Bemutatjuk |
Tesztrovatunk igen gazdag. Törzsét egy hatalmas hangsugárzó-revü
képezi, de van benne CD-játszó és kazettás magnó is. Az utóbbi kettő
különösen ígéretes, hiszen a lapszemlében közölt Nagy Slágerlistán a
Philips CD 610-et és a Denon DRM-500-at három-három angol magazin is
ajánlja!
Philips CD610 ezüstlemezjátszó
Immár a harmadik Philips. Kereskedelmi szempontból abban
különbözik az előző kettőtől, hogy ez már nem a legeslegolcsóbbik
típus, hanem alulról a második a Philips CD-játszók jelenlegi
hierarchiájában (a hordozható AZ 6892-őt nem számítva), és hogy ezt a
készüléket "Best Buy"-nak jegyzi a brit lapok közül a Hi-Fi Choice, a
Hi-Fi News & Record Review és a What Hi-Fi? is. Ugyanabba a családba
tartozik, mint az előző számunkban bemutatott CD210, de már távvezérlő
is van hozzá, amellyel az összes funkciót működtetni lehet. A
CD610-nek csatornánként külön D/A átalakítója van (ismereteink szerint
ez lényeges dolog), négyszeres túlmintavételezéssel dolgozik és
digitális szűrővel van kiképezve. Praktikus, jól használható gépezet.
Hogy a 80mm átmérőjű "CD-szingliket" is fogadja, azt meg se kéne
jegyeznünk, ma már alapfokú szolgáltatása ez minden CD-játszónak.
Készülékünk körülbelül 26 ezer forintba kerül, jó egyharmaddal többe,
mint a Philips CD210.
Kezelése, szolgáltatásai
Fekete műanyag előlap viszonylag kevés kezelőszervvel;
hál'istennek nincs rajta semmi fölösleges. A kijelző egészen más, mint
az eddigi Philipseken volt, és a gombok is egészen másképp
helyezkednek el.
A bal alsó sarokban hálózati ki/bekapcsoló, amely valóban
leválasztja a készüléket a hálózati feszültségről (tehát nem csupán a
szekunder kört kapcsolja). Fölötte a korongtartó fiók, jobb alsó
sarkában a nyitó/zárógombbal. Odabenn jól látható az a betét, amely a
80mm-es lemezt pozícionálja. A fiókot nemcsak a zárógombbal lehet
becsukni, elegendő, ha gyöngéden megtaszajtjuk a fiók elejét, mire az
visszacsúszik a helyére. Ez a mechanika azonban még mindig ugyanolyan,
mint az előzőek, ez sem működik finomabban, olyasfajta hangot ad, mint
amikor igazi tepsik csúsznak vissza a tűzhelybe.
Az előlap közepén helyezkedik el a kijelző. Róla értelemszerűen
majd később szólunk (amikor már elmondtuk, mi mindent kell
kijeleznie).
A kijelző alatt néhány apró, téglalap alakú gomb. Az első, a
RANDOM összekeveri a korongon lévő műsorszámokat, és véletlenszerű
sorrendben játssza le őket. A REPEAT az ismétlőgomb; önmagában
használva a teljes műsorra vonatkozik, de összeállíthatunk
programcsomagokat is, amelyeket majd meg szeretnénk ismételtetni. A
program kezdő- és zárópontját az A->B jelű gomb megnyomásával kell
kijelölni. A program ezután addig ismétlődik, amíg nem töröljük a
REPEAT-tel (vagy a Stop, vagy az Eject gombbal). A gyorskereső
gombokat a szokásos dupla nyíl jelöli, ezekkel ide-oda pásztázhatunk
lejátszás közben. E gombok csak addig működnek, amíg nyomva tartjuk
őket. Az első 3 másodpercben viszonylag lassan, a következő 4
másodpercben gyorsabban, majd pedig igen nagy sebességgel
"tekercselnek", és ilyenkor már némít is a készülék, hogy a csiripelő
magashangok tönkre ne tegyék a magashangszórót. Ha azt akarjuk, hogy a
gyorskeresés már eleve némán történjék, akkor előzőleg a Szünet gombot
is nyomjuk meg.
Az igazán fontos funkciók a gép jobb oldalán helyezkednek el,
három gombpáros formájában. A legfelső a PREVIOUS/NEXT, azaz lépegetés
műsorszámonként előre/hátra. Alattuk a STOP/CM (mely utóbbi betűjelzés
azt rövidíti, hogy Clear Memory, a Stop tehát egyben a memória
törlőgombja is), illetve a PLAY/REPLAY, ezzel lehet indítani vagy
folytatni a játékot, illetve (ha egymás után kétszer nyomjuk meg) újra
elölről kezdeni valamely mű sorszámot. A legalsó két gomb a PAUSE (ez
nem szorul magyarázatra), illetve a PROGRAM, mely gombot csak akkor
lehet használni, ha a korongtartó fiók nyitva van. Összesen 20
műsorrészt válogathatunk össze, ennyi csaknem mindig elegendő. A
lépegetőgombokkal kiválasztunk egy-egy műsorrészt, 8 másodpercen belül
megnyomjuk a programgombot, és már kereshetjük is a következő számot.
A CD610-nek fejhallgató-kimenete is van, a szokásos 6,3mm-es
Jack-hüvely a készülék jobb alsó sarkában.
Amit eddig elmondtunk, azt a kijelző egytől-egyik szemléletessé
teszi. Közli velünk, hogy a CD-korong 8 avagy 12mm átmérőjű-e, két
nagyméretű számjeggyel jelzi a műsorrészek sorszámát (TRACK), majd
kétszer két kisebb számjeggyel előbb a teljes műsoridőt (TRACK TIME),
majd lejátszás közben az eltelt időt, percben és másodpercben. Ha
bármiféle nézeteltérésünk támad a géppel, tehát ha kezelési vagy
programozási hibát követünk el, a kijelzőn a méltatlankodó ERROR
(hiba) felirat jelenik meg. Programozáskor CD-játszónk egy 1-től 20-ig
terjedő számsorral operál, a "műsorszámmátrixon" sorra megjelenik a
programba vett műsorrészek száma, illetve a mentegetődző "+20" felirat
(ez a gép csak 20-ig tud számolni). A programot ellenőrizhetjük is:
megnyomjuk a programgombot, és akkor a kijelzőn a TRACK felirat alatt
megjelenik a teljes számsor, a megfelelő sorrendben ("REVIEW").
Kijelzi a gép a többi funkciót is: RANDOM, REPEAT, A->B - ezek értelmét
már ismerjük.
A display jobb oldalán az infravörös távvezérlő érzékelő ablaka
látható, felirata IR REMOTE. A távvezérlő típusa RD5861. Karcsú,
kézhez álló holmi, és mint már mondtuk, minden funkciót irányít.
(Programozni még könnyebb is vele, mert számgombok vannak rajta 0-tól
9-ig.)
A hátoldalon egy pár RCA aljzat a hangfrekvenciás kimenet, egy
másik pár RCA aljzat pedig a távvezérlő ki/bemenete arra az esetre, ha
a készüléket távvezérelhető Philips hifi-toronyban használnánk
(illetve egy másféle, külön megvásárlandó EM 2200 típusú távvezérlő
fogadására).
Felépítése
A CD610 rendkívül hasonló a CD210-hez; a hasonlóság nem is jó szó,
inkább azonosságot kéne mondanunk. A futómű itt is, ott is ugyanaz a
CDM 4, a két készülék elektromos felépítésében pedig csak annyi a
különbség, hogy a nagyobbik készülékben fejhallgatóerősítő fokozat is
van, továbbá, hogy a kettős D/A konverter IC a múltkor TDA1541 típusú
volt, most pedig TDA1543 típusú. (Hogy a kétféle átalakító miben tér
el, azt a kapcsolási rajzból nem lehet kideríteni. Mégis, a rend és
azok kedvéért, akik nem olvasták előző kiadásunkat, röviden elmondjuk,
mit találtunk a CD610 belsejében.)
A CDM 4 futómű magában foglalja a komplett mechanikát, beleértve a
korongtartó fiók mozgatómotorját, a forgatómotort és a kiolvasófejet
is. Kezdjük az utóbbival, a kiolvasófejjel. A lézerdióda fénye 4
fotodiódát világít meg, ezek jelét egy TDA 8808 típusú "fotodióda
jelprocesszor" IC veszi át, felerősíti, majd továbbítja a dekóder
bemenetére. Ez az IC gondoskodik a fókuszáló tekercs működtetéséhez
szükséges jelről (a tekercs meghajtása már egy TCA 0372 egyik felére
hárul); ez fogadja az úgynevezett monitor dióda jelét, amelynek nyomán
egy tranzisztoros erősítővel vezérli a lézerdiódát; végül ugyancsak a
TDA 8808 állítja elő a kiolvasófejet radiálisan mozgató
"motor"vezérlőjelét is, melyet aztán egy TDA 8809 dolgoz fel a
központi egységtől kapott szabályozójellel együtt. Magát a "motort" a
már említett TCA 0372 másik fele működteti.
Kövessük a hasznos jel útját. A dekóder áramkör lelke egy SAA 7310
típusú IC, melyhez egy µPD 41416C-20 típusú RAM csatlakozik. Itt
történik a digitális jelfeldolgozás, a hibajavítás és a dekódolás. A
jel most egy SAA 7220-ra, a digitális szűrőre kerül, majd a D/A
átalakító következik (TDA 1541), a két teljesen különálló 16 bites
konverterrel. Kimenetén már a bal és a jobb csatorna analóg jelét
kapjuk meg. Ezek hagyományos aktív (LM 833 típusú) szűrőkön futnak át,
a szűrés először -6dB/oktáv, majd -18dB/oktáv meredekségű. A két
szűrőrész közé iktatták be a dekóder-áramkör által vezérelt szűrőtagot
is, melyet aszerint kapcsolnak ki-be, hogy van-e a lemezen preemfázis.
Két némító fokozat után már a kimenet következik, illetve a
fejhallgató-erősítő (NJM 4560).
A CD-játszót egy MC 68HCDC8 típusú mikroprocesszor működteti, ez
fogadja a nagyfrekvenciás jelet, a kezelőszervek utasításait, ez
vezérli (néhány tranzisztor és IC segédletével) a lemezforgató motort,
ez hajtja meg a kijelzőhöz rendelt IC-t (U 3090MG). A kijelző
típusjele 6 MT 147GK. A kijelző és az azt meghajtó áramkör típusa
eltér ugyan attól, amit a CD 210ben használtak, de valószínűleg minden
szempontból ugyanúgy működnek.
Hátravan még a tápegység. A hálózati transzformátor jó néhány
szekunder tekerccsel rendelkezik, és többféle tápfeszültséget állít
elő: ±15, ±10, ±5 és még külön +27V-ot, utóbbit a kijelző
meghajtóáramköréhez.
A készülék mechanikai felépítése igen egyszerű, a doboz műanyagból
készült, amelyet bordák merevítenek. A tetőlap vaslemez. A készülék
összes áramköre egyetlen nagyméretű nyomtatott áramköri lapon
helyezkedik el; még a hálózati transzformátort és a teljes tápegységet
is erre szerelték! Így aztán nem sok kábelt látunk a CD 610
belsejében. A kijelzőt és az összes kezelőszerv kapcsolóját az
előlapra erősített panelon találjuk.
Ha csak a tetőlapot emelintjük le, a masina nem is tűnik
bonyolultnak. De ha már az aljlapot is eltávolítjuk, látni fogjuk,
hogy a panel alja tele van apró "chipekkel". Megemlítjük, hogy az
összes (fontosabb) IC a Philips gyártmánya.
Méréseinkhez
Rendelkezésünkre állt a magyar és az idegen nyelvű kezelési
útmutató, sőt, a szervizkönyv is, és a három füzetben háromféle
specifikációt találtunk. Ha nem is mindenben, de néhány lényeges
jellemző tekintetében számottevően eltérnek egymástól: a harmonikus
torzításra például 0,003; 0,015 és 0,05 százalékot adnak meg (az
utóbbi érték valójában 66dB, 20Hz és 20kHz között, zajjal együtt
specifikálva), az amplitúdó-linearitás vagy 2Hz-20kHz tűrésmező
nélkül, vagy 20Hz-20kHz ±0,02dB (ember legyen a talpán, aki ezt
pontosan meg tudja mérni), vagy ±0,15dB "húsztól-húszig". A jel-zaj
aránynál pedig választhatunk 90, 96 és 100dB között. Szokás szerint a
szervizkönyv adatai a legszemérmesebbek, a magyar nyelvű útmutatóé a
leghőzöngőbbek. Természetesen azt is megtehetjük, hogy mellőzzük a gép
gyári adatait, és inkább az etalonunknak választott Denon DCD-820
(esetleg a múltkori Philips CD 210) specifikációjához viszonyítunk.
Lássuk a medvét.
A kimeneti feszültség/impedancia rendben van. A linearitás is
nagyjából megfelelő.
A frekvenciajelleggörbe mindkét csatornán azonos módon, egészen
enyhén lekonyul a sáv mindkét szélén, de az eltérés 0,15dB-a belül
marad, úgy, ahogy a szervizkönyv megadta. Az áthallási csillapítás
gyöngécske (digitális mércével mérve, persze): közepes frekvenciáktól
felfelé sokkal jobbat vártunk, és sokkal jobbat is specifikáltak.
A jel-idegenfeszültség arány megfelelő, a jel-zaj arány lehetne
jobb is, főleg, ha a specifikációt nézzük. Ugyanez vonatkozik a
dinamikatartományra is, várakozásaink bizony itt sem teljesülnek, a CD
210 e tekintetben is sokkal korrektebb volt.
Az intermodulációs torzítás is meglehetősen magas, mindkét
kivezérlésen jobbat vártunk. A harmonikus torzítás (a kivezérlés
függvényében) átlagos, de a -24dB-s szinten már igencsak magas, ki
tudja, miért. A frekvencia függvényében mért össztorzítás már csekély,
végig az egész sávban egyenletesen elfogadható.
Igen kedvező a négyszögjelátvitel. Ez egyértelműen a
hangfrekvenciás kör szűrőinek és persze a 4-szeres
túlmintavételezésnek köszönhető.
A fejhallgató-kimeneten minden rendben van, a hibajavító rendszer
kifogástalanul működik. A hozzáférési idő rövid, nem kell soká
várnunk, a masina gyorsan megtalálja, amit keresünk.
Összefoglalva: igazából sokkal többet vártunk ettől a géptől, s
nem azért, mintha maximalisták volnánk. A múltkori, olcsóbb CD 210
műszaki tekintetben korrektebb masinának látszott. A CD 610
"hagyományos" adatai gyöngébbek, az impulzusátvitele viszont jobb -
lehet, hogy ez a paraméter fog dönteni?!
Szeánsz
Mint "forintos ötlet", a Philips CD610 nem éppen jutányos áron jön
be az országba. Relatív árindexe (ha emlékszünk még az előző
számunkban közölt összehasonlító ártáblázatra) 94%, szemben a Philips
CD210 nem egész 80 százalékával, tehát az importőr viszonylag többet
keres rajta. Az is kiderül, hogy a két készülék konstrukciója között
nincs lényeges eltérés, műszaki paramétereiket tekintve pedig a mérleg
nyelve még inkább a szerényebbik modell felé billen. A 7 ezer forintos
ártöbblet fejében a CD610 a távvezérlés lehetőségét kínálja, ez
önmagában kevésnek látszik.
De félre minden egyéb megfontolással, figyeljünk a zenére.
Műsoron: a Carmen nyitánya, A Varázsfuvolából Papageno belépője,
Mendelssohn Skót szimfóniája, a könnyebb műfajokból a Fool On The Hill
című Beatles-szám a Magicai MisteryToursról, valamint az
elmaradhatatlan Andok (most már egyre inkább Undok) népzene az Opusa
harmadik demólemezéről. A láncban a Naim NAIT hajtotta a Spendor
hangdobozokat, Monster Cable "deróton", a többi kábel közönséges volt
(de jócskán "megbeltezve"). Valamennyi készüléket tüskés
állványplusz-pozdorjalapra állítottuk. A hálózati csatlakozók
polaritását gondosan ellenőriztük. Ezt kéretik nagyon komolyan venni,
mert némelyik CD-játszón legalább 1 orto-t lehet vele nyerni vagy
veszíteni.
I. Denon DCD-820 és Philips CD610
Ez a meccs annál is inkább érdekes, mert a Denon CD-játszónak
lement az ára, 33 helyett 30 ezer forintba kerül, s csak körülbelül
15%-kal drágább a Philips CD610-nél. (Mellesleg: az árindexe is csupán
68%!)
Philips CD610. Lágy. Mosott. Recesszív. Nyugodt. Kissé döglött, de
nem kellemetlenül teszi, emlékeim szerint elevenebb a CD210-nél.
Inkább hiányai vannak. A színpad oldalirányban "működik", előre-hátra
nem tud mozogni. Az Andok-zenén basszushiány. Mozarton is a mélyeit
keveslem, a középhangok túltengenek, emiatt (?) minden középről szól.
Nagyzenekaron piszkosabb, zavarosabb, a tutti zűrös, minden egy
halomban, de így sem rossz. Beatles kissé durva és szőrös, az énekes
nem tud leszakadni a hangkép egészéről, a hangszerekről. A forte
bántó, azonkívül "sh" jellegű torzítás. * Az operán nincs súlya,
sápatag, vérszegény, de nem rossz, semmi különösebb hiba, csak nem
elég jó. Az Andok-zenén fátyolos, bágyadt, de kellemes. Mozart: a
férfihang nagyon szép. A Mendelssohn-szimfónia is szépen szól, de
könnyűsúlyú. Hiányérzetem van. Önmagában véve a Beatlesen sem rossz. *
Nagyon fedett, függöny mögül szól. Mozart elmegy, egész normális, de
prezenszes, kiemeli a szólistát. A Beatles is kellemes, de nem az
igazi. Kisebb a tere, minden középen nyüzsög. * Nehéz dönteni, egyik
se tetszik.
Denon DCD-820. Az opera megfogottabb, élénkebb, a zene előre-hátra
mozog, a hangkép ismerősebb, zeneibb, érzelmileg követhetőbb.
Lendületesebb. A dél-amerikai nótán minden tekintetben közepes, de
kiegyenlített, van "dimenziója". Papageno mozgékonyabb (több madarat
fog), a hangkép tömörebb, szélesebb, mélyebb, magasabb stb. stb.
Sokkal nagyobb operaház. A középsáv már-már kezd összeérni a
basszussal (de azért még itt is szétesik a kettő). A középhang így is
túlteng. Mendelssohn meglepően kiegyenlített, a mély ugyan még mindig
kevés, de élvezhető, muzikális. Beatles egzaktabb, az énekes és a
hangszerek széjjelebb válnak, felismerhetőbbek. A forte így is
fárasztó, erőszakos. Mindazonáltal: egy lépéssel közelebb a PD-91-hez.
* Egy kicsit több basszus, de így is keveslem. Már van tartása. A
magasai-mélyei egyaránt jobbak. Mozarton szélesebb tér, jobb tartás,
de egy pici erőszakos színezet. A szimfónia teltebb, szélesebb sávú,
de nem elég finom. A Beatles elevenebb, erőteljesebb, a sáv érezhetően
szélesebb. * A függöny eltűnt, több élet, dinamika. Ez is messze az
igazságtól, ez is sávhatárolt, nem cseng ki a magasa (a mélye sem
lendül), de azért szélesebb az átviteli sávja. A részletek finomabbak.
Szélesebb tér. Tulajdonképpen igen nagy differencia. * Egyik se
tetszik, nehéz döntés. A Denont választanám, mert tisztább, csengőbb,
több részletet tud felmutatni és kevésbé torz. A tere mindenesetre
valahogy más. Mendelssohn is elviselhetőbb volt. A középhangokat ez a
gép is hangsúlyozza. Mozarton mindenképpen ezt választanám, sokszor a
Beatles is tetszett, de ott már erősen sávhatárolt.
II. Philips CD610 és Philips CD210
Ennek a meccsnek az a tétje, hogy megér-e 7 ezer forintot egy
távvezérlő, illetve, ami sokkal érdekesebb, hogy melyek nyomnak többet
a latban: a statikus paraméterek (áthallás, torzítás stb.), avagy
inkább a dinamikus jellemzők (impulzusátvitel).
Philips CD610. Mint az előbb. Nem rossz, de levegő- és
egzaktsághiány. Nem mozog előre-hátra, minden itt benn, a fal előtt
szól. De egész jó volna, ha a mélye megvolna. Tulajdonképpen van egy
kis utózengése is. Az Undokzenén egy picivel analógosabb. Derűsebb,
nyitottabb, a plafonja jóval magasabb. Itt is dinamikahiányok, de
minden lehetséges paraméterében (magas-mély, tisztaság, tér, dinamika
stb.) jobb a másiknál. Legalább 2 orto különbség. "Derű" - ez a
lényeg, ebben nagyon megveri az elődjét. Valahogy vidámabb,
kellemesebb, respektálhatóbb. Papagenót némi rekedtség akadályozza az
éneklésben. Mendelssohn tömörebb, tartalmasabb, több méltóság.
Nagystílűbb, dúsabb (pedig önmagában véve nincs dús hangja) és több az
utózengése (pedig ebben sem jeleskedik). Zeneileg különb. Jobbak a
zenészek. Torzítás itt is, de csekélyebb. Beatles is tömörebb, de a
basszushiány ebben a zenében nagy baj. * Szellősebb, élénkebb,
csengőbb, több helyütt finomabb. * Kitolódnak a sávhatárok, a mélyvágó
szűrőt egy picit feljebb tolták. A taps is jobban csattan, a tere
nagyobb, vidámabb, elevenebb. A zenészek több odaadással játszanak. De
így is hiányzik belőle az élet, prezenszes (tulajdonképpen ez is
kutya). * Simább, nyugodtabb. Szélesebb sáv, dinamika, tér, a vonósok
tisztábbak, (viszonylag) több élet van benne.
Philips CD210. Mélyebb tónusú, nem annyira csillogó. Rosszabb
tranziensek. Ortofon VMS10 a VMS30 után. Vagy bármelyik pickup tűcsere
előtt. Több torzítás. A tere érezhetően beszűkül és minden
dimenziójában kisebb. Kevesebb derű. Bánatos hangkép. Andok: jól
emlékszem erre a hangképre. Bágyadt, szomorú, beszorul a két hangszóró
közé, "leül", a plafonja alacsony, az égboltot (és a kedélyemet) felhő
fedi. A sávszélek szűkek. Papageno szplínes, nincs kedve madarat
fogni. Gyönge sztereofónia. A szimfónián fémes tónus, nulla utózengés.
Beatles nehézkes, tompa, összefolyó, zeng-zúg az egész, kicsit a gép
szól, és itt is (fuvola) fémes elszíneződés. * Carmen: matt. Andok:
Dettó. Papageno: lassabb. Beatles: nem cseng ki, nem megy elég
magasra, tompa. * Alul-fölül sávhatárolt, nincs tere, minden
töpörödöttebb, hiányzik a volumen, az élet, az áhítat, a művészet.
Minden tekintetben kisszerű. És még monós is. * Szűkebb sáv, a magasa
nem cseng, a mélye kopog, az egész fedett, összemosott, fakó, a tere
kétoldalas. A magasak torzak.
Műszaki szempontból tehát a statikus paramétereknél fontosabbnak
bizonyultak a dinamikai jellemzők, a tranziensek. Zenei síkra terelve
a szót: a Philips610 már olyan gép, amelyet "lehet szeretni". Minden
tekintetben fölényesen jobb a 210-nél, és egyetlen tekintetben sem
rosszabb; nem 30, hanem 100 százalékkal különb CD-játszó. Most már
teljesen biztosak vagyunk benne, hogy múltkor nem tévedtünk, a CD210
aggasztóan dinamikahiányos, a CD150 pedig túl nyers, és a CD610
annyira jó, mint a másik kettő együttvéve.
Mindez azonban kevés az üdvösséghez. Angliában lehet ugyan Best
Buy, de a pannón piacon a CD610 labdába sem rúg a Denon DCD-820
mellett. Ahhoz, hogy mi is ajánlani merjük, annyiba volna szabad
kerülnie, mint amennyi jelenleg a CD210 ára. A CD210 pedig nem lehetne
drágább, mint most a Thomson LAD300. A Thomson meg...
*
Denon DRM-500 kazettás deck
A Denon cégnek szinte valamennyi terméke, tehát több tucatnyi
típus egytől-egyig "forintos ötletnek" számít, ma már az is megveheti
őket, akinek nincs dollárja, mint ezt előző számunk képriportjában
elmondtuk. Azt is elmondtuk, hogy ettől még nem fogjuk tesztelni
ezeket a készülékeket. A DRM-500 abban tér el a többi Forintos
Ötlettől, hogy a kereskedő (esetünkben a RAMOVILL) hajlandó volt
vállalni a kockázatot: a PMA-320 erősítő és a DCD-820 ezüstlemezjátszó
után a DRM-500 kazettás magnóból is számottevő mennyiséget rendelt.
Ezzel módot adott rá, hogy a Hifi Magazinban ezt a készüléket is
bemutathassuk.
Kezelése, szolgáltatásai
Egyszerű, közepes méretű, hagyományos karosszériájú, kétfejes
magnó a DRM-500, amely mindazonáltal már nem egy-, hanem kétmotoros.
Fel van ruházva Dolby B és C zajcsökkentővel, Dolby HX-PRO áramkörrel,
előmágnesezés-finomszabályzással, zenekereső funkcióval, automatikus
szalagfajta-választóval.
A frontlap bal felső sarkában van a hálózati ki-bekapcsoló. A
kazettatartó rész leemelhető plexi takaróablakán varázsigék sorakoznak
("HX Pro, 2 Motor Mechanism/Dual Power Supply System"). Az ablak jobb
felső sarkánál a nyitógomb (EJECT), alatta hagyományos, 3 számjegyes
számláló (COUNTER), nullázógombbal (RESET).
Az előlap közepe táján a kivezérlésjelző helyezkedik el, alatta az
üzemmódkapcsolók, illetve néhány kiegészítő funkció beállítógombja:
egy sorban négy, majd tőlük távolabb egy karcsúbb nyomógomb. A négyes
csoport első tagja a szalagszámláló memória. Ha bekapcsoljuk,
gyorscsévéléskor a magnó 000-nál stopra áll. A második a Dolby Ki/Be,
a harmadik a Dolby B/C, a negyedik a multiplex szűrő, amelyet csak
akkor kell használnunk, ha tunerről készítünk felvételt
zajcsökkentővel. A különálló gomb a REC RETURN feliratot viseli.
Felvétel közben ha megnyomjuk, a szalag visszacsévélődik a felvétel
kezdőpontjára, és a gép újra felvételi készültségbe helyezkedik.
(Roppant praktikus szolgáltatás; ha elrontottuk a felvételt, és meg
kell ismételnünk, haladéktalanul újrakezdhetjük, nem kell megint
kicentizni, honnan indítsuk.)
Alattuk jóval nagyobb nyomógombok: az üzemmódkapcsolók. Téglalap
alakú, kis erővel működtethető gombok, amelyek nem mechanikát
mozgatnak, csupán elektromos kontaktusokat működtetnek. Balról-jobbra
haladva, az első a Szünetgomb (PAUSE), amellyel akár a felvételi
némításból is átválthatunk felvételi szünetre. A REC/REC MUTE, a
Felvétel gombja szintén több módon használható, a következőképpen. Ha
megnyomjuk, a készülék felvételre áll, a fejszerelvény a szalaghoz
mozdul, beállíthatjuk a kivezérlést. Ha vele együtt a Lejátszás gombot
is megnyomjuk, megkezdődik a felvétel. Ha felvétel közben újra
megnyomjuk, 5 másodperces némított (műsor nélküli) felvétel készül, és
a magnó automatikusan felvételi készenléti állapotra kapcsol. Magától
értetődik, hogy ezt az 5 másodperces szünetet a felvétel legelején is
beiktathatjuk: ilyenkor kétszer egymás után kell megnyomnunk ugyanazt
a gombot. Mindezeket a funkciókat a Szünetgomb törli. A Lejátszás,
majd a Stop gomb következik, utóbbi kb. kétszer akkora, mint az
előzőek.
A Gyorselőre és a Gyorsvissza egyben a zenekereső funkciót (Music
Search) is kapcsolja: lejátszás közben a gyorscsévélő gombok
megnyomására a szalag nekilódul, és az éppen lejátszott szám elejére
(vagy a következő műsorrész elejére) csévélődik, majd a magnó azonnal
lejátszásra kapcsol. Most derül ki az 5 másodperces szünetek értelme:
ennyi hézagra van szüksége a zenekereső szolgálatnak, hogy
megállapítsa, hol végződik az egyik szám és hol kezdődik a következő.
Az üzemmódkapcsolókkal egy sorban két kisméretű forgatógombot
találunk, egyik az előmágnesezés finomszabályzója, ez ugyanúgy
működik, mint az Aiwa magnókon, de míg ott csak a vasoxid és a
krómdioxid szalagokon volt hatásos, a Denonon a metálszalag
előmágnesezését is finomszabályozni lehet. A másik gomb a felvételi
balansz-szabályzó, amelyet a fejhallgató csatlakozó 6,3mm-es
Jack-hüvelye követ.
Már csak a kivezérlésjelzővel maradtunk adósak. Egyszerű, csinos
jószág. A szintet 2x8 LED mutatja, de ezek közül valójában csak 2x7
számít (zöld: -20, -10, -6, -3, piros: 0, +3, +6 decibel), a nyolcadik
LED-pár mindig világít, ha felvételre kapcsolunk, ez tehát csupán a
felvételi indikátor szerepét játssza, holott a felvétel, illetve a
lejátszás tényét már eleve jelzi a gépen 1-1 külön LED. További 3 LED
a Dolby B, a Dolby C, illetve az MPX szűrő beiktatásakor világít.
Mindezeken kívül elkelt volna a gépen még 3 közlekedési lámpa - és
akkor itt kanyarodjunk vissza az Aiwa magnókhoz. Azok szintén
automatikusan érzékelték a különböző szalagfajtákat, de ők LED-ekkel
vissza is jelezték, hogy éppen milyen szalagra állították be magukat.
Az előlappal végeztünk, nézzük a hátoldalt. A vonal be- és kimenet
csatlakozóját 2 pár RCA hüvely fogadja. Ötpólusú felvétel/lejátszás
csatlakozó nincs a Denonon őszintén megmondjuk, nem is igen van
szükség rá a korszerű készülékeken, mi is csak hagyománytiszteletből
teszünk említést erről a klasszikus bemenetről. Jól jönne egy mikrofon
bemenet, de arról sem állíthatjuk, hogy nélkülözhetetlen volna. Van
viszont egy extra szolgáltatása a DRM-500-vak: egy kis méretű
Jack-hüvely, amely arra szolgál, hogy más, távvezérelhető Denon
készülékekhez csatlakoztathassuk, s azokon keresztül a magnót is
vezérelhessük.
Felépítése
Elektromos szempontból közepesen bonyolult, de a működése jól
áttekinthető. A tervezők korszerű aktív áramköröket alkalmaztak, s
ezek nagyfokú integráltsága folytán nem is látszik olyan bonyolultnak
és zsúfoltnak az a NYÁK-lap, amely a legtöbb áramkört hordozza.
A vonal bemenetre adott jel rögtön a felvételi balansz-, majd
pedig a szintszabályozó potméterre kerül. Utána a Dolby áramkör
következik, közepében egy Cx 20187 típusú IC-vel, itt találjuk a
pilotszűrőt is, melyet szükség szerint egy kapcsoló tranzisztor iktat
ki-be. A Dolby IC kimenetéről többfelé ágazik el a jel: némító
áramkörön keresztül rögtön a vonal kimenetre, egy IC-s erősítőn
keresztül a fejhallgató kimenetre (M5218P típusú IC), illetve a
felvételi némító tranzisztoron át a fejmeghajtó áramkörre. Ez utóbbi
egyetlen IC (M5218P), és a negatív visszacsatoló ágában állítják be a
szalagfajták szerinti korrekciót. A frekvenciafüggő visszacsatoló
tagokat egy AN90B20 típusú, csupáncsak kapcsolótranzisztorokból
kialakított integrált áramkör aktiválja (vezérlését a központi
processzortól kapja). A megfelelően előkészített hangfrekvenciás jel
az előmágnesezési jelre hangolt zárókörön keresztül jut a
felvevő-lejátszó fejre, valamint a Dolby HX-PRO áramkör egyik
bemenetére. Ez az áramkör egy PC 1297CA típusú IC, amely figyeli a
műsorjel magasfrekvenciás tartalmát, és annak függvényében némiképp
módosítja az előmágnesező áram nagyságát. Ennél az IC-nél állítják be
a szalagfajták szerinti alap-előmágnesezési szintet, és ide
csatlakozik az előlapon elhelyezett finomszabályzó potméter is. Néhány
kisegítő tranzisztor tartozik még ide.
A törlő oszcillátor ±8V-ról működő, ellenütemű típusú, amelyet a
mikroprocesszor a +8V-os tápfeszültségkörbe iktatott áteresztő
tranzisztorral "koppanásmentesen" indít. Szót kell ejtenünk a
kivezérlésjelző áramkörről is. Vezérlését a vonal kimenetről kapja; a
szintjelző LED-eket csatornánként 1 darab AN 6882 típusú IC működteti.
A lejátszás üzemmódot egyszerűbb lesz leírni. A kombinált fejet
egy µPC 1330HA típusú IC (szilárdtest kapcsoló) kapcsolja a megfelelő
üzemmódra. Elmarad a hagyományos, mechanikus felvétel-lejátszás
kapcsoló, s mint a korszerű, igényesebb magnókon általában, ezt a
feladatot itt is már egy megbízható, kontakthibától mentes eszköz
látja el. A fej jele egy zajszegény erősítőre kerül (M5220P típusú
IC). A lejátszási korrekciót a negatív visszacsatoló ágban állítják
be, s egyetlen tranzisztorral kapcsolják, szalagfajták szerint. A
Dolby zajcsökkentő áramkör követ kezik, s annak kimenete már a vonal
kimenetet táplálja (egy némító fokozaton keresztül).
A készülék agyközpontja egy µPD 75004 CU típusú mikroprocesszor.
Az üzemmódkapcsolók jele, a felcsévélő orsók forgását érzékelő
fotoelem, a szalagfajta-érzékelők, a véletlen törlést megakadályozó
érzékelőjele mind-mind ide fut be, és ez az áramkör vezérli az
üzemmódokat, a némító áramköröket és a mechanikát.
Mint említettük, a mechanika kétmotoros. A főmotor hagyományos,
kollektoros, szervó-vezérelt egyenáramú típus. Lapos szíjjal hajt meg
egy közepes méretű lendkereket. Csévélésről külön motor gondoskodik, a
mechanika ezáltal egyszerűbb lett, elmaradt jó néhány közlőkerék,
áttétel stb. A csévélő motort speciális, e célra kifejlesztett,
kisméretű teljesítményerősítőt is tartalmazó IC (BA 6109) hajtja meg.
Közvetlenül a mikroprocesszorról kapja a vezérlőjelet, s annak
függvényében váltja a forgásirányt. Az üzemmódokat egy kis méretű
elektromágnes kapcsolja.
A zenekereső funkciót viszonylag egyszerűen oldották meg.
Lejátszáskor a Dolby IC egyik kimenetéről IC-s erősítőre vezették a
jelet, majd egyenirányítás, szűrés után újabb IC ad vezérlőjelet a
mikroprocesszornak.
Most már csak a tápegység van hátra. Az egyetlen, középkivezetéses
szekunder tekercs segítségével többféle tápfeszültséget is
előállítanak. Tranzisztornak álcázott, valójában annál bonyolultabb
stabilizátorokkal ±8V-ot hoznak létre a Graetz egyenirányítóval
előállított egyenfeszültségből. Lényegében mindegyik hangfrekvenciás
áramkör erről működik. A kivezérlésjelző, a csévélő motor áramköre, az
elektromágnes és a főmotor +12V-ról táplálkozik, ezt kétutas
egyenirányítóval, majd stabilizátorral produkálják. A +12V-ból újabb
stabilizátorral +5,6V-ot állítanak elő, ez lesz a mikroprocesszor és
néhány kisegítő áramkör tápfeszültsége. Egy harmadik egyenirányító
rész a bekapcsolási tranzienseket védi ki, illetve a központi vezérlés
állapotát optimalizálja. A hálózati transzformátor viszonylag
nagyméretű, és árnyékoló bura veszi körül. A hálózati kapcsoló valóban
lekapcsolja a készüléket a hálózatról, nem úgy, mint sok más masinán,
ahol csak a szekunder kört választják le.
A legfontosabb áramkörök egy nagy NYÁK-lapon foglalnak helyet,
ehhez csatlakozik az előlapra felépített NYÁK az üzemmódkapcsolókkal,
a kivezérlésjelzővel és a többi LED-del. A mechanikára is ráépítettek
egy kisebb NYÁK-lapot, de ez csak a kazettafészekben elhelyezett
kapcsolók és a motorok kivezetéseit fogadja. A hálózati transzformátor
és kapcsoló szintén önálló lapon kapott helyet. A készülék teljes
doboza műanyag, csak a tetőlapja fém.
Méréseinkhez
Mielőtt a részletekbe mennénk, megállapítjuk, hogy a DRM-500-at
korrekt módon specifikált, középkategóriájú magnónak tekintjük.
A szalagsebesség eltérése a névlegestől kisebb is lehetne, nem
szabályozták be elég pontosan, de a +1,6% még éppen elmegy. A nyávogás
már csekély, a szűrővel mért ±0,11% a mai spórolós világban
tiszteletet parancsol. Mert hiába változnak az idők, hiába dobálódznak
egyre korszerűbb áramkörökkel a gyárak, hiába tudnak a magnók egyre
több "kunsztot" - jó mechanikát csinálni még mindig művészet. Nehéz
úgy takarékoskodni rajta, hogy a turpisság már az első
nyávogás-mérésnél ki ne derüljön. Milyen furcsa a világ, néhány évvel
ezelőtt még egy átlagos hifi-magnótól is ±0,11-0,12%-ot vártunk el,
aztán szépen hozzászoktunk a ±0,15 vagy éppen a ±0,2%-hoz!
Az átcsévélési idő rendben van. A bemeneti/kimeneti
feszültségek/impedanciákkal szintén semmi baj.
Mivel a kezelési útmutatóban semmiféle eligazítást nem kapunk arra
nézve, hogyan kezeljük az előmágnesezési finomszabályzót, ezt a
potmétert mechanikai középállásába hoztuk, és minden mérést így
végeztünk. A lejátszási frekvenciajelleg-görbék tisztességesek, ha nem
is rendkívüliek. A felvétel/lejátszás frekvenciajelleg görbéje vasoxid
szalaggal a jobb csatornán szép, a bal csatornán 16 kHz fölött a görbe
kilép a tűrésmezőből. Némi jóindulattal szemet hunyhatunk fölötte
(mondván, hogy a kiemelés viszonylag keskeny sávban jelentkezik), és
akkor a felső határfrekvenciát 19kHz-re tehetjük. A Dolby, szokásához
híven, négyzetre emeli a bajokat, a "B" változat még úgy-ahogy elmegy,
de a Dolby C már kriminálisan elrontja a görbét. Krómon az eredmény
talán egy kicsikével szebb, de lényegében itt is ugyanaz történik.
Metálon a Denon megtáltosodik, a jobb csatorna görbéje 50 és 16k
között még Dolby C-vel is ±0,6dB-n belül marad - kazettás magnó
diagramján igazán nem mindennapi látvány! A bal csatorna továbbra is
rendetlenkedik, 4kHz-től kezdve kiemel, 4dB-s maximumot ér el 17kHz
környékén; ha ettől eltekinthetnénk, a felső határfrekvencia akár
20kHz is lehetne. Persze, ez a mérés még mindig csak "mezzofortén",
mínusz 20dB-s szinten vizsgálja a magnó képességeit.
Nagyobb kivezérléseken a kiemelések elsimulnak, a görbék
egyenletesek, viszont hamarabb lekonyulnak, ahogy ez már lenni
szokott. A vasoxid szalag átlagos eredményt ad, a króm -10dB-a igen
jó, 0dB-a viszont már korán, 1-2kHz-től kezdve esni kezd.
Metálszalaggal furcsa dolgokat tapasztaltunk, -10dB-a a kiemelés
nemhogy csökkent volna, de még nőtt is; lehet, hogy a Dolby HX-PRO túl
sokat változtatott az előmágnesezésen? A 0dB-s görbe viszont szinte
ideális, 40-től 17k-ig ±1dB-n belül marad!
Érdekességképpen bemutatunk egy 7. diagramot is, amely az
előmágnesezés-finomszabályzó hatását szemlélteti minimum, középső és
maximum állásban. A teljes szabályzási tartomány 7dB 17kHz-en. (A régi
szép időkben az Aiwa magnók kezelési útmutatója terjedelmes
táblázatban foglalta össze, milyen finomszabályozóállást kívánnak meg
a legismertebb szalagtípusok. A Denon, sajnos, nem kerített ekkora
feneket a dolognak, éppen csak annyit magyaráz el, mire való ez a
kezelőszerv.)
A második harmonikus torzítási értékek megfelelőek. A harmadik
harmonikus torzítás 0dB kivezérlésnél vasoxidon nagyjából a szokásos,
krómon és metálon viszont már csaknem csúcsszintnek felel meg (k3=3%),
magyarán: ezeken a szalagfajtákon a felvételi szintnek alig-alig
szabad belemennie a pirosba, mert a felvétel akkor már torzítani fog,
tehát semmiképpen ne vezéreljük 0dB fölé. Még akkor se, ha a Denon
DRM-500 kezelési útmutatójában azt olvassuk, hogy a króm és a metál
szalagokat +3dB-ig kell vezérelni...
A zajok még Dolby nélkül is csekélyek, krómon meglepően
alacsonyak, de ne feledjük, hogy a 0dB-s kivezérlés itt úgy van
beállítva, mint másutt a csúcsszint. Az áthallási és a törlési
csillapítás kedvező. A kivezérlésjelző jól van beállítva, a felvételek
lejátszása során semmiféle eltérést nem tapasztaltunk.
Összefoglalva: dicséretesen alacsony zaj, szép alacsonyfrekvenciás
átvitel, csekély áthallás. A mechanika könnyen kezelhető és finoman
működik. Sérelmezzük a bal csatorna frekvenciaátvitelében a
magaskiemelést (ez valószínűleg beállítási hiba), valamint azt, hogy a
magnó nem jelzi vissza, milyen szalagfajtát használunk.
Szeánsz
A magnókat ma - most az első alkalommal - CD-játszóról
vizsgáztattuk. Noha a HFM legénysége nem lelkesedik túlzottan a
digitális technikáért, s ellenérzésének gyakran hangot is ad, ezúttal
senki sem panaszkodott a hangminőségre. Ebben talán az is
közrejátszott, hogy a magnók (különösen a gyöngébbek, de gyakran még a
nívósabbak is) úgyszólván négyzetre emelik az analóg hangszedő
követési hibáit, márpedig a CD-játszóra sok mindent rá lehet fogni, de
lemezbarázda-torzítása, az biztosan nincs. A Denon magnóra tehát, s
vele etalonunkra, az Aiwa AD-F220-ra a nagy Pioneer
ezüstlemezjátszóról vettük fel a programot: az Opus3 demószámok közül
az Andok-zenét, egy dixie-részletet és egy spirituálét, továbbá egy
DG-albumról (Abbado) a Carmen nyitányát; valamennyi műsorszám AAD
volt.
I. Vasoxid
Denon DRM-500. Teltebb, természetesebb, a zajt hamarabb megszokom,
nem irritál. Jó arányok. Viszont kissé monós. Dzsesszen bársonyosabb,
feltétlenül jobban tartja a basszust, a souzafon mély, búgó hangját
jobban lehet követni. Hallgatható. A felső tartománya visszafogott, de
ez itt talán előnyére válik. A spirituálén picit felzsírosodik, nem
eléggé informatív, de legalább leválik a hangszórókról. Ez a "szeriőz"
szám egyébként vasoxidon nem nagyon élvezhető, a halk részletek
elvesznek a zajban, még a Denonon is (az Aiwán még inkább). Operán
zeneibb, kiegyenlítettebb, hallgathatóbb, kevésbé torzít, tisztább,
tömörebb, de van egy komorsága, ami nem tetszik. * Általában kisebb a
zaja. A csörgő mattabb, nem cseng ki igazán. A dixie határozottabb,
jobban hasonlít az eredetire. Carmen mélyebb tónusú, jobbnak tűnik. *
A magasai tompák, és ez valami nyugodtságot kölcsönöz neki, de nem
tetszik igazán, bár elfogadható. Operán a Denon javára döntöttem, a
dinamikája miatt, habár a magasai csörögnek, a vonósok kaparósak,
jobban torzít.
Az etalon. Magasabb tónus. Fátyolos, fedett, a zajt nehezebb
megszokni, rosszabb az eloszlása. Szélesebb színpad, de nincs annyira
együtt. Kissé idegesítő. Dzsesszen a souzafon túl magasra csúszik, nem
búg. Nem rossz hang, csak túl élénk. Elölről szól, a hangszórók közül.
Kéne egy kis térmélység. Nem torzít! De kissé kemény. A basszusa
"egyjegyű". A spirituálén sokkal jobb. Világosabb, derűsebb, tenorabb.
A sziszegő-fújó hangok érzékelhetőbbek, a sóhajtás viszont elvész
(hiányoznak a mélyebb komponensek)! Operán fedett, érdektelen,
súlytalan, túlságosan direkt, de azért nem rossz. * Nagyobb zaj.
Bágyadt hangkép, de mintha több magasa volna. Vagy valamivel
magasabbra menne. Középtől felfelé részletezőbb. Dixien is finomabb.
Carmen: nincs dinamikája, bágyadt. * A zaja szélesebb sávú, de nem
zavar. A magasai finomabbak. Nem tudok jól dönteni, de ez a
kellemesebb. Több szín, élet az énekes hangjában. Talán levegősebb is.
II. Króm
Denon DRM-500. Nagyon arányos. Most már egy picit nyitottabb, nem
annyira komor, de így sem szárnyal. Jobban emlékeztet az eredetire,
inkább csak dinamikailag gyöngébb. Dzsesszen túl tárgyilagos, nem
annyira életvidám, de szépen szól, a hangszerei jobban megállnak a
lábukon, a basszus jobb, a hangkép kiegyenlítettebb. Hosszabb távon
hallgathatóbb. Spirituálén a zaj elviselhetően alacsony (nagy szó!),
az arányok természetesek, a térhatásból itt-ott elvesz valamit. Carmen
egészségesebb, tömörebb, de kevésbé szárnyal. A magashangok
lekonyulnak. Ettől kissé bánatos lesz. A kritikus helyeken azonban
fölényesen jobb. * Lényegesen kisebb zaj. Sokat javult, szebb a
hangja, mint vasoxidon, egész jó. Dixien nincs elég magasa. Markánsan,
erőteljesen szól, ez a legnagyobb erénye. Nagyobb hangtömeget mozdít
meg, de a teteje nem tetszik, kevés a magasa. Spirituálén a zaj nem
zavar, 10-20 másodperc elteltével már nem is érzem. Szép, férfias
hang, de felhangok nélkül. Carmen: erőteljes, de matt. Ennek ellenére
jobban megközelíti a lemezhangot. Döntetlen. Kiegyenlített, stabil,
nyugodt, de unalmas. Talán tovább hallgatható. Nehéz döntés. Operán
most is jobb, egyébként nem.
Az etalon. Így is zajosabb. Derűs, nyílt karakter, analógosabb,
viszont dinamikailag gyöngébb, nincs annyira együtt (mélyhiány).
Változatlanul van egy igen szép regisztere, és most hallgatható is. A
dzsessz is jót tesz neki, bár a klarinét egy kissé sivalkodik. A
basszusa javult, de most sincs súlya. A néger énekesnek ismét szebb a
hangja. Viszont nehezebb kijelölni a helyét a levegőben. A csettintő
hangok pregnánsabbak és finomabbak. A nyíltsága megnyerő, de a mélyek
hiányoznak, a szám végén a sóhajtás gyakorlatilag nem is hallható!
Operán kisstílű, kulisszaszerű, nincs mélysége. Kiemeli a
prezensztartományt, de nem ízléstelenül. * Nincs durva kiemelése.
Sajnos, bágyadt, de magasban jobb, szellősebb, jobban kicseng. * A
zaját jobban hallom. A mélyei nincsenek megfogva, de középtől felfelé
élénkebb, levegősebb. Erőtlenebb hangkép, és kissé kétoldalas. A
férfihang szebb.
III. Metál
Denon DRM-500. Megínt komorabb lett. A mélyek és a térmélység
megvan, a felharmonikusok hiányoznak. Unalmasabb, sötétebb tónus. A
dzsessz most kevésbé tetszik, de a testességét méltányolom. A néger
énekes hangján pici zsíros-hordós színezet, de különben nagyon jó, már
csaknem tenor. Természetesebb perspektíva. Kissé felhanghiányos, de
feltétlenül jobb. Operán tömörség, a vonósok jobban együtt vannak,
kézzelfoghatóbbak, és az egész nyitány végigmegy torzítás nélkül.
Számomra itt 2 ortóval jobb. * Kisebb a zaja. Sajnos, az Andok-zene
mattabb, nem olyan határozott, mint krómon volt. A dixie egyenletes,
szép, de valami kéne a legtetejére. Operán kb. egyformák, de ennek
mélyben jó tartása is van. A mélyek itt a jobbak, a felhangok annál
kevésbé. De kevesebbet veszített metálon, mint az Aiwa.
Az etalon. A zaj most is több, de elfogadható. Nagyon nyitott,
természetes hangkép, most a mélységérzet sem hiányzik. Civilizáltabb
lett, de a vidámsága is megmaradt. Ezt is meg kell szokni. A
könnyedséget adja - a tömörségért cserébe. Az énekregiszter vidámsága
megnyerő, jobban oda kell figyelni, de néhol kaparósabb, és a fárasztó
hatása is nagyobb. Térben nem eléggé stabil. A sóhajtás megint sehol.
Operán színezett, ványadt, fedett, erőtlen, nincs tartása, fárasztóbb,
itt nincs versenyben. * Megint nőtt a zaj. A mélytartása csekély, de
szépen szól. Még az operán is - csak az alját kéne megtoldani. *
Erőtlen, vérszegény, a zaja határozottan rosszabb.
*
A Denonnak megvannak a maga erényei, de megvannak a
fogyatékosságai is. Fő hibáját a magasfrekvenciás átvitelében látjuk;
legalábbis azzal korrelál. A három zsűror közül DE vason és krómon az
Aiwát hozta ki győztesnek (metálon döntetlennel), DL a demószámokon az
Aiwára, komolyzenén a Denonra szavazott (következésképpen az utóbbit
választaná), SA pedig úgy fogalmazott, hogy ő végül is a Denont vinné
haza, csak okvetlenül csinálna vele valamit, beállítaná a
magasátvitelét, eljátszana az előmágnesezés-finomszabályozóval stb.
(ami nem hangzik valami meggyőzően). A DRM-500 jó magnó, korszerű
magnó, de mi azt vártuk volna tőle, hogy tönkreverje eddigi
etalonunkat, a feleárú AD-F220-at, kétséget sem hagyván a maga
felsőbbrendűsége felől. Ez nem történt meg; kissé csalódottak vagyunk.
*
Tíz magyar hangsugárzó
Tesztrovatunk attrakciója egy hatalmas hangsugárzó-revű, amely
elsősorban a Videoton Audiotechnikai Kft. "konvencionális" típusait
vonultatja fel (az Altus, valamint a Bonus-Sonus szériát), de bemutat
két audiofilnek ígérkező modellt is: a Preludium hangsugárzó
módosított változatát, valamint az Alcomax alfát, egy nemrég alapított
hazai kft. első termékét. (A fotókat lásd a szeánsznál.)
Videoton Altus, Bonus, Sonus hangsugárzók
Összesen 8 modell: valamennyi zárt rendszerű, koromfekete és
elegáns (csak azokat a fémmel befújt műanyag hangszórókereteket
tudnánk feledni...). Mi egyetlen fejezetben tárgyaljuk őket, annak
ellenére, hogy a három fantázianév két hangsugárzó-családot jelöl.
Elvben az Altusok képeznék az alsó, a Sonus-Bonusok a középkategóriát,
a már ismert Preludium pedig a köréje kiépítendő családdal (amelyet az
őszi BNV-a már be is mutattak) a "felsőházat". Igen ám, de az Altus és
a Bonus széria teljesen átfedi egymást, mert mind a kettőben egyaránt
vannak olcsóbb (csakis VT-hangszórós) és drágább (dán VIFA-dómmal
ellátott) típusok. Sőt, a középső famíliában a családfő jóval drágább
a nívós Preludiumnál is. Szóval, a keresztapák nagy zűrzavart
teremtettek, nehéz eligazodni benne.
Az Altus családnak négy sarját ismertük meg. Típusjelük F1, F2, F3
és F4. Később megszületett a család Benjaminja, ennek jobb híján az FO
nevet adták (F Null; kíváncsian várjuk az F Mínusz Egy és az F
Négyzetgyök Kettő típusokat). Az Altusok száma tehát összesen 5, de
nullától 4-ig vannak számozva. Hangszórókészletük teljesen eltérő. Nem
részletezzük, mert nem látjuk értelmét, hogy újra szemlét tartsunk a
Videoton gyár tucatnyi hagyományos hangszórója fölött; elég annyit
megjegyezni, hogy a felső három doboznak VIFA magassugárzó dómja van,
és ezek a modellek bizony szokatlanul drágák is. A szóban forgó dóm
furcsa alkotmány, mert a szerelőlapján nem látunk csavarlyukat, a
hangszórót mintha csupán a műanyag díszkeret rögzítené a dobozhoz. Az
F4-nek a középsugárzója is VIFA.
A középső család tagjai a Bonus 901, a Bonus 902 és (hogy könnyebb
legyen megjegyezni) a Sonus C 100 névre hallgatnak. A család legifjabb
sarjának, a Bonus 901-nek az ára (7600 forint) és a hangszórókészlete
egyaránt szerény, ez a típus körülbelül egy Altus F Másfélnek felel
meg (s mint látni fogjuk, a bizonyítványa is ezt tükrözi). A Bonus 902
a maga VIFA dómjával többé-kevésbé az F3-nak és az F4-nek a
versenytársa, nagyjából ugyanannyiba is kerül - újabb bizonyíték rá,
hogy a két hangsugárzó-família lényegében egy és ugyanaz. Csak a
terjedelmes Sonus C100 üt el a többitől, abban már két VIFA van: egy
normál szerelőlapos dóm (szemre azonos a Preludiuméval), azonkívül egy
tenyérnyi nagyságú, de szintén dómkiképzésű középsugárzó. A famunka, a
hangszórók rögzítése ugyanolyan, mint az Altusokon. A Bonusok előlapja
enyhén hátrafelé dől, a doboz alul ízléses talapzatban végződik:
egyértelműen állódobozokról van szó. Következésképpen célszerű lett
volna csavarlyukakkal és tüskés végű csavarokkal is ellátni őket, és
akkor a kuncsaftnak nem kellene tüskék után szaladgálnia. Az árukba
belefért volna, hiszen a két Bonus-típus páronként 12 ezer forintba, a
Sonus pedig másfélszer ennyibe kerül!
A dobozok belsejében némi ipari vatta; csatlakozójuk
rugós-szorítós, piros és fekete.
Méréseinkhez
A frekvenciajelleg-görbék többé-kevésbé együtt futnak (habár a
B902 középtartományában a két görbe eltérése helyenként eléri az
5dB-t!). Viszont nagyon egyenetlenek. Heves szintváltozásokról
tanúskodnak, és ezek a meredek ugrások éppen a legfontosabb tartomány
közepére esnek, lásd például az F1-nél. Ezt a durva, kb. 10 decibeles
ugrást egyértelműen a hangszóró produkálja, más-más mikrofonhelyzetből
is ugyanazt kapjuk. A drágább típusok (F3, F4, C 100) görbéin pedig
teknő alakul ki 2kHz környékén.
Magas frekvencián a Sonus nem kevesebbet, mint 30kHz-et garantál -
és teljesíti is. Ezt egy külön diagram szemlélteti, melyet a dóm
középvonalában vettünk fel. (A közeltéri görbe mellé sikerült
besuszterolnunk; vigyázat, ezen a diagramon a frekvencialépték
10-szeres!)
A közeltéri görbéket a mélyhangszóró középpontjában (kettős
mélyhangszóró esetén a két membrán között), 12,5cm távolságban vettük
fel. Ezekből, valamint az impedanciagörbék alsó
rezonancia-frekvenciájából 70-80Hz körüli határfrekvenciát lehet
meghatározni.
Mint várható volt, a dómmal ellátott típusok szebb, a
papírhangszórósak csúnyább irányjelleggörbéket produkáltak.
A torzítás kis teljesítményen általában alacsony. Számottevő
hangnyomáson a kisebb dobozok torzítása lényegesen megnő, a nagyobbaké
(F4, Bonus 902, Sonus C 100) még a basszustartományban is csekély
marad. A 96dB-s hangnyomáshoz rendelt elektromos teljesítmény,
wattban: F0: 6,5 - F1: 8,9 - F2: 4,5 - F3: 3,9 F4: 3,4 - Bonus 901: 8
- Bonus 902: 5,8 - Sonus C 100: 4,2.
Az impedanciagörbék léptéke végig azonos, a 0dB-s vonal 3 ohmnak,
az 50dB pedig 33 ohmnak felel meg (kivéve az F0 diagramját, melyen
ugyanez a sáv 4-44 ohmot reprezentál).
A burst-fotók is hasonlóak, hiszen lényegében véve ugyanannak a
gyárnak azonos hangszóróiról van szó. Általában 4-8kHz között
mutatkozik a legtöbb "nyúlvány" (a rendszer a jel megszűnte után is
tovább rezeg), és a jelalak-torzulás is ebben a tartományban lép fel
leginkább. A Bonus-Sonus széria ebből a szempontból kicsit jobban
szerepelt. A legtorzabb burst-fotók frekvenciái:
F0: 830, 1890, 3000, 4250, 11 630
F1: 920, 1330, 2940, 6130, 9100
F2: 860, 1320, 3260, 4370, 14530
F3: 895, 1410, 2520, 4760, 11700
F4: 883, 1560, 2940, 5030, 10500
B901: 830, 1680, 2700, 5880, 8970
B902: 960, 1720, 2410, 7080, 13330
C100: 730, 1750, 3400, 6500, 12000
Videoton Preludium B32 hangsugárzó
A Videoton felső kategóriájú hangsugárzó-családját szeptember
végén közszemlére tették a Budapesti Nemzetközi Vásáron. Nem csalás,
nem ámítás, ott állt és zenélt mind a három; a legnagyobbiknak a
hangjából a Jövő Zenéjét véltük kihallani. A középső típus nem más,
mint a Preludiumnak egy módosítása, amelyet azonban csupán a
típusszáma különböztet meg a régi Preludiumtól: B31 helyett B32. Ez a
hangsugárzó még az idén forgalomba kerül (legalábbis ezt az ígéretet
kaptuk), úgyhogy indokoltnak láttuk bevonni e monstre
hangsugárzórevűbe. Sokat nem mondhatunk róla, a MOD csak a
keresztváltót és a doboz belső kiképzését érinti, kívülről
észrevehetetlen. A B32 irányára 13 ezer forint, de ettől fel- és
lefelé egyaránt eltérhet, és van egy nemes furnérral borított
változata is, amely legalább egy ezressel drágább.
Méréseinkhez
A frekvenciagörbe hihetetlenül egyenletes, a felső sávban
megszüntették a B31 (és a HB1) jellegzetes kiemelését. Kár, hogy
13kHz-fölött a két görbe 3-4dB-s eltérést mutat.
A közeltéri görbe nem sokat változott, továbbra is csillapítatlan.
A 96dB-s hangnyomáson (amelyhez a B32-nek 16,5 wattra volt
szüksége) a torzítás aggasztóan megnőtt.
A kritikus burst-ők frekvenciája 880, 1600, 2500, 5070, 9400.
Alcomax Alfa hangsugárzó
A tesztmezőny legérdekesebb darabja, egy 8 literes miniatűr, a
híres LS3/5A kategóriájából, csak a BBC-dobozban KEF-hangszórók
voltak, az Alfához pedig a VIFÁ-tól vásárolta a hangszórókat az
Alcomax Kft. A csipogó olyasfajta, mint a Heybrook HB1-é, a
mély/középhangszóró pedig a KEF B110-re emlékeztet, 125mm átmérőjű,
műanyag membrános jószág. A dobozka hátoldalán reflexnyílást látunk,
32mm átmérőjű műanyag csővel hangolva.
A dobozon semmiféle felirat nincs, pedig a gyártót, a típust, a
névleges impedanciát és a névleges terhelhetőséget minden hangsugárzón
fel kell tüntetni! Ezeket az adatokat csupán a prospektusból tudhatjuk
meg, amely azonban a hangsugárzónak inkább a hangzási erényeit
ecseteli, a műszaki adatokat illetően fölöttébb szűkszavú: még a
frekvenciaátvitelről és a harmonikus torzításról sem tájékoztat. A
mechanikai paramétereken kívül csak annyit tudunk meg, hogy a
hangsugárzó impedanciája 8 ohm, érzékenysége 90dB, terhelhetősége
35/70 watt. A prospektus megadja a doboz optimális térbeli helyzetét
is: 30-35 centiméter a hátsó faltól, bázistávolság 2,3 méter.
Az Alcomax alfa állítólag új konstrukciójú hangsugárzó:
szabadalmat tartalmaz. Ez feltehetőleg arra a kemény poliuretánhabbal
borított ólomlap öntvényre vonatkozik, amelyet belülről a doboz aljára
ragasztottak. Ugyanebből az anyagból két ívesen meghajlított, középen
összefogott idomot helyeztek el a két hangszóró között, a doboznak nem
teljes szélességében. A keresztváltó egyetlen kondenzátor, a
mélyhangszóróra közvetlenül dolgozik az erősítő.
Dicséretes (és a Videoton számára mint követendő példát ajánljuk),
hogy az Alcomax cég a hangsugárzójához mindjárt lábazatot is kínál,
egy ízléses kis faállványt, amelynek egyetlen központi pillére belül
üres. A talapzatba csavaranyákat építettek, ezekbe 4 Hiltiszerű tüskét
lehet belecsavarni. Az Alcomax-lábazat körülbelül annyiba kerül, mint
az Artel fémállvány.
Méréseinkhez
A két doboz görbéje szépen együtt fut, de meglehetősen egyenetlen,
azonkívül mélyben elfogy, felfelé húz. Az érzékenysége viszont ennek a
típusnak a legnagyobb: 92dB (a specifikációban csak 90dB-t írnak).
A közeltéri görbe is azt bizonyítja, hogy az Alcomax-alfa 100Hz
alatt egyszerűen nem sugároz energiát. Az impedanciagörbén is látható,
hogy a hangszóró rezonanciája egy picivel 100Hz fölött van. A torzítás
a közép- és magastartományban igen alacsony, és a rendszer
érzékenysége folytán nagy hangnyomáson sem nő meg túlságosan (96
dB-hez csupán 3,5 wattra volt szükség). A basszustartomány továbbra is
az Alcomax Achilles-sarka, a torzítás itt meghaladja a 10%-ot, már kis
teljesítményen is!
A burst-átvitel is (szokatlan módon) a legmélyebb frekvencián
torzul el leginkább, és egész fura alakot vesz fel. A kritikus
frekvenciák: 830, 1370, 2930, 7770 és 13930Hz.
Szeánsz
Tíz hangsugárzó: 20, az etalonokkal összesen 24 doboz. Ennyi be se
fért volna a házba, ezért két csoportra osztottuk őket. Az elsőt
értelemszerűen az Altusok képezték, a másodikat a többiek; a két
csoport nem találkozott egymással a szeánszon, de azért közös nevezőre
tudjuk hozni őket etalonjaink révén. Alapfokon változatlanul az Orion
HS282 a mércénk. Már nagyon elegünk van belőle, de azért felcipeltük a
pincéből, és drukkoltunk, hogy végre nyugdíjba küldhessük ezt az olcsó
és népszerű, de öregecske típust, amelynek hibái ma már egyre
nyomasztóbbak. Hogy kívánságunk teljesül-e, azt majd meglátjuk.
Mindenesetre érdemes lesz megfigyelni, hogy ugyanazt a HS282-őt egyre
szigorúbban ítéljük meg, amint egyre drágább típusokkal kerül szembe.
Amikor az Orion már nem bírja az iramot, a jóval értékesebb Heybrook
HB1-et hozzuk be a pályára.
Műsorforrásunk a Linn Axis/Ortofon MC30 Super/T-30 volt, illetve a
Pioneer PD-91 ezüstlemezjátszó. A műsort az Opus, az Ortofon és a
Philips demólemezről válogattuk (dél-amerikai népzene, könnyű pop,
szimfóniarészlet); CD-ről az Opus demólemezt egy DG-Carmennel
toldottuk meg. A hangsugárzókat a Naim NAIT erősítő hajtotta,
közönséges, olcsó hangszórókábelen keresztül; szándékosan ugyanolyan
kábelt választottunk, amilyen az Orion hátából lóg ki (és amilyet a
legtöbb hifista használ).
Azt nem vállalhattuk, hogy a szobában mindig csak egyetlen pár
hangsugárzót tartsunk benn; a hangminőség ugyan így lett volna a
legjobb, de akkor több lett volna a cipekedés, mint a zenehallgatás. A
tesztpéldány mellé tehát az etalont is behoztuk, és felváltva
(szokásunkhoz híven 2 műsorszámonként) rakosgattuk őket a Linn Index
állványra.
Na már most, a kisebb Altusokat nyilván csakis állványon szabad
használni. Ámde a háromvonalas F-től kezdve (F3 és F4) már
állódobozokkal van dolgunk, és a prospektusukban azt írják, hogy ezek
"állványra vagy padlóra állítva" is használhatók. Ebben mi a tétovaság
jelét látjuk (miért nem az optimumot írják elő?), arról nem is
beszélve, hogy Magyarországon nem is lehet kapni alacsony
hangsugárzó-állványt (az Artel-lábazatok magasak, tehát kis méretű
dobozokhoz valók). Mi természetesen kipróbáltuk az Altus-oszlopokat
padlón is, tüskéken is, különféle állványon is, és nagy biztonsággal
állíthatjuk, hogy kizárólag állványon szabad használni őket, és hogy
az állványnak tüskésnek kell lennie alul-fölül. Ezért (továbbá azért
is, mert a Linn állvány jobb minőségű az átlagosnál - lásd HFM 1990/1
), az F3-at és az F4-et is ugyanazon a lábazaton használtuk, mint a
többit. A kisebbik egészen jól festett rajta, a nagyobbik úgy nézett
ki, mintha gólyalábon járna, de a verseny sportszerű volt, a NOB sem
emelhetett volna kifogást. A Bonus hangsugárzóknak talapzatuk van,
előlapjuk hátrafelé dől, ezeket tehát egyértelműen állódoboznak
tervezték, és a Stonehenge-méretű Sonushoz sem jöhet szóba semmiféle
lábazat. Ezeket a hangsugárzókat 3cm-es rézkupolákra állítottuk,
olyasfélékre, mint az Artel-tüskék. Végül az Alcomax hangsugárzót
többféle lábazaton is kipróbáltuk, erről bővebben szólunk a maga
helyén és idejében.
Szeánszainkon mi általában az olcsóbb típusoktól haladunk a
drágábbakig. Most némiképp eltérünk ettől a gyakorlattól, előbb
végighallgatjuk az Altusokat, majd a Sonus-Bonusok következnek, és a
végére hagyjuk azt a két típust, amely nem a legdrágább ugyan, de
amelynek a hangszórókészlete a legértékesebb, s amelytől a legtöbbet
várjuk. Engedtessék meg nekünk ennyi elfogultság.
1. Videoton Altus F Null
Egészen hátravittük a falhoz, különben túlságosan basszushiányos
lett volna. Etalon: Orion HS282.
Altus F Null. Már a lemezsercegésen is testetlen. Inkább hiányai
vannak (ez pozitívum!), de nem torz, egészen jó benyomást kelt.
Meglehetősen sávhatárolt, de a szűk sávon belül viszonylag egységes.
Kissé fakó. Később: színtelen, mindig a középsáv szól, nincs tere, nem
igazi sztereó, az énekesnő és a gitár egymásra van kopírozva. Néhol
abszolúte monó. Van egy kongó színezete. Egyetlen erénye, hogy nem
bántó - kivéve a fortékon. Szimfonikus zenén egyes hangszereket
meglepően jól megszólaltat, de a hangszercsoportokat már "megszűri", a
nagyobb tömegeket egyáltalán nem tudja megtartani, ilyenkor konyhai
rádiós. * Vérszegény. Se alja, se teteje, de nincs zavaró torzítása
(mint az eddigi VT-k közül oly soknak). Nem volt bántó. Kis vacak -
szerényen szól. A nő orrhangú. Magasban vág. * Már az emlékeimhez
képest is kevés az alja, és a teteje is hiányzik. A fúvós testetlen. A
dob olyan, mintha párnákat paskolnának. Még a női hangon is zavar,
hogy nincs alja. Inkább a közepe szól. És torzabb is a HS-nél. * Nincs
magasa és mélye. A csörgő-hangok tompák, torzak. A nő vérszegény, a
kíséret jelentéktelen. A zenekar eltörpül, nincs tere. Nincs kedvem
zenét hallgatni. Nem bántó, csak érdektelen.
Az etalon. Azonnal több mély és magas. Kevesebb lyuk a sávban (van
bőven, de kevesebb). Teltebb, derűsebb hangkép. Zeneibb, érdekesebb,
értékesebb. Itt-ott kosz, de az is elmegy. Nagyvonalúbb. Az énekhangon
"kkkssz" színeződés, mint mindig. Melegebb, színesebb, már-már
elhiteti az emberrel, hogy zenét hallunk. A hangszercsoportok kezdenek
összeállni. A színpad dimenziói érezhetően kitágulnak. * Mindenen
megvan az alja. Sokkal jobb. A sávja is szélesebb (bár a
középtartományban bizonyos részletek itt is kimaradnak). * Lényegesen
több mély (kár, hogy döng). Sokkal jobb felharmonikusok. A nagyzenekar
meggyőzőbb, a hangszerek zeneibbek. * Jobb magasak és mélyek, a tér is
kitágul, a taps inkább csattan, a csörgő természetesebb. A zenekar
mintha létszámában is megnőne. Az arányok kezdenek visszabillenni a
természetes felé. Mintha tisztábban is szólna - de azért még messze az
igazitól.
A szavazatok aránya 0:4, és bizony mindegyik szavazat igencsak
határozott.
2. Videoton Altus F1
Még mindig szorosan a falnál szól a legjobban. Etalon: Orion
HS282.
Altus F1. Ez egészen másféle hangkép. Melegebb tónusú. Matt.
Lassú. Már van némi mélye, de az csúnya, "ottragad", egy viszonylag
széles sávban dohog. Olyan az előzőhöz képest, mint az Orion 200-as
család az 500-ashoz képest - hogy ne legyen könnyű választani. A
felhangjai borzasztóan hiányoznak. Emiatt színtelen, érdektelen, a
zenekarnak csak egy része érkezik el a tudatomig, bárminemű finomság
elvész. Popzenén vattás, nyomott alaptónus, középen egy rádiós
hanggal, nagyon nem tetszik. Teljesen eltorzítja az arányokat (a
torzítása éppen ebben jelentkezik, tehát a linearitással függ össze).
Van már némi mélye, nem szép, de legalább van. Szimfonikus zenén a
sercegés inkább fortyogás. Levágja a magashangokat, ezzel lefogja a
nyerseségeket is. A tuttikat azonban már nem bírja. * Már az elején
rosszul indul. Dohog, nincs igazi mélye, csak dohog alul valami...
valami, ami rossz. Középtől esni kezd a magasa, majd meredek vágásba
megy át; kétfokozatú szűrő. Azt hittem, valami baj történt a
hangszóróval. Később ez már nem volt annyira bosszantó. Szimfonikus
zenén a sercegés sem hallatszik (ami nem is baj), ott egészen jól
szól, nincs komoly baja. De szerintem rosszabb az előző VT-nél. *
Szerintem valamivel javult. Jobb a mélye, talán a magasa is, a közepe
simább. Dinamikailag gyöngébb. Fedett, tompa, érdektelen. Még mindig
mindenben elmarad a HS-től. * Javult. De: tompa, nincs benne elég
élet. Matt, nincs benne csillogás. A sávszélek hiányzanak. A nő
náthás, de a gitár már jobban kijön. A hegedűk csúnyák, a zenekar
kötelességből, lelkesedés nélkül játszik, "essünk túl rajta".
Az etalon. Hangkarakterükben túlságosan nagy a kontraszt, a VT-ről
visszajövet az Orionnak zavar az a bizonyos kukorékolós
középtartománya, de hamar vissza lehet szokni, és akkor ez a hang
mindenképpen zeneibb. De azért mostmár jól érződik, hogy itt is komoly
bajok vannak: a hangtest kissé üres, az énekesnő vicsorít, sziszegős,
fárasztó; az "ismerős" Orion. Kissé nyers, de jól együtt van. A
hallgathatósága az, ami kérdéses. Én azért így is rá szavazok. *
Lényegesen jobb. * A gitár csengőbb, az ének nyíltabb, levegősebb.
Kevesebb torzítás. Megkülönböztethetőbb hangszerek. * Sokkal
kulturáltabb, zeneibb. Tér, sávszélek, vidámság, élet.
Még mindig egyértelmű 0:4.
3. Videoton Altus F2
Jó húsz centivel kijjebb a faltól. Ez a pozíció egyébként az
etalonnak, az Orion HS282-nek is kedvezőbb.
Altus F2. Végre emberi hangok. Ennek már van egy kis magasa, egy
kis tere, egy kis nyíltsága. A középtartománya így is langyos,
ernyedt, de néha már meg-megindul. A basszus nem igazi, de már-már
elfogadható. Semmi sem szép, de minden elmegy. Kissé lassú, színtelen
és levegőtlen. Nem elég izgalmas, nem válnak szét a hangszerek, de
globálisan nem rossz. Nincs durva hiba. Popzenén is: határozottan van
valamiféle karaktere. A sáv még mindig nem elég széles, de már
kellőképpen alá van támasztva energiával. Nagy javulás az előzőekhez
képest. Van azért rajta egy kellemetlen fátyol. Várakozásaimat kissé
lerombolja a szimfonikus zene: erőszakosabb, mint gondoltam. Van benne
egy kellemetlen reszelősség is. Nem volna rossz, de a tuttikat
(szerintem a középhangszóró) már egyáltalán nem bírja, erősen torzít.
* Tisztességes. A magasa, az alja is megvan; talán nem annyira
dinamikus, mint szeretném. Popzenén dummog. A sáv keskeny. De
lényegesen jobb az előző Altusoknál. Én rá szavazok! * Egyenletes
további javulás. Minden jellemzőjében jobb az előzőeknél. A mélye is
jobban tetszik, az énekhang simább, de az egész hangkép még mindig
fedett, tompa. * A mélyei sem igaziak, és a magasaival is baj van, a
faütősök nem szólalnak meg, a taps sem szép. Annak ellenére, hogy
szerintem is javult, alul-fölül hiányos. A gitár felharmonikusait nem
hallom. A bőgő húrja sem rezeg.
Az etalon. Élénkebb, színesebb, felébredek. Levegősebb.
Feltétlenül kellemesebb. Angolosabb. A szám végén azért már érzem,
hogy ez is sávhatárolt. Közvetlenebb, színesebb, de kaparós, és alul
keveslem az energiáit. Az énekesnő kissé tolakszik, és ránk vicsorít.
Rekedtes. Túl elöl van. Sziszeg. Végig érzem a rátéteket a hangján.
Viszont: definiált. Komolyzenén levegősebb, de ványadtabb. Nincs igazi
tartása, de vannak "színei", és végül még a tuttit is jobban
megtartja, kevesebbet torzít (bár így is fárasztó). * Üres az alja,
kopog, de azért több mélye van. A középmagas tartományban a szokásos
bajok. Komolyzenén már a sercegése is idegesít. De azért még mindig
van benne valami szimpatikus, ami a másikban nincs meg. * Előbb
egyértelműen jobb, aztán egyre jobban zavarnak a hibái, a középsáv
reszelőssége, de a magasakon tovább megy, és a tranziensei is jobbak.
Popzenén nem tudok dönteni. Komolyzenén több élet és levegő, de
torzít. Itt már egyiket sem szeretem. * A sávszélek jobbak.
Komolyzenén mindkettő bántó, de mivel ez nyíltabb, levegősebb,
vidámabb, egy "pöttyel" rá szavazok.
Ez úgy 1,5:2,5-és a szavazatok egyre kevésbé határozottak.
4. Videoton Altus F3
Ideális helyzete: viszonylag magas állványon, de közel a hátsó
falhoz. Etalonunk meglepetésre még mindig az Orion HS282.
Altus F3. Energiaelosztásában eddig a legjobb. A taps már kezd
megszólalni, a levegő már-már összeér a két hangszóró között, de még
mindig túl párnás, vattás, a felső basszusa nyomja a fülem. Nem szól
elég szabadon, nyitottan. De szimfonikus zenén már kezdem hallani a
szólamokat, és egy kis dinamikája is van már. Nem elég elegáns
hangkép, de együtt van, egészen a fortisszimókig - ott aztán már
torzít, külön szól mind a 4 hangszóró. * Forszírozza a középhangot. Az
énekesnő túlzottan kiemelkedik, még visszhangos is. Szépen szól, de
több mélyet szeretnék. De ezt már el tudnám fogadni. Nagyjából
döntetlen, de egy kicsivel inkább ezt választanám (habár még jobbat
vártam). * Visszaesés. Az előbbi jobb volt. Hiányzik az igazi magas, a
gitár felhangja. A mélye dögös. Az ének tompa. Mindenben szegényesebb
(az állvány csak a döngést viszi el). * A sávszéleket keveslem. A
mélye kemény, hamar elhal, a húrok nem lendülnek meg. Kevés energia. A
hangkép az előzőkhöz képest némileg javult, kezd kialakulni a tér, a
nagyzenekar. A hegedűhangok most is csúnyák. De most már nem annyira
szomorkás.
Az etalon. Még mindig elevenebb. Lágyabb, egészségesebb hangkép,
több az olyan részlete, amikor elő tud bújni a hangszórókból. Hibáival
együtt is jobb. A basszus itt is a kutyáké. * Minden esetben vidámabb,
levegősebb, dinamikusabb, de durva hibái vannak, a zaja forszírozott,
a basszusa hordószerű. * Azért még mindig több lendület, vidámság. A
mélye-magasa is jobb. A női hang lehetett volna szebb, de a kíséret,
valamint a hegedűhang kevésbé idegesítő. Kis pöttyel, de ez a jobb.
A számszerű eredmény 1:3, de a valóságos különbség nem ennyire
nagy.
5. Videoton Altus F4
Az állvány, mint mondtuk, elengedhetetlen. Viszont a faltól kissé
el kell húzni. Etalon: továbbra is az Orion HS282. (Aminek mi
egyáltalán nem örülünk!)
Altus F4. Egészségesebb, de durvább. Nagyobb mélyenergia, nem
szép, de egész tekintélyes. Hiányolom a finomságokat, de már sok
minden megszólal rajta. Kissé brutális, "hangos", előrejön. Nekem nem
tetszik annyira, mint az F3. Neki is van egy nyomott színezete, nem
tud lebegni. "Többet erővel, mint ésszel". De azért vannak erényei,
helyenként ez a jobb (de nem jellemző). Komolyzenén csúnya lemezzaj.
Durva, erőszakos, "lehozza" a dolgokat, de nem szeretem hallgatni, nem
jók az arányai. Rikácsolós, ha nem is az emberi hang
rikácstartományában. * Tovább javult. Van már terecskéje,
levegőcskéje, az arányok is nagyjából jónak tűnnek. A teteje
változatlanul hiányzik. Popzenén nem torzít, de az énekes tolakszik,
elnyomja a többieket. * Eddig a legjobb (hagyományos) VT, és most nem
kaptam fel a fejem, hogy baj van. Elfogadható. Gondban vagyok:
popzenén habozás nélkül ezt választanám (simább; talán mert nincs
rendben a magastartománya), szimfonikuson a másikat. * Tovább javult,
egész jó, a tere is megjött, előbb meg voltam elégedve vele, később
rájöttem, hogy továbbra is megtartotta a jellegét. A mélyei lehetnének
puhábbak. Az énekesnő fff-en néha bántó, és a magashangok végig nem
elég tiszták. Sokszor torz, idegesítő.
Az etalon. Lágyabb. Én ezt jobban szeretem. Egészségesebb arány a
lényeges és a lényegtelen között. A sáv szélesebb, a tranziensek
jobbak, az egész nem esik annyira a nyakamba. Eszköztelenebb. A
fortékon aztán már nagy felfordulás. Popzenén most nem tesz jó
benyomást, tölcséresnek hat, de nyílt, levegős. A tuttik szörnyűek, a
nagy energiákat nem győzi jól, de egyébként levegősebb,
távolságtartóbb. Minden gyöngéjével együtt ezt választanám. * Kicsit
rikoltozó, de sokkal szebb taps, szebb faütések, mindig van benne
valami, ami az Fek-ből hiányzik - de most már nem ez a jobb. * Egyre
jobban hallom a hibáit, a közepe kásás, de még mindig sok szimpatikus
vonása van. Szimfonikuson sokkal zeneibb. * Puhább mélyek, a magasak
szebbek és tisztábbak, tovább is mennek. A tere alacsonyabb,
komolyzenén kiürül. Kisebb volumen, de szebb hangzás.
A szavazatok aránya már csaknem 2:2. (Az egyik szavazat ugyanis
nem eléggé határozott.)
6. Videton Bonus B901
A két pár hangsugárzó itt már meglehetősen zavarja egymást. A
Bonus fél méterre állt a hátsó faltól, többé-kevésbé ideális
pozícióban. Minthogy az állvány itt már nem tekinthető "közös
nevezőnek", az Oriont nem a drága Linn, hanem az idehaza kapható
(háromszögű) Artel lábazatra állítottuk. A HS282 ezzel az állvánnyal
együtt éppen annyiba kerül, mint a Bonus önmagában. A Bonus és a padló
közé, illetve az Orion és lábazata közé egyaránt 3-3 fémtüskét
tettünk.
Bonus B901. Az első benyomásom jó. De ködösen szól, matt,
nincsenek benne finomságok, hiányoznak a magasai, a prezensze kissé
közönséges. Két perc után már durva, fárasztó. Mint amikor egy kés nem
elég éles, nem vág, hanem szakít. Csattog. A basszusa kevés, viszont
puffog, böfög. A klarinét itt is nagyon tolakszik. Nem szól szépen, de
jobb az F0-nál és az F1-nél. A férfi énekhang artikulált, ha nem is
szép. Levegő, utózengés nemigen hallható. De nem torzít. Az s-ek,
sz-ek elfogadhatóak. Operán a mély nem elegendő, de a magasak
lekonyulnak, emiatt bizonyos torzítások is eltűnnek - az élvezettel
együtt. A beütések itt is nagyon rosszak. Monós. * Elsőre egész jó,
kiegyenlített, de nincs elég mélye, nincs elég magasa. Amije van, nem
zavar túlságosan. Matt. Carmen: ott már durva hibák és durva hiányok.
* A gitár felhangjai kemények, a fúvós szúrós, csörög, a közepe
forszírozott, harsány, tolakodó, rikoltozó. Operán totálisan
leszerepel, az egész hang tompa, középről dübörög, csörömpöl, semmi
körülmények között nem kéne. Szabad térre való, vagy akárhová. * Van
benne valami idegesítő. Hiányoznak a sávszélek, a mélye nem igazi,
huppog, középen harsány, nem szól finoman. Szerintem nem
kiegyenlített, inkább kiemel, éppen a középsávban. Minden
előretolakszik. Alig várom, hogy befejezze.
Az etalon. Finomabb, szélesebb sávú. Definiáltabb, csillogóbb,
mégis kevésbé tolakszik, jobb hallgatni (bár neki is van egyfajta
fárasztó hatása). A basszusa kopogós, súlytalan. Dixien kellemes,
szellős, bár a klarinétja már tolakszik, "tép". Sokféle színt
hitelesen tolmácsol. A férfihang kissé érdes, de zeng. A prezensz
kevésbé harsány (a bajok feljebb kezdődnek). Sokkal több részlet.
Operán nincs alja, döglötten kopog, de a megszólalása jó. A vonóskar
helyenként kifejezetten élethű, majd: gríz, harsányság, de megtartja a
fortét - ameddig tudja. * Végig ugyanaz: jobb mély, sokkal csengőbb
magasak, dinamika. Jelentős eltérés. A frekvenciaátvitele nem
egyenletes, vannak benne kiemelések és beszakadások, de sokkal szebben
szól. * Lágyabb, zeneibb, nyugodtabb, kevésbé torz, több szín, több
árnyalat, levegő. Még a mélye is gyakran jobban tetszik. * Sokkal
zeneibb. Jobb mélyek-magasak, nem fáraszt annyira, el tudom viselni.
Némi tere is van, hátrébbról szól.
Ez már megint 0:4, éspedig meglehetősen nagy határozottsággal.
7. Videoton Bonus B902
Ugyanabban a pozícióban, mint előbb a kisöccse. Etalon: Orion
HS282.
Bonus B902. Hasonló az előzőhöz, de valamivel élénkebb. A színpada
is magasabb. Kicsit kevésbé ködös, a mélyenergia is kicsit több benne.
Valamivel több finomság. A teteje nem megy elég magasra, de lágyabb,
megnyugtatóbb, kevésbé agresszív, mint az előző. A sáv nem túl széles,
de már megteszi. A dzsessz lassú, érdektelen. A souzafon buffog,
artikulálatlan. Az össztónus azért nem rossz. A prezensz így is
dominál, de a "fülsértő regiszter" már feljebb csúszott. Eddig a
legjobb VT. Operán nagy, brutális. döngő. Elég sok minden megszólal
rajta, csak nem elég finoman. Minden előre csúszik, a vonóskar
középről szól. Kicsit durva az egész, nem jó hallgatni. De hangosan
tud szólni, és már ez is valami. * Első megszólalásra: sokkal jobb
magas, mint az eddigi összes VT-n. A mélye lehetne több. Dixien egész
jó. Nincsenek súlyos hibái. A teteje már csaknem megvan, de a tartása
még nem elegendő. Carmen: nagyobb dinamika. A magasa csengőbb.
Egyértelműen ezt választanám. * A magasa most sem igazi, csörög,
kemény, a közepe is zavar, nem annyira tiszta. A mélye is hiányzik.
Fortékon idegesít. Nem tetszik. * A mélye kemény, hordós, nem szép. A
magasa határozottan javult. A térkialakításával nem vagyok
megelégedve. A középtartomány problematikus, kiürül. A hangszereknek
nincs testük, nem igaziak. Kis hangerőn nincs baj, de a fortékon
torzítás.
Az etalon. Megint sokkal természetesebb. Nyugodtabb,
természetesebb, színesebb. Sokkalta zeneibb. A másikhoz képest szinte
visszahúzódó (az Orion!), hagy lélegzetet venni, jobban emlékeztet a
BBC-hangra. A taps kevésbé agresszív (de azért itt is az). A végén
aztán kissé brutálisan szól, színezetten. Dixien minden hibája
ellenére valóságos élmény. Még a souzafonja is analitikusabb. Szabad,
szárnyaló hang. A klarinét fortéja már bántó. Operán több szín, több
levegő, de a hangzás "megtartásával" már bajai vannak, a nagy
beütéseken összeomlik. Viszont a hangszereknek megvan a helyük a
térben, sokkal megfoghatóbbak. Szebben szól - de már jól érezhetőek a
hibái is. Nem fölényes győzelem, de azért még mindig ezt választanám.
* Fordult a kocka, most ennek a magasa kevésbé szép, a felső
tartományban torzításfélék, amelyeket eddig nem vettem észre. A
dinamikát is elkeni. Néhol azért sokkal jobb a mélye (!). * Általában
zeneibb, finomabb, jobbak a magasai, jobban tetszik a mélye is, a
tranziensei pláne. Kevésbé gépies. Az operán most már nagyon sok hiba,
ami eddig nem tűnt fel.* Nyílt, levegős, a mélye határozottan jobb, a
közepe korrektebb, a hangszerek felismerhetőbbek, a hegedűt és a
brácsát meg lehet különböztetni.
A szavazatarány 1:3 - visszaérkeztünk az F3-F4 minőségéhez.
8. Videoton Sonus C100
Emlékeztetőül, a hangszórókészletnek már a teljes felső regisztere
VIFA. Ennek ellenére: nagy szemtelenség ugyan - de egyelőre maradjon
etalonnak az Orion HS202.
Sonus C100. Teljesen más hangkép, mint az eddigieké. Sikerült
ellágyítani a középtartományát, elment egy sereg tolakodó színezet.
Viszont nem jöttek meg az igazi zenei hangok. Bizonyos hiányérzetet
kelt (az Orion meg többletérzetet). Dzsesszen kellemes, a
hallgathatósága megnőtt, a basszus kicsit hüppög ugyan, de már a
helyén van. Tulajdonképpen a magasátvitele sem rossz. Az arányai
elfogadhatóak. Kezd tere teremtődni, nem hagy oly nagy hiányérzetet az
Orion után. A klarinét picit színezett, de nem rossz, a souzafon jól
követhető, megvan a súlya. Carmen: nagy energiákat sejtet, de a
tranziensek mégsem jönnek ki. A mélyei nem szépek, de - vannak. A
hangszerek mattak, fedettek, de az összbenyomás így sem rossz, el
lehet hallgatni. Végre el lehet merülni a zenében. * Nekem nem tetszik
annyira, mint a 902-es. (Vagy: túl sokat vártam tőle?) Dixien elvész a
teteje, unalmasabb, érdektelenebb. Carmen: érzem, hogy a magasak már
megvannak, csak a szintjük kisebb. Sőt, már a középtartomány szintje
is kisebb. Mélyhangja, az neki sincs. Döntetlen. * Nyugodt, de
bágyadt. A fúvóshang, az énekhang torz. Stabilabb, jobb mélyek,
magashiánnyal. Igazából nem tudom megszeretni; "jobbnak kéne lennie"
effektus. * Az előző VT-hez képest határozott javulás. A
középtartomány hibáit jórészt korrigálták, kevesebb a probléma, a
magasa is vagyogat, a mélye szól-szól, de nem tudnám lekottázni.
Mindent összevetve: elviselhető. Vannak energiatartalékai, meg tud
szólalni. Döntetlen, vagy talán egy pötty a Videotonon.
Az etalon. Változatlanul nyíltabb, levegősebb, szellősebb,
elevenebb, egyszóval: szebb. De sok helyütt rátétek, nemlétező hangok.
Dzsesszen kellemes, vidám, szárnyaló (a klarinét fortéját leszámítva).
Operán most már ványadt, hiányzik az alja, felül élénkebb, de minthogy
a basszus nem tudja megtartani, "borul". Számos hangszere egzaktabb,
megfogottabb, de az összhatás most már nem előnyös. A levegő, a tér
szebb és nagyobb, de a hangmennyiségek aránya nincs meg, sokszor
visít, harsog. Sok egészséges hangot is megszólaltat. Mulatságos, hogy
még ettől a nagy ládától sem kap ki fölényesen. * Jobb magasak, van
egy kvázi-loudnesse, de az jót tesz neki. Dzsesszen is több magas, de
sajnos, néha torz (hegedű), viszont élvezetesebb. * Ennek a mélyei sem
mennek le annyira, amennyire kéne, de világosabb, nyíltabb hangkép. Az
elején még nem voltam biztos a dolgomban (más-más hibák), de a végén
továbbra is kitartottam a HS mellett. Zeneibb, jobban hasonlít a
valósághoz. * Orion-párti voltam, egészen a Carmenig, ott torzan szól,
elvész az energiája, nem nagyon bírja a fortét.
A szavazatarány valahol 2:2 és 3:1 között lehet. Most első ízben
éreztük szükségét, hogy etalont cseréljünk. Nézzük, mire képes a Sonus
a Heybrook HB1 ellenében. A Sonus nagy mérete miatt a HB1-et csak
nagyon előnytelenül tudtuk elhelyezni (túlságosan előre kellett
húznunk a faltól). A zenei anyag: a Carmen I. felvonásának utolsó
jelenete, ahol is tenor, majd szoprán, mezzoforte vonóskar, hangos
utcazaj, végül zenekari tutti követi egymást.
Sonus C100. Mélyebb tónus, de nem megy mélyebbre. Az arányok
valamivel jobbak. A teteje lekonyul, a prezensz most már megint
tolakszik (vagyis az előbb helyesen ítéltünk, a Sonus tényleg kevésbé
volt tolakodó az Orionnál!). Nem elég lágy. A nagy beütéseket nem
tudja igazán megtartani. A vonóskar helyenként igen szép! Van egy
prezenszes harsánysága. A tenor jó és pozícionált, a szoprán viszont
(Berganza) nagyon pocsék: először is, nem szoprán, hanem alt,
másodszor pedig térben megfoghatatlan, harmadszor: a hanganyaga (a
frekvenciasáv) lyukas. A zene az egész színpadot meg tudja mozgatni,
de durva, nem okoz nagy örömet. * Jobb, mint az előbb gondoltam. Ha a
Heybrook balanszából indulunk ki, akkor a Sonusnak van magasa, az
Orion pedig kiemel. A középtartományban csak annyit érzek, hogy más;
nem tudom, milyen. A női hang lejjebb csúszik. A hangképnek van mélye,
vagy legalábbis "mélytömege". Lelkiismeret-furdalásom van az előző
menet miatt: a Sonus mégiscsak jobb a HS282-nél. * Az Orion HS282-vel
szemben a Sonusnak előnye volt a nyugodt, sima hangja, meg hogy
kevesebbet torzít. A Heybrookkal szemben mindezeket az előnyeit
elveszítette. Most sem tudom megszeretni. * Előbb: tisztességes, csak
a magasa kevés. A mélyei egész jak. A magastartománya sokkal torzabb,
különösen nagy hangerőn. A szoprán borzasztó, ez nem szoprán, nem is
tudom, hogyan tudott ilyen lenni. A forte utcazaj: egy kváz. De
mindent egybevetve, nem is olyan rossz.
Az etalon. Elevenebb. A basszusnak nincs súlya, de megtartja a
zenét, annyira-amennyire. A tér a Heybrookra jellemzően széles,
hiteles. Nagyon szép hangszerhangok. Az energiaelosztás nem elég jó, a
fárasztó hatás viszonylag erős. A tenor jó, a szoprán csodálatos:
korrekt intonáció, szinte látható test a térben. A különféle
hangszerek szépek. A levegő hatalmas. Az utcalárma korrektebb. Nem
annyira tolakodó, lágyabb - sőt, még a tutti is meggyőzőbb. * Van
mélye, de a Sonusé jobb. Voltaképpen két teljesen eltérő hangkarakter,
nehéz dönteni. A HB cseng-bong, de a basszusát keveslem. * Ez már
magasabb mérce. Mindenféleképpen ez a jobb (pedig én ezt a hangszórót
voltaképpen sohasem szerettem). * A Heybrookra szavazok. Hiányzik a
mélye, de a magasai sokkal tisztábbak, a színpad levegősebb, a
szoprán: szoprán. Szebben szól, de nagyon mélyhiányos.
A szavazatarány 1:3. Ha elfogadjuk, hogy nem a mennyiség a fontos,
hanem a minőség, a két hangsugárzó között klassziskülönbség van.
9. Alcomax alfa
Ehhez a törpedobozhoz speciális faállványt is kínálnak. Logikus,
hogy először magát az állványt minősítsük, a háromszögű Artelhez
képest. Az eredmény nem volt egyértelmű. A négy zsűror közül az egyik
nem tudott dönteni, a második a faállványt mélyben jobbnak, a
fémállványt magasban artikuláltabbnak ítélte, a zsűri harmadik tagja
pedig határozottan a fémállványra szavazott, szerinte a faállványnak
zavaró rezonanciái vannak. A Szerkesztő valamivel hosszabb jegyzetet
írt: a faállvány talán valamivel levegősebben, visszafogottabban szól,
nyugodtabb, sokszor természetesebb. A színpada oldalirányban kinyílik,
de előre-hátra túlságosan statikus. Az énekhang szárnyalóbb, de a
tuttik reszelősebbek. Az Alcomax potenciális vevőinek azt tanácsoljuk,
tegyenek próbát a faállvánnyal és a fémállvánnyal egyaránt, és maguk
döntsék el, melyik tónussal rokonszenveznek.
Mindazonáltal: a Linn Index lábazat lényegesen jobb mind a
kettőnél, így a szeánsz hátralévő részében már csak ezt az állványt
használtuk, és csupán a hangdobozokat cserélgettük rajta. Az Alcomaxot
(és később a VT Preludium B32-őt) egyaránt a Heybrook HB1-hez
hasonlítottuk. Végtére, mindegyikben VIFA hangszórók vannak.
Alcomax Alfa. Nem elég testes, de kellemes, nyugodt,
kiegyenlített. Hallgatható. A színpad széles és magas, de nem elég
mély. Lehetne egy picit részletezőbb. A mélyenergiái érthetően
csekélyek, a lábdobbantás, a csattanások alsó komponensei nem
érvényesülnek. Az énekhang nagyon természetes. A taps viszont
túlságosan a hangszóróból jön. Dzsesszen kisebbet szól, itt már picit
fás, a színei nem igazán szépek. Tartózkodó, a hangszerei nem élnek
eléggé önálló életet. A mélytartomány szerény, de a souzafon
követhető, csak hát nem életnagyságú. De nem rossz. Inkább kevesebbet
mond, semhogy túl sokat mondjon. A klarinét fortéja azért már itt is
színezett. Opera: már mezzofortén sem eléggé részletező, kissé
szétfolyik, de kellemes. A szoprán nem elég csengő, de többé-kevésbé
tiszta, és jól lokalizálható. A nagy beütéseket nem bírja, sajnos,
egyhelyütt durván betorzít (az erősítő csak 15 wattos!), de így sem
rossz. * "Ahhoz képest", hogy milyen pici, nem rossz. De nincs
versenyben. Dzsesszen kevés a mélye, de nem ürül ki, csak szerényebben
viselkedik. Viszont ha már kicsi, legalább a magasai lennének
pregnánsabbak. A klarinét néha megbicsaklik. Operán hatalmas
differencia, az Alcomax néhol hibázik, a tömegjelenet furcsán szól.
Értem, hogy minidoboz, de azért jobbat vártam. Még ha ez is szép egy 8
literes hangsugárzótól. * Nincs durva hibája, de sokkal gyöngébb.
Dzsesszen a bendzsó nem jön ki (pedig az nem basszushangszer). A
Carmenével nem tudok megbarátkozni. * Nincs elég mélye. A lendülete is
kisebb. A vidámság is eltűnik. Enyhén fátyolos. Tiszta, kulturált.
Nagy hangerőn összeomlik.
Az etalon. Élénkebb. A basszusa határozottan jobb. Az energiái
nagyobbak, a tranziensei gyorsabbak. Testesebb. Nagyvonalúbb. Több
hangszóró. Több részlet. Több térmélység. Dzsessz: ez az ő zenéje.
Nagyon szép, színes. A basszus (souzafon) kissé vartyogós, nincs
kiterjedése, súlya. Carmen sokkal izgalmasabb (a szoprán: élmény),
több szín, több dráma, több hangszer. Kétszerte nagyobb operaház. A
tuttin nincs elegendő mélye, de azért végig kitartja a zenét. * Több
és egységesebb basszus. Egyenletes és kiegyenlített (holott tudván
tudom, hogy a HB1 magasba húz!). Az Andok-zenén néhol nem elég
határozott, de a csattanások, tapsok tökéletesek. Operán a legnagyobb
különbség, a HB1 mindenben jobb, egységesebb, életszerűbb,
természetesebb, minden hangszert külön megmutat. Tér, dinamika stb.
minden jobb. * Verhetetlen. Szárnyalóbb, nyíltabb, hallgathatóbb,
érdekesebb - a basszusáról nem is beszélve. A dixielanden most először
hallom a bendzsót. Az opera döbbenetes: tüdőbajos lányból vérbő Carmen
válik, ég és föld. * Mindenben sokkal jobb, és még a
basszusszegénysége sem zavar. Az összes paramétere különb. A
hangszerek a helyükön vannak. Még a fortisszimója is elviselhetőbb.
A szavazatarány (0:4) azt jelzi, hogy az Alcomax semmiben sem
kerül előnybe a HB1-hez képest.
10. Videoton Preludium B32
Etalon: Heybrook HB1. Szerettük volna összehasonlítani a B32-őt a
B31-gyel (a régi Preludiummal) is, de abból éppen egy darabot sem
találtunk az ismerős boltokban. Ítéletünkben az emlékezetünkre
hagyatkozunk.
Preludium B32. Mélyebb, komorabb tónus. Nem annyira vidám, nem
annyira levegős. (Az Alcomax itt levegősebb volt.) A basszus túl
súlyos, és külön életet él. A mélytartományával többet vállal, mint
amennyit teljesíteni képes. Mindenesetre testesebb. Dzsesszen is
lassú, nehézkes, a szólamok nem válnak széjjel. Túlságosan a
hangszórókhoz kötődik. A hangszerek életnagyságúak, de leragadnak,
nincs terük. Operán színezettebb, prezenszesebb, minden "lejjebb van"
és előrébb, a basszus erősebb (ez néhol jót tesz neki, néhol nem), de
a tere eltűnik. * Több mély: kiemelés. Sokkal testesebb, a magasait
viszont lekaszálták. A dixie elveszítette csillogását. Carmen
komorabb, de több benne a mélyhang (az utolsó 10 másodpercet
leszámítva); több az energia. Döntetlen. * Tömörebb. Fakóbb. Kevésbé
szárnyal. A magasai nem annyira tiszták (még a dixien sem). Carmenen
szegényes. Hiába ez a mélyebb, a HB1 a "nagyobb doboz". * A basszus
előbb többnek tűnik, de feljebb tolódik, üt - becsapós. A tere, a
levegője kisebb, a fortisszimója torz, de végül is rokonhangzás.
Az etalon. Világosabb, derűsebb, színesebb, nincs gyönge pontja. A
basszusa csak mennyiségben kevesebb, viszont nem teng túl. Minden
paraméterében fölényesen jobb. Carmenen igen jó, és roppant módon
zenei. Lágyabb és mégis intenzívebb. A levegője klasszis. A tuttin a
szokásos bajok, de végig bírja - még ebben sem gyöngébb. * Kedves,
vidám hang, több finomság. A mélye viszont hiányzik. * Felszabadult,
megkönnyebbedett, sokkal több apró részletet hallok. * Talán még itt
vannak a jobb mélyek? Lejjebb megy, és nem üt. Minden egyéb
tekintetben: levegősebb, elegánsabb, életvidám, részletező.
A szavazatarány 0,5:3,5.
Summa summárum
A hagyományos VT-dobozokra (Altus F0, F1 és Bonus B901) semmilyen
körülmények között nem beszélhetjük rá a Hifi Magazin olvasóit.
Kritikánk nem annyira a hangsugárzók, mint inkább a hangszórók
tervezőjét illeti. Magunk előtt látjuk az Altus-Bonus-Sonus dobozok
konstruktőreit, amint kínlódva, verítékezve próbálnak életet lehelni a
holt anyagba, amely azonban nem hagyja magát. Úgy látszik, ezekből a
hangszórókból ennyire futja - és kész. A három doboz közül még a 7600
forintos sem rúg labdába az öreg Orion mellett. Ha a boltban már nem
találunk HS280-at vagy 282-őt, tessék egy kicsit utánajárni, és venni
egy párat kéz alatt. (A Belgrád-rakparton legutóbb 3000-ért láttunk
Oriont!)
Amikor a VT-hangszórókészletnek legalább a felső regiszterét
kicserélik a létező legolcsóbb VIFA dómra, a hallgatóságot megcsapja a
civilizáció szele. Az Altus F2, F3, F4 és a Bonus B902 már-már
hallgatható, és már-már versenyben van az Orionnal. Az ábra itt már
nem egydimenziós. Többféle paraméterre hivatkozhatunk, s ezek közül
egyikben-másikban a Videotonok a jobbak. Csak hát elmúltak azok az
idők, amikor a VT-hangszórót úgyszólván bagóért adták. Márpedig 10-12
ezer forintot fizetni azért, aminél még 4000-ért is jobbat lehet
kapni, nem látszik jó üzletnek.
A robusztus Sonus C100 a maga csaknem 19 ezer forintjáért már
olyasvalamit is kínál, amire a kisebb dobozok nem képesek. A mennyiség
itt már impozáns, de a minőséggel még mindig bajok vannak. Nem éppen
angolos hangkép, de már számításba lehet venni. Az Ár/Minőség mutató
így sem éppen előnyös.
A Preludium B32 véleményünk szerint többet nyújt a Sonusnál, de
nemigen nyújt többet a B31-nél. Ám ha a szubjektív paraméterei nem
javultak is, az üzleti esélyei mindenképpen megnőttek, mert a Heybrook
HB1 (amely előzőleg másfélszerte sem volt drágább a Preludiumnál) most
már éppen kétszerte többe, 26 ezer forintba kerül. Utólag hadd
állapítsuk meg, nem kis önelégültséggel, hogy öt évvel ezelőtt
bombaüzlet volt megvenni a mi javaslatunkra behozott HB1-et 9600
forintért. Ma viszont a 13 ezer forintos Preludiumnak (B31 vagy B32,
mindegy) mint all-round hangsugárzónak egész egyszerűen nincs
vetélytársa.
Bizonyos megszorításokkal számításba jön még az Alcomax alfa.
Ennek a kis doboznak nem annyira testes a hangja, ezt a hangsugárzót
nehezebben fogja kiszolgálni az átlagos magyar hifista
DD-lemezjátszója vagy akár NAD-ja. Mégis, nívósabb rendszerben (Dual
CS 505-3-tól vagy még inkább, Rega 2-től felfelé) már érvényre juthat
az Alcomax levegősebb hangképe. A dinamikai fogyatékosságaival,
mindazonáltal, ott is számolni kell.