Frekvencia (M)oratórium |
Zűrös átmeneti társadalmunkban minden félárbócra van eresztve.
Például fel van függesztve a rádióállomások engedélyezése, egyelőre
nem adnak ki frekvenciát senkinek. Szerzőnk a frekvencia-moratóriumról
és általában véve a rádiózás közállapotairól mondja el véleményét.
Lesznek, akik azt mondják: ez a cikk nem tartozik miránk, hifistákra.
Tehát azoknak szánjuk, akik tudják, hogy egy ország műszaki kultúrája
egy és oszthatatlan; akik tudják, hogy a technika soha nem lehet
független a pénzügyektől és a politikától; akik tudják, hogy igenis
minden miránk tartozik.
*
Történetünk - bármilyen furcsa is - nem az ókori görögöknél
kezdődik, hanem a polgári forradalmaknál. A hatalmat megragadni
készülő polgárság követelései közé - Szabadság, egyenlőség,
testvériség! ugyanis szervesen illeszkedett az információ, a
tömegtájékoztatás vagy ahogy akkor mondták, a sajtó szabadságának
követelése. Ez a gyakorta megkülönböztetett szerepet játszó
szabadságjog természetesen mindig politikai rendszerek váltásakor
kerül előtérbe. Sajnos, a leggyakrabban nem azért, amiért idealista
lelkületű forradalmárok gondolnák, tehát hogy egyszer és mindenkorra
ledöntsék az információ szabad áramoltatásának gátjait, hanem hogy
kisajátíthassák az információs eszközök használatának jogát.
Történetünk a múlt század végén, a telefon és nem sokkal később az
első elektronikus tömegtájékoztató eszköz, a telefonhírmondó
feltalálásával folytatódik. Egyáltalán nem lényegtelen körülmény, hogy
a telefont a legtöbb országban a posta birtokolta (vagy a postához
hasonlóan centralizált, állami kézben levő, vagy legalábbis az állam
által szigorúan ellenőrzött telefontársaságok). Nem volt ez másként a
telefon, telefonhírmondó drótnélküli változatának, a rádiónak
megszületésekor sem. És mivel a rádiózás nemcsak sokkal olcsóbb, mint
az írott sajtó, hanem az információt is sokkal könnyebben tudja
terjeszteni, a hatalom birtokosai évtizedeken keresztül gondosan
ügyeltek rá, nehogy a műsorszóró rádió - és később a televízió -
kikerüljön az állam közvetlen tulajdonából. Ennek megfelelően
törvényeket is hoztak, amelyek szinte csupa tiltásból álltak. A
hitleri Németországban a törvény még azt is előírta: kizárólag olyan
vevő készülék használható, amelyet a Birodalmi Posta állított be a
Harmadik Birodalom adásai (és a hosszúhullámon sugárzott
Nipkov-tárcsás tévéadás) frekvenciájára - és csakis arra. A
nyugat-európai tőkés országok többsége is csak a szociáldemokrata
kormányok bukása után, a hetvenes-nyolcvanas évektől engedélyezte a
rádiótól vagy tévétől független társaságok működését. Érdekes, hogy a
vén kontinens milyen nehezen adta meg magát, jóllehet, a beatzene
fénykorában, a hatvanas évek második felében kalózadók sokasága üzent
hadat a hagyományos rádiózásnak.
Az európai elektronikus tömegtájékoztatás központosított
jellegéből következik, hogy a hagyományos európai rádiózás-tévézés
úgynevezett közszolgálati tömegkommunikáció.
Ez azt jelenti, hogy a tömegtájékoztató intézmény nem
profitérdekelt, ugyanis működésének költségeit jelentős részben az
állami költségvetés és/vagy az előfizetési díjnak becézett
készülék-üzembentartási díj fedezi. (Igen nagy ám a különbség a kettő
között: a készülék-üzembentartási díj akkor is szedhető, ha a műsor az
üzemben tartott készülékekkel az üzemben tartás helyén nem is vehető!)
Mivel ezeket az intézményeket a társadalom tartja el, a közszolgálati
programok a társadalomnak minél szélesebb rétegét akarják ellátni
közhasznú információkkal, tehát nemcsak szórakoztató, hanem politikai
és művészeti műsorokból is állnak, és igyekeznek minél sokoldalúbban
bemutatni a nemzeti értékeket. Ezt a fajta tömegkommunikációt nemzeti
tömegtájékoztatásnak is nevezzük. Már itt megjegyezzük: létezik nem
állami, nem nemzeti, de azért közszolgálati műsorszórás is.
Másként alakult a helyzet az Amerikai Egyesült Államokban. A
rádiózás kezdetekor nem az állam bábáskodott a kísérletezők fölött, s
mire a hatalom észbe kapott, a hatalmas országban már magánrádiók
sokasága sugározta a helyi programokat. A törvényhozás nem tehetett
mást, mint lényegében szentesítette a gyakorlatot, s előírta, mi
mindennek kell megfelelnie egy rádióállomás (később tévéállomás)
tulajdonosának. A technikai és programjellemzőkön túlmenően a törvény
a versenyszabályokat és a monopóliumellenes korlátozásokat is
tartalmazza. Az amerikai gyakorlat (elsősorban a döntéshozás lehető
legteljesebb nyilvánossága miatt) számunkra a legdemokratikusabbnak
tűnik. Mielőtt azonban bárki is hasra esne előtte: abban is találni
durva szépséghibákat. Törvény ugyan nem tiltja a külföldi műsorok
vételét, ám a rövidhullámú sávokat is tartalmazó rádiókészülék a
kereskedelemben ritka, mint a fehér holló, s ha mégis kapható, akkor
nagyon drága. A honatyáknak újabban az is fejtörést okoz, hogyan
küzdhetnének az Európából átcsorgó műsorok ellen. Az amerikai
tömegtájékoztatás éltető eleme a piac, a programok többsége
kereskedelmi jellegű. Költségvetési támogatás, előfizetési díj nincs,
és bár akadnak alapítványokból működő közszolgálati társaságok is,
jellemző, hogy az egyik legnagyobb oktató tévéhálózat műsorainak
túlnyomó része még néhány évvel ezelőtt is fekete-fehér volt. (Az
USÁ-ban a rendszeres színes adósok 1953-ban kezdődtek meg.) S még egy
roppant fontos dolog: aki az Egyesült Államokban rádió- vagy
tévéműsorszórási engedélyt kap, az lesz az adóállomás tulajdonosa is.
Az USA-ban tehát egy programhoz egy engedély van, és azt egyetlen
hivataltól, az e célra alakult, a kormány mellett működő, de attól
független hivataltól kell kérni.
Ezt a tényt annyira jelentősnek tartjuk, hogy megismételjük:
ugyanaz a szervezet határozza meg a leendő program sugárzási
jellemzőit - tehát az olyan csatornaparamétereket, mint a
vivőfrekvencia, az antenna magassága és irányítottsága, a kisugárzott
teljesítmény stb. -, amelyik az egyes programkoncepciókat is
versenyezteti. S természetesen az ellenőrző szervezet is ugyanez a
cég: az FCC. (Tőle megint ne tessék elájulni, mert a tökéletes
demokráciára hivatkozó nagytekintélyű testület előírja, hogy a műsort
csak 7 másodperces késleltetéssel szabad az adásba juttatni.)
Megjegyezzük még, hogy a kábelrendszerekre vonatkozóan semmilyen
korlátozás nincs - legalábbis egyelőre nincs.
Ami Európát illeti, a tulajdonjog kérdése itt már közel sem
ennyire egyértelmű. Van, ahol a stúdió, az adót összekötő hálózat és
maga az adó (vagy adók) is mind-mind külön kézben vannak, ráadásul
magát a műsort is egy külön társaság készíti. S van, ahol a tulajdonos
közös. Ma, amikor egyre többféle eszközt használunk az elektronikus
tömegtájékoztatásban, ez a kérdés közel sem lényegtelen, hiszen nem
mindegy, hogy a költségekből és a haszonból ki hogyan részesedik.
Különösen fontos ez a kereskedelmi vállalkozások esetén, mert
Európában is egyre több már a kereskedelmi rádió- és tévéállomás. A
törvények is a legkülönbözőbbek. Van, ahol mindent szabad
(Olaszország), s van olyan állam, ahol még az önálló kábelprogram is
tilos (Ausztria). Az európai elektronikus tömegtájékoztatás
sokszektorúvá válása persze számos nemkívánatos következménnyel is
járt - miként azt a németországbeli zöldek egyik nagyon alapos
tanulmánya is bizonyítja. Egyrészt a magántőke közvetlen megjelenése
ugyanúgy hatott, mint a modern piacgazdaság esetében másutt is: hosszú
távon csak a legerősebbek képesek talpon maradni, s befolyásuk a
műsorpolitikára nagyon jelentős. A kereskedelmi rádiók és főleg
televíziók a közszolgálati műsorok színvonalát is lerontották, mert a
piaci verseny a közszolgálatiakat is arra késztette, hogy "javítsák a
nézési-hallgatási mutatókat" - márpedig az üres fecsegés, a rockzene
sekélyesebb változatai népszerűbbek, mint a dzsessz, a művészfilm, a
hangjáték. Nyugat-Európában tavaly 105000 órányi tévéműsort
sugároztak, s ennek mindössze 5 százaléka volt európai termés, a többi
az Egyesült Államokban készült.
És mert e problémák már nálunk is jelentkeznek, máris itthon
vagyunk. Az elektronikus tömegtájékoztatás hazai története nemcsak
azért izgalmas, mert a telefonhírmondó magyar találmány, hanem azért
is, mert tanulmányozni lehet rajta a tanügyi beteg ló összes tünetét.
A magyar műsorszóró rádiózás csaknem egyidős az európai rádiózással;
nem késtünk sokat a tévézéssel sem - a színes tévézéssel sem! Ami
pedig az önálló kábeltévés műsorokat illeti, bátrabbak voltunk sok
nyugat-európai példaképünknél (pl. a svédeknél). A két világháború
közötti törvények elég pontosan szabályozták a Magyar Rádió és
Telefonhírmondó Rt. tevékenységét, a szocialista rendszer azonban
kurtán intézte el a dolgot. Abból az elvből indult ki, hogy a Magyar
Rádió és a Magyar Televízió, valamint a Magyar Posta a népé; állami
tulajdon, jellemzően költségvetésből és előfizetési (bocsánat,
készülék-üzembentartási) díjból gazdálkodik - tehát nem lehet vele
nagy gond. Nem is volt. Így pl. a Magyar Televízió még a hetvenes évek
elején is nyereséges volt, hiszen a fizetésekhez és a műsoridőhöz
képest magas volt az ötven forintnyi előfizetési díj. A műsor pedig
összetettebb, színvonalasabb volt, mint napjainkban.
Komolyabb jogi (és műszaki) gondok először a kábeltévé társaságok
színrelépésekor támadtak, s napjainkra már állandósultak. Ámde
közbejött a rendszerváltás - és egy egészen furcsa intézkedés, amely
idegen az európai és az amerikai gyakorlattól, egyes alkotmányjogászok
szerint pedig alkotmányellenes: a moratórium. Intézkedést mondunk,
mégpedig azért, mert - a közhittel ellentétben - a moratórium nem
törvény, nem rendelet, nem jogszabály. Írásban soha nem jelent meg a
szövege, egyszerűen azért, mert nincs is megfogalmazva. A háromoldalú
tárgyalások egyik eredményeként a moratórium célja az volt, hogy a
választások előtti időszakban a Németh-kormány ne ajándékozhasson elv-
és üzlettársainak sugárzási engedélyeket, mint tette azt a Rádió 11, a
Rádió Bridge, a Nap tévé vagy a Sió tévé esetében. Valaki ugyanis azt
mondta, hogy a frekvenciákkal csínján kell bánni, mert kevés van
belőlük. A szöveg mindenki előtt ismerős: korábban, ha valaki bement a
kiadói Főigazgatósághoz, hogy engedélyt kérjen művének kiadásához,
megesett, hogy könnyezve a keblére borultak: "Remekművet alkottál,
barátom! Azonnal kiadnánk... de nincs papír!"
Azóta már van papír.
Azóta már több mint egy éve lezajlottak a választások, és még
mindig sokan hivatkoznak arra, hogy nincs frekvencia.
Azóta a háromoldalú moratóriumból is hatpárti moratórium lett.
Azóta még mindig nincs törvény az elektronikus
tömegtájékoztatásról.
Vannak viszont koncepciók, törvénytervezetek, szabványtervezetek.
Van hivatalos is. Nem is egy hivatalos van. És bizony, ez baj, nagyon
nagy baj. Ugyanis a rádióról és a televízióról szóló törvényt
kétharmados többséggel kell a Parlamentnek elfogadnia, a többit
viszont csak egyszerű többséggel. A törvények végrehajtási
utasításának elkészítése már minisztériumi hatáskörbe tartozik, a
szabványok sem kerülnek az Országgyűlés elé. Vagyis ügyesen taktikázva
a minimálszintre lehet korlátozni az elektronikus tömegtájékoztatás
szabadságát. Nem véletlen, hogy a sajtó arról még csak-csak ad
tájékoztatást, hogyan áll a rádióról és a televízióról szóló törvény,
ám az ahhoz kapcsolódó törvényekről hallgat a fáma.
Az első törvénytervezet a rádióról és a televízióról még 1990
nyarán keletkezett. Iszonyú volt. Az is iszonyú volt, hogy összesen
egy nap alatt kellett elbírálni. Mi ketten (Kishonti Istvánnal) is
kaptunk egy példányt belőle. A tervezetet olyannyira csapnivalónak
tartottuk, hogy a bírálatnál - az idő rövidsége miatt - egyszerűbb
volt egy másikat kitalálni. Voltaképpen nem tettűnk mást, mint végre
definiáltuk a törvénytervezetben szereplő fogalmakat, s mire a
definiciók végére értünk, már előállt a törvény egy lehetséges -
természetesen nem jogi nyelven fogalmazott - változata. Ezt aztán
némileg módosítva a Rádió műszaki igazgatójának és akkori elnökének
ajánlásával elküldtük az illetékes (hosszúnevű) parlamenti
bizottságnak és frakcióvezetőinek. Érdemi reagálás azóta se érkezett.
Szerencsére a hosszúnevű bizottság is úgy döntött, hogy a hivatalos
tervezet első változata még tárgyalási alapként is elfogadhatatlan.
Ekkor a tévé új elnöke, Hankiss Elemér megbízta Jakab Zoltán
szociológust egy munkabizottság létrehozásával, és egy új koncepció
kidolgozásával. Jakab úrnak elküldtük a mi törvénytervezetünket, aki
megígérte, hogy néhány héten belül reagál rá. Ekkor 1990 augusztusát
írtuk. Karácsonyi ajándékként elkészült egy 52 oldalas újabb
törvénytervezet, a frekvenciagazdálkodásról és a távközlésről. Ez már
nemcsak iszonyú volt, hanem félelmetes is. A tervezet lényegében arról
szólt, hogy mindent a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter
szabályoz, rendeletekkel. A tervezetet a Parlament még tárgyalási
alapként is elfogadhatatlannak tartotta. Ja, ezt is csupán pár nappal
a parlamenti előterjesztés előtt lehetett titokban elolvasnunk. Ezt
követően hónapokig csend volt. Csupán mi éreztük, hogy nagyon kéne már
egy átfogó, nem részekre szabdalt törvény.
Mert például a második "Hangzáskultúra napja" ügyében tárgyaltunk
a Magyar Műsorszóró Vállalattal. Többek között azt szerettük volna, ha
ezen a napon a Bartók adásideje a mérések miatt hosszabb lehetne;
ezért lemondtunk volna arról a Petőfi-URH időről, ami alatt a Petőfi a
solti középhullámú adóval közösen a Magyar Rádió éjszakai műsorát
sugározza. De még így is vagy másfél órával hosszabbak lettünk volna.
A mi kis földszintes könyörgésünkkel egyidejűleg folyt a "Ki kinek nem
fizet sugárzási díjat és miből?" című többfordulós műbalhé az
országházában. Mi, egyszerű beosztottak mindenesetre meg tudtunk
állapodni. A rádiós és műsorszórós műszaki kollégák együttműködése
következtében győztünk: ingyen - némi reklámért - megkaptuk a másfél
órát, és leállíthattuk a Petőfi-URH-t.
Telt-múlt az idő, idén tavasszal Jakab Zoltánék előálltak a
rádióról és a televízióról szóló törvény koncepciójával, amelyet a
hosszúnevű parlamenti bizottság a tételes törvényhozás alapjaként
elfogadott. (Terjedelem kb. 60 oldal, bírálati idő néhány nap. A
tervezetet a szakmai szervezetek sem olvashatták el.) Jakab Zoltán
interjút adott az Új Folyosó című rádiós pletykalapnak, s ebben azt
ígérte, hogy bárkivel szívesen vitatkozik. Gondoltuk, szaván fogjuk
emberünket. Megkérdeztük, mikor ér rá, és a Rádió Márványtermében a
Magyar Rádió kamarája műszaki tagozatának segítségével megkezdtük az
első, teljesen nyilvánosnak szánt vita előkészítését. Jakab úrnak
elküldtük a mi tervezetünk legújabb változatát, és a munkabizottsági
koncepció részletes bírálatát. Véletlenül a Népszabadság is közölt
velünk egy interjút. A hosszúnevű bizottság ülése miatt a vitáról az
ellenfél elkésett. Amikor megérkezett, és fel - s alá rohangászva
kifejtette rosszallását, amiért lehetetlen helyzetbe hoztuk őt, az
egybegyűltek feszengeni majd nevetni kezdtek, kisvártatva pedig
többségük távozott. Arról mindenesetre meggyőződtünk, hogy a
munkabizottság néhány tagja bizony nem figyelmetlenségből, hanem
szándékosan épített be jelentős korlátozásokat a koncepcióba, hiszen
(mint tudjuk) "kevés a frekvencia". "Nincs papír."
A vita - vagy minek nevezzük - után néhány nappal részt vettünk
életünk első szabványtárgyalásán. A leendő szabvány tárgya az URH
műsorszóró és átjátszó adók paramétereinek, valamint e paraméterek
méréseinek előírása, meghatározása volt. A meghívottak a Közlekedési,
Hírközlési és Vízügyi Minisztérium, a Magyar Szabványügyi Hivatal, a
Budapesti Híradástechnikai Gyár, a Magyar Műsorszóró Vállalat, a
Frekvencia-gazdálkodási Intézet, a Postai és Távközlési főfelügyelet,
a 2. számú erősáramú szabványosítási központ és a Magyar Rádió
munkatársai voltak. Mi természetesen a Rádió műszaki igazgatóságának
hivatalos álláspontját képviseltük, ami ezúttal a magánvéleményünk is
volt. A vitán - ki tudja, miért - a szabványtervezet alkotója nem
jelent meg...
A vita vezetője úgy képzelte el, hogy pontról-pontra,
mondatról-mondatra végigmegyünk a tervezeten. Mielőtt azonban erre sor
került volna, szót kértünk. Elmondtuk, hogy a Magyar Rádió véleménye
szerint ez a tervezet tárgyalási alapként is elfogadhatatlan, mert
csaknem valamennyi definíciója hibás; mert korlátozza a leendő, az
elektronikus tömegtájékoztatásról szóló törvény hatályát; mert jól
érezhetően a BHG egyik adókonstrukcióját akarja törvénybe iktatni
(lényegében tehát azt a terméket, amit a BHG gyárt: még az is
szerepelt benne, hány fokozatú osztó legyen az adó hangfrekvenciás
bemenetén, meg az is, hogy műsorszóró - nem átjátszó - adó kimenő
teljesítménye csak 300W, 1kW, 3kW és 10kW lehet); mert a
szabványtervezet nem hivatkozik nemzetközi szabványokra, pedig egy új
kormányrendelet szerint ha az adott témakörben létezik közös-piaci
szabvány, akkor azt kell szó szerint lefordítani. Legfőképp pedig a
szabványnak a konkrét adóparamétereket előíró része elfogadhatatlan -
mert nincs rá szükség! Ilyen szabvány nem kell!
Úgy gondoljuk, nemcsak a tárgyalás többi résztvevője kapkodott
levegő után, hanem a Hifi magazin olvasói is. Hogyan mondhat komoly
műszaki ember olyat, hogy nem kell előírni, milyen legyen az URH adó
frekvenciamenete, áthallása, jel-zaj aránya; a nagyfrekvenciás
jellemzőkről nem is szólva! Hát úgy mondhat ilyet, hogy műszaki és
gazdasági érvekkel meg is indokolja. A hallgatót ugyanis nem az
érdekli, milyen az adó, hanem hogy milyen az adás. A legfontosabb
rendszerjellemzőket pedig nemzetközi megállapodások rögzítik. Tehát
nem adószabványra, hanem adásajánlásra lenne szükség. A konkrét
paraméterekben a gyártó és a felhasználó egymás között állapodjon meg.
Ilymódon a műsorszóró rendszer tervezőjének sokkal szabadabb a keze:
választhat, hogy a rendszeren belül hol köti meg a szükséges
kompromisszumokat, ennek következtében a rendszer olcsóbb lehet. Előbb
le lettünk szavazva (noha a Műsorszóró Vállalat képviselői lényegében
egyetértettek velünk), ám ahogy pontról-pontra végigmentünk a
szabványtervezet egy részén, a többiek is rájöttek, hogy nem igazán
izmos irománnyal állunk szemben. Az első tárgyalás végén abban
maradtunk, hogy mindenki írásban teszi meg megjegyzéseit. Mi azonban
kénytelenek voltunk megszegni ígéretünket. A Magyar Szabványügyi
Hivatal (MSZH) könyvtárában tíz perces kemény munka eredményeként
megleltük a "nemlétező" európai szabványt; az IEC 244-et. És halljanak
csodát: ez a 13 kötetes szabvány csak nagyon pontos definíciókat, csak
nagyon részletes mérési eljárásokat tartalmaz, továbbá táblázatosan
közli, hogy egy adóberendezés gyártójának mit és milyen módon kell
specifikálnia. De - és ez a lényeg - a specifikációs értékeket nem
írja elő. Európában tehát nem kívánják szabványosítani a rádió- és
televízióadók konkrét jellemzőit!
Hogy mennyire nem, arra csupán egy példa: a magyar tervezet
szerint az adó bemenete csakis 600 ohmos, földfüggetlen, szimmetrikus
lehet. Az IEC 244 ezzel szemben külön bekezdést szentel annak, hogy
kell megadni a bemenő fokozat jellemzőit, ha a bemenet
nagyimpedanciás.
Bevalljuk, lobbyztunk is egy kicsit, és az MSZH illetékeseivel
megállapodtunk abban, hogy ők is a mi véleményünket fogják képviselni.
Sajnos, a második tárgyaláson már csak a vita vezetője, a BHG és
később a minisztérium egyik illetékese jelent meg. Jegyzőkönyvbe
vetettük, hogy a további tárgyalásokon a Magyar Rádió nem kívánja
képviseltetni magát. Egy ilyen kijelentés lehetne rátarti is, de nem a
nagyképűség a célja. Hanem az, hogy a hatóság, vagyis a
Frekvenciagazdálkodási Intézet ne egy szabványra - és a szabvány
elbírálóira - hivatkozva dönthesse el, ki és milyen feltételekkel
kaphasson engedélyt.
Mert néhány héttel ezelőtt megszületett ám a
frekvenciagazdálkodásról szóló törvény (bennfentesek számára nagy
nehezen elérhető) legújabb tervezete - no lám, különválasztva a
távközlésitől. Ezt hívják szalámipolitikának. Ez a tervezet a mi
olvasatunkban arról szól, hogy a Frekvenciagazdálkodási Intézet akkor
és annak ad frekvenciát, akinek és amikor akar, és ezt akkor veheti
el, amikor akarja. A tervezet még arról is rendelkezik, hogy
rádióberendezések fejlesztése és hálózatok teremtése is csak elvi
frekvenciakijelölési engedély esetén legyen megkezdhető. (Törvényt
sért, aki gondolkodik!) Bár később kiderült, hogy nem ennyire súlyos a
helyzet, (az országgyűlés elé nem kerülő) végrehajtási utasítás
pontosan leírja majd az engedélyköteles eseteket, nem nyugodtunk meg.
Megjelent (megjelent? ez túlzás: el lehet lopni, esetleg néhány
órára) a távközlési törvénytervezet új változata is. Alkotója nem
sokat tanult az előző próbálkozás kudarcából. A definíciók
érthetetlenek, és - nyilván a szabadság jegyében - továbbra is minden
a vízügyi miniszter hatáskörébe tartozik. Még a kábeles
műsortovábbítás is. Az úgynevezett koncessziós törvény igen sajátságos
értelmezése következtében pedig országos, körzeti és fővárosi
közszolgálati műsorsugárzást csakis az állam vagy az államtól bérelt
hálózat végezhet.
Világos? Akkor vi-gyázz! Jobbra igazodj!
Cs. Kádár Péter