Bemutatjuk |
Négy Technics lemezjátszó
A Hifi Magazin fennállása óta először fordul elő, hogy egy teljes
évre előre látjuk tesztrovatunk tartalmát. Olyasmi történt, amire nem
is olyan régen még gondolni sem mertünk volna: a Skála World Trade
behozatta a Technics-nek szinte az egész választékát. Igen: számottevő
mennyiségben. Ismeretes, hogy mi típusonként 100 darabhoz
ragaszkodunk, mint abszolút minimumhoz; nos, a Skála ennél valamennyi
típusból jóval többet rendelt. Persze, hiányoznak közülük a
csúcsmodellek, feltehetőleg, mert azok Magyarországon aligha
számíthatnának fizetőképes keresletre (és ha mégis, akkor már a
különféle audiofil márkákkal kéne felvenniük a versenyt). Nívós gép
viszont bőven található a Technics választékában - meg persze kommersz
típus is, amely egyszerűen csak "belefér a hifibe". De ne legyenek
előítéleteink, a Technics gyártmányok korszerűek és megbízhatóak,
örülünk, hogy itt vannak...ilyesmiről álmodoztunk sok-sok év óta.
Komplett készülékcsaládokat tartunk a kezünkben, úgyhogy lapszámonként
8-10 típust már biztosra vehetünk (például ebben a kiadásunkban máris
4 lemezjátszót és 6 erősítőt mutatunk be). Persze, helyet szorítunk
egyéb újdonságoknak is, ha lesznek. Bízunk benne, hogy lesznek. Ennyi
típusszám bele sem fér a B betűs "névjegybe", úgyhogy itt soroljuk fel
őket:
SL-BD20
SL-BD3
SL-DD33
SL-QD33
Az első kettő szíjhajtású, a másik kettő DD. Valamennyi modell
újkeletű. A BD3 némiképp kilóg a sorból, ez már az 1986-os Audio
Évkönyvben is szerepelt, és mára már "kifutott". A másik három az
1987/88-as szezon újdonsága volt, ezek még a legutóbbi, 1990-es
Évkönyben is benne vannak. Árukat is megadjuk, mert ez bizonyára
sokakat érdekel: a BD20 Amerikában 120, a DD33 170, a QD33 pedig 200
dollárba kerül.
Felépítésük
Mielőtt azt vizsgálnánk, miben térnek el egymástól, nézzük meg, mi
bennük a közös.
Nos, meglehetősen "nagyipari" jószágok ezek, műanyag házikóval,
mereven felfogott futóművel, valamint csőkarral, amely kizárólag T4P
rendszerű hangszedőt fogad. A hangkar könnyű, egyenes alumíniumcsőből
készült, függőlegesen és vízszintesen 2-2 helyen csapágyazták, a kúpos
"tengely" mindenütt fészekben elhelyezett golyókon forog. A csőkar
alumíniumöntvényből készült bakba torkollik. Mint a gyári adatok
táblázatából kiviláglik, a karok mechanikai jellemzői azonosak, tehát
nyugodtan állíthatjuk, hogy mindegyik futóműre ugyanazt a kart
építették. Legfeljebb a karcsövek színe tér el: eloxált fekete,
illetve krómozott, csillogó. És még egy apróság: az SL-QD33-ban a
névleges tűerőt ±2,5mN határon belül állítani lehet. A többin egyszer
és mindekorra be van állítva a T4P rendszerben szabványos, 12,5mN-os
érték egy ellensúllyal. Az ellensúlyt ugyan ki lehet lazítani és
előre-hátra lehet mozgatni, de ezt már a gyárban megtették, a
tulajdonos lehetőleg ne nyúljon hozzá, mert utána a tűerőt már csak
mérleg segítségével állíthatja vissza. A kar mellett fekete táblácska
közli angolul, hogy a tűerőt és az antiskatinget gyárilag pontosan
beállították. Mind a 4 típuson ellenőriztük, és tényleg, az eltérés
mindig ±1mN-on belül maradt. Szóval, tényleg ne tessék piszkálni! Az
antiskating-et a készüléken belül állították be, egy rugóval a hangkar
tövében.
Lényegében azonos a futóművek teljes vázszerkezete is. Az aljlap
és a burkolat "rezonanciamentes" anyagból készült (Technics
NonResonant Compound, TNRC), hogy ez mit jelent, nem tudjuk.
Burkolatuk fekete vagy ezüst színű. Az aljlap nagyméretű,
spirálrugóval ellátott gumilábakon ül, állítólag erősen csillapítja az
akusztikai visszahatást; ebben mi erősen kételkedni szoktunk, dehát
majd a méréseknél úgyis kiderül az igazság. Mindent egybevetve, ezek a
készülékek jellegzetes kommersz lemezjátszók, legfeljebb a
kialakításuk kicsit igényesebb a megszokottnál. "Pofára" mindenesetre
szépek. Minden kezelőszervük a lemeztányér előtt, egy keskeny,
pultszerűen kiképzett sávon helyezkedik el, és kívül esik a lehajtott
plexitetőn. Érdekes, ahogy a hangszedő jelét kivezetik. A lemezjátszók
hátoldalán 2 RCA hüvelyt találunk és egy piciny földelőcsapot.
Mindegyik lemezjátszóhoz mellékelnek egy sztereó összekötőkábelt, RCA
dugókkal a végein és egy földelővezetéket, melynek egyik végén kis
hüvely van, ezt kell a földelőcsapra húzni - tehát a földelés is
bontható. Itt említjük meg, hogy méréseinknél a kábelkapacitást két
részletben adtuk meg, az egyik érték (10pF) a készülékben lévő
vezeték, a másik (75pF) a különálló kábel kapacitása.
A hangszedők mind mozgómágneses rendszerűek. Az SL-BD20 pickupja
EPC-P24, a többié EPC-P30, de a színezésük némiképp eltérő. (Egyébként
régi tapasztalatunk, hogy még az azonos típusszámú hangszedők sem
feltétlenül szólnak egyformán, mert a gyár többnyire válogatja őket,
és a sikerültebb darabokat a drágább készülékekbe szereli.)
Valószínűleg mindegyik tű kúpos, a QD33-é esetleg nem az - ugyanis
hiányzik róla egy jelzés, amely a többin rajta van.
Ezek után nézzük a lemezjátszók személyazonossági jegyeit.
Technics SL-BD20
Szíjhajtású félautomata készülék. Kezelőszervek:
fordulatszám-váltó, karlift, stopgomb. A meghajtást a karral
kapcsoljuk be, a lemez lejátszása után a gép kikapcsol, a kar
felemelkedik és tartóbakra kerül. (Stopra ugyanez történik).
A lemeztányér csapágyát (és a karmozgató mechanikát) egy-egy
fémlap tartja. A kisméretű, egyenáramú, kollektoros motor rugalmasan
van felerősítve. A szíj lapos. Az elektromos rendszer (aprócska
transzformátor, "egyenáramú szervó vezérlés" egy IC-vel és 4 passzív
alkatrésszel) igen szerény készülékre vall.
Technics SL-BD3
Szíjhajtású, teljesen automata lemezjátszó stroboszkóppal
(50/60Hz, mindkét fordulatszámon), fordulatszám-finomszabályzással,
ismétlő funkcióval és lemezátmérő-érzékeléssel, hogy ha kislemezt
játszunk, a gép még véletlenül se tegye a tűt a lemezen kívülre, a
gumitányérra. (Ez a szolgáltatás azonban csak a 17, illetve 30cm-es
átmérőre vonatkozik, ezektől eltérő lemezátmérő esetén kézzel kell
indítani a lejátszást.) Kezelőszervek: fordulatszám-váltó,
fordulatszám-finomszabályzó (±6%), ismétlőgomb, karlift,
indító/stopgomb. A stroboszkóp-jeleket egy plexi prizmán keresztül 2
LED világítja meg - sajnos, igen gyengén.
A tányércsapágyat és a karmozgató mechanikát itt is egy-egy fémlap
tartja. A gép mechanikája igen egyszerű, noha az automatika miatt a
mechanikai alkatrészek száma viszonylag nagy. A kisméretű, egyenáramú,
kollektoros motort a szokásosnál valamivel igényesebb elektronika
vezérli: egy forgásérzékelő (feltehetőleg Hall-elem) a fordulatszámmal
arányos frekvenciájú jeleket szolgáltat, s erre támaszkodva vezérlik a
motort. Az elektronika így sem bonyolult, egyetlen IC-t (SVIBA 6301)
és egy tranzisztort tartalmaz, valamint jó néhány passzív alkatrészt.
A stroboszkóp LED-jeit további két tranzisztor vezérli. Tápfeszültség:
a kisméretű hálózati transzformátor szekunder feszültségének
egyenirányítása után kapott +12V-ból IC-s stabilizátorral +6V-ot
állítanak elő.
Technics SL-DD33
Direkthajtású, teljesen automata lemezjátszó stroboszkóppal,
ismétlés funkcióval és lemezátmérő érzékeléssel. Kezelőszervek:
fordulatszámváltó, ismétlés-kapcsoló, karlift, indítás/stopgomb. A
stroboszkóp-jelzések ezen a készüléken jól meg vannak világítva.
A DD motor (az őt vezérlő elektronikával együtt), a hangkar,
valamint a karmechanika egy-egy fémlapon áll, ezek a burkolatra vannak
felerősítve. Az elektronika egyszerű: Hall-elemek, kerámia-rezonátoros
oszcillátor (4,193MHz) és 2 integrált áramkör (AN 6683 és AN 6638),
melyek közül egyik a vezérlést, a másik a tulajdonképpeni meghajtást
végzi. A stroboszkópot megvilágító LED nagypontosságú vezérlőjelet
kap, a stroboszkóp működése független a hálózati feszültség
frekvenciájától. Tápfeszültség: egyenirányítás után +22V-ból
stabilizátor IC-vel +12V-ot produkálnak.
Technics SL-QD33
Kvarcvezérlésű direkthajtás, teljes automatika, ismétlés
funkcióval és lemezátmérő-érzékeléssel. "Kétmotoros" gép, amennyiben a
karmechanikát külön motor mozgatja. Kezelőszervek: ki/bekapcsoló,
fordulatszámváltó, ismétlőgomb, karlift, start/stopgomb (valamennyi
piros LED-ekkel ellátva).
A funkcionális egységek itt is egy-egy fémlapra, azok pedig
közvetlenül a burkolatra vannak felszerelve. A motor és a hozzá
tartozó elektronika közös egységet képez. Kisméretű nyomtatott
áramköri lapon találjuk a tápegységet és a stroboszkóp LED-jeinek
áramkörét, egy nagyobb NYÁK-on pedig a meghajtó elektronikát. A QD33
kifinomultabb a DD33-nál, amennyiben ez a gép már mikroprocesszor
vezérlésű - habár ebből főleg a kar-mechanika profitál. A kerámia
rezonátor helyét egy 4,193MHz-es kvarckristály tölti be, a
motor-áramkör azonban lényegében ugyanaz, mint a DD33-ban volt. A
tápfeszültség egy kicsivel sokrétűbb az eddigieknél: a hálózati
transzformátor szekunder tekercse 17,4V-ot szolgáltat, ebből
egyenirányítás és stabilizálás után +11,8V-ot nyernek, ezzel táplálják
az elektronika egy részét, illetve egy stabilizátor IC útján +5V-ot
állítanak elő a mikroprocesszor és a motormeghajtó IC számára.
Méréseinkhez
SL-BD20. Megfelel a specifikációnak. A fordulatszám-eltérés
átlagos, a tű okozta fordulatszám-esés csekély. A nyávogás átlagos
(vagy még valamivel jobb is annál). A zaj tisztességes, különösen, ha
rezgésmentesítő állványon mérjük - dübörgést semmiképpen sem fogunk
hallani. A hangkar csapágysúrlódása kielégítően csekély, ez egyébként
a többi modellre is vonatkozik, egyik kar sem akadozik vagy lötyög.
Úgy látszik, erre gondosan ügyelnek a gyárban.
Nem vagyunk elragadtatva a hangszedőtől. Enyhén fogalmazva is
meglehetősen szerény. Meggyőzően bizonyítja ezt az erőteljes
magasfrekvenciás kiemelés, amely hamar, már 12kHz-nél elkezdődik, és
20-22kHz táján 7dB-t ér el. Az áthallás 10kHz-ig mindkét irányban
tisztességes. Az összes többi paraméter átlagos, a torzítások nem túl
magasak, de a 10,8kHz-es impulzustorzítás kisebb is lehetne.
Az akusztikai visszahatás egészen elfogadható. Mi ugyan csak a bal
csatorna diagramját adjuk meg, de a másik csatornáé is ugyanilyen. Az
1kHz-es négyszögjel-impulzus túllövést-berezgést mutat a bal
csatornán. A jobb csatornán is megmértük, ott sajnos még erősebb a
túllövés.
Összegezve: tisztességes mechanikai jellemzők, szerény pickup.
SL-BD3. A fordulatszám eltérése a névlegestől alig mérhető, a
fordulatszám-esés is a mérési pontosságunk határán van - úgy látszik,
tényleg értelmes dolog ez a fordulatszám-visszaszabályzás ("FG Servo".
A fordulatszám-finomszabályzás tartománya túlnyúlik a specifikációban
megadott ±6%-on. A nyávogással sincs bajunk, bár lineárisan (és 2
szigma szerint) némiképp elmarad a BD20 képességeitől.
A zaj-értékek előtt viszont le a kalappal, ez a gép hallatlanul
"csendes".
A frekvencia-jelleggörbe olyan, mint az előző lemezjátszóé, csak a
felső kiemelést "megszelidítették" egy kicsit (emiatt az
impulzus-átvitele is javult valamelyest). A jellege azonban nem
változott. Az áthallás 10kHz-ig kitűnő. A hangszedő követési
tulajdonságai mérsékeltek, a torzítás átlagos.
Az akusztikai visszahatás, a hangkar-hangszedő rezonancia ugyanaz,
mint az előbb. Végtére, az egész mechanika is ugyanaz. Összegezve:
lásd fenn.
SL-DD33. Ez már más konstrukció, a paraméterein is meglátszik.
A fordulatszám-eltérés itt is csekély, a fordulatszám-esés már nem
is érzékelhető. A nyávogás tisztességes, a zaj alacsony. A "B"
értékelő görbével kapott 75/73dB figyelemreméltó, ha nem is
különleges.
A hangszedőről nem sok újat tudunk mondani. Minden paraméterét
tekintve azonos az előzőekkel, a mérési hibahatáron belül. Nyilván a
hangkar-hangszedő rezonancia is ugyanolyan. Az impulzus-átvitel egy
leheletnyivel nyugodtabb lett, de ez csak a látszat, mert a jobb
csatorna diagramja (ezt nem közöljük) ugyanolyan, mint az előzőeké.
Az akusztikai visszahatás viszont romlott, a nemkívánatos jel egy
viszonylag széles sávban (20-50Hz) érezteti hatását.
Összegezve: átlagos DD - még mindig ugyanazzal a szerény
hangszedővel. Több szolgáltatás - gyöngébb akusztikai védelem.
SL-QD33. Szolgáltatásaitól és a vezérlés módjától eltekintve,
lényegében azonos a DD33-mal. A paraméterei is szinte minden
szempontból ezt tükrözik. Sőt, a zaja egy kicsit még magasabb is.
A hangszedő kétségtelenül javult. A rezonancia jóval feljebb
tolódott (20kHz-ről 25-26kHz-re), habár a kiemelés változatlanul nagy.
Az áthallási csillapítás lényegesen kedvezőbb, 20kHz-ig szinte
párhuzamosan fut a két görbe. A 10,8kHz-es impulzustorzítás
észrevehetően alacsonyabb, az impulzus-átvitel sem mutat akkora
túllövést. A hangkar-hangszedő rezonancia is egy kicsit "lágyabb"
lett.
Összegezve: Még több szolgáltatás, "idiótabiztos" mechanika, jobb
hangszedő - magasabb ár. Ez bizony már a Dual CS505-3 territóriuma!
Szeánsz
Etalonunk, mint ismeretes, még mindig a Rút Kis NAD lemezjátszó,
természetesen doboztalanítva. (Továbbra is lásd: A Patyomkin Tojáshéj,
HFM 1986/3.) Olcsó hangszedővel, egy Ortofon 320U-val 8000Ft alatt
marad az ára. Műsor: dél-amerikai népzene (Opus3 demólemez), könnyű
popzene (Ortofon), komolyzenének pedig nagy Wagner-csinnadratta
(Sheffield).
Technics SL-BD20
Előbb átlagos, semmi baj. Enyhén összefolyó, mérsékelt
tranziensekkel. Kissé fakó. Nem eléggé stabil. Túl sok mély, döng.
Egzaktabb. A nő reszelősebb, rikoltozóbb. A lemezzaj sercegősebb.
Előbb mindig elevennek érzem, aztán elfáradok, nem figyelek rá. Nini,
a felső basszus hogy kopog! Unalmasabb. A vonósok tolakodnak, nem elég
széles a színpad. A basszus a két hangszóró között szól.
Egy pillanat alatt rájövök, hogy konzerv-zene, semmi esély, hogy
el tudnék bambulni. Az ének kásás, a mélyek nem olyan jók.
Színtelenebb. Kevésbé érdekes. Felhanghiány. Minden szempontból
gyöngébb. Tompa, beszűkül, nincs dinamikája, vérszegény, ványadt. A
kitartott énekhang berecseg, berezonál. Nem tud lelkesíteni,
érdektelen. A hegedűk mattak. Sávhatárolt.
A dél-amerikai zenén szörnyű csúnya csörgők. Nem szép magasak. A
popzene látszólag magas tónusú, de szőrös. Forszírozza a sercegést.
Éles hegedű. Követési torzítás.
Az etalon. Tágabb, stabil színpad. Túl lágy? Levegősebb. Ez is
döng. Szerény. Popzenén is döng, enyhén kásás, de élvezhető.
Komolyzenén egészségesebb, hátrábbról jön, a hangszerek jobban
elkülönülnek. Kulturáltabb.
Nagyobb mélyenergia. Levegősebb, transzparensebb, kevésbé mos
össze. Tisztább magas. Ez a lemezjátszó időnként mégiscsak kelt valami
illúziót.
Több magas és mély, levegő, dinamika, élet. Kinyílik, szárnyal,
derűs, részletdús.
A csörgők csengenek. Sokkal egyenletesebb, nyugodtabb, nem
borzolja fel a kedélyemet. Sokkal jobb, noha itt is hallok követési
hibát, magastorzítást, kásásságot. Jobb mélyek.
Technics SL-BD3
Bánatosabb, keményebb, a sáv keskenyebb - de az előző gépnél azért
jobb: kevésbé érdes nála, a lemez-zaja felfelé húzódik, de még mindig
érdesen szól, túlságosan "direkt". A sercegés is zavar. A popzene is
javult, kicsit szélesebb lett a színpad. Egy lépcsővel feljebb
léptünk. Wagnert leköveti ugyan, de szűkebb sávú, felhangban
szegényes, a fúvósok dominálnak, a levegő nem folytonos, a basszus
lefullad, csak veszkölődik, "egyhangjegyes".
Mattabb, a magasai nem olyan jók, a mélyei az Andok-zenén
folyamatos mormogássá mennek át. A tranziensei nem jók. Bágyadt,
erőtlen. Wagnert nagyon gyatrán hozza, vézna, sávhatárolt, a tere
össze van nyomva. Nem tudom megállapítani, melyik a rosszabb, ez, vagy
az előző.
Javult. Már nem annyira tompa. Melegebb is. Talán a mélyei is
javultak, de az igazi magasai hiányoznak, az az alattiak pedig
túltengenek. A sávszéleken baj van. Nem elég levegős, nem elég
lendületes, de már kevesebbel marad le a NAD mögött.
Határozottan javult. Finomítottak a hangszedőn (ez a mániám, erről
van itt szó), kicsit feljebb megy, és a marha nagy kiemelést
megfogták. A mélye is jobb lett, közeledett a NAD-hoz, de nem éri el.
A mélyét feltétlenül keveslem! Egyenetlen sáv. Wagneren nincs tartása;
elegendően mély, csak nincs energiája.
Az etalon. A jólismert hangkép. Lágyabb, koherensebb, a levegő
összefüggőbb, a lemezzaj kevésbé agresszív. Jobban el lehet mélyülni
benne, nem kell annyira koncentrálni. A wagneri zenekart is egész jól
leköveti, pedig ezt nehéz lejátszani.
Levegősebb, világosabb, Wagneren időnként élvezhető, némely
hangszere gyönyörködtet.
Minden tekintetben jobb, kulturáltabb, finomabb. Wagneren ez is
messze az igazitól.
Kulturáltabb, egyenletesebb.
Technics SL-DD33
Lágyabb, az eddigieknél magasabb tónus, ez már a sercegésen is
azonnal meghallatszik. Még mindig nem olyan sima, természetes, magától
értetődő, mint a NAD, tónusában azonban közeledett hozzá. A lendülete
alul-fölül kevés, a tranziensek leülnek, DD-hangzás, ebből a
szempontból gyöngébb az előzőknél. Popzenén megint érdesebb, keményebb
- olcsóbb. Wagneren viszont feltétlenül javult, noha a mélyei nem
mozognak, felül torz, és az egész egy kicsit szűk.
Szerintem javult. De még mindig érdektelen, matt, nincs durva
hibája, de erénye sincs, nem dob fel, kötelező feladat, semmi több.
Mélyét-magasát keveslem, nem cseng ki. A női hang érdes, a fúvós
érces, a vonós még mindig torzít. De érezhetően javult.
Talán-talán javult (a bebeszélés határán). Jól szól, jól szól,
csak nincs elég mélye. Az énekhang egész szép, de azért sziszeg. De a
mélyét hiányolom - ez a legnagyobb bajom.
Az etalon. Azonnal egy kis visszhang, egy kis levegősség.
Elevenebb. Több minden szól. Operazenén szélesebb színpad, nyugodtabb
hangkép, tömörebb, lágyabb. Nagyobb energiák. Minden tekintetben jobb.
Levegős, eleven, lendületes, vidám, kulturált, részlet-finomságok.
Jobb magasak és mélyek, dinamika, lendület, de már nem fölényes
előny. A különbség csökkent, de így is egyenletesen ez a jobb gép.
Jobb mély, egyenletesebb, tisztább, kezdek visszaszokni a
jólismert hangjára, lassan eltűnnek a hibái, kezdem elfogadni.
Technics SL-QD33
A három lemezen háromféleképpen viselkedik. Az Andok-zenén megint
leül, felkeményedik, nem annyira "tértölelő", nem rossz, csak nem
annyira érdekes; itt valamivel jobb az előzőnél. Popzenén "bezáródik",
már a lemezzaja sem jó, mély tónussal perceg - és íme, az énekhang is
altosabb lett. Melegebb hangzás, mélyebb frekvenciájú
színeződésekkel-torzításokkal. Nem tud szárnyalni, a felső basszusa
dominál, unalmas, lassabban forog, nem tetszik. Wagneren ugyan érdes,
de nem rossz, mintha javultak volna az arányai (az álbasszus itt jól
jön). A vonósokat azért itt is letrombitálják a színpadról. A basszus
nem leng, nincs ereje.
Fedettebb, bágyadt, tompább, érdektelen. A fúvósok ércesek, a
mélyek hiányoznak, erőtlen, a tere beszűkül. Lemezzaj.
Valami árulás van. Annyira kiemeli a fúvósokat; hol vannak a
hegedűk? Sokkal rosszabb, az arányok felborultak. Az énekhang kiemel,
a gitár hátracsúszik.
Én nem érzem, hogy nagy baj volna. Egyenletes, egész jó. Kicsit
matt, felül sávhatárolt, de viszonylag tisztán szól. A mélyben döng
egy tartomány, alatta meg semmi.
Az etalon. Magasabb tónusú, nyitottabb, szopránabb, teltebb,
lágyabb-sokkal-sokkal szebben szól. Popzenén derül ki, mennyivel jobb
lemezjátszó. A regiszterei összefüggenek, a hangkép egységesebb.
Eszköztelen.
Itt is NAD-on jól szól. Élettelibb, és mindig jobbak a mélyei.
Summa summárum
A NAD valóságos vízválasztó; biztonsággal jelöli ki az audiofil
kategória (leg)alsó határát. Megint bebizonyosodott, hogy egy-egy nagy
kommersz cég alapfokú lemezjátszói sokkal szebbek, sokkal
praktikusabbak, sokkal megbízhatóbbak, sokkal sokkalabbak - de
zenehallgatásra mi változatlanul a Snassz Kis Kacsát ajánljuk. Aki nem
vállalja e gép rútságát, megbízhatatlanságát (elsősorban azt, hogy a
gumiszíj folyton megnyúlik) és a kezelésével járó viszontagságokat, és
mindenáron "modern" lemezjátszót szeretne, annak ezek közül a
Technicsek közül leginkább még az SL-BD3-at ajánljuk. Esetleg az
olcsóbb SL-BD20-at, hangszedőcserével (habár akkor meg mi értelme az
egésznek).
*
Féltucat Technics erősítő
Típusszámuk SU-610 és SU-810, illetve SU-V470, SU-V570, SU-V670 és
SU-V900. "Illetve", ezzel máris jelezni akartuk, hogy itt nem
egyetlen, hanem két erősítőcsaládról van szó: az első kettő
összetartozik, a további négy úgyszintén (de ezek közül is célszerű
lesz a két kisebbiket együtt tárgyalni). Hogy revünk ne nyúljon
elviselhetetlenül hosszúra, a készülékeknek előbb felsoroljuk a közös
vonásait, és majd csak aztán térünk rá a különbségeikre.
Tulajdonképpen érdekes dolog lesz végigkövetni a konstruktőrök útját,
amint az egyszerűbb, olcsóbb készülékektől az egyre bonyolultabb,
drágább, több kunsztot tudó modellek irányában haladnak.
Az SU-610 és 810 minden tekintetben hagyományos. Olyanok, mint a
már jólismert olcsóbb erősítők, semmiféle különlegességet, semmi
extrát nem fedezünk fel rajtuk. Belsejükben összesen 3 darab dual
(azaz mindkét csatornát kiszolgáló) IC-t találunk: az egyik a
korrekciós erősítő (fono-fokozat), a második a hangszínkör, a harmadik
a teljesítményerősítő. Több aktív elem nincs ezekben a gépekben.
Szolgáltatásaikat és wattszámukat tekintve eltérnek ugyan egymástól,
külső jegyeik és méreteik viszont azonosak.
A másik négy (SU-V470, V-570, V-670 és V-900) már igényesebb.
Szolgáltatásaik között első helyen említjük az MC-bemenetet, a
másodikon a felvételi szelektor-kapcsolót, amely nem látszik ugyan
nagyon fontosnak, de a gyakorlatban mindig nagyon jól jön. Egyrészt a
bemeneti választókapcsoló állásától függetlenül juttathatjuk a
felvételi jelet a két magnó bármelyikére, másodszor pedig (és
szerintünk ez a fontosabb) ha nem akarunk felvételt készíteni,
leválaszthatjuk a magnóbemeneteket, hogy ne terheljék a jelforrást.
Ennek a családnak a szabadalmaztatott "VC-4 Amplifier System",
másik nevén "CLASS AA" elnevezésű áramkör a védjegye. A prospektus
szerint ez az áramkör arra szolgál, hogy csökkentse a torzításokat, és
az erősítő ne engedje befolyásoltatni magát a hangsugárzó
impedanciájának változásától. Egyúttal megakadályozza, hogy a kimeneti
feszültség és áram között fáziseltérés lépjen fel. Ez fölöttébb
ígéretes tulajdonság, különösen, ha tekintettel kívánunk lenni némely
audiofil hangsugárzók ortopéd impedancia-karakterére. Tény, hogy ez az
erősítő-család a prospektus szerint egy nagyságrenddel kevesebbet
torzít, mint az SU-610 vagy 810.
Mindenesetre érdemes egy pillantást vetni erre az áramkörre.
Blokkvázlatát egy 1981-es Technics ismertetőből vettük át. Ott
elmagyarázzák, hogy ez a megoldás a negatív és a pozitív
visszacsatolást kombinálja, ettől annyira hatékony. A hagyományos
erősítőkben viszonylag nagyfokú negatív visszacsatolást alkalmaznak (a
torzítás csökkentésére, a frekvenciaátvitel linearizálására, a
stabilitás növelésére stb.), lásd ábra fent.
Ezzel szemben a CLASS AA/VC-4 áramkör topológiája a
következőképpen néz ki (ábra lent):
A tulajdonképpeni újdonság a szaggatott vonallal keretezett rész.
Ez egy plusz erősítő-egység, és a szinte végtelen erősítés jóvoltából
igen hatásossá teszi a negatív visszacsatolást. Hogy aztán mindez
hogyan jelentkezik a hangképben, azt nehéz megjósolni.
A feszültségerősítő tiszta A osztályú, hídkapcsolású rendszer,
általában ugyanakkora tápfeszültségről működik, mint a
teljesítményerősítő. Limiterrel, áramgenerátorral kiképzett, igen nagy
kivezérelhetőségű, viszonylag nagy erősítést produkáló áramkör.
Szorosan véve, összesen 8 tranzisztort tartalmaz, köztük 2
komplementer Darlingtonpárt. Érdekessége ennek a megoldásnak, hogy nem
csak a teljesítményerősítők tulajdonságain javít, megtaláljuk más
Technics készülékekben, például CD-játszókban (lineáris
feszültségerősítő fokozat) vagy magnókban is (fejmeghajtóerősítő).
Miután a két erősítő-családot üy módon áttekintettük, hadd hozzuk
szóba még két közös tulajdonságukat. Először is: a legkisebbtől a
legnagyobbig, valamennyit igen gondosan tervezték meg, a kapcsolási
rajzokban mindenütt letisztult, racionális megoldásokat találunk. Ezek
a készülékek belülről is szépek! Sehol semmi "szükségmegoldás",
"fusizott" vagy hozzáférhetetlen áramkör. A második, amiről szólni
szeretnénk, hogy a tervezők súlyt zavarvédelemre. Márpedig erre egyre
inkább szükség van, mert a nagyteljesítményű rádió, tévé és
civilizációnk sok egyéb áldása bizony durva zavarokat okozhat az
erősítők működésében. Csak hogy a legegyszerűbbet említsük: sokan
tapasztalhatják, főleg Budapesten, hogy a TV1 adó működésekor
sisteregni, "kerregni" kezd a lemezjátszó. A vezetékek
ide-odahelyezgetésével ezt ugyan redukálni lehet, de ritkán Lehet
teljesen megszüntetni. Az erősítőhöz kapcsolt többi készülék kábelei
pedig antenna gyanánt működnek, nemkívánatos nagyfrekvenciás jelet
visznek az erősítő belsejébe, és a boldogtalan hifistát megismertetik
az összes elképzelhető interferenciajelenséggel. Erre mindig gondolnak
a korszerű erősítők tervezői. Még az olcsóbb típusokat is ellátják
védelemmel - legalább alapfokon.
A Technics erősítőkön körültekintően igyekeztek kivédeni a
nagyfrekvenciás zavarhatást. Már a hálózati feszültségnek is egy
nagyfrekvenciás fojtóáramkört helyeztek az útjába. (Ez valójában
inkább a Németországnak szánt modellekre jellemző, az "E" jelű, azaz
európai kollekcióban nem mindegyik típuson alkalmazták.) Minden
bemeneten nagyfrekvenciás szűrőtagot találunk. A fono-bemenetnél még
az olcsóbb gépeken is többszörös RC-tagot alkalmaztak, a drágábbik
családban pedig egy LC-tagokból felépített, komplett, integrált egység
védi a korrekciós erősítő bemenetét. Alapos védelmet élveznek a
kimenetek is. A hangsugárzó-kapcsoknál, a fejhallgató-kimenetnél
többszörös szűrő-fojtó tagokat helyeztek el.
Most pedig nézzük őket sorban. A két hagyományos készüléket eleve
"egy kalap alatt" tárgyaljuk, és ugyanezt tesszük a nívósabb
erősítőcsalád két szimplább tagjával. A két "nagy" gép azonban
önmagában is megér egy-egy misét.
Technics SU-V610 és SU-V810 erősítő
A kisebbik kimenőteljesítménye 2x30W, a nagyobbiké 2x40W. Fontos
szempont, hogy 4 ohmos terhelésre is dolgozhatnak. Külalakjukat
tekintve azonban identikusak, úgyhogy az alábbi leírás mindkettőjükre
vonatkozik.
Kezelőszervek a felső sorban: hálózati kapcsoló, mellette a
bekapcsolást jelző LED, hangerőszabályzó, bemeneti választókapcsoló.
Az alsó sorban: fejhallgató-kimenet, hangsugárzó-választókapcsoló (A
és B hangdobozpár), magas és mély hangszínszabályzó (egy kapcsolóval
kiiktathatók!), balansz szabályzó, fiziológiai hangerőszabályzó és
végül a monitorkapcsoló - egyedül ezen a ponton tér el a két készülék,
mert a kisebbikhez csak egy, a nagyobbikhoz viszont két magnót
csatlakoztathatunk. A hátlapon csupa RCA-hüvely; a
hangszóró-csatlakozók csavaros-szorítósak, csupasz vezetékvéget is
fogadnak. A hálózati csatlakozókábel bontható, külön aljzat fogadja
(ez a többi Technicsen is így van).
Felépítésük
Elvi kapcsolási rajzuk gyakorlatilag azonos. A korrekciós erősítő
egy AN 6558F típusú IC, a korrekciót a negatív visszacsatolással
állítják be. A jel útja: bemeneti választókapcsoló -
monitorkapcsoló(k) - hangerőszabályzó potméter (a fiziológiai
hangerőszabályozó kapcsolóval és RC-tagokkal) - hangszínszabályzó. Ez
utóbbi egy UPC 4570C típusú IC, negatív visszacsatoló ágában a
hangszínszabályozó hálózattal és az áramkör kikapcsológombjával, mely
azonban nem a teljes fokozatot iktatja ki, csak a frekvenciafüggő
visszacsatolást, az IC-nek így is marad dolga (feszültségerősítés). A
műszaki érdeklődésű olvasónak feltűnhetett, hogy a nagyszintű (minden
illesztőerősítés nélküli) jelforrásokat itt mennyi minden terheli:
hangerő-, és balansz-szabályzó, esetleg a magnó kimenetre csatolt
magnó. Nem is lepődhetünk meg rajta, hogy a nagyszintű bemenetek
impedanciája csupán 18-22 kohm. Elvártunk volna legalább 47 kiloohmot.
A teljesítményerősítő IC a kisebbik gépben SVI 3102B, ezt
±37,2V-tal táplálják, két 4700µF-os pufferkondenzátorról, a másik két
IC számára Zener diódás stabilizátorok szolgáltatnak ±17V-ot. Van a
hálózati transzformátornak még egy külön tekercse, erről a
bekapcsolásjelző LED-eket és a teljesítményerősítő némító-fokozatát
táplálják.
A nagyobbik gép teljesítmény-IC-jének típusa SVI 3023,
tápfeszültsége ±42,4 volt, a pufferkondenzátorok 6800µF-osak, a másik
két IC számára itt is Zener diódák állítják elő a ±17V-ot. Ebben a
típusban azonban még egy tranzisztort és egy relét is találunk, melyet
a teljesítményerősítő némító-áramköre működtet. Az IC-be épített
védelem túlterhelés, zárlat esetén lép működésbe, vagy ha meghibásodás
következtében egyenfeszültség jutna a kimenetre. A jelfogó ilyenkor
lekapcsolja a hangsugárzókat. Ez a rendszer egyszersmind a
bekapcsolási zajokat is kivédi.
Mindkét erősítő doboza fémből készült. Minden lényeges áramkör két
NYÁK-on kapott helyet, az egyiken a korrekciós erősítőt, a
teljesítményfokozatot, a tápegységet, a csatlakozásokat, a zavarszűrő
elemeket találjuk, a másikon a kapcsolók, a hangszínszabályzók és a
hozzájuk kötődő alkatrészek kaptak helyet. A készülékek belsejében
rend uralkodik, a kábeleken mindenütt bontható csatlakozósávok - ezzel
nem spóroltak a tervezők.
Technics SU-V470 és SU-V570 erősítő
Ezek is szinte teljesen egyformák, csak a kisebbikre 2x45, a
nagyobbikra 2x60 wattot specifikálnak, éspedig igen szigorúan (4
ohmra, 0,005% torzításig). A nagyobbik gép jó 30 milliméterrel
magasabb; kell is a hely, mert jókora hűtőfelületre szerelték a
végerősítő IC-t.
Kezelőszervek a felső sorban: ki/bekapcsoló kettős LED-del (az
első a bekapcsolást, a második az üzembehelyeződést jelzi, hiba esetén
nem világít), "Power Amp Direct" nyomógomb (a jelforrást közvetlenül a
teljesítményerősítőre kapcsolja), decibelskálával ellátott
hangerőszabályzó, 6-állású bemeneti választókapcsoló. Alsó sor:
fejhallgatócsatlakozóhüvely, hangsugárzó-választókapcsoló (A vagy B;
kikapcsolt állapotában a jelet csak a fejhallgatóra adja), mély- és
magashangszínszabályzó, balansz szabályzó, a hangszínszabályzás és a
loudness kiiktatógombja, monó/sztereó váltó, az elő-előerősítő
bekapcsológombja (MM/MC hangszedő), végül felvételi választókapcsoló.
A hátoldalon összesen 9 pár RCA hüvely (ne feledjük, a gép két magnót
fogad, azonkívül közvetlenül is csatlakozhatunk a
teljesítményerősítőjére!), földelőcsavar a lemezjátszó testpontjához,
bontható hálózati csatlakozás, szorítós aljzat két hangsugárzópárhoz.
A hangerőszabályozó érdekes kiképzésű. A dB-skálán kívül még egy
skálát tartalmaz, ezt a forgatógombra vitték fel. Ennek a skálának a
markerje egy pici piros LED, amely akkor gyullad ki, amikor a
közvetlen teljesítményerősítő bemenetet használjuk (Power Amp Direct).
Felépítésük
Az MM és MC hangszedő jelét (körültekintő zavarvédelem után) a
fono-előerősítő fogadja, egy AN 6558F típusú IC. A műsorjel útja:
bemeneti választókapcsoló - monó/sztereó kapcsoló - normál, majd
(kiiktatható) fiziológiai hangerőszabályzó - balansz-szabályzó -
(kiiktatható) hangszínszabályzó fokozat - újabb hangerőszabályzó. És
itt álljunk meg egy pillanatra.
Nem tévedés, tényleg még egy hangerőszabályzó következik itt,
közvetlenül a teljesítményerősítő előtt. Ennek révén kisebb
hangerőszabályozó-állásban leosztódik a lineáris feszültségerősítő
(illetve hangszínszabályozó) fokozat zaja. Ezekben az erősítőkben
tehát a potméterek nem kettősek, hanem négyszeresek, és a négy
potméternek pontosan együtt kell futnia. Nem olcsó mulatság!
A jel ezután egy lineáris feszültségerősítő fokozatra kerül (AN
7602 plusz egy tranzisztor), ez vezérli azt a bizonyos CLASS AA/VC-4
elnevezésű, 8-tranzisztoros áramkört, amely az SVI 3205 dual
végerősítő IC-t hajtja meg. Ez utóbbit némító és túlterhelés ellen
védő áramkörrel is ellátták. A relét, amely a hangszórókimenetet köti
össze a végerősítő fokozattal, egy tranzisztor működteti.
A kisebbik gépen a teljesítményerősítő IC és a CLASS AA/VC-4
áramkör egyaránt ±45,5V-ról működik (egyenirányítás: 4 darab dióda), a
pufferkondenzátorok 6800µF-osak, a fono-előerősítő és a hangszínkör
±16V-ot kap, Zener diódás stabilizátorokról. A hálózati transzformátor
külön szekunder tekercséről táplálják a bekapcsolásjelző LED-et és a
teljesítményerősítő IC némító fokozatát (amelynek késleltetési ideje 4
másodperc).
A nagyobbik erősítőn is minden ugyanígy történik, csak a
szűrőelkók itt már 8200µF-osak. A transzformátor is termetesebb, belső
ellenállása kisebb, terhelés hatására kevésbé változik meg a szekunder
tekercsek feszültsége. Ebben az erősítőben Graetz egyenirányítót
használnak. Itt említjük meg, hogy a hálózati transzformátorokon (mind
a négy SU-V típusén) elegáns táblát helyeztek el, amely arról tudósít
bennünket, hogy a tekercsek OFC-ből, azaz oxigénmentes vörösrézből
készültek.
Minden lényeges áramkör két NYÁK-on helyezkedik el: a nagyobbikon
a CLASS AA-áramkör és a végerősítő rész a tápegységgel, valamint a
csatlakozók, a kisebbiken a fono-előerősítő, a kapcsolók, a hangszín-
és balansz-szabályzó áramkörök. További kisebb, egyszerű panelek
tartják a csatlakozókat, a hangerőszabályzót stb.
Technics SU-V670 erősítő
Sok tekintetben hasonlít az előző kettőre, kezelőszervei és
szolgáltatásai lényegében ugyanazok, az áramkörei viszont
bonyolultabbak. Egyébként is van már annyira drága, hogy kijárjon neki
egy önálló "B". Kimeneti teljesítménye 8 ohmon 2x85W (0,0009%
torzítás), 4 ohmon 2x135W (1% torzítás).
Felépítése
Elsősorban a korrekciós erősítője az, amely lényegesen eltér a két
előző típusétól. A hangszedők jelét itt már zajszegény, differenciál
FET-es kapcsolás fogadja (2 darab 2SK 170BL), mondanunk sem kell, hogy
igen gondos, többfokozatú nagyfrekvenciás szűrés után. Ennek a
fokozatnak az erősítését és a bemeneti impedanciát változtatják
aszerint, hogy az előlapon MM vagy MC hangszedőre kapcsolunk. A
fono-előerősítő egy UPC 4570C típusú IC. A műsorjel útja: bemeneti
választókapcsoló - sztereó/monó kapcsoló - hangerőszabályzó
(kiiktatható fiziológiai karakterrel) - balansz-szabályzó -
hangszínkör (UPC 4570C), kiiktató kapcsolóval - közvetlen végerősítő
bemenet a hozzá tartozó kapcsolóval - újabb hangerőszabályzó (amellyel
a CLASS AA-áramkört vezérlik; ez itt még bonyolultabb, mint az
előzőek.
A teljesítményerősítő itt is a már jól ismert SVI 3205 típusú IC.
Úgy látszik, igen nagy kimenő teljesítményre képes, csak győzzék
tápfeszültséggel. Ebben a készülékben ±54,3V-tal táplálják, a puffer
elkók 10000µF-osak. (A zavarvédelemre itt már fölösleges lenne
kitérnünk, túl sok helyet venne el.) Találunk viszont a tápegységben
egy "Extend Active Servo" elnevezésű áramkört is, ez egy dual IC-ből
(M5218P) és két tranzisztorból áll, és az a dolga, hogy a ±54,3V-ból
stabilizált ±17,7V-ot állítson elő, egyes kisebb feszültséget igénylő
egységek számára. Szerintünk nincs benne semmi rendkívüli, egyszerűen
csak jól van megcsinálva.
Technics SU-V900 erősítő
A nagyágyú. Nehézsúlyú versenyző, 21 kilót nyom, kimeneti
teljesítménye 2x100W (8 ohmon, 0,005% torzításig) vagy 2x160W (4
ohmon, 1%-ig) -valóságos erőmű. Gyakorlatilag két monoblokkból áll,
ezeknek külön tápegységük, külön hálózati transzformátoruk van, csupán
a készülékházat használják társbérletben.
Egyébként érdemes megfigyelni, hogy a gyártmánycsalád kiépítésekor
hogyan "steigerolnak" a konstruktőrök. Az első két modellnél csak a
teljesítményt növelték, a harmadik gépen az előerősítőt "húzták fel",
most pedig főleg a teljesítményerősítőre és a tápegységre
koncentráltak.
Kezelőszervek a felső sorban: ki/bekapcsoló a már ismert kettős
LED-del, nagyméretű, dB-skálával ellátott hangerőszabályzó (egy
LED-del, amely akkor világít, ha a jelforrás közvetlenül dolgozik a
végerősítőre), fiziológiai hangerőszabályzás, monó/sztereó váltó,
Adaptor kapcsoló (a készülékhez csatlakoztatott ekvalizátort iktatja
ki-be), MM/MC választókapcsoló. Alsó sor: hangsugárzó-választókapcsoló
(A és B), fejhallgató csatlakozóhüvelye, mély- és magas
hangszínszabályzás, "Power Amp Direct" nyomógomb, balansz-szabályzó,
felvételi választókapcsoló és végül a bemeneti választókapcsoló. A
hangszínkört kiiktató nyomógomb a két sor között helyezkedik el. A
hátoldalon már 12 pár RCA hüvely, plusz felvétel/lejátszás csatlakozó
két analóg magnó számára, sőt, az SU-V900 ezeken kívül még egy
DAT-magnót is fogad. Nem beszélve egy esetleges ekvalizátorról
("Adaptor" bemenet). S mivel hangszóró-kimenet amúgy is kettő van (A
és B), külön felhívják a tulajdonos figyelmét a kettős kábelezés
lehetőségére.
Felépítése
Mint már mondtuk, ez a modell nem annyira az első, inkább a
második felében tér el az előzőtől. A hangszedő jelét ugyanolyan
áramkör fogadja, mint az SU-V670-ben (differenciál FET-es bemenet, UPC
4570C mint korrekciós fokozat). A műsorjel útja: bemeneti
választókapcsoló (egy jelfogóval, amely az Adapter bemenetet
kapcsolja) - monó/sztereó váltó - hangerő, balansz - fiziológiai
karakter ki/be kapcsolója - kiiktatható hangszínkör (differenciál
FET-tel és egy UPC 4570C-vel) - direkt végerősítő bemenet - második
hangerőszabályzó potméter. Ezután következik a CLASS AA áramkör, amely
itt egy UPC 4570C és 6 tranzisztor, majd, nehogy hiányérzetünk
támadjon, megismétlődik, de immár nem 6, hanem 7 tranzisztorral, és az
IC-je egy harmadik, "CLASS AA" jelzésű IC-t hajt meg.
A teljesítményerősítő fokozat ebben a készülékben nem IC-s, hanem
diszkrét tranzisztorokból épül fel. Viszonylag egyszerű konstrukció:
egy nyugalmi áramot beállító tranzisztor, majd egy komplementer
meghajtó-pár és két, párhuzamosan kapcsolt komplementer tranzisztorpór
alkotja. Tápfeszültségük ±51,8V, a pufferkondenzátorok 12000µF-osak és
csatornánként kettő van belőlük, ez összesen 48000µF! A tápegységben
itt is megtaláljuk az "Extend Active Servo" áramkört (dual IC és két
tranzisztor, amely ±17,7V-ot állít elő), és van még egy másik,
"áramstabilizátornak" nevezett áramkör is, amely a CLASS AA/VC-4
egységet szolgálja ki, csatornánként egy IC-vel és 6 tranzisztorral.
(Furcsa megoldás, nem látjuk át, miért van rá szükség.)
Külön áramkör látja el a teljesítményerősítő védelmét (AN 7073
típusú IC, egy tranzisztorral és 3 jelfogóval). A kimeneteket
egymástól független, többszörös nagyfrekvenciás zavarszűrők védik. A
hálózati feszültség útjában is találunk egy nagyfrekvenciás fojtót.
Mint bevezetőben már említettük, ezt az erősítőt úgy foghatjuk
fel, mint két monó egységet, melyeknek csupán a háza közös. A
belviláguk tiszta, rendezett. A nyomtatott áramköri lapokat bontható
csatlakozók kötik össze.
Méréseinkhez
A készülékek specifikációja (dicséretes módon) minden lényeges
paraméterre kiterjed, a kimeneti teljesítményt és a torzításokat
többféle módon is megadják, s ezt mi természetesen figyelembe is
vesszük, anélkül azonban, hogy változtatnánk eddigi módszereinken.
Célszerűnek látjuk, hogy valamennyi készülék be- és kimeneti
feszültségét/impedanciáját, valamint néhány további paraméterét együtt
kommentáljuk, s csak utána térjünk rá az egyes típusok jellemzésére,
méltatására.
Bemeneti feszültség. Mindegyik gép megfelel a specifikációnak
(itt-ott lényegtelen eltérésekkel).
Bemeneti impedanciák. Az MM és MC bemenetek rendben vannak, de
komoly bajunk van a nagyszintű bemenetekkel. A korszerű
szabványajánlások 47 (esetleg 22) kohmról beszélnek, a Technicseken
csupán 12,5-17 kohmot mértünk. Más Technicsekkel, főleg az
újkeletűekkel nyugodtan összekapcsolhatjuk ezeket az erősítőket, a
régebbi fejlesztésű magnók-tunerek nem mindig lesznek boldogok.
Magnókimenet impedanciája. Lényegében az erősítőhöz kapcsolt
jelforrás kimeneti impedanciájától függ, melyhez hozzáadódik a
magnókimenettel sorba kötött pár száz ohmos ellenállás értéke. Átlagos
(5mV) kimeneti feszültségű hangszedőről mindenesetre elegendő jelet
kapunk a magnó kimeneten.
A fejhallgató-kimenet feszültség-impedanciája megfelelő.
A kimeneti jellemzőkhöz számíthatjuk még a kimeneti feszültség
instabilitását is. A legkisebb típus átlagos, a többi valamivel jobb
eredményt produkált. (Specifikációjuk ennél többet ígér, de ott a
csillapítási tényezőt adják meg 4 és 8 ohmon, ezt kellett
átszámítanunk decibelre.)
Hangszínszabályozás, fiziológiai hangerőszabályozás. Mind a 6
erősítőnek gyakorlatilag azonos a hangszínszabályzási karaktere. A
Technics mindenütt 10dB emelést és ugyanennyi vágást specifikál, mi
valamivel kevesebbet mértünk, feltehetőleg, mert mi valamivel
szigorúbban mérünk (mindkét csatornán kiemelünk, illetve vágunk), de
az egésznek nincs nagy jelentősége. A Loudness amúgy is akkor jó, ha
kikapcsolható.
Maradékfeszültség-erősítés. Hála a jó minőségű hangerőszabályzó
potmétereknek, ez a paraméter mindenütt igen kedvező.
Áthallás a különböző bemenetek között (ne feledjük: a
legkedvezőtlenebb esetben). Általában tisztességes; az SU-810 kicsit
gyöngébben szerepel.
Impulzusátvitel. Komplex terhelésre valamennyi Technics-erősítő
négyszögjel-átvitele intenzív túllövéssel válaszol. Oszcillogramjaik
egyébként annyira hasonlóak, hogy szinte megkülönböztethetetlenek
egymástól. Lehet, hogy össze is kevertük őket.
Kimeneti teljesítmény a komplex terhelés függvényében. Mivel mind
a 6 készüléket korrekt, jól megtervezett masinának tartjuk,
végigcsináltuk velük ezt az igen körülményes, munkaigényes,
egyszersmind kockázatos vizsgálatot. Így is izgultunk, nehogy mérés
közben valamelyikük leégjen - nem átvitt értelemben, hanem szó szerint
véve. Szerencsére mindegyikük derekasan viselkedett. Mint ismeretes, a
"kockadiagram" (lásd az összes többi diagramok után) arról ad
tájékoztatást, mennyi marad az erősítők teljesítményéből, ha
kimenetüket "kellemetlen" impedanciával terheljük. A Technicsek kiadós
teljesítmény-tartalékkal bírnak, nemigen zavartatják magukat a komplex
terheléstől. A nagyobb típusok 2 ohmon több száz wattot szolgáltatnak!
A tápegységekkel tehát biztosan nincs baj.
Technics SU-610
Kicsivel elmarad a specifikált 2x30W-tól, zenei
kimenőteljesítménye viszont tekintélyes. Frekvenciaátvitele a
fonobemenetről mélyben (20Hz-en) 3dB-t esik. A
teljesítmény-frekvenciatartomány 8 ohmon tisztességes, 4 ohmon
kevésbé. A torzítás és zaj elfogadható.
Technics SU-810
Nagy teljesítmény-tartalékok. A kimenőteljesítmény még 0,007%
torzítással határolva is csaknem ugyanakkora, mint 1%-nál. A
teljesítmény-frekvenciatartomány 4 ohmon is széles (és még mindig
0,007% torzítással határolva!). A frekvenciaátvitel viszont nemigen
javult. Az IM-torzítás valamivel meghaladja a specifikációt. A
különbségi torzítás mágneses hangszedő bemenetről is alacsony,
nagyszintű bemenetről mérve pedig különösen csekély. Megint csak a
végerősítőt dicsérhetjük. A frekvenciaátvitel azonban szebb is
lehetne.
Technics SU-V470
A specifikáció módja eltér a miénktől, de igényes és korrekt. A
frekvenciaátvitel javult, de (fono-ról) mélyben még mindig nem
tökéletes, MC-ről pedig magasban esik egy kicsit. A teljesítmény
elegendő, a teljesítmény-frekvenciatartomány széles (0,009%-kal
határolva is). Az IM egy hajszállal nagyobbnak látszik, mint kéne. A
harmonikus torzítás alacsony. A zaj úgyszintén (a kettős potméter
előnye!), csak MC-bemenetről gyöngébb a specifikációnál (feltehetőleg,
mert mi másképp mérünk). A különbségi torzítás viszont megnőtt,
fonobemenetről is nagyobb, mint amit a két olcsóbb típuson mértünk,
nagyszintű bemenetről pedig kriminális. Aggasztó előjelek.
Technics SU-V570
A frekvenciaátvitel még mindig nem tökéletes (bár javult). Az
áthallási csillapítás az egyik irányban gyöngébb. A
teljesítmény-frekvenciatartomány felül széles, alsó határa azonban
kissé feljebb csúszott. Az IM-torzítás valamelyest romlott, és
gyöngébb a specifikáltnál, a harmonikus torzítás minden változatban
alacsony. A különbségi torzítás nagyjából olyan, mint az előbb, vagyis
ijesztő.
Technics SU-V670
Hatalmas teljesítmény. Ez a gép már 8 ohmon is 2x100 wattosnak
tekintendő, 4 ohmon pedig már 2x220W zenei teljesítményt produkál
kevés olyan hangsugárzó van, amely ennyivel ne elégedne meg. A
teljesítmény-frekvenciatartomány igen széles, le a kalapot előtte! A
frekvenciaátvitel a nagyszintű bemenetről szinte teljesen meggyógyult,
fono-ról azonban még van egy kis náthája, MC-ről pedig még egy kis
köhögése is - jobbat vártunk! A torzításokkal, a zajokkal nincs semmi
baj, az impulzusátvitel azonban ugyanolyan gyatra, mint az előző
típusoké, a különbségi torzítás pedig a nagyszintű bemenetről mérve
még romlott is, már 55kHz-en az égig nő. Nem repesünk az örömtől!
Technics SU-V900
A teljesítmény fenomenális, de a teljesítmény-frekvenciatartomány
a bal csatornán szűkre sikeredett. (Ellenőriztük egy másik készüléken,
ott mindkét csatorna rendben volt.) A frekvenciajelleggörbék olyan
egyenesek, mint a lénia, habár az MM-hangszedő mélytartományát még
mindig megvágja egy kicsit, igaz, most már csak 30Hz alatt. A
fázis-frekvencia jelleggörbe nem valami fényes. Az áthallás egy picit
nőtt, és éppen ezen a típuson (furcsa: éppen a két monó erősítő
között?) a leggyengébb. Feltehetőleg, mert a kisjelű fokozatuk nincs
elkülönítve. De a specifikációt így is teljesíti. Az IM kissé magas, a
specifikáció egy nagyságrenddel alacsonyabbat ad meg (csak nem mondja,
hogyan méri). A torzítás alacsony, a zaj is csekély, ezen a típuson az
MC-bemenet is teljesen elcsendesedett. A komplex terhelést ez a gép
sem szereti. A különbségi torzítást azonban sikerült megfogni...most
már csak akkora, mint a nívósabb kommersz készülékeken általában.
Szeánsz
A Technics-szériát etalonunkhoz, a Denon PMA-320A-hoz
hasonlítottuk. Az erősítőket LP-ről (Linn Axis/MC30S/T-2000) és CD-ről
(Pioneer PD-91) egyaránt meghallgattuk, a négy nagyobbik modellnek az
MC-bemenetét is kipróbáltuk. (A szobában mindig benn volt a
lemezjátszó is, a CD-játszó is, mindkettő bekapcsolt állapotban.)
Annyit előrebocsáthatunk, hogy egyöntetű véleményünk szerint az
erősítők LP-ről produkálták a legjobb, egyszersmind a legrosszabb
hangot is, attól függően, hogy az Ortofon trafón, vagy pedig a saját
MC-bemenetükön keresztül hallgattuk őket. A CD hangminősége többnyire
a kettő közé esett.
A tesztműsor tengelyében az Opus3 harmadik demólemeze állt (ez
LP-n és CD-n is megvan), valamint a JBL, az Ortofon és a Philips
demólemez, a Sheffield Wagner, valamint CD-ről a Carmen. Egy
alkalommal feltettünk a Dorian cég 3. demó-cédéjéről is egy reneszánsz
dalt (szoprán, lantkísérettel). Bevált, máskor is elővesszük majd.
Technics SU-610 LP.
Lágy, puha hang. Ami hiányzik: egy kis transzparencia. Nem egészen
biztos, mi honnan szól. Kellemes, kissé monós, hallgatható. Rendezett.
Szűk sáv, elölről szól. Kissé lompos. Nem szárnyal; Toscának majd túl
alacsonyról kell leugrania. Althangú rezesek. A súlyát is keveslem.
Wagneren sötétebb tónus, előbb lágyabbnak hat, aztán egyre inkább
tolakodónak, a középsáv dominál, a rezesek tartománya, amely itt
túlságosan középről és elölről szól. A felső basszus időnként besegít.
Popzenén mintha közép-magas kiemelést éreznék. Nem olyan csengő.
Nem megy annyira magasra (meg mélyre se). Operán egy bizonyos
tartományban több mélye van. Wagneren matt, magashiányos, nincs
lendülete, "halkabb", nincs benne elég élet. A mélyhangoknak nincs
energiájuk.
Nem tudtam dönteni, még nem érzem a különbséget.
Nem megy mélyre, döng, középről szól, popzenén sok finom részlet
eltűnik, soványabb, erőtlenebb hang. Habár a mérések alapján
rosszabbra számítottam.
Az etalon. Magasabb tónus, levegősebb, lágy, a sávszélek jobbak.
Sokkal nyitottabb hangkép, jobbnak érzem, habár van benne egy pici
feszesség, ami nem tetszik. Csengőbb, elevenebb, szopránabb, tenorabb,
operaszerűbb, a figurák megkülönböztethetők, minden dimenziója
nagyobb, de a hangkép alját ez sem fogja meg eléggé. Wagneren ennek
sincs igazi tartása, a mélyek lefulladnak. De levegős, követhető.
Középtől felfelé szépen szól. Mindenben jobb.
Nem tudtam dönteni, még nem érzem a különbséget.
Már első bekapcsolásra is kellemesebb, mélyebbre megy, a magasai
finomabbak, dinamikusabb, szélesebb tér, nyugodtabb hangkép, tovább
lehet hallgatni.
CD. Nem is rossz. A sávszélek megint hiányoznak, de civilizált,
"együtt van". Később: természetellenesen felmelegszik, ez az olcsó
IC-s rendszerek hangja. Kulturált, de mesterséges. Benn szól, a
szobában. A felső basszus itt nem zavar annyira, de túl dús,
levegőtlen.
Kicsit bágyadt, mattabb. Az Andok-zenén, amikor erősebben
rázendítenek, ő is nagyon akar, de nem tudom, mi történik a
zenészekkel, valahogy úgy tele lesz velük minden, és mégse jó.
Mindazonáltal el lehet hallgatni, nincs durva hibája, amire azt
mondanám, hogy szóba se jöhet.
Magasban vág. A faütők csattanása, a taps másképp szól. Kisebb
tér. A felső basszust forszírozza, de ez néha jót tesz neki. Nincs
nagy baj, nem lennék kétségbeesve, ha ezt az erősítőt kéne hallgatnom.
Ugyanazok a benyomások, mint LP-n. Döng, fedett, dinamikailag
szegényes, a tranziensei rosszabbak, kásás.
Az etalon. Mint eddig. Nyitottabb, teresebb stb. Kinyílik a levegő
(egy bizonyos határig). Az alja változatlanul kevés, de 200Hz-től
felfelé lényegesen jobb. Még analógosabb is.
Csengőbb, jobb, finomabb, mélyben-magasban nagyobbat szól - CD ide
vagy oda, menő. Némi gríz azért van még a középtájon. Van benne élet.
Nagyobb tér, sávszélek, az egész finomabb, lendületesebb, élőbb. A
magas csattanások, csilingelések, a taps, a faütők mind-mind jobbak.
Ugyanaz, mint eddig. Mélyben-magasban jobb, középtől felfelé
tisztább.
Technics SU-810 LP.
Az alja döng, nem igazi mélyek. Valamivel felszabadultabb a
610-esnél, a színeződései kevésbé zavarnak, de nem tetszik a még
mindig komor tónus. Basszus: inkább a hangszóró mélytartományát
hallom, és nem a reflexnyílásét (ez persze csak egy költői kép).
Ugyanolyan, mint a 610-es, csak valamivel finomabb, nagyvonalúbb.
Wagneren rezes rátét, néha jól jön.
Szól, szól, de nem az igazi. (CD-n közelebb volt a Denonhoz.)
Wagneren még inkább visszaesett, szűkebb, nem cseng ki.
Előretömörödik. Az Andok kurjongatása (perregés stb.) alig hallható.
Wagneren a zenészek lejjebb hangoltak. A tér nem eléggé határozott.
Nagyobb a differencia, mint előbb a CD-n. Wagner szegényesebb, a
zenekar olcsóbb hangszereken játszik, kevesebb kedvvel, komoran. A
fúvósok és vonósok is torzabbak, kaparósabbak.
Az etalon. Újra: nyíltabb, levegősebb, a zene leemelkedik a
hangszórókról. A halk és a hangos részek között sokkal nagyobb
különbség. Jobb energiaelosztás, a legmélyebb hangokból több van, a
basszus "a reflexnyílásból is jön". Jobban hagy zenét hallgatni.
Igazibb. Wagneren nyitott, szárnyaló, kiterjedt. Egészséges
hangszerhangok. A basszus a végén leragad, az arányok már nincsenek
meg, a testességet keveslem.
Lényegesen jobb mélyek, kiegyenlített, finoman szól. Az Andok
dobütései puhák, szépek - mint ahogy az aluljáróban vagy a
Moszkva-téren csinálják a fiúk.
Ismétlem önmagamat: finomabb, zeneibb, tér, definíció,
magasak-mélyek.
Jól észlelhetően jobb mély, tér, dinamika.
CD. A felső basszus és a felső prezensz kiemelését sikerült a
felére csökkenteni, de még mindig tolakodóbb, levegőtlenebb,
fárasztóbb. Már van valamiféle tere, de az itt benn van, a szobában.
Durvább. Még mindig felmelegszik, feldúsul, jobban igénybe veszi a
fület. Nem eléggé derűs.
Első bekapcsolásra is sokkal jobb a 610-esnél. A magasa-mélye kezd
megjönni. Talán csak annyival gyöngébb a Denonnál, hogy nem eléggé
csengő; a különbség az árdifferenciával arányos.
Hasonlít a 610-eshez. A felső basszust ez is kiemeli, a tere nem
eléggé definiált, szűkebb, középre szorul. A magasai már javultak, de
ez is harsány.
Csökkent a különbség. Hasonló a 610-eshez, de jobb. Ez is tompább,
a mélye is döng, felül sávhatárolt, komorabb, de már csak
árnyalatokban marad el a Denontól.
Az etalon. A felső tartomány szépen elmegy egy darabig, és
egyenletesen konyul le, nem grízelődik. Nagyvonalúbb, hallgathatóbb,
könnyebb a fülnek. Méterekkel hátrábbról szól. Nyílt, kellemes,
nyugodt, picit könnyűsúlyú, de minden a helyén van.
Kiegyenlítettebb és részletezőbb, finomságokban jobb.
Finomabb, részletgazdagabb, nagyobb létszámú zenekar, szélesebb
tér.
A magasa finomabb.
Technics SU-V470
LP (fono-bemenet). Az eddiginél lágyabb, lazább, oldottabb tónus,
kevésbé színezett, de még mindig "meleg", zárt, és még mindig benn van
a szobában. tóízlésű masina, de a sávszélesi még nem nőttek ki igazán.
Keveslem a lendületét. Sok igazi hang megjött - és sok igazi hang nem
jött meg. Wagneren kicsit bágyadt, a hangszerek összegabalyodnak, a
tér monós, a fúvósokon van a hangsúly, fojtott, nem eléggé artikulált
most már határozottan kevésbé tetszik. Az Ortofon-dixie előbb
kellemesen meleg, picit loudnesszes, aztán: a mélye rossz helyen van,
nyomja a fülemet, a fúvósai durvák, a cinnek nem tetszenek. Túl hamar
elfáraszt. Még mindig túl elöl van minden.
Szép, kiegyenlített. Wagneren világos kép, de nem csillog igazán.
Kiegyenlített magasak, nem forszírozottak, bár mehetnének tovább is. A
fúvósok tisztábbak.
Határozottan javult. A magasak is jobbak, a tere is megjött,
lassan megelevenedik, a cintányér már hasonlít az igazihoz. Kevésbé
érzem a két előbbi erősítő tolakodását.
Előbb a Denon, aztán már inkább a Technics tetszett jobban (egy
pöttyel). Középtől fölfelé a fúvósok és a vonósok is finomabbak,
lendületesebbek. Van benne valami, ami tetszik. Bár bajai is bőven
vannak.
Az etalon. Már nem feltétel nélkül jobb: itt-ott érdesség, másutt
fakó felhangok, de összességében még mindig ez az elevenebb,
természetesebb, a szélesebb sávú. Később: sokkal-sokkal jobb, minden
tekintetben. Itt derül ki, hogy a Denonon a sávszélek megvannak:
szépen kilengenek, majd időben megfogódnak, ahogyan kell.
Talán mélyebbre megy. Szépen elkülönülő hangszerek. Wagneren
világos hangkép, de csörög. Egyenletesebb. A kis hangerő és nagy
hangerő különbsége jobban kijön.
Még mindig finomabb, részletezőbb, jobb mélyek és magasak, jobban
betölti a levegőt. Több derű, vidámság.
Előbb ez tetszett jobban, aztán átmentem a Technicsre.
LP (MC-bemenet). Nem rossz. Kezdetben megnyerő, majd fárasztó. A
dél-amerikai zenén meleg, mesterséges, lekerekített, nem az igazi. Van
benne valami nyugtalanság, "rámesik". Monós, "plusz két hangszóróval".
Szűk tér. Magnófelvétel-szerű, időnként az a bizonyos
"jobb-mint-az-eredeti" effektus, amelyről már tudjuk, hogy torzítás.
Lényegesen jobb a Technics, magasban és mélyben is (bár nem az
igazi). Határozott, jól hallható hibák, de kevesebbet vesztett.
Lehet, hogy én vagyok hülye, de én nem így érzem. A Technicsnek
nincs annyi mélye, a bőgő pengetése kevésbé hallatszik, az Andok
dobütései dohognak, az egész zenéről eltűnt a vidámság, minden
besötétedett.
Magasban esik, mélyben is tovább romlott, "nem is értem, mi a fene
tetszett rajta az előbb". Fedett, nyomott, sok részlet hiányzik.
Az etalon (szintén az MC-bemenetéről). Technicses lett,
felmelegedett, elment az élénksége, a tere beszűkült, de így sem rossz
- csak lassabban forog a lemez, csúnyább hangszerhangok, kevesebb
derű. Ennek ellenére, így is jobb a Technicsnél. Még mindig elég
nyitott, a cinn plusz dob a kellő energiával jön. Az Andok zenén
sokkal lágyabb, nyugodtabb, teresebb, kevésbé izgalmas, de
hallgathatóbb. Vérszegény, de még mindig jobban emlékeztet a zenére. A
sávszélek a helyükön vannak. Zeneibb kompromisszum.
Totálisan összeomlott. Gyatra. Se magas, se mély. A dinamikája is
csökkent. Az MC bemenetéről határozottan gyöngébb.
Szerintem (bár ez is rosszabb lett) mégis jobb, alul is, fölül is.
A dob, a bőgő kivehetőbb, a csörgő viszont csörömpölő és csúnya.
Vesztett a derűjéből, kevesebb örömöt szerez, mint előbb a T-2000-rel,
de még így is ez a jobb.
Mélyben lényegesen jobb, levegősebb, teresebb, de már ez sem az
igazi. Gyakran torzabb. De erre szavazok.
CD (mindkét gépen a közvetlen CD-bemenetről). Nyugtalanabb.
Sötétebb tónus. Megint benn van a szobában. Forszírozottabb,
fárasztóbb, nem annyira finom. Hol túl hangos, hol túl halk-dinamikai
bajok. Carmen durva és közönséges, "lényegretörő", neveletlen. A
beütések (cinn, dob stb.) erőszakosak. Ahogy ezt a CD-re mondják: "nem
kommunikál velem".
CD ide vagy oda, az Andok egész este most szólalt meg a legjobban.
A Technics erőteljesebb, sokkal mélyebbre hatol, jó hallgatni (noha
tudom, hogy CD). Carmen finom, csengő, dinamikus, gyors, és nem torzít
(mint a Denon).
A direkt MC-bemenetekhez képest CD-n visszatért az élet, de
mindkét gép megtartotta eddigi jellegét. A Technicsnek a legmélye
kevés, fölötte döng, a magasa nem elég csengő, a cinn tompa, matt,
színtelen. Az egész zene középre tolakszik, nem elég teres, a térbeli
elhelyezkedését nem lehet meghatározni igazán.
Csatlakozom az előttem szólóhoz. A Technics nem tetszett. A
legnagyobb baja: a mélyek. A tere kétoldalas. A hangkép fátyolos,
érdektelen. Most nem találom benne azt a kellemességet, ami fono-ról
még megvolt.
Az etalon. Semmi különös. Kiegyenlített, nyugodt, a sávszéleket
keveslem, de nincs baj. Elég semleges karakter. A tranziensek kissé
cédések. De kellemes, nem fárasztó. Carmen: a Technics után
megkönnyebbültem, ezt már el lehet hallgatni. Minden elképzelhető
paraméterében jobb, egyszerűen csak zeneibb. Egyébként analógosabb is.
"Van közöm hozzá."
Mindenben szegényesebb. Nincs különösebb hibája, becsületesen
szól, de fojtottabb.
Kitágul a tér, minden szempontból jobb sávszélek, és valahogy
finomabb, a részleteket ki lehet venni - én inkább ezzel szeretnék
zenét hallgatni.
Nekem is ez tetszik jobban. A magasai szebbek (triangulum), igaz,
néha torzabbak.
Technics SU-V570
LP (fono-bemenet). Kicsit döngő, puha basszus, nem eléggé mély. A
színpad nem elég széles. Valahogy túl hangos, és mégsem definiált. Az
Ortofon dixien nem rossz, de harsány, "túl sok", színezett, hamar
elfáraszt. Szimfonikus zenén előbb élénk, de túlságosan kihegyezi azt
a bizonyos "információt", a sercegés is pregnáns. A hallgathatóságával
lesz baj.
Ugyanaz, mint a 470-es. Egyetlen lényeges hibája van a Denonhoz
képest: a teteje nem annyira csillogó. Gyakran nincs is különbség. Ha
csak ezt hallgatnám, elég jónak tartanám, bár nem igaziak a mélyei.
Később: van benne valami nyugtalanító. Hosszan hallgatva fárasztó.
Tompaság, vatta. Nem igazi hangversenyterem, nincs igazi levegője. Nem
szeretném ezt hallgatni.
Alul döng, a magasa nem finom, a közepe forszírozott. De
valószínűleg jobb, mint az eddigiek.
Az etalon. Sokkal szélesebb színpad. Nyugodtabb, kiegyenlítettebb,
a magasai feltétlenül tisztábbak (bár ez is hagy kivánnivalókat maga
után). Szimfonikuson idekapcsolva: előbb valami hiány, aztán kiderül,
hogy minden sokkal nyíltabb, emberibb, zeneibb. Nem mondom, hogy
nagyobb energiák - de arányosabb energiák. A hangszereknek testük van,
a sercegés sokkal szélesebb eloszlású.
Szebben kicseng, jobb hallgatni.
Sokkal több levegő, tér, kulturáltabb hangzás, megnyugtató,
hallgatható. A tompaság, a vatta eltűnt.
A mélyei jobbak, megfogottabbak. Tovább megy. Nyíltabb,
levegősebb.
LP (MC-bemenet). Puha, tompa. A tenor nem szép, nem artikulált. A
szoprán mély színezetű. A zenekar ködös-bizonytalan. Dixien helyenként
túl élénk, helyenként túl tompa. Nem tetszik. A basszus leválik, nem
kötődik be a hangképhez. A szokásos Technics: "bejön a szobába". A
felső prezensz dominál. Nem az én kedvencem. Fedett, a magas hangok
nem csak hogy hiányoznak, de ami van, az még el is ködösül, ettől az
egész olyan bánatos lesz.
Mindkettő elromlott, a Toscán lelassult a lemez, elment az élet, a
dinamika. A Technics a magasakból többet kaszált le. Matt, néhol (az
Andok dobjain) mélyebb hangú, de nincs igazi mélye.
Az egészet sűrű fátyol és köd fedi, a sávszélek elfogytak. Az
opera vidéki kultúrteremmé töpörödött, most már nem tolakszik, de a
minősége visszaesett. Sokkal olcsóbb. Ez a hang többet romlott. Minden
valóságszerűsége elvész, fedett, tompa, színtelen, lehangoló, a mélyei
meg vannak vágva. Én nem használnám ezt a bemenetet.
Az etalon. A T-2000 eltávolítása után a szokásos "ledöglés", de a
hangzás balansza nem változott meg, csak unalmasabb, vékonyabb, elment
a tartása. De még így is: elegendő átállási idő után minden a helyére
kerül, a hang kiegyenlített, nyugodt és mégis vidám.
Mindig világosabb, de nincs igazi mélye.
Most már ezen is tompaság és érdektelenség, a levegőjéből is sokat
vesztett, de a sávszélek kevésbé esnek, és jobban megtartotta az
arányokat.
Vidámabb, magasban tovább megy, csillogóbb, könnyedebb. Amikor ide
kapcsolunk: mint amikor egy utálatos vendég kimegy a szobából.
CD (mindkét gépen a közvetlen CD-bemenetről). Ez is szűk, középről
szól és benn van a szobában. Egy kicsit jobb, mint MC-ről volt.
Carmenen meleg színpadkép, együtt van, de túl izgatott (én
nyugodtabbnak szeretném), túl közel jön, színez, a magasai nincsenek
megfogva, berezegnek.
Minden szempontból gyöngébb. Magasban tompa, matt. A mélye
megvolna, de nincs tartása, elmosódik, bizonytalan, másutt
tisztátalan.
Mindkét gép megtartotta tulajdonságait. A Technics inkább
kétoldalas, mintsem sztereó. Néha túl harsány, fárasztó. Itt is
hasonló különbségek. A hibáit mindvégig megtartja, következetesen
szegényebb. Fojtottabb hang.
Az etalon. Nem egyértelműen, de jobb. A szokásos erények:
szélesebb színpad, hűvösebb-nyugodtabb hangkép, jobban megfogott
hangzás, kevesebb hamis visszhang - analógosabb. Carmenen is a
szokásos: kéne egy kis basszus, egy kicsit több sávszél, de azért az
egész együtt van.
Határozottabb, tetszetősebb, sokkal tisztább, dinamikusabb,
világosabb. A függönyt elvitték.
Magasban-mélyben tovább megy, jobb tér, levegő.
Nyíltabb, levegősebb, szélesebb sáv, dinamika, transzparencia. Nem
vagyok CD-párti, de inkább ezt hallgatnám, mint az előbb az
MC-bemenetet.
Technics SU-V670
LP (fono-bemenet). Egész jó, a negatívumok csökkentek, anélkül,
hogy a pozitívumok megjöttek volna. A tranziensek nem tudnak kibújni a
zsákból. Túl puha, jellegtelen, olvadt. "Szellemképes". Az Ortofon
dixien nincs komoly baj, de elektronikusabb, zörgősebb. A bőgőjáték
puhább, melegebb (bizonyos mértékben előnyös: nagyobb teljesítmény?),
viszont nem lehet követni, nem találom a helyét, egyszerre szól az
egész szobában. Jól szól, de "lejjebb hangol". Túl közelről jön.
Fárasztó - mint minden, ami nem természetes.
Nem szól rosszul. De nem cseng ki, mosottabb. A mélye néha jobban
tetszik.
A tér még mindig kétoldalas. A sávszélek jobbak, mint az 570-esen,
de a mélyek kissé kemények, a magasak kissé szúrósak,
csörömpölősebbek. Levegő és visszhang kellene bele, de nem szól
rosszul.
Inkább csak a Denon előnyeit tudnám ecsetelni. A Technics most is
sávhatárolt, de azt hiszem, tényleg jobb az 570-esnél. A közepe
nyugodtabb.
Az etalon. Amint megszólal, azonnal nyugalom árad: annyi a hang,
amennyi, és ami van, az megáll a helyén, nem mozdul be, mint a rossz
fénykép. A tranziensek jobbak, a magasak arányosabbak. A dixie derűs,
élénk, nyugodt, arányos, a bőgő számomra picit keményen pönget.
Világosabb, szellősebb, szebb magasak, jó volt hallgatni. Mint
amikor egy szöveten nem csak a hímzést, de azon belül az egyes
fonalakat is látni lehet. A dél-amerikai zenén például a csörgőn
érezni lehet, hogy több apró csörgőből van összerakva.
Puhább mélyek, jobb tér, levegő, szebb csengés.
Nem változott.
LP (MC-bemenet). Megint felmelegszik. "Élénk", ami tulajdonképpen
jó volna, de nem az igazi. Túlságosan "jelen van". Mesterséges.
Igazából nem is vesztett túl sokat, inkább csak a lendületét és a
színpadmélységét hiányolom.
A dzsesszben nincs erő és dinamika. Nem cseng ki. Felfelé húz, de
ettől még nem lesz magas tónusú, mert nem megy végig, csak
közép-magasságokig. Néhol ez jót tesz neki. A klarinét például már
ezen jobb. Közel azonosak a Denonnal.
A sávszélek nagyon hamar lekonyulnak, mindkét oldalon. A magasak
nem csengenek ki, csörömpölnek. Tompa, érdektelen, összemosott. De már
nem annyira vérszegény, mint az 570-es.
Megint minden leromlott. Dirmegő-dörmögő medvetánc lett, a magasak
nagyon hiányoznak. Elvesztette az elevenségét.
Az etalon. Más hibák, más erények. Előbb laposabbnak hat, de kb.
30 másodperc múlva már megint jobb, nyugodtabb, kellemesebb - és aztán
ez már csak fokozódik. Természetesebb.
Kiegyenlített, de mattabb, fojtottab lett. Lényegében egyformák.
A sávszélei nincsenek annyira levágva. A cintányér valósabb, az
arányok jobban megmaradnak. Bár ez is vérszegényebb lett, kevésbé
ragad magával.
A trafó nélkül azonnal minőségromlás, minden tekintetben. Nagyon
konzerv lett-de még mindig nyíltabb, finomabb, dinamikusabb,
lendületesebb.
CD (mindkét gépen a közvetlen CD-bemenetről). Minden ugyanaz, mint
az előző Technicsen volt, de a hibái csökkentek. Kevésbé tolakszik, a
közepéből is elvitték a baj egy részét (középen itt frekvenciát is,
színpadközepet is értek). Szélesebb lett a színpad, nyugodtabb a zene,
kezd kimenni a szobából - most tart éppen az ajtónál... Kellemes, de
nem elég szárnyaló. Ismétlem: a negatívumok elmentek, anélkül, hogy az
igazi pozitívumok megjöttek volna. Az Andok-zenén a tranziensek nem
olyan jók. Ezen a roppant semleges hangú lemezen megint jól
felismerhető a beszűkülés-felmelegedés.
Szerintem ez jobb erősítő az 570-esnél. A Carmenen közel kerül a
Denonhoz (habár továbbra is az a jobb). Most is kissé fojtott, de
azért részletezőbb lett.
Csak az eddigi Technics-jellemzőket ismételhetem. Az Andok-zenén
főleg a kétoldalasságot érzem. A sávszélek hamarabb vágnak. A csörgő
nem tiszta.
A mélye puha, lötyög, a tranziensek nem elég jók.
Az etalon. Megint jobb. Egyszerűen csak jobb.
Jobb.
Magasak és mélyek...tér...dinamika...
A magasak finomabbak. A triangulum jobban hasonlít az igazihoz. A
vonósok tisztábbak.
Technics SU-V900
LP (fono-bemenet). Valamivel hűvösebb, nyugodtabb hangkép, mint az
előző Technicsekről. Jobban "megáll", kevésbé színez (vagyis a Denon
felé mozdult). Testes. A középmagas színeződés eltűnt, a magasak
javultak, de nem eléggé magasak, a hangkép komor, nem szárnyal.
Mindenképpen jobb az előző Technicseknél, vannak erényei, de nekem
túlságosan brutális. Elektronikus. Feltétlenül jobb a 670-esnél, a
sávszélek szélesebbek, a tranziensek gyorsabbak, a hibák kisebbek, de
a zene nem áramlik elég szabadon. Ezt a gépet azonban már el lehet
fogadni, mint "más iskolát", másféle ízlést. Wagner kicsit zárt, a
hegedűk nem zsonganak elég élénken, a tranziensek nem jönnek
keresztül, ettől az egész kicsit durva. Nem elég érdekes. A tere szűk.
De: nem csörömpöl annyira, mint az előbbiek. Csak nem tetszik.
Számomra azonnal és lényegesen jobb. Ez az, amit vártam. Az összes
eddigihez képest, a Denont is beleértve: ennek vannak jó arányai. A
dzsesszen végre megjöttek a mélyek. Kiegyenlített. Magasabb magasak. A
dinamika sokkal nagyobb.
Nagyon jól szól, úgy érzem, van dinamikája, lendülete, magasa és
mélye, de valahogy mégsem plasztikus. A finomságokat kevésbé lehet
megfigyelni. Nem tudnék rá különösebb rosszat mondani, de nem tudom
követni rajta az árnyalatokat. Wagneren a fúvósok és a vonósok
egybemosódnak.
Mélyben dögösebb, melegebb, a magasai finomabbak. Könnyed és
energikus. Van valami a terében is, ami mintha igazibb volna. Erre
szavazok.
Az etalon. Könnyebb a fülnek - ez a lényeg. Már nem fölényesen
jobb, de nekem ez tetszik. Arányosabb, elegánsabb, és még a sávszélei
is szélesebbek. Levegős, nyugodt, nyitott, derűs. Wagneren derű, a
hegedűk élénken bizseregnek, a fúvósoknak egyéniségük van, távolságot
tartanak, kiterjedésük van. Sokkal-sokkal wagneresebb. Mélyben
lefullad, ott tényleg jó volna több energia.
Szépen muzsikál, de most már mindenben gyengébb. Magasban is,
mélyben meg még inkább. A középmagasat hangsúlyozza, mélyben
energiahiánya van, ezért hat csillogóbbnak. A rezesek szegényesebbek.
A csattanások, cinnek, a faütők, a bőgő, a dob mind jobban
hallatszik. Lendületesebb, dinamikusabb, levegősebb, még mindig. Néhol
kezdtem meginogni, de Wagneren megint jobban lehetett követni a
fúvósok szólama mögött a vonósokat.
Elsőre nem nagy differencia. De: a Denon mélyben gyöngébb.
Kevesebb az energiája, szépen szól, de vérszegényebb.
LP (MC-bemenet). Igenis tompa a Technics. Most se tetszik. Van
benne egyfajta lefojtottság. Nem hallom, hogy a hegedű mit játszik! A
hangtér leül. Lehangolódik, terheli a fülemet. Nem jó hallgatni.
Egyedül a mélybeütései erősebbek. Dixie: van benne valami, amit nem
szeretek. Látszólag minden megvolna, de az egész beszorul a két
hangszóró közé, a felső sáv hiányzik, az alapszíne komor, a fúvósok
préselnek. A középtartományból mintha kivágtak volna egy fontos sávot,
a formánsokat, amelyek az igazi információt hordozzák. A dél-amerikai
zenén zavaros, van benne valami nyugtalanság, valami nagyon
nemszeretem érzés. Alulintonál, a pánsípnak hiányoznak a magas sípjai
(vagy csövei). Minden ki van herélve, bánatos, a tapsoknak is hiányzik
egy regisztere. Nyomja a fülemet.
Sajnos, a trafó nagyon hiányzik. Ez is jócskán szerényebb lett
(pedig bíztam benne). Döntetlen.
Én nem hiszem, hogy a Technicsnek jobb volna a mélye. A dobpergés
követhetetlen, a pánsípon nem lehet meghallani a levegőt. A részletek,
a finomságok nem jönnek ki.
Fenntartom a véleményem. Igaz, hogy a Denon finom, kellemes, de a
Technics nyitottabb, a hangszerek különválnak. Gyakran zavar a mély
dübörgés, de ez talán azért van, mert a hangszóró nem bírja.
Az etalon. Trafó nélkül a szokásos visszaesés, mélyhiány, némi
fakóság, de nyílt tér, nyugodt, zenei hangzás. Dzsesszen nyíltabb,
transzparensebb, derűsebb, hallgathatóbb, még a basszusa is mélyebbre
megy (csak elfogy a szuflája). Hangszerszerűbb, emberibb.
Színezetlenebb. Andok: nyugodt, tiszta, hallgatható, nincs benne semmi
zavaró, könnyű a fülnek. A szólamok nem fedik el egymást. Időnként
élénkebb.
A dobpergés követhető, a basszus kottázható, a hangkép mentes
mindenféle mesterségességtől. Az én ízlésemnek mindenesetre jobban
megtelel.
Gyakran fedett és tompa, nincs igazi ereje.
CD (mindkét gépen a közvetlen CD-bemenetről). Noha egy picit
nyíltabb, mint MC-bemenetről, és némi derű is árad már belőle, még
mindig tolakszik, izgága, a tere zavaros, a felharmonikusok erősen
levágódnak. Szomorkás alapszín. A pánsíp most sem jó. Minden
lehangolódik. Erénye: a brutalitása. A középtartományban defokuszál;
érdekes, ezen a gépen nem a legmagasabb hangok ködösödnek el, hanem
jóval lejjebb, a formánsok. A reneszánsz szopránon már az első
bekezdés is annyira visszhangos, hogy nem lehet észrevenni, amikor a
második bekezdésnél a hangmérnök visszhangosítani kezd. Egészen
közelről szól, itt a fejemben. Túl nagy. Carmen nem volna rossz, de
durva, minden egymás hegyén-hátán, nincs rálátásom a dolgokra.
Forszírozott, túlvisszhangosított. Nincs tere, minden a két hangszóró
között zajlik.
Az Andok-zenén erőteljesebb, csengőbb. A női hangon valóban nem
lehet különbséget tenni a két rész között. A Carmen itt tetszik
jobban: egyenletes, a magasai és a mélyei jobbak. Most is határozottan
a Technicsre szavazok.
Valamiféle mesterséges rátét, úgy, mint az előbb. Az énekesnő nem
tetszik, már az első rész is visszhangosítva van rajta. És ez nem
lant, ez bőgő. Fel sem lehetett ismerni.
Kénytelen vagyok visszavonulni. A Carment annyiszor hallottam már,
hogy a Denont nem is kellett volna meghallgatnom, hogy megállapítsam:
a Technics nem tetszik. A mélye túl sok, minden mást elfed. Idő
kellett, amíg meg tudtam szabadulni a hatalmas energiák varázsától. A
részletek tényleg hiányoznak.
Az etalon. Kissé fakó, de minden lényeges jellemzőjében jobb.
Hallgathatóbb, természetesebb. A szoprán magassága megvan (habár még
mindig nem eléggé!), és a két részlet között kitűnően meg lehet
hallani a hangmérnöki manipulációt. Carmenen is jobban tetszik.
Könnyedebb, hallgathatóbb, finomabb, nyíltabb, nem terheli a fület. A
basszus nem elég súlyos. De az egész sokkal analógosabb.
Matt, a legteteje elmegy, a beütéseken összemosódik, de amíg nem
jönnek nagyobb energiájú részletek, addig tetszetős.
Szép, muzikális. A reneszánsz dalban a lantot is ki lehet venni.
Minden tisztább, zeneibb, nincsenek mesterséges rátétek. Carmen is
jobb. A mélye feszesebb és mélyebb.
Ajánlás
A Technics erősítők önmagukban nem volnának rosszak, és a
gyakorlatban talán jobban beválnak, mint a mi szeánszunkon, ugyanis
"meleg", "súlyos" karakterük kiegyenlítheti számos gyöngébb
lemezjátszó vagy hangsugárzó "hűvösségét", "testetlenségét". Mi
azonban többet vártunk tőlük. Egyiket sem ajánlhatjuk feltétel nélkül.
Egyik sem Best Buy.
Az SU-V610 és 810 nagyjából annyit nyújt, amennyibe kerül. Csak
hát ez sok más erősítőre is igaz. Márpedig mi kizárólag olyan
készülékeket szeretünk ajánlani, amelyekről legalább mi úgy hisszük,
hogy többet produkálnak, mint az árcédulájuk sejteti.
Az SU-V470, 570 és 670 már nem mentegetődzhet azzal, hogy olcsó.
Hangminőségük nagyjából azonos, és ez a hangminőség nekünk nem nyerte
el a tetszésünket. Persze, tévedhetünk, és erre az eshetőségre
gondolván súlyos lelki skrupulusaink támadnak - de akkor,
szerencsénkre, eszünkbe jutnak a diagramok, amelyek a Technics
erősítők ízléstelenül nagy különbségi torzítását ábrázolják. Ezek
sokat enyhítenek a mi lelkiismeretfurdalásunkon.
A robusztus SU-V900 mindenképpen érdekes állat. Voltaképpen
drágának sem lehet nevezni, hiszen a pénzünkért valóságos erőművet
kapunk. A mennyisége és a minősége ugyan nincs teljesen szinkronban,
de itt már teljesen jogos lehet ízlésekről és pofonokról filozofálni,
meg arról, hogy ha valami nem szól jól Wagneren és Bill Haley-n, attól
még nagyon is jól szólhat a nyolcvanas évek elektronikus popzenéjén
(mint ez a Hangszervizben is szóba került). Tekintsük úgy, hogy a
Technics SU-V900 ezen a ponton túllépi a Hifi Magazin
szerkesztőségének illetékességi körét.