Zene Bona |
A legjobb magyar mű az operaszínpadon
Legutóbb ehelyütt igyekeztem "rendet vágni az örök értékek,
halhatatlan művek halhatatlan lemezei számára. Ezúttal a XX. századig
futunk előre.
I. Így kezdődött
Idő: 1946 május 1., déltájban. Helyszín: az Andrássy út, valamivel
az Oktogon előtt, mondjuk a Wagner-söröző magasságában. Szereplő: U.
Gy. tizennégy éves, negyedikes gimnazista (még a nyolcosztályos
gimnáziumok dívtak). Hosszabb ideig bámulja a felvonulókat, főként a
plakát-karikatúrák érdeklik. Egy idő után észbe kap, miért is álldogál
éppen itt. Elindul a Duna felé. Szereplőnk színházrajongó. Néhány
osztálytársa rendszeres operalátogató is. Egymás közötti - nagyképűen
hangzó - "kritikai" fecsegésük szereplőnket kíváncsivá, majd iriggyé
tette. Látnia kellene már belülről is az Operaházat. Zenei ismeretei
átlagosak, annyit tud, amennyit a vele egykorúak az iskolai
énekórákon, karéneken fölszedhettek. Plusz némi erőltetett és
sikertelen zongoraleckék. Meg ami a színházi újságból, rovatokból a
műfajról megtudható. Alkalmi, esetleges dallam-felismerés rádió
hallgatásakor ("Bátran küzd seregünk, hogyha kell" , "Meghalt a
cselszövő", "Eladó az egész világ", Levél-ária stb.). Egyszer némi
csalódással hallotta, hogy a Toscát nem Verdi írta. Pedig jól passzolt
egymáshoz a két kétszótagú...
A pénztárnál jegyet kér a hétvégi Aida-előadásra. (Abban van a
Bevonulási induló!) Közlik, hogy ennél a pénztárnál csak aznap
estére... A másik pillanatnyilag zárva. Akkor kér aznap estére. Három
Bartók-művet adnak, a címüket ismeri. Emlékszik az újságokból A
csodálatos mandarin fotóira. (Még a keleti környezetbe helyezett
változatról. Azt a hurinak öltözött lengefátylú nőt meg lehet nézni.
Este fölmászik a III. emeletre, jobbközép VI. sor. Messziről és
magasból, de jól lát és hall. Szétmegy a függöny, felzúg egy hatalmas
mély hang: "Megérkeztünk."
Attól a pillanattól kezdve fogva volt. Nem igen tudta, mit látott,
hallott, de... Ha másnap megkérdezik, bizonyára kissé zavarba jön, de
biztosítja a kérdezőt, hogy gyönyörű... Iskola után a plakátot
böngészi, újra a pénztárhoz megy, most már az elővételihez. 2-3-4
forintokért jegyet vásárol három további előadásra: Aida, Sába
királynője, Pillangókisasszony. Nem a darabok voltak fontosak. A
varázs...
Éppen negyvenöt éve.
II. Mit rejt a hét ajtó?
"A Kékszakállú herceg vára a legjobb magyar opera." - "A
Kékszakállú nem opera."
Mindkét állítás színigaz.
Ad 1. A Kékszakállú zenéje eredetiségében és magyarságában
bizonyára felülmúlja romantikus, nemzeti-opera kedvenceinket, Erkel
legjobb műveit. Azok, elsőül a Hunyadi László, történelmileg Victor
Hugo-i szemmel, zeneileg Donizetti felől közelítettek a hagyományos
történelmi témákhoz. Magyar(os) jellegüket a köznyelvvé, honi stílussá
emelt verbunkos hangja, üteme adta meg. A Bánk bán már sokkal
jelentékenyebb irodalmi és fajsúlyosabb zenei alapokon nyugvó magyar
remekmű - az Egressy Béni-féle szöveg és a prozódiai botlások ellenére
is -, de a nemzetközi operaszínpad nem fogadja be; megmarad a
kelet-európai periféria "érdekessége", Glinka, Smetana, Moniuszko
műveivel egy sorban, ismertségét tekintve inkább mögöttük.
A Kékszakállú magyar jellege sokkal mélyebbről tör fel. "A székely
népballadák dramatikus fluidumát akartam színpadra nagyítani" - írta
Balázs Béla a maga szecesszió-szülte modorában. Bartók a "természetes
[magyar] hanglejtés zenévé fokozásának útjára lépett" - ez már
Kodálynak a Nyugatba írott 1918-as kritikájából való s így
folytatódik: "nagyban előrevitte a magyar recitatív stílus
kialakítását. Ez az első mű a magyar operaszínpadon, amelyben az ének
az elejétől végig egyöntetű, ki nem zökkenő magyarsággal szól
hozzánk."
Ad 2. "A Kékszakállú voltaképpen inkább oratórium, mint opera."
(Újfalussy József); "nevezze szcenikus szimfóniának" (Kodály);
misztérium ("fordított beavatási misztérium" - olvasható Tallián Tibor
Bartók-könyvében. Tőle származik a következő meghatározás is):
misztikus rejtvény-opera. (Mint előtte a Lohengrin, utána a Turandot -
tesszük hozzá gondolatban. "Ellentétes megoldású Lohengrin" - találjuk
erre Jemnitz Sándor válaszát.) Végül Szabolcsi Bence - Balázs Bélával
egybevágóan - teljes ballada-motivikáról beszél.
Mindegyik igaz, ám egyik sem elégséges. Döntsenek hát a rendezők.
Nekünk, szerencsére, nem kell döntenünk. Ugyanis a Kékszakállú ideális
gramofon-opera (LP, CD) a maga kb. 60 percével. A gramofon-színpadon
aztán fel lehet építeni a "megszólalásig hű" várdíszletet hét ajtóval,
gót stílusban; vetíteni lehet szikrázó-villódzó fényekkel átdöfött
sci-fi keretet; vagy szimbólumokkal teleaggatott ködös
barlang-labirintusokat időtlen hercegek és asszonyok lakául; vagy
egyszerűen csak odaállítható egy frakkos-estélyi ruhás művészpár,
útban hazafelé a pszichoanalízisből.
III. Tizenöt "Kékszakállú"
A táblázatunkban (a következő oldalon) felsorolt 15 felvétel közül
11 idegen cégeknél készült, de ezek sem teljesen "magyartalanok".
Közülük hatról magyar nyelven hangzik fel az ének. Ez minden más
magyar vokális művet felülmúló rekord, jól mutatja Bartók és a
Kékszakállú kiemelkedő jelentőségét a XX. század zenetörténetében!
1965 óta Nyugaton csak magyar nyelvű előadásokat rögzítettek. Ez két
irányzatot jelez: egyrészt szinte száz százalékig általános lett, hogy
vokális művek felvételénél az eredeti nyelvet használják, másrészt a
magyar zeneszerzők és előadók sugározta kulturális "térerősség"
nyelvünket is valamelyest közelibbé, elfogadhatóbbá tette a másnyelvű
közönség számára. Minden "nemzetközi célzatú produkciónál jelentős
kritikai szempont, hogy mennyire jó és hiteles a előadók nyelvi
teljesítménye, s hogyan oldják meg feladatukat a nem anyanyelvükön
éneklők. Ha a mi énekeseinktől gyakran számonkérik a jobb olasz,
esetleg német, s főként francia ejtést, érthető, hogy ennél az
operánál a mi értékelésünk elsőrendű mutatója, miként hangzik
fülünknek a külföldi énekesek magyar szövege. Általában véve azt
mondhatjuk: meglepően jól. Noha egyikük sem tagadhatná előttünk
külföldi voltát, legtöbbjük éneke mégis percekre elhiteti, hogy
született magyar szavát halljuk. Szinte mindegyiküknek vannak
ragyogóan megoldott részleteik, s természetesen akadnak fáradtabb,
kevésbé összpontosított szakaszaik.
A kritikusi mércék egyik legfontosabb mutatója a hitelesség, hogy
az előadás mennyire tudja megvalósítani az ismert (vagy feltételezett)
szerzői szándékokat. A Kékszakállú magyar színpadi és lemezprodukciói
olyan hagyományokra támaszkodnak, melyeket maga Bartók is segített
megteremteni. Élete krónikájából tudjuk, hogy 1918 májusában, a
bemutató hónapjában Bartók személyesen próbál a címszereplő Kálmán
Oszkárral. (A 24-i bemutatón és a további két előadáson Juditot
Haselbeck Olga, az Operaház Wagner-heroinája alakította. Kroó György
említi a Bartók Összkiadás lemezéhez írott tanulmányában, hogy a 30-as
évek elején Bartók és Kodály vokális műveinek kongeniális
tolmácsolója, számomra a magyar énekművészet legnagyobb alakja,
Basilides Mária (HFM 1989/2. szám) tanulta Judit szerepét, s akkor
Bartók néhány változtatást jegyzett be Szabolcsi Bence
zongorakivonatába. Az 1936-os, Sergio Failoni vezényelte operaházi
felújításon azonban - s utána még egy évtizedig - Némethy Ella
énekelte a szerepet. Az előkészületek során Bartók néhány ponton
Székely Mihály hangterjedelméhez igazította a szólamot. (A felújított
produkciót 1937. december 2-án közvetítette a rádió. Bartók zenéjének
rajongója, Babits Mihályné Török Sophie röntgenfóliákra rögzítette a
közvetítést. A kezdetleges felvétel elsődleges rekonstrukcióját
alkalmam volt meghallgatni 1981-ben; ugyanis felötlött a gondolat,
hogy a centenáriumra szánt zenei dokumentumok közé sorolják. Kocsis
Zoltán és Somfai László mint illetékes szerkesztők és a Hungaroton
vezetői azonban úgy döntöttek, hogy az anyag rendkívül rossz
hangminősége lehetetlenné teszi a kiadást.) Székely azután huszonhat
éven át őrizte, hagyománnyá fejlesztette a bartóki instrukciókat.
(Azon az 1946-os estén is természetesen övé volt a megzendülő hatalmas
erejű és volumenű basszushang; Judit: Némethy. Székely mindkét lemezén
az 1936-os verziót énekli.) A világháború, pontosabban 1956 után
partnereivel (Palánkay Klára, Delly Rózsi, Szőnyi Olga) Európa-szerte
"exportálta" a darabot. Kollégái és közvetlenül utódai, Fodor János,
Faragó András és Melis György az évek során keresztül figyelhették,
tanulmányozhatták Székely interpretációját. Közülük azonban csak Melis
kerülhetett lemezre.
A hazai Bartók-tolmácsolás legnagyobb dirigense, Ferencsik János
félévszázadig volt a hagyományok éltetője és újraihletője. Az ő általa
nevelt zenekar, az énekesek azóta is a hitelesség biztosítékai. Azzal
zárjuk a kört teljessé, ha emlékeztetünk rá: a legutóbbi Judit, Marton
Éva, többször is Melis György partnereként szólaltatta meg Bartók
operáját külföldi közönség előtt.
IV. A vezénylő fejedelem és a hercegek
Ajánlásaimat a fentiek szabályozzák, azaz a művészi eredmény
állandó kritériumai közül a nyelvi (magyarán: az érthető és kifejező
szövegejtés), illetve a hitelesnek elfogadható hagyomány még
hangsúlyosabb, mint egyébkor. Így eleve kirekeszthetjük az idegen
nyelvű felvételeket (I-II, V-VI, X.). A maradék tízből Ferencsik három
lemeze foglal el centrális helyet. Értelmezése és karmesteri munkája
meglepő (nem meglepő?) következetességet mutat huszonöt éven át.
Alapjában a ballada hangján meséli el a történetet. Az 1907-ben
született magyar művész számára neveltetésénél fogva is nyilván az
erdélyi népballada és az Arany János-i költészet (köztudottá és
tananyaggá klasszicizálódott) világa lehetett a természetes közeg.
Ferencsik monumentális, súlyos és darabos kövekből épített sötét
várba vezet, melyet, ha eltávozóban visszatekintünk, egyetlen óriási
tömbnek látunk. Hogy felfogása mennyire következetes, azt a felvételek
nagyjából azonos időtartama is mutatja: 50'44" - 54'35" - 57'00" (az
I-ben néhány húzás van). A későbbi felvételek talán csak annyiban
változtak, hogy az 1981-es jobban kirajzolja a mű kettős csúcs-ívét,
vagyis az 5. után hasonlóan elemi és érzéki erejű tetőpontot teremt a
7. ajtó előtt is. Még a legzsarnokibb karmester-típus (például
Toscanini is, részben) alkalmazkodik énekesei adottságaihoz, s mivel
Ferencsik nem az, magától értetődik, hogy 1956-ban Székely szintúgy
monumentális egyénisége és hangja köré építi a balladás zenei
környezetet, míg 1970-ben Melis sebezhetőbb, neurotikusan vibráló,
"modernebb" (szinte konverzációs modorban indított) hőse mögött a
homályt, a tompább színeket, a titkok szörnyűségét, a tragédia fensége
helyett a szikárabb reménytelenséget ábrázolja inkább. Ebből
következik, hogy a nagyszerű Palánkay Klára lírai Juditja kissé
kevesebb reflektorfényt kap Székely hatalmas Kékszakállúja mellett,
Kasza Katalin viszont egyenrangúbb társa Melis eleve rezignáltabb,
bukásra ítélt hercegének. (Kár, hogy a gyors szakaszoknál és a
keserves magas állásokban Kasza szövege szinte érthetetlen. )
A monó és sztereó után természetesen a Ferencsik III. digitális
felvétele a legszebb zenekarilag (az ÁHZ érdeméből is!), de énekesei -
akiket pedig a nyugati piacokon is sztárként reklámoznak! - számomra
diszkvalifikálják ezt a lemezt! Csöndesen megjegyzem, már a felvétel
készítésekor kifejeztem kételyeimet. Igaz, Nyesztyerenko és Obrazcova
előzőleg Ferencsik vezényletével énekelték szerepüket a moszkvai
bemutatón is (tipikusan kétarcú vállalkozás volt: "majd mi megmutatjuk
nekik", illetve "majd ők megmutatják nekünk") - de ott oroszul
énekeltek. A két orosz énekes nyelvi erőfeszítései persze dicséretet
érdemelnek, mint bárki más külföldié, eredményük azonban kevésbé. Csak
pillanatokra képzelhetjük magunkat magyar nyelvű előadás hallgatóinak.
A vitathatatlanul jó színészi villanások és hevületek, az alkalmanként
helyes zenei frazeálás ellenére sem tudunk velük tartani a hét ajtó
feltárásában. Obrazcova szélesen lebegő, a nyugati kritikusoktól
mindig a "szlávos" jelzőt kiváltó vibrátója és gyökerében idegen
magánhangzói (az e-k!) azt a (szintén nyugati) balhiedelmet látszanak
táplálni, hogy a magyar valamiféle szláv nyelv; az egyébként sok
ponton meggyőző Nyesztyerenko saljapinkodó (mefisztós-borisz
godunovos) manírjai a darab utolsó harmadában végképp nem menthetők.
V. Nagykövetek - magyarok, külföldiek
Más magyar karmesterek közül a mindenki által tisztelt és Bartókot
nagyon tisztelő Doráti Antal lemeze sajnos nem tartozik a sikerültek
közé. Pedig nagy várakozás előzte meg az első magyar nyelvű sztereó
felvételt, de végül egyetlen közreműködő sem nyújtotta jobbik
formáját. Sokkal több méltánylást - tehát gyakoribb meghallgatást -
igényel Kertész István produkciója; először hallhattunk lemezről a
partitúra igazi gazdagságát, hála a Bécsi Filharmonikusoknak. Ezzel
kezdődött a darab közelítése a "nyugati normákhoz", a balladás fények
helyett itt egy Európában jobban ismert zenekari paletta színei
csillogtak. Ez sem vált a mű kárára. Berry és Christa Ludwig (az első
magyarul éneklő nem magyar anyanyelvűek) teljesítményétől akkor
meghatódtunk. Ma már jobban is kényeztetnek bennünket, de máig úgy
érzem, járna nekik valaminő nemzeti kitüntetés úttörő
vállalkozásukért. Solti lemezét nem tudom elválasztani a felvételhez
adaptált televíziós (BBC koprodukciós) filmváltozattól, azt pedig
nagyon nem szerettem idejétmúlt "látomásai", igazabbul: lila látványai
miatt. 1981-re már túl sokat láttunk az ilyen neutrális, "általánosító
érvényű" (értsd: közhelyesítő) rendezésekből. Sass Sylvia számos
pillanatban mutatott fel valami fontosat egy modernebb Judit
lelkivilágából, a felvétel egésze mégis jellegtelen maradt. Nem
ajánlom.
(A sajnálkozás perce következik, a létre nem jött nagy előadásokra
gondolva... Hiszen ha Fricsay két felvétele magyar nyelvű lett
volna...; ha Ormándy és pompás zenekara, a Philadelphia nem angol
nyelvű (egyébként kitűnő) éneklést kísér; s főként, ha a nagy - talán
legnagyobb - Bartók-tolmácsoló, Reiner Frigyes készített volna
Kékszakállút! S ha Bartók Péter produceri vállalkozása művészileg
jobban sikerül... "Hiányzik belőle a színházi lendület" - írja David
Murray; Opera on Record 3 - "érzékenyen formált zenekari szólamok, de
gyönge együttes játék... Judit bátortalan és passzív". Az esszé
szerzője tizennégy felvétel szereplői között meg sem említi ennek
címszereplőjét, Koréh Endrét. (Valamikor a Presto egy korai számában
le mertem írni magánvéleményemet, tudniillik hogy néhai kiváló
basszistánk intonációja ez alkalommal eléggé bizonytalan. Válaszul
magánlevél érkezett, melynek dühödt hangja előrevetítette napjaink
tónusát. Mintha legalábbis a Horthy-újratemetést elleneztem volna...)
VI. Nagy egyéniségek és szintézis
Wolfgang Sawallisch felvétele nyilván a Bartók Centenárium
közeledtének köszönhette létrejöttét, s annak, hogy a cégnek
rendelkezésére állt egy magyar anyanyelvű főszereplőnő. Feltehetően
Várady Júlia révén "került a partiba" hitvese, Fischer-Dieskau... Nem
sokszor írnám le, hogy Dietrich Fischer-Dieskau csalódást okoz, de
ezzel a megállapítással tartozunk az igazságnak. Ha azt hittük, hogy a
szuperzseni a bartóki tragédiába is azzal a természetességgel "érez
bele", mint megszoktuk azt Bach Jézusától Aribert Reimann Lear
királyáig, tévedtünk. A magyar művész-feleségnek nem csak az ajtók
feltárásába kellett belebuknia, de férjének magyar nyelvvizsgáján sem
tudott kellőképpen súgni...
Pierre Boulez lemezén a karmester fantáziájának és zenekarának
(BBC Symphony Orchestra), valamint a CBS nagyszerű hi-fi parádéjának
jóvoltából a hangszer-szimbolika és a hangfestés újabb dramaturgiai
tényezőként lépnek elő a partitúrából. Ezek jórészét még nem hallottuk
más felvételen. Tatiana Troyanos erős egyéniségű, asszonyos, szexis
Judit, ráadásul az abszolut legszebb, leggazdagabb hangú. A gyönyörű
mezzo hangszínt sem lent, sem fönt nem torzítják a terjedelem
korlátai. Kiejtése nagyrészt megfelelő, néhol a hanglejtése is
meghökkentően magyaros. Siegmund Nimsgern is büszkén emelheti fejét a
külföldi címszereplők sorában. Érdemükből ezen a lemezen követhető a
legjobban az énekszólam valamennyi árnyalata. Pedig az előadás nem
túlzottan lassú (61'14"). Ők nem balladai szereplők; nagyon is élő
emberek, párbeszédük modern személyes drámát közvetít, nem
stilizáltat. Nem jobb a hagyományos hazai felfogásnál, de más - ezért
kiegészítésül fontos.
VII. A Kékszakállú 15. felesége
A legújabb koprodukciós digitális felvételen a magyar hagyomány
dominál: karmester, zenekar és hősnő közvetíti. Ugyanakkor jótékonyan
színezi az előadást a nyugati Bartók-felfogás. Fischer Ádám
tolmácsolása nem a leggrandiózusabb vagy legcsillogóbb, de jó úton jár
a kettő között. (A tempók szélesebbek, mint Ferencsiknél, ezt az
időtartam is jelzi: 62'06".) A felvétel kiemelkedő értéke azonban a
leghihetőbb, lélektanilag egységesen és hitelesen megrajzolt, a magyar
szöveget legszebben formáló Judit - valamennyi között. Marton Éva
számára a hagyomány háttér csupán, évtizednél régebbi bensőséges
azonosulása e szereppel teljesen egyéni, új művészi eredményt hozott.
Samuel Ramey több szempontból is figyelmet érdemel. Először, mert
hangja ideális a Kékszakállúhoz, alul-fölül szonórus basszbaritonjának
az eredeti partitúra egy pillanatig sem okoz nehézséget. Másodszor a
közép-nyugat-amerikai énekes magyar szövege a legjobb az összes
külföldi hercegek között. Napjaink tévés és rádiós híradóstábjainak
nyolcvan százaléka leckét vehetne Rameytől a helyes magyaros
hanghordozásból.)
VIII. Summa
Bartók egyfelvonásosának ott a helye minden valamirevaló operai
lemezgyűjteményben - ez számomra törvény. A beterjesztendő
"törvényjavaslat" tehát így összegezhető; a Ferencsik I. és II.
nélkülözhetetlen nemzeti klasszikusok, de a Boulez-Troyanos felvétel
hiányában nem mutatnak teljes képet a remekműről. "Módosító
indítvány": ha sikerülne valamilyen más idősíkban, valamiféle
transzcendentális-digitális keverőasztalnál összehozni a Boulez-i
zenekart az 1956-os Székellyel és az 1987-es Martonnal! Koalíció lenne
a javából...
(Legközelebb: Puccini - fanyalgás nélkül)
*
Sajtónyitás
"Te nem olvasod a Hetedhéthatárt" - jelenti ki a Szerkesztő enyhén
feddő hangsúllyal. "Dehogynem" - védekezem ijedten, s botladozva
kutatok fogyó memória-rögöcskéim között (ezekből állnak össze a
rög-eszmék!): mi történt azon a hetedhét határon? Tiltott átlépés?
Viszály? Villongás? "Akkor miért nem csinálsz holmi lapszemle-félét a
Zene Bonában is?" - hangzik az újabb kérdés, a sarokba szorító.
"Csinálok. Már gondoltam rá... Remek ötlet." Valóban gondoltam rá.
Abban a pillanatban, amikor kimondta.
Következzék hát ama csak (vagy túlnyomó részben) komolyzenei
hanglemez-folyóiratok felsorolása, amelyekből az e rovathoz is
szükséges információk, vélemények többségét beszerzem, megrágom
(olykor lenyelem, olykor kiköpöm), általuk a saját vélekedéseimet
ellenőrzöm. Rendszeresen nem fogom szemlézni őket, két okból sem: 1.
terjedelmesek, 2. ami érdekes az egyikben, a másikban is az. Tehát
gyakran ugyanazok a témák szerepelnek legtöbbjükben: az új kiadványok
és az újrakiadások. Ítéleteik összegzése úgyis jelen van
ajánlásaimban. Annyit azonban megérdemelnek, hogy egyszer bemutassam
őket az olvasónak. Csak a legfontosabbakat. Az egyiket mérvadónak
tekintem, a másikat gondolatébresztőnek tartom, a harmadikat
árnyékboxoláshoz használom.
GRAMOPHONE
"Az új komolyzenei felvételek szemléje" - ez az alcíme. Afféle
szolid, megbízható angol dolog, mint a diplomata-öltöny szövete.
Jelenleg 68. (!!!) évfolyamában tart (szolid angol lap), mindazonáltal
ad rá, hogy ne legyen konzervatív küllemű, ne vádolhassák
ódivatúsággal. Olyan, mint a BBC. Ha az ember huzamosabb időn át
rendszeresen olvassa (mondjuk húsz évig), rájön, miért akarják egyes
elnökök mindenáron a BBC etikai kódexét népszerűsíteni.
A Gramophone a világ számtalan lemezgyűjtője számára valóságos
biblia. Szentírás. Nem minden szava - a szelleme! Úgy igyekszik
elfogulatlan és tárgyilagos lenni, hogy közben jól kiolvasható vonala,
ízlése, "világképe", sőt filozófiája, tehát nevelő ereje van.
Félreértés ne essék: angol kritikus nem szereti a metafizikus
filozofálgatást, sem a szürrealista, "lila művészetértést". Általában
rövid, velős, és humora is van. S úgy elfogult kissé a hazai (brit)
művészek iránt, hogy csak ritkán téved az igazság terhére. De
"szentírás" annyiban is, hogy benne van a teremtésmítosz (a százéves
gramofonról); a szépséges kultúrmese; az erkölcsi tanulság és a
nomenklatura (azaz értékrend). Nekem ez a lap a legolvasmányosabb és
legszórakoztatóbb, a legpontosabb. Ebben a lapban a legjobb a
lemezkritika (elemző, összehasonlító, vagy röviden összegző), itt a
legkönnyebb eligazodni a hivatkozások és utalások között. A Gramophone
a brit piacot tekinti át, de az angolszász világpiacról él. Hatalmas
lemez-mennyiséget tárgyal, így versenyképes a nagyobb amerikai
piacokon is. Nem olcsó, évi előfizetési díja Európában 40 font. (Címe:
General Gramophone Publications Ltd. 177179 Kenton Road, Harrow,
Middlesex HA3 OHA Great Britain.
DIAPASON-HARMONIE
Francia lap, már feliratában is jelzi, hogy néhány évvel ezelőtt
lenyelte egykori vetélytársát, és most kettős névvel jelenik meg.
Alcíme egyben a programja is: "A hónap kompaktjai." A 375. száma felé
tart. A Diapason szó jelentése egyébként Hangvilla.
Olyan, mint a Gramophone - mondanám, ha a Gramophone francia
volna. Sokoldalú érdeklődés, gazdag programajánlat - francia ízlés
szerint. Azaz tiszta ítéletek és szellemesen szubjektív vélekedések
montázsa, tárgyilagosság és tudományos hitel (jogos) igényével.
Következetes lap, ízlésén kívül vonala is van, ha az összképe tarkább
is az angol listavezetőnél. Megbízható (időnként meghökkentő)
állításaival nehéz vitatkoznom. Nem törekszik megfellebezhetetlen
döntésekre (bár az angolos understatement, ugye, nem jellemezheti őt),
de mindig komolyan lehet venni. Akik szeretik az osztályozósdit,
azokat 1-4 hangvillával segíti eligazodni a lemezek között. A csúcs a
Diapason d'or, azaz Arany Hangvilla. Nagy archív lemezekre a Diapason
historique jelzéssel hívja fel a figyelmet. A Diapason-Harmonie
előfizetési díja (nem légipostán) 354 frank, 13 számért. Egy-egy szám
ára Franciaországban 28 frank. Címe: Diapason B. P. 5377932 Perthes
Cedex.
FANFARE
A komolyzenei lemezek gyűjtőinek magazinja - állítja magáról az
amerikai kéthetenkénti. Könyvformátumú kiadvány, idén a 14.
évfolyamába lépett. Nagylétszámú kritikusi gárdája legalább oly színes
etnikai összképet mutat, mint az amerikai zenekedvelő társadalom.
Élvezettel olvasom a Fanfare-t - de ritkán használom referenciának. A
Fanfare kevésbé finnyás, mint a nagy európai lapok némelyike, a
kalózok és "élők" zöme válogatás nélkül bekerül a recenziók témái
közé. A kb. 550 oldalas számból 3-400 oldalnyi a kritikai anyag, de
gazdag a többi rovat is, közöttük az audiofileké. A Fanfare ára 5
dollár, egy évre 37 dollár (külföldi címre, 6 szám!). Címe: Fanfare
Inc. P.O. Box 720 Tenafly NJ 07670.
*
A német FONOFORUM "klasszikus zene és high fidelity alcímmel
jelenik meg. Német alaposság és némi szürkeség jellemzi, de
féloldalasnak érzem "jólértesültségemet", ha nem böngészhetem át
havonta ezt a lapot is. Sok általános zenei anyagot tartalmaz (nagy
egyéniségek, könyvek stb.); a 150 oldalból kb. 40 a fono-kritikáé, 60
a hifié. Az elemző-értékelő teljes kritikák mellett van egy
Rövid-Rovat is, újrakiadások és egyebek számára. A FonoForum mindig
osztályoz: különböző jelekkel minősíti a repertoár-értéket és az
előadás színvonalát. Ára 7.80 DM számonként. Előfizetés: WASO-GmbH et
Co K.G. Postfach 290180, 4100 Duisburg 29.
*
"US alternatives", azaz más amerikai lehetőségek: az AMERICAN
RECORD GUIDE 1932 óta áll fenn különböző címek alatt. Független
kritikusok recenziói a klasszikus zenéről - emígy határozza meg
önmagát. Vele szemben a MUSICAL AMERICA inkább réteg-lap, viszonylag
kevés lemez-anyaggal és magvas zenei elemzésekkel.
CLASSIC CD
"A magazin, amelyet hallgatni lehet", "Ez a magazin zene az Ön
fülének" - és ez mind igaz, ugyanis ennek az új angol magazinnak
minden számához (1991 júniusában a 14.-hez) egy-egy 70 perc körüli
CD-t mellékelnek, az általuk kiemelt felvételek részleteivel. "(Ha
tetszik, vedd meg a teljes felvételt!" Úgy gondolom, a kiemelés nem
mentes a kereskedelmi-anyagi szempontoktól. Magyarán: az a reklám
helye.) Innen a meglehetősen borsos ár: 5 penny híján 3 font egyetlen
számért. Általában az egész lap kissé kommersz, "popos"-rendhagyó a
hagyományos angol ízléssel szemben. Olyan, mint egy filmsztár: remek
külső, fiatalos lendület, tarka öltözék (a grafikai igazgató remek
fickó lehet) - és a felszín alatt némileg bizonytalan tartalom. Több
benne a népszerűsítő, ismeretterjesztő célzat, mint a kritika.
Aránylag kevés kiadvánnyal foglalkozik, és csillagokkal osztályozza
őket. A felnőtt lapok úgy lehetnek vele, mint mi volnánk
kamaszfiainkkal: irigyeljük őket, de tanácsot nem tőlük kérünk.
Előfizetéshez cím: Christine Stacey, Future Publishing, The Old Barn,
Somerton, Somerset TA 11 7 BR
RITMO
A 62. évében lévő spanyol lap életerős, nem látszik meg rajta a
kora. (1929-ben alapították. A szokásos rovatok mellett országos zenei
körképet is nyújt. A kb. 150 oldalból a felét kapja a lemezrovat,
tizet a hifi. A lemezrovat tematikai áttekintésekkel dolgozik
(ciklusok, sorozatok szerzők vagy előadók szerint stb.) Ez évben külön
rovat a Mozart-naptár. Sok reális véleményt olvashatni benne, de nem
akartam hinni a szememnek, amikor láttam, hogy a Don Giovanni listát
Solti sokak (majd' mindenki!) szemében "nem-szeretem" produkciója
vezeti. "Őrült spanyol" vélemény - avagy Mozart másmilyennek látszik
Madrid, illetve Sevilla felől? Ára: 675 peseta egy szám. Előfizetés:
7425 peseta egy évre (+ a külföldre postázás). Cím: S. A. de Prom. y
Distr. Musicales Ordonez 1. 28029 Madrid.
MUSICA
Milánóban jelenik meg 15 éve; az 1991. februári a 66. szám. Egy
szám ára 9000 líra. Címük: Via Ampére 60, 20131 Milano. Sok
művész-portré, természetes olasz-centrikusság. Téma például a
Caruso-mítosz, az akusztikus korszak lemezei alapján. (Tartalmilag
mégsem több ez a cikk egy jól-szabott Gramophone-kritikánál.) Vagy:
nagy karrier-interjú Pavarottival. (Hányadik?) Sok-sok kritika,
elszórva. Listák (CD, archív), tisztes számban magyar lemezek is.
*
Szólnom kell még röviden négy operai szaklapról. Nem tehetek róla,
a címlista kissé monoton lesz: OPERA (angol), OPÉRA (francia), OPERA
NEWS (amerikai), OPERNWELT (svájci - utóbbi az egész német
nyelvterületet átfogja, szemmel tartja, illetve hallótávolságán belül
tartózkodik). Természetesen csak a címükben megjelölt műfajnak
áldoznak a hanglemezkritikákban is, aránylag szűkös terjedelemben. A
kritikusok egy részének neve már ismerős a lemezmagazinokból. Ez is
oka, hogy az Opera (az angol) ízlésvilága alig különbözik a
Gramophone-étól.
Az igencsak tekintélyes Opernwelt főszerkesztője a magyar Fábián
Imre, aki a hatvanas évek elején még a Film, Színház, Muzsikában írta
kritikáit. Említésre méltó, hogy miközben honi lemezeink külföldi
terjesztői ódzkodnak megrendelni a nagy magyar énekesek régebbi
produkcióit (kevéssé piacképesnek nyilvánítva őket, részben a
magyarnyelvű előadás miatt), az Opernwelt 1991. júniusi száma
valóságos magyar fesztivált prezentált a Hungaroton és Radioton
archívumból, szerepeltetvén egy sereg historikus kiadványt Sándor
Erzsitől László Margitig, A magyar opera csillagaitól Réti szenzációs
CD-éig. Egy korábbi számában a budapesti (magyar nyelvű)
Klemperer-előadásokat is dicsérte.
Az Opera News a Metropolitan hivatalos közlönye. Az aktuális
műsortól, színlaptól kezdve elméleti cikkekig mindennel foglalkozik,
ami az opera, s természetesen a lemezekről sem feledkezik meg. (Ők is
rendszeresen recenzió alá vetik a magyar kiadványokat.)
*
FELHÍVÁS!
(Gondolom, ilyesmi még nem jelent meg a HFM hasábjain. A
fentiekről jutott eszembe.)
A rovatot jegyző személy bölcsész-diplomával, tizenöt éves
Hungaroton szerkesztői gyakorlattal (beleértve a PRESTO nyolc
évfolyamának negyedszáz számát); negyven évnél hosszabb operabolondi
státussal e magazin komolyzenei érdeklődésű hanglemezgyűjtő olvasóihoz
fordul kérdésével: Nem gondolják; hogy ezerféle bajunk és gazdasági
kínlódásaink közepette is volna szükség egy komolyzenei
hanglemez-szaklapra (mondjuk negyed- vagy harmadévi, mérsékelt árú
kiadványra)? Amely felvonultatná a teljes hazai piaci kínálatot,
áttekintené a külföldi kiadványok legfontosabbjait minden hordozón
(videót is beleértve), s foglalkozna mindennel (talán cseppnyi
elfogultsággal az opera iránt - vagy ne?), ami művészi, kereskedelmi,
technikai vonatkozásban idetartozik. (No nem a HFM-mel konkurálna!)
Mindazok az egyének, jogi személyek, vállalat vagy nemzetközi tröszt,
esetleg világbank, Világegyetem Kft stb., akinek/amelynek kérdésemre
pozitív válasz lapul a tarsolyában (ötlet, lehetőség, terv, számvetés,
megoldás; részvétel, vállalás, hozzájárulás; téma, hirdetés, munkaerő
stb.), kérem, írjon a HFM címére. Lehetetlen, hogy ne volnánk
annyian...!
(A borítékra szíveskedjenek ráírni: Magyar Gramofon.)
***
Ajánlásaim tárgya: a Köchel-jegyzék
Szerkesztő, olvasó - senki meg ne rettenjen! Nem a teljes
jegyzéket sorolom, mind a 626 darabot a függelékkel. Igaz, harmadszor
virít a Mozart neve a rovatcím alatt, de mikor tegyünk pontot a listák
végére, ha nem a bicenterráriumi évben? Azután meg Mozart halálának
éve néhány kimagasló alkotásának születési éve is, így a B-dúr
zongoraversenyé (K. 595), A varázsfuvoláé; az Ave verum és a Requiem
éve. És a Klarinétversenyé (K.622) amely máris figyelmeztet rá, hogy
jóllehet a szimfóniák, a zongoraversenyek és az operák már helyet
kaptak a Basic Library-ben, adósok vagyunk még a vonós és fúvós
versenyművek, valamint az életmű három koronás csoportja - operák,
zongoraversenyek, kamarazene - közül az utóbbiak áttekintésével is.
Ez éppen a 21. ajánlatom. Rendhagyó lesz. Elkerülendő nagyszámú
zene és megszámlálhatatlanul sok hanglemez sorolgatását, elfojtom
magamban a botcsinálta pozitivista lemeztörténészt, el az egyszemélyes
kft-be tömörült műítész-hadat, s pusztán egy impresszionista lírikus
szubjektivitásával dicsérgetem kedvenceimet.
A fúvósok dics-énekét fújom el először. Közöttük Mozart
legkedvesebb hangszere a klarinét volt. Három darabot, egy triót, egy
ötöst és egy versenyt komponált cimborája, a szélhámos lelkületű, de
virtuóz módon muzsikáló "Stódla" (Anton Stadler) részére. A
Klarinétötös (K.581) volt az a mű, amely hajdanában ráébresztett, hogy
az operákon kívül Mozart még több zenei Naprendszerhez elegendő
remeket írt. Ez a kvintett egymaga biztosíthatná, hogy az utókorok
fogalmat alkothassanak a mozarti zsenialitás mibenlétéről és
mértékéről (ha ugyan van mértéke). Kovács Béla neve nem csak a magyar
előadóművészet legelsőivel szerepel egyazon színű (arany!) lapon a
nagykönyvben: a világ legjobb klarinétosai közül sem fog hiányozni. A
Tátrai Vonósnégyessel készített régi lemeze most CD-n (HRC 150) is
igazolja egyik felfedezőjének, Pernye Andrásnak és Kovács más
rajongóinak fenti véleményét. És milyen remekül szól! A (pénzes)
gyűjtő válogathat a jobbnál jobb művészek felvételeiből; de Reginald
Kell, Jack Brymer, Gervase de Peryer, Riha vagy a Karajan
felfedezettje, Sabine Meyer neve mellett emlékeztetni kell arra is,
hogy a legendás jazz-világsztár Benny Goodman egyszemélyben a
klasszikus klarinétjáték egyik legragyogóbb képviselője is volt,
bebizonyította ezt a részére írott Bartók-Kontrasztok előadásával és
több korábbi és későbbi (RCA) Mozart-lemezével.
A fuvolaversenyek közül a két szóló-koncert helyett inkább a
fuvola-hárfa kettősversenyt emelem ki. A rendelésre írt, "alkalmi"
darab oly életteljesen varázsolja vissza a rokokó világ hangulatát,
ahogyan csak a zene és fantázia képes rá, a történelemkönyvek nem.
Mellé teszem még a K. 617-es Adagio és rondót, ezt a kis kamarazenei
gyöngyszemet. A különleges hangszerösszeállítás
(fuvola-oboa-brácsa-cselló) fő különlegessége az üvegharmonika
szerepeltetése. Közel vagyunk már a szférák ideálisnak vélt zenéjéhez.
S a K. 285-ös D-dúr fuvolanégyes is ezeknek az ellenállhatatlanul
vonzó, könnyed, ám mégsem súlytalan zenéknek a sorába tartozik. A
modern fuvolások elitjéből (Gazzelloni, Nicolet, Stephen Preston,
Rampal, Lardé stb.) az ír James Galway (Pickwick, DG és RCA) lemezei
bűvölnek a legszebb fuvolahanggal.
A kürtversenyek hangulatilag is közel állnak az előzőkhöz. A
legnépszerűbb (K. 447-es) Esz-dúr koncertnek ott a helye minden jeles
Mozart-gyűjteményben. Itt is akad magyar név az ajánlottak között,
Tarjáni Ferencé. A fiatalon elhunyt Dennis Brain a kürt nagy lírikusa
volt, Karajan vezényelte lemeze a romolhatatlan értékek példája. A
brit kürtösök (Barry Tuckwell, Alan Civil) és az amerikaiak (legutóbb
Dale Clevenger) mindig élvonalbeliek voltak. Személyes választottam a
Staatskapelle Dresden szólamvezetője egy Philips-Eterna-lemezről: a
"puha" hangú virtuóz és jó ízlésű muzsikus Peter Damm.
Fújom tovább: megbánja, aki nem ismerkedik meg a K. 297b jelzetű
Sinfonia concertantéval, melyet Mozart a mannheimi csodazenekar
csoda-fúvósainak írt. Pongrácz Péter-Kovács Béla-Tarjáni
Ferenc-Fülemüle Tibor és a Tátrai vezette Magyar Kamarazenekar (HRC
159) képes elhitetni velünk, hogy ilyen volt Mozart hangzáseszménye.
Érdekességként jegyzem meg, hogy a darab fuvolás változatát (a
klarinétos alternatívája) Rampal vette fel CBS-Hungaroton
koprodukcióban, a fuvola-hárfa-verseny-nyel együtt. (A Sinfonia
concertantéról tudnivaló még, hogy eredeti zenekari anyaga elveszett;
mindkét változat zenekari szólamai csupán rekonstrukciók.) A
fúvósszerenádokat sem hagynám ki semmiféle áttekintésből (K. 375
Esz-dúr, 388 c-moll); ezekről Berkes Kálmán Budapesti Fúvósegyüttese
csinált igen jó Hungaroton felvételt - hogy ide is hazai fogást
ajánljak. A tizenkét fúvósra és nagybőgőre komponált grandiózus B-dúr
szerenád K. 361) érdekében viszont elevezek a hazai vizekről. Az
Orpheus Chamber Orchestra vezető nélküli csapat, hiperprofi amerikai
virtuózokból áll; az ő DG lemezük a listavezető. Nagyszerű Harnoncourt
Teldec-kiadványa; digitális csemegék hifi ínyenceknek is. Híresek még
a régi nagymesterek, Klemperer és Böhm felvétele ebből az igen ritka
hangszeregyüttesre szánt darabból.
Szerenádok - jó alkalom áttérni a vonós zenékre. A vonósszerenádok
és divertimentók közül "nevesek" (Postakürt, Haffner, Egy kis éji
zene, Serenata notturna) magukat ajánlják. Persze a K. 136-os D-dúr
(eredetileg vonósnégyes vagy a K. 334-es "nagy D-dúr" divertimentók
épp oly jó zenék mint bármelyik "neves"; sőt... Felvétel annyi
belőlük, ahány csepp a tengerben. Talán évtizednyi szabadidő kellene
hozzá (no meg valamennyi lemez), hogy végighallgatva őket dönthessünk,
melyikből kié a favorit. De addigra úgyis megkétszereződne a
felvételek száma.
Így inkább a vonós versenyművek következzenek, nem mintha belőlük
kevesebb volna. Az öt szóló-hegedűversenyből három állandóan műsoron
van, a zeneiskolák növendékkoncertjeitől a szupersztárok
fesztivál-estjeiig és lemezeiig. A No. 3-as G-dúr (K. 216) egyike
legkorábbi szerelmeimnek, a II. tétel Adagiója csak egy
betonpaneltömböt nem indítana meg. A No. 4-es D-dúrt (K. 218) kissé
lekezelik két népszerűbb testvére mellett - érdemtelenül! Ennek is van
ám egy lassú tétele, hallgassák meg például az Old Master Fritz
Kreisler réges-régi lemezéről Valamilyen (nem magyarázható személyes
vonzalomból - talán szimpátia a Hamupipőke sorsa iránt? - jobban
kedvelem a nagy menő No. 5 A-dúr koncertnél (K 219), annak minden
szépségével "törökös" és "cigányos" egzotikumával egyetemben. Bár ha
éppen Nathan Milsteinnek az 50-es évekbeli Capitol lemezéről szól,
tartózkodásom rögvest semmivé lesz. A G-dúrból is vannak ókori (azaz
II. világháború előtti) kegyenceim, például Menuhin fiatalkori
felvétele, illetve Hubermanné. A sztereó sorozatok pedig mind a
háromra vonatkozó ajánlatok: ismét Menuhin (EMI, a hatvanas évek
elejéről a Bath-i Fesztivál együttesével), Grumiaux (Philips),
valamint az egyenlők között kissé "elsőbb" Ojsztrach, a Berlini
Filharmonikusokkal (EMI, persze Melódián és Eternán is kapható volt).
Ugyane forrásokból való az Ojsztrah-tanítvány Vlagyimir Szpivakov
kitűnő sorozata is (a zenekar itt az English Chamber Orchestra).
Mester és tanítvány az összes hegedűre és zenekarra írott művet
felvette, így a másik, a fúvósnál ismertebb és dédelgetettebb, mert
szívtipróbb Sinfonia concertantét is (K. 364), a hegedű-mélyhegedű
szólóst. Az Ojsztach-felvételen "King" David a brácsát választotta,
fiának, "Prince" Igornak engedve át a fejedelmi hegedű-jogart (azaz
vonót), hogy a harminc év előtti angolszász lemezreklámok modorát
kölcsönözzem. Szpivakov lemezén a mai világnagyságnak tekintett Jurij
Basmet a mélyhegedű-szólista, míg Menuhinnál Basmet elődje, a később
jelentős zenekaroknál karmesterként működő Rudolf Barsaj ríkatta a
brácsa húrjait.
A digitális korszakból ezúttal mellőzöm a mindig ajánlott Perlman
DG-ciklusát, mégha a Bécsi Filharmonikusok kísérik is. Lemezükről
ugyanis éppen az általuk leghitelesebben képviselt bécsies
bensőségesség, az Innigkeit hiányzik. Talán az amerikai karmester,
James Levine kezén tűnt el? Egyértelmű szavazatom ("ladies first") a
mai hegedűsnemzedék first ladyje, a még mindig nagyon fiatal
Anne-Sophie Mutter, azaz az ő tizenéves kori felvételei Karajannal
(No. 3, 5 - DG) és Mutival (No. 4 - EMI). Az eszményien szépen hangzó
felvételek hallatán nem azon ámulunk, hogyan tud egy tinédzser kislány
ilyen tökéletesen bánni a legnehezebb hangszerrel; inkább azon, hogyan
képes ilyen tévedhetetlenül - nem átérezni - tudni, mi lakott Wolfgang
Amadénak lelkében 1775 szeptembere és decembere táján. Igaz, a darabok
megalkotása idején a fránya kis ember sem volt még húsz esztendős...
A vonós kamarazenéből a Haydnnak ajánlott népszerű kvartetteket
sem igen kell hangosabban propagálni. (A Hungarotonnál egyébként még
az ünnepi évben ki fogják adni az időközben csúcs-listára érkezett
Takács Vonósnégyes albumát.) Hanem a két nagy vonósötöstől (C-dúr,
g-moll, K. 515 és 516) nem tágíthatunk. Ezek a rendkívül mély érzelmi
és magas szellemi pályákon járó remekművek a nemrég megboldogult nagy
belga hegedűművész, Arthur Grumiaux és egykori csapata (köztük a
hajdani Végh Vonósnégyesből átszármazott magyarok) előadásában
maradtak meg elveszíthetetlen kincseimnek. Akárcsak a K. 563-as Trió,
amelyet divertimentónak neveznek ugyan, de a legnagyobb fajsúlyú
kamaradarabok közül való. (Ezek a Philips-lemezek.)
Végezetül még egy kamaradarab a zongorás-fúvós Esz-dúr kvintett
(K. 452). "A legjobb mű, amit eddig írtam" - mérvadó vélemény a
szerzőtől 1784-ből. Lehet, hogy már akkor sem volt igaz, amikor írta.
Arról azonban végképe nem tehetett, hogy utána oly sok még jobbat írt!
Volt egy régi lemez az ötvenes évekből, Walter Giesekinggel és az
akkori, frenetikus formában lévő Philharmonia Orchestra
szólamvezetőivel (EMI); ez alighanem örökös bajnoki címet nyerne.
Sztereóban? Ashkenazy et Co., talán. Digitálisban pedig itt van (lesz)
Kocsis Zoltán és barátainak felvétele.
Mi mindent kihagytam még: a hegedű-zongora szonátákat, a
zongoranégyeseket és -triókat. Pedig jórészük ide kívánkoznék. S egy
szót sem szóltam a szóló zongoraszonátákról, zongoradarabokról. De hát
valahol véget kell vetni a Mozart-zenének is. Talán szíveskedjenek
egyedül böngészni tovább a Köchel-jegyzéket.
(Legközelebb: Egy kis romantika)
*
A világ legelső hangfelvétele
Krimi? Sci-fi? Comic-book? Tanmese? Ezek a műfajok is megérkeztek
a hanglemez-szakfolyóiratokba. A Classic CD (lásd Sajtónyitás) minden
számához egy Compact Disc is jár, különféle hangfelvételek
részleteivel. Az 1991 áprilisi számához mellékelt mutatvány-CD utolsó
száma Chopin Perc-keringőjét tartalmazta Chopin előadásában.
Megfogódzkodtak? Igen, Chopin előadásában! Mégpedig 0'59" alatt
játszva a keringőt, mint azt még senkinek sem sikerült a világon.
Kocsis Zoltán brilliáns Philips lemezén (Hungaroton SLPD 12383) 1'36"
az eredmény.
Még mindig levegőért kapkodnak? Hogy Chopin korában már létezett
volna hangrögzítés? Íme a felvételhez mellékelt mese: 1990 nyarán a
franciaországi Nohan városában építkezés közben egy kertben
vaskazettát vetett ki a buldózer. A helyi muzeológus megállapítja,
hogy a belsejében egy üveghenger található, mellette elsárgult, de még
olvasható feljegyzések. Írójuk H. Sot, hajdan helybeli lakos,
beszámolója szerint 1847-ben felfedezte a hangrögzítés elvét. Röviden
összefoglalva: egy hangtölcsér keskenyebbik végére vékony membránt
feszített, ehhez csatlakozott egy tű (vagy tüske), az karcolt egy
üveghenger bekormozott felületére a rezgéseknek megfelelő jeleket. A
henger forgatását óraműves motor végezte. A kísérlet eredménye:
primitív, de pontos hangrögzítés.
A feltaláló, a városka közismert különce (ápolatlan, derékig érő
szakállal; az utcán latin és görög nyelven molesztálta a járókelőket)
tudott róla, hogy ott helyben, Georges Sand nohani birtokán nyaral
Chopin. Felkérte, hogy játsszon valamit a masinájába. Így született a
világ ma ismert legelső hangfelvétele. Chopin, bár a különös figuráról
említést tesz egy levelében, a felvételről nem ír. Megjegyzendő, hogy
a lejátszást Sot nem tudta megoldani, ezt az utókortól remélte. Mivel
találmányával hiába házalt a Francia Tudományos Akadémiánál és másutt,
elkeseredésében elásta a felvételt.
A fellelt kuriózumot munkába véve jeles francia hangmérnökök
elektronikus, digitális úton, szintetizátorok segítségével hallhatóvá
tették. Rajta Chopin játéka, egy igen könnyűjáratú Pleyel-zongorán;
ezért volt képes egy percen belül lejátszani a Perckeringőt.
A romantikus álmodozásból a filológusi lelkiismeret szava
ébresztett föl. A cikk hivatkozott rá, hogy eddig a szintén francia
Léon Scottot tartották a hangrögzítés elméleti kitalálójának,
valamivel később az itt leírt eseménynél. Jó, mondom, megnézem a Grove
Lexikonban, mikor mit "talált föl" Scott. Rögvest gyanú kerekedett
felül a romantikán. Pont azokkal a szavakkal írták le Scott
találmányát 1857-ből, amelyeket az elébb olvastam. Hogy is van ez?
Nagy elmék véletlen találkozása? Vagy Sot elmesélte Scottnak, és az
ellopta az ötletét?
Növekvő bizonytalansággal kérdeztem magamtól: lehetséges, hogy 90
nyara óta ennek semmi nyoma a világsajtóban? S miért hallgat e
felvételről a többi szaklap? Mert azok egy kukkot sem... Várjuk tehát
meg a májusi magazinokat. (Közben telefon Darvas úrnak: itt egy
szenzáció, de kissé szaglik. "Ez az áprilisi szám? kérdezi. - Biztosan
marháskodnak." Nézem újra az újságot, keresem az eredeti
lemezkiadványt. Nincs róla ismertetés. Nézem a márkát: XOHA... Xoha xe
láttam ilyet. A lemez szám: 010491. Olyan katonás. 91. IV. hó 1. Aha!
Egy hónap múlva a Classic CD 9. oldalán John Rushby-Smith producer
kaján vigyorú képe fölött a kérdés: "Hagyta magát lóvátenni?" Hát én
igen. Mondjuk, félig. A gyűjtő-felem. A filológusi meg elégedetten
nyugtázza most a magyarázatot: XOHA = az angol hoax (trükkös csalás)
anagrammája; Sot franciául bolond. A Chopin-levél is kitaláció. A
felvétel preparálása hangmérnöknek gyerekjáték...
Léon Scott felfedezése csak elméleti volt, tényleg rákarcolta a
hangot a kormozott hengerre tudományos vizsgálódás céljára, a
visszajátszás reménye nélkül. Az első valóban dokumentált
hangfelvételt Edison fonográfja produkálta 1877. augusztus 12-én.
Asszisztensei elsőnek a feltaláló hangját hallhatták: Mary had a
little lamb, Marynek volt egy kis báránya... A Classic CD-nek meg
sok-sok olvasó marhája, akik (velem együtt) szépen ellegelésztek a
békés nohani mezőkön..
