Zene Bona |
Az örök értékrend
Nem születtem konzervatívnak. Ha kedvenc zeneműveim egy-egy új
felvételéről olvasok, ha TV-ben, rádióban hallgatok új előadásokat, ma
is ugyanúgy izgalomba jövök, mint negyvenegynéhány évvel ezelőtt. Mint
az egyéb hobbik elkötelezettjeinek (lásd még: hifisták), a
lemezgyűjtőnek sem nő be soha a feje lágya. Hogy azután e hasábokon
mégis konzervatív szemlélet látszik uralkodni, arról (a természetes
"károsodáson", az öregedésen túl) a közállapotok tehetnek: az
imádnivaló 18-19. századi műfaj és kivált az énekes előadás
tagadhatatlanul hanyatlik, a népszerű és gyönyörűséges opera múzeumba
szorul - erről már írtam egyszer.
Hiába törekszem évtizedek óta tárgyilagosságra, elfogultságaimtól
csak kevéssé tudok megszabadulni. Nem tartom azonban
konzervativizmusnak a hűséget, a ragaszkodást a régi kedvencekhez
(műhöz vagy művészhez). A személyes vonzalom: magánügy. De
közrejátszik benne egy általános lélektani motívum is.
Kedvenc hivatkozási területeim a futball és a színház. E játékok
igazi hívei között a többség több, mint néző-hallgató-közönség: majd
mindenki szövetségi kapitány és szereposztó rendező is. Drága
drukkerek! Hányszor állítottuk össze kedvenc tizenegyünket (hát még a
válogatottat) sokkal jobban, mint az arra illetékes? Széplelkű
színházrajongók! Hányszor szálltunk vitába előadás előtt vagy után a
rendezővel, igazgatóval, hogy azt a szerepet nem X-nek, hanem Y-nak
kellett volna játszania? S bezzeg, ha még élne és játszana Z, a dolgok
sokkal jobban mennének a foci- és színi pályákon...
Ilyen értelemben a lemezgyűjtőnek is van "örök válogatottja":
kedvenc szerzők, művek, előadók, kedvenc felvételek. A hanglemez
szakkritikának szintén van (a nemzetközinek, mert módszeresen
megalapozott hazairól aligha beszélhetünk). Van azután "általános
értékrend", ez a kritikák összességének "végterméke". Beilleszteni
valamit az értékrendbe, ez addig egyszerű, míg az adott műből kevés
felvétel van. Néhány klasszikusnak ítélt felvétel mindenképpen állandó
értékmérő marad. Ám ha szakadatlanul szaporodik a rögzített előadások
száma? Kritikus és gyűjtő legyen a talpán, aki 47 Don Giovanni vagy 63
Traviata közül könnyen tud választani. (Mire e mondat végére pontot
tettem, feltehetően már 64 lett a Rossz Útra Tévedt Hölgyek száma.
Ráadásul magánlistáim bizonyára nem teljesek, bár a videóváltozatok
hangfelvételeit is beleszámoltam.) Folytatva a példát: helyén legyen a
szíve és a füle annak, aki el meri dönteni, hogy Knappertsbusch
1956-57-58-as bayreuthi Ring sorozatai közül melyik hol áll az
értéktáblázaton. Mert nem csak minden új felvételt kell besorolni, de
minden régit is újra kell értékelni az újnak fényében. Miközben
szüntelen változik (fejlődik?) a kritikusok és a közönség ízlése is.
S csak most érkeztem el mondandóm velejéhez: CD-re való
átjátszáskor-átmentéskor minden régi jó felvétel felragyog,
"átláthatóbb" lesz. Az ezüstlemezen szebben tündökölnek a művészi
erények, bár jobban érezhetők a hiányok is. A Nagy Értékrend alapjait
az 50-es évek mikrobarázdás repertoárja rakta le s a 60-as évek
sztereó felvételei bővítették szélesre. A 70-esek megduplázták az
addigi választékot a "live" és a kalóz lemezekkel. A 80-as évek a
bőség és a szüntelenül özönlő újdonságok révén mindezt jócskán
összezavarták, de 1990-re ismét összeállt, ha úgy tetszik, helyreállt
az Értékrend. Ma újra látszik (hallatszik) az igazi nagyság, jól
megkülönböztethető a zsenialitás és a középszer, jöjjön bár az előbbi
szegényesebb, az utóbbi pedig káprázatosan gazdag (hang)környezetből,
előkelő kiadótól.
Némelyik felvétel (esetleg már az ötödik-hatodik hordozón!)
azonnal s vita nélkül bekerül "az örök válogatottba", akár Pelé a
világ valaha volt legjobb tizenegyébe, vagy Puskás és Bozsik a "minden
korok magyar aranycsapatába". (Színészek közül túl sokat kellene
felsorolnom.) A régi gyűjtő gyönyörűsége akkor sokszorozódik meg, ha
az ajánlásokból, az új összehasonlító kritikákból kiderül, hogy
személyes értékrendje több ponton is megegyezik a Nagy Listával. Az új
gyűjtő tulajdonképpen készen kapja ezt a lehetőséget. Persze, el kell
határoznia, melyik (nemzetközi) folyóirat ízlését fogadja el, mely
kritiku(sok) véleményét tartja perdöntőnek, helyesebben melyik ítélet
áll közel a saját ízléséhez. Vagyis ne a kritikusi véleményt fogadjuk
el sznobizmusból, hanem az ízlésünkkel, tetszésünkkel egyező kritikák
gondolkodásmódjával, logikájával igyekezzünk mélyebben azonosulni.
A bevezetéshez még annyit: a HFM opera-diszkó e zsokéjának
érdeklődése az opera területén elsősorban három szerzőre összpontosul:
Mozartra, Verdire és Wagnerre. Rajtuk kívül pedig még vagy tucatnyi
"fontos" (nekem fontos) darabra, a Fideliótól a Carmenig, a
Lammermoori Luciától a Kékszakállúig, a Bűvös vadásztól a Hoffmann
meséiig, és újra Rossini-Donizetti-Bellini művekig; Gluck vagy Puccini
operákig és egyik-másik orosz műig... Közülük kerülnek majd ki az
Opera Széria további ajánlásai.
*
Kezdhetném-e mással, mint Ővele, a Legnagyobbal? Idén őt
ünnepeljük, halálának 200. évfordulóján. Az Örök Értékrendben tehát
elsőül az öt úgynevezett Mozart-mesteroperát ajánlom. A viszonylag
pontos diszkográfiák megtöltenék a teljes magazint, ezért nem előre
eldöntve, hogy hány felvétel kerülhet egy-egy cím alá (de nem is
ömlesztve a neveket és a lemezeket), az alábbiakat választom.
Megkülönböztetőként a karmester neve és a kiadó szerepel. (M=monó,
S=sztereó, D=digitális.)
I. Szöktetés a szerájból
Sorrendem kronológiai. Egyértelműen "legjobbat" nem tudok
megnevezni. Legizgalmasabbat, legegyénibbet viszont igen:
M Beecham (EMI, 1956). Aki meghallgatja ezt a nyitányt, mondjuk
négy-öt másik után, azonnal észreveszi, miért tartották Sir Thomast
nemcsak minden idők legszellemesebb muzsikusának (nagy bemondásaiból
tucatszám idéznek), hanem az egyik legjobb operakarmesternek is.
Beecham itt is szikrázó és sziporkázó. Énekesei közül a férficsapat
(Simoneau, Unger, Frick) minden más felvétel szereplőit háttérbe
szorítja. Konstanzéja sajnos középszerű. Figyelem! A tenor örömére
vagy bánatára, Beecham kihagyja a No. 17. áriát (Ich baue ganz),
azonkívül áthelyezi a No. 15-öt (Wenn der Freude) és - hogy teljesen
elképesszen - a No. 11. Konstanzeáriát (Martern allen Arten) a III.
felvonásba! Indok: így szokta volt hajdan a saját operatársulatával.
Elképzelem, milyen remekül veszekedtek volna Mozarttal! De az
élvezeten ez mit sem csökkent.
S Jochum (DG, 1965) felvételét egyedül Fritz Wunderlich ajánlja,
az ő Belmontéje még Simoneau-énál is szebb hangú, némiképp férfiasabb
is. Erika Köth és Kurt Böhme ezúttal nem ér fel a legjobbakhoz.
S Böhm (DG, 1974). Egészét tekintve talán a legjobb ajánlat, a
leginkább kiegyenlített produkció. Nincs gyenge pontja és van egy, a
"legtermészetesebb" Mozart-nyelven értő és beszélő karmestere. Peter
Schreier éppen a pályája csúcsán; mellette pedig (lemezkarrierjének
kezdetén) a ma érett nagy művésznőként csodált Arlene Augér és a
legsokoldalúbb basszisták egyike, Kurt Moll. Reri Grist, mint Blonde,
igen megfelelő.
D Harnoncourt (Teldec, 1984). Meglepő, helyenként különc, de
stilárisan mindenképpen újszerű felfogásban. A "janicsár-zenék"
vadságában, elementáris erejében Beechamen is túltesz. Nem "a"
Szöktetés, de kár volna nélkülözni. Schreier - kevésbé friss hanggal
nagyot alakít. Matti Salminen a Hundingon, Fafneron és Hagenen edzett
hangjával Osminként még félelmetesebb, kevésbé vígjátéki figura, ami
néha nem is baj. (Hungaroton licenc.)
II. Figaro lakodalma
Alkalom adódik, elővezetem hát egyik ősi rögeszmémet: a magyar
címben vissza kellene térni Tóth Aladár elnevezéséhez, mert az eredeti
nozze erről szól, a lagziról, a nászról, nem pedig a házasságról.
(Hasonló, sikeres visszakeresztelés volt a Don Giovanni mára szinte
egységes megolaszosítása a sajtóban, rádióban.)
S Giulini (EMI, 1959). Nagyon sok kritikus szerint a legjobb.
Ki-mi teszi azzá? 1. A stúdió-körülmények ellenére is pezsgő színházi
légköre. 2. Giulini. 3. Egy sor kitűnő, olasz temperamentumú, de a
Mozart-ének klasszikus szépsége ellen sehol sem vétő, nagyszerűen
komédiázó szereplő: Taddei csibészes, nagyhangú - majd azt mondtam:
nagypofájú - Figarója, Moffo nem finomkodó, vérbő Susannája, Cossotto
csupatűz Cherubinója, a fiatal Cappuccilli meglepően jó humorú
Antoniója. A klasszikus bécsi plusz az érett Schwarzkopf
utolérhetetlen dáma figurája és a rámenős, fiatalos hevületű, szintén
nagyszájú Waechter mint Almaviva.
S Erich Kleiber (DECCA, 1955). A másik klasszikus. Ismerik, ugye,
a "minden a helyén van, másképp nem is lehetne" érzést? A választás
nem könnyű, bár az énekesek Giulini javára billentik a mérleget: csak
Della Casa (Grófnő), Gueden (Susanna), Siepi a címszerepben és Corena
(Bartolo) érik el az EMI együttes nívóját. A zenekarok egyenrangúak.
Lelki válságot elkerülendő, helyesebb mindkét lemezt a kezünk ügyében
tartani.
S Böhm (DG, 1967). Itt meg éppen a hangszépség és az éneklés
eszményi magaslatain álló Janowitz, Mathis, Troyanos, Fischer-Diskau,
Prey a nagy vonzerő. Az olasz temperamentum hiányzik, főként a
recitativók pergéséből, de mennyi sok mindent kapunk cserébe. Viszont
a Deutsche Opera zenekara nem áll az előzők szintjén.
D Solti (DECCA, 1982). Szintén nélkülözi az olaszokat, de feszes,
jó ritmusú előadás. Te Kanawa legalább oly tüneményes Grófné, mint a
fenti három. (Nagy szó!). Lucia Poppról azt írta egy kritikus, nincs
nála imádnivalóbb Susanna. Thomas Allen pazar énekes, egy cseppet több
átütő erő elkelne. Ramey ideális Figaro-hang, de nem ideális komikus
színész. Von Stade Cherubinója Cossotto, Troyanos vagy Berganza
gyönyörű mezzoszopránjaihoz hasonlítva is gyönyörű mezzoszoprán, és
mindegyiknél hihetőbb kamasz. Ráadás: az összes (nálam 36)
Figaro-felvétel legjobb Bartolója Kurt Moll. Áriájában oly tökéletes
színészi és énekművészettel intrikál, hogy kedvünk támad odakiáltani:
intrikáljon még! (Hungaroton licenc.)
*
A mezőny oly erős, hogy speciálisabb érdekességű lemezek, mint
Furtwängler német nyelvű salzburgi előadása, Klemperer lassú tempójú,
de erőteljes és jó énekesekkel (Södeström, Grist, Bacquier, Evans)
megtűzdelt felvétele vagy Leinsdorf igen erős Metropolitan együttese
(London, Della Casa, Peters, Tozzi, Corena, Carelli) nem kerülhetett
az elsők közé. Arnold Östmannak a drottingholmi rokokó színház
előadásaihoz kapcsolódó korhű ciklusából többek szerint a Figaro a
legsikeresebb. (Négy kitűnő énekes: a Bergman-Varázsfuvola aranyos
Papagenójából veszedelmes Almavivának avanzsált Hakan Hagegard, Augér,
Barbara Bonney és a még kevéssé ismert címszereplő, Petteri Salomaa.)
A Szöktetéshez képest annyival írtam többet a Figaróról, amennyivel
fontosabb opera az (általam szintén nagyon szeretett) előzőnél. Sok
szakíró szerint a legtökéletesebb Mozart-opera: szerkezeti,
dramaturgiai, zenei egysége makulátlan. Bizonyára igazuk van. Azt nem
mondják, hogy a legnagyobb Mozart-opera. A legnagyobb Mozart-opera, az
"operák operája" sokak szerint a
III. Don Giovanni
Beethoven állítólag erkölcstelennek tartotta, akár a Cosit. Azt
hiszem, Mozart inkább az én véleményemre adna, mely szerint a darab
erkölcsössége a zenében van.
M Fritz Busch (EMI, 1936). Ismét egy régi nagy mester az
utólérhetetlenek generációjából, akinél minden ütem a tévedhetetlenség
érzetét kelti. Négy énekese akár listavezetőnek is jelölhető: Ina
Souez (Anna), Louise Helletsgruber (Elvira), Salvatore Baccaloni
(Leporello) és a mi Pataky Kálmánunk (Ottavio). Álljunk meg egy
pillanatra! Ez volt a lemeztörténelem első teljes Don
Giovanni-felvétele, és 54 év elmúltával is feltétlen ajánlat. Mi az
örök etalon, ha ez nem?
S Az abszolút ajánlat ezúttal is Giulini (EMI, 1959). Elmondhatnám
róla ugyanazt, mint a Figarónál. "Színház van benne" - s mivel
Shakespeare-től tudjuk, hogy színház az egész világ, ebben a
felvételben az egész világ is benne van. A szereplők egy része a
Figarocsapatból való (Waechter, Taddei, Schwarzkopf, Cappuccilli). A
többiek: Frick félelmetes intenzitású Kőszoborja, Sutherland technikai
nehézséget nem ismerő Annája, Sciutti bűbájos Zerlinája és Alva fiatal
Ottaviója - verhetetlennek látszó együttes.
M Mitropoulos (1956) személyes választottam. Salzburgi
fesztivál-produkció a nagy korszakból, tűrhető "live" hangminőségben.
A dirigens rendkívüli drámai érzékkel bírt, az énekesek, nos, ha őket
hallgatom, ők hangzanak verhetetlennek. A gyönyörű, tömör hangú,
bársonyosan éneklő Siepi Donja (6 felvételen hagyta ránk!) sehol sem
jobb ennél; itt nagyszerűen játszik is, akárcsak Corena, modoros
túlzások nélkül. Simoneau, aki Pataky és Wunderlich között a legjobban
éneklő és legszebb hangú Mozart-tenor volt, mindkét áriával
elragadtatást kelt. Elisabeth Grümmer (Anna) legalább olyan nagy
énekesnő, mint az eddig magasztaltak, és Lisa Della Casával együtt
elérik a Schwarzkopf-i szintet; egy fokkal talán természetesebbek is.
Rita Streich ismét egy hibátlan Zerlina, nem pipiskedő és nem
ordenáré. Egyszóval: nem közismert, de remek lemez.
D Harnoncourt (Teldec, 1988). A címszereplő Hampson és Bonney
(Zerlina) meg Polgár László Leporellója általános kritikusi örömöt
váltott ki.
*
A dokumentum kategóriában Furtwängler (Salzburg, 1950 és 1954,
utóbbi EMI) és Walter (Salzburg 1937, illetve Metropolitan, 1942)
igazi múzeumi kincsek. A 37-es Walter hangminősége azonban kemény
próba elé állítja a legelszántabb "doku-gyűjtők" idegzetét is. Mindkét
Walter-előadás dísze Ezio Pinza (az általános vélemény szerint hangban
és színpadi voltában még felül nem múlt) Giovannija. Furtwänglernél
Grümmer és Schwarzkopf a kiemelkedők, s a mindjárt Pinza után
sorolható Siepi.
Klemperer sem hiányozhat a nagy öregek közül (EMI, 1965).
Súlyossága ellenére is nagy drámai ívek és pillanatok sokaságát kapjuk
tőle és egy átütő erejű fiatal címszereplőt, Ghiaurovot a
középpontban. Végül el kell mondanom, hogy egy-egy szereplő
produkciója, mint Simoneau és Sena Jurinac (Elvira) Rudolf Moralt
Philips-lemezén (1955), vagy Talvela páratlan erejű Kormányzója (Böhm
II., DG 1966), akárcsak Schreier (Böhm IV., DG Salzburg, 1977) vagy
Fischer-Dieskau (Fricsay 1958 és a Böhm II, mindkettő DG) megérdemel
egy vagy több meghallgatást, esetleg, hogy megvegyük őértük a lemezt.
IV. Cosi Fan Tutte
Csak emlékeztetőül: Karajan, Böhm II., Muti. (Részletesen lásd
Basic Library, HFM 1990/2.).
V. A varázsfuvola
37-ből könnyebb választani, mint 36-ból. Egyértelmű ajánlat mégis
kevés akad. Talán a
S Klemperer (EMI, 1964) lehetne az, de hiányzanak belőle a prózai
dialógusok. (Tudom, nem mindenkinek. Csakhogy ez a darab műfaj szerint
Singspiel, azaz a zárt zeneszámokat próza köti össze, és éppen a
sokszor lebecsült-lecsepült librettó prózai részei tartalmaznak olyan
közlendőket, magyarázatokat és "tanításokat", melyek a zenében
folytatódnak, értelmet nyernek, kiteljesednek és jelképeik
megfejthetővé válnak.) Klemperernél így még kevésbé domborodik ki a
darab játékos jellege, de a zenei előadás nagyszerűsége tökéletesen
meggyőző. Remek énekesnői viszik el a pálmát: Janowitz-Pamina,
Popp-Éjkirálynő, Schwarzkopf-I. és Ludwig-II. Hölgy. Holott a darab
szerint a férfiaknak - a beavatottaknak! - kellene "vezetniük" őket.
De Frick, Berry, Gedda és Crass csak jók; a tenorista, mint a legtöbb
Mozart-lemezén, szép hangú, de kissé hidegszívű.
S Böhm (DG, 1965) a zenei irányítás szempontjából kifogástalan,
egységes és emelkedett, s Böhmnek megvan a humorérzéke is ehhez a
darabhoz. (Utóbbi nem minden karmesternek adottsága.) Itt éppenséggel
a férfiak múlják felül legtöbb vetélytársukat, mindenekfelett Fritz
Wunderlich rendkívül szép hangú és szépen éneklő, hősi kiállású
Taminója. Fischer-Dieskau Papagenója, Hotter (már nem éppen friss
hangú) Öreg papja és a vértesek jelenlétében a James King-Talvela duó
(volt pénz és szív a szereposztáshoz!) mind emlékezetes. Evelyn Lear
(Pamina) énekben nem ér föl a nagy Mozart-primadonnákhoz, a kissé éles
Roberta Peters pedig már túl volt fénykorán, s kevéssé karakteres
Királynő. (Hungaroton licenc.)
S Solti (DECCA, 1969). A kritikusok nem kedvelik, a
vásárlóközönség annál inkább. Húsz éve forgalmazzák szüntelenül, mert
a DECCA még nem tartotta időszerűnek lecserélni. Nekem személyesen
kedvencem, a darab egészéről, karaktereiről alkotott képemhez a
legközelebb áll, bár ad okot némi hiányérzetre. (Mint Solti legtöbb
Mozart-előadásából, ebből is hiányzik - a báj.) A szereposztás férfi
szakasza pazar: Talvelánál "istenibb" hangú Sarastro aligha szólalt
meg lemezen, Prey elragadó Papageno, Fischer-Dieskau komoly Öreg pap.
A kevésbé ismert brit Mozart-tenor, Stuart Burrow a legjobbakkal is
szorítóba szállhat (magas hangjai egyáltalán nem "szorítottak";
férfias, mégis lágy, hibátlanul énekel, pontosan alakít). Igen
karakteres - Mime-i színeket is kölcsönző-Monostatos Gerhard Stolze.
És itt van két, 69-ben még ifjú sztárjelölt vértesként és teljes
művészi felkészültségük vértezetében: René Kollo és Hans Sotin. Ez a
páros sem igen akad párjára. A két hölgy főszereplő azonban
technikailag nem kifogástalan, bár alig ismerek drámaibb és a szerepet
helyesebb felfogásban közvetítő Királynőt a holland Cristina
Deutekomnál és Pilar Lorengar is költői szépségű Pamina.
D Colin Davis (Philips-Eterna, 1982). Az angol kritikusok igen
előkelő helyre pontozzák, de a lemezt sokadszor meghallgatva sem érzem
azt a megrendülést, amit a nagy karmesterek oly gyakran és könnyen
előidéznek. Viszont hallunk egy pazar Sarastrót (Moll), egy csupa
drámaiság (de kissé túlérett) Paminát, Margaret Price-t, s egy
mindenkinél árnyaltabb, átgondoltabb és kidolgozottabb, fineszes
Taminót, Peter Schreiert. Hej, ha még hozzá fideszesebb korú is lett
volna, mondjuk tíz évvel!
Furtwängler salzburgi és Klemperer budapesti (!) előadásai sem
akármilyen összehasonlításokra adnak alkalmat. Az utóbbin (dialógus
nélkül) a Székely-Osváth-Nagypál hármas gyönyörködtet leginkább.
Beecham legendás - mert az első teljes felvételén (Berlin, 1936, EMI)
találjuk minden Papagenók legjobbját, Gerhard Hüscht. (Igen, úgy
mondják, túltesz Kunz, Berry, DFD és Prey madarászain is.) Berry az
első felvételén (Böhm, DECCA, 1955) a legüdébb; sikerében még Gueden
és Simoneau osztoznak. A legkiválóbbak között kell említeni Siegfried
Jerusalem és Popp ifjú Nemes Párját Haitink digitális felvételéről.
Harnoncourt lemezén a veterán Salminen és Gruberova mellett az új
csapat csillagai, Blochwitz, Bonney, Hampson a hangadók; mind igen jó
hangot adnak. Ez a Hungaroton által megvételre kiszemelt felvétel
ismét az új szempontú "hűség" képviselője. Végül e sorok írásakor nem
hallottam még Marriner sokat dicsért új Varázsfuvoláját.
*
Lenny és nem lenni
Nekrológot nem szokás írni e magazinban. Most sem teszem, csupán a
címben szeretném a figyelmet felhívni rá, hogy Leonard Bernstein
távozása a földi létből nem szüntetheti meg azt a különleges és
kiváltságos viszonyt, mely közte és világméretű közönsége között
negyven-ötven év alatt fennállt. "Lenny" egyszemélyes zenei intézménye
volt a világnak, s ez az intézmény megváltozott körülmények között
ugyan, de tovább működik. Neve annyit tesz, hogy: Élet és Zene.
Mindkettőt hihetetlen szomjúsággal szerette, habzsolta és árasztotta,
talán ez volt az (egyik) titka annak az ellenállhatatlan erejű
személyes magnetizmusnak (szívesen mondom múlt századi szóval:
delejnek), amellyel magához kapcsolt mindenkit, hallgatókat és nézőket
a legkisebb srácoktól a legkifinomultabb érzékenységű zenészekig.
Furcsa, mágikus mágneses mező ez: nem fog megszűnni a delejező mágus
halálával.
1943-ban New Yorkban úgy került a zenei élet középpontjába, hogy
"beugrott" az akkori világ egyik legnagyobb, legismertebb karmestere
(Bruno Walter) helyett. Amikor meghalt, valószínűleg ő volt - Karajan
társaságában - a világ legismertebb karmestere. Valaki Európa
főzeneigazgatójának (Generalmusikdirektor) nevezte Karajant;
Bernsteinre azt mondhatnánk, hogy ő a világ Principal Conductora,
vezető karnagya volt. Robogó élethajszája nem menthette meg az
enyészettől, de amit maga mögött hagyott, az több a legendák
anyagánál. Mindenkori jósorsa megőrizte belőle a legfontosabbat:
lobogó személyiségét, művészetét - és e kettő "felmutatásának",
"közvetítésének", tolmácsolásának adottságát. Különleges képessége
volt olyan milliókhoz is eljuttatni a jó zenét, akik egyébként nem
keresték volna, de Bernstein személye, egyénisége a képernyőre, a
koncertterembe, a hanglemezboltokba vonzotta őket. Bécsben tanúja
voltam, hogy az Operaházban adott műsorát hatalmas vászonra vetítették
ki, s az épület előtt ezrek álldogáltak órák hosszat, hogy nézzék és
hallják őt. A hajdani, még fiatalnak számító zenemagyarázó és
zeneterjesztő, az éneklő-zongorázó-táncoló-szavaló-színjátszó
műsorvezető a TV-ből (feledhetetlen magyar hangja: Kálmán György)
felért egy zenei ármádiával. E legenda "emlékműve" teszi őt ma is
élővé; no meg számtalan látható, olvasható vagy hallható interjúja,
nyilatkozata, könyve, elemzése. És persze a hangversenyek emléke. A
hatalmas mennyiségű hang- és videofelvétel (bár valószínűleg elmarad a
Karajané mögött) otthonok millióiban helyezi őt a zenehallgatók
közelségébe.
Csak egy nem adatott meg neki. Az 1991-es bécsi újévi koncertet
nézve őrá gondoltam: ez "kimaradt"; az ő Strauss-keringőkre és
polkákra kreált sajátos "táncát" már nem láthatjuk. Mert természetesen
az is jellegzetes Bernstein-műsor lett volna. Hiszen anélkül, hogy
bárkit és bármit háttérbe szorított volna, minden fellépése
egyszemélyes mutatvány, utánozhatatlan one-man-show volt. (Pesten is
bemutatta saját Divertimentójának Pulykatáncát pálca nélkül,
grimaszokkal és szemhunyorítással vezényelve.)
Az európai s benne a közép-európai zenekultúrát sokan sikerrel
mentették át Amerikába. Az ottani sajátságos zenélési stílust viszont
Bernstein tette népszerűvé Európában (sokkal inkább, mint elődei közül
Stokovski vagy Ormándy). Bár hanglemezei gyakran késztették a
kritikusokat vitára, New York-i főzeneigazgató korában a Columbia
(CBS) sztárja volt; nagyszerű, mély érzelmű és (igen, ha furcsa is e
szó) "látványos" felvételeket csihált. Amikor közelebb jött Európához,
nevezetesen Bécshez, a DG-re bízta felvételeit, a cég pedig (különösen
az utolsó évtizedben) őreá, mit akar felvenni. Ekkor már csak
"live"-ot akart! Ennek köszönhették születésüket a Beethoven-, Brahms-
és Mahler-sorozatok.
A nagy hagyaték viszonylag szűk sávja az operairodalom. Bernstein
vezényelt ugyan a Scalában (1954-55-ben a Medeát és Az alvajárót
Callas-szal!), a Metropolitanban és a bécsi Staatsoperben, de huzamos
időre nem kötötte magát operaházhoz. A fenti Scala-előadások
"kalózain" kívül csupán hat-hét operalemezét tartjuk számon. Ezekről
szeretnék most részletesebben szólni.
Az 1975-ben megjelent Oedipus Rex (CBS) az egyik legjobb ajánlat
(a szerző 1962-es felvétele mellett) ebből az érdekes, nem "nehéz",
mégis nehezen megközelíthető Stravinsky-műből. Egy kritikus szerint
Bernstein a darab "operás" elemeinek kibontakoztatásában nem veszi
figyelembe Stravinsky idézőjeleit, s mint legtöbb előadásában,
némiképp itt is "túloz". Mindenesetre e diszkográfiában neki vannak a
legjobb énekesei (Kollo, Troyanos, Tom Krause). Kevesebb figyelmet
érdemel az 1987-es Bohémélet (DG). A főként amerikai énekesek (Hadley,
Hampson, Plishka, Daniels) okozzák-e, hogy nem olaszos, vagy
Bernstein, hogy nem "puccinis"? (Pedig a saját zenéjében feltétlenül
kimutatható a Puccini-hatás.) Sikerületlen lemeznek tartom a szintén
"amerikai", Metropolitan-alapozású Carment is (DG, 1972). "Kevés benne
a Bizet" írták egy kritikában. Vagyis a darab francia karaktere
hiányzik, ez pedig itt megkövetelendő és semmi mással sem
helyettesíthető. Vagy csak részben. Nem segítenek a helyzeten a
főszereplők sem. Marilyn Horne fenomenális énekesnő, de hangilag is
súlyos e fürge cigánylányhoz. James McCrackent, a hatvanas évek
amerikai hőstenorját nagyon nem kedvelem. A vad erőfeszítéssel
produkált masszív hangtömeg nem fedheti el a technikai
kezdetlegességeket és a stílustalanságot. A régi olaszok urlatore
(üvöltő) szóval illették ezt a tenortípust (ma is akad belőlük). Ám
illő, hogy egy "üvöltőnek" szép hangja, hangszíne legyen. A McCrackené
nekem nem szép. (Meg kell mondanom, hogy a Penguin Guide sokkal
kedvezőbben ítéli meg ezt a Carment.)
Egészen más eset az 1965-ös, "bécsi alapokra fektetett" Falstaff.
Bernstein zenélése itt csupa báj, elevenség és szellem, bár itt is
föltűnik, hogy eszköztára nélkülözte azt a fajta természetességet,
mely "a művészet elrejtésének" művészete. Ez a bölcs mondat nem az én
termékem, valamelyik méltatójától loptam. Mégis, ez a Falstaff
sziporkázó előadás, Fischer-Dieskau elegáns Sir Johnjával és Panerai
bumfordi, de nem súlytalan Fordjával a szereplők élén.
A bécsi együttesekkel készített lemezek általában mind jól
sikerültek. Igen vájt fülű Rózsalovag-szakértők és Richard
Strauss-puristák bizonyára tehetnek észrevételeket arról, hogy ez a
lemez egy kissé vulgárisabb az ideálisnál, kissé
túlkevert-túlízesített a krém, de a Filharmonikusok ragyognak
Bernstein keze alatt, a főszereplők: Christa Ludwig (az egykori pazar
Octavian, ezúttal mint Marsallné), akkori férje, Walter Berry (itt
most a szokásosnál ifjabbnak ábrázolt Ochs) és az édes hangú Lucia
Popp nagyon sok élvezetet szereznek a hallgatónak. Hallatszik, hogy az
1971-es felvételt egy sor nagysikerű est előzte meg a Staatsoperben
ezzel a gárdával.
Az 1978-ban megjelent Fidelio hasonló körülmények között
született. Beethoven mindig Bernstein első számú bálványa volt, s
tolmácsolásában olykor ritka magaslatokra ért fel. Itt is lehet
vitatkozni tempók és részletek fölött, de azt nem lehet vitatni, hogy
az egyetlen Beethoven-opera Bernstein legjobb lemezeinek egyike.
Janowitz nem a leghősiesebb, de a legvonzóbb, legasszonyosabb Leonórák
egyike, Kollo majdnem ideális Florestan. Popp és Hans Sotin hibátlan
és meggyőző alakításai mellett újabb Fischer-Dieskau-gyöngyszem: a
jozefinista miniszter humánus szózata.
Az 1981-es Trisztán és Izolda (Philips) Bernstein operadirigensi
tevékenységének a csúcsa, mindenképpen a nagy muzsikus legmaradandóbb
művészi tettei közé tartozik. Ez volt az első CD-Trisztán. (A CD-t
Wagnernek találták ki; ma bizonyára nem tennék már 5 ezüstlemezre.) Az
egyes felvonások hangversenyszerű, élő előadásából szerkesztették
össze, de intenzitása lenyűgöző. Hatalmas ívei, széles formái ellenére
is nagyon fegyelmezett, szinte visszafogott előadás ez. Peter Hofmann
nem a legszebb Wagner-hang birtokosa, de ideális külsejű Wagner-hős,
és művészi szempontból kiváló, akárcsak Hildegard Behrens, aki nagyon
magas színvonalú drámai színésznő, jobb a riválisainál, bár énekben
nem győzheti le őket. Ez a felvétel a legjobb Trisztánok között
sorakozik, és egymaga biztosítaná, hogy földi jelenvalóságától
megfosztva is (ne vegyék kegyeletsértésnek itt a majakovszkijzáló
parafrázist, mert maga Bernstein bizonyára nem venné annak!) "Lenny
élni fog".
I. osztrák-magyar Mozartiana
Ki-ki a maga módján. Mert megadták a módját, január első, illetve
utolsó vasárnapján. Az osztrák akkor kezdte, a magyar meg ekkor.
Az osztrák teljes évi programvázlatot nyújtott, néhány kitűnő
bejátszással és a csevegő zenenépszerűsítés utolérhetetlen mesterévet,
Marcel Prawyval. Utána gyerekeknek A varázsfuvola speciális változata,
este dokumentumműsor és Bergman Varázsfuvola-filmje. (Egy cseppet
kevésbé élveztem, mint az első négy alkalommal. Talán azért, mert az
Osztrák TV is szereti büntetni az operanézőket; gondoskodik róla, hogy
éjfél után 1 óra előtt ne hunyja szemét álomra az elszánt-elvetemült
zenekedvelő. Legfeljebb előadás közben. S tessék elképzelni a "hosszú
művek éjszakáit" - a Poppea és a Lohengrin csak hajnali 2 óra tájt
engedélyeznek nyugovót.)
A hónap utolsó vasárnapján a Bartók Rádió 9-23h között adta a
Mozart Világnap eseményeit. Este az MTV is letette a garast. Annyit,
amennyi tellett. Prawy szellemes, szórakoztató és személyes jellegű
műsorvezetése fegyelmezett, mégis rögtönzésnek hat. A "Mozart
hallgatása közben" című magyar összeállítás, mely címét Szabó Lőrinc
verséből vette s a műsort más költők verseivel is tarkázta, ugyanazt a
negédes,-ál-lelkes modort, a szép szavakkal való semmitmondást kínálta
bevezetésül, mint évtizedek óta hasonló alkalmakkor vagy hangversenyek
előtt. S ha akkoriban jelzett is valaminő elhatárolódást a
"politikusabb" esztétikától, ma csupán a közvetlenség, a személyes
hang és élmény hiányának érzetét kelti föl. Következtek a
TV-archívumának értékes felvételei, egy kivétellel a magyar művészek
legjobbjait élvezhettük egy-egy szám erejéig: Solti, Kocsis, Schiff, a
Liszt Ferenc Kamarazenekar, Ránki, Berkes Kálmán és a
Takácsvonósnégyes. Felerészben csak tételeket, részleteket kaphattunk.
Sok szép zene között Schiff András szólóját élveztük csorbítatlanul,
egy apró remekművet, a K. 616-os F-dúr Andantét, melyet Mozart afféle
zenélő szerkezetre, "mechanikus orgonára" komponált. (A korabeli
szintetizátorra, mondhatnánk.) A műsor befejező száma is impozáns
volt, a Don Giovanni-nyitány a Bécsi Filharmonikusok
vendégszereplésével a képernyőn. Zubin Mehta vezényléséből azonban
hiányoztak az impozáns elemek, elsőül a démoniság.
E zárónyitány miatt csak késve kapcsolhattam át az Osztrák 1-es
műsorra. Már ment az ottani Mozart-hangverseny, felvétel az 1990-es
Salzburgi Ünnepi Játékokról. Természetesen ott is magyarokkal
találkoztunk. (Mintha csak valami régi típusú közös Zenei Monarchiában
utazgattunk volna ide-oda.) A Mozarteum növendékzenekarát, a Camerata
academicát a veterán Végh Sándor vezényelte, odaadó, finom és pontos
játékra ösztönözve pártfogoltjait. Azután - hiába, nem túl nagy ez a
közép-európai zenebirodalom - bevonult Schiff András. Két
zongoraversenyt (K. 246, 413) adott elő, a tőle megszokott
játékos-lírikus-romantikus (egyszóval: parányit stilizált, egy csöppet
sem korhű, de Mozart-hű) modorban; puha, mégis rugalmas billentéssel,
szépen kidíszített lassú tételekkel. (Úgy tűnt föl, az említett F-dúr
Andantéban is további cifrázatokkal dúsította a zenélő masina
szólamát.) A szép műsort a kis G-moll szimfóniával zárta Végh Sándor
és együttese. A hangverseny nyilvánvalóan a DECCA felvételével
párhuzamosan hangzott el. Schiff a teljes zongoraverseny-ciklust
készítette el több szakaszban (igen jó kritikusi fogadtatása volt),
Végh a szerenádokat és divertimentókat, gyűjteményesen.
Másnap MTV 1, Cimbora. A műsor címe: A varázsfuvola, gyerekeknek.
Nosza, nagy lendülettel nekiültünk hallgatni a 20 percre tervezett
adást. Valamivel több, mint a felében valóban a Bűvös Flóta, azaz
(mivel a Cimbora irodalomközpontú műsor) Csokonai fordítását idézve: A
tündér síp jeleneteit adták az Operaház - lépcsőházából. (Sokkal
olcsóbb bevilágítani, mint a nagyszínpadot!) Az énekesek közül Gáti
István és Pánti Anna Papageno-Papagena duettjére emlékszem szívesen, s
ismét örömmel nyugtázom magamban, hogy Korcsmáros Péter személyében
(Monostatos) olyan tenor-karakter énekese van a budapesti társulatnak,
aki ma már Palcsó Sándor színvonalán oldja meg hosszabb-rövidebb
feladatait. Ez pedig ebben a szerepkörben nagy (a legnagyobb) szó!
Ha a gyerekeknek szánt rövid megemlékezést összevetem a bécsi TV
hasonló célzatú produkciójával, fájdalmasan kell tudomásul venni e
téren is a két ország jelenlegi helyzetéből, lehetőségeiből adódó
különbséget. Az osztrákok egy 1982-es előadást vettek elő, amely a
salzburgi fesztivál akkori Varázsfuvola-rendezéséből származott,
Ponelle műhelyéből (a karmester James Levine), s volt egy gyorsan
népszerűvé vált, igazi Naturbursch alkatú Papagenója, Christian
Boesch. Neki támadt az az ötlete, hogy ezt a naiv, gyermeteg Papagenót
léptetik fel az opera narrátoraként: vigye közel a művet a
gyerekekhez. Forgatókönyvet írt, s két óra hosszat szünet nélkül
színpadon volt, mesélt, játszott, énekelt, rögtönzött, nagy
"esztétikai" vitákat rendezett Ponelle-lel, megtörölközött Levine
híres frottírlepedőjével (hasonló művészi funkciót tölt be, mint
Pavarotti nem kevésbé híres fehér kendője), bemutatta a gyerekeknek,
hogyan mozgatják a sárkánykígyót, hogyan röptetik (horgászbotról!) az
elfogandó madarakat, ismertette a szereplőket, el akarta énekelni
Tamino szerelmes áriájaként az Only you című örökzöld slágert, s
általában oly hangulatot teremtett, hogy mindenki csudára élvezte az
előadást. Legisleginkább persze a "szakma", a kollégák, a rendező, a
dirigens és Peter Schreier és Ileana Cotrubas, azután a jelen levő
szülők, sőt,... még a gyerekek is, őszintén. S ez volt a legnagyobb
eredménye a produkciónak. Hogy a darab "értelme" és a zene háromnegyed
része elsikkadt? Hát istenem... Valamivel fizetni kellett azért, hogy
annyi "elidegenítés" után most közel vitték a...mit is?
Igazságtalannak érzem kérdéseimet, hiszen én is remekül
szórakoztam a képernyő előtt. Csak utólag gondolkoztam el: rászorul-e
Mozart arra, hogy "közel vigyék"? Van kevesebb fáradsággal
megközelíthető alkotója a magas művészetnek? Arra gondolok, milyen
áhítatos borzongással néztem-hallgattam először kiskamaszként a
Csongor és Tündét, a Szentivánéji álom, az Antonius és Cleopatra, vagy
éppen az Aida előadásait, "egy az egyben", a legnagyobbak, Bajor,
Makláry és Mészáros Ági, Timár, Básti és Szörényi, illetve Halmos,
Rigó, Palánkay és Fodor együttesével... Kell-e a XX. század végén
(már? még?) A varázsfuvolából is comics book-ot, képregényt csinálni?
Amerikanizálódott a Zenei Monarchia is.
II. Jelen van
Nézem őt két, egymást követő estén át a képernyőn (TV1, II.
18-19.). Ő volt az egyik fontos közreműködője a hatvanöt éves Kurtág
György tiszteletére készített zenei filmösszeállításnak. A mester
zenéjét tolmácsolva arca mintha még elszántabb, feszültséggel teli
lénye még inkább ugrásra kész volna, mint amikor a régi nagyoktól
játszik. Mintha a vele szemben ülő (s zeneileg legközelebb álló)
muzsikus partner, Perényi Miklós aszkétaarcának visszfénye is
rávetődnék a Kettősverseny előadásakor. Bezzeg előző este egészen más
arcát mutatta. Szomorú, lírai szólót adott elő, látható belső örömmel,
megrendítő szépséggel, Schubert c-moll impromptujét. Néha nem mertem
lélegzetet venni...
Bámulom őt, mindkét szerepkörében: mint a hagyományos (Bachtól
Schönbergig értett) zongorairodalom elhivatott megszólaltatóját és a
modern (a legmodernebb, napjainkban kísérletező) zene meggyőződéses
hívét és támogatóját. Bámulom a hajdani üdvöskéből és fenegyerekből
nagy művésszé érett Kocsis Zoltánt, a II. világháború utáni (a Bartók
utáni) korszak magyar zeneművészetének kimagasló egyéniségét.
Személyében mélységesen tisztelem a magyar értelmiség mai
erkölcsi-szellemi csúcsteljesítményét; a szabadság és a demokrácia
intézményeinek rendíthetetlen harcosát, a művészt, aki igaz ügyek
védelmében "nem fogta be pörös száját." De most nem erről akarok
szólni. Hanem egy még nem látott arcáról, az ismeretterjesztőéről.
"Zene mindenkinek" címmel indított sorozatot a tévében. Mint
bevezetőül mondta, azzal a céllal, hogy újszerű módon "csempéssze be"
a muzsikát hétköznapjainkba. Profikkal akart arról beszélgetni, amiről
máskor nem esik szó közöttük.
Az I. 21-i, első adás után ezt jegyeztem föl magamnak:
remélhetőleg Kocsis személye mégis sokakat fog vonzani e műsorhoz. Az
az adás ugyanis balul sikerült. A kiszemelt társak, Berkes Kálmán
fúvósai aznap elérhetetlenek voltak, a "beugró" Liszt Ferenc
Kamarazenekar ugyan remekül muzsikált, de a beszélgetés - nyilván a
kellő előkészítés híján - nem akart "spontánul csörgedezni", csak
vonszolódott kínosan.
A második estén előadóművésznek a legjobb partnert választotta:
önmagát, a Schubert-játékost, beszélgetőtársul pedig (mint kiderült,
nem egészen önzetlenül) a karmester és zenei műfordító Blum Tamást,
Klemperer egykori budapesti kedvencét, ifjú korrepetitorát. Kocsis
arra szerette volna rávenni őt, hogy rögtönözzön a "rögtönzéshez"
(azaz impromptuhöz), ehhez a mendelsohni értelemben vett szöveg
nélküli dalhoz, balladásnak érzett lírai darabhoz. Blum ugyan nem állt
kötélnek, de így is egy sereg érdekes és okos megjegyzéssel lettünk
gazdagabbak. Például azzal, hogy Schubertnek még a vidám darabjai is
szomorúak (úgy érthették, többnyire), s hogy épp ez a lényege, az
éneklés és a szomorúság. A c-moll művet párhuzamba állították A
rémkirály című dallal. (Be is játszották Polgár László gyönyörű
hangon, nagy kifejező erővel és színgazdagsággal megformált
produkcióját és elszavaltatták az eredeti Goethe-verset; a nagyszerű
Eperjes Károly visszafogott és fegyelmezett, mégis hátborzongató
volt.) Kocsis megjegyezte, hogy amióta a dalt ismeri, jobbnak tartja a
verset. Más irodalmi kapcsolatokat is keresett, Schubert naplójából
("Egy álmom") és leveléből olvasott föl, majd Pilinszkyt idézte, aki
szerint minden Schubert-mű A rémkirály agonizáló kisgyermekének
víziója. Pilinszky kitűnően ismerte Schubertet, teszi hozzá Kocsis. Ő
pedig közismerten közel állt Pilinszkyhez.
Aki nem ismeri közelről Kocsis Zoltánt, annak is fel fog tűnni,
hogy milyen szokatlan jártassággal bír más művészetekben, elsőül az
irodalomban; hogy véleménye, ítéletei gyakran filozófiai fogantatásúak
(miközben mániákusan ragaszkodik a tényekhez és a filológusi
pontossághoz), hogy mennyire mohó érdeklődéssel fordul társadalmi és
politikai kérdések felé. Észre kell vennünk, hogy az utolsó nagy
művész-polihisztorok egyike él közöttünk! Fölismertük ezt már
teljességében, vagy csak éppen magától értetődőnek tartjuk ittlétét,
mint annyi más nem kellőképpen óvott kincsünkét?
Numen adest, az istenség jelen van - mondták a régi rómaiak, ha
megérezték, van esélyük kapcsolatba lépni a magasztossal. Nekünk csak
jó órában kell bekapcsolnunk a készüléket.
III. A "Macska-duett" akkor és most
Gerald Moore a zongorakísérők fejedelme volt, ezt kellene írnom
róla, de ez a közhely nem illenék őhozzá, aki mindig ügyelt rá, hogy a
legnagyobb énekes és hangszeres szólisták öntudatosan szerény
társaként - mindig a háttérben maradjon mögöttük. Fölötte népszerű
memoárjának címe is erre utal: Túl hangos vagyok? (Magyarul is
megjelent, 1968-ban). Moore egy esztendővel volt idősebb századunknál,
s mint írja, nem emlékszik életének olyan korai időszakára, amikor nem
zongorázott. Mintegy hatvanévi szolgálat után tartotta meg
búcsúestjét, amelyre aktív zenész kollégái közül a neki legkedvesebb
hármat kérte föl: Elisabeth Schwarzkopfot, Victoria de los Angelest és
Dietrich Fischer-Dieskaut. (Az emlékiratokban mindhárman külön
fejezetet kaptak Mooretól.) A nagyszerű dalest során szólók és
együttesek váltakoztak. A legnagyobb sikert Rossini Macskaduettje
aratta a két "first lady" előadásában. "Első" volt mindkettő a maga
nemében; Moore, aki imádta őket, maga sem tudott közöttük választani,
s a sikerben is egyenlő részben osztoztak. A duett (az EMI persze
lemezen és kazettán is kiadta a nevezetes koncertet) világszerte
(újra) divatba jött, de soha egyetlen előadópár sem múlta felül
kettőjüket, a szőke Schwarzkopf fekete fejűvé érdesedett-durcásodott
kamasz kandúrját és a fekete Victoria kényes-szendén kacérkodó
cicahölgyét.
Majd negyedszázad elteltével a véletlen és az MTV, illetve a
műholdas TV5 jóvoltából ugyanazon a héten találkozhattunk velük a
képernyőn. A magyar műsorban Schwarzkopf 1980-as mesterkurzusából
felvett filmrészletek szerepeltek, Victoriát pedig 1990 végén
invitálták a francia stúdióba egy kis baráti összejövetelre,
csevegésre, zenélésre közönség jelenlétében. A két találkozás közül az
első volt a meglepőbb. Az akkor hatvanöt éves "Queen Elisabeth" a II.
világháború idején lett ismert s utána két évtizeden át a német
operarepertoár és dalirodalom Nagyasszonya; az érett, kifinomult
(egyes kritikusok szerint olykor túlfinomított) éneklés és
szerepformálás felülmúlhatatlan művésze, jelentőségét tekintve a
Callasok, Gobbik, Fischer-Dieskauk egyenrangú társa. Egyénisége,
megjelenése, művészetfelfogása következtében a nagy dráma-szerepek
leghivatottabb alakítója volt. A mesterkurzuson egy jó humorú,
jellegzetesen osztrák kedélyű, idősödő, molett asszonyság toppant
elénk, határozott akaratú és ítéletű egyéniség. Hallatlan energiával
magyarázta - kissé bugyutának föltűnő - növendékeinek a
megmagyarázhatatlant. Tudniillik azt, hogy ahogy csinálják, miért nem
olyan, ahogyan ő csinálta volt. Harsány volt egy-egy pillanatig,
jópofásan rámenős, és értetlenül "reagálta le", miért nem hajtják
végre a fiatalok azokat a pofon egyszerű dolgokat, melyekre felhívta
figyelmüket... Némelykor azután félhanggal, markírozva bemutatta,
eléjük varázsolta egy-egy frázissal a figurát, a stílust, a kort -
ilyenkor menten eltűnt a színpadról a tarka ruhás asszonyság, és
előttünk állt a karcsú, szépséges dáma. Az egész olyan egyszerű...
Végül jó pedagógiai érzékkel megdicsérte a küszködő növendéket.
A bűbájos spanyol nő, az "angyalok Victoriája" kevésbé mutatott új
arcot. Olyan volt, mint régen: nem szenvedélyes donna, hanem csupa
kedvességből és zárkózott büszkeségből összetett hölgy. A korát ugyan
nem tagadhatta le (hatvanhat körül járt ő is), s a helyszínen énekelt
két dal sem mutatta már a régi hangot, de a régi sugárzást igen.
Victoria de los Angeles az 50-60-as évek legbájosabb (mellesleg az
egyik legsokoldalúbb) szopránénekesnője volt, repertoárja Purcelltől a
Tannhäuser Erzsébetjéig és modern szerzők műveiig terjedt. A meghívott
barátok emlékei, anekdótái, (magasztaló) jellemzései is mind e kettős
arcot idézték: a csendes elvonultságban élő, hímezgető, családjának
élő mai asszonyt és a poétikus, kedves nőalakok felejthetetlen egykori
megformálóját.
A nagy Elisabeth szerette a méltó vetélytársakat, vagy inkább a
férje, Walter Legge szerette összeereszteni hitvesét más
szupersztárokkal. Schwarzkopf Liu volt Callas Turandot-lemezén és
szerepet vállalt a Don Giovanniban a hangfenoménként föltűnt
Sutherland mellett. Victoriával azonban az emlékezetes Macska-duetten
kívül csak egy Hoffmann meséi lemezen szerepeltek együtt.
A két egykori szépasszonyt és nagy művészt újra látva nosztalgikus
derűvel álltunk fel a tévé elől. További szép alkonyi éveket,
hölgyeim!
*
A leghitelesebb Bartók-tolmácsoló
természetesen maga Bartók Béla. Zenetörténészek, tudósok alapelve,
hogy a mű tartalmáról a szerző tudja a legtöbbet. (Ennek csak némiképp
mond ellent az a néhány történet, melyben a szerző hálás meglepetéssel
hallgatja művének előadóját, mondván, nem is gondolta, hogy "ennyi
minden" avagy "ilyesmi is" van az ő muzsikájában.) Hitelesség dolgában
perdöntőnek a szerzői kéziratokat, nyilatkozatokat, leveleket szokás
idézni, továbbá emlékezésekre szokás hivatkozni ("ezt ő vagy
tanítványa így és úgy szokta volt játszani" stb.). A fonográf aztán
újabb hivatkozási alapot teremtett. Liszt éppen csak lemaradt róla, de
Grieg, Debussy, d'Albert, Mahler és mások zongorajátékát már
rögzítették, Richard Strauss már jól hangzó lemezekre vezényelte saját
műveit, Hindemith-tel a nyomában, nem is szólva a sztereó-kort is
megélt Stravinskyról, Kodályról.
Bartók zongorajátékáról 1912-től haláláig készültek
hangfelvételek. Hitelességi értékük felbecsülhetetlen. Mivel ő e
korszak egyik igen jelentős zongoraművésze is volt, saját zenéjének
előadójaként olyan fontos dokumentumokat hagyott ránk, amilyen a példa
kedvéért, Mozart zenéje volna Mozart játékában. Különös érdekességgel
bír az is, hogy Bartók játéka nemcsak a precíz és javított kottától
tér el valamelyest, hanem a saját korábbi felvételétől is. Ami
természetes, ha arra gondolunk, hogy magunk sem volnánk képesek
kétszer tökéletes egyformasággal énekelni el a legegyszerűbb dalocskát
sem, hiszen számtalan (jelentéktelen) tényező eredményezhet apró
változtatásokat. Az ellenkezőre csak a gép képes. A szerzői hitelesség
tehát nem csupán abban a tekintetben igazít el, hogy mit nem szabad;
abban is, hogyan s mennyire szabad eltérni a kottától.
Bartók hangfelvételi hagyatéka a centenáriumi évben, 1981-ben két
hatalmas gyűjteményben került (részben újra) a nyilvánosság elé. A
Bartók zongorázik című 8 lemezes album az 1920 és 1945 között, a
lényegében kereskedelmi célokra készített, illetve más, később
forgalomba hozott anyagot tette közzé Somfai László és Kocsis Zoltán
szerkesztésében. A Hungaroton most ennek 5 CD-re átírott változatát
bocsátja a közönség rendelkezésére. Míg az LP-sorozat (a Bartók
Hangarchívumcímű, gyűjtőknek szánt kuriózumokkal együtt) összkiadásnak
szánt, tudományos értékű kiadvány szerepét töltötte be, a CD-változat
elsődleges célja Bartók zongoraművészi portréját ismét a reflektorok
fényébe állítani, előadói és kamarazenészi nagyságát is kellő
tisztelettel bevilágítani. Saját művein kívül Scarlatti, Beethoven,
Liszt, Debussy és Kodály zenéjét játssza, Basilides Mária, Szigeti
József, Benny Goodman és mások társaságában.
Kulcsszó a hitelesség egy másik Hungaroton CD-n "feltámadó", mert
örökéletű felvételén is. A Kékszakállú herceg várát a legközelebbi
Basic Library-k egyikének témájául választanám. Addig annyit, hogy
Székely Mihály, az 1936-os (részben Bartók felügyelte) felújítás
címszereplője 1956-ban már két évtizede őrizte a bartóki
instrukciókat, Palánkay Klára pedig egy évtizeden át énekelte Juditot
Székely mellett. Ferencsik fiatal korától kezdve a hazai
Bartók-interpretáció erősségének számított, ő vezényelte Bartók
1940-es híres búcsúkoncertjét is.
No. 20: Szép "Újvilág"
Antonin Dvorák e darabja alig százéves; szinte ifjúnak számít a
"nagykorú", 1760-1850 közötti szimfóniák mellett. S mindenfajta
mérce szerint a legnépszerűbbek egyike. Köszönheti ezt melléknevének
is, mint sok műfaji társa, de mindenekelőtt a gazdagságnak, mellyel a
dallam-, ritmikai és hangszerelési ötletek hosszú sorát tárja a
hallgatók elé. S köszönheti szerzője lírai ihletettségének, valamint
biztos ízlésének és mesteri szaktudásának, mely e gazdagságot
fölfoghatóvá és kellemessé teszi.
Mert az Újvilág-szimfónia (inkább így nevezem, s nem a régi V.
vagy a mai IX. sorszámmal jelölöm) a szó legjobb, nemes értelmében
populáris. Dallamai magától értetődő egyszerűséggel bomlanak ki, a mű
és a tételek szerkezete igen hamar fölismerhető, nyomon követhető.
1947-ben vagy 48-ban hallottam először a Károlyi-kertben. A
Székesfővárosi Zenekart (az ÁHZ elődjét) Fricsay vezényelte, akinek
kitűnő lemeze is maradt e műből (DG). Mint annyian mások, első
hallásra megszerettem, s bár volt korszak, amikor hátrább szorult
kedvenceim sorában, gyakran visszatértem hozzá.
Népszerűségére jellemző, hogy a II. tétel gyönyörű angolkürt
dallama, melyet a szakemberek hol biblikus, hol honfiúi, egyszer
néger-indián, máskor cseh nosztalgikus emléknek magyaráznak, szinte
Dvořák zenei névjegyévé vált, a IV. tétel plakátszerű
fanfár-témája pedig az Örömóda vagy a Marseillaise természetességével
része a világ mindennapi életének: valószínűleg milliók ismerik
anélkül, hogy tudnák, mit hallanak vagy fütyörésznek. (Angolszász
füleknek a Három Vak Egér-nótát idézi föl; mi, pesti kisgimnazisták a
Jókai-regényből tanult latin szólást - O quanta species, sed cerebrum
non habet! - igazítottuk alá hajdan.) Nyilván az értelmezésre csábító
asszociációk sokasága miatt fűzhetnek e szimfóniához oly sokféle
magyarázatot. Egy zenetudós a Dvořák által gyakran forgatott
eposznak, Longfellow Hiawathajának egyes epizódjait véli fölfedezni a
szimfónia programjában: temetési szertartást a II., lakodalmas
ünnepséget a III. tételben. Mások a nyitótételből hallják ki a "Swing
low, sweet chariot" kezdetű spirituálét, míg a II-ból a Szláv táncok
sorozatába illő cseh falusi mulatság zenéjét.
A népszerűség a hanglemezek számából, a 30-as évektől sorjázó
felvételekből is kiolvasható. Ha van teljes Dvořák-diszkográfia,
akkor az bizonyosan többszáz (!) Újvilágot tart számon. A természetes
kiválasztódás folyamatos; ha volnának is pontos adataim, akkor sem
tudnék világos áttekintést adni. Az egyes karmesterek hívő-táborával
csak a magam "előszeretetét" (de nem előítéletét) próbálom
szembeállítani.
Ám azoknak sincs könnyű dolguk, akiknek kedvencük 2-3-4 felvétele
közül kell választaniok. A lemeztörténelem eddigi "modern"
korszakaiból (mikró 1950-től, sztereó durván 1955-60-tól és digitálist
1980-tól) Talich, Kubelik és Kondrasin felvételét fogom ajánlani.
Számos "művészeti" megfontoláson túl azért is, mert viszonylag könnyen
és elfogadható áron CD-n is hozzáférhetők voltak az elmúlt egy-két
évben. (És a mai CD-import bősége sem módosítja lényegében esztétikai
alapozású véleményemet.)
Václav Talich (Supraphon) felvételét már az 1954-es ajánló-kalauz
is rossz hangminőségűnek tartja. Ennek ellenére ma is magas esztétikai
élvezetet szerez, s felbecsülhetetlen történelmi jelentőséggel bír. A
Cseh Filharmonikus Zenekar 1896-ban alakult, első hangversenyén
Dvořák vezényelte saját műveit, köztük az Újvilágot. 1919 óta
Talich a vezető karnagyuk, aki már 1900-ban hegedült a zenekarban
Dvořák keze alatt. 1929-től készítettek lemezeket, 1941-ig 22
felvételt, 1948 és 56 között újabb 40-et. Ez az Újvilág 1949-ből, még
78 fordulatos viaszokról került mikrolemezre. És mégis: egyedülálló
zenei értékét nemcsak a hitelessége magyarázza, sokkal inkább Talich
kivételes karmesteri nagysága. Pálcája nyomán hihetetlen frissességgel
szólal meg az agyonjátszott mű; rajzos tisztasága, színgazdagsága
(fúvósok! üstdobok! stb.) az impresszionistákat idézi. S fura, de
ennek a nem-hifi felvételnek - melyen főként a hegedűk hangmérnöki
"lefojtottságát" bánjuk - tere, távlatai vannak. Amikor először
hallottam, úgy tetszett, nem ismerem a szimfóniát. Hiába a 20-30 másik
felvétel lemezről, rádióból, hiába a sok élő előadás: ez a régi jobb,
szebb, izgalmasabb. Nekem most ez a "Szép Újvilág" (Huxley-i gúnyos
felhang nélkül).
A sztereó-korszak egyik kiemelkedő lemezét a Toscanini-kortárs
Bruno Walter dirigálja (1961, CBS). A meleg, telt (mély) vonóshangzás,
a mély érzelmek és az őszinte líra minden előadására jellemzők; erre
is. A másik egy, Talich-hoz hasonlóan "hiteles" cseh művészé, Rafael
Kubeliké. Ő a nagy hegedűs, Jan fia, hírneve az 50-70-es években
túlszárnyalta az apjáét. Az ő DG lemeze 1973-ban jelent meg, dús
hangzású, festői, romantikus tolmácsolás; az ő Dvořákja mintha a
XIX. század közepén alkotott volna, Schumann, Liszt és Wagner
kortársaként, szinte Brahms előtt. (Taliché pedig a századfordulón,
Debussy, esetleg Mahler stílusát is felhasználva, Brahms utódaként ami
történelmileg igaz is.) A Kubelik-CD hifi a javából! Kertész István
(Hungaroton licencnek is tervezett) DECCA-felvételét is ajánlom.
A digitális választékból a referenciák rendre Kondrasin (DECCA)
felvételét ajánlják. A cég hangrögzítési nívóját és a Bécsi
Filharmonikusok kompetenciáját senki sem kérdőjelezné meg. A karmester
személye meglepő lehet, ugyanis Kirill Kondrasint 20-30 éven át úgy
tartottuk számon, mint tisztes, de nem kiemelkedő Melódia-lemezek
dirigensét. A 70-es évek végétől Kondrasin Nyugatra szerződhetett és
néhány zenekar (például az amszterdami) élén bebizonyította, hogy akár
a világ élvonalába is felküzdheti magát. A bizonyításnak korai halála
vetett véget, de az Újvilág (mint legnagyobb művészi sikere) önmagában
is tanúskodik. A Penguin Guide az első demonstrációs CD-k egyikének
nevezi. (Ma is állja a versenyt a legjobbakkal.) S dicséri a bécsi
vonósok nagyszerűen visszaadott magas hangjait, melyek ragyogóak és
testesek; dicséri a fényesen tiszta fafúvókat, a szonórus-harapós
rezeket, a gazdag és szilárdan definiált basszust. Nem véletlen, hogy
a modern kategóriában is szláv karmester fut be győztesként: Kondrasin
vezénylése intenzív és spontán, Largó-ja megragadóan egyszerű, a
finalé drámai felépítésű.
Ha Einstein, akkor relatív...
Mármint a nagyság. A zenei nagyság, amiről A. Einstein könyve
szól. (Vigyázat! Ez nem azaz Einstein: nem Albert, hanem Alfred, nem
fizikus, hanem zeneesztéta, zenetörténész, céhének egyik
legkitűnőbbje. Alfred egyébként unokafivére Albertnek, és 1880-tól
1951-ig élt.)
Alfred Einstein könyvéről könyvet kellene írni. Szikrázóan okos és
szellemes megállapításainak kifogyhatatlan sora több tucat kötetet is
megtölthetne, csak vállalkozó akadjon, aki elemzi, kifejti, vitatja és
összegzi őket. Ha ő maga tette volna, nem lett volna Alfred Einstein.
A nagyon logikusan felépített és sűrített gondolatmenetet olvasni
egyszerre nehéz és szórakoztató. Egészében sűrítmény, kvintesszencia;
kortyonként (mondatonként, fejezetenként) fogyasztva üdítő ital.
Népszerűsítő munka, de képes helyettesíteni egy-egy alapos, több
kötetre rúgó zenetörténetet, esztétikát, zenepszichológiát. Aki már
ismerte Einstein hőseit, a nagy vagy kevésbé nagy komponistákat,
örömmel nyugtázza a neki tetsző véleményeket, a sajátjával egybevágó
ítéleteket. És még többet szeretne megtudni róluk. Aki nem ismerte
közelebbről valamelyiket, felhevült-szomjasan fog kutatni az eredeti
források után.
Hol marad a relativitás? Ha a szerző módjára tudnék fogalmazni,
olyasfélét mondanék, hogy a nagyság relatív (azaz rengeteg
körülménytől függ, akárcsak a megítélése), a zsenialitás viszont
abszolutum. "Ami a zsenit a tehetségtől megkülönbözteti, az a
tömörítés" - vallja Einstein, azon tömör mondatainak egyikében, melyek
az olvasót szüntelenül irritálják, vitára ingerlik és meggyőzik. Az
effajta einsteini relativitásra végtelenül sok példát hozhatok fel.
Például: a Wagner által legnémetebbnek tartott Weber Bűvös vadászában
francia melodráma, francia románc és olasz scena is előkelő helyet
kap. Vagy: a franciák érzik a legjobban Mozartot, mert közös
tulajdonságuk a zeneszerzővel, hogy "a legtúlzottabb kifinomultság
mögül is előbújik naivitásuk, gyerekségük". (Az idézőjelzett állítás
Goethétől származik.) Még egy einsteini példa: az egyetemes nagyságok
mellett minden nemzetnek szüksége van egy saját zenei nagyságra; ő
Smetanát hozza fel, de említhetné Sibeliust, Enescut vagy másokat. Ez
csak három csepp az einsteini poénok, aforizmák, axiómák és
paradoxonok tengeréből.
Frappáns szöveget idézhetnék szinte minden oldalról. Olykor
kölcsönzöttet is, mint Mahler híresen gyilkos megjegyzését a Toscáról
(tudniillik, hogy "mesteri kontármunka", itt Richard Strauss utolsó
operáira alkalmazva. Egy-egy nagy találat kegyetlenül sorolja helyére
a brilliáns miniportré tárgyát. "A zenének ez a Don Quijotéja oly
szeretetteljes s néha oly tragikomikus, mint irodalmi elődje" - íme a
kolosszális iránt vonzódó Berlioz profilja, aki képes volt A bűvös
vadász nyitányát 24 kürttel és a Beethoven Ötödik Scherzójának
nagybőgőszólóját 36 (!) nagybőgővel előadatni. Monográfiákkal felérő
mondatok. Amint a Csajkovszkijt jellemzők is, annak "fordított
szexualitása" kapcsán: "Teljesen mindegy, hogy e tekintetben
Michelangelóhoz és más nagy festőkhöz és költőkhöz hasonlított - csak
a zenéje lenne tisztább."
Einstein kikel a XIX. századi "eunuch-biográfiai stílus" betegsége
ellen, mely a nagy embereket úgyszólván nemiségen felülieknek
ábrázolta. Ma ezen szerencsésen már átestünk, most ugye éppen a paripa
túlsó oldalán mérgelődünk (v.ö. Amadeus). De azt nem vitatjuk, hogy az
"utókornak kétségtelenül joga van arra, hogy mindent tudjon nagyjainak
életéről, a legintimebb dolgokat is. Ha a nagyok tényleg nagyok,
kibírják." És másutt: "Teljesen igaz, hogy a rendkívüli emberek nem
mérhetők a polgári morál mércéjével. Sokkal szigorúbb mértékkel
mérendők." Az utóbbi mondat apropója Wagner morális romlottsága (itt
nemcsak a nemi erkölcsről van szó!).
Summázásul az utolsó idézetek: "Csak kevesek megállapodása dönti
el, hogy mi a nagyság: az alkotóké és a felismerőké". Mindenféle
butaságon, pártoskodáson, korlátoltságon keresztül is lassan
lepárlódik a nagyság igazságos, "történelmi" megítélése. Amely azonban
állandóan változik. "Így tehát nincs örök érvényű történelmi nagyság a
művészetben, a zenének nincs objektív története...ha egyszer
megszületik az objektív zenetörténet, nyugodtan feltételezhetnénk,
hogy a zene meghalt."
Végül Bachot és Mozartot azért helyezi a csúcsok legmagasabbikára,
mert a halhatatlan mesterek abban is zseniálisak voltak, hogy a
megfelelő pillanatban születtek ahhoz, hogy arról a korról, arról a
fejlődésről, arról a zenéről kimondhassák a legutolsó szót... A többi
néma csend.