Munkaeszközök |
Mint legutóbb (a Holtidőben) nyilvánosságra hoztuk, új
munkaeszközökhöz jutottunk, új erősítőhöz és hangsugárzóhoz.
Természetesen mi könnyebben jutottunk hozzájuk, mint a hétköznapi
hifista. Ezért (s mert a Hifi Magazin etalonkészülékeit óhatatlanul
valamiféle misztikum lengi körül), fontosnak tartjuk tájékoztatni az
Olvasót tranzakciónk minden részletéről.
A HFM munkaeszközeit körültekintően válogatjuk ki, igen sokféle
szempont szerint. Arra törekszünk, hogy feltétlenül jobbak legyenek a
hazai átlagnál, de ne lebegjenek elérhetetlen magasságokban a halandók
feje fölött - e két ellentmondó szempontnak csaknem lehetetlen eleget
tenni. Olvasóink többsége számára eddig a kellő színvonalon
dolgozhattunk; a hifisták krémje (sokkal értékesebb készülékek
birtokában) nyilván lesajnált bennünket, dehát ilyen az élet. Eddigi
munkaeszközeink közül a Spendor BC1 immár tíz éves; noha a
hangszórókészletét kicseréltük, ma már érzi az idők súlyát. A Heybrook
HB1-nek közismertek a korlátai. Az erősítőkkel mindig bajban voltunk,
a Quad 405 nem volt elég jó, a Naim NAIT nem volt elég nagy (és sokak
számára nem volt elég meggyőző), a Denon PMA-320 - a maga
kategóriájában - nem rossz, de távolról sem High-End. A magyar hifi
egyébként is aggasztó mértékben inflálódott. Az alapgépek egykor 6-8
ezer forintba kerültek - ma 20-30 ezernél kezdődik az elfogadható
hifi. Úgy éreztük, most már nekünk is "emelnünk kell az alapot",
értékesebb referenciagépeket kell szereznünk. Feltehetőleg a közönség
sem veszi majd rossz néven(?), hiszen ez az ő érdekét is szolgálja.
Kiadóvállalatunk nem engedheti meg magának, hogy drága hifit
vásároljon nekünk, viszont hozzájárult, hogy a hirdetésekért járó pénz
egy részét készülékekre "konvertáljuk". Nem voltunk tehát abban a
helyzetben, hogy szabadon válogathassunk a világpiacon, meg kellett
elégednünk azzal, amit a Hifi Magazinnál hirdető cégek választékában
találtunk - ezt nyíltan meg kell mondanunk. Az üzlet kölcsönösen
előnyös volt, mi készülékekhez jutottunk, a Zebraudio és a Merlin
Audio pedig (velük állapodtunk meg) "természetben" fizette ki a
hirdetés árát - tehát úgy is tekinthették a dolgot, hogy sikerült
egy-egy drága készüléket eladniuk. Nyilván abban is bíztak, hogy
ezeket a készülékeket (mint a HFM etalonjait) szokásunkhoz híven
időről-időre megnevezzük a szeánszokon.
A mi részünkről viszont nyomatékkal leszögeztük, hogy a
szóbanforgó erősítőt és hangdobozpárt árunak tekintjük, melyet
kiadóvállalatunk megvásárolt és a HFM rendelkezésére bocsátott. Nem
tudjuk, hogy jó vásárt csináltunk-e ezekkel a típusokkal. Fenntartjuk
a jogot, hogy teszteljük őket vagy (ha nem válnak be) ne teszteljük
őket; elraktározhatjuk őket a padláson, gombot és rajzszöget
tarthatunk bennük, akár elcserélhetjük őket malacra is. És ha
történetesen beválnak, akkor sem "referencia gyanánt" használjuk őket,
tehát nem az a célunk, hogy hozzájuk mérjük az erősítőket és a
hangsugárzókat. Egyszerűen csak - dolgozni fogunk velük... A Zebraudio
és a Merlin mindezt tudomásul vette; rendíthetetlenül bíztak
készülékeik erényeiben.
A Szerkesztőben az is felvetődött, hogy előbb "házi használatra"
teszteljük a gépeket, és majd utólag döntjük el, mit tegyünk velük.
Sólymos Antal azonban megmakacsolta magát, kijelentette, hogy a
műszaki teszt nem szerencsejáték és nem zsákbamacska, és egyáltalán,
sokkal fárasztóbb tevékenység, mint azt a bölcsészek gondolnák (célzás
a Szerkesztő előéletére); ő szívesen dolgozik a HFM mint lap számára,
de nem teljesíti a HFM mint szerkesztőség minden szeszélyét. Potyára
nem mér, csak akkor, ha már egyhangúlag eldöntöttük, hogy ebből
újságcikk lesz.
Eldöntöttük, hogy az lesz belőle, éspedig a Harmadév Nyuszija.
(Iker-nyuszija. Miért: a Playboyban talán nem mutatnak be csinos
nyuszi-ikreket is?!) Az új gépeket előzőleg már hónapokig használtuk;
az előző kötet szeánszain gyakran már ezeken szólt a zene. Indokoltnak
látjuk tehát, hogy most már módszeresen összehasonlítsuk őket régebbi
- lényegesen olcsóbb - munkaeszközeinkkel.
Mint ahogyan az ácsnak is tudnia kell, mennyire éles a fejszéje; a
kovácsnak is, hogy mennyire illik a markába az új kalapács nyele.
I. Görög eszménykép:
JMlab (Focal) 708 Olymp hangsugárzó
A kettős cégnevet úgy kell értelmezni, hogy a hangszóró-gyártó
francia Focal cég "JMlab" fantázianéven szerepelteti a komplett
hangsugárzóit. Ha hihetünk a propagandaanyagnak, ő a második számú
hangszórógyáros Franciaországban, ő veszi fel a hangdobozok eladásából
befolyó frankok 11,4%-át. (Az első helyen az amerikai Bose áll
13,3%-kal.) A Focal céget 1980-ban másodmagával alapította a jelenlegi
vezérigazgató Jacques Mahul mérnök; ki lehet találni, hogy az a
bizonyos JM az ő monogramja. Vállalata ma már 79 alkalmazottat
foglalkoztat. A hangszórótermés kétharmada hangsugárzókba építve
hagyja el a gyárat, és mind a Focal-ból, mind a JMlab-ból igen sokat
(30%) szállítanak külföldre. Focal hangszórót használ például az
amerikaiak közül a Wilson, a SOTA, az Avalon és a Thiel.
Elegancia, elegancia és harmadszor is elegancia. A JMlab
legdrágább hifi-hangsugárzói oszlopszerű állódobozok. Közös
jellemzőjük, hogy nyolcszögletűek, a hangszóróik pedig sárgák, mely
sárgaság a "Polykevlar K2" nevű membrán jellemzője. A Focal nagyon
büszke erre a kompozícióra, mely úgy készül, hogy két műanyag (kevlar)
lap közé valamiféle habszerű anyagot préselnek vagy öntenek. Ez a
szendvics a prospektus szerint nagyon könnyű, igen merev, és erősen
csillapítja a rezgéseket. A membránt ezenfelül még bőségesen
impregnálják is. Van a Focalnak néhány további szabadalmaztatott
membrántípusa is, ilyen a "Polyglass", ez lényegében egy üvegszerű
bevonat a normál dómon, illetve a "Diamond", ez grafitrétegekből
készül valamiféle kifinomult plazma-technológiával.
A 708 Olymp K2 elnevezésű dobozon, amely egyébként csak a harmadik
vagy negyedik a sorban, kizárólag Polykevlar-membránt találunk, a
mély-, a közép- és a magashangszórón egyaránt. A hangszórók függőleges
vonalban helyezkednek el. A csipogónak "inverz", azaz homorú dóm a
membránja, átmérője 30mm. A középsugárzó érdekessége a fém terelőkúp a
membrán tengelyében, amitől olyan lesz, mint egy női kebel, mely csak
részben domború, részben pedig inverz. (Perverz.) A fémkúp
természetesen a pólusvashoz van rögzítve, nem érintkezik a mozgó
rendszerrel. Mélyhangszóróból kettő van, membrán-átmérőjük 170mm. Az
állódoboz csúcsa 950 milliméternyire van a földtől - Zeüszre!
olümposzi magasság.
Ha már a görög mitológiához folyamodtunk, az Olymp születésének
folyamatát valahogy úgy képzeljük el, hogy a főisten megteremtette,
Apollón szépséget adott neki, és akkor jött Pallasz Athéné, a tudás
istenasszonya, és úgy összebonyolította a keresztváltót, ahogy csak
tudta. Az Olymp hangsugárzó gyakorlatilag négyutas; nemcsak az evilági
650Hz-en és a légies 4kHz-en van keresztezési pontja, hanem odalenn az
alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, Hádész birodalmában: 150Hz-en
is. Magyarán: még a két mélyhangszóróját is eltérő sávban
dolgoztatják. A vágás meredeksége oktávonként "úgy általában 24dB, a
két mélyhangszóró között csak 6dB, de a középsávban már 30dB", és a
JMlab büszkén magyarázza a meredek vágás nyilvánvaló előnyeit. E
technika nyilvánvaló hátrányairól, tehát a meggabalyított
fázisátvitelről nem értekezik Pallasz Athéné.
A reflexnyílást hátul vágták, átmérője 67mm, és belül egy 50mm-es
műanyag csőben folytatódik. A csatlakozók aranyozott rézpillérek:
keresztirányú horonnyal és szorítócsavarral kiképzett banánhüvelyek.
Összesen 6 darab van belőlük, ugyanis az Olymp elő van készítve a
többutas kábelezésre/erősítésre. Nem - nem úgy, ahogy józan paraszti
ésszel elképzelnénk, háromutasan (egy pár csatlakozó a magas, egy pár
a közép, egy pár a mély), nem. Görögös ravaszsággal, hogy megtévesszék
az ellenséget, csupán kétfelé választják a hangregisztert, vagyis a
felső csatlakozókra fut a teljes hangfrekvenciás sáv, a középsőre
pedig csupán a legmélyebb regiszter, a szub-basszus.
Megkérdezhetné valaki, hogy hát akkor minek a harmadik, legalsó
pár csatlakozó. Nos, annak az a szerepe, hogy ha a hangsugárzót
normális üzemben, egyetlen kábelen (a felső csatlakozókon keresztül)
járatjuk, akkor a középső, illetve alsó csatlakozópárokat át kell
hidalni egy-egy tömör rézrúddal; ezekről később még ejtünk néhány
szót. A mélyfrekvenciás jel ilyenkor egy mákosbejglire emlékeztető
úton fut: bejön a többivel a felső csatlakozón, odabenn átadják az
alsóra, akkor kijön, ott átpatkolják a középsőre, megint bemegy, és
máris eljutott a saját szűrőhálózatához. Ez csak egyszerű, nem?
Az Olymp ára szülőhazájában körülbelül 10 ezer frank.
Magyarországon lapzártakor egy híján 150 ezer forint az ára.
MÉRÉSEINK
A két doboz hangnyomás-frekvenciajelleggörbéje párhuzamosan fut,
alig-alig térnek el egymástól. Maga a görbe azonban csalódást kelt. A
középsávban még elmegy (bár ebben a regiszterben is láttunk már
szebbet, például éppen az Olymp kistestvérétől, lásd majd a
tesztrovatban), a magastartomány viszont azt játssza, hogy 15kHz-en
kiemel, és egy keskeny beszakadás után újra kiemel. A specifikáció
csak a mínusz 3 decibeles pontot adja meg, és az tényleg 20kHz
környékére esik, de arról nem volt szó, hogy a mínusz 3-hoz még plusz
5-6 is járul.
A mélyátvitel sem éppen impresszív, még a közeltéri görbén sem.
Igaz, nem világos, hogyan kell ezt a mérést elvégezni egy olyan
hangsugárzón, amelynek hátul van a reflexnyílása. A szabványok erről
nem intézkednek. Kitalálhattunk volna valamit, hogy a mérést pontosan
ennek a hangsugárzónak a "testére szabjuk", de akkor az eredményt nem
lehetne összevetni eddigi és ezutáni méréseink eredményével. A
közeltéri görbét tehát most is úgy vettük fel, ahogy szoktuk, a
mérőmikrofont a mélysugárzó zóna centrumában, tehát a két
mélyhangszóró középvonalában, az előlaptól 12,5cm-re helyeztük el.
Diagramunkon az alsó határfrekvencia kb. 63Hz; a reflex-hatást is
figyelembe véve, az impedanciagörbe alapján inkább úgy 55Hz. Nem
bánnánk, ha mélyebbre menne. Mivel azonban állódobozról van szó, amely
közvetlenül érintkezik a padlóval mint visszaverő felülettel,
elképzelhető, hogy a gyakorlatban elegendő basszust szolgáltat.
Érzékenysége mindössze 86dB. Azért mondjuk, hogy "mindössze", mert
a gyár sokkal többet, 92,5dB-t specifikál. Kicsit előreszaladunk a
kötetben, és eláruljuk, hogy a tesztrovatban Bemutatott összes
hangsugárzó-típus mind-mind érzéketlenebb a kelleténél, egyes-egyedül
éppen a JMlab család legkisebb csemetéje teljesíti, amit ígér. A Nagy
Testvér kevésbé szótartó. Nem értjük a dolgot.
Az iránykarakterisztika kifejezetten szép. A 20°-os görbe teljesen
olyan, mintha szemből vettük volna fel. A 40°-os görbe 1kHz-től kezdve
fokozatosan vág ugyan - de emiatt inkább csak lineárisabbá válik.
Szemmel láthatóan javul az energia-mérlege, és a határfrekvencia még
így is eléri a 20kHz-et (feltéve persze, hogy eltekintünk a 17 és
20kHz közötti beszakadástól). Ilyet mi eddig egyetlen más hangsugárzón
sem láttunk. A torzítás, persze, éppen a Tordai Szakadékban a
legnagyobb (de még 1W teljesítménynél is csak 2,2%), különben végig az
egész sávban 1% alatt marad. Amikor a teljesítmény eléri a 10,2W-t
(ennyi kell a 96dB hangnyomáshoz), a 18kHz-es torzítási csúcs nagyon
magasra: 10%-ig szökik, ezenkívül megjelenik kb. 2,5kHz-en egy 2,8%-os
tüske, de ettől eltekintve a középsáv továbbra is tiszta, nem éri el
az 1%-ot. Mélyfrekvencián 80Hz a leggyengébb pont 2,5%-kal, ez szinte
elhanyagolható. Az impedanciagörbe gyakran 6 ohm alatt tartózkodik,
egy kritikus sávban (90 és kb. 380Hz között) 4, sőt, egyhelyütt 3,5
ohmig csökken - ez a hangsugárzó egész egyszerűen 4 ohmos! Tény, hogy
a frekvenciasáv közepén a görbe valóban meghaladja a 8 ohmos szintet,
és ha az Olymp-ot ennek alapján 8 ohmosnak minősítjük, és eszerint
kezeljük, érzékenysége látszólag 3dB-vel nagyobb lesz, és jobban
megközelíti (de még mindig nem éri el!) a prospektusban specifikált
értéket. Ez csak amolyan úri huncutság.
A burst-ökön nagyon szépen viselkedett az Olymp, a hasznos
jelcsomagot csak 14,3kHz-en követte nyúlvány. Ámde a legfelső
tartományban (amelyről egyébként nem szoktunk látleletet venni) a
jelelak végig eltorzul, és ez nyilván a 18kHz-es torzítással függ
össze. A magassugárzónak itt bizony komoly bajai vannak.
Szeánsz
Munkaeszközökről beszélünk. Nekünk eddig a Heybrook HB1 és a
Spendor BC1 volt a kenyérkereső eszközünk. Az egyik típus a hangképnek
inkább a felső, a másik inkább az alsó regiszterében jeleskedett.
Valahányszor átkapcsoltunk egyikről a másikra, fellélegeztünk, annyira
komoly hibáktól szabadultunk meg - s mindjárt hiányérzetünk is támadt,
annyira szép erényektől estünk el. Ez a két hangsugárzó kölcsönösen
bolondot csinált egymásból (s némiképp a többiből, a tesztpéldányokból
is). Legszívesebben összegyúrtuk volna őket egyetlen
hangsugárzótípussá. Azt reméltük, a JMlab Olymp éppen ezt teszi: felül
annyira levegős és eleven lesz, mint a HB1, alul annyira nyugodt és
"humánus", mint a BC1 - és mindehhez még további erényekkel is
ékeskedik... Spekulatív okoskodás. Egy gyönyörű ifjú hölgy annakidején
elküldte a fényképét a híres angol írónak, Bernard Shaw-nak: "Mester,
vegyen engem feleségül, képzelje el, gyermekeink olyan szépek lesznek,
mint én, és olyan okosak, mint Ön!" "Ajánlata megtisztel. De hátha a
gyermekeink olyan szépek lesznek, mint én, és olyan okosak, mint Ön?"
Mi éppen így jártunk, az első napokban összes reményünket
elhervadni láttuk. Az Olymp ridegen szólt, tolakodóan, kellemetlenül.
A Zebraudio előre felkészített bennünket, hogy ez a típus különösen
lassan járatódik be, kell neki legalább két hónap. Hát ez tényleg így
van. Első benyomásaink alapján aligha döntöttünk volna úgy, hogy az
Olymp-ot munkaeszköznek válasszuk. Később fokozatosan lágyult a
hangja, de így is csak 2-3 hónap után barátkoztunk meg vele igazán.
Hangsúlyozzuk, nem pszichikai hatásról van szó, nem arról, hogy csak
megszoktuk az új hangsugárzó hangját. Méréseinket is a már bejáratott
dobozokon végeztük, a görbék a rendszer (többé-kevésbé) végleges
állapotát szemléltetik.
Az Olymp, mint már említettük, kettős kábelezéssel is _
használható. Tettünk néhány próbát, de akárhogyan ügyeskedtünk is,
furcsa hangképhez jutottunk, sehogysem nyerte el a tetszésünket. Pedig
húszféle kábelt is kipróbáltunk. Még azt is megkíséreltük, hogy a két
regisztert eltérő kábelfajtával hajtsuk, így ugyanis módosítani lehet
a hangkép egyensúlyát. De nem és nem. Talán csak nem ismerjük a
csíziót? Így is meg vagyunk győződve róla, hogy a kettős kábelezés
korántsem annyira magától értetődő és feltétel nélkül ajánlható
technika, mint ezt a bikábelisták vélik.
A szeánszon természetesen egyetlen kábellel használtuk a JMlab
hangsugárzót, a felső csatlakozópárján. A két alsó posztot ilyenkor át
kell kötni ama rövid, tömzsi sárgaréz hurkapálcákkal. Nem volna HFM a
HFM, ha el nem játszogatott volna ezekkel a rézrudakkal. Arra a
meghökkentő megállapításra jutottunk, hogy az alig 5 centi hosszú
rézrudak teljesértékű kábel gyanánt működnek, ugyanannyira rányomják
bélyegüket a hangképre, mint a tényleges hangszóróvezeték maga.
Számottevő különbséget lehet előidézni aszerint, hogy a rézrudakat
1. milyen típusú kábelre cseréljük,
2. milyen vastag kábelre cseréljük és azt
3. milyen irányba fordítjuk.
Úgy bizony, ezeken a pótlólagos szakaszokon a kábel ugyanolyan
irányhatást mutat, mint bárhol másutt a hangfrekvenciás láncban.
Legszívesebben újítást nyújtanánk be Mösziő JM-hez, hogy a rézrudain
jelölje be a helyes irányt - s még inkább, hogy sürgősen szüntessen
meg a JMlab hangdobozokon minden fölösleges csatlakozási pontot, mint
nyilvánvaló hibaforrást.
A HB1 a Linn Index lábazaton állt, egész közel a falhoz, a nagy
doboz előrébb, úgy 60-70 centire a hátsó faltól. A Spendorral már
jóval nehezebb volt összehozni a JMlab hangdobozt, hogy jól is érezzék
magukat, és mégse fedjék egymást.
1. OLYMP - HEYBROOK HB1
Olymp. Más világ. Kiegyenlített magasak és mélyek. Trini Lopez
príma, Carmen most klasszis, teljes egyensúlyt érzek, semmiben sincs
hiányom. Jó hallgatni. A dél-amerikai zene megnyugtatóan, kellemesen
szól. A dzsesszfelvételen most először hallom, hogy a basszusnak is
van tere. A dinamika legalább olyan jó, mint a HB1-en, és itt még azt
is hallom, hogy a dobok külön-külön hangolva vannak. A feszítőhúrok
rezegnek. Meglepő hangzásbeli különbségeket tud kimutatni. Nincs
verseny a két hangsugárzó között, semelyik zenén, semmilyen
szempontból. * Egyensúly. A hangszereknek testük, tartásuk van, a
mélyek nem dohognak. Minden sokkal lejjebb szól, az erőteljesebb
mélyhangok jóvoltából. * Mélyben nincs és nem is lehet verseny, de
középtől felfelé kezdetben nem volt egyértelmű a dolog. Előbb
hiányoltam egy kis élénkséget, de hamar rájöttem, hogy a nyugodtság
itt tisztasággal párosul. Szimpatikus. Semmilyen téren nem érzem
hátrányát. A tere, a levegője megvan, az (archív) zongora még monóban
is jobb. A dzsessz szaxofonja sokkal igazibb. Meghitt, kellemes hang.
* Popzenén sokkal több basszus. Melegebb, oldottabb. A felső
prezenszben picit zárt (talán csak a HB1 után?), de nagyvonalúbb,
testesebb. A basszus nem annyira sok, mint inkább mély. A tér
kiterjedt, de nem eléggé áttetsző. A legmagasa nem annyira szép.
Operán elegendően eleven, elegendően mélytónusú, de a legteteje nem
annyira finom. Durva hibája nincs, bármit meg tud szólaltatni - nagy
előny. A dél-amerikai zenén a mélydob klasszissal jobb, puhább (pedig
ez nem éppen egy puha hangszóró), a magashangok is tovább mennek, csak
talán nem elég színezetlenek. Kiegyenlített, széles sávú. Nagyobb
nyüzsgés a színpadon. A zongora tömör, kicsit mélyebb tónusú, mint
amilyennek én szeretem. Dzsesszen szélesebb sáv, a zongora itt
összehasonlíthatatlanul jobb, a bőgő természetesebb és sokkal mélyebb,
Paul Desmond a valóságnak megfelelően altszaxofonon játszik. A hangkép
enyhén torzabb, fojtottabb, a cintányér másmilyen (nem tudom, hogy
jobb-e), a dobpergést talán jobbnak érzem itt. Mindenesetre, ez a
hangdoboz bármiféle energiát lesugároz, semmitől nem jön zavarba.
Heybrook. A popzene rendesen szól, de csodálom, hogy eddig (t. i.
a Bemutatjuk rovat tesztjein - lásd ott. A Szerk.) annyira jónak
találtuk. Operán nem megy annyira magasra, mélyre pláne nem. Kiürül.
Az Andokon változatlanul nagyon szép. A Brubeck-felvétel jól szól, ezt
a basszusemelést a HB1 számára találták ki. * Önmagában jól szól, de a
basszusszegénysége miatt soványka, és erősen magasba húz. A magasak és
mélyek aránya felborul. A hangszereknek nincs testük. A magasak
szépek, de vérszegények. Általában erős hiányérzetet kelt, kivéve a
dzsesszen. * A Heybrook izgágasága nem akkora erény, hogy kárpótoljon
a basszusért. A vonósok és fúvósok torzak. Zavar ez az élénkség.
Nincsenek egy kategóriában. * Nyílt, jelen van. Az a bizonyos két
oktáv (az alaphangok teteje plusz ami fölötte van) most is gyönyörű. A
hangkép nyilvánvalóan felfelé húz, a basszushiányt nem pótolja, hogy a
dobozt rátoltuk a falra. Az énekes kicsit rekedtes. Azonnal kiderül,
hogy könnyebb fajsúlyú, nincs tartása, nincs teste, most kifejezetten
vékonynak hat. A felső-középső sáv levegője érezhetően tisztább,
problémátlanabb. Önmagában jól szól, sokkal nyitottabb, de
vérszegényebb. A tétel vége felé már fáraszt - pedig ez még csak a
nyitány... Az Andok-zenén eddig verhetetlen volt, itt azonban
vékonyka. A csörgő tiszta, jó értelemben száraz, a dob kevés. Az
archív zongora csengőbb, levegősebb - igazibb, de nincs meg a tartása.
A dzsesszkvartett zongorája viszont elvész, a bőgő üt, a basszus nem
leng, leválik a hangképről, a cintányér jó, a szaxofon tenorba
csúszik, a dobpergés tetszik, de a lábdob kínlódik, kiürül.
1. OLYMP - SPENDOR BC1
Olymp. A Spendorhoz képest van rajta egy leheletnyi gríz. Az opera
nem döng, nagyon tetszik. Az Andok-zenén egyenletesebb a basszus, nem
üt, nem rogyadozik. Az archív zongora gyöngébb. Brubeck színes, jobb
magasak, mélyebb mélyek, a közepe nem igazán szép. * Talán ez a jobb,
de a mélyeivel nem vagyok megelégedve, ezek kemények, kevésbé
tetszenek. Viszont élénk, lendületes, magával ragad, magasban tovább
megy. A dob nem az igazi, hifis dobhang, de élénk, izgalmas, jó
hallgatni. * Dinamikus, nyílt, tömör, precízebb, magasban-mélyben
jobb. A mélyei különösen tetszenek. Ami a legvonzóbb benne: teljesen
egyenletes, minden sávban bírja a terhelést. * Popzenén sokkal
színesebb és gyorsabb, egészségesebb. A bőgő lemegy a szoba
rezonanciapontja (60Hz) alá, a basszus kevesebb, viszont mélyebb.
Kiegyenlített, picit színezett hangkép. A tranziensei feltétlenül
jobbak. Operán kissé színezett, de eleven, és sehol sem tolakszik.
Betölti a teret, nem csúszik előre, sem túl hátra (bár én picit
hátrábbra tolnám). Dzsesszen élénk, izgalmas, lüktető. A basszus
valamivel kevesebb, az energiája viszont nagyobb, a széket rengeti
meg, nem a fültövemet. Csak a szaxofon nem annyira szép, mint a
Spendoron, de az sem rossz. Viszont itt a 4 zenész méretei arányosak.
A tranziensek fölényesen gyorsabbak. A cintányér egészen kitűnő, a
dobnak pedig ezer színe van - önmagában is egész zenekar. Egy zenei
észrevétel: a dzsesszjáték "kisformái", a fel- és lemenetek most jól
elkülönülnek, nem folynak egybe.
Spendor. Kíváncsi voltam, csalnak-e az emlékeim (nagyon szép
emlékeket őrzök a Spendorról). Popzenén egész jó, szép, kiegyenlített,
nem érzem, hogy kiemelne. Operán finom magasak, furcsa mélyek, valami
erőlködik, ami nem az igazi. Keveslem az igazi magasakat és mélyeket.
Andok: ahol a dobot ütik, ott a hangszóró kiemel, puffog. A zongora
itt jobban szól, kevésbé zajosan. Brubeck: nagy teremben püfölik a
dobot, néha sok is; a cintányér sem egészen magas, de jó hallgatni. *
Előbb tompa, kicsit visszafogott, nem eléggé élénk, a magasa nem cseng
eléggé. A mélyei viszont szerintem nem ütnek, puhák, jobban tetszenek,
és ez a dob hasonlít a valóságoshoz. A tere szélesebb, de nincs
mélysége. A zaj kevésbé érvényesül, mert nem viszi át. Glenn Gould
ezen tetszett jobban. * Ahogy megszólalt: lehangolt. Többet vártam. Ez
volt az első igényes hangsugárzó, amit ismerek és amit rendszeresen
hallgattam; "az első szerelem". Keresnem kellett az erényeit, hogy
vajon miért tetszett annyira. Tudomásul kell vennem, kicsit
megöregedett. Még így is tetszik, de helyenként torz, például a Trini
Lopezen, középtől felfelé. Az Andok-zenén most is nagyon szép. * Még a
népzenén is elfogadható, de kissé lapos, lassú. Túl hangos, és ha
lehalkítják, tovább lassul. Hiányzik a bugi-vugi faktor. Az a
középbasszus-tartás, ami komolyzenén tetszetős, itt kissé érdektelenné
teszi. A basszuskiemelése érezhetően magasabbra csúszik, egybeesik a
szoba sajáthangjával. Operán jól érzi magát, ez az ő világa, de itt is
laposabb és lassúbb. A sávszéleken nem eléggé tranziens. A vonósai
azonban nagyon szépek. És igen jól hallgatható; itt körülbelül
egyenértékű az Olymp-pal. A dél-amerikai zenén mindenben inkább hiány,
mintsem többlet. A pánsípja nagyon kellemes. Az egész zene azonban
kissé dünnyögős, nem elég élénk, kicsit álmos, üres, gyakran
semmitmondó. A taps szép, de visszafogott. A zene crescendói nem
indulnak meg. Az archív zongora teljesen ellágyul, szétesik, leül, a
dinamika megsemmisül. Dzsesszen a zongora megvan, a bőgő döng, búg, a
szaxofon nagyon kellemes, fátyolosan-alt. A dobos nem tetszik,
hiányolom a tranzienseket, a dob puffog, a dobpergések összeolvadnak.
A magasak ködösek. A mélydöngés zavaró, túlságosan magára vonja a
figyelmet. Aránytalan. Álmosító. A Spendor ezen a zenén - számomra - a
lehető legrosszabb oldalát mutatja.
*
Abban reménykedtünk, hogy a JMlab Olymp ugyanolyan szépen fog
szólni a felső prezenszsávban, mint a HB1, az emberi hangok
alaptartományában pedig mint a BC1 - és még ezen felül is erényt
erényre halmoz. Hát... nem. Nem teljesen. Talán. Sem a Heybrookot, sem
a Spendort nem veri meg bizonyos versenyszámokban. És még ezen felül
is jócskán vannak hibái a JMlab hangsugárzónak. Mindent egybevetve
azonban értékesebb, jobb a másik kettőnél. S főleg sokkal
kiegyensúlyozottabb náluk. A mi céljainkra pedig - munkaeszköznek -
egész biztosan jobban beválik. Mostantól kezdve a lemezjátszó-,
CD-játszó-, magnóteszteken ezt a hangsugárzót használjuk. Az
erősítő-szeánszokon úgyszintén, habár ott már figyelembe kell venni,
hogy az Olymp 4 ohmos, tehát gondot okozhat olyan erősítőknek, amelyek
önmagukban és bizonyos hangdobozokon esetleg jól szólnának, de nem
szeretik a 4 ohmot és a bonyolult keresztváltót. (Ebből a szempontból
a Spendor is nehéz fiú.)
A hangdoboz-teszteken az Olympot természetesen nem tekintjük
referenciának. Továbbra is azon leszünk, hogy árkategóriánként
megtaláljuk a kellő etalont, amely minden szempontból (tehát a vásárló
szemszögéből is) viszonyítási alap gyanánt szolgálhat. Jelen kötetünk
tesztrovatában, a hangsugárzó-szeánszon tehát még mindig a HB1 lesz az
etalon.
II. Vissza a múltba!
Audio Innovations Series 500 erősítő
Rousseau azt tanította, hogy a civilizáció megrontja az Embert, és
ha vissza akarjuk állítani az igazi erkölcsiséget, akkor faképnél kell
hagynunk a bűnös várost, vissza kell térnünk a Természethez, melynek
kebelén boldogan élhetünk valami istenhátamögötti tanyán, élvezvén a
víz-, gáz- és elektromos hálózat, nemkülönben a csatornázás teljes
hiányát. Tanai mélyen beivódtak a művelt ember lelkébe, a minap is
egyik ismert színművésznőnk, amikor megkérdezték, melyik korban
szeretett volna élni, azt nyilatkozta, hogy ő bizony a reneszánszban.
Feltehetőleg úgy képzeli a dolgot, hogy a kellő időben születvén
biztosan ő lett volna Beatrix királynő kedvenc udvarhölgye - ha nem
éppen Beatrix maga. Ismervén a XV. században dúló közállapotokat, mi
el tudunk képzelni más lehetőségeket is (putri, jobbágykunyhó stb.).
Mosdania így sem, úgy sem kellett volna. Mi inkább Karinthy Frigyessel
értünk egyet, aki egy hasonló körkérdésre, t. i. hogy melyik korban
szeretne élni, ezt válaszolta: "ebben - ha hagynának".
Persze, ha valaki a múltba vágyik vissza, akkor nem feltétlenül a
higiénia és a villanyfény elől menekül, lehet, hogy csak a lármától, a
füsttől, a csúcsforgalomtól van russzó, és nem a feudalizmust kívánja
vissza, csupán a nyugalmat, a friss vizet és a szmogmentes levegőt.
Ilyesmik jutottak az eszünkbe, olvasván az Audio by Design-nak a
Hifi Magazin számára megfogalmazott nyilatkozatát:
"A céget Peter Quortrup alapította, 1985-ben, Dániában:
bolthálózatot épített ki, hogy értékes angol, amerikai, japán hifit
árusítson. Quortrup azonban elégedetlen volt ezekkel a specialista
produktumokkal, különösen az erősítőkkel, amelyek nem voltak képesek
elérni számos, az ötvenes-hatvanas években épített brit csöves erősítő
színvonalát. Drágák voltak, és mégis szegényesen szóltak."
"Angliában még mindig akadnak vállalatok, amelyek rendelkeznek a
kellő gépekkel, technológiával és gyakorlattal is, hogy olyan
jóminőségű transzformátort gyártsanak, amely 30 évvel ezelőtt volt
használatban. S minthogy az erősítők súlyának jórészét a
transzformátorok súlya teszi ki, célszerű volt a készülékeket eleve
Angliában gyártani. Az Audio Innovations márkanéven forgalmazott
erősítők világszerte piacra találtak, különösen sokat adtunk el
Japánban, Koreában, Németországban, Hollandiában és Olaszországban.
Választékunk felöleli a világ legolcsóbb ,all valve’ (teljes mértékben
csöves) erősítőit, illetve most már olyan erősítőket is, amelyeket a
harmincas évek csöves technológiájával építettek."
"A cég nemrég új gyártelepre költözött, alkalmazottainak száma 34.
Az Audio by Design a rendszertervezés híve, megválogatja azokat a
készülékeket, amelyekkel az erősítőit kombinálja. Ilyenek a brit Voyd
lemezjátszók, a japán Audio Note hangszedők és kábelek, valamint az új
Audio Note hangsugárzók, amelyek Angliában készülnek."
"A Compact Disc megjelenése, 1983-ban, felélesztette az
érdeklődést az otthoni zenehallgatás iránt. Bár ez jól jött az
iparnak, sokan úgy érzik, hogy a közönséget félrevezették az új médium
születését kísérő propaganda-handabandával, és hogy a CD praktikusabb
ugyan a fekete lemeznél, de nem éri el annak precizitását, és a
hallgatása nem okoz annyi élvezetet."
"Quortrup szerint mióta a nagy kommersz cégek vették át az uralmat
a hifi-piacon, az igazi műszaki fejlődés leállt, mindennek a
profitszerzés lett a rugója, nem pedig az a törekvés, hogy
tökéletesítsük tudásunkat ebben a komplex témakörben."
Audio Innovations
Az Audio by Design mindenekelőtt egy elő- és egy végfokot
tervezett (Series 800 - a "széria" kifejezés e cég szóhasználatában
nyilvánvalóan a "típus" szinonímája), majd megépítette a 300-as
modellt, "a legolcsóbb csöves gépet a piacon", amelynek később
kihozták két erőteljesebb változatát, a 400-ast és az 500-ast. Az
1000-es ismét elő- és végerősítő.
Ezek a gépek viszonylag olcsók - a hangsúly a viszonylagon van. Az
Audio Innovations legújabb, Audio Amplifier szériájáért, a 7 és fél,
15, 20, 50 wattos Első, Második, Harmadik és Negyedik Audio Erősítőért
viszont már High End árat kérnek. (Ezek mind monoblokkok, csak az
Elsőnek van sztereó változata is.) Az árat és a minőséget a Nova és a
Supernova tetőzi be, ezek egyaránt 100 wattot szolgáltatnak, de az
egyiket 4, a másikat 6 sasszira építették.
Ezek a gépek mind tiszta A-osztályúak, és nem tartalmaznak átfogó
visszacsatolást; a Harmadiktól felfelé már helyi visszacsatolást sem.
Az áramköröket kézzel huzalozták (nincs többé nyomtatott panel!),
magától értetődően a transzformátorokat is kézzel tekercselték, a jel
útjába eső kapacitások is mind kézzel tekercselt papírkondenzátorok,
azonkívül "az elektrolit kondenzátorok helyén Photoflash típusúak
állnak, mert ezeknek sokkal rövidebb a feléledési idejük". Az Audio
Innovations filozófiájának három alappillére van: a tisztán A-osztályú
üzemmód (amit nem szabad összetéveszteni az AB-osztályúval), a
visszacsatolás tökéletes hiánya és végül (végcsőnek) a közvetlenfűtésű
trióda.
Sajnos, a mi árkategóriánkban nem futja ekkora nyalánkságokra. A
Series 500 nem tisztán A-osztályban üzemel, visszacsatolást is
tartalmaz, a végcsövei pedig EL34-ek, tehát csak sugártetródák.
Erősítőnk ára Angliában kb. 900 font, Magyarországon 160-180 ezer
forint.
Series 500
Ha már csövek, s ha már világítanak, miért ne lehetne őket
közszemlére tenni? (A LED-eknél biztosan tetszetősebbek.) Az Audio by
Design sajátos "dizájn"-nal lepte meg a közönséget: a 4
teljesítmény-cső és az 5 kisjelű cső csupaszon meredezik a készülék
közepén. Szebbnek feltétlenül szebb, olcsóbbnak is olcsóbb (nincs
szükség védőbúrára), továbbá veszélyesnek is veszélyesebb, egyrészt,
mert a csövek forróak, másrészt, mert hatalmas egyenfeszültség fut
bennük; lidérces álmunkban se jöjjön elő, hogy valaki egy óvatlan
mozdulattal eltör egy csőbúrát, és hozzáér a párszáz volt
egyenfeszültségű anódhoz. Az illetőnek egy életre elmenne a kedve a
csöves technikától - szó szerint. Sólymos Antal, mint a rend törvényes
őre, kurtábban fogalmaz: "ez a ,dizájn’ a legelemibb élet- és
vagyonbiztonsági követelményeknek sem felel meg". De ne riogassuk
fölöslegesen az Olvasót (és sajátmagunkat). Tagadhatatlan, s persze a
prospektus is hivatkozik rá, hogy az Audio Innovations erősítők
egyszerre szólnak a fülnek és a szemnek.
Erősítőnk 2x25 wattos, és mint csöves konstrukció,
kimenőtranszformátorok útján illeszkedik a 4, 8, illetve 16 ohmos
hangsugárzókhoz. Megvan rajta minden lényeges be-és kimenet,
feliratokat viszont nem találunk rajta, pontosabban azokat nem a
fémdoboz hordozza, hanem egy pótlólagos, a csövek miatt félkörívben
kivágott plexilap. A feliratok egyébként nem is igen hiányoznak,
hiszen csak nagyon kevés kezelőszerv van ezen a "minimalista"
készüléken.
A karcsú "előlap" összesen 5 darab, egyforma gombot hordoz:
ki-bekapcsoló, hangerőszabályzó, balansz-szabályzó, monitorgomb,
bemeneti választókapcsoló. A ki- és bemenetek a készülék oldalán
húzódnak, ezek mind RCA-csatlakozók. A fono-bemenet hüvelye aranyozva
van. A nagyszintű bemenetek közül a CD-bemenet hüvelye úgyszintén. (Ez
azonban végzetes félreértések forrása lehet - lásd majd róla
kommentárunkat a szeánsznál.)
A fono-bemenet mellett földelőcsavar. A hangsugárzó-csatlakozók
csavaros-szorítós hüvelyek, a nulla pontok feketék, a 4-8-16 ohmos
kivezetések piros színűek.
A hálózati csatlakozó bontható. Bekapcsoláskor természetesen nem
gyullad ki külön jelzőfény, hiszen a csövek majd úgyis világítanak.
Szó ami szó, tényleg nagyon szép ez az erősítő.
Felépítése
Az angliai audiofil cégek nem szívesen adnak komplett kezelési
útmutatót, pláne szervizkönyvet, hát még blokkdiagramot (lásd eddigi
tapasztalatainkat a különféle márkás brit modellekkel). Hasonlóképpen
jártunk az Audio Innovations-szel is, a teszt idején nem volt róla más
a kezünkben, mint egyetlen papírlap a legszükségesebb adatokkal.
Közvetlenül lapzárta előtt mégis megérkezett a londoni cégtől ha nem
is a kézikönyv, de legalább az erősítő kapcsolási rajza. Nagyon
megörültünk neki, mert szerettük volna Olvasóinknak röviden bemutatni
a Series 500 felépítését - meg hát bennünket is érdekelt, milyen
szempontokat követtek a tervezők. Nos, erősítőnk egyszerű készülék,
mindenben a hagyományos elveket követi. A rajzot nem közölhetjük
(gondoljuk, ezt meg lehet érteni), de nagy vonalakban azért
leírhatjuk.
A fono rész két triódával kialakított egység. A két trióda (ECC83,
kettős trióda) erősítése teljesen azonosan van beállítva, a két
áramkör egyforma. Kettőjük között helyezkedik el a passzív korrekciós
hálózat. A fono rész, valamint a nagyszintű bemenetek jele a bemeneti
választókapcsolóra kerül. Innét közvetlenül (mindenféle soros
elválasztó ellenállás nélkül) adják a magnó kimenetre.
Monitorkapcsoló, balansz-szabályzó, hangerőszabályzó.
A végerősítő rész feszültségerősítő fokozattal kezdődik (egy ECC83
egyik triódájából van kialakítva), ez vezérli a fázisfordító fokozatot
(két ECC88 trióda - a papírlap ugyan PCC88-ról beszél!). A vezérlőjel
az egyik triódára kerül, annak kimenete hajtja meg az egyik végerősítő
csövet. Ugyanez a jel leosztva vezérli a másik trióda rácsát, az pedig
a másik végerősítő csövet.
Az EL34 csövek tisztán A-osztályban, ultralineár kapcsolásban
működnek, a két csövön átfolyó katódáram kb. 115mA. A
kimenőtranszformátor szekunderköri leágazásai a szokásos 4, 8, 16
ohmosak. A 16 ohmos kimenetről csekély negatív visszacsatolást
alkalmaztak a végerősítő rész első, feszültségerősítő fokozatának
katódjához.
A hálózati tápegység nem bonyolult. A végerősítő csövek
anódfeszültsége +370V. Graetz egyenirányító híddal, 2x220µF-os
szűréssel oldották meg. Erről a feszültségről több szűrőtag
közbeiktatásával összesen 4-féle tápfeszültséget állítanak elő.
Természetesen a fono előerősítő kapja a legjobban szűrt
tápfeszültséget. Az egy csatornához tartozó végerősítő és fázisfordító
cső külön egy-egy tekercsről kapja a fűtőfeszültséget.
Egyenfeszültségről fűtik a fono erősítő és a már említett
feszültségerősítő rész triódáit, erről külön tekercs és szűrőtag
gondoskodik.
Ama papírlap még elmondja, hogy a párbaválogatott EL34-ek
"önbeállító áramkörrel rendelkeznek, nem igényelnek beállítást",
gyanítjuk, hogy ez az előfeszültség beállítására vonatkozik, dehát
A-osztályú erősítőn ez nem nagy kunszt. A csövek várható élettartamát
4000 órában jelölik meg, de csak 3 hónap garanciát vállalnak rájuk,
magára az erősítőre pedig 1 évet. Szétszedtük az erősítőt, belül három
darab nyomtatott áramköri lapot találtunk, az egyiken a fono erősítő,
a másikon a feszültségerősítő rész, a harmadikon a végerősítő,
valamint a kisjelű fokozatok önálló tápfeszültség-ellátó áramkörei
kaptak helyet. A csőfoglalatokról és a kezelőszervekről egyedi
huzalozás vezet a nyomtatott panelekig. A készülék belső felépítése
tisztességes, rendezett.
Hangsúlyozzuk, hogy ebben a gépben nincs semmi "furfang". A
tervezők úgyszólván a tankönyvekben fellelhető legegyszerűbb
megoldásokat választották.
MÉRÉSEINKHEZ
Bevezetőül annyit, hogy a Merlin Audio jóelőre figyelmeztetett
bennünket: ezt a gépet nem a szokványos paraméterek alapján tervezték,
a mérési eredményei kifejezetten rosszak!
Az Audio by Design nem valami alapos specifikációval bocsátotta
útjára az 500-as modellt, több esetben nincs is mivel összevetnünk a
mérés eredményét. Azazhogy mellékeltek ugyan egy adatlapot, és azon
adatok is olvashatók, csak nehéz őket a hagyományos módon értelmezni.
Hadd ragadjunk ki csak egyetlen példát. A
teljesítmény-frekvenciatartományt (80Hz-15kHz) 0,15% torzításig, 1W
kimenőteljesítményig adják meg. Csakhogy ezt a jellemzőt a névleges
kimenőteljesítmény feléhez illik rendelni, nem pedig annak 1/25-öd
részéhez. Igazság szerint ezt a jellemzőt nem is mint
teljesítmény-sávszélességet definiálják, hanem a "teljes harmonikus
torzításhoz" párosítják a fent megadott értékeket.
Így aztán gyakran teljesen magunkra voltunk utalva. Természetesen
mindenben a megszokott mérési gyakorlatunk szerint jártunk el, az
eredményt össze lehet vetni az eddigiekkel. (Zárójelben még annyit: a
rend kedvéért az amerikai Audio-ban is utánanéztünk az 500-asnak.
Mindössze annyit tudtunk meg róla, hogy 2x25 wattos, 17 kilós és 1795
dolláros. (Ezzel sem voltunk kisegítve.)
A bemeneti feszültségek/impedanciák teljesen rendben vannak, a
fono bemenet kicsivel érzékenyebb a szokásosnál.
A maximális bemeneti feszültséget 1% teljes harmonikusra
határoztuk meg. Mivel torzítást egyébként nem specifikálnak, mi a
későbbiekben is ezt a torzítás-értéket (tehát az 1%-ot) vettük alapul;
mellesleg a DIN 45 500 is éppen ennyit enged meg a komplett
erősítőknek. Visszatérve a maximális bemeneti feszültségre: csöves
erősítőről lévén szó, mi többet vártunk volna, de itt a RIAA
korrekciót nem negatív visszacsatolásban, frekvenciafüggő hálózattal
állították be, hanem passzív korrekcióval, és ilyenkor a maximális
bemeneti feszültség még a csöves erősítőkön is csak átlagos tud lenni.
Az általunk mért 86mV a gyakorlatban bőségesen elegendő. A nagyszintű
bemeneteken az erősítő túlteljesíti a specifikációt.
A jellemző kimeneti teljesítmény, amelyhez megintcsak az 1% teljes
harmonikus torzítást rendeltük, picivel kisebb a 2x25 wattnál. (Lehet,
hogy a 25W-ot nagyobb torzításhoz rendelik, csak ezt nem kötik a
kuncsaft orrára?) A zenei kimeneti teljesítmény épp hogy meghaladja a
2x25W-t.
A névleges teljesítményen mérhető torzítás a nagyszintű
bemenetekről is valamivel 1% fölött van, fono bemenetről pedig
igencsak magas. Feltehetőleg ez az ára, ha nincs vagy csekély a
visszacsatolás. A kimeneti feszültség instabilitásának mértéke is
ezzel korrelál.
A nagyszintű bemenetről kapott frekvenciajelleggörbe a sáv mindkét
szélén (20Hz-en és 20kHz-en egyaránt) 1,6dB-t esik. A hangszedő
bemenet átvitele pedig a szó szoros értelmében görbe, 20 és 250Hz
között nagyot emel, 20kHz-en 3dB-t esik. Mint említettük, a Merlin
Audio előre figyelmeztetett bennünket, hogy az 500-as modell a
laboratóriumokban sohasem jeleskedik, ennél azonban minden körülmények
között jobbat vártunk - a specifikáció ±0,1dB eltérést ad meg! A
frekvenciaátvitel ismeretében nem lep meg bennünket a viszonylag nagy
fázisszögeltérés a sávszéleken.
Az áthallási csillapítás finoman fogalmazva is szerény. Az egyes
bemenetek közötti áthallás kifejezetten magas. A balansz-szabályzó
tartománya elegendő.
A teljesítmény-frekvenciatartományt 2x12,5W-nál és 1% torzításnál
határoztuk meg. Mi tagadás, szélesebb sávban reménykedtünk - noha
ismeretes, hogy a csöves erősítők elmaradhatatlan
kimenő-transzformátora erősen limitálja a sávszélességet. Az
intermodulációs torzítás a névleges kimeneti teljesítményen 1,4%,
tehát meghaladja az 1%ot. A DIN szabvány itt 3%-ot enged meg - más
kérdés, hogy a félvezetős eszközök hozzászoktattak bennünket a sok
nullához a tizedesvessző után.
Eljutottunk a kimeneti teljesítmény függvényében jelentkező
torzításokig. Itt végre megemberelte magát a gép, kis teljesítményen
valóban nagyon alacsony torzítás-értékeket mértünk, holott - ne
feledjük! - csöves erősítőről van szó, amelyben viszonylag csekély
negatív visszacsatolást alkalmaztak. Arra azonban nagyon ügyeltek,
hogy legalább kis kivezérlésen alacsony maradjon a harmonikus
torzítás, és csak fél teljesítmény fölött kezdjen emelkedni. (A
névleges teljesítményen: 1,2%.)
A zajok elfogadhatóak, a csöves kategóriában kifejezetten jók.
A négyszögjel-átvitel rendkívül gyönge, a 10kHz-es jel már durván
lekerekedik, és ha a kimenetet kapacitás is terheli, a válaszjel már
inkább emlékeztet szinuszra, mintsem négyszögre.
A különbségi torzítás lineáris bemenetről viszonylag alacsony, de
fono bemenetről 200Hz-en 3%-ig szökik. Viszont egészen 20kHz-ig
rendkívül alacsony. Ennek is lehet jelentősége.
A magnó kimenetek feszültsége megfelelő, de az impedanciájuk igen
magas, túlságosan terheli őket a korszerű magnók vonal bemenetének kb.
47 kohmja. De ne legyünk igazságtalanok, csöves erősítőtől nem is igen
várhatunk el alacsony kimenő impedanciát az ilyen rendeltetésű
csatlakozókon.
És végül a kimeneti teljesítmény a komplex terhelés függvényében
(7. diagram) - hát, ez sem valami csoda. Amikor a terhelő impedancia
esik, a teljesítmény is jócskán csökken.
Összefoglalva: a csöves erősítőket más mércével kell mérni, mint a
félvezetőseket, és a tervezők filozófiáját is igazolhatja majd a
hangminőség. Vannak azonban olyan, klasszikus követelmények,
amelyeknek mindenképpen eleget kellene tenni. Ilyen az a követelmény,
hogy a fono-előerősítő frekvencia-átvitele kielégítően pontos, a
teljesítmény-frekvenciatartomány pedig elegendően széles legyen.
Szeánsz
A Merlin is figyelmeztetett bennünket, hogy az erősítőnek (vagy a
csöveinek) "érniük kell", hónapokig tart, amíg bejáródnak. Igaza volt,
a Series 500-as is csak vagy két hónap után nyerte el végleges
hangképét. Ezen a szeánszon már a JMlab Olympot használtuk.
Viszonyítási pont gyanánt egy bevált, bár nem túl magas rangú
munkaeszköz szolgált, a Denon PMA-320, amelyről igen pontosan tudjuk,
mire képes, mégpedig nem csupán önmagában, hanem néhány High-End
erősítőhöz képest is (lásd "Ég és Föld", HFM 1990/1.)
CD. Audio Innovations. Piszok jól szól, főleg középtől felfelé.
Finom, csengő magasak, jól szétválasztja a hangszereket, plusz a
hangokat. Az opera cseng-bong. A mélyekkel bajaim vannak, nem tudom
mi, de nem stimmel. Az Andok levegője tiszta. A zongora, a vonóskar
nagyon szépen zenél, jó hallgatni. A dzsesszkvartetten már kibukik a
hibája: az egészen mély hangokat összemossa, eltünteti. A dob és a
lábdob összekeveredik. * Nem értek egyet. Főleg térben van a
különbség: a Denoné sokkal nagyobb. Ennek sem a magasai, sem a mélyei
nem visznek át annyit, nagy hangerőn a magasa torzít, a hegedűje
csúnya. Szegényesebb hangzás. Csak a középtartománya tetszik. *
Levegős, könnyed, lendületes hangkép, de sokkal kevesebb a mélye. Az
előnyeit nem mindig érzem. Nem egy ARC! Lehet, hogy csöves - de nem a
legjobbak közül. A Brubeck-felvételen kifejezetten vérszegény. A kettő
között nem tudnék nyugodt lélekkel dönteni. Az értékük közel azonos. *
Puhább, lágyabb, zeneibb az eddigi hangképeknél. Arányosabb szólamok,
kevesebb színeződés, a magasak mégis tisztábbak, jobbak. Teljesen
összefüggő tér, a hangszerek több síkba tagozódnak. A lendülete
kisebb, mint szeretném. Popzenére egy kicsit keményebb hang való, de
így is hallgatható. Operán lágyabb, oldottabb, tágasabb, a termen
kívülről szól, mindenesetre nagyobb rálátással a színpadra. Nem
feltétel nélkül, de ez a jobb. A magasátvitele tágabb, csak nem
pregnáns. Kevesebbet vesz el a zenéből, mint amennyit a másik rátesz
Felvonásokon keresztül biztosan sokkal hallgathatóbb. A dél-amerikai
hegység csúcsán a levegő enyhén ködös. A pánsíp gyönyörű. Kissé le van
kerekítve a zene, nem annyira a frekvencia-, mint inkább a
dinamikaátvitelében. A hangzás "légiesen szép". Van benne valami az
ARC tisztaságából és könnyedségéből (de amaz még férfias is volt ezen
kívül). Az igazi nagy energiákat nem tudja lehozni. A
Beethoven-zongoraverseny szárnyaló, légies, hátrábbról szól, "aurája
van", a szólista picit visszafogott, a zenekar kiterjedt, szép, és
végig hallgatható. Feltétlenül zeneibb. Brubeck kissé lágy, de
arányos. A szaxofon megnyerően szép, a cintányér is, a dobszóló jól
követhető, bár a pergése lehetne egy kissé pregnánsabb. Van benne egy
kis eltúlzott távolságtartás, viszont a 4 zenész együtt van. MC
hangszedő az MM-mel szemben.
Denon. Elég sok baja van. Nem olyan finom, nem választ el, nem
megy magasra. Ridegebb. Nem torzít, nincs durva hibája, csak nem olyan
szép, mint a másik. Operán, szimfonikus zenén is ugyanezt érzem. Az
Andok-zene fakóbb, de a mélyei jobbak. A dinamikája szerintem kisebb.
Brubeck: sokkal jobb mélyek, nagyobb mélyenergiák, de matt, a
cinneknek nincs fényük. * Mélyben és magasban jobb. Kellemesebb,
izgalmasabb. Több finom részlet. Lehet, hogy kissé feldúsult és
mesterkélt, de nekem jobban tetszik. * Már első hallásra: a közepe
tompább, a magasa keményebb. Az elején nagyon tisztességesen állta a
versenyt. A zongoraversenyen a nagyobb energiák a Denonról jobban
lejöttek. * Keményebb, harsányabb. Előbb izgalmasabbnak érzem, majd: a
mélye picit kopog. Több, de nem jobb magas. Az énekesek kissé egymás
hegyén-hátán. Prezenszes. Túlságosan lényegretörő. Nem rossz, de
fáraszt, már a szám közepétől kezdve. Rámenős. Túlságosan azt akarja,
hogy odafigyeljek rá. Érdes. Az Andok csúcsain szűkebb a hangkép, a
tranziensek picivel jobbak, a jelenlét-érzet meggyőzőbb, de az egész
egy kicsit nehézkes. A pánsíp nem olyan szép. A zongoraverseny egzakt,
megfogott, kemény, rikácsoló, durva, a vonóshangok nem tetszenek, ez
még nem az a minőség, hogy a klasszikus zenét zavartalanul lehetne
hallgatni (néha behúzom a nyakam).
LP. Audio Innovations. Mindenütt nagyon szép, finom, főleg a
középhangjai. A férfi kórus picit döng. A dél-amerikai zenén szebb
síp. Wagner kis kivezérlésen nagyon szép, mélyben néha zavaros; nem
klippelő torzítás, hanem valami más. Kisebb differencia, mint CD-n
volt. De még mindig erre szavazok, hibái ellenére is. * Középtől
felfelé nagyon szép. Az egész mélyeket összemossa. Az énekes nagyon
jól artikulál, értem a szöveget. (A mélyeit viszont nem tudnám
lekottázni.) Szerintem a közepet hangsúlyozza, a sávszélek rovására,
és ez néha jót tesz az énekeseknek; a kísérő hangszereknek kevésbé.
Több levegője van. Wagneren a trombiták és hegedűk nagy hangerőn
együtt durvák. Nekem a másik jobban tetszik. * Középtől felfelé tovább
javult. Most jobban tetszett. Sokkal könnyedebb, szárnyalóbb, tisztább
és levegősebb - a mélyeivel azonban bajaim vannak. A country-basszus
összefüggő mormolássá olvad. Ahol viszont nincsenek nagy energiák, ott
határozottan jobban szól. * Nagyon nagy különbség, lemezjátszók és
hangszedők különbsége, MC az MM ellenében. Lágyabb, hangszerszerűbb,
teresebb. Sokkal tisztább magasak. Nem torz, végig hallgatható.
Artikulált. Az Opus3 demólemezen a jellegzetes kevésmikrofonos
helyszín, a falon kívül szól, nem itt, a szobában. A Händel-oratórium
is a természetes helyszínén szólal meg, szárnyal, a kóruselemeket meg
lehet különböztetni. Sokkal vallásosabb. A gép teljesen eltűnik. Itt
nagyon nagy a differencia. Wagner nagyon kulturált, elegendően
érdekes, mégsem tolakszik. A vonóshang lágy, a fúvós teres és sokféle,
a basszus enyhén lefullad. Zenei.
Denon. Szép, kiegyenlített hang, semmi hiba. Messiás: idegesít.
Wagneren magasabbra megy, világosabb hangzás, de a fúvósok mégsem
olyan szépek. Nagyobb energiák, ezért egy-egy pillanatban (rövid
időre) ez az erősítő a jobb. * Egyenletesebb átvitel, finomabb
részletek, szebb felhangok (faütők), a lábdob is jobban kijön. Az
oratóriumon a szöveget nem lehet jól érteni, és itt nem tetszik.
Wagneren viszont annál jobb, a fúvósok és a vonósok együtt jobban
bírják a nagy hangerőt. * Stabil, masszív mélyek. Sajnos, a fúvós
fedett, a csinnek tompák - de nincs klasszis különbség. A Denon
olcsóbb - és jobb vétel. * Popzenén túl öblös, piszkos, döngő. A régi
idők zenéje. Durva és zavaros. Nem tetszik. A magasai szűkek, a
hangzás nem szárnyal prezenszes. Gyöngébb. Leül. Nem elég érdekes. Nem
elég szép. A Messiás kórusa túl közeli, ezt nem így vették fel,
mindenki egymás hegyén-hátán tolong. A középtartomány egysíkú, a
szólamok nem válnak szét. A lemeztorzítások jobban érvényesülnek.
Hamarabb elvesztem a kontaktust a zenével. Wagner eleven, tolakodó,
túl közeli. Durvább. A hangszerek össze-vissza tolonganak. Présel. A
basszus-beütés jobb, de ez minden. Fárasztó.
*
Az Audio Innovations Series 500 döbbenetes kihívás a klasszikus
méréstechnika számára: bármely "szaktekintély", ha meglátná e gép
mérési adatait, kétségbe vonná, hogy ez az erősítő egyáltalán alkalmas
volna hifi-zenehallgatásra.
És ez az erősítő mégis nagyon szépen szól. Egész pontosan erről
van szó: hogy szépen szól, sokkal szebben, mint a nála fölényesen
korrektebb és egyébként nem is rossz hangú tranzisztoros masina.
Azonkívül sokkal hallgathatóbb is, nem fárad ki tőle az ember olyan
hamar. A középső regisztere különösen tiszta, részletező, zenei. Ha
ennek alapján ítélünk, kétségbe kell vonnunk a szokványos paraméterek
létjogosultságát. Ezt a transzparenciát nem lehet pusztán csalással
előidézni. Ha lehetne, már mások is előidézték volna, tranzisztorral
is, IC-vel is.
Vannak azonban olyan műszaki paraméterek, amelyek igenis jól
korrelálnak az auditív valósággal. És ezek a műszaki paraméterek azt
állítják, hogy a Series 500-nak nincs teljesen rendben a tranziens
átvitele a sáv két szélső végén. Kissé lekerekíti, legömbölyíti a
magasakat, a mélyeket nem fogja meg igazán, ott kissé kóvályog, és nem
szolgáltat elsöprő energiát. (Mellesleg: régi nóta, hogy "a csöves
erősítők szépen szólnak, de a basszusuk nem elég lendületes".)
Valamiféle korreláció tehát így is fennáll az objektív és szubjektív
paraméterek között.
Nyilvánvaló, hogy a Series 500-at nem heavy metalra találták ki;
hogy fő működési területe a komolyzene és az akusztikus dzsessz. Ebből
a szempontból nincsenek is fenntartásaink vele szemben, a mi
munkánkhoz ez az erősítő tökéletesen megfelel, jobban, mint az
eddigiek közül bármelyik. A CD-játszók, a magnók, a hangsugárzók
szeánszán biztosan jól fog szolgálni bennünket. Ami az analóg forrást
illeti (márpedig ezt az erősítőt LP-játszásra találták ki!) - zavarban
vagyunk. Nem mintha az 500-as nem szólna LP-ről is ugyanolyan zeneien,
vagy akár még zeneibben is. De az a RIAA-korrekció...! Mi ugyan nem
hisszük, hogy ez a hiba megzavarná az ítéletünket; ha egy kommersz
gyár mégis erre hivatkozna, hát a fejéhez vágnánk a direktdrájvját. De
vajon meg tudnánk-e védeni álláspontunkat a tekintélyes
lemezjátszó-konstruktőrök ellenében? Például, ha egy
Linn-kontra-Roksan vagy egy Rock-kontra-Oracle szeánszon a "vesztes
fél" körömszakadtáig azt állítaná, hogy igenis az ő lemezjátszója a
korrekt, csak persze nem ezen az erősítőn kéne hallgatni, hanem...