Bemutatjuk



    Négy Technics lemezjátszó

    


        A Hifi Magazin fennállása óta először fordul elő, hogy egy  teljes
    évre előre látjuk tesztrovatunk tartalmát. Olyasmi történt, amire  nem
    is olyan régen még gondolni sem mertünk volna:  a  Skála  World  Trade
    behozatta a Technics-nek szinte az egész választékát. Igen: számottevő
    mennyiségben.   Ismeretes,   hogy   mi   típusonként   100    darabhoz
    ragaszkodunk, mint abszolút minimumhoz; nos, a Skála ennél  valamennyi
    típusból  jóval  többet  rendelt.   Persze,   hiányoznak   közülük   a
    csúcsmodellek,   feltehetőleg,   mert   azok   Magyarországon   aligha
    számíthatnának fizetőképes  keresletre  (és  ha  mégis,  akkor  már  a
    különféle audiofil márkákkal kéne felvenniük a  versenyt).  Nívós  gép
    viszont bőven található a Technics választékában - meg persze kommersz
    típus is, amely egyszerűen csak "belefér a  hifibe".  De  ne  legyenek
    előítéleteink, a  Technics  gyártmányok  korszerűek  és  megbízhatóak,
    örülünk, hogy itt  vannak...ilyesmiről  álmodoztunk  sok-sok  év  óta.
    Komplett készülékcsaládokat tartunk a kezünkben, úgyhogy lapszámonként
    8-10 típust már biztosra vehetünk (például ebben a kiadásunkban  máris
    4 lemezjátszót és 6 erősítőt mutatunk be).  Persze,  helyet  szorítunk
    egyéb újdonságoknak is, ha lesznek. Bízunk benne, hogy lesznek.  Ennyi
    típusszám bele sem fér a B betűs "névjegybe", úgyhogy itt soroljuk fel
    őket:

    SL-BD20
    SL-BD3
    SL-DD33
    SL-QD33

        Az első kettő szíjhajtású, a másik  kettő  DD.  Valamennyi  modell
    újkeletű. A BD3 némiképp kilóg a  sorból,  ez  már  az  1986-os  Audio
    Évkönyvben is szerepelt, és mára már  "kifutott".  A  másik  három  az
    1987/88-as szezon  újdonsága  volt,  ezek  még  a  legutóbbi,  1990-es
    Évkönyben is benne vannak.  Árukat  is  megadjuk,  mert  ez  bizonyára
    sokakat érdekel: a BD20 Amerikában 120, a DD33 170, a QD33  pedig  200
    dollárba kerül.


    Felépítésük

        Mielőtt azt vizsgálnánk, miben térnek el egymástól, nézzük meg, mi
    bennük a közös.
        Nos, meglehetősen "nagyipari" jószágok  ezek,  műanyag  házikóval,
    mereven felfogott futóművel, valamint csőkarral, amely  kizárólag  T4P
    rendszerű hangszedőt fogad. A hangkar könnyű, egyenes  alumíniumcsőből
    készült, függőlegesen és vízszintesen 2-2 helyen csapágyazták, a kúpos
    "tengely" mindenütt fészekben elhelyezett  golyókon  forog.  A  csőkar
    alumíniumöntvényből készült  bakba  torkollik.  Mint  a  gyári  adatok
    táblázatából kiviláglik, a karok mechanikai jellemzői azonosak,  tehát
    nyugodtan  állíthatjuk,  hogy  mindegyik  futóműre  ugyanazt  a   kart
    építették. Legfeljebb  a  karcsövek  színe  tér  el:  eloxált  fekete,
    illetve krómozott, csillogó. És még  egy  apróság:  az  SL-QD33-ban  a
    névleges tűerőt ±2,5mN határon belül állítani lehet. A többin  egyszer
    és mindekorra be van állítva a T4P rendszerben  szabványos,  12,5mN-os
    érték egy ellensúllyal. Az  ellensúlyt  ugyan  ki  lehet  lazítani  és
    előre-hátra  lehet  mozgatni,  de  ezt  már  a  gyárban  megtették,  a
    tulajdonos lehetőleg ne nyúljon hozzá, mert utána a  tűerőt  már  csak
    mérleg segítségével állíthatja vissza. A kar mellett fekete  táblácska
    közli angolul, hogy a tűerőt és  az  antiskatinget  gyárilag  pontosan
    beállították. Mind a 4 típuson ellenőriztük, és  tényleg,  az  eltérés
    mindig ±1mN-on belül maradt. Szóval, tényleg ne tessék  piszkálni!  Az
    antiskating-et a készüléken belül állították be, egy rugóval a hangkar
    tövében.
        Lényegében azonos a futóművek teljes vázszerkezete is.  Az  aljlap
    és  a   burkolat   "rezonanciamentes"   anyagból   készült   (Technics
    NonResonant  Compound,  TNRC),  hogy  ez  mit  jelent,   nem   tudjuk.
    Burkolatuk  fekete   vagy   ezüst   színű.   Az   aljlap   nagyméretű,
    spirálrugóval ellátott gumilábakon ül, állítólag erősen csillapítja az
    akusztikai visszahatást; ebben mi erősen  kételkedni  szoktunk,  dehát
    majd a méréseknél úgyis kiderül az igazság. Mindent egybevetve, ezek a
    készülékek   jellegzetes   kommersz   lemezjátszók,    legfeljebb    a
    kialakításuk kicsit igényesebb a megszokottnál. "Pofára"  mindenesetre
    szépek.  Minden  kezelőszervük  a  lemeztányér  előtt,  egy   keskeny,
    pultszerűen kiképzett sávon helyezkedik el, és kívül esik a  lehajtott
    plexitetőn. Érdekes, ahogy a hangszedő jelét kivezetik. A lemezjátszók
    hátoldalán  2  RCA  hüvelyt  találunk  és  egy  piciny  földelőcsapot.
    Mindegyik lemezjátszóhoz mellékelnek egy sztereó összekötőkábelt,  RCA
    dugókkal a végein és egy földelővezetéket,  melynek  egyik  végén  kis
    hüvely van, ezt kell a földelőcsapra  húzni  -  tehát  a  földelés  is
    bontható. Itt említjük meg, hogy méréseinknél  a  kábelkapacitást  két
    részletben adtuk  meg,  az  egyik  érték  (10pF)  a  készülékben  lévő
    vezeték, a másik (75pF) a különálló kábel kapacitása.

    

        A hangszedők mind mozgómágneses rendszerűek. Az  SL-BD20  pickupja
    EPC-P24, a többié EPC-P30, de a színezésük némiképp eltérő. (Egyébként
    régi tapasztalatunk, hogy még  az  azonos  típusszámú  hangszedők  sem
    feltétlenül szólnak egyformán, mert a gyár többnyire  válogatja  őket,
    és  a  sikerültebb  darabokat   a   drágább   készülékekbe   szereli.)
    Valószínűleg mindegyik tű kúpos, a QD33-é esetleg  nem  az  -  ugyanis
    hiányzik róla egy jelzés, amely a többin rajta van.
        Ezek után nézzük a lemezjátszók személyazonossági jegyeit.


    Technics SL-BD20

        Szíjhajtású       félautomata       készülék.       Kezelőszervek:
    fordulatszám-váltó,  karlift,  stopgomb.   A   meghajtást   a   karral
    kapcsoljuk be,  a  lemez  lejátszása  után  a  gép  kikapcsol,  a  kar
    felemelkedik és tartóbakra kerül. (Stopra ugyanez történik).
        A lemeztányér  csapágyát  (és  a  karmozgató  mechanikát)  egy-egy
    fémlap tartja. A kisméretű, egyenáramú, kollektoros  motor  rugalmasan
    van felerősítve.  A  szíj  lapos.  Az  elektromos  rendszer  (aprócska
    transzformátor, "egyenáramú szervó vezérlés" egy IC-vel és  4  passzív
    alkatrésszel) igen szerény készülékre vall.


    Technics SL-BD3

        Szíjhajtású,   teljesen   automata   lemezjátszó    stroboszkóppal
    (50/60Hz,  mindkét  fordulatszámon),  fordulatszám-finomszabályzással,
    ismétlő funkcióval  és  lemezátmérő-érzékeléssel,  hogy  ha  kislemezt
    játszunk, a gép még véletlenül se tegye a tűt  a  lemezen  kívülre,  a
    gumitányérra. (Ez a szolgáltatás azonban csak a  17,  illetve  30cm-es
    átmérőre vonatkozik, ezektől eltérő  lemezátmérő  esetén  kézzel  kell
    indítani    a    lejátszást.)    Kezelőszervek:    fordulatszám-váltó,
    fordulatszám-finomszabályzó     (±6%),      ismétlőgomb,      karlift,
    indító/stopgomb. A stroboszkóp-jeleket egy plexi prizmán  keresztül  2
    LED világítja meg - sajnos, igen gyengén.
        A tányércsapágyat és a karmozgató mechanikát itt is egy-egy fémlap
    tartja. A gép mechanikája igen egyszerű, noha az  automatika  miatt  a
    mechanikai alkatrészek száma viszonylag nagy. A kisméretű, egyenáramú,
    kollektoros motort  a  szokásosnál  valamivel  igényesebb  elektronika
    vezérli: egy forgásérzékelő (feltehetőleg Hall-elem) a fordulatszámmal
    arányos frekvenciájú jeleket szolgáltat, s erre támaszkodva vezérlik a
    motort. Az elektronika így sem bonyolult, egyetlen IC-t  (SVIBA  6301)
    és egy tranzisztort tartalmaz, valamint jó néhány passzív  alkatrészt.
    A stroboszkóp LED-jeit további két tranzisztor vezérli. Tápfeszültség:
    a   kisméretű   hálózati   transzformátor   szekunder   feszültségének
    egyenirányítása  után  kapott  +12V-ból  IC-s  stabilizátorral  +6V-ot
    állítanak elő.


    Technics SL-DD33

        Direkthajtású,  teljesen  automata   lemezjátszó   stroboszkóppal,
    ismétlés  funkcióval  és  lemezátmérő   érzékeléssel.   Kezelőszervek:
    fordulatszámváltó,  ismétlés-kapcsoló,  karlift,  indítás/stopgomb.  A
    stroboszkóp-jelzések ezen a készüléken jól meg vannak világítva.
        A DD motor (az  őt  vezérlő  elektronikával  együtt),  a  hangkar,
    valamint a karmechanika egy-egy fémlapon áll, ezek a burkolatra vannak
    felerősítve. Az elektronika egyszerű: Hall-elemek, kerámia-rezonátoros
    oszcillátor (4,193MHz) és 2 integrált áramkör (AN 6683  és  AN  6638),
    melyek közül egyik a vezérlést, a másik a  tulajdonképpeni  meghajtást
    végzi. A stroboszkópot  megvilágító  LED  nagypontosságú  vezérlőjelet
    kap,  a  stroboszkóp  működése   független   a   hálózati   feszültség
    frekvenciájától.   Tápfeszültség:   egyenirányítás    után    +22V-ból
    stabilizátor IC-vel +12V-ot produkálnak.


    Technics SL-QD33

        Kvarcvezérlésű   direkthajtás,   teljes    automatika,    ismétlés
    funkcióval és lemezátmérő-érzékeléssel. "Kétmotoros" gép, amennyiben a
    karmechanikát  külön  motor  mozgatja.  Kezelőszervek:  ki/bekapcsoló,
    fordulatszámváltó, ismétlőgomb,  karlift,  start/stopgomb  (valamennyi
    piros LED-ekkel ellátva).
        A funkcionális  egységek  itt  is  egy-egy  fémlapra,  azok  pedig
    közvetlenül a burkolatra  vannak  felszerelve.  A  motor  és  a  hozzá
    tartozó  elektronika  közös  egységet  képez.   Kisméretű   nyomtatott
    áramköri lapon találjuk a  tápegységet  és  a  stroboszkóp  LED-jeinek
    áramkörét, egy nagyobb NYÁK-on pedig a meghajtó elektronikát.  A  QD33
    kifinomultabb a DD33-nál, amennyiben  ez  a  gép  már  mikroprocesszor
    vezérlésű - habár ebből főleg  a  kar-mechanika  profitál.  A  kerámia
    rezonátor  helyét  egy   4,193MHz-es   kvarckristály   tölti   be,   a
    motor-áramkör azonban lényegében ugyanaz,  mint  a  DD33-ban  volt.  A
    tápfeszültség  egy  kicsivel  sokrétűbb  az  eddigieknél:  a  hálózati
    transzformátor   szekunder   tekercse   17,4V-ot   szolgáltat,   ebből
    egyenirányítás és stabilizálás után +11,8V-ot nyernek, ezzel táplálják
    az elektronika egy részét, illetve egy stabilizátor  IC  útján  +5V-ot
    állítanak elő a mikroprocesszor és a motormeghajtó IC számára.


    Méréseinkhez

        SL-BD20.  Megfelel  a  specifikációnak.   A   fordulatszám-eltérés
    átlagos, a tű okozta fordulatszám-esés  csekély.  A  nyávogás  átlagos
    (vagy még valamivel jobb is annál). A zaj tisztességes, különösen,  ha
    rezgésmentesítő állványon mérjük - dübörgést  semmiképpen  sem  fogunk
    hallani. A hangkar csapágysúrlódása kielégítően csekély, ez  egyébként
    a többi modellre is vonatkozik, egyik kar sem  akadozik  vagy  lötyög.
    Úgy látszik, erre gondosan ügyelnek a gyárban.
        Nem vagyunk elragadtatva  a  hangszedőtől.  Enyhén  fogalmazva  is
    meglehetősen  szerény.  Meggyőzően   bizonyítja   ezt   az   erőteljes
    magasfrekvenciás kiemelés, amely hamar, már 12kHz-nél  elkezdődik,  és
    20-22kHz táján 7dB-t ér el.  Az  áthallás  10kHz-ig  mindkét  irányban
    tisztességes. Az összes többi paraméter átlagos, a torzítások nem  túl
    magasak, de a 10,8kHz-es impulzustorzítás kisebb is lehetne.
        Az akusztikai visszahatás egészen elfogadható. Mi ugyan csak a bal
    csatorna diagramját adjuk meg, de a másik csatornáé is ugyanilyen.  Az
    1kHz-es   négyszögjel-impulzus   túllövést-berezgést   mutat   a   bal
    csatornán. A jobb csatornán is megmértük, ott  sajnos  még  erősebb  a
    túllövés.
        Összegezve: tisztességes mechanikai jellemzők, szerény pickup.
        SL-BD3. A fordulatszám eltérése  a  névlegestől  alig  mérhető,  a
    fordulatszám-esés is a mérési pontosságunk határán van - úgy  látszik,
    tényleg értelmes dolog ez a fordulatszám-visszaszabályzás ("FG Servo".
    A fordulatszám-finomszabályzás tartománya túlnyúlik a  specifikációban
    megadott ±6%-on. A nyávogással sincs  bajunk,  bár  lineárisan  (és  2
    szigma szerint) némiképp elmarad a BD20 képességeitől.
        A zaj-értékek előtt viszont le a kalappal, ez  a  gép  hallatlanul
    "csendes".
        A frekvencia-jelleggörbe olyan, mint az előző lemezjátszóé, csak a
    felső   kiemelést   "megszelidítették"   egy   kicsit    (emiatt    az
    impulzus-átvitele  is  javult  valamelyest).  A  jellege  azonban  nem
    változott.  Az  áthallás  10kHz-ig  kitűnő.   A   hangszedő   követési
    tulajdonságai mérsékeltek, a torzítás átlagos.
        Az akusztikai visszahatás, a hangkar-hangszedő rezonancia ugyanaz,
    mint az előbb. Végtére, az egész  mechanika  is  ugyanaz.  Összegezve:
    lásd fenn.
        SL-DD33. Ez már más konstrukció, a paraméterein is meglátszik.
        A fordulatszám-eltérés itt is csekély, a fordulatszám-esés már nem
    is érzékelhető.  A  nyávogás  tisztességes,  a  zaj  alacsony.  A  "B"
    értékelő  görbével  kapott  75/73dB   figyelemreméltó,   ha   nem   is
    különleges.
        A hangszedőről nem sok újat  tudunk  mondani.  Minden  paraméterét
    tekintve azonos az előzőekkel, a mérési hibahatáron belül.  Nyilván  a
    hangkar-hangszedő rezonancia is ugyanolyan.  Az  impulzus-átvitel  egy
    leheletnyivel nyugodtabb lett, de ez  csak  a  látszat,  mert  a  jobb
    csatorna diagramja (ezt nem közöljük) ugyanolyan, mint az előzőeké.
        Az akusztikai visszahatás viszont romlott, a nemkívánatos jel  egy
    viszonylag széles sávban (20-50Hz) érezteti hatását.
        Összegezve:  átlagos  DD  -  még  mindig  ugyanazzal   a   szerény
    hangszedővel. Több szolgáltatás - gyöngébb akusztikai védelem.
        SL-QD33. Szolgáltatásaitól  és  a  vezérlés  módjától  eltekintve,
    lényegében  azonos  a  DD33-mal.  A  paraméterei  is   szinte   minden
    szempontból ezt tükrözik. Sőt, a zaja egy kicsit még magasabb is.
        A hangszedő  kétségtelenül  javult.  A  rezonancia  jóval  feljebb
    tolódott (20kHz-ről 25-26kHz-re), habár a kiemelés változatlanul nagy.
    Az  áthallási  csillapítás  lényegesen  kedvezőbb,   20kHz-ig   szinte
    párhuzamosan  fut  a  két   görbe.   A   10,8kHz-es   impulzustorzítás
    észrevehetően  alacsonyabb,  az  impulzus-átvitel  sem  mutat   akkora
    túllövést. A hangkar-hangszedő  rezonancia  is  egy  kicsit  "lágyabb"
    lett.
        Összegezve: Még több szolgáltatás, "idiótabiztos" mechanika,  jobb
    hangszedő - magasabb ár. Ez bizony már a Dual CS505-3 territóriuma!

    
    
    


    Szeánsz

    

        Etalonunk, mint ismeretes, még mindig a Rút Kis  NAD  lemezjátszó,
    természetesen doboztalanítva. (Továbbra is lásd: A Patyomkin Tojáshéj,
    HFM 1986/3.) Olcsó hangszedővel, egy  Ortofon  320U-val  8000Ft  alatt
    marad az ára. Műsor: dél-amerikai népzene  (Opus3  demólemez),  könnyű
    popzene  (Ortofon),  komolyzenének  pedig   nagy   Wagner-csinnadratta
    (Sheffield).

    Technics SL-BD20

        Előbb   átlagos,   semmi   baj.   Enyhén   összefolyó,   mérsékelt
    tranziensekkel. Kissé fakó. Nem eléggé stabil.  Túl  sok  mély,  döng.
    Egzaktabb. A nő  reszelősebb,  rikoltozóbb.  A  lemezzaj  sercegősebb.
    Előbb mindig elevennek érzem, aztán elfáradok, nem figyelek rá.  Nini,
    a felső basszus hogy kopog! Unalmasabb. A vonósok tolakodnak, nem elég
    széles a színpad. A basszus a két hangszóró között szól.
        Egy pillanat alatt rájövök, hogy konzerv-zene, semmi  esély,  hogy
    el  tudnék  bambulni.  Az  ének  kásás,  a  mélyek  nem   olyan   jók.
    Színtelenebb.  Kevésbé  érdekes.  Felhanghiány.   Minden   szempontból
    gyöngébb. Tompa, beszűkül, nincs dinamikája,  vérszegény,  ványadt.  A
    kitartott  énekhang  berecseg,   berezonál.   Nem   tud   lelkesíteni,
    érdektelen. A hegedűk mattak. Sávhatárolt.
        A dél-amerikai zenén szörnyű csúnya csörgők. Nem szép  magasak.  A
    popzene látszólag magas tónusú, de szőrös.  Forszírozza  a  sercegést.
    Éles hegedű. Követési torzítás.
        Az etalon. Tágabb, stabil színpad. Túl  lágy?  Levegősebb.  Ez  is
    döng.  Szerény.  Popzenén  is  döng,  enyhén  kásás,   de   élvezhető.
    Komolyzenén  egészségesebb,  hátrábbról  jön,  a   hangszerek   jobban
    elkülönülnek. Kulturáltabb.
        Nagyobb  mélyenergia.  Levegősebb,  transzparensebb,  kevésbé  mos
    össze. Tisztább magas. Ez a lemezjátszó időnként mégiscsak kelt valami
    illúziót.
        Több magas és mély, levegő, dinamika,  élet.  Kinyílik,  szárnyal,
    derűs, részletdús.
        A  csörgők  csengenek.  Sokkal  egyenletesebb,   nyugodtabb,   nem
    borzolja fel a kedélyemet. Sokkal jobb, noha itt  is  hallok  követési
    hibát, magastorzítást, kásásságot. Jobb mélyek.

    Technics SL-BD3

        Bánatosabb, keményebb, a sáv keskenyebb - de az előző gépnél azért
    jobb: kevésbé érdes nála, a lemez-zaja felfelé húzódik, de még  mindig
    érdesen szól, túlságosan "direkt". A sercegés is zavar. A  popzene  is
    javult,  kicsit  szélesebb  lett  a  színpad.  Egy  lépcsővel  feljebb
    léptünk.  Wagnert  leköveti  ugyan,  de   szűkebb   sávú,   felhangban
    szegényes, a fúvósok dominálnak, a levegő  nem  folytonos,  a  basszus
    lefullad, csak veszkölődik, "egyhangjegyes".
        Mattabb,  a  magasai  nem  olyan  jók,  a  mélyei  az  Andok-zenén
    folyamatos mormogássá mennek  át.  A  tranziensei  nem  jók.  Bágyadt,
    erőtlen. Wagnert nagyon gyatrán  hozza,  vézna,  sávhatárolt,  a  tere
    össze van nyomva. Nem tudom megállapítani, melyik a rosszabb, ez, vagy
    az előző.
        Javult. Már nem annyira tompa. Melegebb  is.  Talán  a  mélyei  is
    javultak, de  az  igazi  magasai  hiányoznak,  az  az  alattiak  pedig
    túltengenek. A  sávszéleken  baj  van.  Nem  elég  levegős,  nem  elég
    lendületes, de már kevesebbel marad le a NAD mögött.
        Határozottan javult. Finomítottak a hangszedőn (ez a mániám, erről
    van  itt  szó),  kicsit  feljebb  megy,  és  a  marha  nagy  kiemelést
    megfogták. A mélye is jobb lett, közeledett a NAD-hoz, de nem éri  el.
    A mélyét feltétlenül keveslem! Egyenetlen sáv. Wagneren nincs tartása;
    elegendően mély, csak nincs energiája.
        Az etalon. A jólismert hangkép.  Lágyabb,  koherensebb,  a  levegő
    összefüggőbb, a lemezzaj kevésbé agresszív. Jobban el  lehet  mélyülni
    benne, nem kell annyira koncentrálni. A wagneri zenekart is egész  jól
    leköveti, pedig ezt nehéz lejátszani.
        Levegősebb,  világosabb,  Wagneren  időnként   élvezhető,   némely
    hangszere gyönyörködtet.
        Minden tekintetben jobb, kulturáltabb, finomabb.  Wagneren  ez  is
    messze az igazitól.
        Kulturáltabb, egyenletesebb.

    Technics SL-DD33

        Lágyabb, az eddigieknél magasabb tónus, ez  már  a  sercegésen  is
    azonnal meghallatszik. Még mindig nem olyan sima, természetes, magától
    értetődő, mint a NAD, tónusában azonban közeledett hozzá. A  lendülete
    alul-fölül  kevés,  a  tranziensek  leülnek,   DD-hangzás,   ebből   a
    szempontból gyöngébb az előzőknél. Popzenén megint érdesebb, keményebb
    - olcsóbb. Wagneren viszont feltétlenül  javult,  noha  a  mélyei  nem
    mozognak, felül torz, és az egész egy kicsit szűk.
        Szerintem javult. De még  mindig  érdektelen,  matt,  nincs  durva
    hibája, de erénye sincs, nem dob fel, kötelező feladat, semmi több.
        Mélyét-magasát keveslem, nem cseng ki. A női hang érdes,  a  fúvós
    érces, a vonós még mindig torzít. De érezhetően javult.
        Talán-talán javult (a bebeszélés határán).  Jól  szól,  jól  szól,
    csak nincs elég mélye. Az énekhang egész szép, de azért sziszeg. De  a
    mélyét hiányolom - ez a legnagyobb bajom.
        Az  etalon.  Azonnal  egy  kis  visszhang,  egy  kis   levegősség.
    Elevenebb. Több minden szól. Operazenén szélesebb színpad,  nyugodtabb
    hangkép, tömörebb, lágyabb. Nagyobb energiák. Minden tekintetben jobb.
        Levegős, eleven, lendületes, vidám, kulturált, részlet-finomságok.
        Jobb magasak és mélyek, dinamika, lendület, de  már  nem  fölényes
    előny. A különbség csökkent, de így is egyenletesen ez a jobb gép.
        Jobb  mély,  egyenletesebb,  tisztább,   kezdek   visszaszokni   a
    jólismert hangjára, lassan eltűnnek a hibái, kezdem elfogadni.

    Technics SL-QD33

        A három lemezen háromféleképpen viselkedik. Az Andok-zenén  megint
    leül, felkeményedik, nem annyira  "tértölelő",  nem  rossz,  csak  nem
    annyira érdekes; itt valamivel jobb az előzőnél. Popzenén "bezáródik",
    már a lemezzaja sem jó, mély tónussal perceg - és íme, az énekhang  is
    altosabb    lett.    Melegebb    hangzás,     mélyebb     frekvenciájú
    színeződésekkel-torzításokkal. Nem tud szárnyalni,  a  felső  basszusa
    dominál, unalmas, lassabban forog, nem tetszik. Wagneren ugyan  érdes,
    de nem rossz, mintha javultak volna az arányai (az álbasszus  itt  jól
    jön). A vonósokat azért itt is letrombitálják a színpadról. A  basszus
    nem leng, nincs ereje.
        Fedettebb, bágyadt, tompább,  érdektelen.  A  fúvósok  ércesek,  a
    mélyek hiányoznak, erőtlen, a tere beszűkül. Lemezzaj.
        Valami árulás van. Annyira  kiemeli  a  fúvósokat;  hol  vannak  a
    hegedűk? Sokkal rosszabb, az arányok felborultak. Az énekhang  kiemel,
    a gitár hátracsúszik.
        Én nem érzem, hogy nagy baj volna. Egyenletes,  egész  jó.  Kicsit
    matt, felül sávhatárolt, de viszonylag tisztán szól.  A  mélyben  döng
    egy tartomány, alatta meg semmi.
        Az  etalon.  Magasabb  tónusú,  nyitottabb,  szopránabb,  teltebb,
    lágyabb-sokkal-sokkal szebben szól. Popzenén derül ki, mennyivel  jobb
    lemezjátszó.  A  regiszterei  összefüggenek,  a  hangkép  egységesebb.
    Eszköztelen.
        Itt is NAD-on jól szól. Élettelibb, és mindig jobbak a mélyei.

    Summa summárum

        A NAD valóságos vízválasztó; biztonsággal jelöli  ki  az  audiofil
    kategória (leg)alsó határát. Megint bebizonyosodott, hogy egy-egy nagy
    kommersz   cég   alapfokú   lemezjátszói   sokkal   szebbek,    sokkal
    praktikusabbak,  sokkal  megbízhatóbbak,  sokkal  sokkalabbak   -   de
    zenehallgatásra mi változatlanul a Snassz Kis Kacsát ajánljuk. Aki nem
    vállalja e gép rútságát, megbízhatatlanságát (elsősorban azt,  hogy  a
    gumiszíj folyton megnyúlik) és a kezelésével járó viszontagságokat, és
    mindenáron  "modern"  lemezjátszót  szeretne,  annak  ezek   közül   a
    Technicsek közül leginkább  még  az  SL-BD3-at  ajánljuk.  Esetleg  az
    olcsóbb SL-BD20-at, hangszedőcserével (habár akkor meg mi  értelme  az
    egésznek).

                                      *

    Féltucat Technics erősítő

    

        Típusszámuk SU-610 és SU-810, illetve SU-V470, SU-V570, SU-V670 és
    SU-V900.  "Illetve",  ezzel  máris  jelezni  akartuk,  hogy  itt   nem
    egyetlen,  hanem  két  erősítőcsaládról  van  szó:   az   első   kettő
    összetartozik, a további négy úgyszintén (de ezek  közül  is  célszerű
    lesz a két  kisebbiket  együtt  tárgyalni).  Hogy  revünk  ne  nyúljon
    elviselhetetlenül hosszúra, a készülékeknek előbb felsoroljuk a  közös
    vonásait,  és  majd   csak   aztán   térünk   rá   a   különbségeikre.
    Tulajdonképpen érdekes dolog lesz végigkövetni a konstruktőrök  útját,
    amint az egyszerűbb,  olcsóbb  készülékektől  az  egyre  bonyolultabb,
    drágább, több kunsztot tudó modellek irányában haladnak.
        Az SU-610 és 810 minden tekintetben hagyományos. Olyanok,  mint  a
    már  jólismert  olcsóbb  erősítők,  semmiféle  különlegességet,  semmi
    extrát nem fedezünk fel rajtuk.  Belsejükben  összesen  3  darab  dual
    (azaz  mindkét  csatornát  kiszolgáló)  IC-t  találunk:  az  egyik   a
    korrekciós erősítő (fono-fokozat), a második a hangszínkör, a harmadik
    a teljesítményerősítő. Több  aktív  elem  nincs  ezekben  a  gépekben.
    Szolgáltatásaikat és wattszámukat tekintve eltérnek  ugyan  egymástól,
    külső jegyeik és méreteik viszont azonosak.
        A másik négy (SU-V470, V-570,  V-670  és  V-900)  már  igényesebb.
    Szolgáltatásaik  között  első  helyen  említjük  az  MC-bemenetet,   a
    másodikon a felvételi szelektor-kapcsolót,  amely  nem  látszik  ugyan
    nagyon fontosnak, de a gyakorlatban mindig nagyon jól jön. Egyrészt  a
    bemeneti  választókapcsoló  állásától   függetlenül   juttathatjuk   a
    felvételi  jelet  a  két  magnó  bármelyikére,  másodszor  pedig   (és
    szerintünk  ez  a  fontosabb)  ha  nem  akarunk  felvételt  készíteni,
    leválaszthatjuk a magnóbemeneteket, hogy ne terheljék a jelforrást.
        Ennek a családnak a  szabadalmaztatott  "VC-4  Amplifier  System",
    másik nevén "CLASS AA" elnevezésű áramkör  a  védjegye.  A  prospektus
    szerint ez az áramkör arra szolgál, hogy csökkentse a torzításokat, és
    az  erősítő   ne   engedje   befolyásoltatni   magát   a   hangsugárzó
    impedanciájának változásától. Egyúttal megakadályozza, hogy a kimeneti
    feszültség és  áram  között  fáziseltérés  lépjen  fel.  Ez  fölöttébb
    ígéretes tulajdonság, különösen, ha tekintettel kívánunk lenni  némely
    audiofil hangsugárzók ortopéd impedancia-karakterére. Tény, hogy ez az
    erősítő-család a  prospektus  szerint  egy  nagyságrenddel  kevesebbet
    torzít, mint az SU-610 vagy 810.
        Mindenesetre érdemes  egy  pillantást  vetni  erre  az  áramkörre.
    Blokkvázlatát  egy  1981-es  Technics  ismertetőből  vettük  át.   Ott
    elmagyarázzák,  hogy  ez  a  megoldás   a   negatív   és   a   pozitív
    visszacsatolást kombinálja,  ettől  annyira  hatékony.  A  hagyományos
    erősítőkben viszonylag nagyfokú negatív visszacsatolást alkalmaznak (a
    torzítás  csökkentésére,  a   frekvenciaátvitel   linearizálására,   a
    stabilitás növelésére stb.), lásd ábra fent.
        Ezzel    szemben    a    CLASS   AA/VC-4   áramkör   topológiája a
    következőképpen néz ki (ábra lent):

    

        A tulajdonképpeni újdonság a szaggatott vonallal keretezett  rész.
    Ez egy plusz erősítő-egység, és a szinte végtelen erősítés  jóvoltából
    igen hatásossá teszi a  negatív  visszacsatolást.  Hogy  aztán  mindez
    hogyan jelentkezik a hangképben, azt nehéz megjósolni.
        A feszültségerősítő tiszta  A  osztályú,  hídkapcsolású  rendszer,
    általában    ugyanakkora    tápfeszültségről    működik,    mint     a
    teljesítményerősítő. Limiterrel, áramgenerátorral kiképzett, igen nagy
    kivezérelhetőségű,  viszonylag  nagy  erősítést   produkáló   áramkör.
    Szorosan  véve,  összesen   8   tranzisztort   tartalmaz,   köztük   2
    komplementer Darlingtonpárt. Érdekessége ennek a megoldásnak, hogy nem
    csak a  teljesítményerősítők  tulajdonságain  javít,  megtaláljuk  más
    Technics    készülékekben,     például     CD-játszókban     (lineáris
    feszültségerősítő fokozat) vagy magnókban is (fejmeghajtóerősítő).
        Miután a két erősítő-családot üy módon áttekintettük, hadd  hozzuk
    szóba még két közös tulajdonságukat.  Először  is:  a  legkisebbtől  a
    legnagyobbig, valamennyit igen gondosan tervezték  meg,  a  kapcsolási
    rajzokban mindenütt letisztult, racionális megoldásokat találunk. Ezek
    a  készülékek  belülről  is  szépek!  Sehol  semmi  "szükségmegoldás",
    "fusizott" vagy hozzáférhetetlen áramkör.  A  második,  amiről  szólni
    szeretnénk, hogy a tervezők súlyt zavarvédelemre. Márpedig erre  egyre
    inkább  szükség  van,  mert  a  nagyteljesítményű   rádió,   tévé   és
    civilizációnk sok egyéb  áldása  bizony  durva  zavarokat  okozhat  az
    erősítők működésében. Csak  hogy  a  legegyszerűbbet  említsük:  sokan
    tapasztalhatják,  főleg  Budapesten,  hogy  a  TV1   adó   működésekor
    sisteregni,   "kerregni"   kezd    a    lemezjátszó.    A    vezetékek
    ide-odahelyezgetésével ezt ugyan  redukálni  lehet,  de  ritkán  Lehet
    teljesen megszüntetni. Az erősítőhöz kapcsolt többi  készülék  kábelei
    pedig antenna gyanánt  működnek,  nemkívánatos  nagyfrekvenciás  jelet
    visznek az erősítő belsejébe, és a boldogtalan hifistát  megismertetik
    az összes elképzelhető interferenciajelenséggel. Erre mindig gondolnak
    a korszerű erősítők tervezői. Még az  olcsóbb  típusokat  is  ellátják
    védelemmel - legalább alapfokon.
        A  Technics  erősítőkön  körültekintően  igyekeztek   kivédeni   a
    nagyfrekvenciás zavarhatást.  Már  a  hálózati  feszültségnek  is  egy
    nagyfrekvenciás  fojtóáramkört  helyeztek  az  útjába.  (Ez  valójában
    inkább a Németországnak szánt modellekre jellemző, az "E"  jelű,  azaz
    európai  kollekcióban  nem  mindegyik  típuson  alkalmazták.)   Minden
    bemeneten nagyfrekvenciás szűrőtagot találunk. A  fono-bemenetnél  még
    az olcsóbb gépeken is többszörös  RC-tagot  alkalmaztak,  a  drágábbik
    családban pedig egy LC-tagokból felépített, komplett, integrált egység
    védi a  korrekciós  erősítő  bemenetét.  Alapos  védelmet  élveznek  a
    kimenetek  is.  A  hangsugárzó-kapcsoknál,  a   fejhallgató-kimenetnél
    többszörös szűrő-fojtó tagokat helyeztek el.
        Most pedig nézzük őket sorban. A két hagyományos készüléket  eleve
    "egy  kalap  alatt"  tárgyaljuk,  és  ugyanezt  tesszük   a   nívósabb
    erősítőcsalád  két  szimplább  tagjával.  A  két  "nagy"  gép  azonban
    önmagában is megér egy-egy misét.


    Technics SU-V610 és SU-V810 erősítő

    

        A kisebbik kimenőteljesítménye 2x30W, a nagyobbiké  2x40W.  Fontos
    szempont,  hogy  4  ohmos  terhelésre  is  dolgozhatnak.  Külalakjukat
    tekintve azonban identikusak, úgyhogy az alábbi leírás  mindkettőjükre
    vonatkozik.
        Kezelőszervek  a  felső  sorban:  hálózati  kapcsoló,  mellette  a
    bekapcsolást jelző LED, hangerőszabályzó,  bemeneti  választókapcsoló.
    Az alsó sorban: fejhallgató-kimenet,  hangsugárzó-választókapcsoló  (A
    és B hangdobozpár), magas és mély hangszínszabályzó  (egy  kapcsolóval
    kiiktathatók!), balansz  szabályzó,  fiziológiai  hangerőszabályzó  és
    végül a monitorkapcsoló - egyedül ezen a ponton tér el a két készülék,
    mert a  kisebbikhez  csak  egy,  a  nagyobbikhoz  viszont  két  magnót
    csatlakoztathatunk.     A     hátlapon     csupa     RCA-hüvely;     a
    hangszóró-csatlakozók  csavaros-szorítósak,  csupasz  vezetékvéget  is
    fogadnak. A hálózati csatlakozókábel bontható,  külön  aljzat  fogadja
    (ez a többi Technicsen is így van).

    Felépítésük

        Elvi kapcsolási rajzuk gyakorlatilag azonos. A korrekciós  erősítő
    egy AN 6558F típusú  IC,  a  korrekciót  a  negatív  visszacsatolással
    állítják   be.   A   jel    útja:    bemeneti    választókapcsoló    -
    monitorkapcsoló(k)  -   hangerőszabályzó   potméter   (a   fiziológiai
    hangerőszabályozó kapcsolóval és RC-tagokkal) - hangszínszabályzó.  Ez
    utóbbi egy  UPC  4570C  típusú  IC,  negatív  visszacsatoló  ágában  a
    hangszínszabályozó hálózattal és az áramkör kikapcsológombjával,  mely
    azonban nem a teljes fokozatot  iktatja  ki,  csak  a  frekvenciafüggő
    visszacsatolást, az IC-nek így is marad dolga (feszültségerősítés).  A
    műszaki érdeklődésű olvasónak feltűnhetett, hogy a nagyszintű  (minden
    illesztőerősítés nélküli) jelforrásokat  itt  mennyi  minden  terheli:
    hangerő-, és balansz-szabályzó,  esetleg  a  magnó  kimenetre  csatolt
    magnó. Nem is lepődhetünk  meg  rajta,  hogy  a  nagyszintű  bemenetek
    impedanciája csupán 18-22 kohm. Elvártunk volna legalább 47 kiloohmot.
        A  teljesítményerősítő  IC  a  kisebbik  gépben  SVI  3102B,   ezt
    ±37,2V-tal táplálják, két 4700µF-os pufferkondenzátorról, a másik  két
    IC számára Zener diódás stabilizátorok szolgáltatnak  ±17V-ot.  Van  a
    hálózati  transzformátornak  még   egy   külön   tekercse,   erről   a
    bekapcsolásjelző LED-eket és  a  teljesítményerősítő  némító-fokozatát
    táplálják.
        A   nagyobbik   gép   teljesítmény-IC-jének   típusa   SVI   3023,
    tápfeszültsége ±42,4 volt, a pufferkondenzátorok 6800µF-osak, a  másik
    két IC számára itt is Zener diódák állítják elő  a  ±17V-ot.  Ebben  a
    típusban azonban még egy tranzisztort és egy relét is találunk, melyet
    a  teljesítményerősítő  némító-áramköre  működtet.  Az  IC-be  épített
    védelem túlterhelés, zárlat esetén lép működésbe, vagy ha meghibásodás
    következtében egyenfeszültség jutna a kimenetre.  A  jelfogó  ilyenkor
    lekapcsolja  a  hangsugárzókat.   Ez   a   rendszer   egyszersmind   a
    bekapcsolási zajokat is kivédi.
        Mindkét erősítő doboza fémből készült. Minden lényeges áramkör két
    NYÁK-on  kapott  helyet,  az  egyiken   a   korrekciós   erősítőt,   a
    teljesítményfokozatot, a tápegységet, a csatlakozásokat, a  zavarszűrő
    elemeket találjuk, a másikon a kapcsolók, a  hangszínszabályzók  és  a
    hozzájuk kötődő alkatrészek kaptak  helyet.  A  készülékek  belsejében
    rend uralkodik, a kábeleken mindenütt bontható csatlakozósávok - ezzel
    nem spóroltak a tervezők.

    


    Technics SU-V470 és SU-V570 erősítő

    

        Ezek is szinte teljesen  egyformák,  csak  a  kisebbikre  2x45,  a
    nagyobbikra 2x60  wattot  specifikálnak,  éspedig  igen  szigorúan  (4
    ohmra,  0,005%  torzításig).  A  nagyobbik  gép  jó  30  milliméterrel
    magasabb; kell is  a  hely,  mert  jókora  hűtőfelületre  szerelték  a
    végerősítő IC-t.
        Kezelőszervek a felső sorban:  ki/bekapcsoló  kettős  LED-del  (az
    első a bekapcsolást, a második az üzembehelyeződést jelzi, hiba esetén
    nem világít), "Power Amp Direct" nyomógomb (a jelforrást közvetlenül a
    teljesítményerősítőre     kapcsolja),     decibelskálával     ellátott
    hangerőszabályzó,  6-állású  bemeneti  választókapcsoló.   Alsó   sor:
    fejhallgatócsatlakozóhüvely, hangsugárzó-választókapcsoló (A  vagy  B;
    kikapcsolt állapotában a jelet csak a fejhallgatóra  adja),  mély-  és
    magashangszínszabályzó, balansz szabályzó, a hangszínszabályzás  és  a
    loudness  kiiktatógombja,  monó/sztereó   váltó,   az   elő-előerősítő
    bekapcsológombja (MM/MC hangszedő), végül felvételi  választókapcsoló.
    A hátoldalon összesen 9 pár RCA hüvely (ne feledjük, a gép két  magnót
    fogad,     azonkívül     közvetlenül     is     csatlakozhatunk      a
    teljesítményerősítőjére!), földelőcsavar a lemezjátszó  testpontjához,
    bontható hálózati csatlakozás, szorítós aljzat két hangsugárzópárhoz.
        A hangerőszabályozó érdekes kiképzésű. A dB-skálán kívül  még  egy
    skálát tartalmaz, ezt a forgatógombra vitték fel. Ennek a  skálának  a
    markerje egy  pici  piros  LED,  amely  akkor  gyullad  ki,  amikor  a
    közvetlen teljesítményerősítő bemenetet használjuk (Power Amp Direct).


    Felépítésük

        Az MM és MC hangszedő jelét  (körültekintő  zavarvédelem  után)  a
    fono-előerősítő fogadja, egy AN 6558F  típusú  IC.  A  műsorjel  útja:
    bemeneti választókapcsoló  -  monó/sztereó  kapcsoló  -  normál,  majd
    (kiiktatható)  fiziológiai  hangerőszabályzó  -  balansz-szabályzó   -
    (kiiktatható) hangszínszabályzó fokozat - újabb  hangerőszabályzó.  És
    itt álljunk meg egy pillanatra.
        Nem tévedés, tényleg  még  egy  hangerőszabályzó  következik  itt,
    közvetlenül  a   teljesítményerősítő   előtt.   Ennek   révén   kisebb
    hangerőszabályozó-állásban  leosztódik  a  lineáris  feszültségerősítő
    (illetve hangszínszabályozó)  fokozat  zaja.  Ezekben  az  erősítőkben
    tehát a  potméterek  nem  kettősek,  hanem  négyszeresek,  és  a  négy
    potméternek pontosan együtt kell futnia. Nem olcsó mulatság!
        A jel ezután egy lineáris feszültségerősítő  fokozatra  kerül  (AN
    7602 plusz egy tranzisztor), ez vezérli azt a bizonyos  CLASS  AA/VC-4
    elnevezésű,  8-tranzisztoros  áramkört,  amely  az   SVI   3205   dual
    végerősítő IC-t hajtja meg. Ez utóbbit  némító  és  túlterhelés  ellen
    védő áramkörrel is ellátták. A relét, amely a hangszórókimenetet  köti
    össze a végerősítő fokozattal, egy tranzisztor működteti.
        A kisebbik gépen a  teljesítményerősítő  IC  és  a  CLASS  AA/VC-4
    áramkör egyaránt ±45,5V-ról működik (egyenirányítás: 4 darab dióda), a
    pufferkondenzátorok 6800µF-osak, a fono-előerősítő  és  a  hangszínkör
    ±16V-ot kap, Zener diódás stabilizátorokról. A hálózati transzformátor
    külön szekunder tekercséről táplálják a bekapcsolásjelző LED-et  és  a
    teljesítményerősítő IC némító fokozatát (amelynek késleltetési ideje 4
    másodperc).
        A  nagyobbik  erősítőn  is  minden  ugyanígy  történik,   csak   a
    szűrőelkók itt már 8200µF-osak. A transzformátor is termetesebb, belső
    ellenállása kisebb, terhelés hatására kevésbé változik meg a szekunder
    tekercsek  feszültsége.  Ebben  az  erősítőben  Graetz  egyenirányítót
    használnak. Itt említjük meg, hogy a hálózati transzformátorokon (mind
    a négy SU-V típusén) elegáns táblát helyeztek el, amely arról  tudósít
    bennünket, hogy a tekercsek  OFC-ből,  azaz  oxigénmentes  vörösrézből
    készültek.
        Minden lényeges áramkör két NYÁK-on helyezkedik el: a  nagyobbikon
    a CLASS AA-áramkör és a végerősítő rész  a  tápegységgel,  valamint  a
    csatlakozók, a kisebbiken a fono-előerősítő, a kapcsolók, a  hangszín-
    és  balansz-szabályzó  áramkörök.  További  kisebb,  egyszerű  panelek
    tartják a csatlakozókat, a hangerőszabályzót stb.


    Technics SU-V670 erősítő

        Sok  tekintetben  hasonlít  az  előző  kettőre,  kezelőszervei  és
    szolgáltatásai   lényegében   ugyanazok,    az    áramkörei    viszont
    bonyolultabbak. Egyébként is van már annyira drága, hogy kijárjon neki
    egy  önálló  "B".  Kimeneti  teljesítménye  8  ohmon  2x85W   (0,0009%
    torzítás), 4 ohmon 2x135W (1% torzítás).

    Felépítése

        Elsősorban a korrekciós erősítője az, amely lényegesen eltér a két
    előző típusétól. A hangszedők jelét itt már  zajszegény,  differenciál
    FET-es kapcsolás fogadja (2 darab 2SK 170BL), mondanunk sem kell, hogy
    igen  gondos,  többfokozatú  nagyfrekvenciás  szűrés  után.  Ennek   a
    fokozatnak  az  erősítését  és  a  bemeneti  impedanciát  változtatják
    aszerint, hogy az  előlapon  MM  vagy  MC  hangszedőre  kapcsolunk.  A
    fono-előerősítő egy UPC 4570C típusú IC.  A  műsorjel  útja:  bemeneti
    választókapcsoló   -   sztereó/monó   kapcsoló   -    hangerőszabályzó
    (kiiktatható   fiziológiai   karakterrel)   -   balansz-szabályzó    -
    hangszínkör (UPC 4570C), kiiktató kapcsolóval -  közvetlen  végerősítő
    bemenet a hozzá tartozó kapcsolóval - újabb hangerőszabályzó (amellyel
    a CLASS  AA-áramkört  vezérlik;  ez  itt  még  bonyolultabb,  mint  az
    előzőek.
        A teljesítményerősítő itt is a már jól ismert SVI 3205 típusú  IC.
    Úgy látszik, igen  nagy  kimenő  teljesítményre  képes,  csak  győzzék
    tápfeszültséggel. Ebben a készülékben ±54,3V-tal táplálják,  a  puffer
    elkók  10000µF-osak.  (A  zavarvédelemre  itt  már  fölösleges   lenne
    kitérnünk, túl sok helyet venne el.) Találunk viszont  a  tápegységben
    egy "Extend Active Servo" elnevezésű áramkört is, ez egy  dual  IC-ből
    (M5218P) és két tranzisztorból áll, és az a dolga, hogy  a  ±54,3V-ból
    stabilizált ±17,7V-ot állítson elő, egyes kisebb feszültséget  igénylő
    egységek számára. Szerintünk nincs benne semmi rendkívüli,  egyszerűen
    csak jól van megcsinálva.


    Technics SU-V900 erősítő

    

        A  nagyágyú.  Nehézsúlyú  versenyző,  21  kilót   nyom,   kimeneti
    teljesítménye 2x100W (8  ohmon,  0,005%  torzításig)  vagy  2x160W  (4
    ohmon, 1%-ig) -valóságos erőmű. Gyakorlatilag  két  monoblokkból  áll,
    ezeknek külön tápegységük, külön hálózati transzformátoruk van, csupán
    a készülékházat használják társbérletben.
        Egyébként érdemes megfigyelni, hogy a gyártmánycsalád kiépítésekor
    hogyan "steigerolnak" a konstruktőrök. Az első két  modellnél  csak  a
    teljesítményt növelték, a harmadik gépen az előerősítőt "húzták  fel",
    most  pedig   főleg   a   teljesítményerősítőre   és   a   tápegységre
    koncentráltak.
        Kezelőszervek a felső sorban: ki/bekapcsoló a  már  ismert  kettős
    LED-del,  nagyméretű,  dB-skálával  ellátott   hangerőszabályzó   (egy
    LED-del, amely akkor világít, ha a jelforrás  közvetlenül  dolgozik  a
    végerősítőre),  fiziológiai  hangerőszabályzás,  monó/sztereó   váltó,
    Adaptor kapcsoló (a készülékhez csatlakoztatott  ekvalizátort  iktatja
    ki-be), MM/MC választókapcsoló. Alsó sor: hangsugárzó-választókapcsoló
    (A   és   B),   fejhallgató   csatlakozóhüvelye,   mély-   és    magas
    hangszínszabályzás, "Power Amp Direct"  nyomógomb,  balansz-szabályzó,
    felvételi választókapcsoló és végül  a  bemeneti  választókapcsoló.  A
    hangszínkört kiiktató nyomógomb a két sor  között  helyezkedik  el.  A
    hátoldalon már 12 pár RCA hüvely, plusz felvétel/lejátszás  csatlakozó
    két analóg magnó  számára,  sőt,  az  SU-V900  ezeken  kívül  még  egy
    DAT-magnót  is  fogad.  Nem  beszélve  egy  esetleges   ekvalizátorról
    ("Adaptor" bemenet). S mivel hangszóró-kimenet amúgy is kettő  van  (A
    és B), külön felhívják  a  tulajdonos  figyelmét  a  kettős  kábelezés
    lehetőségére.

    Felépítése

        Mint már mondtuk, ez a  modell  nem  annyira  az  első,  inkább  a
    második felében tér el  az  előzőtől.  A  hangszedő  jelét  ugyanolyan
    áramkör fogadja, mint az SU-V670-ben (differenciál FET-es bemenet, UPC
    4570C  mint   korrekciós   fokozat).   A   műsorjel   útja:   bemeneti
    választókapcsoló  (egy  jelfogóval,   amely   az   Adapter   bemenetet
    kapcsolja) - monó/sztereó  váltó  -  hangerő,  balansz  -  fiziológiai
    karakter ki/be  kapcsolója  -  kiiktatható  hangszínkör  (differenciál
    FET-tel és egy UPC 4570C-vel) - direkt végerősítő  bemenet  -  második
    hangerőszabályzó potméter. Ezután következik a CLASS AA áramkör, amely
    itt egy  UPC  4570C  és  6  tranzisztor,  majd,  nehogy  hiányérzetünk
    támadjon, megismétlődik, de immár nem 6, hanem 7 tranzisztorral, és az
    IC-je egy harmadik, "CLASS AA" jelzésű IC-t hajt meg.
        A teljesítményerősítő fokozat ebben a készülékben nem IC-s,  hanem
    diszkrét tranzisztorokból épül fel. Viszonylag  egyszerű  konstrukció:
    egy  nyugalmi  áramot  beállító  tranzisztor,  majd  egy  komplementer
    meghajtó-pár és két, párhuzamosan kapcsolt komplementer tranzisztorpór
    alkotja. Tápfeszültségük ±51,8V, a pufferkondenzátorok 12000µF-osak és
    csatornánként kettő van belőlük, ez összesen 48000µF!  A  tápegységben
    itt is megtaláljuk az "Extend Active Servo" áramkört (dual IC  és  két
    tranzisztor, amely  ±17,7V-ot  állít  elő),  és  van  még  egy  másik,
    "áramstabilizátornak" nevezett  áramkör  is,  amely  a  CLASS  AA/VC-4
    egységet szolgálja ki, csatornánként egy IC-vel és  6  tranzisztorral.
    (Furcsa megoldás, nem látjuk át, miért van rá szükség.)
        Külön áramkör látja el a  teljesítményerősítő  védelmét  (AN  7073
    típusú  IC,  egy  tranzisztorral  és  3  jelfogóval).  A   kimeneteket
    egymástól független, többszörös nagyfrekvenciás zavarszűrők  védik.  A
    hálózati feszültség útjában is találunk egy nagyfrekvenciás fojtót.
        Mint bevezetőben már említettük, ezt  az  erősítőt  úgy  foghatjuk
    fel, mint  két  monó  egységet,  melyeknek  csupán  a  háza  közös.  A
    belviláguk tiszta, rendezett. A nyomtatott áramköri  lapokat  bontható
    csatlakozók kötik össze.

    Méréseinkhez

        A készülékek specifikációja  (dicséretes  módon)  minden  lényeges
    paraméterre kiterjed,  a  kimeneti  teljesítményt  és  a  torzításokat
    többféle módon is megadják,  s  ezt  mi  természetesen  figyelembe  is
    vesszük, anélkül azonban,  hogy  változtatnánk  eddigi  módszereinken.
    Célszerűnek  látjuk,  hogy  valamennyi  készülék   be-   és   kimeneti
    feszültségét/impedanciáját, valamint néhány további paraméterét együtt
    kommentáljuk, s csak utána térjünk rá az egyes  típusok  jellemzésére,
    méltatására.
        Bemeneti feszültség.  Mindegyik  gép  megfelel  a  specifikációnak
    (itt-ott lényegtelen eltérésekkel).
        Bemeneti impedanciák. Az MM és MC  bemenetek  rendben  vannak,  de
    komoly   bajunk   van   a   nagyszintű   bemenetekkel.   A    korszerű
    szabványajánlások 47 (esetleg 22) kohmról  beszélnek,  a  Technicseken
    csupán  12,5-17  kohmot   mértünk.   Más   Technicsekkel,   főleg   az
    újkeletűekkel nyugodtan összekapcsolhatjuk  ezeket  az  erősítőket,  a
    régebbi fejlesztésű magnók-tunerek nem mindig lesznek boldogok.
        Magnókimenet  impedanciája.  Lényegében  az  erősítőhöz   kapcsolt
    jelforrás  kimeneti  impedanciájától  függ,  melyhez   hozzáadódik   a
    magnókimenettel sorba kötött pár száz ohmos ellenállás értéke. Átlagos
    (5mV) kimeneti feszültségű hangszedőről  mindenesetre  elegendő  jelet
    kapunk a magnó kimeneten.
        A fejhallgató-kimenet feszültség-impedanciája megfelelő.
        A kimeneti jellemzőkhöz számíthatjuk  még  a  kimeneti  feszültség
    instabilitását is. A legkisebb típus átlagos, a többi  valamivel  jobb
    eredményt produkált. (Specifikációjuk ennél  többet  ígér,  de  ott  a
    csillapítási  tényezőt  adják  meg  4  és   8   ohmon,   ezt   kellett
    átszámítanunk decibelre.)
        Hangszínszabályozás,  fiziológiai  hangerőszabályozás.  Mind  a  6
    erősítőnek gyakorlatilag azonos  a  hangszínszabályzási  karaktere.  A
    Technics mindenütt 10dB emelést és ugyanennyi  vágást  specifikál,  mi
    valamivel  kevesebbet  mértünk,  feltehetőleg,   mert   mi   valamivel
    szigorúbban mérünk (mindkét csatornán kiemelünk, illetve  vágunk),  de
    az egésznek nincs nagy jelentősége. A Loudness amúgy is akkor  jó,  ha
    kikapcsolható.
        Maradékfeszültség-erősítés. Hála a  jó  minőségű  hangerőszabályzó
    potmétereknek, ez a paraméter mindenütt igen kedvező.
        Áthallás  a   különböző   bemenetek   között   (ne   feledjük:   a
    legkedvezőtlenebb esetben). Általában tisztességes; az  SU-810  kicsit
    gyöngébben szerepel.
        Impulzusátvitel. Komplex  terhelésre  valamennyi  Technics-erősítő
    négyszögjel-átvitele intenzív túllövéssel  válaszol.  Oszcillogramjaik
    egyébként  annyira  hasonlóak,  hogy  szinte  megkülönböztethetetlenek
    egymástól. Lehet, hogy össze is kevertük őket.
        Kimeneti teljesítmény a komplex terhelés függvényében. Mivel  mind
    a  6  készüléket  korrekt,   jól   megtervezett   masinának   tartjuk,
    végigcsináltuk  velük   ezt   az   igen   körülményes,   munkaigényes,
    egyszersmind kockázatos vizsgálatot. Így is  izgultunk,  nehogy  mérés
    közben valamelyikük leégjen - nem átvitt értelemben, hanem szó szerint
    véve. Szerencsére mindegyikük derekasan viselkedett. Mint ismeretes, a
    "kockadiagram"  (lásd  az  összes  többi  diagramok  után)  arról   ad
    tájékoztatást,  mennyi  marad   az   erősítők   teljesítményéből,   ha
    kimenetüket "kellemetlen" impedanciával terheljük. A Technicsek kiadós
    teljesítmény-tartalékkal bírnak, nemigen zavartatják magukat a komplex
    terheléstől. A nagyobb típusok 2 ohmon több száz wattot szolgáltatnak!
    A tápegységekkel tehát biztosan nincs baj.

    Technics SU-610

        Kicsivel    elmarad     a     specifikált     2x30W-tól,     zenei
    kimenőteljesítménye   viszont   tekintélyes.   Frekvenciaátvitele    a
    fonobemenetről     mélyben      (20Hz-en)      3dB-t      esik.      A
    teljesítmény-frekvenciatartomány  8  ohmon   tisztességes,   4   ohmon
    kevésbé. A torzítás és zaj elfogadható.

    Technics SU-810

        Nagy  teljesítmény-tartalékok.  A  kimenőteljesítmény  még  0,007%
    torzítással  határolva  is  csaknem  ugyanakkora,   mint   1%-nál.   A
    teljesítmény-frekvenciatartomány 4 ohmon  is  széles  (és  még  mindig
    0,007% torzítással határolva!). A  frekvenciaátvitel  viszont  nemigen
    javult.  Az  IM-torzítás  valamivel  meghaladja  a  specifikációt.   A
    különbségi  torzítás  mágneses  hangszedő  bemenetről   is   alacsony,
    nagyszintű bemenetről mérve pedig különösen  csekély.  Megint  csak  a
    végerősítőt  dicsérhetjük.  A  frekvenciaátvitel  azonban   szebb   is
    lehetne.

    Technics SU-V470

        A specifikáció módja eltér a miénktől, de igényes  és  korrekt.  A
    frekvenciaátvitel  javult,  de  (fono-ról)  mélyben  még  mindig   nem
    tökéletes, MC-ről pedig  magasban  esik  egy  kicsit.  A  teljesítmény
    elegendő,  a   teljesítmény-frekvenciatartomány   széles   (0,009%-kal
    határolva is). Az IM egy hajszállal nagyobbnak látszik, mint  kéne.  A
    harmonikus torzítás alacsony. A  zaj  úgyszintén  (a  kettős  potméter
    előnye!), csak MC-bemenetről gyöngébb a specifikációnál (feltehetőleg,
    mert mi  másképp  mérünk).  A  különbségi  torzítás  viszont  megnőtt,
    fonobemenetről is nagyobb, mint amit a két  olcsóbb  típuson  mértünk,
    nagyszintű bemenetről pedig kriminális. Aggasztó előjelek.

    Technics SU-V570

        A frekvenciaátvitel még mindig  nem  tökéletes  (bár  javult).  Az
    áthallási    csillapítás    az    egyik    irányban    gyöngébb.     A
    teljesítmény-frekvenciatartomány felül  széles,  alsó  határa  azonban
    kissé  feljebb  csúszott.  Az  IM-torzítás  valamelyest  romlott,   és
    gyöngébb a specifikáltnál, a harmonikus  torzítás  minden  változatban
    alacsony. A különbségi torzítás nagyjából olyan, mint az előbb, vagyis
    ijesztő.

    Technics SU-V670

        Hatalmas teljesítmény. Ez a gép már 8  ohmon  is  2x100  wattosnak
    tekintendő, 4 ohmon pedig  már  2x220W  zenei  teljesítményt  produkál
    kevés olyan  hangsugárzó  van,  amely  ennyivel  ne  elégedne  meg.  A
    teljesítmény-frekvenciatartomány igen széles, le a kalapot  előtte!  A
    frekvenciaátvitel a nagyszintű bemenetről szinte teljesen meggyógyult,
    fono-ról azonban még van egy kis náthája, MC-ről  pedig  még  egy  kis
    köhögése is - jobbat vártunk! A torzításokkal, a zajokkal nincs  semmi
    baj, az impulzusátvitel  azonban  ugyanolyan  gyatra,  mint  az  előző
    típusoké, a különbségi torzítás pedig a  nagyszintű  bemenetről  mérve
    még romlott is, már 55kHz-en az égig nő. Nem repesünk az örömtől!

    Technics SU-V900

        A teljesítmény fenomenális, de a  teljesítmény-frekvenciatartomány
    a bal csatornán szűkre sikeredett. (Ellenőriztük egy másik készüléken,
    ott mindkét csatorna rendben  volt.)  A  frekvenciajelleggörbék  olyan
    egyenesek, mint a lénia, habár  az  MM-hangszedő  mélytartományát  még
    mindig megvágja  egy  kicsit,  igaz,  most  már  csak  30Hz  alatt.  A
    fázis-frekvencia jelleggörbe nem valami fényes. Az áthallás egy  picit
    nőtt, és éppen ezen a  típuson  (furcsa:  éppen  a  két  monó  erősítő
    között?) a leggyengébb. Feltehetőleg, mert a kisjelű  fokozatuk  nincs
    elkülönítve. De a specifikációt így is teljesíti. Az IM kissé magas, a
    specifikáció egy nagyságrenddel alacsonyabbat ad meg (csak nem mondja,
    hogyan méri). A torzítás alacsony, a zaj is csekély, ezen a típuson az
    MC-bemenet is teljesen elcsendesedett. A komplex terhelést  ez  a  gép
    sem szereti. A különbségi torzítást azonban  sikerült  megfogni...most
    már csak akkora, mint a nívósabb kommersz készülékeken általában.

    
    
    
    
    
    
    
    
    


    Szeánsz

    

        A   Technics-szériát   etalonunkhoz,    a    Denon    PMA-320A-hoz
    hasonlítottuk. Az erősítőket LP-ről (Linn Axis/MC30S/T-2000) és CD-ről
    (Pioneer PD-91) egyaránt meghallgattuk, a négy nagyobbik modellnek  az
    MC-bemenetét  is  kipróbáltuk.  (A  szobában  mindig   benn   volt   a
    lemezjátszó is, a  CD-játszó  is,  mindkettő  bekapcsolt  állapotban.)
    Annyit  előrebocsáthatunk,  hogy  egyöntetű  véleményünk  szerint   az
    erősítők LP-ről produkálták  a  legjobb,  egyszersmind  a  legrosszabb
    hangot is, attól függően, hogy az Ortofon trafón, vagy pedig  a  saját
    MC-bemenetükön keresztül hallgattuk őket. A CD hangminősége  többnyire
    a kettő közé esett.
        A tesztműsor tengelyében az Opus3  harmadik  demólemeze  állt  (ez
    LP-n és CD-n is megvan), valamint a  JBL,  az  Ortofon  és  a  Philips
    demólemez,  a  Sheffield  Wagner,  valamint  CD-ről  a   Carmen.   Egy
    alkalommal feltettünk a Dorian cég 3. demó-cédéjéről is egy reneszánsz
    dalt (szoprán, lantkísérettel). Bevált, máskor is elővesszük majd.

    Technics SU-610 LP.

        Lágy, puha hang. Ami hiányzik: egy kis transzparencia. Nem egészen
    biztos, mi honnan szól. Kellemes, kissé monós, hallgatható. Rendezett.
    Szűk sáv, elölről szól. Kissé lompos. Nem szárnyal; Toscának majd  túl
    alacsonyról kell leugrania. Althangú rezesek. A  súlyát  is  keveslem.
    Wagneren sötétebb tónus, előbb  lágyabbnak  hat,  aztán  egyre  inkább
    tolakodónak, a középsáv  dominál,  a  rezesek  tartománya,  amely  itt
    túlságosan középről és elölről szól. A felső basszus időnként besegít.
        Popzenén mintha közép-magas kiemelést éreznék. Nem  olyan  csengő.
    Nem  megy  annyira  magasra  (meg  mélyre  se).  Operán  egy  bizonyos
    tartományban  több  mélye  van.  Wagneren  matt,  magashiányos,  nincs
    lendülete, "halkabb", nincs benne elég  élet.  A  mélyhangoknak  nincs
    energiájuk.
        Nem tudtam dönteni, még nem érzem a különbséget.
        Nem megy mélyre, döng, középről szól, popzenén sok  finom  részlet
    eltűnik,  soványabb,  erőtlenebb  hang.  Habár   a   mérések   alapján
    rosszabbra számítottam.
        Az etalon. Magasabb tónus, levegősebb, lágy, a  sávszélek  jobbak.
    Sokkal nyitottabb hangkép, jobbnak érzem, habár  van  benne  egy  pici
    feszesség, ami nem tetszik. Csengőbb, elevenebb, szopránabb, tenorabb,
    operaszerűbb,  a  figurák   megkülönböztethetők,   minden   dimenziója
    nagyobb, de a hangkép alját ez sem fogja meg  eléggé.  Wagneren  ennek
    sincs igazi tartása, a mélyek lefulladnak. De levegős, követhető.
        Középtől felfelé szépen szól. Mindenben jobb.
        Nem tudtam dönteni, még nem érzem a különbséget.
        Már első bekapcsolásra is kellemesebb, mélyebbre megy,  a  magasai
    finomabbak, dinamikusabb, szélesebb tér,  nyugodtabb  hangkép,  tovább
    lehet hallgatni.
        CD.  Nem  is  rossz. A sávszélek megint hiányoznak, de civilizált,
    "együtt  van".  Később:  természetellenesen  felmelegszik, ez az olcsó
    IC-s  rendszerek  hangja.  Kulturált,  de  mesterséges.  Benn  szól, a
    szobában.  A  felső  basszus  itt  nem  zavar  annyira,  de  túl  dús,
    levegőtlen.
         Kicsit  bágyadt,  mattabb.  Az   Andok-zenén,   amikor   erősebben
    rázendítenek,  ő  is  nagyon  akar,  de  nem  tudom,  mi  történik   a
    zenészekkel, valahogy  úgy  tele  lesz  velük  minden,  és  mégse  jó.
    Mindazonáltal el  lehet  hallgatni,  nincs  durva  hibája,  amire  azt
    mondanám, hogy szóba se jöhet.
         Magasban vág. A faütők csattanása, a  taps  másképp  szól.  Kisebb
    tér. A felső basszust forszírozza, de ez néha  jót  tesz  neki.  Nincs
    nagy baj, nem lennék kétségbeesve, ha ezt az erősítőt kéne hallgatnom.
         Ugyanazok a benyomások,  mint  LP-n.  Döng,  fedett,  dinamikailag
    szegényes, a tranziensei rosszabbak, kásás.
         Az etalon. Mint eddig. Nyitottabb, teresebb stb. Kinyílik a levegő
    (egy bizonyos határig). Az  alja  változatlanul  kevés,  de  200Hz-től
    felfelé lényegesen jobb. Még analógosabb is.
         Csengőbb, jobb, finomabb, mélyben-magasban nagyobbat szól - CD ide
    vagy oda, menő. Némi gríz azért van még a középtájon. Van benne élet.
         Nagyobb tér, sávszélek, az egész finomabb, lendületesebb, élőbb. A
    magas csattanások, csilingelések, a taps, a faütők mind-mind jobbak.
         Ugyanaz,  mint  eddig.  Mélyben-magasban  jobb,  középtől  felfelé
    tisztább.

    Technics SU-810 LP.

        Az alja  döng,  nem  igazi  mélyek.  Valamivel  felszabadultabb  a
    610-esnél, a színeződései kevésbé  zavarnak,  de  nem  tetszik  a  még
    mindig  komor  tónus.  Basszus:  inkább  a  hangszóró  mélytartományát
    hallom, és nem a reflexnyílásét  (ez  persze  csak  egy  költői  kép).
    Ugyanolyan, mint a  610-es,  csak  valamivel  finomabb,  nagyvonalúbb.
    Wagneren rezes rátét, néha jól jön.
         Szól, szól, de nem az igazi.  (CD-n  közelebb  volt  a  Denonhoz.)
    Wagneren   még   inkább   visszaesett,   szűkebb,   nem   cseng    ki.
    Előretömörödik. Az Andok kurjongatása (perregés stb.)  alig  hallható.
    Wagneren a zenészek lejjebb hangoltak. A tér nem eléggé határozott.
         Nagyobb a differencia, mint előbb a CD-n. Wagner  szegényesebb,  a
    zenekar olcsóbb hangszereken játszik,  kevesebb  kedvvel,  komoran.  A
    fúvósok és vonósok is torzabbak, kaparósabbak.
         Az etalon.  Újra:  nyíltabb,  levegősebb,  a  zene  leemelkedik  a
    hangszórókról. A  halk  és  a  hangos  részek  között  sokkal  nagyobb
    különbség. Jobb energiaelosztás, a legmélyebb hangokból  több  van,  a
    basszus "a reflexnyílásból  is  jön".  Jobban  hagy  zenét  hallgatni.
    Igazibb.   Wagneren   nyitott,   szárnyaló,   kiterjedt.    Egészséges
    hangszerhangok. A basszus a végén leragad, az  arányok  már  nincsenek
    meg, a testességet keveslem.
         Lényegesen jobb mélyek,  kiegyenlített,  finoman  szól.  Az  Andok
    dobütései  puhák,  szépek  -  mint  ahogy  az   aluljáróban   vagy   a
    Moszkva-téren csinálják a fiúk.
         Ismétlem   önmagamat:   finomabb,   zeneibb,    tér,    definíció,
    magasak-mélyek.
         Jól észlelhetően jobb mély, tér, dinamika.
        CD.  A  felső  basszus  és  a felső prezensz kiemelését sikerült a
    felére   csökkenteni,   de   még   mindig  tolakodóbb,  levegőtlenebb,
    fárasztóbb.  Már  van valamiféle tere, de az itt benn van, a szobában.
    Durvább.  Még  mindig  felmelegszik,  feldúsul, jobban igénybe veszi a
    fület. Nem eléggé derűs.
        Első bekapcsolásra is sokkal jobb a 610-esnél. A magasa-mélye kezd
    megjönni. Talán csak annyival gyöngébb a  Denonnál,  hogy  nem  eléggé
    csengő; a különbség az árdifferenciával arányos.
        Hasonlít a 610-eshez. A felső basszust ez is kiemeli, a  tere  nem
    eléggé definiált, szűkebb, középre szorul. A magasai már javultak,  de
    ez is harsány.
        Csökkent a különbség. Hasonló a 610-eshez, de jobb. Ez is tompább,
    a  mélye  is  döng,  felül  sávhatárolt,   komorabb,   de   már   csak
    árnyalatokban marad el a Denontól.
        Az etalon.  A  felső  tartomány  szépen  elmegy  egy  darabig,  és
    egyenletesen konyul le, nem grízelődik.  Nagyvonalúbb,  hallgathatóbb,
    könnyebb  a  fülnek.  Méterekkel  hátrábbról  szól.  Nyílt,  kellemes,
    nyugodt, picit könnyűsúlyú, de minden a helyén van.
        Kiegyenlítettebb és részletezőbb, finomságokban jobb.
        Finomabb, részletgazdagabb, nagyobb  létszámú  zenekar,  szélesebb
    tér.
         A magasa finomabb.

    Technics SU-V470

        LP (fono-bemenet). Az eddiginél lágyabb, lazább, oldottabb  tónus,
    kevésbé színezett, de még mindig "meleg", zárt, és még mindig benn van
    a szobában. tóízlésű masina, de a sávszélesi még nem nőttek ki igazán.
    Keveslem a lendületét. Sok igazi hang megjött - és sok igazi hang  nem
    jött meg. Wagneren kicsit bágyadt, a  hangszerek  összegabalyodnak,  a
    tér monós, a fúvósokon van a hangsúly, fojtott, nem eléggé  artikulált
    most  már  határozottan  kevésbé  tetszik.  Az   Ortofon-dixie   előbb
    kellemesen meleg, picit loudnesszes, aztán: a mélye rossz helyen  van,
    nyomja a fülemet, a fúvósai durvák, a cinnek nem tetszenek. Túl  hamar
    elfáraszt. Még mindig túl elöl van minden.
         Szép, kiegyenlített. Wagneren világos kép, de nem csillog  igazán.
    Kiegyenlített magasak, nem forszírozottak, bár mehetnének tovább is. A
    fúvósok tisztábbak.
        Határozottan javult. A magasak  is  jobbak,  a  tere  is  megjött,
    lassan megelevenedik, a cintányér már hasonlít  az  igazihoz.  Kevésbé
    érzem a két előbbi erősítő tolakodását.
        Előbb a Denon, aztán már inkább a Technics  tetszett  jobban  (egy
    pöttyel). Középtől fölfelé a  fúvósok  és  a  vonósok  is  finomabbak,
    lendületesebbek. Van benne valami, ami tetszik.  Bár  bajai  is  bőven
    vannak.
        Az etalon. Már nem feltétel nélkül jobb: itt-ott érdesség,  másutt
    fakó  felhangok,  de  összességében  még  mindig  ez   az   elevenebb,
    természetesebb, a szélesebb sávú. Később: sokkal-sokkal  jobb,  minden
    tekintetben. Itt derül ki,  hogy  a  Denonon  a  sávszélek  megvannak:
    szépen kilengenek, majd időben megfogódnak, ahogyan kell.
        Talán  mélyebbre  megy.  Szépen  elkülönülő  hangszerek.  Wagneren
    világos hangkép, de csörög.  Egyenletesebb.  A  kis  hangerő  és  nagy
    hangerő különbsége jobban kijön.
        Még mindig finomabb, részletezőbb, jobb mélyek és magasak,  jobban
    betölti a levegőt. Több derű, vidámság.
        Előbb ez tetszett jobban, aztán átmentem a Technicsre.
        LP (MC-bemenet). Nem rossz. Kezdetben megnyerő, majd  fárasztó.  A
    dél-amerikai zenén meleg, mesterséges, lekerekített, nem az igazi. Van
    benne valami nyugtalanság, "rámesik". Monós, "plusz két hangszóróval".
    Szűk   tér.    Magnófelvétel-szerű,    időnként    az    a    bizonyos
    "jobb-mint-az-eredeti" effektus, amelyről már tudjuk, hogy torzítás.
        Lényegesen jobb a Technics, magasban és mélyben  is  (bár  nem  az
    igazi). Határozott, jól hallható hibák, de kevesebbet vesztett.
        Lehet, hogy én vagyok hülye, de én nem így  érzem.  A  Technicsnek
    nincs annyi mélye, a  bőgő  pengetése  kevésbé  hallatszik,  az  Andok
    dobütései  dohognak,  az  egész  zenéről  eltűnt  a  vidámság,  minden
    besötétedett.
        Magasban esik, mélyben is tovább romlott, "nem is értem, mi a fene
    tetszett rajta az előbb". Fedett, nyomott, sok részlet hiányzik.
        Az  etalon   (szintén   az   MC-bemenetéről).   Technicses   lett,
    felmelegedett, elment az élénksége, a tere beszűkült, de így sem rossz
    - csak lassabban forog  a  lemez,  csúnyább  hangszerhangok,  kevesebb
    derű. Ennek ellenére, így is  jobb  a  Technicsnél.  Még  mindig  elég
    nyitott, a cinn plusz dob a  kellő  energiával  jön.  Az  Andok  zenén
    sokkal   lágyabb,   nyugodtabb,   teresebb,   kevésbé   izgalmas,   de
    hallgathatóbb. Vérszegény, de még mindig jobban emlékeztet a zenére. A
    sávszélek a helyükön vannak. Zeneibb kompromisszum.
        Totálisan összeomlott. Gyatra. Se magas, se mély. A dinamikája  is
    csökkent. Az MC bemenetéről határozottan gyöngébb.
        Szerintem (bár ez is rosszabb lett) mégis jobb, alul is, fölül is.
    A dob, a bőgő kivehetőbb,  a  csörgő  viszont  csörömpölő  és  csúnya.
    Vesztett a derűjéből, kevesebb örömöt szerez, mint előbb a T-2000-rel,
    de még így is ez a jobb.
        Mélyben lényegesen jobb, levegősebb, teresebb, de már  ez  sem  az
    igazi. Gyakran torzabb. De erre szavazok.
        CD  (mindkét  gépen  a  közvetlen  CD-bemenetről).   Nyugtalanabb.
    Sötétebb  tónus.  Megint  benn  van   a   szobában.   Forszírozottabb,
    fárasztóbb, nem annyira finom. Hol túl hangos, hol túl  halk-dinamikai
    bajok. Carmen  durva  és  közönséges,  "lényegretörő",  neveletlen.  A
    beütések (cinn, dob stb.) erőszakosak. Ahogy ezt a CD-re mondják: "nem
    kommunikál velem".
        CD ide vagy oda, az Andok egész este most szólalt meg a legjobban.
    A Technics erőteljesebb, sokkal mélyebbre hatol,  jó  hallgatni  (noha
    tudom, hogy CD). Carmen finom, csengő, dinamikus, gyors, és nem torzít
    (mint a Denon).
        A direkt  MC-bemenetekhez  képest  CD-n  visszatért  az  élet,  de
    mindkét gép megtartotta eddigi  jellegét.  A  Technicsnek  a  legmélye
    kevés, fölötte döng, a magasa nem elég csengő,  a  cinn  tompa,  matt,
    színtelen. Az egész zene középre tolakszik, nem elég teres, a  térbeli
    elhelyezkedését nem lehet meghatározni igazán.
        Csatlakozom az  előttem  szólóhoz.  A  Technics  nem  tetszett.  A
    legnagyobb baja: a mélyek. A  tere  kétoldalas.  A  hangkép  fátyolos,
    érdektelen. Most nem találom benne azt a kellemességet,  ami  fono-ról
    még megvolt.
        Az etalon. Semmi különös. Kiegyenlített,  nyugodt,  a  sávszéleket
    keveslem, de nincs baj. Elég semleges karakter.  A  tranziensek  kissé
    cédések.  De  kellemes,  nem  fárasztó.  Carmen:   a   Technics   után
    megkönnyebbültem, ezt már  el  lehet  hallgatni.  Minden  elképzelhető
    paraméterében jobb, egyszerűen csak zeneibb. Egyébként analógosabb is.
    "Van közöm hozzá."
        Mindenben  szegényesebb.  Nincs  különösebb  hibája,  becsületesen
    szól, de fojtottabb.
        Kitágul a tér, minden  szempontból  jobb  sávszélek,  és  valahogy
    finomabb, a részleteket ki lehet venni -  én  inkább  ezzel  szeretnék
    zenét hallgatni.
        Nekem is ez tetszik jobban. A magasai szebbek (triangulum),  igaz,
    néha torzabbak.

   Technics SU-V570

        LP (fono-bemenet). Kicsit döngő, puha basszus, nem eléggé mély.  A
    színpad nem elég széles. Valahogy túl hangos, és mégsem definiált.  Az
    Ortofon dixien nem rossz, de  harsány,  "túl  sok",  színezett,  hamar
    elfáraszt. Szimfonikus zenén előbb élénk, de túlságosan kihegyezi  azt
    a bizonyos "információt", a sercegés is pregnáns. A hallgathatóságával
    lesz baj.
        Ugyanaz, mint a 470-es. Egyetlen lényeges hibája  van  a  Denonhoz
    képest: a teteje nem annyira csillogó. Gyakran nincs is különbség.  Ha
    csak ezt hallgatnám, elég jónak tartanám, bár nem  igaziak  a  mélyei.
    Később: van benne valami  nyugtalanító.  Hosszan  hallgatva  fárasztó.
    Tompaság, vatta. Nem igazi hangversenyterem, nincs igazi levegője. Nem
    szeretném ezt hallgatni.
        Alul  döng,  a  magasa  nem  finom,  a  közepe  forszírozott.   De
    valószínűleg jobb, mint az eddigiek.
        Az etalon. Sokkal szélesebb színpad. Nyugodtabb, kiegyenlítettebb,
    a magasai feltétlenül tisztábbak (bár ez is hagy  kivánnivalókat  maga
    után). Szimfonikuson idekapcsolva: előbb valami hiány, aztán  kiderül,
    hogy minden sokkal  nyíltabb,  emberibb,  zeneibb.  Nem  mondom,  hogy
    nagyobb energiák - de arányosabb energiák. A hangszereknek testük van,
    a sercegés sokkal szélesebb eloszlású.
        Szebben kicseng, jobb hallgatni.
        Sokkal  több  levegő,  tér,  kulturáltabb  hangzás,   megnyugtató,
    hallgatható. A tompaság, a vatta eltűnt.
        A  mélyei   jobbak,   megfogottabbak.   Tovább   megy.   Nyíltabb,
    levegősebb.
        LP (MC-bemenet). Puha, tompa. A tenor nem szép, nem artikulált.  A
    szoprán mély színezetű. A zenekar ködös-bizonytalan. Dixien helyenként
    túl élénk, helyenként túl tompa. Nem tetszik. A basszus  leválik,  nem
    kötődik be a hangképhez. A szokásos Technics:  "bejön  a  szobába".  A
    felső prezensz dominál. Nem az én kedvencem. Fedett,  a  magas  hangok
    nem csak hogy hiányoznak, de ami van, az még el is ködösül,  ettől  az
    egész olyan bánatos lesz.
        Mindkettő elromlott, a Toscán lelassult a lemez, elment az élet, a
    dinamika. A Technics a magasakból többet kaszált le. Matt,  néhol  (az
    Andok dobjain) mélyebb hangú, de nincs igazi mélye.
        Az egészet sűrű fátyol és köd  fedi,  a  sávszélek  elfogytak.  Az
    opera vidéki kultúrteremmé töpörödött, most már nem  tolakszik,  de  a
    minősége visszaesett. Sokkal olcsóbb. Ez a hang többet romlott. Minden
    valóságszerűsége elvész, fedett, tompa, színtelen, lehangoló, a mélyei
    meg vannak vágva. Én nem használnám ezt a bemenetet.
        Az etalon. A T-2000 eltávolítása után a szokásos "ledöglés", de  a
    hangzás balansza nem változott meg, csak unalmasabb, vékonyabb, elment
    a tartása. De még így is: elegendő átállási idő után minden a  helyére
    kerül, a hang kiegyenlített, nyugodt és mégis vidám.
        Mindig világosabb, de nincs igazi mélye.
        Most már ezen is tompaság és érdektelenség, a levegőjéből is sokat
    vesztett, de a sávszélek  kevésbé  esnek,  és  jobban  megtartotta  az
    arányokat.
        Vidámabb, magasban tovább megy, csillogóbb, könnyedebb. Amikor ide
    kapcsolunk: mint amikor egy utálatos vendég kimegy a szobából.
        CD (mindkét gépen a közvetlen CD-bemenetről). Ez is szűk, középről
    szól és benn van a  szobában.  Egy  kicsit  jobb,  mint  MC-ről  volt.
    Carmenen  meleg  színpadkép,  együtt  van,   de   túl   izgatott   (én
    nyugodtabbnak szeretném), túl közel jön, színez, a  magasai  nincsenek
    megfogva, berezegnek.
        Minden  szempontból  gyöngébb.  Magasban  tompa,  matt.  A   mélye
    megvolna,   de   nincs   tartása,   elmosódik,   bizonytalan,   másutt
    tisztátalan.
        Mindkét  gép  megtartotta  tulajdonságait.   A   Technics   inkább
    kétoldalas, mintsem  sztereó.  Néha  túl  harsány,  fárasztó.  Itt  is
    hasonló különbségek.  A  hibáit  mindvégig  megtartja,  következetesen
    szegényebb. Fojtottabb hang.
        Az  etalon.  Nem  egyértelműen,  de  jobb.  A  szokásos   erények:
    szélesebb  színpad,  hűvösebb-nyugodtabb  hangkép,  jobban   megfogott
    hangzás,  kevesebb  hamis  visszhang  -  analógosabb.  Carmenen  is  a
    szokásos: kéne egy kis basszus, egy kicsit több sávszél, de  azért  az
    egész együtt van.
        Határozottabb,  tetszetősebb,   sokkal   tisztább,   dinamikusabb,
    világosabb. A függönyt elvitték.
        Magasban-mélyben tovább megy, jobb tér, levegő.
        Nyíltabb, levegősebb, szélesebb sáv, dinamika, transzparencia. Nem
    vagyok  CD-párti,  de  inkább  ezt  hallgatnám,  mint  az   előbb   az
    MC-bemenetet.

    Technics SU-V670

        LP (fono-bemenet). Egész jó, a  negatívumok  csökkentek,  anélkül,
    hogy a pozitívumok megjöttek volna. A tranziensek nem tudnak kibújni a
    zsákból. Túl puha, jellegtelen,  olvadt.  "Szellemképes".  Az  Ortofon
    dixien nincs komoly baj, de elektronikusabb,  zörgősebb.  A  bőgőjáték
    puhább, melegebb (bizonyos mértékben előnyös: nagyobb  teljesítmény?),
    viszont nem lehet követni, nem találom a  helyét,  egyszerre  szól  az
    egész szobában. Jól szól,  de  "lejjebb  hangol".  Túl  közelről  jön.
    Fárasztó - mint minden, ami nem természetes.
        Nem szól rosszul. De nem cseng ki, mosottabb. A mélye néha  jobban
    tetszik.
        A tér még mindig kétoldalas. A sávszélek jobbak, mint az 570-esen,
    de   a   mélyek   kissé   kemények,   a   magasak   kissé    szúrósak,
    csörömpölősebbek. Levegő  és  visszhang  kellene  bele,  de  nem  szól
    rosszul.
        Inkább csak a Denon előnyeit tudnám ecsetelni. A Technics most  is
    sávhatárolt, de azt  hiszem,  tényleg  jobb  az  570-esnél.  A  közepe
    nyugodtabb.
        Az etalon. Amint megszólal, azonnal nyugalom árad: annyi  a  hang,
    amennyi, és ami van, az megáll a helyén, nem mozdul be, mint  a  rossz
    fénykép. A tranziensek jobbak, a magasak arányosabbak. A dixie  derűs,
    élénk, nyugodt, arányos, a bőgő számomra picit keményen pönget.
        Világosabb, szellősebb, szebb magasak,  jó  volt  hallgatni.  Mint
    amikor egy szöveten nem  csak  a  hímzést,  de  azon  belül  az  egyes
    fonalakat is látni lehet.  A  dél-amerikai  zenén  például  a  csörgőn
    érezni lehet, hogy több apró csörgőből van összerakva.
        Puhább mélyek, jobb tér, levegő, szebb csengés.
        Nem változott.
        LP (MC-bemenet). Megint felmelegszik. "Élénk", ami  tulajdonképpen
    jó volna, de  nem  az  igazi.  Túlságosan  "jelen  van".  Mesterséges.
    Igazából nem is vesztett túl sokat, inkább  csak  a  lendületét  és  a
    színpadmélységét hiányolom.
        A dzsesszben nincs erő és dinamika. Nem cseng ki. Felfelé húz,  de
    ettől  még  nem  lesz  magas  tónusú,  mert  nem  megy   végig,   csak
    közép-magasságokig. Néhol ez jót tesz neki.  A  klarinét  például  már
    ezen jobb. Közel azonosak a Denonnal.
        A sávszélek nagyon hamar lekonyulnak, mindkét oldalon.  A  magasak
    nem csengenek ki, csörömpölnek. Tompa, érdektelen, összemosott. De már
    nem annyira vérszegény, mint az 570-es.
        Megint minden leromlott. Dirmegő-dörmögő medvetánc lett, a magasak
    nagyon hiányoznak. Elvesztette az elevenségét.
        Az etalon. Más hibák, más erények. Előbb laposabbnak hat,  de  kb.
    30 másodperc múlva már megint jobb, nyugodtabb, kellemesebb - és aztán
    ez már csak fokozódik. Természetesebb.
        Kiegyenlített, de mattabb, fojtottab lett. Lényegében egyformák.
        A sávszélei nincsenek annyira levágva. A  cintányér  valósabb,  az
    arányok jobban megmaradnak. Bár  ez  is  vérszegényebb  lett,  kevésbé
    ragad magával.
        A trafó nélkül azonnal minőségromlás, minden  tekintetben.  Nagyon
    konzerv  lett-de  még   mindig   nyíltabb,   finomabb,   dinamikusabb,
    lendületesebb.
        CD (mindkét gépen a közvetlen CD-bemenetről). Minden ugyanaz, mint
    az előző Technicsen volt, de a hibái csökkentek. Kevésbé tolakszik,  a
    közepéből is elvitték a baj egy részét (középen  itt  frekvenciát  is,
    színpadközepet is értek). Szélesebb lett a színpad, nyugodtabb a zene,
    kezd kimenni a szobából - most tart éppen az ajtónál...  Kellemes,  de
    nem elég szárnyaló. Ismétlem: a negatívumok elmentek, anélkül, hogy az
    igazi pozitívumok megjöttek volna. Az Andok-zenén  a  tranziensek  nem
    olyan  jók.  Ezen  a  roppant  semleges  hangú  lemezen   megint   jól
    felismerhető a beszűkülés-felmelegedés.
        Szerintem ez jobb erősítő az 570-esnél. A Carmenen közel  kerül  a
    Denonhoz (habár továbbra is az a jobb).  Most  is  kissé  fojtott,  de
    azért részletezőbb lett.
        Csak az eddigi Technics-jellemzőket ismételhetem.  Az  Andok-zenén
    főleg a kétoldalasságot érzem. A sávszélek hamarabb vágnak.  A  csörgő
    nem tiszta.
        A mélye puha, lötyög, a tranziensek nem elég jók.
        Az etalon. Megint jobb. Egyszerűen csak jobb.
        Jobb.
        Magasak és mélyek...tér...dinamika...
        A magasak finomabbak. A triangulum jobban hasonlít az igazihoz.  A
    vonósok tisztábbak.

    Technics SU-V900

        LP (fono-bemenet). Valamivel hűvösebb, nyugodtabb hangkép, mint az
    előző Technicsekről. Jobban "megáll", kevésbé színez (vagyis  a  Denon
    felé mozdult). Testes.  A  középmagas  színeződés  eltűnt,  a  magasak
    javultak, de nem  eléggé  magasak,  a  hangkép  komor,  nem  szárnyal.
    Mindenképpen jobb az előző Technicseknél,  vannak  erényei,  de  nekem
    túlságosan brutális. Elektronikus. Feltétlenül  jobb  a  670-esnél,  a
    sávszélek szélesebbek, a tranziensek gyorsabbak, a hibák kisebbek,  de
    a zene nem áramlik elég szabadon. Ezt a gépet  azonban  már  el  lehet
    fogadni, mint "más iskolát", másféle ízlést.  Wagner  kicsit  zárt,  a
    hegedűk  nem  zsonganak  elég  élénken,  a  tranziensek   nem   jönnek
    keresztül, ettől az egész kicsit durva. Nem elég érdekes. A tere szűk.
    De: nem csörömpöl annyira, mint az előbbiek. Csak nem tetszik.
        Számomra azonnal és lényegesen jobb. Ez az, amit vártam. Az összes
    eddigihez képest, a Denont is beleértve: ennek vannak  jó  arányai.  A
    dzsesszen végre megjöttek a mélyek. Kiegyenlített. Magasabb magasak. A
    dinamika sokkal nagyobb.
        Nagyon jól szól, úgy érzem, van dinamikája, lendülete,  magasa  és
    mélye, de valahogy mégsem plasztikus.  A  finomságokat  kevésbé  lehet
    megfigyelni. Nem tudnék rá különösebb rosszat mondani,  de  nem  tudom
    követni rajta  az  árnyalatokat.  Wagneren  a  fúvósok  és  a  vonósok
    egybemosódnak.
        Mélyben dögösebb,  melegebb,  a  magasai  finomabbak.  Könnyed  és
    energikus. Van valami a terében is, ami  mintha  igazibb  volna.  Erre
    szavazok.
        Az etalon. Könnyebb a fülnek - ez a  lényeg.  Már  nem  fölényesen
    jobb, de nekem ez tetszik. Arányosabb, elegánsabb, és még a  sávszélei
    is szélesebbek. Levegős, nyugodt, nyitott,  derűs.  Wagneren  derű,  a
    hegedűk élénken bizseregnek, a fúvósoknak egyéniségük van,  távolságot
    tartanak,  kiterjedésük  van.   Sokkal-sokkal   wagneresebb.   Mélyben
    lefullad, ott tényleg jó volna több energia.
        Szépen muzsikál, de most  már  mindenben  gyengébb.  Magasban  is,
    mélyben  meg  még  inkább.  A   középmagasat   hangsúlyozza,   mélyben
    energiahiánya van, ezért hat csillogóbbnak. A rezesek szegényesebbek.
        A csattanások, cinnek,  a  faütők,  a  bőgő,  a  dob  mind  jobban
    hallatszik. Lendületesebb, dinamikusabb, levegősebb, még mindig. Néhol
    kezdtem meginogni,  de  Wagneren  megint  jobban  lehetett  követni  a
    fúvósok szólama mögött a vonósokat.
        Elsőre  nem  nagy  differencia.  De:  a  Denon  mélyben  gyöngébb.
    Kevesebb az energiája, szépen szól, de vérszegényebb.
        LP (MC-bemenet). Igenis tompa a Technics.  Most  se  tetszik.  Van
    benne egyfajta lefojtottság. Nem hallom, hogy a hegedű mit játszik!  A
    hangtér leül. Lehangolódik,  terheli  a  fülemet.  Nem  jó  hallgatni.
    Egyedül a mélybeütései erősebbek. Dixie: van benne  valami,  amit  nem
    szeretek. Látszólag minden  megvolna,  de  az  egész  beszorul  a  két
    hangszóró közé, a felső sáv hiányzik, az alapszíne  komor,  a  fúvósok
    préselnek. A középtartományból mintha kivágtak volna egy fontos sávot,
    a formánsokat, amelyek az igazi információt hordozzák. A  dél-amerikai
    zenén  zavaros,  van  benne   valami   nyugtalanság,   valami   nagyon
    nemszeretem érzés. Alulintonál, a pánsípnak hiányoznak a magas  sípjai
    (vagy csövei). Minden ki van herélve, bánatos, a tapsoknak is hiányzik
    egy regisztere. Nyomja a fülemet.
        Sajnos, a trafó nagyon hiányzik. Ez  is  jócskán  szerényebb  lett
    (pedig bíztam benne). Döntetlen.
        Én nem hiszem, hogy a Technicsnek jobb volna a mélye. A  dobpergés
    követhetetlen, a pánsípon nem lehet meghallani a levegőt. A részletek,
    a finomságok nem jönnek ki.
        Fenntartom a véleményem. Igaz, hogy a Denon finom, kellemes, de  a
    Technics nyitottabb, a hangszerek különválnak. Gyakran  zavar  a  mély
    dübörgés, de ez talán azért van, mert a hangszóró nem bírja.
        Az etalon. Trafó nélkül a  szokásos  visszaesés,  mélyhiány,  némi
    fakóság, de nyílt tér, nyugodt,  zenei  hangzás.  Dzsesszen  nyíltabb,
    transzparensebb, derűsebb, hallgathatóbb, még a basszusa is  mélyebbre
    megy   (csak   elfogy   a   szuflája).   Hangszerszerűbb,    emberibb.
    Színezetlenebb. Andok: nyugodt, tiszta, hallgatható, nincs benne semmi
    zavaró, könnyű a fülnek. A szólamok nem  fedik  el  egymást.  Időnként
    élénkebb.
        A dobpergés követhető, a  basszus  kottázható,  a  hangkép  mentes
    mindenféle mesterségességtől. Az  én  ízlésemnek  mindenesetre  jobban
    megtelel.
        Gyakran fedett és tompa, nincs igazi ereje.
        CD (mindkét gépen  a  közvetlen  CD-bemenetről).  Noha  egy  picit
    nyíltabb, mint MC-bemenetről, és némi derű is  árad  már  belőle,  még
    mindig tolakszik, izgága, a tere  zavaros,  a  felharmonikusok  erősen
    levágódnak.  Szomorkás  alapszín.  A  pánsíp  most  sem   jó.   Minden
    lehangolódik. Erénye: a brutalitása. A  középtartományban  defokuszál;
    érdekes, ezen a gépen nem a legmagasabb hangok  ködösödnek  el,  hanem
    jóval lejjebb,  a  formánsok.  A  reneszánsz  szopránon  már  az  első
    bekezdés is annyira visszhangos, hogy nem lehet észrevenni,  amikor  a
    második  bekezdésnél  a  hangmérnök  visszhangosítani  kezd.   Egészen
    közelről szól, itt a fejemben. Túl nagy. Carmen nem  volna  rossz,  de
    durva,  minden  egymás  hegyén-hátán,  nincs  rálátásom  a   dolgokra.
    Forszírozott, túlvisszhangosított. Nincs tere, minden a két  hangszóró
    között zajlik.
        Az Andok-zenén erőteljesebb, csengőbb. A női  hangon  valóban  nem
    lehet különbséget tenni a  két  rész  között.  A  Carmen  itt  tetszik
    jobban: egyenletes, a magasai és a mélyei jobbak. Most is határozottan
    a Technicsre szavazok.
        Valamiféle mesterséges rátét, úgy, mint az előbb. Az énekesnő  nem
    tetszik, már az első rész is visszhangosítva  van  rajta.  És  ez  nem
    lant, ez bőgő. Fel sem lehetett ismerni.
        Kénytelen vagyok visszavonulni. A Carment annyiszor hallottam már,
    hogy a Denont nem is kellett volna meghallgatnom, hogy  megállapítsam:
    a Technics nem tetszik. A  mélye  túl  sok,  minden  mást  elfed.  Idő
    kellett, amíg meg tudtam szabadulni a hatalmas energiák varázsától.  A
    részletek tényleg hiányoznak.
        Az etalon. Kissé fakó,  de  minden  lényeges  jellemzőjében  jobb.
    Hallgathatóbb, természetesebb. A szoprán magassága megvan  (habár  még
    mindig nem eléggé!), és  a  két  részlet  között  kitűnően  meg  lehet
    hallani  a  hangmérnöki  manipulációt.  Carmenen  is  jobban  tetszik.
    Könnyedebb, hallgathatóbb, finomabb, nyíltabb, nem terheli a fület.  A
    basszus nem elég súlyos. De az egész sokkal analógosabb.
        Matt, a legteteje elmegy, a beütéseken összemosódik, de  amíg  nem
    jönnek nagyobb energiájú részletek, addig tetszetős.
        Szép, muzikális. A reneszánsz dalban a lantot is ki  lehet  venni.
    Minden tisztább, zeneibb, nincsenek  mesterséges  rátétek.  Carmen  is
    jobb. A mélye feszesebb és mélyebb.

    Ajánlás

        A  Technics  erősítők  önmagukban  nem  volnának  rosszak,  és   a
    gyakorlatban talán jobban beválnak, mint a  mi  szeánszunkon,  ugyanis
    "meleg",   "súlyos"   karakterük   kiegyenlítheti   számos    gyöngébb
    lemezjátszó  vagy  hangsugárzó  "hűvösségét",   "testetlenségét".   Mi
    azonban többet vártunk tőlük. Egyiket sem ajánlhatjuk feltétel nélkül.
    Egyik sem Best Buy.
        Az SU-V610 és 810 nagyjából annyit nyújt,  amennyibe  kerül.  Csak
    hát ez  sok  más  erősítőre  is  igaz.  Márpedig  mi  kizárólag  olyan
    készülékeket szeretünk ajánlani, amelyekről legalább mi  úgy  hisszük,
    hogy többet produkálnak, mint az árcédulájuk sejteti.
        Az SU-V470, 570 és 670 már nem mentegetődzhet azzal,  hogy  olcsó.
    Hangminőségük nagyjából azonos, és ez a hangminőség nekünk nem  nyerte
    el  a  tetszésünket.  Persze,  tévedhetünk,  és  erre  az  eshetőségre
    gondolván  súlyos   lelki   skrupulusaink   támadnak   -   de   akkor,
    szerencsénkre,  eszünkbe  jutnak  a  diagramok,  amelyek  a   Technics
    erősítők ízléstelenül  nagy  különbségi  torzítását  ábrázolják.  Ezek
    sokat enyhítenek a mi lelkiismeretfurdalásunkon.
        A  robusztus  SU-V900  mindenképpen  érdekes  állat.   Voltaképpen
    drágának sem lehet nevezni, hiszen  a  pénzünkért  valóságos  erőművet
    kapunk. A mennyisége és a minősége ugyan nincs  teljesen  szinkronban,
    de itt már teljesen jogos lehet ízlésekről és pofonokról  filozofálni,
    meg arról, hogy ha valami nem szól jól Wagneren és Bill Haley-n, attól
    még nagyon is jól szólhat a nyolcvanas  évek  elektronikus  popzenéjén
    (mint ez a Hangszervizben is szóba  került).  Tekintsük  úgy,  hogy  a
    Technics   SU-V900   ezen   a   ponton   túllépi   a   Hifi    Magazin
    szerkesztőségének illetékességi körét.