Munkaeszközök



        Mint   legutóbb   (a   Holtidőben)   nyilvánosságra   hoztuk,   új
    munkaeszközökhöz   jutottunk,   új   erősítőhöz   és   hangsugárzóhoz.
    Természetesen mi könnyebben  jutottunk  hozzájuk,  mint  a  hétköznapi
    hifista. Ezért (s mert a Hifi  Magazin  etalonkészülékeit  óhatatlanul
    valamiféle misztikum lengi körül), fontosnak tartjuk  tájékoztatni  az
    Olvasót tranzakciónk minden részletéről.
        A HFM munkaeszközeit körültekintően válogatjuk  ki,  igen  sokféle
    szempont szerint. Arra törekszünk, hogy feltétlenül jobbak legyenek  a
    hazai átlagnál, de ne lebegjenek elérhetetlen magasságokban a halandók
    feje fölött - e két ellentmondó szempontnak csaknem lehetetlen  eleget
    tenni.  Olvasóink  többsége  számára   eddig   a   kellő   színvonalon
    dolgozhattunk;  a  hifisták  krémje  (sokkal   értékesebb   készülékek
    birtokában) nyilván lesajnált bennünket, dehát ilyen az  élet.  Eddigi
    munkaeszközeink  közül  a  Spendor  BC1  immár  tíz   éves;   noha   a
    hangszórókészletét kicseréltük, ma már érzi az idők súlyát. A Heybrook
    HB1-nek közismertek a korlátai. Az erősítőkkel mindig bajban  voltunk,
    a Quad 405 nem volt elég jó, a Naim NAIT nem volt elég nagy (és  sokak
    számára  nem  volt  elég  meggyőző),  a  Denon  PMA-320   -   a   maga
    kategóriájában - nem rossz, de távolról sem High-End.  A  magyar  hifi
    egyébként is aggasztó mértékben inflálódott. Az alapgépek  egykor  6-8
    ezer forintba kerültek - ma  20-30  ezernél  kezdődik  az  elfogadható
    hifi. Úgy éreztük, most már  nekünk  is  "emelnünk  kell  az  alapot",
    értékesebb referenciagépeket kell szereznünk. Feltehetőleg a  közönség
    sem veszi majd rossz néven(?), hiszen ez az ő érdekét is szolgálja.
        Kiadóvállalatunk nem  engedheti  meg  magának,  hogy  drága  hifit
    vásároljon nekünk, viszont hozzájárult, hogy a hirdetésekért járó pénz
    egy részét készülékekre "konvertáljuk".  Nem  voltunk  tehát  abban  a
    helyzetben, hogy szabadon válogathassunk a  világpiacon,  meg  kellett
    elégednünk azzal, amit a Hifi Magazinnál hirdető  cégek  választékában
    találtunk - ezt nyíltan  meg  kell  mondanunk.  Az  üzlet  kölcsönösen
    előnyös volt, mi készülékekhez jutottunk,  a  Zebraudio  és  a  Merlin
    Audio pedig  (velük  állapodtunk  meg)  "természetben"  fizette  ki  a
    hirdetés árát - tehát úgy is  tekinthették  a  dolgot,  hogy  sikerült
    egy-egy drága készüléket  eladniuk.  Nyilván  abban  is  bíztak,  hogy
    ezeket a készülékeket  (mint  a  HFM  etalonjait)  szokásunkhoz  híven
    időről-időre megnevezzük a szeánszokon.
        A  mi  részünkről  viszont   nyomatékkal   leszögeztük,   hogy   a
    szóbanforgó  erősítőt  és  hangdobozpárt  árunak   tekintjük,   melyet
    kiadóvállalatunk megvásárolt és a HFM  rendelkezésére  bocsátott.  Nem
    tudjuk, hogy jó vásárt csináltunk-e ezekkel a típusokkal.  Fenntartjuk
    a jogot, hogy teszteljük őket vagy (ha nem válnak  be)  ne  teszteljük
    őket;  elraktározhatjuk  őket  a  padláson,   gombot   és   rajzszöget
    tarthatunk  bennük,  akár  elcserélhetjük  őket  malacra  is.  És   ha
    történetesen beválnak, akkor sem "referencia gyanánt" használjuk őket,
    tehát nem az a  célunk,  hogy  hozzájuk  mérjük  az  erősítőket  és  a
    hangsugárzókat. Egyszerűen csak - dolgozni fogunk velük... A Zebraudio
    és  a  Merlin  mindezt  tudomásul   vette;   rendíthetetlenül   bíztak
    készülékeik erényeiben.
        A Szerkesztőben az is felvetődött, hogy előbb  "házi  használatra"
    teszteljük a gépeket, és majd utólag döntjük el,  mit  tegyünk  velük.
    Sólymos  Antal  azonban  megmakacsolta  magát,  kijelentette,  hogy  a
    műszaki teszt nem szerencsejáték és nem zsákbamacska,  és  egyáltalán,
    sokkal fárasztóbb tevékenység, mint azt a bölcsészek gondolnák (célzás
    a Szerkesztő előéletére); ő szívesen dolgozik a HFM mint lap  számára,
    de nem teljesíti a HFM mint szerkesztőség minden  szeszélyét.  Potyára
    nem mér, csak  akkor,  ha  már  egyhangúlag  eldöntöttük,  hogy  ebből
    újságcikk lesz.
        Eldöntöttük, hogy az lesz belőle,  éspedig  a  Harmadév  Nyuszija.
    (Iker-nyuszija. Miért: a  Playboyban  talán  nem  mutatnak  be  csinos
    nyuszi-ikreket is?!) Az új gépeket előzőleg már hónapokig  használtuk;
    az előző kötet szeánszain gyakran már ezeken szólt a zene. Indokoltnak
    látjuk tehát, hogy most már módszeresen összehasonlítsuk őket  régebbi
    - lényegesen olcsóbb - munkaeszközeinkkel.
        Mint ahogyan az ácsnak is tudnia kell, mennyire éles a fejszéje; a
    kovácsnak is, hogy mennyire illik a markába az új kalapács nyele.


    I. Görög eszménykép:

    JMlab (Focal) 708 Olymp hangsugárzó

        A kettős cégnevet úgy kell  értelmezni,  hogy  a  hangszóró-gyártó
    francia  Focal  cég  "JMlab"  fantázianéven  szerepelteti  a  komplett
    hangsugárzóit. Ha hihetünk a propagandaanyagnak,  ő  a  második  számú
    hangszórógyáros Franciaországban, ő veszi fel a hangdobozok eladásából
    befolyó frankok  11,4%-át.  (Az  első  helyen  az  amerikai  Bose  áll
    13,3%-kal.) A Focal céget 1980-ban másodmagával alapította a jelenlegi
    vezérigazgató Jacques Mahul  mérnök;  ki  lehet  találni,  hogy  az  a
    bizonyos JM  az  ő  monogramja.  Vállalata  ma  már  79  alkalmazottat
    foglalkoztat.  A  hangszórótermés  kétharmada  hangsugárzókba   építve
    hagyja el a gyárat, és mind a Focal-ból, mind a JMlab-ból  igen  sokat
    (30%) szállítanak  külföldre.  Focal  hangszórót  használ  például  az
    amerikaiak közül a Wilson, a SOTA, az Avalon és a Thiel.
        Elegancia,  elegancia  és  harmadszor  is   elegancia.   A   JMlab
    legdrágább   hifi-hangsugárzói    oszlopszerű    állódobozok.    Közös
    jellemzőjük, hogy nyolcszögletűek, a hangszóróik  pedig  sárgák,  mely
    sárgaság a "Polykevlar K2" nevű membrán  jellemzője.  A  Focal  nagyon
    büszke erre a kompozícióra, mely úgy készül, hogy két műanyag (kevlar)
    lap közé valamiféle habszerű anyagot  préselnek  vagy  öntenek.  Ez  a
    szendvics a prospektus szerint nagyon könnyű, igen  merev,  és  erősen
    csillapítja  a  rezgéseket.  A  membránt   ezenfelül   még   bőségesen
    impregnálják is.  Van  a  Focalnak  néhány  további  szabadalmaztatott
    membrántípusa is, ilyen a "Polyglass",  ez  lényegében  egy  üvegszerű
    bevonat a normál  dómon,  illetve  a  "Diamond",  ez  grafitrétegekből
    készül valamiféle kifinomult plazma-technológiával.
        A 708 Olymp K2 elnevezésű dobozon, amely egyébként csak a harmadik
    vagy negyedik a  sorban,  kizárólag  Polykevlar-membránt  találunk,  a
    mély-, a közép- és a magashangszórón egyaránt. A hangszórók függőleges
    vonalban helyezkednek el. A csipogónak "inverz",  azaz  homorú  dóm  a
    membránja, átmérője 30mm. A középsugárzó érdekessége a fém terelőkúp a
    membrán tengelyében, amitől olyan lesz, mint egy női kebel, mely  csak
    részben  domború,  részben   pedig   inverz.   (Perverz.)   A   fémkúp
    természetesen a pólusvashoz  van  rögzítve,  nem  érintkezik  a  mozgó
    rendszerrel. Mélyhangszóróból kettő van, membrán-átmérőjük  170mm.  Az
    állódoboz  csúcsa  950  milliméternyire  van  a  földtől  -   Zeüszre!
    olümposzi magasság.
        Ha már a görög mitológiához folyamodtunk,  az  Olymp  születésének
    folyamatát valahogy úgy képzeljük el, hogy  a  főisten  megteremtette,
    Apollón szépséget adott neki, és akkor jött Pallasz  Athéné,  a  tudás
    istenasszonya, és úgy összebonyolította a  keresztváltót,  ahogy  csak
    tudta. Az Olymp hangsugárzó gyakorlatilag négyutas; nemcsak az evilági
    650Hz-en és a légies 4kHz-en van keresztezési pontja, hanem odalenn az
    alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, Hádész birodalmában:  150Hz-en
    is.  Magyarán:  még  a   két   mélyhangszóróját   is   eltérő   sávban
    dolgoztatják. A vágás meredeksége oktávonként "úgy általában  24dB,  a
    két mélyhangszóró között csak 6dB, de a középsávban már  30dB",  és  a
    JMlab büszkén magyarázza  a  meredek  vágás  nyilvánvaló  előnyeit.  E
    technika   nyilvánvaló   hátrányairól,    tehát    a    meggabalyított
    fázisátvitelről nem értekezik Pallasz Athéné.
        A reflexnyílást hátul vágták, átmérője 67mm, és belül egy  50mm-es
    műanyag csőben  folytatódik.  A  csatlakozók  aranyozott  rézpillérek:
    keresztirányú horonnyal és szorítócsavarral  kiképzett  banánhüvelyek.
    Összesen 6 darab van belőlük, ugyanis az  Olymp  elő  van  készítve  a
    többutas kábelezésre/erősítésre. Nem - nem úgy, ahogy  józan  paraszti
    ésszel elképzelnénk, háromutasan (egy pár csatlakozó a magas, egy  pár
    a közép, egy pár a mély), nem. Görögös ravaszsággal, hogy megtévesszék
    az ellenséget, csupán kétfelé választják a  hangregisztert,  vagyis  a
    felső csatlakozókra fut a  teljes  hangfrekvenciás  sáv,  a  középsőre
    pedig csupán a legmélyebb regiszter, a szub-basszus.
        Megkérdezhetné valaki, hogy hát akkor minek  a  harmadik,  legalsó
    pár csatlakozó. Nos, annak  az  a  szerepe,  hogy  ha  a  hangsugárzót
    normális üzemben, egyetlen kábelen (a felső  csatlakozókon  keresztül)
    járatjuk, akkor a középső,  illetve  alsó  csatlakozópárokat  át  kell
    hidalni egy-egy tömör rézrúddal;  ezekről  később  még  ejtünk  néhány
    szót. A mélyfrekvenciás jel  ilyenkor  egy  mákosbejglire  emlékeztető
    úton fut: bejön a többivel a felső  csatlakozón,  odabenn  átadják  az
    alsóra, akkor kijön, ott átpatkolják a középsőre,  megint  bemegy,  és
    máris eljutott a saját szűrőhálózatához. Ez csak egyszerű, nem?
        Az  Olymp   ára   szülőhazájában   körülbelül   10   ezer   frank.
    Magyarországon lapzártakor egy híján 150 ezer forint az ára.

    

    MÉRÉSEINK

        A két doboz hangnyomás-frekvenciajelleggörbéje  párhuzamosan  fut,
    alig-alig térnek el egymástól. Maga a görbe azonban csalódást kelt.  A
    középsávban még elmegy  (bár  ebben  a  regiszterben  is  láttunk  már
    szebbet,  például  éppen  az  Olymp  kistestvérétől,   lásd   majd   a
    tesztrovatban), a magastartomány viszont azt  játssza,  hogy  15kHz-en
    kiemel, és egy keskeny beszakadás után  újra  kiemel.  A  specifikáció
    csak a mínusz 3  decibeles  pontot  adja  meg,  és  az  tényleg  20kHz
    környékére esik, de arról nem volt szó, hogy a mínusz 3-hoz még  plusz
    5-6 is járul.
        A mélyátvitel sem éppen impresszív, még a  közeltéri  görbén  sem.
    Igaz, nem világos, hogyan  kell  ezt  a  mérést  elvégezni  egy  olyan
    hangsugárzón, amelynek hátul van a reflexnyílása. A  szabványok  erről
    nem intézkednek. Kitalálhattunk volna valamit, hogy a mérést  pontosan
    ennek a hangsugárzónak a "testére szabjuk", de akkor az eredményt  nem
    lehetne  összevetni  eddigi  és  ezutáni  méréseink  eredményével.   A
    közeltéri görbét tehát most  is  úgy  vettük  fel,  ahogy  szoktuk,  a
    mérőmikrofont  a   mélysugárzó   zóna   centrumában,   tehát   a   két
    mélyhangszóró középvonalában, az  előlaptól  12,5cm-re  helyeztük  el.
    Diagramunkon az alsó határfrekvencia  kb.  63Hz;  a  reflex-hatást  is
    figyelembe véve, az  impedanciagörbe  alapján  inkább  úgy  55Hz.  Nem
    bánnánk, ha mélyebbre menne. Mivel azonban állódobozról van szó, amely
    közvetlenül  érintkezik  a  padlóval   mint   visszaverő   felülettel,
    elképzelhető, hogy a gyakorlatban elegendő basszust szolgáltat.
        Érzékenysége mindössze 86dB. Azért mondjuk, hogy "mindössze", mert
    a gyár sokkal többet, 92,5dB-t  specifikál.  Kicsit  előreszaladunk  a
    kötetben,  és  eláruljuk,  hogy  a  tesztrovatban  Bemutatott   összes
    hangsugárzó-típus mind-mind érzéketlenebb a kelleténél,  egyes-egyedül
    éppen a JMlab család legkisebb csemetéje teljesíti, amit ígér. A  Nagy
    Testvér kevésbé szótartó. Nem értjük a dolgot.
        Az iránykarakterisztika kifejezetten szép. A 20°-os görbe teljesen
    olyan, mintha szemből vettük volna fel. A 40°-os görbe 1kHz-től kezdve
    fokozatosan vág ugyan - de  emiatt  inkább  csak  lineárisabbá  válik.
    Szemmel láthatóan javul az energia-mérlege, és a  határfrekvencia  még
    így is eléri a 20kHz-et (feltéve persze,  hogy  eltekintünk  a  17  és
    20kHz közötti beszakadástól). Ilyet mi eddig egyetlen más hangsugárzón
    sem  láttunk.  A  torzítás,  persze,  éppen  a  Tordai  Szakadékban  a
    legnagyobb (de még 1W teljesítménynél is csak 2,2%), különben végig az
    egész sávban 1% alatt marad. Amikor a  teljesítmény  eléri  a  10,2W-t
    (ennyi kell a 96dB hangnyomáshoz), a 18kHz-es torzítási  csúcs  nagyon
    magasra: 10%-ig szökik, ezenkívül megjelenik kb. 2,5kHz-en egy 2,8%-os
    tüske, de ettől eltekintve a középsáv továbbra is tiszta, nem  éri  el
    az 1%-ot. Mélyfrekvencián 80Hz a leggyengébb pont 2,5%-kal, ez  szinte
    elhanyagolható. Az impedanciagörbe gyakran 6  ohm  alatt  tartózkodik,
    egy kritikus sávban (90 és kb. 380Hz között) 4,  sőt,  egyhelyütt  3,5
    ohmig csökken - ez a hangsugárzó egész egyszerűen 4 ohmos! Tény,  hogy
    a frekvenciasáv közepén a görbe valóban meghaladja a 8 ohmos  szintet,
    és ha az Olymp-ot ennek alapján 8  ohmosnak  minősítjük,  és  eszerint
    kezeljük, érzékenysége  látszólag  3dB-vel  nagyobb  lesz,  és  jobban
    megközelíti (de még mindig nem éri el!)  a  prospektusban  specifikált
    értéket. Ez csak amolyan úri huncutság.
        A  burst-ökön  nagyon  szépen  viselkedett  az  Olymp,  a  hasznos
    jelcsomagot  csak  14,3kHz-en  követte  nyúlvány.  Ámde   a   legfelső
    tartományban (amelyről egyébként  nem  szoktunk  látleletet  venni)  a
    jelelak végig eltorzul, és ez  nyilván  a  18kHz-es  torzítással  függ
    össze. A magassugárzónak itt bizony komoly bajai vannak.

    
    
    

    Szeánsz

    

        Munkaeszközökről beszélünk. Nekünk  eddig  a  Heybrook  HB1  és  a
    Spendor BC1 volt a kenyérkereső eszközünk. Az egyik típus a hangképnek
    inkább a felső, a másik  inkább  az  alsó  regiszterében  jeleskedett.
    Valahányszor átkapcsoltunk egyikről a másikra, fellélegeztünk, annyira
    komoly hibáktól szabadultunk meg - s mindjárt hiányérzetünk is támadt,
    annyira szép erényektől estünk el. Ez a  két  hangsugárzó  kölcsönösen
    bolondot csinált egymásból (s némiképp a többiből, a tesztpéldányokból
    is).    Legszívesebben    összegyúrtuk     volna     őket     egyetlen
    hangsugárzótípussá. Azt reméltük, a JMlab Olymp éppen ezt teszi: felül
    annyira levegős és eleven lesz, mint a HB1, alul  annyira  nyugodt  és
    "humánus", mint a  BC1  -  és  mindehhez  még  további  erényekkel  is
    ékeskedik... Spekulatív okoskodás. Egy gyönyörű ifjú hölgy annakidején
    elküldte a fényképét a híres angol írónak, Bernard Shaw-nak:  "Mester,
    vegyen engem feleségül, képzelje el, gyermekeink olyan szépek lesznek,
    mint én, és olyan okosak, mint Ön!" "Ajánlata megtisztel. De  hátha  a
    gyermekeink olyan szépek lesznek, mint én, és olyan okosak, mint Ön?"
        Mi  éppen  így  jártunk,  az  első  napokban  összes   reményünket
    elhervadni láttuk. Az Olymp ridegen szólt, tolakodóan,  kellemetlenül.
    A Zebraudio előre felkészített bennünket, hogy ez  a  típus  különösen
    lassan járatódik be, kell neki legalább két hónap. Hát ez tényleg  így
    van. Első benyomásaink alapján aligha döntöttünk volna  úgy,  hogy  az
    Olymp-ot  munkaeszköznek  válasszuk.  Később  fokozatosan  lágyult   a
    hangja, de így is csak 2-3 hónap után barátkoztunk  meg  vele  igazán.
    Hangsúlyozzuk, nem pszichikai hatásról van szó, nem arról,  hogy  csak
    megszoktuk az új hangsugárzó hangját. Méréseinket is a már  bejáratott
    dobozokon végeztük,  a  görbék  a  rendszer  (többé-kevésbé)  végleges
    állapotát szemléltetik.
        Az  Olymp,  mint  már  említettük,  kettős   kábelezéssel   is   _
    használható. Tettünk néhány próbát,  de  akárhogyan  ügyeskedtünk  is,
    furcsa hangképhez jutottunk, sehogysem nyerte el a tetszésünket. Pedig
    húszféle kábelt is kipróbáltunk. Még azt is megkíséreltük, hogy a  két
    regisztert eltérő kábelfajtával hajtsuk, így ugyanis módosítani  lehet
    a hangkép egyensúlyát. De nem  és  nem.  Talán  csak  nem  ismerjük  a
    csíziót? Így is meg vagyunk győződve róla,  hogy  a  kettős  kábelezés
    korántsem  annyira  magától  értetődő  és  feltétel  nélkül  ajánlható
    technika, mint ezt a bikábelisták vélik.
        A szeánszon természetesen egyetlen  kábellel  használtuk  a  JMlab
    hangsugárzót, a felső csatlakozópárján. A két alsó posztot ilyenkor át
    kell kötni ama rövid, tömzsi sárgaréz hurkapálcákkal. Nem volna HFM  a
    HFM, ha el nem  játszogatott  volna  ezekkel  a  rézrudakkal.  Arra  a
    meghökkentő megállapításra jutottunk, hogy  az  alig  5  centi  hosszú
    rézrudak teljesértékű kábel gyanánt működnek,  ugyanannyira  rányomják
    bélyegüket  a  hangképre,  mint  a  tényleges  hangszóróvezeték  maga.
    Számottevő különbséget lehet előidézni aszerint, hogy a rézrudakat

        1. milyen típusú kábelre cseréljük,
        2. milyen vastag kábelre cseréljük és azt
        3. milyen irányba fordítjuk.

        Úgy bizony, ezeken a pótlólagos  szakaszokon  a  kábel  ugyanolyan
    irányhatást mutat,  mint  bárhol  másutt  a  hangfrekvenciás  láncban.
    Legszívesebben újítást nyújtanánk be Mösziő JM-hez, hogy  a  rézrudain
    jelölje be a helyes irányt - s még inkább,  hogy  sürgősen  szüntessen
    meg a JMlab hangdobozokon minden fölösleges csatlakozási pontot,  mint
    nyilvánvaló hibaforrást.
        A HB1 a Linn Index lábazaton állt, egész közel a  falhoz,  a  nagy
    doboz előrébb, úgy 60-70 centire a  hátsó  faltól.  A  Spendorral  már
    jóval nehezebb volt összehozni a JMlab hangdobozt, hogy jól is érezzék
    magukat, és mégse fedjék egymást.

    1. OLYMP - HEYBROOK HB1

        Olymp. Más világ. Kiegyenlített magasak  és  mélyek.  Trini  Lopez
    príma, Carmen most klasszis, teljes egyensúlyt érzek,  semmiben  sincs
    hiányom. Jó hallgatni. A dél-amerikai zene  megnyugtatóan,  kellemesen
    szól. A dzsesszfelvételen most először hallom, hogy  a  basszusnak  is
    van tere. A dinamika legalább olyan jó, mint a HB1-en, és itt még  azt
    is hallom, hogy a dobok külön-külön hangolva  vannak.  A  feszítőhúrok
    rezegnek.  Meglepő  hangzásbeli  különbségeket  tud  kimutatni.  Nincs
    verseny  a  két  hangsugárzó   között,   semelyik   zenén,   semmilyen
    szempontból. * Egyensúly. A  hangszereknek  testük,  tartásuk  van,  a
    mélyek nem dohognak.  Minden  sokkal  lejjebb  szól,  az  erőteljesebb
    mélyhangok jóvoltából. * Mélyben nincs és nem  is  lehet  verseny,  de
    középtől  felfelé  kezdetben  nem  volt  egyértelmű  a  dolog.   Előbb
    hiányoltam egy kis élénkséget, de hamar rájöttem,  hogy  a  nyugodtság
    itt tisztasággal  párosul.  Szimpatikus.  Semmilyen  téren  nem  érzem
    hátrányát. A tere, a levegője megvan, az (archív) zongora még  monóban
    is jobb. A dzsessz szaxofonja sokkal igazibb. Meghitt, kellemes  hang.
    *  Popzenén  sokkal  több  basszus.  Melegebb,  oldottabb.   A   felső
    prezenszben picit zárt (talán csak  a  HB1  után?),  de  nagyvonalúbb,
    testesebb. A  basszus  nem  annyira  sok,  mint  inkább  mély.  A  tér
    kiterjedt, de nem eléggé  áttetsző.  A  legmagasa  nem  annyira  szép.
    Operán elegendően eleven, elegendően mélytónusú, de  a  legteteje  nem
    annyira finom. Durva hibája nincs, bármit meg tud szólaltatni  -  nagy
    előny. A dél-amerikai zenén a mélydob klasszissal jobb, puhább  (pedig
    ez nem éppen egy puha hangszóró), a magashangok is tovább mennek, csak
    talán nem elég  színezetlenek.  Kiegyenlített,  széles  sávú.  Nagyobb
    nyüzsgés a színpadon. A zongora tömör,  kicsit  mélyebb  tónusú,  mint
    amilyennek  én  szeretem.  Dzsesszen  szélesebb  sáv,  a  zongora  itt
    összehasonlíthatatlanul jobb, a bőgő természetesebb és sokkal mélyebb,
    Paul Desmond a valóságnak megfelelően altszaxofonon játszik. A hangkép
    enyhén torzabb, fojtottabb, a cintányér  másmilyen  (nem  tudom,  hogy
    jobb-e), a dobpergést talán jobbnak  érzem  itt.  Mindenesetre,  ez  a
    hangdoboz bármiféle energiát lesugároz, semmitől nem jön zavarba.
        Heybrook. A popzene rendesen szól, de csodálom, hogy eddig (t.  i.
    a Bemutatjuk rovat tesztjein -  lásd  ott.  A  Szerk.)  annyira  jónak
    találtuk. Operán nem megy annyira magasra, mélyre pláne  nem.  Kiürül.
    Az Andokon változatlanul nagyon szép. A Brubeck-felvétel jól szól, ezt
    a basszusemelést a HB1 számára találták ki. * Önmagában jól szól, de a
    basszusszegénysége miatt soványka, és erősen magasba húz. A magasak és
    mélyek aránya  felborul.  A  hangszereknek  nincs  testük.  A  magasak
    szépek, de vérszegények. Általában erős hiányérzetet  kelt,  kivéve  a
    dzsesszen. * A Heybrook izgágasága nem akkora erény, hogy  kárpótoljon
    a basszusért. A vonósok és  fúvósok  torzak.  Zavar  ez  az  élénkség.
    Nincsenek egy kategóriában. * Nyílt, jelen  van.  Az  a  bizonyos  két
    oktáv (az alaphangok teteje plusz ami fölötte van) most is gyönyörű. A
    hangkép nyilvánvalóan felfelé húz, a basszushiányt nem pótolja, hogy a
    dobozt rátoltuk a falra. Az énekes kicsit rekedtes.  Azonnal  kiderül,
    hogy könnyebb fajsúlyú, nincs tartása, nincs teste, most  kifejezetten
    vékonynak hat.  A  felső-középső  sáv  levegője  érezhetően  tisztább,
    problémátlanabb.   Önmagában   jól   szól,   sokkal   nyitottabb,   de
    vérszegényebb. A tétel vége felé már fáraszt - pedig  ez  még  csak  a
    nyitány...  Az  Andok-zenén  eddig  verhetetlen  volt,   itt   azonban
    vékonyka. A csörgő tiszta, jó  értelemben  száraz,  a  dob  kevés.  Az
    archív zongora csengőbb, levegősebb - igazibb, de nincs meg a tartása.
    A dzsesszkvartett zongorája viszont elvész, a bőgő üt, a  basszus  nem
    leng, leválik  a  hangképről,  a  cintányér  jó,  a  szaxofon  tenorba
    csúszik, a dobpergés tetszik, de a lábdob kínlódik, kiürül.

    1. OLYMP - SPENDOR BC1

        Olymp. A Spendorhoz képest van rajta egy leheletnyi gríz. Az opera
    nem döng, nagyon tetszik. Az Andok-zenén egyenletesebb a basszus,  nem
    üt, nem rogyadozik. Az archív zongora gyöngébb. Brubeck  színes,  jobb
    magasak, mélyebb mélyek, a közepe nem igazán szép. * Talán ez a  jobb,
    de  a  mélyeivel  nem  vagyok  megelégedve,  ezek  kemények,   kevésbé
    tetszenek. Viszont élénk, lendületes, magával ragad,  magasban  tovább
    megy. A dob nem az  igazi,  hifis  dobhang,  de  élénk,  izgalmas,  jó
    hallgatni. *  Dinamikus,  nyílt,  tömör,  precízebb,  magasban-mélyben
    jobb. A mélyei különösen tetszenek. Ami a legvonzóbb  benne:  teljesen
    egyenletes,  minden  sávban  bírja  a  terhelést.  *  Popzenén  sokkal
    színesebb  és  gyorsabb,  egészségesebb.  A  bőgő   lemegy   a   szoba
    rezonanciapontja (60Hz) alá,  a  basszus  kevesebb,  viszont  mélyebb.
    Kiegyenlített, picit  színezett  hangkép.  A  tranziensei  feltétlenül
    jobbak. Operán kissé színezett, de eleven,  és  sehol  sem  tolakszik.
    Betölti a teret, nem csúszik  előre,  sem  túl  hátra  (bár  én  picit
    hátrábbra tolnám).  Dzsesszen  élénk,  izgalmas,  lüktető.  A  basszus
    valamivel kevesebb, az energiája viszont  nagyobb,  a  széket  rengeti
    meg, nem a fültövemet. Csak  a  szaxofon  nem  annyira  szép,  mint  a
    Spendoron, de az sem rossz. Viszont itt a 4 zenész méretei  arányosak.
    A tranziensek fölényesen gyorsabbak. A  cintányér  egészen  kitűnő,  a
    dobnak pedig ezer színe van - önmagában is egész  zenekar.  Egy  zenei
    észrevétel: a dzsesszjáték "kisformái", a fel- és lemenetek  most  jól
    elkülönülnek, nem folynak egybe.
        Spendor. Kíváncsi  voltam,  csalnak-e  az  emlékeim  (nagyon  szép
    emlékeket őrzök a Spendorról). Popzenén egész jó, szép, kiegyenlített,
    nem érzem, hogy kiemelne. Operán finom magasak, furcsa mélyek,  valami
    erőlködik, ami nem az igazi. Keveslem az igazi magasakat és  mélyeket.
    Andok: ahol a dobot ütik, ott a hangszóró kiemel,  puffog.  A  zongora
    itt jobban szól, kevésbé zajosan. Brubeck:  nagy  teremben  püfölik  a
    dobot, néha sok is; a cintányér sem egészen magas, de jó hallgatni.  *
    Előbb tompa, kicsit visszafogott, nem eléggé élénk, a magasa nem cseng
    eléggé. A mélyei viszont szerintem nem ütnek, puhák, jobban tetszenek,
    és ez a dob hasonlít  a  valóságoshoz.  A  tere  szélesebb,  de  nincs
    mélysége. A zaj kevésbé érvényesül, mert nem  viszi  át.  Glenn  Gould
    ezen tetszett jobban. * Ahogy megszólalt: lehangolt. Többet vártam. Ez
    volt az első igényes hangsugárzó, amit ismerek  és  amit  rendszeresen
    hallgattam; "az első szerelem". Keresnem  kellett  az  erényeit,  hogy
    vajon  miért  tetszett  annyira.   Tudomásul   kell   vennem,   kicsit
    megöregedett. Még így is tetszik, de helyenként torz, például a  Trini
    Lopezen, középtől felfelé. Az Andok-zenén most is nagyon szép. * Még a
    népzenén is elfogadható, de kissé lapos,  lassú.  Túl  hangos,  és  ha
    lehalkítják,  tovább  lassul.  Hiányzik  a  bugi-vugi  faktor.  Az   a
    középbasszus-tartás, ami komolyzenén tetszetős, itt kissé érdektelenné
    teszi. A basszuskiemelése érezhetően magasabbra csúszik,  egybeesik  a
    szoba sajáthangjával. Operán jól érzi magát, ez az ő világa, de itt is
    laposabb és lassúbb. A sávszéleken nem  eléggé  tranziens.  A  vonósai
    azonban  nagyon  szépek.  És  igen  jól  hallgatható;  itt  körülbelül
    egyenértékű az Olymp-pal. A dél-amerikai zenén mindenben inkább hiány,
    mintsem többlet. A pánsípja nagyon kellemes.  Az  egész  zene  azonban
    kissé  dünnyögős,  nem  elég  élénk,  kicsit  álmos,   üres,   gyakran
    semmitmondó. A taps szép,  de  visszafogott.  A  zene  crescendói  nem
    indulnak meg. Az archív zongora teljesen ellágyul, szétesik,  leül,  a
    dinamika megsemmisül. Dzsesszen a zongora megvan, a bőgő döng, búg,  a
    szaxofon  nagyon  kellemes,  fátyolosan-alt.  A  dobos  nem   tetszik,
    hiányolom a tranzienseket, a dob puffog, a dobpergések  összeolvadnak.
    A magasak ködösek. A mélydöngés  zavaró,  túlságosan  magára  vonja  a
    figyelmet. Aránytalan. Álmosító. A Spendor ezen a zenén - számomra - a
    lehető legrosszabb oldalát mutatja.

                                      *

        Abban reménykedtünk, hogy a  JMlab  Olymp  ugyanolyan  szépen  fog
    szólni  a  felső  prezenszsávban,  mint  a  HB1,  az   emberi   hangok
    alaptartományában pedig mint a BC1 -  és  még  ezen  felül  is  erényt
    erényre halmoz. Hát... nem. Nem teljesen. Talán. Sem a Heybrookot, sem
    a Spendort nem veri meg bizonyos versenyszámokban. És még  ezen  felül
    is jócskán vannak hibái a  JMlab  hangsugárzónak.  Mindent  egybevetve
    azonban  értékesebb,  jobb  a   másik   kettőnél.   S   főleg   sokkal
    kiegyensúlyozottabb náluk. A mi céljainkra pedig  -  munkaeszköznek  -
    egész  biztosan  jobban  beválik.  Mostantól  kezdve  a  lemezjátszó-,
    CD-játszó-,  magnóteszteken  ezt   a   hangsugárzót   használjuk.   Az
    erősítő-szeánszokon úgyszintén, habár ott már figyelembe  kell  venni,
    hogy az Olymp 4 ohmos, tehát gondot okozhat olyan erősítőknek, amelyek
    önmagukban és bizonyos hangdobozokon esetleg  jól  szólnának,  de  nem
    szeretik a 4 ohmot és a bonyolult keresztváltót. (Ebből a  szempontból
    a Spendor is nehéz fiú.)
        A  hangdoboz-teszteken  az  Olympot  természetesen  nem  tekintjük
    referenciának.  Továbbra  is  azon  leszünk,   hogy   árkategóriánként
    megtaláljuk a kellő etalont, amely minden szempontból (tehát a vásárló
    szemszögéből is) viszonyítási alap gyanánt szolgálhat. Jelen  kötetünk
    tesztrovatában, a hangsugárzó-szeánszon tehát még mindig a HB1 lesz az
    etalon.


    II. Vissza a múltba!

    Audio Innovations Series 500 erősítő


        Rousseau azt tanította, hogy a civilizáció megrontja az Embert, és
    ha vissza akarjuk állítani az igazi erkölcsiséget, akkor faképnél kell
    hagynunk a bűnös várost, vissza kell térnünk a  Természethez,  melynek
    kebelén boldogan élhetünk valami istenhátamögötti tanyán,  élvezvén  a
    víz-, gáz- és elektromos hálózat,  nemkülönben  a  csatornázás  teljes
    hiányát. Tanai mélyen beivódtak a művelt ember  lelkébe,  a  minap  is
    egyik  ismert  színművésznőnk,  amikor  megkérdezték,  melyik   korban
    szeretett volna élni, azt nyilatkozta, hogy ő bizony a  reneszánszban.
    Feltehetőleg úgy képzeli a  dolgot,  hogy  a  kellő  időben  születvén
    biztosan ő lett volna Beatrix királynő kedvenc udvarhölgye  -  ha  nem
    éppen Beatrix maga. Ismervén a XV. században dúló  közállapotokat,  mi
    el tudunk képzelni más lehetőségeket is (putri,  jobbágykunyhó  stb.).
    Mosdania így sem, úgy sem kellett volna. Mi inkább Karinthy Frigyessel
    értünk egyet, aki egy hasonló körkérdésre, t. i.  hogy  melyik  korban
    szeretne élni, ezt válaszolta: "ebben - ha hagynának".
        Persze, ha valaki a múltba vágyik vissza, akkor nem feltétlenül  a
    higiénia és a villanyfény elől menekül, lehet, hogy csak a lármától, a
    füsttől, a csúcsforgalomtól van russzó, és nem a feudalizmust  kívánja
    vissza, csupán a nyugalmat, a friss vizet és a szmogmentes levegőt.
        Ilyesmik jutottak az eszünkbe, olvasván az Audio by  Design-nak  a
    Hifi Magazin számára megfogalmazott nyilatkozatát:
        "A  céget   Peter   Quortrup   alapította,   1985-ben,   Dániában:
    bolthálózatot épített ki, hogy értékes angol,  amerikai,  japán  hifit
    árusítson. Quortrup azonban elégedetlen  volt  ezekkel  a  specialista
    produktumokkal, különösen az erősítőkkel, amelyek nem  voltak  képesek
    elérni számos, az ötvenes-hatvanas években épített brit csöves erősítő
    színvonalát. Drágák voltak, és mégis szegényesen szóltak."
        "Angliában még mindig akadnak vállalatok, amelyek  rendelkeznek  a
    kellő  gépekkel,  technológiával  és  gyakorlattal  is,   hogy   olyan
    jóminőségű transzformátort gyártsanak, amely  30  évvel  ezelőtt  volt
    használatban.   S   minthogy   az   erősítők   súlyának   jórészét   a
    transzformátorok súlya teszi ki, célszerű volt  a  készülékeket  eleve
    Angliában  gyártani.  Az  Audio  Innovations  márkanéven  forgalmazott
    erősítők  világszerte  piacra  találtak,  különösen  sokat  adtunk  el
    Japánban, Koreában, Németországban,  Hollandiában  és  Olaszországban.
    Választékunk felöleli a világ legolcsóbb ,all valve’ (teljes mértékben
    csöves) erősítőit, illetve most már olyan erősítőket is,  amelyeket  a
    harmincas évek csöves technológiájával építettek."
        "A cég nemrég új gyártelepre költözött, alkalmazottainak száma 34.
    Az Audio by Design a  rendszertervezés  híve,  megválogatja  azokat  a
    készülékeket, amelyekkel az erősítőit kombinálja. Ilyenek a brit  Voyd
    lemezjátszók, a japán Audio Note hangszedők és kábelek, valamint az új
    Audio Note hangsugárzók, amelyek Angliában készülnek."
        "A  Compact   Disc   megjelenése,   1983-ban,   felélesztette   az
    érdeklődést az  otthoni  zenehallgatás  iránt.  Bár  ez  jól  jött  az
    iparnak, sokan úgy érzik, hogy a közönséget félrevezették az új médium
    születését kísérő propaganda-handabandával, és hogy a CD  praktikusabb
    ugyan a fekete lemeznél, de  nem  éri  el  annak  precizitását,  és  a
    hallgatása nem okoz annyi élvezetet."
        "Quortrup szerint mióta a nagy kommersz cégek vették át az uralmat
    a  hifi-piacon,  az  igazi  műszaki  fejlődés  leállt,   mindennek   a
    profitszerzés  lett  a  rugója,  nem  pedig  az   a   törekvés,   hogy
    tökéletesítsük tudásunkat ebben a komplex témakörben."


    Audio Innovations

        Az  Audio  by  Design  mindenekelőtt  egy  elő-  és  egy  végfokot
    tervezett (Series 800 - a "széria" kifejezés  e  cég  szóhasználatában
    nyilvánvalóan  a  "típus"  szinonímája),  majd  megépítette  a  300-as
    modellt,  "a  legolcsóbb  csöves  gépet  a  piacon",  amelynek  később
    kihozták két erőteljesebb változatát, a  400-ast  és  az  500-ast.  Az
    1000-es ismét elő- és végerősítő.
        Ezek a gépek viszonylag olcsók - a hangsúly a viszonylagon van. Az
    Audio Innovations legújabb, Audio Amplifier szériájáért, a 7  és  fél,
    15, 20, 50 wattos Első, Második, Harmadik és Negyedik Audio Erősítőért
    viszont már High End árat kérnek.  (Ezek  mind  monoblokkok,  csak  az
    Elsőnek van sztereó változata is.) Az árat és a minőséget a Nova és  a
    Supernova tetőzi be, ezek egyaránt 100  wattot  szolgáltatnak,  de  az
    egyiket 4, a másikat 6 sasszira építették.
        Ezek a gépek mind tiszta A-osztályúak, és nem tartalmaznak  átfogó
    visszacsatolást; a Harmadiktól felfelé már helyi visszacsatolást  sem.
    Az áramköröket kézzel  huzalozták  (nincs  többé  nyomtatott  panel!),
    magától értetődően a transzformátorokat is kézzel tekercselték, a  jel
    útjába eső kapacitások is mind kézzel  tekercselt  papírkondenzátorok,
    azonkívül "az  elektrolit  kondenzátorok  helyén  Photoflash  típusúak
    állnak, mert ezeknek sokkal rövidebb a feléledési  idejük".  Az  Audio
    Innovations filozófiájának három alappillére van: a tisztán A-osztályú
    üzemmód  (amit  nem  szabad  összetéveszteni  az  AB-osztályúval),   a
    visszacsatolás tökéletes hiánya és végül (végcsőnek) a közvetlenfűtésű
    trióda.
        Sajnos, a mi árkategóriánkban nem futja ekkora  nyalánkságokra.  A
    Series  500  nem  tisztán  A-osztályban  üzemel,  visszacsatolást   is
    tartalmaz,  a  végcsövei  pedig  EL34-ek,  tehát  csak  sugártetródák.
    Erősítőnk ára Angliában kb.  900  font,  Magyarországon  160-180  ezer
    forint.


    Series 500

        Ha már csövek,  s  ha  már  világítanak,  miért  ne  lehetne  őket
    közszemlére tenni? (A LED-eknél biztosan tetszetősebbek.) Az Audio  by
    Design  sajátos   "dizájn"-nal   lepte   meg   a   közönséget:   a   4
    teljesítmény-cső és az 5 kisjelű cső csupaszon  meredezik  a  készülék
    közepén. Szebbnek feltétlenül  szebb,  olcsóbbnak  is  olcsóbb  (nincs
    szükség védőbúrára), továbbá veszélyesnek is  veszélyesebb,  egyrészt,
    mert a csövek forróak, másrészt,  mert  hatalmas  egyenfeszültség  fut
    bennük; lidérces álmunkban se jöjjön  elő,  hogy  valaki  egy  óvatlan
    mozdulattal  eltör  egy  csőbúrát,   és   hozzáér   a   párszáz   volt
    egyenfeszültségű anódhoz. Az illetőnek egy életre elmenne  a  kedve  a
    csöves technikától - szó szerint. Sólymos Antal, mint a rend törvényes
    őre,  kurtábban  fogalmaz:  "ez  a  ,dizájn’  a  legelemibb  élet-  és
    vagyonbiztonsági követelményeknek sem  felel  meg".  De  ne  riogassuk
    fölöslegesen az Olvasót (és sajátmagunkat). Tagadhatatlan, s persze  a
    prospektus is  hivatkozik  rá,  hogy  az  Audio  Innovations  erősítők
    egyszerre szólnak a fülnek és a szemnek.
        Erősítőnk   2x25   wattos,    és    mint    csöves    konstrukció,
    kimenőtranszformátorok útján illeszkedik a  4,  8,  illetve  16  ohmos
    hangsugárzókhoz.  Megvan  rajta   minden   lényeges   be-és   kimenet,
    feliratokat viszont nem  találunk  rajta,  pontosabban  azokat  nem  a
    fémdoboz hordozza, hanem egy pótlólagos, a  csövek  miatt  félkörívben
    kivágott plexilap. A  feliratok  egyébként  nem  is  igen  hiányoznak,
    hiszen  csak  nagyon  kevés  kezelőszerv  van  ezen  a   "minimalista"
    készüléken.
        A karcsú  "előlap"  összesen  5  darab,  egyforma  gombot  hordoz:
    ki-bekapcsoló,   hangerőszabályzó,   balansz-szabályzó,   monitorgomb,
    bemeneti választókapcsoló. A  ki-  és  bemenetek  a  készülék  oldalán
    húzódnak, ezek mind RCA-csatlakozók. A fono-bemenet hüvelye  aranyozva
    van. A nagyszintű bemenetek közül a CD-bemenet hüvelye úgyszintén. (Ez
    azonban  végzetes  félreértések  forrása  lehet  -  lásd   majd   róla
    kommentárunkat a szeánsznál.)
        A fono-bemenet mellett  földelőcsavar.  A  hangsugárzó-csatlakozók
    csavaros-szorítós hüvelyek, a nulla pontok  feketék,  a  4-8-16  ohmos
    kivezetések piros színűek.
        A hálózati csatlakozó bontható. Bekapcsoláskor  természetesen  nem
    gyullad ki külön jelzőfény, hiszen a csövek  majd  úgyis  világítanak.
    Szó ami szó, tényleg nagyon szép ez az erősítő.


    Felépítése

        Az angliai audiofil cégek nem  szívesen  adnak  komplett  kezelési
    útmutatót, pláne szervizkönyvet, hát még blokkdiagramot  (lásd  eddigi
    tapasztalatainkat a különféle márkás brit modellekkel).  Hasonlóképpen
    jártunk az Audio Innovations-szel is, a teszt idején nem volt róla más
    a kezünkben,  mint  egyetlen  papírlap  a  legszükségesebb  adatokkal.
    Közvetlenül lapzárta előtt mégis megérkezett a londoni cégtől  ha  nem
    is a kézikönyv,  de  legalább  az  erősítő  kapcsolási  rajza.  Nagyon
    megörültünk neki, mert szerettük volna Olvasóinknak röviden  bemutatni
    a Series 500 felépítését -  meg  hát  bennünket  is  érdekelt,  milyen
    szempontokat követtek a tervezők. Nos,  erősítőnk  egyszerű  készülék,
    mindenben a hagyományos  elveket  követi.  A  rajzot  nem  közölhetjük
    (gondoljuk,  ezt  meg  lehet  érteni),  de   nagy   vonalakban   azért
    leírhatjuk.
        A fono rész két triódával kialakított egység. A két trióda (ECC83,
    kettős trióda)  erősítése  teljesen  azonosan  van  beállítva,  a  két
    áramkör egyforma. Kettőjük között helyezkedik el a passzív  korrekciós
    hálózat. A fono rész, valamint a nagyszintű bemenetek jele a  bemeneti
    választókapcsolóra  kerül.   Innét   közvetlenül   (mindenféle   soros
    elválasztó   ellenállás   nélkül)    adják    a    magnó    kimenetre.
    Monitorkapcsoló, balansz-szabályzó, hangerőszabályzó.
        A végerősítő rész feszültségerősítő fokozattal kezdődik (egy ECC83
    egyik triódájából van kialakítva), ez vezérli a fázisfordító fokozatot
    (két ECC88 trióda - a papírlap ugyan PCC88-ról beszél!). A  vezérlőjel
    az egyik triódára kerül, annak kimenete hajtja meg az egyik végerősítő
    csövet. Ugyanez a jel leosztva vezérli a másik trióda rácsát, az pedig
    a másik végerősítő csövet.
        Az EL34  csövek  tisztán  A-osztályban,  ultralineár  kapcsolásban
    működnek,   a   két   csövön   átfolyó   katódáram   kb.   115mA.    A
    kimenőtranszformátor szekunderköri leágazásai  a  szokásos  4,  8,  16
    ohmosak.  A  16  ohmos  kimenetről  csekély  negatív   visszacsatolást
    alkalmaztak a  végerősítő  rész  első,  feszültségerősítő  fokozatának
    katódjához.
        A  hálózati  tápegység  nem   bonyolult.   A   végerősítő   csövek
    anódfeszültsége  +370V.  Graetz   egyenirányító   híddal,   2x220µF-os
    szűréssel  oldották  meg.  Erről   a   feszültségről   több   szűrőtag
    közbeiktatásával  összesen  4-féle  tápfeszültséget   állítanak   elő.
    Természetesen   a   fono   előerősítő   kapja   a   legjobban    szűrt
    tápfeszültséget. Az egy csatornához tartozó végerősítő és fázisfordító
    cső   külön   egy-egy    tekercsről    kapja    a    fűtőfeszültséget.
    Egyenfeszültségről  fűtik  a  fono   erősítő   és   a   már   említett
    feszültségerősítő rész  triódáit,  erről  külön  tekercs  és  szűrőtag
    gondoskodik.
        Ama  papírlap  még  elmondja,  hogy  a   párbaválogatott   EL34-ek
    "önbeállító  áramkörrel  rendelkeznek,  nem  igényelnek   beállítást",
    gyanítjuk, hogy ez az  előfeszültség  beállítására  vonatkozik,  dehát
    A-osztályú erősítőn ez nem nagy kunszt. A csövek várható  élettartamát
    4000 órában jelölik meg, de csak 3 hónap  garanciát  vállalnak  rájuk,
    magára az erősítőre pedig 1 évet. Szétszedtük az erősítőt, belül három
    darab nyomtatott áramköri lapot találtunk, az egyiken a fono  erősítő,
    a  másikon  a  feszültségerősítő  rész,  a  harmadikon  a  végerősítő,
    valamint a kisjelű  fokozatok  önálló  tápfeszültség-ellátó  áramkörei
    kaptak  helyet.  A  csőfoglalatokról  és  a  kezelőszervekről   egyedi
    huzalozás vezet a nyomtatott panelekig. A  készülék  belső  felépítése
    tisztességes, rendezett.
        Hangsúlyozzuk, hogy  ebben  a  gépben  nincs  semmi  "furfang".  A
    tervezők   úgyszólván   a   tankönyvekben   fellelhető   legegyszerűbb
    megoldásokat választották.

    


    MÉRÉSEINKHEZ

        Bevezetőül annyit, hogy a  Merlin  Audio  jóelőre  figyelmeztetett
    bennünket: ezt a gépet nem a szokványos paraméterek alapján tervezték,
    a mérési eredményei kifejezetten rosszak!
        Az Audio by Design nem valami  alapos  specifikációval  bocsátotta
    útjára az 500-as modellt, több esetben nincs is mivel  összevetnünk  a
    mérés eredményét. Azazhogy mellékeltek ugyan egy  adatlapot,  és  azon
    adatok is olvashatók, csak nehéz őket a hagyományos módon  értelmezni.
    Hadd     ragadjunk      ki      csak      egyetlen      példát.      A
    teljesítmény-frekvenciatartományt (80Hz-15kHz)  0,15%  torzításig,  1W
    kimenőteljesítményig adják meg. Csakhogy ezt a  jellemzőt  a  névleges
    kimenőteljesítmény feléhez illik rendelni,  nem  pedig  annak  1/25-öd
    részéhez.   Igazság   szerint   ezt   a   jellemzőt   nem   is    mint
    teljesítmény-sávszélességet definiálják, hanem  a  "teljes  harmonikus
    torzításhoz" párosítják a fent megadott értékeket.
        Így aztán gyakran teljesen magunkra voltunk utalva.  Természetesen
    mindenben a megszokott mérési  gyakorlatunk  szerint  jártunk  el,  az
    eredményt össze lehet vetni az eddigiekkel. (Zárójelben még annyit:  a
    rend kedvéért az amerikai  Audio-ban  is  utánanéztünk  az  500-asnak.
    Mindössze annyit tudtunk meg róla, hogy 2x25 wattos, 17 kilós és  1795
    dolláros. (Ezzel sem voltunk kisegítve.)
        A bemeneti feszültségek/impedanciák  teljesen  rendben  vannak,  a
    fono bemenet kicsivel érzékenyebb a szokásosnál.
        A  maximális  bemeneti   feszültséget   1%   teljes   harmonikusra
    határoztuk meg. Mivel torzítást  egyébként  nem  specifikálnak,  mi  a
    későbbiekben is ezt a torzítás-értéket (tehát az 1%-ot) vettük alapul;
    mellesleg  a  DIN  45  500  is  éppen  ennyit  enged  meg  a  komplett
    erősítőknek. Visszatérve a  maximális  bemeneti  feszültségre:  csöves
    erősítőről  lévén  szó,  mi  többet  vártunk  volna,  de  itt  a  RIAA
    korrekciót nem negatív visszacsatolásban,  frekvenciafüggő  hálózattal
    állították be, hanem passzív korrekcióval,  és  ilyenkor  a  maximális
    bemeneti feszültség még a csöves erősítőkön is csak átlagos tud lenni.
    Az általunk mért 86mV a gyakorlatban bőségesen elegendő. A  nagyszintű
    bemeneteken az erősítő túlteljesíti a specifikációt.
        A jellemző kimeneti teljesítmény, amelyhez megintcsak az 1% teljes
    harmonikus torzítást rendeltük, picivel kisebb a 2x25 wattnál. (Lehet,
    hogy a 25W-ot nagyobb torzításhoz  rendelik,  csak  ezt  nem  kötik  a
    kuncsaft orrára?) A zenei kimeneti teljesítmény épp hogy meghaladja  a
    2x25W-t.
        A  névleges   teljesítményen   mérhető   torzítás   a   nagyszintű
    bemenetekről  is  valamivel  1%  fölött  van,  fono  bemenetről  pedig
    igencsak magas. Feltehetőleg ez  az  ára,  ha  nincs  vagy  csekély  a
    visszacsatolás. A  kimeneti  feszültség  instabilitásának  mértéke  is
    ezzel korrelál.
        A nagyszintű bemenetről kapott frekvenciajelleggörbe a sáv mindkét
    szélén (20Hz-en  és  20kHz-en  egyaránt)  1,6dB-t  esik.  A  hangszedő
    bemenet átvitele pedig a szó szoros  értelmében  görbe,  20  és  250Hz
    között nagyot emel, 20kHz-en 3dB-t esik.  Mint  említettük,  a  Merlin
    Audio  előre  figyelmeztetett  bennünket,  hogy  az  500-as  modell  a
    laboratóriumokban sohasem jeleskedik, ennél azonban minden körülmények
    között jobbat vártunk - a  specifikáció  ±0,1dB  eltérést  ad  meg!  A
    frekvenciaátvitel ismeretében nem lep meg bennünket a viszonylag  nagy
    fázisszögeltérés a sávszéleken.
        Az áthallási csillapítás finoman fogalmazva is szerény.  Az  egyes
    bemenetek közötti áthallás  kifejezetten  magas.  A  balansz-szabályzó
    tartománya elegendő.
        A teljesítmény-frekvenciatartományt 2x12,5W-nál és 1%  torzításnál
    határoztuk meg. Mi tagadás,  szélesebb  sávban  reménykedtünk  -  noha
    ismeretes,     hogy     a     csöves     erősítők      elmaradhatatlan
    kimenő-transzformátora   erősen   limitálja   a   sávszélességet.   Az
    intermodulációs torzítás  a  névleges  kimeneti  teljesítményen  1,4%,
    tehát meghaladja az 1%ot. A DIN szabvány itt 3%-ot  enged  meg  -  más
    kérdés, hogy a félvezetős eszközök  hozzászoktattak  bennünket  a  sok
    nullához a tizedesvessző után.
        Eljutottunk  a  kimeneti  teljesítmény   függvényében   jelentkező
    torzításokig. Itt végre megemberelte magát a gép,  kis  teljesítményen
    valóban  nagyon  alacsony  torzítás-értékeket  mértünk,  holott  -  ne
    feledjük! - csöves erősítőről van  szó,  amelyben  viszonylag  csekély
    negatív visszacsatolást alkalmaztak.  Arra  azonban  nagyon  ügyeltek,
    hogy  legalább  kis  kivezérlésen  alacsony  maradjon   a   harmonikus
    torzítás, és  csak  fél  teljesítmény  fölött  kezdjen  emelkedni.  (A
    névleges teljesítményen: 1,2%.)
        A zajok elfogadhatóak, a csöves kategóriában kifejezetten jók.
        A négyszögjel-átvitel rendkívül gyönge, a 10kHz-es jel már  durván
    lekerekedik, és ha a kimenetet kapacitás is terheli, a  válaszjel  már
    inkább emlékeztet szinuszra, mintsem négyszögre.
        A különbségi torzítás lineáris bemenetről viszonylag alacsony,  de
    fono  bemenetről  200Hz-en  3%-ig  szökik.  Viszont  egészen  20kHz-ig
    rendkívül alacsony. Ennek is lehet jelentősége.
        A magnó kimenetek feszültsége megfelelő, de az impedanciájuk  igen
    magas, túlságosan terheli őket a korszerű magnók vonal bemenetének kb.
    47 kohmja. De ne legyünk igazságtalanok, csöves erősítőtől nem is igen
    várhatunk  el  alacsony  kimenő  impedanciát  az  ilyen   rendeltetésű
    csatlakozókon.
        És végül a kimeneti teljesítmény a komplex  terhelés  függvényében
    (7. diagram) - hát, ez sem valami csoda. Amikor a  terhelő  impedancia
    esik, a teljesítmény is jócskán csökken.
        Összefoglalva: a csöves erősítőket más mércével kell mérni, mint a
    félvezetőseket, és a  tervezők  filozófiáját  is  igazolhatja  majd  a
    hangminőség.   Vannak   azonban   olyan,   klasszikus   követelmények,
    amelyeknek mindenképpen eleget kellene tenni. Ilyen az a  követelmény,
    hogy  a  fono-előerősítő  frekvencia-átvitele  kielégítően  pontos,  a
    teljesítmény-frekvenciatartomány pedig elegendően széles legyen.

    
    
    


    Szeánsz

    

        A Merlin is figyelmeztetett bennünket, hogy az erősítőnek (vagy  a
    csöveinek) "érniük kell", hónapokig tart, amíg bejáródnak. Igaza volt,
    a Series 500-as is  csak  vagy  két  hónap  után  nyerte  el  végleges
    hangképét.  Ezen  a  szeánszon  már  a   JMlab   Olympot   használtuk.
    Viszonyítási  pont  gyanánt  egy  bevált,  bár  nem  túl  magas  rangú
    munkaeszköz szolgált, a Denon PMA-320, amelyről igen pontosan  tudjuk,
    mire képes, mégpedig  nem  csupán  önmagában,  hanem  néhány  High-End
    erősítőhöz képest is (lásd "Ég és Föld", HFM 1990/1.)
        CD. Audio Innovations. Piszok jól szól,  főleg  középtől  felfelé.
    Finom, csengő magasak,  jól  szétválasztja  a  hangszereket,  plusz  a
    hangokat. Az opera cseng-bong. A mélyekkel bajaim  vannak,  nem  tudom
    mi, de nem stimmel. Az Andok levegője tiszta. A  zongora,  a  vonóskar
    nagyon szépen zenél, jó hallgatni. A dzsesszkvartetten már  kibukik  a
    hibája: az egészen mély hangokat összemossa, eltünteti.  A  dob  és  a
    lábdob  összekeveredik.  *  Nem  értek  egyet.  Főleg  térben  van   a
    különbség: a Denoné sokkal nagyobb. Ennek sem a magasai, sem a  mélyei
    nem visznek át annyit, nagy  hangerőn  a  magasa  torzít,  a  hegedűje
    csúnya.  Szegényesebb  hangzás.  Csak  a  középtartománya  tetszik.  *
    Levegős, könnyed, lendületes hangkép, de sokkal kevesebb a  mélye.  Az
    előnyeit nem mindig érzem. Nem egy ARC! Lehet, hogy csöves - de nem  a
    legjobbak közül. A Brubeck-felvételen kifejezetten vérszegény. A kettő
    között nem tudnék nyugodt lélekkel dönteni. Az értékük közel azonos. *
    Puhább, lágyabb, zeneibb az eddigi hangképeknél. Arányosabb  szólamok,
    kevesebb színeződés, a  magasak  mégis  tisztábbak,  jobbak.  Teljesen
    összefüggő tér,  a  hangszerek  több  síkba  tagozódnak.  A  lendülete
    kisebb, mint szeretném. Popzenére egy kicsit keményebb hang  való,  de
    így is hallgatható. Operán  lágyabb,  oldottabb,  tágasabb,  a  termen
    kívülről  szól,  mindenesetre  nagyobb  rálátással  a  színpadra.  Nem
    feltétel nélkül, de ez  a  jobb.  A  magasátvitele  tágabb,  csak  nem
    pregnáns. Kevesebbet vesz el a zenéből, mint amennyit a  másik  rátesz
    Felvonásokon keresztül biztosan sokkal hallgathatóbb.  A  dél-amerikai
    hegység csúcsán a levegő enyhén ködös. A pánsíp gyönyörű. Kissé le van
    kerekítve  a  zene,  nem  annyira  a  frekvencia-,   mint   inkább   a
    dinamikaátvitelében. A hangzás "légiesen szép". Van  benne  valami  az
    ARC tisztaságából és könnyedségéből (de amaz még férfias is volt  ezen
    kívül).   Az   igazi   nagy   energiákat   nem   tudja   lehozni.    A
    Beethoven-zongoraverseny szárnyaló, légies, hátrábbról  szól,  "aurája
    van", a szólista picit visszafogott, a  zenekar  kiterjedt,  szép,  és
    végig  hallgatható.  Feltétlenül  zeneibb.  Brubeck  kissé  lágy,   de
    arányos. A szaxofon megnyerően szép, a cintányér is,  a  dobszóló  jól
    követhető, bár a pergése lehetne egy kissé pregnánsabb. Van benne  egy
    kis eltúlzott távolságtartás,  viszont  a  4  zenész  együtt  van.  MC
    hangszedő az MM-mel szemben.
        Denon. Elég sok baja van. Nem olyan finom,  nem  választ  el,  nem
    megy magasra. Ridegebb. Nem torzít, nincs durva hibája, csak nem olyan
    szép, mint a másik. Operán, szimfonikus zenén is  ugyanezt  érzem.  Az
    Andok-zene fakóbb, de a mélyei jobbak. A dinamikája szerintem  kisebb.
    Brubeck:  sokkal  jobb  mélyek,  nagyobb  mélyenergiák,  de  matt,   a
    cinneknek nincs fényük.  *  Mélyben  és  magasban  jobb.  Kellemesebb,
    izgalmasabb. Több  finom  részlet.  Lehet,  hogy  kissé  feldúsult  és
    mesterkélt, de nekem jobban tetszik. * Már  első  hallásra:  a  közepe
    tompább, a magasa keményebb. Az elején nagyon tisztességesen  állta  a
    versenyt. A zongoraversenyen a  nagyobb  energiák  a  Denonról  jobban
    lejöttek. * Keményebb, harsányabb. Előbb izgalmasabbnak érzem, majd: a
    mélye picit kopog. Több, de nem jobb magas. Az énekesek  kissé  egymás
    hegyén-hátán.  Prezenszes.  Túlságosan  lényegretörő.  Nem  rossz,  de
    fáraszt, már a szám közepétől kezdve. Rámenős. Túlságosan azt  akarja,
    hogy odafigyeljek rá. Érdes. Az Andok csúcsain szűkebb  a  hangkép,  a
    tranziensek picivel jobbak, a jelenlét-érzet meggyőzőbb, de  az  egész
    egy kicsit nehézkes. A pánsíp nem olyan szép. A zongoraverseny egzakt,
    megfogott, kemény, rikácsoló, durva, a vonóshangok nem  tetszenek,  ez
    még nem az a minőség, hogy a  klasszikus  zenét  zavartalanul  lehetne
    hallgatni (néha behúzom a nyakam).
        LP. Audio Innovations.  Mindenütt  nagyon  szép,  finom,  főleg  a
    középhangjai. A férfi kórus picit döng.  A  dél-amerikai  zenén  szebb
    síp. Wagner kis kivezérlésen nagyon szép, mélyben  néha  zavaros;  nem
    klippelő torzítás, hanem valami más.  Kisebb  differencia,  mint  CD-n
    volt. De még mindig erre  szavazok,  hibái  ellenére  is.  *  Középtől
    felfelé nagyon szép. Az egész mélyeket összemossa.  Az  énekes  nagyon
    jól artikulál,  értem  a  szöveget.  (A  mélyeit  viszont  nem  tudnám
    lekottázni.) Szerintem a közepet hangsúlyozza, a  sávszélek  rovására,
    és ez néha jót tesz az énekeseknek; a  kísérő  hangszereknek  kevésbé.
    Több levegője van. Wagneren  a  trombiták  és  hegedűk  nagy  hangerőn
    együtt durvák. Nekem a másik jobban tetszik. * Középtől felfelé tovább
    javult. Most jobban tetszett. Sokkal könnyedebb, szárnyalóbb, tisztább
    és levegősebb - a mélyeivel azonban bajaim vannak.  A  country-basszus
    összefüggő mormolássá olvad. Ahol viszont nincsenek nagy energiák, ott
    határozottan jobban szól. * Nagyon  nagy  különbség,  lemezjátszók  és
    hangszedők különbsége, MC az MM ellenében.  Lágyabb,  hangszerszerűbb,
    teresebb.  Sokkal  tisztább  magasak.  Nem  torz,  végig  hallgatható.
    Artikulált.  Az  Opus3  demólemezen  a   jellegzetes   kevésmikrofonos
    helyszín, a falon kívül szól, nem itt, a szobában. A  Händel-oratórium
    is a természetes helyszínén szólal meg, szárnyal, a kóruselemeket  meg
    lehet különböztetni. Sokkal vallásosabb. A gép teljesen  eltűnik.  Itt
    nagyon  nagy  a  differencia.  Wagner  nagyon  kulturált,   elegendően
    érdekes, mégsem tolakszik. A vonóshang lágy, a fúvós teres és sokféle,
    a basszus enyhén lefullad. Zenei.
        Denon. Szép, kiegyenlített hang, semmi  hiba.  Messiás:  idegesít.
    Wagneren magasabbra megy, világosabb  hangzás,  de  a  fúvósok  mégsem
    olyan szépek.  Nagyobb  energiák,  ezért  egy-egy  pillanatban  (rövid
    időre) ez  az  erősítő  a  jobb.  *  Egyenletesebb  átvitel,  finomabb
    részletek, szebb felhangok (faütők), a  lábdob  is  jobban  kijön.  Az
    oratóriumon a szöveget nem lehet  jól  érteni,  és  itt  nem  tetszik.
    Wagneren viszont annál jobb, a fúvósok  és  a  vonósok  együtt  jobban
    bírják a nagy hangerőt. * Stabil,  masszív  mélyek.  Sajnos,  a  fúvós
    fedett, a csinnek tompák  -  de  nincs  klasszis  különbség.  A  Denon
    olcsóbb - és jobb vétel. * Popzenén túl öblös, piszkos, döngő. A  régi
    idők zenéje. Durva és  zavaros.  Nem  tetszik.  A  magasai  szűkek,  a
    hangzás nem szárnyal prezenszes. Gyöngébb. Leül. Nem elég érdekes. Nem
    elég szép. A Messiás kórusa  túl  közeli,  ezt  nem  így  vették  fel,
    mindenki egymás  hegyén-hátán  tolong.  A  középtartomány  egysíkú,  a
    szólamok nem válnak  szét.  A  lemeztorzítások  jobban  érvényesülnek.
    Hamarabb elvesztem a kontaktust a zenével.  Wagner  eleven,  tolakodó,
    túl közeli. Durvább. A hangszerek össze-vissza tolonganak.  Présel.  A
    basszus-beütés jobb, de ez minden. Fárasztó.

                                      *

        Az Audio Innovations Series 500 döbbenetes  kihívás  a  klasszikus
    méréstechnika számára: bármely  "szaktekintély",  ha  meglátná  e  gép
    mérési adatait, kétségbe vonná, hogy ez az erősítő egyáltalán alkalmas
    volna hifi-zenehallgatásra.
        És ez az erősítő mégis nagyon szépen szól.  Egész  pontosan  erről
    van szó: hogy szépen szól, sokkal  szebben,  mint  a  nála  fölényesen
    korrektebb és egyébként  nem  is  rossz  hangú  tranzisztoros  masina.
    Azonkívül sokkal hallgathatóbb is, nem fárad ki tőle  az  ember  olyan
    hamar. A középső regisztere különösen tiszta,  részletező,  zenei.  Ha
    ennek alapján ítélünk, kétségbe kell vonnunk a szokványos  paraméterek
    létjogosultságát. Ezt a transzparenciát nem  lehet  pusztán  csalással
    előidézni. Ha lehetne, már mások is előidézték  volna,  tranzisztorral
    is, IC-vel is.
        Vannak azonban  olyan  műszaki  paraméterek,  amelyek  igenis  jól
    korrelálnak az auditív valósággal. És ezek a műszaki  paraméterek  azt
    állítják, hogy a Series 500-nak nincs  teljesen  rendben  a  tranziens
    átvitele a sáv két szélső  végén.  Kissé  lekerekíti,  legömbölyíti  a
    magasakat, a mélyeket nem fogja meg igazán, ott kissé kóvályog, és nem
    szolgáltat elsöprő energiát. (Mellesleg: régi  nóta,  hogy  "a  csöves
    erősítők  szépen  szólnak,  de  a  basszusuk  nem  elég  lendületes".)
    Valamiféle korreláció tehát így is fennáll az objektív  és  szubjektív
    paraméterek között.
        Nyilvánvaló, hogy a Series 500-at nem heavy metalra  találták  ki;
    hogy fő működési területe a komolyzene és az akusztikus dzsessz. Ebből
    a  szempontból  nincsenek  is  fenntartásaink  vele  szemben,   a   mi
    munkánkhoz  ez  az  erősítő  tökéletesen  megfelel,  jobban,  mint  az
    eddigiek közül bármelyik.  A  CD-játszók,  a  magnók,  a  hangsugárzók
    szeánszán biztosan jól fog szolgálni bennünket. Ami az analóg  forrást
    illeti (márpedig ezt az erősítőt LP-játszásra találták ki!) - zavarban
    vagyunk. Nem mintha az 500-as nem szólna LP-ről is ugyanolyan zeneien,
    vagy akár még zeneibben is. De az a RIAA-korrekció...!  Mi  ugyan  nem
    hisszük, hogy ez a hiba megzavarná az  ítéletünket;  ha  egy  kommersz
    gyár mégis erre hivatkozna, hát a fejéhez vágnánk a direktdrájvját. De
    vajon   meg   tudnánk-e   védeni    álláspontunkat    a    tekintélyes
    lemezjátszó-konstruktőrök     ellenében?     Például,      ha      egy
    Linn-kontra-Roksan vagy egy Rock-kontra-Oracle  szeánszon  a  "vesztes
    fél" körömszakadtáig azt állítaná, hogy igenis az  ő  lemezjátszója  a
    korrekt, csak persze nem ezen az erősítőn kéne hallgatni, hanem...