Hetedhéthatár |
Hi-Fi News & Record Review
1991 január
A HFN&RR híradása nyomán már beszámoltunk arról a demó-lemezről,
pontosabban demó-CD-ről, amelyet az amerikai zongorista-hangmérnök,
James Boyk adott ki, s amelyen 18 különböző mikrofonállást
hasonlítanak össze. A lemezt (Stereo Miking) most már Angliában is meg
lehet rendelni a HFN&RR Accessories Club-tól (PO Box 200, Bedford,
MK40 1YH), ára 12 font, csomagolással és szállítással a szigetországon
belül. Külföldiektől feltehetően többet kérnek a szállításért, viszont
kiesik a VAT (azaz ÁFA). A klub telefonja 0234 741152.
Itt ragadjuk meg az alkalmat, hogy felsoroljunk néhány érdekesebb
gyártmányt, amelyet szintén meg lehet rendelni a HFN&RR Accessories
Club-nál. Blackhead MC-trafó (60), Headcase MC-előerősítő (80),
Flutterbuster külső lemezjátszó-tápegység kétsebességes,
szinkronmotoros gépek számára (80), Mushcrusher hálózati szűrő (25),
Wallnut kétpolcos lemezjátszó-falikonzol (50), Alphason Tonearm Lifter
hangkarlift (14), 17x13 collos Mission Isoplat (28), ezenkívül
tisztítóeszközök, tüskék és egyéb alátétek, szakkönyvek és
természetesen demó-lemezek.
* Az igazi digitális hangsugárzó még messze van, a különféle
ötletek egyelőre nemigen akaródznak testet ölteni. (Habár van köztük
egy-két ígéretes, mint például a Philips szabadalma, miszerint
egyidejűleg 16 lengőcsévét kéne meghajtani logikai áramkörökkel, és
akkor tényleg "bitenként" tudnák adagolni a különféle frekvenciájú
rezgéseket.) Szóval, a jelenlegi hangszórók még természetesen
analógok, de a lánc többi eleme már maradéktalanul digitalizálható.
Ezt a programot csodálhatjuk meg a Meridian D6000 "Digital Active"
hangsugárzóban, amely már csakis digitális műsorjelet fogad (az LP
jelét is előzőleg keresztülfuttatja egy A/D átalakítón), és innen
kezdve minden elképzelhető funkciót a digitális tartományban végez el.
Mindent a számítógép intéz, aminek megvan az az előnye, hogy most már
szinte tetszőlegesen korrigálni lehet a hangsugárzó
frekvenciaátvitelét, nemcsak a keresztváltó tervezésekor, hanem
használat közben is. Tehát messzemenően alkalmazkodni lehet a
zeneszoba akusztikájához. A D6000 háromutas, 135cm magas
hangsugárzórendszer. A tükörszimmetrikusan épített felső regiszter a
basszus-oszlopok tetején, három ponton támaszkodik fel, vájatokba
mélyedő fémtüskéken. Mélyhangszóróból oldalanként 4 van, átmérőjük
210mm, és páronként össze vannak szerelve, ellenirányba fordítva, hogy
kölcsönösen kioltsák egymás rezgéseit. A láda térfogata 45 liter, a
basszusátvitel 88Hz alatt lekonyulna, de a nagyteljesítményű IC-s
erősítő (dobozonként 2x150W csupán a mélysugárzókhoz!) 8dB-t emel
rajta 23Hz-en, s linearizálja az átvitelt, anélkül, hogy a tartalékai
elfogynának. A felső regisztert oldalanként 75W-os erősítő hajtja. A
középhangszóró átmérője 170mm, a kónusza polipropilénből készült. A
csipogó membránja alumínium, a tekercse ezüst. Az egész rendszer
távvezérléssel működik, egy jókora asztali távvezérlőről. A
basszus-egységek felső sávjában színes kijelző világít keresztül a
fekete plexiborításon.
És a hangminőség? Martin Colloms dicséri a D6000 sima, nyugodt,
eszköztelen, semleges, kiegyenlített muzsikáját. A mélytartomány
rendkívül nagy energiákat tartalmaz, a tér tágas és precíz, az egész
hangkép rendkívül színezetlen, a felső tartományban kifejezetten
"elektrosztatikus" karakterű. Apróbb gyöngék (Colloms szerint
elhanyagolhatóak, de mi itt kissé kinagyítjuk őket): a hangkép nem
eléggé testes, a középtartománya is egy kicsit könnyűsúlyú. Nem
erőssége a Linn által emlegetett paraméter, a "tunefulness", amit
talán basszusjátszó képességnek magyaríthatnánk. Nem igazán rockzenére
van kitalálva, és kétségtelen, hogy a digitális programot jobban
szereti, mint az analógot.
* Colloms ismét felújította azt a pontszámítási kulcsot, amely
szerint a CD-játszók hangját minősíti. Jelenleg a Wadiák, Meridianok
és a hasonszőrűek érnek el 100 százalékot vagy többet. Ezekhez képest
úgy 37-39%-ot produkált az a 3 olcsó (200 font körüli) gép, amelyet
januárban tesztelnek: a JVC XL-Z331, a Philips CD-624 és a Pioneer
PD-5500. Egyik sem éppen Best Buy. A Philips még egy kis külön
fejcsóválásra is készteti Martint: "Az ember azt hihetné, hogy a
BitStream technika mára már kiforrott. Ehelyett azt tapasztaljuk, hogy
ez a gép három évvel vetette vissza azt a hangminőséget, amit a
Philips pedig egyszer már elért."
* Végre egy kis analóg: a Thorens legújabb csúcsmodellje, a TD
3001BC típusszámú lemezjátszó-futómű 650 fontért. Hárompontos
felfüggesztés, kétrészes (3,3 kilós), alumínium és cink ötvözetéből
készült tányér, 9mm átmérőjű tányércsapágy, különleges minőségű motor
- a Thorens-iskola bevált hagyományai szerint. A hangminőség Trevor
Butler szerint figyelemreméltó, talán dinamikájában kissé egysíkúbb,
mint kéne. "A TD 3001BC jól párosítható az olcsóbb hangkarokkal. A
hangszedőt gondosan kell kiválasztani hozzá. Ez a gép minden bizonnyal
megüti azt a műszaki színvonalat, amelyet a Linn és a Roksan testesít
meg, de a hangminőségével nem fogja kielégíteni az ínyenceket."
Hifistáknak, de nem ínyenceknek? Az új Thorens csúcsmodell, a TD-3001.
HFN&RR január.
* Az akusztikai labirintus, közhasznú angol nevén transmission
line, irigylésre méltóan mély, telt és dinamikus basszusátvitelével
mindig is csábította a vérbeli hifistákat. Csak ne kéne hozzá
szekrény-nagyságú doboz! Most a TDL cég forgalomba hozta eddigi
legkisebb labirintus-hangsugárzóját, a Studio 0.5-öt, ez mindössze
200x304mm alapterületű és csak 620mm magas. Az ára 400 font, plusz 70
a speciális, lapos, masszív állványért. Ken Kessler ítélete szerint a
TDL 0.5 basszusa valóban "labirintusi , de a magastartományával bajok
vannak, és emiatt a hangsugárzót nagyon óvatosan kell installálni,
hogy a hangkép egyensúlyban maradjon. "Még így is ez a legjobb vétel
500 font alatt."
Labirintushoz illő basszus. Pedig a Studio 0.5 a legkisebb a TDL-ek
között. HFN&RR január.
* Az Alphason céget eddig a hangkarjairól, lemezjátszóiról
ismerték. Most nekiállt a hangsugárzó-tervezésnek. Csúcsmodellje, az
Orpheus (1000) egy közepes, 175mm átmérőjű Audaxot tartalmaz
reflexdobozban, s azt ribbon magassugárzóval párosítja, melyet külön
ládikában helyez el a fődoboz tetején. A keresztváltó rendkívül
egyszerű (6dB/oktáv, egyetlen tekerccsel, illetve kondenzátorral). Az
Alphason S24 állvány (100) négy tömzsi hengert rögzít két fémlap
között, és homokkal van kiöntve. Trevor Butler véleménye szerint az
Orpheus kiegyenlítetten és zeneien szól, különösen klasszikus zenén. A
középtartománya talán nem teljesen egyenletes, de ezt el lehet nézni
neki.
Felül ribbon csipogó, alul homokkal töltött állvány: az Orpheus.
Hangkarok után most már hangsugárzókat is gyárt az Alphason. HFN&RR
január.
Február
"Amikor a kései 70-es években Michaelson & Austin visszalopta a
divatba az elektroncsöves erősítőt, a brit piac 99,9999%-át a
félvezetők uralták. (Ma már csak a 99,999%-át uralják.) Anthony
Michaelson később egy évtizedig a Musical Fidelity főnöke volt,
félvezetős gépekkel foglalkozott, de a lelke mélyén megmaradt
csőbarátnak, és most, amikor újra önállósította magát mint Michaelson
Audio, megengedheti magának azt a luxust, hogy újra elektroncsöves
erősítővel kísértse meg a hifistákat."
A Michaelson Chronos Erősítő (10 ezer) "art deco" produktum,
iparművészeti remek, "átkozottul jól néz ki szokványos paralleloldalú
hifitégláinkhoz képest". Egyébiránt ugyanaz a Tim Paravicini tervezte,
aki annakidején a Michaelson & Austin modelljeinek konstruktőre volt.
Összesen négy darabból áll, tápegységből, előerősítőből és két
monoblokkból. A teljesítménycsövek EL34-esek. A hangminőség, Ken
Kessler megfogalmazása szerint: "Ez az erősítő hajt és hajt és hajt,
nyoma sincs ,klippingnek’, a zene sehol sem veszti el a tartását.
Dinamikus és magabiztos. A középsávban valósággal énekel, márpedig a
középsáv az, amely miatt az ínyencek a csöves erősítők mellett
döntenek. Ami a basszusát illeti, azt egészen másmilyennek érzem, mint
amilyennek Michaelson leírja. Ő azt mondja, olyan basszust akart,
amilyen a legjobb félvezetős modelleké. Én viszont tipikus csöves
basszust hallottam, csak éppen a szokásos bizonytalankodás, túllövés
nélkül."
Egyvalamit azonban csúnyán csinál a Chronos: a RIAA görbéje
mélyben vág, aztán beüt, magasban kiemel, összesen 2,5dB-t hibázik. És
a torzítása is erősen megnő a teljesítmény függvényében. (Jelen
kötetünkben még találkozni fog az Olvasó hasonló konstrukciójú
erősítővel és hasonló anomáliákkal. A Szerkesztő megjegyzése.)
Balra: a Csillagok háborújának egyik makettje, vagy iparművészeti
remek? A tízezer fontsterlinges, csöves Michaelson Chronos. HFN&RR
február.
* Az Aiwa HD-S1 hordozható DAT-magnó tesztje (a külső
DAC-egységgel 600 font). Hát, meglehetősen rondácska a
frekvenciaátvitele, legalábbis digitális mércével mérve. Paul Miller
megpróbálja menteni a menthetőt, "nézzük a dolgokat a kellő
perspektívából", mondja, "az asztali gépek jobbak ugyan, dehát próbáld
meg zsebretenni őket. Ez a gép pedig még mindig sokkalta különb, mint
akár a legezoterikusabb Walkman..."
"...mondjuk rá, hogy ez a legjobb Walkman." DAT-magnónak viszont nem
teljesértékű a kis Aiwa HD-S1. HFN&RR február
* Már ejtettünk szót a két rivális lemezjátszó-tápegységről, a
Linn saját Lingo-járól, illetve a Pink Triangle Pink Linnk-jéről,
amelyet nem a saját gépükhöz, hanem szintén a Linnhez, tehát a rivális
cég futóművéhez ajánlanak. (Heltaitól jut eszünkbe egy idézet: "A
világ legszemtelenebb embere egy Smith nevű amerikai volt, akit
szemtelenségéért felakasztottak. Ez az ember tehetségtelen kezdő volt
Magához képest.") Most Chris Bryan megpróbálja összehasonlítani a két
tápegységet. A különbség kezdetben nem hallik nagynak, de a kritikus
részleteken észre lehet venni, hogy a Lingo hangja precízebb. "A
komplett Sondek/Lingo/Troika/Ekos lemezjátszó a legjobb kombináció.
(...) Ismét beigazolódott: ez a lemezjátszó, mint mechanikai rendszer,
monumentálisan komplex."
* A Meridian 200 CD-transzportot (750) a sikeres 203 DAC-cal
hallgatgatja Trevor Butler, és nagyon figyelemreméltó dolgokat mond.
"A Meridian előtt egy Marantz CD94/II-őt (900) hallgattam. A
Meridiannak vannak jó pillanatai: a magasai tiszták és transzparensek
- de a hangkép jellegzetesen ,BitStream’, ellágyítja a tranzienseket,
visszafogja a dinamikát. Rockrajongók egész biztosan túlságosan
visszafogottnak érzik majd. A 200/203 kombináció kétségtelenül
megfelel egy bizonyos ízlésvilágnak, de én inkább visszatérek a
Marantzhoz."
Szerkesztői megjegyzés (a HFN&RR részéről, a következő
lapszámban): "ugyanerről a készülékről Martin Colloms sokkal jobb
véleménnyel van, mi bízunk MC kiforrott tesztelési metódusában, de
persze Trevor Butlernek is igaza lehet, ő más körülmények között
vizsgálta a készüléket stb."
Szerkesztői megjegyzés (a HFM részéről): amiről Butler beszél, az
pontosan az a fajta különbség, amelyre - szerényebb körülményeink
között - mi is felfigyeltünk, amikor összehasonlítottuk az 1-bites
Rotelt a régebbivel, a sokbitessel. Valami nincs még teljesen rendben
az 1-bites DAC-okkal.
* Az elegáns H2 CD-játszóval (700) a Revoxnak már megint nem
sikerült elnyernie a brit ítészek tetszését. Sovány a hangja,
állapítják, meg. Hogy el ne feledjük, ez is BitStream-gép.
Sovány hang? Pedig mennyire elegáns a Revox H-2 CD-játszó...
(...a Revox tunerek azonban továbbra is nagyszerűek, mint most a H-6
is. HFN&RR február és március).
* Az amerikai High End erősítők közül Britanniában a csöves ARC-k
és a félvezetős Krellek örvendenek népszerűségnek. Már amennyiben a
népszerűség fokmérőjének tekintjük, hogy valamely ezoterikus típust
sikerül eladni mondjuk néhány tucat példányban. Dehát horribilis
árakról van szó, és tíz Krell többet nyom a latban, mint háromszáz
NAD.
A Krellnél most éppen rendszerváltás van, az eddigi sztereó
teljesítményerősítőket két új modell váltja fel, a KSA-150 (3700) és a
KSA-250 (5750). A HFN&RR számára természetesen Martin Colloms teszteli
őket. Döbbenetesen nagyot szólnak, az összes létező (akár 1 ohmos)
hangsugárzót is elhajtják, mindent elhajtanak, hat ökröt is el lehet
hajtani velük. A hangminőségük is egyre kifinomultabb, de valahogy
nincs meg az a bizonyos ritmusjátszó képességük, amelyet a brit
audiofilek egy csoportja az első számú hifi-paraméternek tekint.
Jobbra: az új Krell erőmű, a KSA150. HFN&RR február.
Március
Szalagdögvész ütötte fel a fejét a stúdiókban. Amikor becses
archív szalagokat akarnak lejátszani, a gumigörgőn és a szalagvezető
babákon szivacsos réteg rakódik le, a magnó nyávogni, lassulni kezd és
végül leáll: a szalag "beragad". Erről a riasztó jelenségről tudósít
Barry Fox a Technológia rovatban.
Legelőször az Ampexek kezdtek "ragadni", közülük is azok, amelyek
úgy 1972 és 1984 között készültek. Ebben az időben használtak ugyanis
poliuretánt kötőanyagnak. A poliuretán azonban nedvszívó, vizet vesz
fel a levegőből, és a szalag aktívrétegének molekula-láncait
hidrolízis útján szép lassan lebontja. Ez a folyamat 20 Celsius fok
hőmérsékletű és 20-25° relatív páratartalmú helyiségben igen erősen
lelassul, dehát a gyárak ritkán tartják szalagjaikat ennyire pontosan
légkondícionált szobákban, a stúdiók pedig nem is nagyon szeretik az
ennyire száraz levegőt, mert akkor meg a sztatikus feltöltődés lesz
túl heves.
Az Ampex azonnal elismerte, hogy tudomása van a dologról. Szerinte
ez a veszély a konkurens gyártmányokat is fenyegeti; hogy eddig főleg
az Ampexek ragadtak le, annak az az oka, hogy ő egymagában több
szalagot adott el a stúdióknak, mint a többiek együttvéve. A másik
három nagy amerikai szalaggyár közül a 3M és az (ottani) Agfa úgy
nyilatkozott, hogy már ők is találkoztak ragadós szalagokkal, a BASF
viszont kereken kijelentette, hogy az ő szalagjai bombabiztosak, a
szóbanforgó jelenséget ő már a hatvanas években műszeresen detektálni
tudta - magára vessen az a gyár, amelyik nem volt elég lelkiismeretes.
MODELL HAGYOMÁNYOS/OPTIKAI KÁBELLEL
Arcam Delta 170-2 5 4,5
Krell MD1 (1990-es) 7 6,4
Marantz CD-95dr 6,25 5,75
Meridian 200 8 7,4
Meridian 602 9 8,1
Philips CD-630 6
Sony 337es 5 4,5
TEAC 470 4
Technics SLPA-10 4,5
Wadia WT-3200 7 6,2-7
Wadia WT-2000 9 8-9
Hogy milyen felvételek kerültek veszélybe, azt mindenki magától is
kitalálhatja. A példa kedvéért: Elton John legjobb felvételei, számos
Bob Marley, vagy éppen a Pink Floydtól The Wall. De van segítség. Az
Ampex felfedezte, hogy ha a beteg szalagot "kemencében átsütik", azaz
egy álló napig 55 Celsius fokon, 10-15° relatív páratartalmú levegőben
aszalják, az oxidréteg átmenetileg megszilárdul, és a szalagot újra le
lehet játszani - körülbelül egy hónapig. Ez alatt az idő alatt tehát
át kell másolni a felvételt, lehetőleg digitális eljárással.
"Szerencse a szerencsétlenségben - mondja az Ampex -, hogy a
hifi-kazetták és a videoszalagok kevésbé forognak veszélyben." A gyár
arra céloz, hogy a nem professzionális használatra szánt gyártmányokon
sokkal vékonyabb az oxidréteg, mint a profi szalagokon, tehát kevésbe
szivacsosodnak el."
* Egy kis High End: CD-transzportok szubjektív tesztje. Martin
Collomsék összesen 11 típust gyűjtenek be, és a gépek hangminőségét
1-től 10-ig pontozzák. A futóműveket háromféle DAC-cal párosították.
Az eredményt lásd fenn a táblázatban. A Wadiákat kétféle optikai
kábellel is kipróbálták. Feltűnő, hogy az esetek többségében az
optikai kábel rosszabb eredményt adott, mint a hagyományos.
Április
Négy hangsugárzó, más-más árkategóriákból.
A Mission Cyrus 780 (170) kevésbé sikerült modell, mint az eddigi
Mission kisdobozok, a mélye gyöngécske, a szólistái testetlenek, a
zenekara kicsiny. (A What Hi-Fi?-nek, mint látni fogjuk, nem ez a
véleménye.) A Monitor Audio Monitor 14 (350) nem volna rossz, de a
basszusa inkább jellemző a miniatűrökre, mintsem egy háromutas
állódobozra. Az SD Acoustics SD3/II-nak (380) sok erénye van, nem
hiányzik a basszusa, a kiterjedtsége, a lágysága; mégis, Colloms
valamiért csak fenntartásokkal meri ajánlani. A Wharfedale Harewood
(900) már nagyon drága jószág, holott a hangszórókészlete ezt
látszólag nem indokolja - igaz viszont, hogy össze van építve egy
nagyon trükkös lábazattal (ha jól látjuk a képen, a fémpillérek valami
kőszerű talapzaton nyugszanak). A frekvenciagörbéje is gyanús (2 és
12kHz között vagy 5dB hiányzik!), ennek ellenére Collomsék igazi
referencia hangsugárzónak nevezik, s dicsérik dinamikáját,
artikulációját, tiszta, nyugodt magastartományát.
A csoportgyőztes, a Mission Cyrus 780. What Hi-Fi? április
* Erősítőből is négy: az Audiolab 8000A (400), a legújabb
változatát tesztelik, a Creek 4040 S3 (200), a Denon PMA-350 (160) és
a Marantz PM-40SE (230). Az Audiolabot továbbra is nagyon dícsérik
(akárcsak az Audiophile-ben is, ott tehát már nem térünk vissza rá), a
Creek nem rossz, de ennyiért sok mást is lehet kapni, a Marantz is jó
osztályzatot kap, melegen ajánlják, ha nem is feltétel nélkül. A Denon
PMA-350 minden valószínűség szerint azonos azzal a PMA-360-nal,
amelyhez jelen számunkban nekünk is szerencsénk lesz, ezért egy kicsit
bővebben idézünk a bizonyítványából:
"A reklámszöveg szerint lesöpri a konkurenciát... hát, ezek után
bizony csalódottan tettem félre. LP-ről zavaros, nem eléggé
részletező, s bár a hibái az árához mérten nem vészesek, aligha ér fel
ennek a kategóriának a legjobbjaihoz. Tény, hogy amazok (például a
Pioneer A-300) általában kisebb teljesítményűek nála."
Ha valamelyik Denon-tulajdonos ettől elkeseredne, javasoljuk,
keresse meg az Audiophile szemléjében is a PMA-350 erősítő tesztjét,
attól talán jobb kedvre derül.
Audiophile
1990 november
Álomutazásra invitálja olvasóit az Audiophile, amennyiben felkeres
három kereskedőt, és mindegyikkel két-két berendezést állíttat össze,
egyet 1500 fontsterlingen belül, egy másikat pedig úgy, hogy csak a
csillagos ég a határ. A készülékek listáját itt nem fogjuk felsorolni,
ahány, annyi féle, semmiféle tanulságot nem lehet belőle levonni. A
hifi-riportnál sokkal érdekesebb Keith Howard bevezetőül írt miniatűr
tanulmánya, melyben megvilágítja a kiskereskedők attitűdjét. Először
is, nyilvánvaló, hogy mindegyik csak olyan készüléket fog ajánlani,
amilyen van neki. S hogy milyen van neki, azt nagyon sok tényező
határozza meg, a készülékek hangminősége egyáltalán nem az egyetlen
faktor.
"A kereskedő a puffer szerepét játssza a gyár és a vásárló között.
Eredendően arra törekszik, hogy a lehető legkevesebb fáradság és a
legcsekélyebb befektetés árán jusson nyereséghez. A valóságban
mindenféle ellentmondó követelményeknek kell eleget tennie."
"A vásárlónak állítólag választékra, minőségre és Best Buyra van
szüksége. Már az első kettőt sem igen lehet összehozni, mert minél
nagyobb a választék, annál kisebb a minőség. Ami pedig a jó vételt
illeti, ez a legtöbb vásárló számára azt jelenti, hogy: olcsó. Hogy
jön ez össze a minőséggel?"
"A kereskedő kétségtelenül örül, ha a készülékei jól szólnak, de
számára semmiképpen nem ez a legfontosabb. Neki egészen más
szempontjai vannak. A széles választék neki zsúfoltságot és
pénzlekötést jelent, a Jó Vétel mögött pedig kellemetlenül nagy
árengedményeket sejt. A kereskedő elsősorban a megbízható
gyártmányokat és a megbízható gyárakat szereti, s azt, ha garantálják
neki az ügynöki megbízatást. Ez azonban néha kényelmetlen
kötelezettségekkel járhat, elvárhatják tőle, milyen más márkákat
tartson és milyeneket ne tartson. Ebben soha nem lehet tudni semmi
biztosat, sejtésekre vagyunk utalva."
"Szóval, melyik kereskedőnek van igaza? Egyáltalán, létezik-e
válasz erre a kérdésre? Nem, biztosan nem létezik. Az élet nem ennyire
egyszerű. S akkor még nem is vettük számításba a saját ízlésünket vagy
a lakószobánk eltérő akusztikáját."
"Ez a helyzet. Nincs bizonyosság, nincs kész recept: kereskedők
nem szolgálhatnak vele, magazinok nem diktálhatják. Törődj bele - és
növekednek az esélyeid, hogy képes leszel összeállítani a megfelelő
berendezést a magad számára."
"Mindezt megérteni és méltányolni: ez az intelligens vásárlás
titka."
* Az e havi párviadalban a Wharfedale Diamond IV (110) és a
Mission 760 minidobozt állítják "szemtől-szembe". Alvin Gold ítélete
szerint a Wharfedale kiegyenlített, semleges, precíz, dinamikus, jó
hallgatni, de enyhén elködösíti a finom részleteket; a Mission nyílt,
tiszta, artikulált, a basszusa telt, de a hangkép néha
elbizonytalanodik, interferenciaszerű effektus lép fel. Gold mind a
két modellt megdicséri, de a szíve mintha inkább a Mission felé húzná.
Elemzésében újra meg újra hivatkozik a JPW Minimre is - ezt jó lesz
megjegyezni.
December
Két szakíró, Malcolm Steward és Alvin Gold összevitatkozott a
szerkesztőségben, és ha már így esett, véleményüket gyorsan cikk
formájában is közreadták. Az úgynevezett szünergiáról (Synergy) van
szó, vagyis hogy van-e joga a hifi-láncban elhelyezkedő készülékeknek
ahhoz, hogy szeressék, illetve ne szeressék egymást.
Steward szerint nincs hozzá joguk. "Szünergia? Pah! Vannak jó
készülékek és rossz készülékek. A jó készülékek szeretik egymást, a
rossz készülékek nem, és ezért arra akarnak kényszeríteni bennünket,
hogy rejtsük el a hibáikat. Kétszer kettő mindig négy."
Goldnak más a véleménye. A világ tökéletlen, a készülékek is
tökéletlenek, tehát a kedvükben kell járnunk. A CD-játszóban például
el kell távolítani a 22kHz fölötti jeleket, s ez a szűrés nemlineáris
torzításokhoz vezet, de a lemezjátszónak is megvan a maga baja, felül
a tűhegy/vinil rezonancia, alul a kar/hangszedő rezonancia környékén.
A hangsugárzó valóságos hangoltkör-szemétdomb. Az erősítők pedig
általában sávhatároltak. Hogyne kéne figyelembe venni az egyes
komponensek gyöngeségeit.
* Interjú Denis Morecrofttal, a DNM erősítők tervezőjével.
Különösen érdekes, amit a csöves erősítők természetrajzáról mond: "A
tranzisztoros erősítőkben többnyire nagy pufferkondenzátort
használnak; azért olyan nagyot, mert a feszültség alacsony. A (kis
ellenállású) hangszórókábel túlsó végén induktivitást találunk, amely
leválasztja a magas frekvenciákat a basszushangszóróról. Ennek az
induktivitásnak is nagy az értéke. Amikor a teljesítménytranzisztorok
elkezdenek dolgozni a terhelésre, a pufferkondenzátorok a pillanat egy
töredékéig összekapcsolódnak az induktivitással. Rezgőkör keletkezik,
amelyen tranziens jeleket akarunk átbocsátani. Ebből a helyzetből
kétféleképpen lehet szabadulni. Vagy elimináljuk a sorbakötött
induktivitást, vagy redukáljuk a pufferkondenzátor kapacitását. Az
elsőtől a hangsugárzógyárak általában elzárkóznak, érthető okból.
Viszont számos erősítő megteszi a másodikat: az öreg csöves készülékek
kondenzátorai csak 100 mikrofarádosak, és 400 volton dolgoznak. Meg
lehet jósolni, hogy a régi csöves gépek könnyebben elhajtják a modern,
komplex keresztváltójú hangsugárzókat, mint azok a nehézsúlyú
tranzisztoros szörnyetegek, amelyeket az USÁ-ból importálunk. S ez
egybevág mindazzal, amit a hifi-szakírók tapasztalnak.
* Morecroft erősítői persze félvezetősek. A DNM Series 3B/PA2
elő/végerősítőt (5800 font a kettő) Jimmy Hughes teszteli, akiről már
tudjuk, hogy újabban a nagy hatásfokú hangsugárzókat plusz a
kisteljesítményű erősítőket propagálja. Elmondja, hogy ő eddig éppen
egy DNM-et használt (3A/PA1), úgyhogy nagyon jól ismeri a DNM-hangot,
habár néhány hónapja átállt az Audio Innovations ama csöves
erősítőkombinációjára, melyekben a méregdrága teljesítményfokozat
mindössze 7,5 (!) wattot produkál, s most ezzel hasonlítja össze az új
DNM-et, egy különlegesen érzékeny tölcséres hangsugárzón (Impulse H1).
Hughes így jellemzi a kétféle hangképet:
"Hihetetlen mértékben eltérnek. Az Audio Innovations hangzásképe
dús, meleg. Fölöttébb kellemes. Részletező, de nyugodt, mértéktartó.
Hogy akkurátus-e, az vitatható. Fontosabb ennél, hogy autentikusan,
elhihetően szól. A DNM-kombináció teljesen más. Azonnal felismerem, és
azt is érzem, hogy jobb a régi DNM-nél. Csillogó, megfogott, definiált
hang, szélsőségesen jól fókuszált, közvetlen. Balanszát tekintve
sovány, nincs rajta semmi fölösleges hús. Az összhatás mégis meleg és
lágy, nem annyira dús, mint a csöves erősítő hangja, de édesen szól,
nincs benne érdesség. A sztereó kép jobb, mint amit valaha is
hallottam, és a dinamika is hallatlanul tág. Negatívum? Nem annyira
következetesen kellemes a hangja, mint az én erősítőmé. Viszont sokkal
nagyobb különbséget mutat ki a különféle felvételek között; az enyémen
mindegyik hasonlóan szól." (Vesd össze jelen kötetünkben a Series 500
tesztjével.)
1991 január
Az évet itt is a DAT-tal kezdik, pontosabban a JVC XD-Z505 (600)
és a Sony DTC-55ES (550) tesztjével, ami önmagában nem volna túl
izgalmas, mert hát itt is azzal intézik el ezeket a masinákat, hogy
"egyikük sem ér fel egy 400 fontsterlinges Philips CD850-nel, habár a
kazettás magnók mércéjével mérve mindkettő impresszív" - impresszív,
ez jó szó, ezt megjegyezzük.
* Érdekesebb ennél, hogy a teszt végeztével megkérdeznek két
ismert hangmérnököt, mi a véleményük a DAT-ról. Tony Faulkner régi,
állandó külső munkatársa a lapnak. A kezdetektől fogva rendszeresen
alkalmazza a digitális technikát. Eleinte a DAT-ért is lelkesedett, de
hamar kiábrándult belőle, és ma már mint ajakbiggyesztős fényképéről
is leolvashatjuk - igen szigorú kritikusa ennek a médiumnak. "Abból
ítélve, amit ismerek (Sony PCM-2000, öt darab Sony 2500, háromféle
Aiwa, hétféle Technics, ezek között európai, amerikai és japán
kivitelű típusok, aztán a Nakamichi és a JVC), ezek a gépek mind
egyformán szólnak. Mint amikor az ember már fáradt az egész napi
monitorozástól. Mintha a füled be volna dugaszolva. A legtöbb profi
úgy véli, hogy a DAT túl sok adatot hordoz, s emiatt túl keményen kell
dolgoztatni a hibakorrekciós rendszerét. A DAT legfőbb alkalmazási
területét abban látom, hogy egy producer a saját használatára
háttér-felvételt készítsen magának - ebből a szempontból sokkal jobb a
kompakt kazettánál. Attól tartok, az emberek túl sokat várnak a
DAT-tól. A digitális technika körül oly sok a félreértés, mindenki azt
hiszi, hogy a digitális magnóba ami bemegy, az ki is jön belőle,
elvégre ,csak számjegyekről van szó’. Kétségtelen, hogy a DAT gépeknek
van is valami sejtésük ezekről a számjegyekről. De profi használatra
jelenlegi formájukban nem alkalmasak."
Trygg Trygvason a 60-as években a Deccánál dolgozott, azóta a
Virgin Classic, a Hyperion és a Chandos számára készített
felvételeket. Ő barátibban ítéli meg az R-DAT-ot. "Gyakran használjuk
felvétel céljára, de az anyagot rögtön át is másoljuk U-Matic-ra,
hiszen szerkeszteni csak ott lehet igazán. Nem hallunk lényeges
különbséget a DAT (többnyire egy Sony 2500) és az 1630-as U-Matic
között. Más kérdés, hogy ha CD-készítéshez DAT-mesterszalagot
küldenék, korántsem volnék biztos benne, hogy a végtermék megfelelne a
mesterszalagnak. A DAT-magnók ugyanis (például a Sony 1000 és a
Technics SV-360) nem annyira kompatibilisak egymás között, mint a nagy
gépek. De a DAT még mindig jobb, mint bármiféle analóg magnó.
Elfogadom, hogy a hibajavító rendszerének nagyon keményen kell
dolgoznia néhány miliszekundumos intervallumokban, és az interpoláció
ilyenkor magas torzítást okoz. Ez a torzítás azonban nem hallható,
mert annyira gyorsan megszűnik. Oly sok egyéb baj van egy-egy felvétel
körül: gondját viselni a művészeknek, kiszűrni a teremből a lármát és
így tovább, s ezek mind befolyásolják az esztétikai élményt. Ezek azok
a dolgok, amelyekkel jobban kell törődnünk, nem pedig a DAT hibái."
Tony Faulkner (biggyeszt): "Én itt most nem A/D-ről vagy D/A-ról
beszélek. Egyszerűen nem bízom a DAT-magnóban mint digitális
adattároló médiumban." Trygg Tryggvason (bíztat): "Nem állítom, hogy
hazudna az, aki szerint igenis hallani különbségeket a profi gép és a
DAT hangja között. De rá kell kérdeznem, hogy ezek vajon lényeges
különbségek-e." Audiophile január.
* Az Arcam Black Boxnak itt a 3. számú és immár 1-bites változata
(350). Érdemes volt-e várni rá? Dave Wiley szerint aligha. Nem mintha
rossz volna (civilizált, visszafogott, részletező), csak éppen
hiányzik belőle a dinamika, a "hajtás", ami pedig az előző, sokbites
Black Boxban még megvolt. "Az én fülemben egyébként még az
agyondicsért és 150 fonttal drágább Meridian 203-nak is ugyanez a
baja."
Civilizált BitStream? Arcam Black Box 3. Audiophile, január
* Ha már a 203 szóba került, maradjunk is nála. Keith Howard a
Kenwood DP-X9100 futóművel párosítja, és ehhez a kombóhoz méri a
Micromega Duo-t (2200), ezt a neves francia CD-játszót, amely teljesen
úgy néz ki, mintha LP-játszó volna, plexifedéllel, lemeztányérral. A
különálló DAC BitStream-rendszerű.
Howardnak nem igazán tetszik a gall gépezet hangja. "A Micromega
CD-játszóknak sok hívük van, köztük olyanok is, akik egyébként
analógpártiak. Én azonban már régi CD-barát vagyok, és bármennyire jó
is a Duo - nekem nem elég jó. A Duo túlzottan civilizált, ellaposítja
a dinamikát. A Kenwood/Meridian éppen fordítva: dinamikus, eleven, de
egy picit érdes. Én feltétel nélkül az utóbbira szavazok. Mások
nyilván inkább a Duo mellett állnának ki - különösen azok, akiknek a
lejátszó-berendezése túlságosan harsány. De akkor sem térhetünk ki az
igazság elől, nevezetesen, hogy a Micromegáéval összevethető
hangminőséget (sokkal több szolgáltatással!) fele ennyi pénzért is be
lehet szerezni."
* Most kiderül, mire képes az a bizonyos QSound álsztereó
rendszer, amellyel állítólag olyan felvételeket lehet keverni, hogy az
ember füle kétfelé áll, és a két hangsugárzót négyfelől hallja. (Már a
hírére is úgy felhördültek a HFM olvasói, hogy Arany Kakadu díjért
kiáltoztak.) Az Audiophile szerkesztői közül Keith Howard tesz próbát
a QSound-dal, pontosabban egy Madonna-felvétellel (The Immaculate
Collection), amelyet QSound eljárással kevertek. "Valami van -
feltehetőleg az összevissza kevert fázis -, valami szokatlan,
valamiféle ,itt-szól-benn-a-fejemben’ effektus. De semmi olyasmi, ami
igazolhatná a QSound inventorainak állításait."
* "A fejhallgatóval valahogy mindig olyan bezártság-érzetem van" -
panaszolja a szerkesztő, Jonathan Kettle, abból az alkalomból, hogy
füleseket kell meghallgatnia. Pedig nagyon értékes modellek, amelyeket
a fejére húz: az AKG K1000 (500), a Sony MDR-R10 (2500 - ez az,
amelynek a háza bőrből-fából-selyemből és eredeti japán misztikumból
készült), aztán a félelmetes hírű Stax Lambda Signature (1370) - és
végül, csak az összehasonlítás kedvéért, a szerény Sennheiser HD-480,
amely csak 45 fontba kerül, de háromszor nyerte el a What Hi-Fi?
díját, mint Best Buy.
"Ha csak az utóbbit hallgatjuk - így Kettle -, talán nem is
értjük, mi az ördögnek kéne kiadnunk többet, mint 50 fontot egy
fejhallgatóra. A Sennheiser hangképe egységes, sima, hallgatható. Csak
amikor átkapcsolunk a drágább modellekre, akkor értjük meg, hogy az
olcsó jószág nem tudja reprodukálni az AKG tisztaságát, a Sony
középtartományának részletgazdagságát és a Stax hihetetlen
sávszélességét és finomságát."
"Ez utóbbiakban az a közös, hogy sosem harsányak, kimutatják a
felvételek kontrasztjait, érvényre juttatják az előadásban rejtező
melegséget és humanitást, és elvezetnek a Zenéhez. De azért ezeknek a
drága modelleknek is megvannak a maguk hibái."
"Az AKG-ban különösen tetszett a ritmus egysége és a zene
intenzitása dzsesszen és női énekhangon. Verdi Requiemjével már
kevésbé tudott megnyerni magának, itt már éreztem egy kis érdességet."
"A Sony kivételesen analitikus hangzású. A négy fejhallgató közül
egyedül ez volt képes lekövetni a dinamikai szélsőségeket, különösen a
frekvenciasáv szélein, könnyedén és eszköztelenül. Néha azonban kissé
felmelegszik a hangja, ilyenkor túl civilizált."
"Hasonló a Stax is. Ez meg a Verdi Requiemen, a szenzációs
dinamikájú és mégis finom énekkaron szerepelt a legjobban, itt
olyasmit tud, amire a több modell nem képes. Másrészt, olyasmit is
csinál amit még a Sennheiser sem, amennyiben mindenre kicsit ráteszi a
saját hangszínét, és ezért gyakran mesterségesnek hallik."
"A döntés roppant egyszerű. A High End típusok döbbenetes dolgokat
tudnak, de én a negyedikkel tudnék a legjobban együtt élni, a
Sennheiser HD-480-assal, részben persze gyakorlati okokból, részben
azonban a zenei kvalitásai miatt is. Kétségtelen, hogy nem ez a
legjobb fejhallgató (erre a titulusra a másik három tarthat igényt),
viszont ez közülük a legjobb all-rounder, és természetesen a legjobb
vétel."
Három füles meg egy fél: a misztikus Sony MDR-R10, a legendás Stax
Lambda Signature a HighTech AKG K1000, és a józan Sennheiser HD-480.
Audiophile január.
* Egy különös jószág, a Musical ° Fidelity MC5 hangsugárzó (800).
Eltérően az eddigi, többékevésbé sikeres MC modellektől, ennek még a
tetejére is került egy hangszórókészlet. Ketten mondanak róla
véleményt. Malcolm Stewardnak tulajdonképpen tetszik: főleg
nagyzenekaron szereti, könnyűzenén kevésbé, aminek az a magyarázata,
hogy az MC5 hangképe tág, széles, kellemes, de el vannak rontva a
tranziensei. Stuart a SEAS dómsugárzót gyanúsítja, dehát van ebben a
konstrukcióban éppen elég gyanús dolog, a dómon kívül is. Alvin Gold
kerek perec megmondja, hogy neki az előző MC-modellek után ez a
hangsugárzó bizony mély csalódást okozott, "még amikor a hozzá
leginkább illő zenei programot hallgatta róla, akkor is".
A felfelé is sugárzó Musical Fidelity MC5 nem vált be. "Csak előre,
édes fiam!" Audiophile január.
* Két azonos (és kétségtelenül megfizethető) árú, minimalista
erősítőt hasonlít össze Malcolm Steward: az NVA AP-20 és az Onix OA-22
egyaránt 230 fontba kerül. Mindkettőt dicséri, az Onixot koherens,
élénk hangjáért, kellően súlyos basszusáért, az NVA-t zeneiségéért,
részlet-finomságaiért, hozzátéve: az utóbbinak azért lehetne egy
kicsit nagyobb a teljesítménye. "Az Onixon sokat segítene az NVA
finomsága, az NVA-n az Onix elevensége. Mindkettőt ajánlom, ízlés
dolga, ki melyiket választja."
Hihetetlenül részletező - és hihetetlenül kényes az erősítőkre meg a
kábelekre. Martin-Logan Sequel II. Audiophile január.
Az Év Hirdetései a januári Audiophile-ból. A legbájosabbon (Creative
Audio) jámbor ókori audiofilek hallgatják az égi kórust: "Dicsőség
Istennek" és "Béke legyen a Földön"; illetve: "A középtartományban én
érezni vélek egy kis tölcséres színeződést".
A legagresszívebb reklám a Carveré ("ezek nyilván nem
Carver-vásárlók!"); a legelésző kicsiny birkák Ti vagytok, meg mi.
Február
Aki sérelmezi, hogy a Hifi Magazin munkatársai nem tudtak dönteni
a Linn Sondek és a Roxan Xerxes között, javasoljuk, szerezze be az
Audiophile februári számát. Ott a fenti két géphez még hozzáveszik a
Rock Reference-et és a VPI TNT-t, és ők sem tudják eldönteni, hogy
melyik zenél szebben és igazabban. Igaz, Jonathan Kettle, a szerkesztő
inkább a Linn-nel szimpatizál, dehát neki is ilyen van, és minden
cigány a maga lovát dicséri. Négy munkatársa pedig négyfelé szavaz.
* Mellesleg most kerül az asztalra egy Voyd lemezjátszó-futómű is.
A Voyd egy brit specialista cég, lemezjátszói 700-tól 5300 fontig
nyújtózkodnak az árlistán, az itt tesztelt modell ára 1400 font,
vagyis éppen kétszer annyiba kerül, mint a Linn Sondek vagy a Pink
Triangle, mely utóbbira nagyon hasonlít, a plexi tányérja miatt.
Valójában egészen különleges masina: a tányért három Papst motor
hajtja egyszerre. (Három-motoros magnóról már hallottunk,
lemezjátszóról még nem.)
Hogy megéri-e a háromszoros motort és a kétszerte magasabb árat,
azt ketten vizsgálgatják, jimmy Hughes és a szerkesztő Jonathan
Kettle. Hughes szerint megéri, ez a lemezjátszó szebben szól a
Linnnél, a Pinknél és a Roxannál. És ennek a szerkesztő sem mond
ellene. A Voyd őszerinte is levegősen, érzelmesen, dinamikusan szól,
de ő azért talál benne kritizálni valót is: néha nem eléggé testes,
máskor nem igazán precíz.
Egy lépés feljebb? A hárommotoros Voyd lemezjátszó-futómű. Audiophile
február.
* Természetesen itt is tesztelik a 10 ezer fontsterlinges
Michaelson Chronost, de itt valahogy nincsenek annyira elragadtatva
tőle. Az összehasonlítás alapjául a szerkesztő saját Audio Innovations
Series 1000-je szolgál, mint ismeretes, ez igen kis teljesítményű, de
igen drága csöves masina. (Vesd össze jelen kötetünkben a Series 500
tesztjével.)
"Átkapcsolva a Chronosra, méltányoltam a nagyobb teljesítményét és
ebből következően a tágasabb színpadát. De visszakapcsolva a másikra,
kiderült: a Chronos elvesztegetett valamennyit a zenei szövetből, a
részletekből. És sajnos, LP-ről nem annyira megnyerő, mint CD-ről."
"Kétségtelenül finom erősítő - de azért nem olyan átkozottul
finom."
* Két márkás hangsugárzó, páronként 200 fontért: Heybrook HB1/III
és Linn Index/II. Roy Gregory teszteli őket (Naim NAIT erősítővel).
A Heybrook, ha jól értjük, nem sokat változott, a 3. verzió is
hasonlóan szól az elsőhöz. Gregory szerint jó ötlet volt, hogy a
HB1-et ma már merev dróttal kábelezik - és nem jó ötlet, hogy kettős
kábelezésre is ajánlják. A Linn Index is magán viseli a tervezője
kezét. A hegedűje jobb, mint a Heybrooké, a fókusza is, de - mondja
Gregory - valahol mégis elveszíti a zenét. Úgyhogy ő inkább a
Heybrookra szavazna. De még inkább valami más, olcsóbb hangsugárzóra a
KEF-től, a JPW-től és másoktól.
* Ugyanő minősíti a háromdobozos Equinox fono-előerősítőt (2650).
A pici fono-dobozt a legrövidebb úton kell csatlakoztatni a
hangszedőhöz, egy különleges konnektorral. A második számú skatulya a
tápegység, a harmadik maga az előerősítő. Gregory egyszerűen el van
ragadtatva az Equinox-tól, végre egy brit erősítő, mondja, amely
felveszi a versenyt a nehézsúlyú amerikaiakkal. Szép a hangja,
tökéletesen csendes, ebben a készülékben minden a helyén van - mint a
Rolls-Royce-ban. (Előrebocsátjuk, hogy az Equinox legközelebb már
rajta lesz az Audiophile slágerlistáján.)
Március
Legutóbb nem tudták eldönteni, melyik a legjobb lemezjátszó, most
azonban teljesen biztosak benne, hogy megtalálták a legjobb erősítőt.
Ez pedig nem más, mint a 30 ezer fontsterlinges japán csoda, az Audio
Note Ongaku. "Mindenki, aki hallotta szólni, egyetértett!" (Márpedig
ez tényleg ritkán fordul elő a mi hobbinkban.)
Hogy mi kerül ebben az erősítőben olyan sokba? Például a
kimenőtranszformátorok, darabonként 4 kilogramm ezüsthuzallal. Az
ezüstöt kézzel húzták, speciális gyémántszerszámmal, és mikroszkóp
alatt tekercselték. Az Ongaku nem push-pull típus, hanem valóban
A-osztályú. A két teljesítménycső, ahogy mondani szokás, igazi
"military standard", csak nem egészen a ma használatos értelemben.
Ugyanis a második világháborúban használtak ilyen csöveket.
Az első, aki kézbeveszi a csodaerősítőt, Jonathan Kettle, a
szerkesztő jogán. "Vannak erősítők, amelyek precízek, jól ábrázolnak,
szépen zenélnek, bevonnak a zenei folyamatba stb. Ilyenek a legjobb
Naimek, a legjobb Audio Innovations-ök. Más típusok legalábbis a
közelükbe kerülnek, mint például a Chronos. Az Ongaku azonban egészen
mást csinál. Valóságos holografikus képet fest a zenéről: szinte
odamehetsz és megfoghatod, amit hallasz. Teljesen feloldja a teret az
előadók körül, megőrizve a hangszerek minden színét és a zenekar
egységét. Ilyet még nem pipáltam. Az énekhang dermesztően életszerű,
megesküdnék, hogy itt énekelnek a szobámban. Sőt, egyszerre csak
elkezdek meghallani olyan hangokat a különféle felvételeken, amelyeket
eddig nem hallottam: finom ajtócsukódást a háttérben, a kórus
lélegzését, a hangszerek saját zaját, mind korrekt perspektívában.
Sajnos, feltárja a felvételek összes gyöngéit is. Egy ismerősöm, aki
szintén volt olyan szerencsés, hogy otthon hallgathatta az Ongakut,
azt mondja, LP-gyűjteményének negyedéről kiderült, hogy
lejátszhatatlanul rossz. Normális körülmények között én szkeptikusan
fogadom az efféle kijelentéseket, de ismerve az Ongaku hihetetlen
artikulációs képességét, el kell fogadnom, hogy a lemezekben van a
hiba. Az egyetlen panaszom, hogy az erősítő teljesítménye nem elég
nagy, nincs akkora hajtás benne, mint az Audio Innovations Second
Audio-ban, amelyet előzőleg hallgattam. Nevezzetek gyávának, de
véleményem szerint azért a Second Audio eléggé megközelíti az
Ongakut... az Ongaku túlságosan is ritka madár, túlságosan nagy
kockázatot vállal vele az ember. Mindazonáltal, ezt az erősítőt
hallgatva mintha az Alpok friss levegőjét szívnád be; mintha úgy
hallanád kedvenc zenészeidet, hogy közben együtt kávézol velük.
Lélegzetállító."
Másodiknak Alvin Goldról mond véleményt a japán elektronika.
"Megmondták, hogy nem túl nagy teljesítményű, csak 2x27 wattos (később
megtudtam, hogy van egy még kisebb, 2x7 wattos változata is, amely még
jobban. szól, és persze még drágább) - de még ebből a szempontból is
igen tisztességesen viselkedett. Nem lökött akkorákat, mint egy
2x200-as tranzisztoros, de két nagyon fontos dolgot meg lehetett
figyelni rajta. Először is, a saját határain belül rendkívül nagy a
dinamikai sávja. Másodszor, hogy ha klippel, gyakorlatilag
észrevehetetlenül teszi, a csövek mindenen könnyedén túlteszik
magukat. Azt is érdekes megfigyelni, hogy az Ongaku nem az a bizonyos
,romantikus’ erősítő, mint a csövesek többsége. Semmit sem ken el,
tulajdonképpen úgy szól, mint egy jó tranzisztoros - csak sokkal
jobban. Azonkívül pontosan megmondja, milyen az a másik készülék,
amellyel párosítjuk. Öt perc alatt többet tudtam meg a Meridian 600
előerősítőről, mint előzőleg az egész este folyamán. Ugyanez
vonatkozik a hangsugárzókra, például a Snell Type E-re, amelyről
kimutatta, hogy mennyire nem transzparens. (A Monitor Audio Studio
15-tel viszont nagyon szépen szólt.) Növeli a kontrasztot, a
különbséget az egyes komponensek között. Minden erősítőnek van
egyfajta sajátos "talapzata", amelyre felépíti a zenét. Az Ongakuból
ez tökéletesen hiányzik. A hangok bejönnek és kimennek, anélkül, hogy
bármi is ottmaradna utánuk. Ez a világ legjobb erősítője. Hogy jó
vétel-e? Értelmetlen kérdés. Az Ongakut azért veszik, amiért a ritka
borokat, vagy a ritka kéziratokat és festményeket az aukciókon. Az
Ongakut szerelemből veszik."
Ha már tudjuk, melyik a világ legjobb erősítője, nyilván sokan
ismerni szeretnék a belvilágát is. Nos, utóirat gyanánt Keith Howard
feltérképezi az Ongaku belsejét. Cikkét végigolvastuk - és
megállapítottuk, hogy az Ongaku kapcsolástechnikailag semmiféle
újdonságot nem tartalmaz. A hagyományos csöves technológia
felélesztéséről van szó, nyilván korszerű, igényes alkatrészeket
használnak - semmi több. Egyébként Magyarországon is hasonló
elektroncsövekkel építettek annakidején teljesítményerősítőket.
Rádiócsövek voltak a BEAG elődének, az Audiónak a végerősítőiben is
(például 807 vagy 0551 típusú csövek).
* Néhány fejezettel előbb már utaltunk rá, hogy az Audiophile-nek
tetszeni fog a nálunk is kapható Denon PMA-350 erősítő (160). Alvin
Gold az elismert Pioneer A-300-zal hasonlítja össze (180). Szerinte a
Pioneer sokkal tisztábban, élesebben, kifinomultabban és
részletezőbben szól, de ("és ez egy jó nagy de") a Denonnal jobban
lehet zenét hallgatni. Dúsabb, színesebb, sztereóbb a másiknál. CD-ről
feltétlenül jobb, mint LP-ről (ez a Pioneerra is áll), és nincs
versenyben a Mission Cyrus One-nal, amely továbbra is verhetetlen 200
font alatt. "De még fono-ról is, a Denon feltétlenül több, mint egy
újabb rutin-erősítő. Olyasféle, mint annakidején a NAD 3020 volt. De
amannak fele ekkora sem volt a teljesítménye, és ha túlságosan
meghajtották, akkor bizony kissé asztmásan szólt."
* Az amerikai Allison eddig nem sok babért aratott Britanniában
furcsa kinézetű, "falhoz tervezett" hangdobozaival. Most kihozott egy
kisdobozt, az AL-100-at (110), és lám, azt így minősíti Malcolm
Steward: "Az AL-100 nem tökéletes, de jólsikerült típus. Semelyik 110
font-sterlinges doboz nem nyújtja a Quad transzparenciáját, az
Isobarik basszusdinamikáját, a Naim SBL zeneiségét. De némely ritka
darab képes rá, hogy ne a hibáira, hanem az erényeire irányítsa a
hallgatóság figyelmét, és az AL-100 ilyen hangsugárzó: izgalmas és
megnyerő." Részletesebben kifejtve: gyors, dinamikus hang, jó
tempóérzék, lyukas sztereofónia, de kitűnő szólamok, meglepően jó
basszus; ha nagyon meghajtják, érdesen szól, de minél jobb az erősítő,
annál kisebb a baj.
* Ez azonban nem jelenti, hogy az amerikaiakat most már szeretjük.
Az Acoustic Research Spirit 162 állódoboz (600) ugyanolyan fanyalgást
kelt, mint az eddigi AR-ek.
* Ha nagyon akarjuk, a Dahlquist DQ-8 (850) nem amerikai
hangsugárzó, mert a tervezője skandináv, de azért a doboz mégis az
USÁ-ból jön. Alvin Gold így nyilatkozott róla: "Közepes berendezésről
meglehetősen furcsán szólt. Később azonban, most már Roksan
lemezjátszóról, Meridian CD-játszóról a Dahlquist kinyílt,
megtáltosodott, szóval muszáj volt komolyan venni. Összehasonlítva a
Snell Type E/II-vel és a Monitor Audio Studio 15-tel, azt
tapasztaltam, hogy noha amazok kiegyenlítettebbek-kifinomultabbak, a
Dahlquist-nak valami egészen hihetetlen fókusza van, a szólóénekes
emberi léptékűvé válik, miközben a kórus kitárulkozik, és a visszhang
elhatárolódik az elsődleges hangtól. A DQ-8 hangsugárzó ideális
eszköz, ha be akarjuk bizonyítani, hogy a sztereofónia igenis
létezik."
* A Roksan-nak eddig nem volt olcsó hangszedője: vagy megvetted a
Shiraz-t 655-fontért, vagy máshol kellett kereskedned. Most kihoztak
két MM-típust, a Corus Blue/Black-et (60/100), mindkettőt a
Goldring-gal készíttetik. Jimmy Hughes-nak mindkettő tetszik, a
hangjuk tiszta, könnyű, kellemes, sztereó - és még csak nem is biztos,
hogy a kettő közül a drágábbik a jobb. "Csak ajánlani tudom őket, és
nem is csak a Xerxes/Tabriz-tulajdonosoknak. Más lemezjátszókhoz is
beválnak, barátkozó természetűek."
Olcsó MM-Roksanok: a Corus Blue és Black. "Más lemezjátszókhoz is
beválnak, egyáltalán nem háklisak." Audiophile március.
Már az is baj, hogy túl szép? A Michell Gyro Deck, Rega RB300
hangkarral, külön tápegységgel és az állítólag ijesztően jó ISO
MC-plusz-MM előerősítővel. Audiophile április.
*
Setright törvénye
A szakállas, filozófus-kinézetű LJK Setright az Audiophile utolsó
oldalán magányosan írogatja üzeneteit az emberiség számára. Ezúttal
olyasmin rágódik, amin már mi is eltűnődtünk annakidején, A Fekete
Macska Farka című esszénkben, nevezetesen, hogy hifi-berendezésünket
vajon milyen elvek szerint tanácsos kiépíteni. Setright végigmegy a
különböző filozófiákon, és az Elsőbbség Elvről (t.i. hogy mindig az a
fontosabb, ami előrébb helyezkedik el a láncban), a következőket
mondja.
"Ez a filozófia időnként olyan hifi-berendezés formájában ölt
testet, amelyben a lemezjátszó egy gyro-stabilizált, gázcsapágyazású
futómű, amelyet a súlytalanság állapotában forgatnak, a lánc végére
pedig egy 5 fontsterlinges hangdoboz kerül a Woolworth áruházból,
mert a tulaj addigra már minden pénzéből kifogyott."
"Van ennek értelme? Van: azoknak a gyáraknak a szempontjából, akik
a front-endet gyártják. Ők nagyon jól tudják, hogy a vásárló később,
amikorra már kiheverte a pénzügyi válságot, a lemezjátszó mellé meg
fogja vásárolni az ugyanolyan drága hangdobozt is. Míg ha első
nekifutásra hangdobozt venne, és csalódna benne, akkor legközelebb nem
lemezjátszót venne, hanem inkább - egy másik hangdobozt..."
"Ezért aztán meggyőzik őt egy hatékony demonstrációval.
Tagadhatatlan, hogy az 500 fontos lemezjátszó jobban szól a 100 fontos
hangdobozzal, mint a 100 fontos lemezjátszó az 500 fontossal. Amit nem
demonstrálnak: hogy a 300 fontsterlinges különbözetet szét is lehetne
osztani a lánc két vége között."
Szóba hozza Setright a többi teóriát is, köztük a jól ismert
Quad-féle elvet, miszerint minden tisztességesen megtervezett erősítő
egyformán szól. "Ez aztán a bölcsesség! Ha a Quad nem volna, fel kéne
őt találni! Mélyreható elemzéssel megállapíthatjuk, kijelentéséből
voltaképpen csak annyi következik, hogy ha valamely erősítő nem úgy
szól, mint a másik, akkor bizonyára nem volt tisztességesen
megtervezve."
"A legokosabb, amit tehetek, hogy emlékeztetlek Setright Első
Törvényére, amely úgy szól, hogy: "Nem Léteznek Törvények."
*
