Negyedik Dimenzió |
Alább a Szerkesztő számol be a Negyedik Dimenzióban tett
utazásairól, a High Fidelity "megmagyarázhatatlan" jelenségeiről.
Mivel ezek részben vagy egészben kívül esnek a klasszikus
elektroakusztika érvényességének körén, Olvasóinkban idegenkedést
ébreszthetnek, s csökkenthetik lapunk műszaki tesztjeinek hitelét.
Nyomatékkal leszögezzük, hogy az ehelyütt közölt írások teljes
mértékben függetlenek a lap műszaki részétől. Mérnök munkatársaink
csakis azzal járulnak hozzá ezekhez a cikkekhez, hogy résztvesznek a
szeánszokon - és borzadoznak. A Szerkesztő egymagában vállalja
munkájának minden ódiumát.
*
I. Antitézis
- Nyílt levél Peter W. Belthez
Kedves Peter,
az utóbbi időben fölöttébb nyugtalanító megfigyeléseket tettem a
Te módszereiddel és gyártmányaiddal kapcsolatban. Ezért azt szeretném,
ha erre a levelemre részletekbe menően válaszolnál. Sőt, ezt
együttműködésünk sine qua nonjának tekintem.
Legújabb gyártmányaid hihetetlenül hatékonyak. Olyannyira, hogy
miközben használtam őket, magam is mind érzékenyebbé váltam a
PWB-effektusra. Odáig vittem, hogy időnként képes vagyok közvetlenül,
tehát zenehallgatás nélkül is érzékelni a PWB-teret. És ebben a
tekintetben most már tökéletesen magabiztos vagyok, meg merem
védelmezni a véleményemet bárki ellenében - akár a PWB ellenében is.
Azt állítom, hogy legutóbbi gyártmányaid nem jótékonyak, hanem
ellenkezőleg: károsak az emberi szervezetre - kifejezetten
veszélyesek! Itt az Elektrét Szíjat* (*Electret Tie: PWB-kezelésen
átesett, kábeleket összefogó műanyag szíj. Bármiféle kábelen és csövön
hatékony.) említem az első helyen. Amikor elhelyeztem a lakás számos
pontján, riasztó idegesség lett úrrá rajtam; mi több, családom más
tagjai is (akik mit sem tudtak kísérleteimről!) erős idegfeszültségre
panaszkodtak, azt mondták: nem tudják miért, de el akarnak menni
hazulról. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy önbizalmad
megalapozatlan, és valójában Te sem vagy képes ellenőrzésed alatt
tartani a szellemet, amelyet kiengedtél a palackból.
Azóta számos alkalommal megismételtem a kísérleteket. Elmondhatom,
hogy kiismertem a szóbanforgó hatást. Úgy írhatom le, mint
szorongásérzetet a mellkasban, enerváltságot és egy kellemetlen
feszítést a dobhártyán. Ez vonatkozik minden más olyan gyártmányodra
is, amely az Elektrét Szíjjal van kiképezve (csipeszek, rövidrezáró
RCA-dugók stb.), úgyszintén a Fehér Spirálcsőre és a Szivárvány Fólia
valamennyi típusára. Az Elektrét Krémet illetően bizonytalanságban
voltam igen sokáig. Otthoni zenehallgatáshoz általában igen előnyösnek
éreztem a Krém hatását (körmön). Aztán kipróbáltam élő zenét hallgatva
is, és rájöttem, hogy tévedtem: a Krém használata agresszivitást,
mesterséges visszhangot visz a zenébe.
Most pedig nagyon kérlek, figyelj rám. Előzőleg már mindenféle
úton-módon megpróbáltam igazolni, hogy a PWB-effektus igenis létezik.
Tudományosan érvényes kísérletet szerettem volna definiálni, amelyet
bárki bárhol elvégezhet audiológiai vizsgálat formájában. Sajnos, az
audiológia jelenlegi mérési módszerei túlságosan durvák, egy rézkarika
hatása a csuklón pedig túlságosan csekély, semhogy ki tudtam volna
mutatni bármit is. (Bizonyos vizsgálatokkal - amikor a fület
hangeffektusokkal stimulálják, a válaszjeleket pedig EEG-vel veszik le
- pozitív eredményt kaptunk ugyan, de az sem volt szignifikáns.)
Ezúttal azonban a hatás annyira erős volt, hogy azt mondtam
magamnak: kizárt dolog, hogy ne lehetne kimutatni műszeresen is, ha
másképp nem, hát a vérnyomáson! És sikerült, már a legelső
kísérletben! Igaz: legalább 70-80 PWB-eszköz összesített hatását
vizsgáltuk, de ennek aztán meg is volt az eredménye, amennyiben nem
kevesebb mint 15 (!) százalékos vérnyomás-növekedést produkált!
Elmozdítva a PWB-gyártmányokat, a vérnyomásom azonnal visszatért
eredeti értékére.
Ezt a kísérletet természetesen meg fogjuk majd ismételni számos
alkalommal, számos idegen helyen stb. Kérdés, hogy a mérés eredményes
lesz-e, hiszen más helyszínen és reprodukálható módon csak a könnyen
alkalmazható PWB-eszközöket "vethetjük be"; erre a célra inkább csak a
csipeszek látszanak használhatónak. És még ha sikerrel járunk is, az
eredmény nem lesz tudományosan elfogadható, amíg a reprodukálásához
speciális (PWB) készítményekre van szükség. De legalább most már
tudjuk, mi történik a zenével és velünk.
Ezek után azt tettem, amit minden józan ember tenne az én
helyemben: eltávolítottam helyéről az összes PWB-eszközt a lakásban,
hogy újonnan szerzett képességem (?) fényében ellenőrizzem a
hatásukat. Nos, nem állítom, hogy annyira veszélyesek volnának, de
valamennyinek megvan a maga mellékhatása. Egyik legkellemetlenebb
auditív hatásuk: veszteség a sávszéleken, különösen a magas
tartományban. Igaz, a zene hihetetlen módon összeáll, egyszersmind
azonban le is lassul, nehézkessé válik, nem eléggé könnyed. Egyes
esetekben kellemetlen feszítés érződik a dobhártyán, nagyobb mértékű,
mint az a (másfajta) nyomás, amelyet éppen elhárítunk.
És a manipulációt nem lehet kézben tartani! Például: számos
hangsugárzót kezeltem már á la PWB, általában igen jó eredménnyel. De
amikor legutóbb egy nagy, 4-utas, nagymágnesű hangszórókkal** (**Itt
azonban igen fontos megemlíteni, hogy e hangszóróknak különleges,
sárga színű membránjuk van.) ellátott reflexdobozon demonstráltam a
színek hatását, a hallgatóság úgy érezte, mintha ólomból készült
füldugót hordana. Semmi kétség: a káros erőtér, amelyről beszélsz,
valóban létezik. Csakhogy a Te módszered nem redukálja, csupán
manipulálja a káros töltést, átnyomja egy másik energiatartományba,
amelyben esetleg még károsabban hat, mint előzőleg. Semelyik
eszközöddel nem tudom előidézni a maradéktalan megkönnyebbülésnek azt
az érzetét, amelyet akkor tapasztalok, valahányszor (afféle
"referenciamanipuláció" gyanánt) kihúzom a telefondugót a
konnektorból.
És ezzel elérkeztünk a Te elméletedhez, "a helyi gravitációs tér
manipulálásához". Igen, Peter, én közreadtam ezt az elméletet a Hifi
Magazinban (mert kivételesen nagy jelentőséget tulajdonítok a
PWB-effektusnak), de nem, Peter, nem hiszem, hogy igazad volna, és a
néhai Mr. Occam*** (***Angol filozófus a 13. századból. Az Occam-elv
értelmében "nem szabad fölöslegesen szaporítani a létező dolgokat",
azaz: lehetőleg nem kell új fogalmakat bevezetni.) szintén nem hinne
neked. Mit szólnál helyette egy ilyen magyarázathoz:
1. A PWB-effektus: eddig ismeretlen, de a kapacitással rokon
jelenség. Ha a fizikusok nem hanyagolnák el a nagyon kicsiny
mennyiségeket, a PWB-effektus napvilágra kerülne, és tökéletesen
összhangban volna a mai tudománnyal. Jó 3-4 nulláról beszélünk,
amelyet számoláskor elhanyagoltak.
2. Az élőlények hiperszenzitívek a PWB-töltésre, sokkal
érzékenyebbek, mintsem a biológusok gondolnák. A számításokban ismét
3-4 nullát hagynak figyelmen kívül. Az előzőekkel együtt ez már 6-8
elhanyagolt nagyságrend. Ha ezeket figyelembe vesszük, nem lesz
szükségünk másik tudományra.
3. A PWB-féle "töltés" nem egydimenziós, tehát nem csupán
növelni/csökkenteni lehet. Más, ismeretlen paraméterekkel is bírhat.
4. A PWB-töltés támadáspontjai elsősorban az élő szervezet
membránjai: makroméretűek, mint a dobhártya, és mikroméretűek, mint a
sejtmembrán. Megfeszülésük mértékét a helyi PWB-töltés mindenkori
állapota határozná meg.
5. A PWB-állapotot sokféleképpen lehet manipulálni (az anyagok, a
formák, a színek megválasztásával és kombinációival, a felületek
kiképzésével, a mozgásokkal stb., mint ezt Te megmutattad - nem is
említve azt a módszert, hogy elektromos energiát viszünk a
rendszerbe), de e manipulációk hatása jelenleg kiszámíthatatlan.
Csupán a negatív jellegű manipulációk állnak minden kétségen felül:
elmozdítjuk a káros terű tárgyakat, eltávolítjuk a nemkívánatos
anyagokat, felbontjuk kapcsolódásukat, avagy visszafordítjuk őket a
helyes (a kevésbé káros) irányba stb.
Kedves Peter!
Téged én egyszer Galvaninak neveztelek, és a Rólad alkotott
véleményem azóta sem változott. De akár Röntgennek is nevezhettelek
volna; hadd emlékeztesselek rá, hogy amikor az X-sugarakat
felfedezték, a kísérletezők közül sokan "megégették" magukat ezekkel a
sugarakkal, mert nem voltak tudatában a veszélynek. Némiképp hasonlóak
e sugarakhoz azok a gyártmányok is, amelyeket Te készítesz - és
amelyekről én tudósítok. Szerencsére Magyarországon még senki sem
rendelkezik (rajtam kívül!) akkora mennyiségű PWB-eszközzel, amely
igazán veszélyeztethetné az egészségét. Mentségemre szóljon, hogy én
magam játszom a fehér egér szerepét. További mentségem legyen, hogy
ismeretterjesztő újságíró vagyok: érthető, hogy eluralkodik rajtam egy
őszinte és türelmetlen kommunikációs vágy, amikor igazán fantasztikus
újdonságokról értesülök. Biztosítalak, hogy a jövőben is megőrzöm
lelkesedésemet mindazok iránt, akik horizontunkat szélesítve,
ismeretlen területekre vezérelnek bennünket.
Mégis, hadd idézzem Neked a görögöket: "barátom Szókratész,
barátom Platón, de legjobb barátom az igazság".
Barátod: László
II. Helyzetjelentés
PULZUS ÉS IMPULZUS
Amíg az Olvasó vérnyomása visszatér a normál értékére, még
elmondom, hogy igazából nem is bíztam a kísérlet sikerében, inkább
csak reménykedtem benne, hogy orvos barátom műszere hátha ki fog
mutatni valamit - talán. Engem is meglepett, hogy ennyire drasztikus
különbséget mértünk, és ennyire következetesen. A kísérlet menete
egyébként ez volt: vérnyomásmérés háromszor egymás után - PWB-eszközök
be és fel - 5 perc pihenés - vérnyomásmérés háromszor egymásután -
PWB-eszközök le és ki - 5 perc pihenés - vérnyomásmérés háromszor
egymás után. Számszerűen ezt kaptuk:
1. sorozat: 115/70, 115/70, 114/72
2. sorozat: 118/80, 120/80, 118/82
3. sorozat: 115/72, 110/72, 110/72
Különösen az alsó érték mutat élénk szignifikanciát (a különbség
nem kevesebb mint 15%!), de még a felső érték eltérése is elegendően
szignifikánsnak számítana, ha elegendően sok alkalommal reprodukálnák.
(A kísérlet folyamán a pulzusszámot is mindig megmértük; furcsa, de az
nem változott!) Így, egyetlen próbálkozás után természetesen jogosnak
látszik az az ellenvetés, hogy az eredmény pszichológiai természetű,
vagyis saját magam idéztem elő, akaratlagosan vagy öntudatlanul. Erre
itt most csak annyit, hogy orvos barátaim szerint a világon sincs
olyan ember, aki 15-20 perc leforgása alatt kapcsolóüzemben 15%-kal
fel-le tudná mozgatni a vérnyomását. De ismerem a tudományos
kísérletek kritériumait, és elfogadom, hogy a kívülállók szemében ez a
kísérlet sem bír bizonyító erővel. A PWB-effektus létezését majd csak
azzal bizonyíthatjuk be, ha közvetlenül is mérni tudjuk, tehát nem
mint fiziológiai, hanem már mint fizikai hatást. Biztos vagyok benne,
hogy előbb-utóbb sikerülni fog. Addig is, a vérnyomás-mérést
megpróbálom megismételtetni semleges helyen (rendelőintézetekben),
semleges személyeken, de nem bízom benne, hogy az eredmény pozitív
lesz. Mert húsz-huszonöt PWB-csipesz drasztikusan megváltoztatja ugyan
a hangképet, de a fiziológiai hatásuk nyilván jóval csekélyebb, mint
amit a zeneszobában lehet előidézni a PWB-eszközök egész arzenáljával.
AUDITÍV MÉRLEG
Ebből mellesleg az is következik, hogy a PWB-eszközök vásárlói
nincsenek különösebb veszélyben. De ha csak annyit tudunk is, amennyit
tudunk, már akkor sem árt az óvatosság. Mindenkit arra kérek,
okvetlenül ellenőrizze mindazt, amit eddig tett, nagyon kritikus
füllel-és talán nem is csupán füllel.
A PWB-effektus persze elsősorban auditíve észlelhető. Az auditív
hatás azonban nem mindig ugyanolyan (lásd az 1989/1. szám
PWB-tesztjét, valamint permanens kínlódásunkat az utóbbi két év
szubjektív tesztjein), és kezdetben sehogysem tudtuk megérteni, hogy
miért nem. Mai fejemmel, amely nem feltétlenül azonos a holnapival,
úgy foglalnám össze a dolgot, hogy túlságosan is komplex jelenségről
van szó. Bármiféle anyag, bármiféle felület, forma, szín, sőt
színkombináció, irány és mozgás, az elektromos készülékek
viselkedéséről nem is beszélve - egytől-egyig befolyásolja a helyszín
energiaállapotát. Kiszámíthatatlan energiamintázatok képződnek, s ezek
auditív hatása szintén kiszámíthatatlan, vagy legalábbis
következetlen. Nagyon valószínű, hogy lényegében véve tényleg
valamiféle káros töltés növekedéséről/csökkenéséről van szó. De ennek
a töltésnek egyéb paraméterei is vannak. Lehet például frekvenciája.
Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a legtöbb PWB-eszköz
mintha növelné a káros tér rezgésszámát. Mintha megszüntetne egy
mélyfrekvenciás, "lassú" nyomást - és kreálna helyette egy magasabb
frekvenciájút, egy "szaporábbat".
A PWB-manipulációk auditív hatása tehát nem következetesen
ugyanaz. De feltétlenül van bennük valami közös. Talán az a
legjellemzőbb vonásuk, hogy a hangképet "koncentrálják", tömörítik,
nem engedik szétesni. A szólamok pregnánssá válnak, stabil helyük lesz
a térben, semmi sem vész el, mindent meg lehet találni, és ez roppant
tetszetős dolog. A torzítások megszűnnek, a magas hangok ellágyulnak
és feltisztulnak, a basszusnak súlya támad - intenzív PWB-kezelés
nyomán egy Heybrook HB1 elveszíti minden érdességét, és szinte
maradéktalanul megszólalnak rajta a Wagner-operák üstdobjai! Hogy a
PWB valóságos csodákra képes, azt különösen azok fogják felismerni,
akik eddig reménytelenül hadakoztak a Compact Disc (eredendő?)
tétovasága, széteső hangképe, testetlensége ellen. (Nem mintha az
LP-hang, úgy általában véve, olyan nagyon kellemes és hallgatható
volna.)
A varázslatnak azonban megvan az ára. Először is, és ez az, amire
nagyon figyelni kell: nemcsak a lemezzaj és a torzítás tűnhet el,
hanem a legfelső oktáv is. A felharmonikusok aggasztó módon
elszegényedhetnek, és ilyenkor a zene elveszíti az üdeségét, a
mosolygását. A legalsó oktáv szintén problematikus: a basszus-energiák
néha nagyobbnak tűnnek fel, mint amekkorák, de nem abban a
tartományban szólalnak meg, amelyikben szeretnénk. Nem arról van szó,
hogy a felső basszus feldúsulna, döngene - éppen ellenkezőleg. Minden
ellágyul, sehol semmi döngés, sehol semmi kiemelés. Rajzoltam egy
fantom diagramot; remélem, nem kell magyarázgatnom, hogy a rajta
látható két görbe nem mérés, csupán szubjektív becslés eredménye. A
fekete vonal egyfajta jellegzetes, átlagos, hétköznapi
hifi-frekvencia-átvitelt ábrázol, amely úgy pocsék, ahogy van. Színes
vonallal azt a hangképet próbálom érzékeltetni, amelyhez intenzív
PWB-zéssel és különösen a legújabb PWB-eszközök használatával jut az
emberfia.
A sáv beszűkülése azonban még nem minden. Nagyobb baj, hogy a
PWB-manipulációk legmegnyerőbb eredménye, az a bizonyos koncentráltság
és rendezettség egy bizonyos pontot túlhaladva eluralkodik a
hangképen, s úgyszólván elviselhetetlenné válik. A tér hihetetlenül
precíz és egzakt lesz, de egyre inkább bejön a szobába, szinte a
fejünkre esik. A zene elveszíti könnyedségét, túlzott súlya és
jelentősége támad, mindent a szájunkba rág, az ember úgy érzi, hogy
zenehallgatás helyett zenehallgatási munkát végez.
TENNI ÉS NEM TENNI
Ez nem feltétlenül vonatkozik a PWB-eszközök és még kevésbé a
PWB-módszerek összességére. Például halálbiztosra vehetjük, hogy a
káros hatás csökkenni fog, valahányszor kihúzzuk a konnektorból
egy-egy készülék - telefon, lámpa, háztartási masina-hálózati
csatlakozóját és teljesen nyilvánvaló, hogy ilyenkor semmiféle
mellékhatással nem kell számolnunk. (Ezt az effektust egyébként
érdemes kitanulni, zenehallgatás nélkül is próbálgatni. Tapasztalataim
szerint az eredmény akkor a legjobb, ha a készüléket, amelynek
csatlakozóját kihúzzuk a konnektorból, bekapcsolt állapotban hagyjuk -
de erre azért már nem mernék megesküdni.)
Számos más praktika is ismeretes, amely nem áll ugyan minden
kétségen felül, tehát nem tudhatjuk, hogy tényleg nyílegyenesen a jó
irányba mutat-e, és hogy nincs-e mellékhatása, de amelyet mégis
gyakorolnunk kell, egyszerűen azért, mert nem tehetünk másként. A
hifi-készülékek hálózati csatlakozójának például két pozíciója van, és
a kettő közül az egyik mindig sokkal jobb, mint a másik. Lehet, hogy
ez a jobbik is nagyon rossz, de harmadik lehetőség nincs, és a dugót
valahogy mégiscsak be kell dugnunk a konnektorba. Hasonlóképpen, a
kábelekről is köztudomású, hogy irányhatást mutatnak, nem úgy szólnak
odafelé, mint visszafelé. Nyilván a jobbik irányt fogjuk választani,
noha senki sem garantálja, hogy nem nő tőle zöld hajunk és három
fülünk. Pedig szinte biztosra vehetjük, hogy a kábel mindkét irányban
használva növeli a káros töltést, legfeljebb az egyik irányban kevésbé
(vagy csupán másképp?). Ugyanez vonatkozik bármely tárgyra, amelyet a
szobában elhelyezünk: akármelyik irányba fordítjuk, mindenképpen bajt
csinál, de nem ugyanakkorát (és nem ugyanolyat?). A legjobb volna
semelyik irányba se fordítani, de a jelenlegi három dimenzión belül ez
valahogy nem megy. A Negyedik Dimenzió pedig továbbra is csupán
matematikai absztrakció marad vagy, mint jelen rovatunk címében: játék
a szavakkal.
"Bombabiztosnak" tehát egyelőre csak azokat a manipulációkat
nevezhetjük, amelyek negatív karakterűek: egyszerűen csak nem
csinálunk valamit, ami káros volna. Alább leírok egy kísérletet,
amelynek praktikus jelentősége, sajnos, a nullával egyenlő, viszont
nagyszerűen illusztrálja mondandómat.
FOROG A FESTÉK
A 4. Dimenzió látogatói gyakran találkozhattak azzal a
kifejezéssel, hogy experimentum crucis, azaz perdöntő kísérlet,
amelyben kizárnak minden zavaró körülményt, abban a reményben, hogy az
eredményét majd csak egyféleképpen lehet értelmezni. Ilyen perdöntő
kísérlet például a fémkarika a csuklón: ha van auditív hatása, akkor
azt semmiképpen nem lehet megmagyarázni a klasszikus elektroakusztika
fogalmaival. Perdöntő kísérlet volna a hálózati csatlakozódugó
megfordítása is, mert ennek sincs realisztikus interpretációja csak
hát a mérnökök ebbe sehogysem törődnek bele, és mert nagyon akarnak,
hát találnak is rá magyarázatot, olyat, amilyet. (Olyan mérnökök,
amilyenek.)
Százszázalékosan perdöntőnek látszott a kompaktlemezek szélének
beszínezése is, mert józan emberi ésszel nem lehet felfogni, hogy
ennek ugyan miért lenne auditív hatása. A neves brit szakíró Martin
Colloms azonban a Hi-Fi News & Record Review hasábjain
"bebizonyította", hogy a lemez szélére felvitt tinta igenis
befolyással bír a digitális jelátvitelre, mert a lézersugár, amely
alulról a piteket olvassa, szétterjed, meg visszaverődik, minek
következtében izé... sajnos, nem tudom interpretálni, tekintve, hogy
az egész magyarázatnak se füle, se farka. Bárki, aki konyít valamit a
CD-technikához, kapásból cáfolni fogja Colloms interpretációját - de a
tény tény marad: Martin Colloms és a HFN/RR egyelőre
elektro-akusztikai funkciót tulajdonít a CD élére felvitt színes
csíkoknak.
Ha a lézersugár szétterjed a CD anyagában, akkor valóban elérheti
a színes csíkokat (más kérdés, hogy ennek van-e elektro-akusztikai
jelentősége vagy sincs). De a CD-korong tetejére biztosan nem jut el a
lézersugár, mert a korong felső felületét fémréteg borítja, és ha a
lézerfény azon keresztülmenne, akkor nem tudná megszámolni a piteket,
és a zene meg sem szólalna. Márpedig a korong tetején mindig van
színes festék: a "címke", amely voltaképpen közönséges nyomtatás (lásd
képriportunkat a CD-gyártásról, HFM 1990/1.). Csakhogy Peter W. Belt
elmélete értelmében bárminemű felirat káros teret kelt, és ha ezt a
feliratot s vele a káros teret még forgatjuk is a szobában, akkor
kuruc dolgok történnek. Namármost, a feliratot nem szedhetjük le a
CD-ről, azt viszont megtehetjük, hogy fel sem visszük rá!
Úgyis akadt dolgom a Glóriánál (lásd az újabb képriportot ebben a
kötetben, ezúttal a mesterlemezek készítéséről), és a gyáriak
megtették a kedvemért, hogy a gyártás utolsó fázisában egy-egy lemezt
kihúztak a nyomtatást végző rózsaszín ci...cica alól, minek folytán
ezeken a korongokon nincs címke, mindkét oldaluk egyformán csupasz,
ezüstfényű. Összesen 5 ilyen lemezem van, és mindegyiknek megkaptam a
normális, felcímkézett változatát is. Otthon aztán szabályszerű A-B
vaktesztet csináltunk, amennyiben jómagam a kétféle CD-t váltogattam,
a többiek pedig úgy ítélték meg a kétféle hangképet, hogy nem
tudhatták, melyik melyik. Jobban mondva, fogalmuk sem volt róla, mi a
teszt tulajdonképpeni tárgya (csak S.A. eszén nem tudtam túljárni, ő
kitalálta, mire megy ki a játék).
A következő öt felvételt hallgattuk. Trini Lopez: 25th Anniversary
Album (nagyszerűen szól, lásd majd a saját szeánszainkon is), Benkó
Dixieland Band: Bank Of Benkó, Budapest At Night: csárdások, keringők,
polkák stb. (miért ne?), Great Tenor Arias: Lando Bartolini énekel
(Budapest Philharmonic Orchestra, vezényel Pál Tamás) és végül mint
"mai magyar" slágerzene a Lord együttes felvétele. Ime a zsűri
véleménye:
Címkével. S.A. Trini Lopezen visszhangosabb; először nagyon
tetszett. A magyar popzenei felvétel kriminális. Benkó Dixieland
kopog, üres, nincs mélye. A taps túl általános. D.E. Becsapós. Elsőre
ez tetszett jobban. Később átmentem a másikra. Ez torzabb. Sz.M.
Kicsit mesterségesen feldúsított visszhang. Keverőasztallal
megmanipulált felvétel. A tere egy vonalba esik, nincs mélysége.
Fárasztóbb, torzabb, összemosottabb.
Címke nélkül. S.A. Elment a visszhang. Jobban kivehetők a
hangszerek. Jobb mély. Igazibb, határozottabb hegedűk. Operán mintha
mélyben jobb volna. A magyar popzene itt is szörnyű, de egy fokkal
civilizáltabb lett, megvan a magasa, és a rikácsolásból visszavett. A
dixieland-en egy leheletnyivel jobb mély. Trini Lopez másodszor: picit
hangosabb, a mélyei puhábbak, ismét jobban kivehető hangszerek. Taps:
sok ember tapsol, nem pedig csak "taps általában". Egy ortóval jobb.
D.E. Először tompábbnak, kevésbé dinamikusnak, egysíkúbbnak éreztem.
Később fokozatosan átpártoltam ide, mert jobbak a mélyei, kevésbé
torz, sokkal tovább hallgatható, a tere is jobb, a hangszerek jobban
elkülönülnek. A taps is jobb. Sz.M. Tisztább, definiáltabb, jobban
szétválasztja a hangszereket, nem manipulál, nagyobb a tere, a térnek
mélysége is van. Kellemesebb, jobban tetszik.
Mit mondhatnék most, ennyi izgalmas élmény - és ekkora kudarcok
után. A dolgokat nem lehet meg nem történtté tenni, és ez éppúgy
érvényes az én balfogásaimra, mint az elektro-akusztika (s benne a
High Fidelity) minden eddigi setesutaságára.
Megismétlem: a PWB-effektus nem egydimenziós jelenség, hanem egy
roppant komplex jelenségkör, amely egyebeken kívül a teljes
elektroakusztikát is átszövi. Átszőtte azt a múltban, és át fogja
szőni a jövőben is-mindörökké, ámen. Ha Belt soha meg nem születik, a
hifikonstruktőrök akkor is "belteznének"; akármit tesznek, "belteznek"
(is). Mert bármiféle tervezési mozzanat: A anyag helyett B anyag az
alkatrészekben, a vázban, a panelekben vagy egyáltalán a készülék
bármely lehetséges pontján, Alfa helyett Béta típusú szigetelés a
kábeleken, X szín helyett Y szín a dobozon, Lambda helyett Omegatípusú
topológia a nyomtatott (vagy hagyományos) áramkörökben - ez mind-mind
"beltezés". Lehet tagadni, de okosabb beletörődni, és még okosabb
dolog számolni vele.
Egy biztos. A hifi többé már soha nem lesz ugyanaz, mint a Peter
Belt fellépése előtti időkben volt.
Darvas László
