegősségben azért még mindig ez nyer. * Több baja van, mint a
másiknak. Középtől felfelé tetszetős, de sokszor zavar. * Popzenén
világosabb, izgalmasabb, "gyorsabb". Bár itt-ott kiürül. Operán már a
reszelőssége ugrik ki, viszont roppant egészséges, eleven. Az
Andok-zenén verhetetlen. A Carmen gyermekkórusa gyönyörűen szól, itt
dinamikus és lágy egyszerre, sőt, a mélyei is megvannak. Széles, tág,
színpadszerű. Bármelyik zenén erre szavazok.
Az előző 5 szeánszon egységesen ítéltünk, most azonban
polarizálódott a zsűri véleménye. A szavazás 3:1-re ütött ki a
Laureate javára, tehát formálisan megvolna a kétharmados parlamenti
többsége. Mi azonban ilyenkor még nem vesszük le az ügyet a
napirendről. Módot adunk rá, hogy a kisebbségben maradt zsűror magába
szálljon, nyilvánosan önkritikát gyakoroljon ("ma indiszponált
vagyok", "elfáradtam" stb.), csatlakozzék a többségi véleményhez,
esetleg önmagával és a világgal meghasonulva visszavonuljon a közéleti
szerepléstől, s beálljon hajósinasnak vagy remetének. Ha viszont
továbbra is makacsul kitart vélt igazsága mellett, perújrafelvételt
rendelünk el, újabb tanúk, akarom mondani újabb zenék
meghallgatásával. Most is ez történt.
Az első tanú egy 1955-ben felvett monó felvétel volt, amelyen
Glenn Gould zongorázik Bachot, miközben a magnószalag hangosan suhog,
a legendás zongorista pedig, szokásához híven, megfeledkezik
önmagáról, és belebeszél a felvételbe. A Laureate tolmácsolásában a
zongora kissé széteső és mélyebb tónusú volt, kevesebbet lehetett
hallani a szalagsuhogásból és semmit sem a művész motyogásából. A HB1
zongorája egységesebb volt, magasabb tónusú, és jól hallatszott rajta
a suhogás és a motyogás.
A második tanú a dzsesszfelvétel, az ötnegyedes Take Five,
életnagyságú dobossal és iszonyatos dinamikával. Brubeck, a zongorista
itt csak ritmuskíséretet nyújt, s úgyszólván szabadkezet ad a dobos
Joe Morellonak, aki él is a lehetőséggel, és úgy püföli a szerszámait,
mintha csak be akarná lyukasztani őket. A régi analóg felvételen
(jellegzetes CBS) a basszus erősen ki van emelve, a cintányér "egy-az
egyben" hallatszik. Digitális eljárás ide, ezüstkorong oda, ez a CD
nem steril, és tud kommunikálni a hallgatósággal. Legalábbis, a
Heybrookról.
A Laureate-on ez a fenomenális zene bizony nagyon sokat veszít a
varázsából. A cintányérja matt, jellegtelen, a basszusa gerjed, az
egész dobozka rogyadozik, a középsávban a feszes pergamen-pergések
összefolynak, berezegnek, bezörögnek. Ha csak az utolsó számok alapján
ítélnénk, a HB1 nyerne 4:0 arányban.
Mint tudjuk, a hifi-készülékek nem egyetlen számegyenesen
helyezkednek el, tehát mondjuk a +3-as vagy a -2,5-ös pontnál; ritkán
lehet őket egyhangúlag és egyértelműen jobbnak vagy rosszabbnak
minősíteni. A Heybrook HB1 önfejű karakter, "ein Mann ein Wort", "Ha
férfi vagy, légy férfi" - csodálatraméltó erényekkel és durva
hibákkal. A Laureate viszont a megalkuvás és az alkalmazkodás érdemes,
sőt, kiváló művésze: kompromisszum, amely gyaníthatólag sokféle
rendszerbe illesztve jól működik, s becsülettel szolgálja a zenét (egy
bizonyos határig). Ravasz hangsugárzó. Becsap; tudja, hogy tudod, hogy
becsap - és még így is el tudja hitetni veled, hogy neki van igaza.
*
A Philipseket a magyar Philips cégtől, a JMlab Laureate-ot a
Zebraudiótól, a JBL-eket a kecskeméti Hi-Fi Hobby bolttól kaptuk
kölcsön tesztelésre. Valamennyiüknek itt mondunk köszönetet.