Bemutatjuk |
Két CD-játszó, három hangszedő, egy illesztőtranszformátor, egy
erősítő, végül desszert gyanánt két hangsugárzó-állvány - ez a mai
menü. Kommentárunk: a digitális műsor, a CD ma még mindig jóval
drágább az LP-nél, de ami a "hardvert" illeti, a nívós analóg technika
folyvást drágul, a kispénzűek előbb-utóbb úgyszólván rákényszerülnek a
digitális étrendre.
Philips CD 210 ezüstlemezjátszó
Öt évvel ezelőtt Philips-szel kezdtük, a CD 150-nel, amelyből vagy
1000 darab került forgalomba, némi bonyodalom után végülis 25 ezer
forintos áron. A mostani Philipsért, a CD 210 típusjelűért 5 ezer
forinttal kevesebbet kell fizetni, holott még korszerűbb is az
előzőnél. Mint látjuk, az alapfokú CD-játszók ára kétségtelenül
csökken, és ez a tendencia kiegyenlíti, sőt, visszafelé is billenti az
infláció hatását. A CD 210 kellemes, elegáns kis készülék,
csatornánként külön D/A átalakítója van, digitális szűrést alkalmaz,
négyszeres túlmintavételezéssel, a felbontása pedig már 16 bit.
Kezelése, szolgáltatásai
A kezelőszervek száma csekély, de minden fontosabb funkciót be
lehet állítani velük.
Baloldalt hálózati kapcsoló. A lemeztartó rekesz nyitógombját
magán a fiókon találjuk (OPEN), a fiók valamivel kevésbé nyikorgósan
nyílik, mint a régebbi Philips modellen, de azért távolról sem mozog
annyira elegánsan, mint a Sony-féle mechanikák. Két nagyobb méretű
nyomógomb egymás alatt: STOP/CM (CM itt a memóriatörlő-funkció, másutt
ezt Memory Clear-nek szokták jelölni), illetve PLAY/REPLAY, a
lejátszás gombja; ha játék közben újra megnyomjuk, újra elölről
indítja a lejátszást.
A nagyméretű, folyékony kristályos (LCD) kijelző után, amelyre még
visszatérünk, a két "szökdécselőgomb" (TRACK) következik, ezekkel
számról-számra lépegethetünk a műsorban. (A gyorskereső,
"gyorscsévélő" gombokat jóval odébb, a készülék jobbszélén találjuk.
Ez nem túl logikus.) Az előlap közepétől a jobbszéléig apró, karcsú
nyomógombok sorakoznak. Az első a pillanat-állj (PAUSE). A másodikkal
(REPEAT) mindig az adott műsorszám elejére ugrunk, és újra ezt a
számot játsszuk. A következő az A/B feliratot viseli, ezzel a gombbal
kijelölhetünk a műsorban egy kezdő- (A) és egy végpontot (B), amelyet
a készülék vég nélkül ismételni fog, amíg meg nem elégeljük, és meg
nem nyomjuk az A/B vagy a Stop gombot vagy a rekesznyitót.
A programozógomb következik (PROGRAM), ezzel műsort
szerkeszthetünk összesen 20 műsorrészből, tetszőleges sorrendben. A
programozás folyamata: a TRACK gombokkal elugrálunk egy-egy
műsorszámhoz, akkor megnyomjuk a programgombot, és így tovább. (Némi
értetlenséggel fogadjuk, hogy a gép itt-ott korlátozza a cselekvési
szabadságunkat, tehát hogy a programozást nyitott fiókkal kell
végezni, meg hogy valamely szám kikeresése után a programgombot 8
másodpercen belül kell megnyomni.) A műsor elkészültével, ha becsukjuk
a rekeszt vagy akár csak megnyomjuk a lejátszás gombot - megindul a
műsor, és nem törlődik a lejátszás végeztével sem. A kijelző
természetesen mindvégig tájékoztat bennünket a programozás
folyamatáról. Később is, ha megnyomjuk a programgombot, a kijelzőn
megjelenik a REVIEW felirat, továbbá TRACK fejléccel a programba vett
műsorrészek sorszáma. (Ha ezt jogtalanul kérjük, t. i. előzőleg nem
állítottunk össze semmiféle műsort, akkor a gép - szokásához híven -
az ERROR, azaz "hiba" felkiáltással oktat ki bennünket.) Van egy gomb
(RANDOM), amellyel újszerűbbé tehetjük a túlontúl is jólismert műsort.
A gép ilyenkor véletlenszerű sorrendben játssza le az egyes
műsorszámokat. A RANDOM gomb újbóli megnyomására a zűrzavar megszűnik,
a rend helyreáll, és ahol éppen tartunk a műsorban, onnan folytatódik
a program, most már az eredeti sorszámozás szerint.
Az utolsó két gomb (SEARCH) a "gyorskereső szolgálat". Ha a
gombokat lenyomva tartjuk, a gép az első három másodpercben lassan, a
következő négy másodpercben gyorsabban, majd igen nagy sebességgel fut
a kívánt irányban. Ha közben a pillanat-állj gombot is működtetjük,
akkor keresés közben némít a készülék. Ha elérjük a lemez végét vagy
elejét, a kijelző az ERROR felirattal figyelmeztet bennünket, hogy ne
fáradjunk tovább.
A kijelző bekapcsoláskor kivilágosodik, és kellemes, fakó zöld
fényt áraszt. Elegáns, okos holmi. Még azt is megmondja, mekkora
átmérőjű lemezt helyeztünk a tartóba, 12 avagy 8 millimétereset. Három
pár számjegyet tud kiírni. Az első két szám a lemez műsorrészeinek
számát (lejátszáskor az éppen játszott rész sorszámát adja meg), a
többi a műsoridőt mutatja percben és másodpercben (illetve
lejátszáskor a hátralévő időről tájékoztat). A kijelző jobboldalán
meghúzódó, naptárszerű számtáblázat 1-től 20-ig terjed, de van rajta
"+20" is, mely jelzés akkor gyullad ki, ha a lemezen lévő műsorrészek
száma meghaladja a húszat, egyben a gép képességeit. Ha
ténykedésünkkel a gép nincs megelégedve, hibajelzést ad (ERROR). Ez
természetesen azt is jelentheti, hogy hibás a korong, de többnyire
csak valamely mulasztásunkra figyelmeztet. Mert "uram, jegyezze meg,
hogy a számítógép Önnek nem az óhajait, hanem az utasításait követi".
A hátoldalon a hangfrekvenciás kimenetek RCA hüvelyek. További RCA
hüvelyek (RC IN/OUT) a távvezérelhetőséget szolgálják, erre azonban
csak akkor van mód, ha távvezérlős Philips hifi-toronyhoz
csatlakoztatjuk a CD 210-et. Számunkra ennek tehát nincs gyakorlati
jelentősége.
Hogy el ne feledjük: a CD 210 alján két műanyag izével rögzítik a
mechanikát. Üzembehelyezés előtt ezeket el kell távolítani (ekkor
szabaddá válik a mechanika), és bedugni a fenéklapon két lyukacskába,
hogy legközelebb kéznél legyenek. Bölcs dolog, mert ezek a kis vacakok
általában gyorsan elkallódnak, és aztán égen-földön kereshetjük őket.
Felépítése
Valóban korszerű kis masina. (De még nem a "BitStream" elven
működik.) A kiolvasófej is hasonló az eddigiekhez, legalábbis a
kapcsolási rajz szerint. A lézerdióda fénye négy fotodiódát világít
meg, ezek jelét egy TDA 8808 típusú IC dolgozza fel. Sok munkája van:
minősíti az adatokat, felerősíti a nagyfrekvenciás jelet, s továbbadja
azt a dekóder bemenetére. Azonkívül a négy dióda jeléből vezérlőjelet
képez a fókuszáló tekercs működtetéséhez. Vezérlőjelet ad a
lézerdiódát tápláló tranzisztoros erősítőnek, és fogadja a monitor
dióda jelét. Ugyanez az IC állít elő vezérlőjelet a kiolvasófejet
radiálisan mozgató "motor" számára (a jelet egy eleddig ismeretlen,
TDA 8809 típusú IC dolgozza fel, a központi vezérlőegységből kapott
szabályozójelekkel együtt). A motorok meghajtása egy TCA 0372 típusú
IC-re hárul.
A hasznos jel a dekóder áramkörre kerül, ez egy SAA 7310 típusú
IC, melyhez egy µPD 41416 C-20 jelű RAM csatlakozik. Itt történik a
digitális jelfeldolgozás, a hibajavítás, a dekódolás (sokat nem
tudtunk kideríteni róla a rajz alapján). Kimeneti jele a digitális
szűrőre jut (SAA 7220). Innét a D/A átalakítóra kerül a jel, ez egy
TDA 1543, amely két önálló 16 bites konvertert tartalmaz. Kimenetén
már a két csatorna analóg jele jelenik meg. Hagyományos, analóg
aluláteresztő szűrők következnek, előbb 6, majd 18 dB/oktáv
meredekséggel (egy LM 833-nak előbb az egyik, majd a másik fele).
Közöttük helyezkedik el a deemfáziskapcsoló, amelyet a dekóderáramkör
vezérel. A meredekebbik vágást beállító erősítő közvetlenül a
hangfrekvenciás kimenetet táplálja, de közbeiktatódik egy kétfokozatos
némító kapcsolás.
A készülék működtetését egy MC68HC5C8 mikroprocesszor hangolja
össze. A kijelzőt meghajtó IC típusa PCF 8576, a kijelzőé LP-1743-A.
A hálózati transzformátornak több szekunder tekercse van, és
többféle tápfeszültséget szolgáltat: stabilizálatlan ±15 és ±10
voltot, valamint két stabilizátor IC közbeiktatásával ±5V
egyenfeszültséget. A kijelzőt két izzólámpa világítja meg, ezeket
külön tekercsről táplálják.
A készülék belső felépítése rendezett, átgondolt. A legtöbb
alkatrészt egyetlen nagyméretű NYÁK-lapon találjuk, a nyomógombok
kapcsolói, a kijelző és az azt vezérlő áramkör az előlap mögött
helyezkedik el. Az integrált áramkörök nagyrésze Philips-gyártmány
(SAA 7220, SAA 7310, TDA 8808 és 8809, PCF 8576), de látunk Motorolát
is.
A készülék műanyag keretre épül, melynek alj- és tetőlapja
fémlemez. Nagyméretű, hengeres lábakon áll - ezek mostanában valahogy
divatba jöttek.
Méréseinkhez
A kezelési útmutatóban közreadott specifikáció lényegesen eltér
attól, amely a szervizkönyvben olvasható. Az utóbbi sokkal enyhébb
követelményeket támaszt. Hja, a szervizkönyvet szakembereknek szánták,
ott jobban meg kell nézni, mit ír le az ember, de azért az
óvatosságnak is lehet határa. Csak két példa. A frekvenciaátvitel
tűréshatára az egyik helyen ±1dB, a másikon ±0,02dB (nem tévedés, két
nullával!), és azon is eltűnődhetünk, hogy a jel-zaj arány vajon >100,
avagy csak 75dB - akárhogy nézzük is, 25dB különbség, ekkora
eltérésekkel nem szoktunk találkozni. A masina ettől még persze
kifogástalan lehet, csak nem tudjuk, mit kezdjünk ezzel a kétféle
specifikációval. Általában a kezelési útmutató adataihoz viszonyítunk,
elvégre azok szólnak a vásárlóhoz.
A kimeneti feszültség/impedancia megfelelő. A linearitás igen
tisztességes, egészen a -90dB-s szintig alig tér el az ideálistól. A
frekvenciaátvitel is kedvező, eltérése legfeljebb 0,2dB, és a görbe
még a magas frekvenciákon is teljesen egyenletes, nem ingadozik a
szintje (mint pedig az olcsóbb készülékeken megszokhattuk).
Az áthallási csillapítás kifogástalan, 95-97dB-t mértünk, holott
még az optimista kezelési útmutató is csak 90dB-t specifikál (a
szervizkönyv meg csak 60-at). A zajok alacsonyak, mindössze 1dB-vel
mértünk kevesebbet a specifikált 100dB jel-zajnál, a dinamikatartomány
90 helyett csak 87dB, de ez is tisztességes eredmény.
A teljes harmonikus torzítás minden verzióban alacsony, még a Sony
mérőlemezzel is (0,005/0,009%).
Az impulzus-átvitelt modellező oszcillogramokon a fel- és lefutó
éleken látható túllövések és berezgések teljesen szimmetrikusak. Az
5512Hz-es négyszög-impulzus igencsak le van kerekítve, de rendezett
formájú. Ez mind kapcsolatba hozható a túlmintavételezéssel.
A hibajavító rendszer becsületesen dolgozik, a mérőlemez
legnagyobb (mesterséges) hibáján is zavartalanul túljut. Azért ez nem
valami rendkívüli tudomány: ezt minden tisztességes CD-játszótól
elvárjuk.
A hozzáférési idő rövid, a készülék mindent gyorsan megkeres és
megtalál.
Összefoglalva: csak jót mondhatunk a CD 210-ről. Egyenletes, átlag
fölötti műszaki színvonal, bőséges szolgáltatások - jól kezelhető,
szép kis készülék.
Thomson LAD 300 ezüstlemezjátszó
Nem, nem "kooperációs készülék"! Noha a Videoton Elektronikai,
Kereskedelmi és Szolgáltató Leányvállalat hozta forgalomba,
Franciaországban készült, sőt, ott is állt össze - a VT csak
importálta. És most tessék megkapaszkodni: a LAD 300 nem kerül többe
(a forint többszöri leértékelése után, vámmal, szállítással, külker-,
nagyker- és kisker-árréssel, áfával-béfával együtt sem), csak 12800
forintba! Pedig így, első ránézésre bizalomgerjesztőbb masinának
látszik, mint a múltkori Dual-VT a maga húsz ezer forintjáért.
Természetesen egyszerű, kisméretű gépezet, de véleményünk szerint
minden lényeges szolgáltatás megvan benne. Előlapján néhány ó-gallus
varázsige: Direct Digital Output (közvetlen digitális bemenet, Focus
Memory (fókuszmemória, a fene tudja, mi lehet - talán a rossz
szellemek ellen), 20 Programs (ennyi műsorrészt lehet vele
programozni), Oversampling (túlmintavételezés, igaz, hogy csak
2-szeres, de az is jobb a semminél), PLL Computerised Motor Drive
(zárt fázishurokkal szabályozott, "komputerizált" motormeghajtás) és
végül 3 Laser Beam Pick Up, vagyis 3 lézersugaras kiolvasófej. A
lemezfiók itt is ki van képezve a CD-szinglik, a 80mm átmérőjű
kislemezek fogadására, úgy látszik, ez mára már általánossá vált mint
annakidején a lemezjátszókon a 45-ös fordulatszám...
Kezelése, szolgáltatásai
Balra a lemeztartó fiók, majd a kijelző, amely 2x2 számjegyet tud
megjeleníteni, továbbá 2+4 LED-del tájékoztat a különféle funkciók
működéséről.
A kijelzőtől jobbra három nyomógomb egymás alatt: DISPLAY MODE (a
kijelző átkapcsolója más-más üzemmódba), REPEAT (ismétlés), PROGRAM.
Az előlap jobbszélén a PLAY/PAUSE, valamint a STOP nagyméretű
nyomógombja.
Az előlap alsó sorában a fióknyitó gomb (OPEN/CLOSE), majd a
léptetőgombok (TRACK: LAST, NEXT), vagyis "utolsó" és "következő",
alattuk pedig a gyorskeresőgombok (SKIP), a már jólismert egyszeres,
illetve kétszeres nyilakkal jelölve. A fejhallgató csatlakozóhüvelye a
szokásos 6,3mm-es Jack-dugót fogadja. Egy kisméretű forgatógomb a
kimeneti szintszabályzó. A sort a hálózati kapcsoló zárja.
Amikor a lemezt betesszük, a kijelző először a lemezen lévő
műsorrészek számát, majd a teljes műsoridőt mutatja percben és
másodpercben, végül pedig a "- -" szimbólummal jelzi, hogy készen áll,
most már zenélhetünk. Ha a műsorban ide-oda lépegetünk, a kijelző
mindig tájékoztat róla, hanyadik műsorszámnál tartunk. A SKIP gombok
megnyomását követően a készülék 3 másodpercig lassan, utána viszont
már gyorsabban "tekercsel".
Akár az előbbi Philips, a LAD is max. 20 műsorszámot képes
memorizálni. Programozáskor előbb Stopra állunk, megkeresünk egy-egy
műsorszámot, majd megnyomjuk a programgombot, aztán újra a Stop
következik, és így tovább. Miután a program összeállt, a műsort a
Lejátszás gombbal indítjuk. Ilyenkor kigyullad a PROGRAM PLAY felirat.
A teljes programot a Stop gomb kétszeri megnyomásával kell törölni.
A kijelző természetesen minden üzemmódról informál bennünket, de
van egy saját üzemmódkapcsolója is, a már említett DISPLAY MODE. Ha
megnyomjuk, a készülék "órája" azt mutatja, mennyi idő telt el az
éppen játszott műsorrészből. Újabb gombnyomásra a lemezen még
hátralévő időről értesülünk (TIME REMAIN, mondja a kijelző),
harmadszori gombnyomásra pedig az aktuális műsorrész sorszáma és az
indexszám (a műsorszámon belüli tételek száma) válik láthatóvá.
A hátoldalon két RCA hüvely a hangfrekvenciás, egy harmadik a
digitális kimenet.
Felépítése
A készülék elvi kapcsolási rajza ugyan rendelkezésünkre áll, de
nehéz rajta eligazodni, mert nem tartalmaz semmi magyarázatot, sem az
egyes IC-k belső blokkvázlatát.
A kiolvasófej típusa KSS-150A. Kimeneti jele egy CXA 1081M típusú
Sony IC-t vezérel, ez mindenekelőtt a nagyfrekvenciás jelet erősíti,
azonkívül (egy tranzisztor közbeiktatásával) meghajtja a lézerdiódát,
vezérli azt az erősítőt, amely a fókusztekercset működteti, és jelet
ad a sávontartó tekercs erősítőjének is.
A felerősített nagyfrekvenciás jel a digitális jelprocesszorra
kerül, amely egy (Sony) CXD 1135Q-ból és a hozzá csatlakozó HM 6116
FP4 memória-IC-ből áll. Itt történhet a jelfeldolgozás, a hibajavítás,
innen vezérlik a lemezforgató motor meghajtó-erősítőjét.
A jelprocesszor kimenete a digitál-analóg konverterre csatlakozik
(TD 6720N, a Toshiba gyártmánya); hogy ez a konverter hogyan épül fel,
nem tudjuk. Az innen kilépő hangfrekvenciás jel előbb passzív
aluláteresztő szűrőtagokra kerül, majd egy műveleti erősítőn fut
keresztül, amelynek negatív visszacsatoló ága szintén frekvenciafüggő.
Az esetleges deemfázist, azaz utókiegyenlítést egy tranzisztorral
kapcsolt szűrőtaggal végzik el. A hangfrekvenciás kimeneten
megtaláljuk a szokásos némítást.
A készülék agyközpontja egy EF 6805U3PE 101 típusú
mikroprocesszor, ide csatlakoznak a kezelőszervek kapcsolói, ez
fogadja a digitális jelfeldolgozó jelét, ez vezérli a különféle
rendeltetésű motorok meghajtó-erősítőit, valamint azt az IC-t (MC
14094B), amely a kijelzőt vezérli. Ha már a kijelzőnél tartunk, a 6
LED-et és a négyszámjegyű, hétszegmenses számkijelzőt őszesen 19 darab
tranzisztor hajtja meg.
Tápegység: gyakorlatilag az egész elektronikát egyetlen
egyenirányító híd révén látják el feszültséggel. Két stabilizátor
IC-vel ±5V-ot állítanak elő, a kijelzők pedig +14V-ot kapnak - nincs
túlbonyolítva a dolog.
A készülék belseje viszonylag egyszerű, de nem igazán rendezett.
Mondhatni: nem elegáns. De végülis nem szépségversenyre készült. Azt
már csak mellesleg említjük meg, hogy helyenként más IC-t találtunk
benne, mint amilyen a kapcsolási rajzán szerepel. Az elektronika
nagyrésze egyetlen nagyméretű áramköri lapon helyezkedik el, csak a
kapcsolók és a kijelző költözködtek át egy másik, kisebb panelre. És
egy egészen parányi kis NYÁK-lapra építették a fejhallgató erősítő
dual IC-jét, a csatlakozóhüvellyel és a hangerőszabályzó potméterrel
egyetemben.
Méréseinkhez
A kimeneti feszültség/impedancia megfelelő (a
fejhallgató-kimeneten is).
A linearitás az alsó szinteken (mínusz 80 és 90dB) erősen eltér az
ideálistól, jobbat vártunk. A frekvenciaátvitel bőven teljesíti a
specifikációt, csak egy kicsit másként: a kezelési útmutatóban +0;
-2dB, a szervizkönyvben ±1dB áll, mi +0,3; -0,2dB-t mértünk vagyis a
görbe nem "lekonyul", inkább "felkunkorodik" egy kicsit, de végülis
nincs okunk panaszra. Az áthallási csillapítás 1kHz-en 90dB feletti,
ez is bőségesen meghaladja a specifikációt (85dB).
A jel-zaj arány nálunk 94-95dB, elmarad a 100dB-s specifikációtól
(bár túlteljesíti a szervizkönyvben ígért 93dB-t). A dinamikatartomány
széles.
A teljes harmonikus torzítás minden verzióban igen alacsony, a LAD
300 ebből a szempontból megveri a rangosabb Philips CD 21-et. Az
intermodulációs torzítás sem magas (ezt a paramétert nem
specifikálták).
A négyszögjel-átvitelen viszont már érezteti hatását a
hagyományos, túlságosan meredeken vágó szűrő (a túlmintavételezés
ugyanis csak kétszeres). Az impulzusok fel- és lefelé futó élein a
berezgések mérsékelten ugyan, de aszimmetrikusak. Az egyszeres
impulzusátvitel oszcillogramján jól megfigyelhető ez a
"féloldalasság". De az eredmény még mindig szebb, mint amit a régebbi,
túlmintavételezés nélküli rendszerek produkáltak.
A hibajavító rendszer kifogástalanul működik. A hozzáférési idő
átlagos.
Összefoglalva: a LAD 300 dicséretesen helytállt magáért a
laboratóriumban. Minden paramétere elfogadható, csak a frekvenciagörbe
enyhe kiemelését és az impulzusátvitel (szintén enyhe) aszimmetriáját
róhatjuk fel neki. Elegendő szolgáltatást, még fejhallgató-erősítőt is
kínál - és mindezt nem egészen 13 ezer forintért!
Szeánsz
Új etalonunk van, a Denon DCD 820, hozzá mérjük a Philips CD
210-et és a Thomson LAD 300-at. (A végén azért elővesszük a minap
nyugdíjba küldött régebbi Philipset, a CD 150-et is.)A tesztprogram:
dél-amerikai népzene, dzsessz és spirituálé az Opus 3 cég
demólemezéről, plusz Beatles (When I'm Sixty-four) és Beethoven
(hegedűverseny). Naim erősítő, Spendor hangsugárzók; a CD-játszók
fémállvány+tüske+pozdorjalapon álltak. A hálózati csatlakozódugók
polaritására kínosan ügyeltünk - és a vásárlóknak is ezt ajánljuk. A
különbség jól észlelhető.
I. Philips CD 210
Olcsó Philips - de mégiscsak Philips, bizalommal tekintünk a
szereplése elé. Az árdifferencia, ne feledjük, igen nagy: nem egészen
20 ezer forint a Denon 33 ezer forintja ellenében.
Philips CD 210. Kezdetben csak némi karakterkülönbség. Aztán:
hasonlóak, de ez szőrösebb, a basszusa "elenged", nincs elegendő
súlya. Színtelenebb klarinét, bántóbb is. A basszusfúvó (souzafon)
kevésbé meggyőző. Apróbb bizonytalanságok, de lényegében a Denon felé
eső hangkép. A spirituálén az énekhang fakóbb, kicsit szétesik, nem
elég színes, de hallgatható. Beethoven túl kemény, de lekövethető.
Picit szőrös. Szűk a színpad. Az első nyirettyűk erősen tolakszanak.
Mattabb. Nem cseng ki annyira. Próbál jól szólni, de ez nem mindig
sikerül neki. Beethoven borzasztóan torzít. Valahol egy jellegzetes
felvételi hiba, egy fortyogó hang aggasztóan felerősödik.
Hiányzik az alja és a teteje, végig ezt érzem. A középhangokat
hangsúlyozza, hol jobban, hol kevésbé, de ez a jellege. Gyakran
erőtlen. Idegesítőbb, préseli a hangokat. Beethovenen fátyol,
fedettség. Valami disszonancia, ami a Denonon nincs rajta.
Nagyon nem tetszik (ez se, meg a másik se - a klasszis
lemezjátszók után hallgatva, le vagyok lombozva). A Philipsben nincs
elég élet, a taps nem csattan, a dob lapos, alul-fölül sávhatárolt.
Kevés lendület. A spirituálé ványadt, a lábdobogás nem hallik, a
lélegzetvétel, a sóhajtás elsikkad. Beethovenen az üstdob: hordó. Az
egészből hiányzik a derű. A hegedűn nincs felhang, nem szárnyal, csak
virnyákol.
Az etalon. Hallgatható, tömör, kevesebb zavarhatás. Helyhez
köthetőbb énekes, kiemelkedik a térből. Csengőbb hang. A térmagasság
is észlelhető. (Érdekes: követni lehet az énekes mozgását a mikrofon
előtt - hogy ez most jó-e avagy rossz?) A hegedűversenyen mélyebb,
távolibb hangok szólalnak meg, a tér kiszélesedik, érezhetően
hátrábbról szól, holott az energiái nagyobbak. Egészségesebb. Jobb
karmester. A hangszereknek mondanivalójuk van. Lágyabb, analógosabb.
Itt sok-sok ezer forint különbség.
Egyenletesebb, megnyugtatóbb, simább, kevésbé idegesít; ez is
torzít, de legalább nem erőlködik.
Nagyobb dinamika, igazibb mélyek. Transzparensebb. Tisztább
magasak. Levegősebb. A hangszerek elkülönülnek. Több tér, több szín.
Beethovenen sokkal jobban bírja a nagy kivezérléseket. Néha megengedi,
hogy a zenére is figyeljek. A hegedűszóló sokkal tisztább.
Igazából ez se tetszik, de mélyben-magasban jobb, a mélye
életszerűbb, hangszerszerűbb, a tere szélesebb. Kevésbé sávhatárolt.
Eddig többé-kevésbé a papírforma jött be. Kezdjük észrevenni, hogy
nemcsak az analóg, de a digitális lemezjátszók között is jókora
különbségek vannak.
II. Thomson LAD 300
Aki ennél olcsóbb CD-játszót produkál, az csal, vagy festi magát -
vagy bóvlival kereskedik. A LAD 300 nem bóvli (ha az volna, a
laboratóriumban lelepleződött volna!), csupáncsak egy nagyon egyszerű,
alapfokú jószág. Az ilyennek mindig szurkolunk. Ha nem marad le
túlságosan, már ezzel is nyert ügye lehet. Mert tessék csak szemügyre
venni ezt az algebrai képletet:
D=T+O+V
számokká transzformálva:
33=13+6+14
mely egyenlet azt fejezi ki, hogy etalonunk, a Denon DCD 820
árából éppen kijön egy komplett hifi-lánc: a Thomson CD-játszó, a kis
Orion erősítő és egy pár VT Preludium. Meggondolandó!
Hát akkor gondoljuk meg.
Thomson LAD 300. Direktebb hangzás, ugyanakkor egy kicsit tompa.
Kevés az alja. Energiahiány. A dzsesszen szomorúbb, bezárkózóbb,
minden lejjebb-összébb-beljebb húzódik, de végülis helyes arányok.
Viszont nem elég vidám. A spirituálén nagyon gyönge, teljesen leül, a
szó szoros értelmében: kis szobában, kis széken ülve kis énekes
danolászik. Nemleges térhatás. Beatles piszkosabb, szőrösebb, kicsit
egysíkú, de nem rossz. A hegedűversenyen már a legelső hangoknál
feltűnik, hogy nem eléggé szeriőz, félek, hogy a forte már bántó lesz
- de aztán mégis egész elfogadható. A színpadnak nincs mélysége, és a
szélessége sem elegendő; meglehetősen stúdiószerű, elölről szól.
Reszelős is, sajnos. A sávszélek hiányoznak, a hegedűk nem szépek, de
a rend azért megmarad. Kétségtelenül gyöngébb az előző Philipsnél,
ugyanabban az irányban romlik tovább.
Mattabb, szegényesebb, de nem rossz. Semmi komoly hiba. Dzsesszen
a teteje hiányzik, és mélyben is több kéne. Spirituálé: önmagában véve
elfogadható. Beatlesen a középmély tartomány kiemel. Beethoven
forszírozott, nincs igazi mélye, de semmi komoly baj. A differencia
kisebb, mint amekkora a Philips és a Denon között volt!
Már első hallásra: szerényebb hangkép. Kásás, hiányzik az alja, a
közepe torz, forszírozott. Gyakran lefullad. A teljes sávban gyöngébb.
Semmiben sem jobb. Finom részletek nem jönnek ki. Beatles öregebb,
kopaszabb, ráncosabb, bajai vannak. Szimfonikus zenén, a nagy
kivezérléseknél összeomlik, torz, a szólóhangszeren zavaros
mellékhangok. Ugyanabban az irányban gyöngébb a Denonnál, mint a
Philips, de nem annyira!
Vérszegény, árnyalatokban szegényes, sok apró részletet elveszít a
zenéből. Erős magasvesztés, emiatt hordószerű vagy milyen a mélye:
kevés, de dohog. A tér középre tömörül. Kváz.
Az etalon. Térben eloszlóbb. A sávszélek szebbek. A taps
fölényesen jobb. A pánsíp is. Meglehetősen nagy karakterkülönbség.
Dzsesszen tiszta, áttekinthető, kissé ez is tolakszik. Lehetne puhább,
a basszusa is. De erőteljesebb, igazibb. Spirituálén több visszhang,
jobban észlelhetők a finom sziszegések, a sóhajtás. Beatles tiszta,
nyílt, világos, de nem feltétlenül itt a jobb. A hegedűverseny viszont
annál inkább. Magabiztosabb, minden elképzelhető dimenzióban tágabb.
Kevésbé torz (bár ez is torzít - kemény dió ám a Hegedűverseny,
analógnak-digitálisnak egyaránt), jobban összeáll. Betölti a teret. A
hegedű szebben szárnyal, a brácsaszólam követhető. Kevésbé terheli a
fület.
Mindenben egyenletesebb, nyugodtabb, nincs hiányérzetem. Korrekt,
csengő, sztereó. A néger énekes hangja tisztább - itt jól érezhető
differencia. Beethoven kiegyenlítettebb. Mélyebb basszus. A hegedű
jobban kiemelkedik.
Levegős, a tere széles, mélyben-magasban jobb, kicseng, a hangkép
nyugodt. A nagy kivezérlést jobban bírja.
Jobban emlékeztet az analógra. Szélesebb sáv, magasa-mély jobb. A
részletek megvannak - ez még egyetlen énekes hangján is felismerhető.
Hallani lehet a lábdobogást, a levegővételt. Derűsebb. Szimpatikusabb
(de azért ez is sávhatárolt).
Azt azért tessék észrevenni, és máris az olcsó masina javára írni,
hogy négyünk közül hárman jóslásokba bocsátkoztak (megpróbálták
eltrafálni annak a mérkőzésnek az eredményét, amelyet majd csak ezután
kell lejátszani a Thomson és a Philips között), és kettejük szerint a
Thomson az esélyes, mert ez a gép közelíti meg jobban a Denon
hangkarakterét. Kellő tudálékossággal algebrálva: (D-T) < (D-P).
III. Philips CD-210 Thomson LAD 300
Ez a meccs már vérre, azazhogy zsebre megy.
Philips CD 210. Továbbra is fenntartom, hogy inkább ez esik a
Denon irányába. Nyíltabb, a sávszélei szélesebbek. A húrok szebben
cincognak. Lágyabb hangkép. Helyesebben pozícionálja a szereplőket. De
dinamikai korlátai vannak. Beethovenen is ugyanaz. A térleképzés itt a
helyesebb, a magashangok azonban nem szépek, és az egész hangkép
előre- és felfelé billen. A basszus önmagában véve szépen meglendül,
de a dinamikája csekély, a tuttikat nem képes eléggé megtartani.
Egyértelműen ez az értékesebbik gép.
Nálam döntetlen. A Philips egyenletesebb, simább, de mattabb. A
teteje picit vág. De nincs különösebb baja. Beethovenen elfogy a
dinamikája, de el tudom képzelni, hogy valaki hosszabb távon ezt a
gépet választja, mert kevésbé idegesítő.
Bágyadt, erőtlenebb, "gyászosabb".
A dél-amerikai zenén sokkal jobb. A faütő, a csörgő
hangszerszerűbb. Feltétlenül kulturáltabb. Talán-talán erre szavaznék.
Thomson LAD 300. Zárt hangkép. Alul-fölül több kéne, de együtt
van, nem bántó, nem rossz. Szimfonikus zenén vegyes hatás. A
mélytartomány mintha súlyosabb volna, de a hangkép nem nyílik ki,
minden a két hangszóró között történik. Több torzítás. Erőszakosság.
Helyenként nagyon rossz. Messze nincs meg az a hallgathatósága. A
fárasztó hatása erősebb. Kb. NAD 5120 egy igazibb lemezjátszóhoz
képest (azzal együtt, hogy - mint tudjuk - a NAD-nak is megvannak az
erényei.
Más-más jelleg: a LAD és a Philips nem fekszik teljesen
egyvonalban a Denonnal. Minőségükre nézve kb. egyformák. A LAD az
Andok-zenén jobban cseng, szépen szól, nincsenek durva hibái,
legfeljebb hiányosságai. Beethovenen nincs igazi mélye, viszont
dinamikusabb, a halk és a hangos hangok arányát jobban kimutatja.
(Tudom, hogy badarság, amit mondok; lehet, hogy, ezt valami torzítás
okozza?
Én a LAD-ot választanám. Zeneibb, lágyabb, vidámabb. (Ami a
torzításukat illeti, egyik úgy torzít, mint a másik.)
Szimfonikus zenén a mélytartománya talán előnyösebb, mondhatnám:
nem annyira mély, de valahogy igazibb. Az egész magas hangok nem
jönnek ki. A hegedűkön ez nem hallatszik, egészen jók.
A végeredmény úgy 2,5:1,5 lehet, a Philips javára. A Thomson
kétségtelenül olcsó masina, de "van tartása", el lehet hallgatni. A
Philips feltétlenül civilizáltabb, neki inkább dinamikai
fogyatékosságai vannak. Aligha a véletlen műve, hogy a CD 210-re a
társaság komolyzene-kedvelő tagjai szavaztak. A LAD 300 erényeit pedig
inkább a popzene-barátok méltányolták. Ehhez járul még egy algebrai
szempont:
T+O=P
ami azt fejezi ki, hogy a Philips CD 210 árából a Thomson
CD-játszón kívül még egy Orion erősítőt is lehet vásárolni. Az árak a
helyükön vannak.
IV. Philips CD 210 - Philips CD 150
A meccs végeztével a LAD 300 elvonulhatott az öltözőbe, azaz a
kartondobozba, a Philipsre azonban még egy viadal várt: meg kellett
küzdenie saját elődével, a CD 150-nel. Ennek a mérkőzésnek csekély a
kereskedelmi jelentősége, hiszen a régebbi modellt ma már nem árulják,
dehát kíváncsiak voltunk rá, nő-e avagy csökken a Philipsek
színvonala. Erre feltehetően azok is kíváncsiak, akik annakidején
megvásárolták a CD 150-et (ezer példány kelt el, ennyi olvasóra máris
számíthatunk!); ők nyilván maguk is össze fogják hasonlítani az új
masinát a régivel.
Az idő közben jócskán előrehaladt, öreg este volt már, a szeánsz
legénysége elvonult. Mit volt mit tenni: másnap délelőtt a Szerkesztő
egymagában gyürkőzött neki a philipsezésnek. Ez tehát nem volt
kollektív szeánsz, viszont valamivel intenzívebb volt a tegnapinál.
Azonkívül jobban modellezte a magános zenehallgatást. A CD-játszók is
magánosan zenéltek - a másikat mindig kivittem -, jobb állványt
kaptak, és kissé "felbelteztem" őket, de csak kívülről (a belsejükbe
nem nyúltam), a hangkép mindenesetre lényegesen élvezhetőbb lett.
Szimfonikus zenét hallgatgattam, valamint rokkendrollokat, amelyeken a
"bugivugi-faktort" kell figyelni: az a kérdés, dobogsz-e hozzá a
lábaddal.
Nos, könnyűzenén a régebbi Philips jobban érvényre hozza ezt a
lábdobogós érzést. Valahogy "nagyobbat szól", élénkebben, sőt,
lehengerlőbben muzsikál - az első tíz percben. Utána azonban
fárasztani kezd, és akkor már keresgélni kezdjük a sávszéleket,
amelyekből meglehetős hiány van. A CD 21 egy kicsit unalmasabb, égi,
semmi kétség nem férhet hozzá, hogy igazunk volt, amikor keveselltük a
felbontóképességét (dinamikáról beszélünk, nem bitekről). Viszont
tovább lehet tűrni, és később egyre inkább úgy érzi az ember, hogy
mégiscsak ettől a géptől kap több zenei információt.
Méginkább így van ez szimfonikus zenén. A CD 150 élénk szólamokat
produkál, amelyek azonban kissé tülekedősek, a sok hegedű között
elvész a lényeg. A CD 210 kevésbé exhibicionista, jobban odafigyel a
zeneszerzőre meg a karmesterre. A régi gép több hegedűt produkál, az
új meg több Beethovent. A nagy Ludwig van...van neki két választása,
t. i. arra nézve, hogy az első tétel közepénél mit tegyen inkább:
elmeneküljön, avagy elbóbiskoljon-e.
A CD 210 tehát nem egyértelműen jobb. Ha hasonlatokat keresünk, a
régi CD 150 a NAD 5120-ra emlékeztet (valami kulturáltabb, de még nem
teljesen kiérlelt lemezjátszó ellenében), vagy, még inkább: arra a
bizonyos, tíz év előtti Ortofon alaptípusra, az FF15 hangszedőre a
nála feltétlenül jobb, de unalmasabb Ortofon VMS 10 ellenében. Nem
kétséges, hogy az igazság az újabb technika irányban fekszik de elég
messzire fekszik. Úgy látszik, a Civilizált Hangkép magaslatához
vezető út elkerülhetetlenül a Dinamikaveszteség prérijén vezet
keresztül.
*
Ortofon MC Super hangszedők
Ugyanannak a hangszedőnek a legújabb inkarnációjáról van szó.
Kezdetben vala az ősi káosz (különféle próbálkozások a mozgótekercses
princípiummal), amelyből kiemelkedett az MC 10 hangszedő. Antik isten
módjára mindenekelőtt megháromszorozta magát: "10", "20", "30", majd
ettől kezdve már családostul lépett a törzsfejlődés útjára. Következő
generációit előbb a római kettes számmal, aztán a "Super", majd "HMC"
felirattal, most legutoljára pedig jobb híján a "Super II"
(duplaszuper?) jelzővel különböztették meg az alaptípustól. Reméljük,
ebbe a hangszedőcsaládba az összes dán virtust, az ősök valamennyi
jótulajdonságát sikerült átörökíteni.
Immár a teljes hangszedőcsaládban alkalmazzák az Ortophase
technológiát, amelynek az volna a lényege, hogy nem annyira az
amplitúdó-frekvenciaátvitelt, hanem inkább a fázis-frekvenciaátvitelt
kell optimalizálni - ezt eddig csak a drágább típusokon hirdették. A
gyártmányismertető ezenfelül említést tesz egy bizonyos Wide Range
Damping System-ről is. Ez a "Szélessávú Csillapítórendszer" egy
kétrészes speciális gumialkatrész, amely a tű- és a tekercstartót
rögzíti a hangszedőtestben, s amely az alacsonyabb és a magasabb
frekvenciákon egyaránt hatékony.
Ortofon MC 10 Super/II. Feketére eloxált, extrudált alumínium
hangszedőtest, tömege meglehetősen nagy: 10g. (Elődje, a noril nevű
műanyagból készült "szimplaszuper" csak 7 grammot nyomott.) A tű Fritz
Gyger II, ezt Svájcból veszik a dánok. Az aranyozott kivezetőcsapok
mellett szabványos szín- és betűjelzés. A tűvédő le- és felhúzható, de
csak meglehetősen biztoskezű embernek érdemes szórakoznia vele, mert
esetleg nem oda csúsztatja vissza, ahová kell - kész életveszély (nem
a tulajdonosra: a tűre nézve). Á pickupot plexibúra védi, s azt még
közepes méretű kartondobozba csomagolják, a következők kíséretében:
tűerőmérő (egyszerű, de jól használható, 8-30mN mérési tartománnyal),
tűtisztító kefe, csavarhúzócska, 1 pár rövidebb és 1 pár hosszabb
csavar, anyával, 1 pár távtartó alátét, 4 rövid színes vezeték,
csőszerű csatlakozókkal a végükön (némely hangkar fejtartójában
szükség lehet rájuk).
Ortofon MC 20 Super/II. Ez is fekete színű, extrudált alumínium
ház, aranyszínű felerősítő talppal. A homlokfelületen elegáns,
domborított, aranyszínű felirat, csak éppen a római kettes szám néz ki
úgy, mint ha utólag pingálták vagy bélyegezték volna oda a legutóbbi
áremelés alkalmával. A tű Fritz Gyger I, a geometria ugyanaz, csak az
egyik irányban tér el egy picit az előző fazontól. A kivezetőcsapok,
valamint a szlogenek is azonosak, de a karton csomagolódoboz mérete
tekintélyesebb, s benne arisztokratikus, kagylószerű fém-plexi tok
rejti a bársony lapocskán nyugvó pickupot.
Ortofon MC 30 Super/II. A megszólalásig hasonlít a 20-as típusra:
fekete test, aranyszínű felerősítő talp, elegáns, domborított felirat,
snassz "felülbélyegzett" római kettessel. A hangszedő itt kék
bársonylapra van erősítve (kékvérű?). Az eltávolítható tűvédő
fel-lehúzkodása itt is életveszélyes, azaz tűveszélyes. A tűgeometria
Ortofon Replicant, bár tudnánk, mit jelent. A mérete mindenesetre
5x80µm. Aranyozott kivezetőcsapok és aranyozott szlogenek, mint fenn.
Méréseinkhez
A hangszedőket most is egy Dual CS 701 típusú lemezjátszóban
mértük. A frekvenciajelleggörbe és az áthallás, valamint a torzítások
meghatározásakor az Ortofon MCA-10 típusú elő-előerősítőt használtuk;
mint ismeretes, a "head amp" bemeneti impedanciája tisztán ohmos, az
Ortofoné pedig ezenfelül még pontosan egyezik a szóbanforgó
hangszedőkre előírt terhelő-impedanciával. A frekvenciaátvitele is
igen egyenletes, nem hamisítja meg a mérés eredményét.
Mielőtt sorra vennénk az egyes típusokat, szeretnénk megvilágítani
az egyik paraméter értelmét. A kimeneti feszültségről lesz szó. A
kezelési útmutató és a részletes gyártmányismertető egyaránt 0,2mV-ot
ígér az 1kHz, 5cm/s kivezérlésű barázdáról, nekünk tehát (akik a
Brüel&Kjaer QR 2010 típusú mérőlemez 10cm/s kivezérlésű barázdáját
tekintjük 0dB-nek) logikusan kétszerte nagyobb feszültséget kellene
kapnunk, ez esetben 0,2 helyett 0,4mV-ot. A múltkori HMC-kkel és
Turbo-kkal nem is volt semmi baj, de a mostani típusok, tehát a Super
II-esek egytől-eddig elmaradtak a specifikációtól. Ez önmagában még
nem volna baj, ezekhez a hangszedőkhöz így is, úgy is illesztőegységet
(trafót, gyakrabban elő-előerősítőt) kell használni - de van a
dolognak egy másik oldala is. Nem véletlen, hogy a gyárak igyekeznek
növelni az MC-hangszedők kimeneti feszültségét, ugyanis az
elő-előerősítők mindig zajosak, és minél feljebb tekerjük a
hangerőszabályzót, annál inkább észlelhetővé válik az elektronika
sziszegése. Ez tehát a szóbanforgó paraméter igazi jelentősége.
Ortofon MC 10 Super/II. A frekvenciajelleggörbe egyenletes, 7kHz
fölött enyhe kiemelés, a bal csatorna felső határfrekvenciája 33kHz,
ez jócskán kisebb a specifikáltnál. (Legalábbis annál az értéknél,
amely a kezelési útmutatóban szerepel; a gyártmányismertető kétféle
specifikációt ad meg, ezek közül az egyik teljesül, a másik nem...) A
két csatorna jele szépen együtt fut. Az áthallási csillapítás rendben
van, j->b irányban kiváló. A letapogatási képesség, a torzítások, a
négyszögjel egyaránt a megszokott mértékű. A hangkar-hangszedő
rezonancia erőteljes. Összefoglalva: tisztességes és egyenletes
minőség.
Ortofon MC 20 Super/II. A jobb csatorna frekvenciajelleggörbéje
már 500Hz-től kezdve enyhén emel. A felső határfrekvencia itt sem
felel meg a szigorúbbik specifikációnak. A két csatorna jele magasabb
frekvenciákon kissé eltér. A letapogatási képesség, az engedékenység
megfelelő, a FIM (frekvencia-intermodulációs torzítás) itt a
legmagasabb a 3 típus közül, nem vagyunk tőle elragadtatva. (Igaz, az
utóbbi időben csupa MC-típust mértünk, kissé el vagyunk kényeztetve.)
Az impulzus-torzítás viszont meg éppen itt a legalacsonyabb, ez a
javára írandó a 20-asnak. A négyszögjel-átvitel jól megtermett
túllövést mutat, enyhe berezgéssel. A hangkar-hangszedő rezonancia
éles, kevéssé van csillapítva. Összefoglalva: vegyes kép, de
mindenképpen átlag fölötti minőség.
Ortofon MC 30 Super/II. A frekvenciagörbe itt is a bal csatornán
egyenletesebb, a felső határfrekvencia 30, illetve 34kHz - a
specifikációhoz ez is kevés, holott a 22-24kHz-es kiemelés itt a
legnagyobb. Az áthallási csillapítás kitűnő, még 20kHz-en is 20dB,
közepes frekvenciákon 30dB, nagyszerű eredmény. A két csatorna együtt
fut. A kimenő feszültség jócskán elmarad a specifikált értéktől. A
követési képesség (MC-hangszedőhöz mérten) jó, az engedékenység
nagyobb, mint ígérték. A torzítások nem rosszak, de a lelkünk mélyén
egy kissé csalódottak vagyunk. A négyszögjelfotó itt a legjobb. A
hangkar-hangszedő rezonancia itt is éles, csillapítatlan.
Összefoglalva: a torzításoktól eltekintve valóban duplaszuper.
Szeánsz
Az Ortofon egyszerre két új drága MC-szériát hozott forgalomba,
párhuzamosan, a HMC 10-20-30-at (lásd előző kötetünkben), illetve az
MC 10-20-30 Super/II-őt, úgyhogy mire túljutottunk az egyik
pickupszeánszon, már kezdhettük is a másikat.
A tesztprogram is ugyanaz volt, mint a múltkor: öt zeneszám az
Opus 3 cég "Dinamika" feliratú demólemezéről és egy részlet a
Toscából. A Naim NAIT erősítőt és a Spendor hangsugárzókat használtuk,
a hangszedőket az Ortofon T-30 transzformátorral illesztettük az
erősítőhöz. Etalonnak változatlanul a jó öreg MC10 Supert
választottuk, ugyanúgy, mint a múltkor.
Ortofon MC 10 Super/II
Szuper itt, szuper ott, szuper mindenütt.
Ortofon MC10 Super/II. Nem tudok dönteni. Ez a hangszedő
elevenebb, dinamikusabb, rámenősebb. Tárgyilagos, precíz, "jelen van".
Teltebb, színesebb, de kicsi a tere - nyitnikék. A hegedűje elölről
szól, markáns, nem eléggé finom. Fárasztó. Valahogy nem szeretem
igazán. Van rajta egy rátét. Az operán durva, közönséges, nincs
színpada, reszelős - a magasátvitellel komoly bajai lehetnek.
Élénkebb és gyakran jobbnak tűnt. Dixien csengő, de ez a hang művi
úton van előállítva. A vonósai csengőbbek, zengőbbek. Az opera is
ilyen, de a legteteje nem jó. Inkább a régi típust választanám.
Eleinte határozottan jobban tetszett. Több szín, több árnyalat,
millió részlet, dús, jól érezhető a terem is. Az énekesnek a
levegővétele is jobb. Az operán azonban meginogtam, ott rosszabb volt,
keveselltem a mélyeit és az energiáit. De így is rá szavazok.
Én is. Tágasabb, levegősebb, szívesen hallgatom, nem keresem a
hibáit. Zeneibbnek érzem, habár a vonósain van egy fölösleges
rárakódás.
Az etalon. Kicsit sápadt, de kellemes. Dinamikailag szegényebb, de
színezetlenebb is. Zongorán jó, de kissé lapos. Dixien nyitott,
szellős, kevésbé a szólamokra koncentrál, itt szimpatikusabb. A
hegedűk nem tetszettek, a vonósnégyes egymás hegyén-hátán muzsikál,
definiálatlan, nincs súlya. Az énekhangja viszont sokkal jobban
tetszik, valószínűleg ez felel meg jobban az Opus 3 cég filozófiájának
(meg az én ízlésemnek). Az opera nyíltabb, élénkebb, muzikális, csak
kicsit súlytalan, hamar elfogy a szuflája. Magasban ez is reszelős,
csak egy kicsit finomabb ráspolyt használ.
Kevesebb magas, mattabb hang, de lágyabb, finomabb. Dixien a
középsávja arányosabb, az énekhang öblösebb, erőteljesebb. Az operán
is jobb arányok.
Szárazabb hang, kevesebb magas. Érzem a tér tágasságát, de
érdektelenebb, kevesebb örömöt ad. A mélyei megvannak. Operán több
energia.
Komorabb hang, a mélyek túlsúlyban vannak, a magasak nem olyan
finomak. Kevesebb szín, kevesebb árnyalat. A spirituálén egyes
részletek nagyon tetszenek. Mindenesetre ismerős hang.
Az új hangszedőre adott szavazatok valamivel határozottabbak
ugyan, de így sem tartottuk fontosnak, hogy mérőeszközünket, az MC 10
Supert kiszuperáljuk. Így hát a magasabb rendfokozatú hangszedőket is
a régi modellhez hasonlítottuk, és úgy érezzük, kitűnően le tudtuk
mérni azt a fejlődést, amely az "Super/II" széria első tagjától a
harmadikig vezet.
Ortofon MC 20 Super/II
(Emlékeztetőül: itt lépjük át a 20 ezer forintos határt.) Ortofon
MC20 Super/II. Finomabb az előzőnél, kevésbé durva, nyitottabb is, de
valahogy még mindig nem az igazi. A zongorán mélyebb tónusú,
elevenebb, értékesebb hangszer, de hiányérzetem is van. Dixien
ugyanez: hangszerszerűségben feltétlenül nyer, de kicsit zárt hangkép,
nem elég levegős. A vonósokon megint: jobb, de "nem igazán". Az
énekhangon is azt érzem, hogy a sávszéleket tovább kéne nyitni. Operán
is jobb, de nem szimpatikusabb. Van rajta egy rátét, és az
közönségessé teszi.
Tiszta, kiegyenlített, csengőbb, de nem erőszakos. Magasabbra
megy. Dixien könnyed, de nem magaskiemelés révén. A vonósai tiszták,
az énekhangja kiegyenlített. Az operán is meggyőzőbb, de fff-nél már ő
is kínlódik, pedig reméltem, hogy végig tudja vinni.
Az Andok zenéjén a csörgők nem túlzottan tetszettek. Dús,
visszhangos, szép zongora, a hegedűje már nem igazán fényes és
szárnyaló, de a cselló itt a jobb. Perdöntő a Tosca: jobb a tér,
definiáltabb a hangzás, a zenekar és az énekhang jobban különválik.
A zongora jól kicseng és geometriailag is nagyobb. Több részlet,
több szín, a hangszerek jobban elkülönülnek. A vonósokon itt is zavar
valami (akár a 10/II-őn). Az operában jobb színpad, több részlet.
Egyenletesebb, stabilabb. Lényegesen több erénye van.
Az etalon. Egy kis színhiány, de még mindig ez a tágabb. Van benne
valami jóleső semlegesség. Kicsit széteső, de hallgatható. A zongora
nem elég telt, dinamikai hiányai vannak, de éterien trillázik,
mindaddig, amíg túl nagy csapkodások nem következnek. A dzsessz
súlytalan, világosabb hangkép, de nyílt és kellemes. A vonósai
szárnyalnak, csak alul nem tudják megtartani az egyensúlyt. Az
énekesnek is igazibb a tere, csak nincs meg a kellő tüdeje hozzá (de
így is jobb!). Operán már feltétlenül veszít, a tér kissé statikus,
nincs meg a tartása, fff-nél összeomlik. Nehéz szívvel szavazok
ellene: szegényebb rokon de jobb ízlése van.
Tompább, a mélyei túltengenek. Dixien kevesebb a magasa, a
zenéseknek "dolgozniuk kell", érzem, hogy itt "munka folyik". A
vonósai mattak. Az énekhangja időnként torzít, bár van olyan részlet,
ahol mintha neki volna több magasa. Az operán nagy lendület, nagy
hangtömeget mozdít meg - csak nem tud mit kezdeni vele.
Mintha nagyobb mélyenergiák szólalnának meg, és a magasak nem
volnának olyan torzak. Szárazabb, de jó. Az énekhang mély összetevői,
meg a lábdobbantások jobban kijönnek. A tere azonban szűkebb, nehezen
tudom elhelyezni az énekeseket és a zenészeket.
Tompább, torzabb magasak. Kicsit távolinak hallom, pedig időnként
nagyot szól. A dixie zenekarból valami hiányzik, a zenészek kevesebben
vannak. Semmi baj - inkább csak hiányok. Most is tetszik, de a
20S/II-nek több előnye van.
A bizonyítványban sok-sok jó osztályzat, de az Ár/Minőség mutatót
nem célszerű kirakni az ablakba.
Ortofon MC 30 Super/II
És akkor a csúcsszuper (egy komplett lemezjátszó, tehát mondjuk
egy Dual CS 505-3/MC 10 Super/T-5 áráért).
Ortofon MC 30 Super/II. Valóban tovább tágítja a hangképet.
Igazolva látom, hogy a 10S/II igenis "lassú" volt, és hogy a régi 10S
szárnyalásában tényleg van valami igazság. A hangkép most már végre
lágy, roppantul arányos, és most már egyáltalán nem bánt a
tárgyilagossága. A zongora dús, levegős, de helyenként torzít - már
megint piszkos a tű?! A dixien is szép hangszerhangok, de itt-ott
követési hiba. Meleg, meghitt hang. A hegedűi értékesebbek (ha nem is
mesterhegedűk). A "shout" énekes egészsége kezd rendbejönni. Az opera
tartalmasabb, nagyvonalúbb, minden szempontból jobb.
Megszelídültek a magasai, olyannyira, hogy első megszólalásra még
bágyadtnak is éreztem. Valójában csengő, nyugodt hang, nem csinál
semmit, csak zenél. Dixien könnyed, nagyon tetszik. A vonósai
zengenek, a spirituálé finom, természetes, ilyennek képzelem az
eredetit. Operán nem harsány, nem zavar, nincs hiányérzetem.
Részletgazdag, szinte látom a zenészeket, amint hol a fát
ütögetik, hol a csörgőket rázzák. Nem bánt, nem szúrós. A zongora:
hangversenyzongora egy jó akusztikájú koncertteremben. Dixien jó
arányok, egyik fúvós sem harsogja túl a másikat. A vonósok Stradivárik
és Guarnerik. Az operában érezni lehet a színpad és a zenekari árok
elhelyezkedését.
Nem döng a mélye, mégis lágy, meleg hang. A zongora felhangdús,
nyugodt, elegáns, nem erőlködik. A vonósok tiszták, zeneiek, jó
hallgatni őket. Széles operaszínpad, csekély torzítás, nagy-nagy
dinamika.
Az etalon. Szegényes, de nincs szégyellnivalója. Halvány, de
tiszta. Inkább hiányok, mint rátétek. Az fff-et már nem bírja igazán,
ilyenkor már a középsáv dominál. Sápadt, de kellemes zongora. A dixie
hallgatható. Még mindig éreztetni tud valamit az elszegényedett
dzsentri eleganciájából. A vonósai szárnyalnának, de nincs tartásuk, a
csellótartomány kiürül, inkább valami magas bőgőhang pótolja.
Mulatságos, de még az énekhangon is vannak erényei. Az operán azonban
már végleg nincs versenyben.
Tompa, dübög, itt már nagy differencia. Mattabb, ködösebb. Dixien
tompább, nem rossz, de erőlködik. A vonósai ködösek, az énekes
erőszakos - a felhangjai valamit csinálnak. Operán előbb nagy
lendületet vesz - aztán?
A mélyek dominálnak. A többi hangszer háttérbe szorul, az arányok
felborulnak. Kisebb levegő. Még mindig hangversenyzongora, de már csak
kultúrteremben. A mélytartomány hüppög. (Itt néhány perces vita támadt
arról, hogy mi a helyes kifejezés: dübög, dummog, huppog avagy hüppög.
A Szerk.) Operán szűkebb tér, az énekesek a zenészek között
tolonganak, a helyüket keresve.
Tömör. Dünnyög, de van, amikor meglepően jól szól. A magasai
tompán csörögnek. A dzsesszzenészek fáradtak, álmosak, érdektelenek.
Az MC 30 Super/II kétségtelenül klasszis-hangszedő.
*
Aminthogy a múltkori csúcsmodell, a HMC 30 is az. Fogalmunk sincs,
miért kellett őket párhuzamosan piacra dobni, de ha már így adódott,
összehasonlítottuk őket egy rövidtesztben, az Andok-zenén, illetve a
Sheffield direktvágott Wagner-lemezén.
Ortofon MC 30 Super/II. Közvetlenebb. Bánatosabb. Több a rátét.
Közelebb jön. Analógosabb. Elevenebb. Nyüzsgőbb, de szűkebb. Hiányolom
a basszusenergiákat (bár ehhez nyilván jobb futómű kellene). A
legteteje sem elég finom, de ami van, az jól meg van fogva.
Markáns, de mintha nem menne olyan magasra. Megvan a mélye, de nem
elég puha. Kemény, dinamikus, mindent felmutat.
Kiegyenlítettebb.
Csillogó fúvósok. Jobban tetszik.
Ortofon HMC 30. Nagyon meg van fogva a magasa, nem tud becsörögni,
belengeni - mint a CD-n. Magas színpad, tágas tér, szárazabb,
távolságtartóbb, ha úgy tetszik sterilebb, "digitálisabb" (és jobban
emlékeztet az MC 2000-re). Wagneren is lágyabb, nyitottabb, kicsit
steril, és ennek sincsenek meg az igazi mélyenergiái.
Középtől felfelé finomabb. Erőteljes, puha mély. Csillogóbb,
tovább lehet hallgatni.
Mintha forszírozná a mélyeket, miáltal a magasak kevésbé
érvényesülnek.
Hüppög. Hátrább megy. De vannak előnyei is.
*
Nehéz mit mondani. Akinek régi MC10 Supere van, eszébe ne jusson
ráfizetni tízezer forintot az új 10-es típusra, mert a kettő között
nagyon kevés a különbség, és nem is szól egyértelműen az újabb
konstrukció javára. Csakhát előbb-utóbb minden készlet kifogy, és
akkor már az MC10 Super/II (vagy a HMC 10) lesz a legolcsóbb
MC-hangszedő a boltban - hacsak a kereskedők meg nem emberelik
magukat.
A 20-as típus már bizalomgerjesztő, az árdifferencia azonban
horribilis, és ezen a ponton tökéletesen egyetértünk a linnistákkal és
roksanistákkal, regásokkal és regősökkel: a pénzt inkább egy nívósabb
lemezjátszóra kell költeni.
A 30-as típus (ízléstől függően Super/II vagy HMC, mindegy)
csodálatosan szól, ellenük már nem tudunk felhozni semmit.
Azon kívül, hogy Magyarországon élünk.
*
Ortofon T-20 Mk II transzformátor
A duplaszuper hangszedőkhöz új illesztőtranszformátor is dukál.
Csak nem szégyenítjük meg őket a régi, ósdi, normál, szimpla,
"közönséges" T-20-assal, amikor pedig itt az utóda, a "II" jelzésű? És
csak nem szégyenítjük meg a T-20/II-őt azzal, hogy józan áron hozzuk
forgalomba? Ha egyszer már a hangszedőnek is a duplájára vitték fel az
árát, a trafó is hasonló bánásmódot követelhet. Tetszik látni, ezért
kerül az új illesztőegység 15 és fél ezer forintba, vagyis éppen
kétszerte többe, mint a szimpla T-20 került. (Legutoljára. Mert
kezdetben, 1985-ben 5570 forintért árulták.) A dologban az a feneség,
hogy - ha értesüléseink helytállóak - a kisebb rendszámú
transzformátorokat a dán cég kivonta a forgalomból, a T-10-et nem
gyártja, a T-5-öt pedig (amely tudomásunk szerint a Sony gyártmánya)
nem rendeli. Jelenleg tehát a legolcsóbb hangszedő/trafó kombináció,
amelyet az Ortofon kínál, több mint 30 ezer forinttal könnyíti meg a
zsebünket. Dehát mi nem kereskedünk, csak teszteljük, ami éppen
terítékre kerül.
Fekete színű dobozka a T-20/II, külsejére nézve csak annyiban
különbözik elődjétől (lásd Transzformátortesztünket a Hifi Magazin
1985/1. lapszámában), hogy lehagyták róla a "by-pass" nyomógombot,
amellyel ki lehet iktatni a transzformátort a jel útjából, és amelyre
tényleg a világon semmi szükség sincs (emlékeztet Heltai Jenő
találmányára, a nemrepülőgépre, amely "még ha elromlik, akkor sem
repül" - lehet, hogy a kapcsoló megszűntetése volt ennyire költséges
dolog?). A ki- és bemenetek aranyozott RCA csatlakozóhüvelyek. A kis
fekete doboz erősítése 25-szörös (28dB). Nincs rajta külön csavar a
lemezjátszó földvezetékének fogadására; ezt a vezetéket a kezelési
útmutató szerint közvetlenül az erősítőre kell kötni. A T-20-at az
Ortofon 2-6 ohmos belső ellenállású hangszedőkhöz ajánlja, olyanokhoz,
amelyek 0,2-0,3mV feszültséget szolgáltatnak 1kHz-en, 5cm/s
barázdakivezérlésről. Ez a leírás gyakorlatilag az összes jelenlegi
"igazi" Ortofon MC-t felöleli (értelemszerűen nem vonatkozik a
nagyjelűekre, azaz az X-es típusokra és a Turbókra). A transzformátor
tekercsei toroid alakú vasmagon helyezkednek el. Az árnyékolás
permalloy-ból, a ház lágyvasból készült. A gyár felhívja figyelmünket,
hogy a transzformátor és az erősítő között alacsony kapacitású
vezetéket kell használni.
Méréseinkhez
Ismét hivatkozunk az 1985/1. lapszám összefoglaló tesztjére,
amelyet az összes, akkor (és azóta) forgalomba került típusról
készítettünk. Hogy a mostani méréseredmények összehasonlíthatók
legyenek az akkoriakkal, mérési módszereinken semmit sem
változtattunk, tehát a transzformátort most is 3 ohmos generátor
impedanciával vezéreltük, noha az új modell kezelési útmutatójában 4
ohmot specifikálnak. Nem nagy eltérés, a bővebb specifikáció amúgyis
2-6 ohm, abba pedig a 3 ohm is beleesik.
A feszültség-áttétel megfelel a specifikációnak, egy hajszálnyival
még nagyobb is annál. A két csatorna közötti különbség 1kHz-en 0,1dB,
lényegesen kisebb a prospektusban szereplő 0,5dB-nél.
A frekvenciajelleggörbe a névleges 47 kohm/150pF terhelésen
kitűnő, és ha a gyár által megszabott ±2dB tűrésmezővel értékeljük,
2Hz-től 160kHz-ig terjed; messzemenően jobb a specifikációnál (és a
régi T-20-nál). Az 1. diagramon a legalsó (3.) görbe 30 ohmos
generátor ellenállással készült, ezt csak tájékoztatásul közöljük. A
2. diagramon "realisztikus", az erősítőket és az összekötőkábeleket
modellező terhelésekkel zártuk le a transzformátor kimenetét, a
bemenetét pedig 3 ohmról vezéreltük (itt csak a bal csatornát
vizsgáltuk). A felső görbe azonos kimeneti terheléssel készült, mint
az 1. diagramon (tehát a névleges lezárással: 47 kohm/150pF). A
középső görbéhez nagyobb kapacitív terhelést választottunk (47
kohm/470pF), ez annak az esetnek felel meg, amikor az erősítő
fono-bemenetének (vagy az összekötőkábelnek) viszonylag nagy a
bemeneti kapacitása. Az alsó görbéhez választott lezárás olyan
előerősítőt reprezentál, amelynek bemeneti impedanciája lényegesen
alacsonyabb az előírtnál, azonkívül jelentős kapacitív terhelést is
tartalmaz (27 kohm/470pF). A T-20/II derekasan viselkedett, minden
körülmények között kifogástalan frekvenciaátvitelt produkált.
Az áthallási csillapítás szintén igen jó, 1kHz-en 80dB-nél
nagyobbat specifikálnak, és mi még ennél is többet mértünk.
A különféle torzításokat a gyár nem specifikálja; véleményünk
szerint az eredmény megfelelő.
A maximális kimeneti feszültség 0,1% harmonikus torzításnál
megfelelő, és 20Hz-en lényegesen nagyobb annál, amit a régi T-20 tud
(12mV, szemben a mostani kb. 30mV-tal).
A fázisszög-eltérés a hangfrekvenciás sávon belül kielégítően
alacsony. A T-20/II a zavarvédettségével is teljesítette a
specifikációt.
A 3. diagram a bemeneti impedancia változását ábrázolja a
frekvencia függvényében. A görbék kielégítőek, akárcsak a kimeneti
impedancia értéke is.
A 4kHz-es négyszögjel-átvitel túllövést és rövid ideig tartó
berezgést mutat - ebből a szempontból a régi típus jobb volt. A
felfutási idő 3µs, a specifikációnak megfelelően.
Összefoglalva: szinte minden szempontból jobb készülék a régi
T-20-nál (eltekintve az impulzusátviteltől).
Szeánsz
Mint ahogyan az MC-pickup ára is tízezer forintot ugrott,
azonképpen az illesztőtranszformátor is egy tízessel drágult. A
csaknem 16 ezer forintos trafót tehát 7600 forintos elődjéhez, a
"sima" T-20-hoz hasonlítjuk - groteszk dolog, de nem mi tehetünk róla.
A Linn Axis lemezjátszót használtuk az Ortofon MC30 Superrel, továbbá
a Naim NAIT-et és a Spendorokat. A tesztprogram: dél-amerikai népzene,
dzsessz, popzene, opera (különféle jó minőségű demólemezekről).
Egyébiránt: nehéz szülés volt, egyike azoknak a szeánszoknak, amelyben
a zsűrinek sehogysem sikerül közös nevezőre jutnia.
Ortofon T-20/II. Kicsit komorabb hangkép. Idő kell, míg az ember
ráhangolódik. A mélyenergiái nagyobbak, de ennek alapján még nem merek
ítélni. Dzsesszen nagyon tömör, a basszusszólam kitűnően követhető.
Felül lehetne egy kicsit szárnyalóbb, de így is precíz, életszerű,
hallgatható. Megformáltabb szólamok. A popzene lágyabb, színesebb, a
széleken nagyobb energiák. Nagyobb rend az együttesben. Stabilabb
színpad. A nagydob beütése eddig a legjobb. Roppant arányos, de
elkelne egy kis szín ("operaárok-effektus").
Magasban szegényebb. A csattogás, a faütés, a csörgődob kevésbé
érvényesül. Ugyanez vonatkozik a vibrafonra, a dobseprőre. Meleg, dús,
de mintha sávhatárolt volna. Nem elég csillogó. A gitár-akkord és a
pengetés kevésbé jó. Operán kisebb tér, de nagyobb hangtömeg. A mélyei
határozottak - talán túlságosan is.
Kevesebb mély, csak jobban meg van fogva. Finomabb magas,
levegősebb, elevenebb, nyíltabb, a kórus tagjait is jobban meg lehet
különböztetni.
Olyasfajta, csak kisebb különbség, mint az MC10S és az MC10S/II
között. Összevissza ítéltem. Végül a Wagner-részlet alapján "egy
pöttyöt" adok az új trafónak.
Az etalon. Világosabb hangkép. Mint az MC10S az MC10S/II-höz
képest. Dzsesszen kicsit kiürül, a basszust "elereszti", nem lehet
elég jól követni. A színpad szélesebb, de zavarosabb, a szólamokat
nehezebb pozícionálni. Felül fakóbb. Popzenén leül, nem elég színes,
nem elég pontos. Wagneren kiürül, nincs elegendő tartása.
A magasai sokkal jobbak, a faütők, csörgők kivehetőbbek. Dzsesszen
mindenben jobb, szerintem a mélyszólam is követhetőbb. Van levegője. A
vibrafon, a dobseprő felharmonikusai szebbek. Wagneren kevés a mélye,
magas színezetű, a tere szélesebb.
Szerintem a magasai nem mennek olyan messzire és tompábbak. A tere
szűkebb. Kevésbé dinamikus.
*
Hát ez így nem jó: a két transzformátor hangját teljesen eltérően
ítéltük meg (a szavazatok aránya mindazonáltal 3:1 az új modell
javára). Különösen abban nem tudtunk egyetérteni, hogy melyiknek a
magastartománya az igazi. Ötpercnyi vita után megismételtük a tesztet
másfajta zenéken (dzsessztrió és Manhattan Transfer). Hárman konokul
fenntartották nézetüket, a negyedik zsűritag azonban összeroppant, és
megvonta bizalmát az új transzformátortól, miáltal kormányválság tört
ki, és a szavazatok aránya 2:2-re módosult.
Aki ebből arra következtet, hogy a két transzformátor között nem
lehet valami fene nagy értékkülönbség, az máris keresett az ügyön
tízezer forintot.
*
Artel Silver Bridge erősítő
Az Ezüsthidat (fantázianeve ezt jelenti) kétségkívül az
Aranyfüleknek szánták.
A rengeteg kallantyú, fogantyú, jelzőfény és műszer az erősítőkön
csupán kamuflázs, Patyomkin-homlokzat, amely mögött többnyire nem
húzódik meg más, mint néhány olcsó IC és sok-sok levegő. Elhagyni
mindent, ami fölösleges, és kizárólag a lényegre összpontosítani, ez
az, amit minimál-koncepciónak neveznek... mely koncepció aztán
audiofil erősítőket fogan. Pontosabban és gyanakvóbban, az angolszász
zsargonból véve a szót: audiofilorientált erősítőket - mert abból a
tényből, hogy a készülékből egy sereg dolgot elhagytak, önmagában még
nem következik, hogy egyéb dolgokat bele is tettek. De azért mi
feltétel nélkül szurkolunk a minimalista készülékeknek, a fekete
dobozoknak.
A Silver Bridge (a kecskeméti Artel Kft gyártmánya) az első
"audiofil-orientált" erősítő a magyar boltokban. Nincs rajta villogó
kivezérlésjelző, hangszínszabályzó, loudness, hangszűrő, színszűrő,
tésztaszűrő. Viszont tud néhány fölöttébb üdvös dolgot. Először is:
van benne MC-erősítő (elő-előerősítő, head-amp), tehát közvetlenül,
illesztőegység nélkül fogadhatja még a kisjelű mozgótekercses
hangszedőket is. Hogy ez mennyire értékes szolgáltatás lehet, az a
néhány oldallal előbbi transzformátortesztből derül ki, ott
megtudhatjuk, hogy jelenleg az egyetlen forgalomban lévő
illesztőegység több mint 15 ezer forintba kerül. Másodszor: van benne
külön fejhallgató-erősítő is, a tervezők tehát a szívükön viselték
azoknak a zenebarátoknak a gondját, akik ilyen vagy olyan okból, de
rákényszerülnek a fülesre. Harmadszor: a Silver Bridge-ben szét lehet
választani az előerősítő és a teljesítményerősítő fokozatot, úgy,
ahogy ezt a NAD 3020-on (legalábbis bizonyos típusváltozatain)
megismertük, úgyhogy tetszőlegesen kombinálhatjuk más előerősítőkkel
és végfokozatokkal.
Az egyetlen dolog, ami nem tetszett nekünk ezen a minimalista
erősítőn, hogy az ára bizony maximalista. Csaknem 20 ezer forintba
kerül, és ez nem kevés mindössze 2x30 wattért. Dehát nem a mennyiség,
hanem a minőség a fontos, vagyis hogy milyenek ezek a wattok...
Kezelése, szolgáltatásai
Az előlap egyszerű, sallangmentes. Baloldalt a ki-bekapcsoló, egy
LED-del, amely a bekapcsolást jelzi - illetve, nem egészen azt jelzi.
Valójában, ha bedugjuk a villásdugót a konnektorba, az erősítő máris
feszültség alá kerül, függetlenül a hálózati kapcsolótól meg a
LED-től, olyannyira, hogy akár magnófelvételt is készíthetünk vele a
lemezjátszóról. Csupán a teljesítményerősítő rész az, amelyet a
kapcsolóval helyezünk feszültség alá, s ezt jelzi a LED. Nem szokásos,
de nem is teljesen ismeretlen megoldás.
Jobbra haladva, a fejhallgató csatlakozó 6,3mm átmérőjű Jack
hüvelye következik; mint már említettük, ebben a készülékben külön
erősítőfokozat szolgálja ki a fejhallgatót, tehát nem a
teljesítményerősítő leosztott jelét használják erre a célra, mint ezt
más erősítőkön megszoktuk.
A bemeneti választókapcsolók nyomógombsora előtt 3 más
rendeltetésű kapcsolót találunk. Az első a monó/sztereó kapcsoló
(MONO), ezen nincs mit magyarázni. A második a csendesítő, amely
20dB-vel csökkenti a mindenkori hangerőt (MUTE -20dB). A harmadik az
"EXT IN" feliratot viseli, ezzel lehet különválasztani a
feszültségerősítő részt a teljesítményerősítőtől, hogy a készüléket
más gépekkel párosítsuk, esetleg ekvalizátort iktassunk közbe stb.
A bemeneti szelektorgombok közül az elsővel (PHONO) a hangszedőkre
kapcsolunk; azért használunk többesszámot, mert a Silver Bridge-hez
nemcsak mágneses, de mozgótekercses hangszedőt is csatlakoztathatunk,
közvetlenül, illesztőegység nélkül. A kétféle típus között a hátlapon,
a bemenetek mellett elhelyezett kapcsolóval választhatunk. A
nagyszintű bemenetek nyomógombjai a TUNER, az AUX/CD, illetve a TAPE
MONITOR feliratot viselik, a magnóbemenet tehát egyszersmind
monitorozásra is szolgál - feltéve, hogy háromfejes a magnónk.
Jobboldalt egy kisebb forgatógomb, a balansz-szabályzó és egy
nagyméretű, a hangerőszabályzó. Az előlapon mást már nem találunk,
csak még a feliratot: Artel Silver Bridge MC High Resolution
("nagyfelbontású") Amplifier. Az alumínium-előlap minősége egyébként
átlagos, mondhatnánk hazai; a potméter kissé nehezen forog, a
nyomógombok is ragadnak - de ez legyen a legnagyobb bajunk.
A hátlapnak van egy vízszintes meghosszabbítása, ezen helyezték el
a csatlakozókat (ezt a praktikus megoldást is a NAD 3020-ról
ismerjük), a dugókat nem hátulról-előre, hanem felülről-lefelé kell
nyomni. Egyedül a felvétel/lejátszás csatlakozót találjuk megszokott,
függőleges helyzetében. Ez utóbbi 5 pólusú, a többi mind RCA. Sorban:
MC hangszedő (földelőcsavarral, valamint MM/MC váltókapcsolóval), MM
hangszedő, tuner, aux/CD, vonalszintű magnó be- és kimenet, előerősítő
kimenet, teljesítményerősítő bemenet. (Az utóbbi kettő eredendően
rövidre van zárva, de szét lehet bontani őket az előlapon elhelyezett
EXT IN kapcsolóval - újabb hasonlóság a NAD 3020-szal.) A hangsugárzók
vezetékét szorítós csatlakozók fogadják.
Felépítése
Hagyományos tranzisztoros erősítő. Lényegében 4, egymástól jól
elkülöníthető részre oszlik.
Az első az MC erősítő fokozat. Csatornánként két nagyteljesítményű
tranzisztorból, BD 139-140 komplementer párból áll, ezek földelt
bázisú kapcsolásban működnek. (A "head amp"-okban gyakran alkalmaznak
teljesítménytranzisztorokat, mert viszonylag egyszerű
kapcsolástechnikával is alacsony zajt lehet elérni velük.) A Silver
Bridge-ben 10 ohm körüli bemeneti impedancia adódik, ideális a 3 ohm
körüli generátor impedanciát képviselő mozgótekercses hangszedők
számára, tehát az Ortofonok számára is. Ez a fokozat közel
100-szorosan erősít.
A második rész a fono-előerősítő: kisjelű, komplementer
tranzisztorpár (BC 416C-BC 414C), melyet újabb tranzisztorpárból (BC
416C-BC 414C) kialakított ellenütemű kimenő fokozat követ. A korrekció
egy részét már az első fokozatban, a "maradékot" a következő
tranzisztorpárnál valósítják meg. Érdekessége e kapcsolásnak, hogy a
korrekciót nem a negatív visszacsatoló ágban alakították ki. Ez
általában jótékonyan hat a hangminőségre. A fono előerősítő részben
csatornánként 6 tranzisztort használtak fel.
A bemeneti választókapcsolókról, majd a hangerőszabályzó
potméterről a harmadik erősítőfokozatra, egy lineáris erősítőre kerül
a jel. Áramköri felépítésében igen hasonló a fono-előerősítőhöz. Az
első két tranzisztort (BC 416C-BC 414C) ellenütemű fokozat követi,
ugyanolyan tranzisztorokkal, ezek kimenete már az egész
előerősítő-rész kimenetét képezi, csak még a balansz-szabályzó
iktatódik közbe. Ez a fokozat (megtoldva egy BD 139-140
tranzisztorpárral) egyben fejhallgató-erősítő is - de itt egy kis hiba
van a kréta körül. Mint a méréseknél látni fogjuk, a fejhallgatót
ellátó erősítőrésznek túlságosan nagy a kimeneti impedanciája. A
leggyakoribb fejhallgató-típusok a maguk átlagos impedanciájával
erősen terhelik ezt a fokozatot, miáltal a kimeneti teljesítmény
rendkívül csekély lesz.
A negyedik rész, a teljesítményerősítő szintén magán viseli az
előző fokozatokra jellemző tervezői koncepció jegyeit. A "POWER IN"
bemenet jelét egy BC 182B-212B tranzisztorpár fogadja és egy
ugyanilyen típusú komplementer párra adja. Újabb komplementer
erősítő-fokozatokból felépített egység következik: a nyugalmi áramot
BC 146C-BC 144C állítja be, majd BD 139-140 típusú tranzisztorok
Darlington-kapcsolású végerősítő részt vezérelnek (BD 139-140 még
egyszer, továbbá BD 249C-250C). Elektronikus zárlat- és
túlterhelés-védelem nincs a készülékben (a hangminőség szempontjából
ez általában előnyös körülmény), mindössze egy 2A-es
olvadóbiztosítékot kötöttek sorba a hangszóró-kimenettel.
A tápegység nem hagyományos - bár semmi rendkívüli nincs benne. A
toroid kivitelű hálózati transzformátor 2x25V-ot állít elő,
középleágazásos megoldással, és ez a feszültség két, egymástól
független egyenirányító hidat táplál. Az egyik nagyáramú, ez a
szorosan vett végerősítőt látja el tápfeszültséggel; a puffer elkók
10000µF-osak. A másik egyenirányító kisáramú, és ±33V-ot állít elő.
Erről táplálják a teljesítményerősítő rész bemeneti fokozatát,
valamint azt a két stabilizátort, amely ±24V tápfeszültséget
szolgáltat a fono előerősítő és a lineáris erősítő számára. (Ez az
áramköri elrendezés nem ideális - de ne legyünk maximalisták, itt
feltehetőleg a könnyen beszerezhető, elfogadható árú stabilizátorokat
kellett felhasználni. Olyan IC-kről van szó, amelyek 5V stabil
feszültséget állítanak elő, de referenciapontjukat egy-egy
Zener-diódával 18V-ra emelték fel. Igaz, hogy ezek az IC-k sokkal
kedvezőbb feszültség-stabilitást mutatnak a Zener-diódánál - hiszen
ezért használják őket -, de jelen esetben ez az előny nem érvényesül,
hiszen a tápfeszültség szűrésének mértékét döntően nem a stabilizátor
IC határozza meg.) Az MC-előerősítő tranzisztorainak ±8V-os
tápfeszültségét 1-1 áteresztő-stabilizátor tranzisztor állítja elő
abból a már stabilizált ±24V-ból, amely a második és a harmadik részt
táplálja.
Mint már említettük, a komplett előerősítő rész sosincs
leválasztva a hálózati feszültségről (hacsak ki nem húzzuk a dugót a
konnektorból), csupán a teljesítményerősítő az, amelyet ki-be
kapcsolhatunk. A hálózati kapcsoló ugyanis nem a hálózati
transzformátor primer körében helyezkedik el, hanem a nagyáramú rész
egyenfeszültségét kapcsolja be vagy szakítja meg. A gyakorlatban semmi
baj sem lehet abból, hogy a transzformátor állandóan feszültség alatt
van. A toroid transzformátor üresjáratban nagyon csekély (kb. 8W)
teljesítményt vesz fel, a villanyszámlánkat ez nem fogja megnövelni.
Egyetlen ellenvetésünk, hogy a ki-bekapcsoló a szűrőelkók előtt
helyezkedik el, vagyis minden kapcsoláskor egy rövid ideig igen nagy
áram folyik át rajta, és ez a kontaktusok beégéséhez vezethet. Talán
jobb lett volna a puffer elkók után kötni a kapcsolót - habár annak a
megoldásnak is vannak hátrányai.
Az erősítő doboza fém. A teljes elektronika egyetlen nagyméretű
nyomtatott áramköri lapon helyezkedik el, csak a bemeneti választó és
üzemmódkapcsolók kaptak egy külön kis panelt. Az erősítő belvilága
tisztességes, rendezett képet mutat.
Méréseinkhez
A bemeneti feszültségek/impedanciák nagyjából rendben vannak;
néhol kissé eltérnek a specifikációtól. Az MC-bemeneté tényleg 10 ohm.
A mágneses hangszedő bemenet impedanciája 43/44 kohm, ez is megfelel a
szabványnak (47 kohm ±20%).
A maximális bemeneti feszültséghez némi magyarázat kívánkozik. Ezt
a paramétert a névleges teljesítmény 1/10-énél, a gyár által
specifikált torzításnál kell meghatározni. Az Artel kétféleképpen
specifikálja az 1kHz-en mérhető torzítást: <0,07%, illetve <0,09%,
attól függően, hogy nagy- avagy kisszintű bemenetről vezéreljük-e az
erősítőt. Ezért közöltünk kétféle adatot a táblázatban. Az MC
bemenetről kapott értékek nem valami fényesek (de ne feledjük, hogy ez
a bemenet rendkívül érzékeny: 42µV-ot mértünk), a többi bemenetnél
minden rendben van.
Megintcsak magyarázkodnunk kell a jellemző kimeneti
teljesítménynél. A fenti specifikáció szerint 0,07% torzításig kell
vezérelnünk a készüléket, valamelyik nagyszintű bemenetéről. Nos, az
így kapott érték 23, illetve 24W - jócskán elmarad a 30W-tól! A fono
bemenetről, mivel itt nagyobb (0,09%) torzítást engedélyeznek, mindkét
csatornán 26,3W az eredmény, ez már több, de így sem elegendő.
Nyilvánvaló, hogy a teljesítményerősítő torzítása már jóval a névleges
kimenőteljesítmény alatt megnő. Ezt bizonyítja, hogy a névleges
kimeneti teljesítményen (2x30W) a torzítás bármelyik bemenetről mérve
0,9 és 1,2%, a két csatornán. Nehogy szó érje a ház elejét,
kerítettünk egy második példányt, és azt is megmértük, de azzal sem
volt több szerencsénk. Úgy látjuk, a teljesítményerősítő
tápfeszültsége nem kielégítő, a hálózati transzformátor nem szolgáltat
elegendő feszültséget.
A zenei kimeneti teljesítmény éppen a specifikált 40W, se több, se
kevesebb. A kimeneti feszültség stabilitása megfelelő.
A frekvenciajelleggörbe nagyszintű bemenetről mérve 10Hz-től
100kHz-ig szinte teljesen lineáris, a Silver Bridge itt felülmúlja
sajátmagát és a specifikációját. A 3dB szinteséssel korlátozott
frekvenciasáv 3Hz-től 240kHz-ig terjed! A fono bemenetről kapott
görbék is egyenletesek, a szintingadozás lényegesen kisebb a
specifikált ±1,5dB-nél, mi max. 0,5dB-t mértünk. A fázis-frekvencia
jelleggörbe - mint ez az amplitúdó-frekvenciaátvitel alapján elvárható
alig tér el az ideálistól.
Ezek után meglepő, hogy az áthallási csillapítás mennyire gyönge:
10kHz-en csak 23,5 decibel jó 15-20dB-vel többet szoktunk kapni! Még
1kHz-en is csak 42,5dB, tehát nem teljesíti a specifikált 50dB-t. A
különböző bemenetek közötti áthallás is gyatra, itt 20-30dB-vel
magasabb értékekhez vagyunk szokva.
A teljesítmény-frekvenciatartomány max. hangerőszabályzó állásban
átlagos. Ha a nagyszintű bemenetre 500mV-ot kapcsolunk, és a
hangerőszabályzóval megfelelően visszaszabályozzuk, akkor már
kedvezőbb, 24/26kHz-ig terjed.
A torzítás a kimeneti teljesítmény függvényében olyan
háromnegyed-teljesítményig tisztességes, de 30W-nál már jócskán
túllépi a megengedett határt. Az intermodulációs torzítást a gyártó
nem specifikálja, amit mértünk, nem éppen a legszebb.
Rátérve a zajokra, ismét magyarázkodásra kényszerülünk. A zajokat
általában max. hangerőszabályzó állásban határozzuk meg, hiszen ez a
legkedvezőtlenebb eset. Más kérdés, hogy az előírások szerint az egyes
bemenetekre azok névleges feszültségét kell bocsátani, majd a
hangerőszabályzóval visszaszabályozni, egészen a névleges kimeneti
teljesítmény eléréséig...mert így kedvezőbb értékek adódnak. Nos, a
Silver Bridge MC-bemenetére 200µV feszültséget specifikáltak, ámde
méréseink szerint már 42µV is teljesen kivezérli az erősítőt. Az
MC-bemenet amúgyis mindig a legzajosabb, szakítva tehát
gyakorlatunkkal, itt kellőképpen visszaszabályoztuk a hangerőt. Erre
utal megjegyzésünk a mérési táblázatban.
A jel-idegenfeszültség MC-ről és MM-ről egyaránt gyönge, a
bemenetek búgnak. Szűrővel mérve (jel-zaj arány) lényegesen jobb az
eredmény, mert a szűrő 50 és 100Hz-en erősen csillapít. Ilyenkor már
teljesülnek a gyártó cég előírásai. A nagyszintű bemeneteken nincs
baj, az eredmény jócskán túlszárnyalja a gyártó (szerény)
specifikációját. Az ekvivalens jelidegenfeszültség arány átlag alatti,
ugyanez szűrővel (ekvivalens jel-zaj) átlagos. A
maradékfeszültség-erősítés megfelelő.
A négyszögjel előbb tisztességes, majd kapacitív terhelésre
túllövést mutat, nem túl vészeset. Alaposabban szemügyre véve a 4.
oszcillogramot, azt látjuk, hogy a négyszög közepe táján a fel- és a
lefutó élen is "megrogyik" a jel - rossz előjel. Félő, hogy a
komplikáltabb keresztváltójú, tehát az erősítőt komplex módon terhelő
hangsugárzók idegesíteni fogják a Silver Bridge-et. Azt a bizonyos
"kockadiagramot" nem is mertük felvenni, mert féltünk, hogy leég a
végfok.
A különbségi torzítás fono bemenetről átlagos, nagyszintű
bemenetről gyöngécske. Lényegesen jobbat vártunk volna egy korszerűen
tervezett erősítőtől!
Már volt szó róla, hogy a fejhallgató-kimenetet külön
kisteljesítményű erősítő táplálja. Ennek névleges kimeneti feszültsége
a specifikáció szerint 1V/600 ohm, ekkor a torzítás a bal csatornán
0,014%, a jobbon 0,01%. Ha utánaszámolunk, a kimeneti teljesítmény 1V
feszültségnél, még mindig 600 ohm terheléssel 1,7mW. Hát nem valami
sok. Ugyancsak halkan fog muzsikálni még egy átlagos érzékenységű
fejhallgató is. Ha pedig a manapság elterjedt, 832 ohmos típusokat
vesszük alapul, számítsunk mondjuk 16 ohmot, akkor a kimeneti
feszültség leesik 0,143V-ra, a hasznos teljesítmény 1,3mW-ra, a
torzítás pedig felszalad 4,6%-ra mindkét csatornán. Ha a torzítást a
DIN 45500 (a "hifi-szabvány") által megjelölt 1%-ban szabjuk meg, a 16
ohmos fejhallgatóhoz mindössze 0,04mW teljesítmény jutna el az
Ezüsthídon át. Ne tulajdonítsunk a dolognak nagyobb jelentőséget, mint
amekkora megilleti - csak nem fér a fejünkbe, hogy ha már van külön
fejhallgató-erősítő, akkor azt miért nem építették meg tisztességesen.
Összefoglalva: nehéz összefoglalni. Egyrészt: audiofilekhez méltó
kivitel, figyelemre méltó szolgáltatások (MC-bemenet!), gyönyörű
frekvencia- és fázisátvitel. Másrészt: a specifikáltnál kisebb
teljesítmény, magas zaj, erős áthallás, ügyetlen fejhallgató-kimenet.
Ehhez képest az ára magasnak látszik.
Szeánsz
Legutóbb, a Denon PMA-320 tesztje alkalmával (HFM 1990/1) már
felsoroltuk, hányféle bemenetről kell meghallgatnunk az audiofil
erősítőket. A bemeneti jel nagysága szerinti sorrendben: CD-rőt,
MM-ről (fono bemenet) és MC-ről. Ez most is aktuális, mert az Artel
Silver Bridge-nek is van MC bemenete.
Nem árt jóelőre tisztázni, hogy a Silver Bridge mércéjének
semmiképpen sem a 6 ezer forintos Oriont vagy a 12 ezer forintos
Videotont tekintjük, hanem legalábbis a NAD 3020-at, mert azt kéz
alatt (igaz, feketén) biztosan be lehet szerezni egy húszasért, sőt,
ha valamelyik kereskedelmi vállalat behozná, az ára ma sem haladná meg
a 15-16 ezer forintot. Egyébként az új magyar erősítőt a Denonnal
egyidőben teszteltük, és akkor még amúgyis a NAD-ot tekintettük
etalonnak, úgyhogy a szeánsz eredményét könnyű összevetni a
múltkorival. A lemezjátszó tehát most is a Linn Axis volt Ortofon MC
30S-sel és a T-30 transzformátorral, a CD-játszó pedig a Pioneer
PD-91. Az Opus, az Ortofon és a Proprius demó-hanglemezeit tettük fel,
ezüstlemezeink közül szintén az Opust vettük elő, és meghallgattunk
egy-egy részletet a Carmen nyitányából és Beethoven hegedűversenyéből.
Szokásunk szerint előrebocsátjuk, hogy nem voltunk elfogulatlanok:
miként az ánglius lapok is folyvást azt sugalmazzák, hogy "Buy
British!", mi is mindig a hazai (tehát a magyar) gyártmánynak
szurkolunk. A többi aztán már nem rajtunk múlik.
I. Ezüstlemez
Az első menetben az Ezüsthíd nagyszintű bemenetét tettük próbára,
CD-programmal.
Artel Silver Bridge. Első megszólalásra, tehát összehasonlítás
nélkül, önmagában véve: egyenletes, de színtelen, kevés a mélye. Végig
a számon ugyanez: talán finom, de mélyhangvágás?
Összemossa a hangokat, kevésbé lehet felismerni a hangszereket,
még a hegedűből is csak a magasak szólalnak meg, a mélyebb összetevők
hiányoznak, nyüszít, nem kelt igazi örömöt.
Fakó, lendülettelen. Van egy fedettsége: mintha a fény tejüvegen
jönne keresztül. Alul-fölül sávhatárolt. Az opera szűk, kemény, lapos,
nem olyan jó hallgatni, nem elég érdekes, a hangok mintegy
lecsupaszítva szólalnak meg, felharmonikusok és alharmonikusok (?)
nélkül. Beethoven sem tetszik, nincs színe, nincs dinamikája.
Mindennek ugyanolyan hangja van. Ez nem verseny, mert a szólista túl
nagy előnyt kap a zenekarral szemben. A korai digitális keverés
jellegzetes "pumpáló" hangjai itt annyira kiemelkednek, hogy néha
elnyomják magát a zenei hangot.
Hasonlókat hallottam. Amikor még csak önmagában szólt, már akkor
is valami nyugtalanított, nem tudtam megfogalmazni, csak nem tetszett.
A tere sem igazi. Zeneileg lomha. Egyenletes minőségromlás, minden
paraméterben: magasban, mélyben, dinamikában - bár nem vészesen nagy.
Az etalon. Teres, telt, jobb mélyek (kicsit döng is), minden
irányban több zene. Szélesebb tér, magasabb plafon. Minden gömbölyűbb,
hangszerszerűbb. Emberibb. A hangoknak több összetevőjük van. Sokkal
élvezetesebb. Operán hallgatható, a nagy beütéseket nem bírja
kiszolgálni, de élvezetesebb. A hegedűverseny arányosabb. Szép fúvós,
meleg, lágy hegedűk, sokkal nagyobb tér.
Jobb mély, a hangszerek jobban elválnak egymástól, bár időnként
keveslem a dinamikát. Finoman szól, a hegedű életszerűbb. Nem ebben
jobb meg abban jobb - nekem mindenben kellemesebb. De nem olyan nagy a
különbség; körülbelül 1 orto.
Egyik se tetszik igazán. De a NAD-nak szebbek a hangjai.
Színesebb, lágyabb, a hangszerei különválnak, a hegedű szebb, melegebb
- nagyobb öröm a zenehallgatás.
Kellemes mélyek, nagyobb dinamika. Lendület, lágyság, definíció.
Zeneibb.
II. Fekete lemez
Hát ez eddig nem túl bíztató. De azért nézzük meg, mit produkál az
Ezüsthíd a fono-bemenetéről, azaz LP-programról.
Artel Silver Bridge. Hervadt. Van benne valami zavaró - másutt meg
unalmas, nehéz zavartalanul hallgatni. A tónusa fakó, a tere beszűkül.
Popzenén érdektelen, kifejezett magashiány és prezensz-emelés. Nem
japános hang, inkább az idehaza konstruált erősítőkre emlékeztet. A
dzsesszen előbb nem szól rosszul, majd: nincsenek árnyalatai,
túlságosan tárgyilagos. Még a basszusszólam is elvész, ami ezen a
bársonyos hangú lemezen komoly teljesítmény. Az alsó oktáv
követhetetlen.
Észrevehetően kisebbek a nekilódulásai. Elmuzsikál valahogy, csak
ne kérjük számon a sávszéleket. A dzsessz furcsa. Előbb szellős,
tiszta hangnak tűnt, és aztán kiderül, hogy nem megy elég mélyre.
Triangulumon a magasa is hiányzik. De nincs durva hibája, el lehet
hallgatni, inkább csak hiányosságai vannak.
A mélye nem megy mélyre. Ami van, az puffog. A közepe kiürül. A
magasa nem elegendő. A felső mélyek dominálnak. A női hang elváltozik,
a gitár-akkordok összetevői nincsenek meg. Minden szempontból szűkebb,
frekvenciában is, térben is. A dzsesszben eltompul a lüktetés. Az
üveghang, a seprő eltűnik, a zene érdektelenné válik, abba szeretném
hagyni minél előbb.
Ugyanaz, mint CD-ről. Úgy látszik, a végfok rányomja bélyegét az
erősítőre. Komor, összekuszált hang, a mélyei döngenek, a dzsessz
érdektelen, elveszti azt a döbbenetes élményt, ami ezen a lemezen van.
Gépzene-jelleg.
Az etalon. Kiegyenlített, hallgatható. Popzenén meleg, telt,
természetes. Érdekesebb. A dzsessz puha, meleg, bensőséges, bár néhol
lötyögős.
Egész jó. A magas és a mély egyaránt megvan, jobban, mint CD-n.
"Meg tud indulni." Szép hang, cseng, levegős, szélesebb sáv
alul-fölül.
Szebb, puhább mélyek. Rend uralkodik az egész zenén. A női hang, a
gitár magasai megjönnek. A dzsesszt jó hallgatni, a vibrafon szép.
Lendület. Derű.
Ahhoz képest, hogy a NAD-ot milyen régen tervezték, meglepően jó,
semmi kifogásom ellene. Amikor visszatérünk ide, mintha vihar után
kisütne a Nap. Sokkal több részletet lehet megkülönböztetni.
*
Az első hazai "audiofil-orientációjú" erősítő súlyos csalódást
okozott. Ezt a hangminőséget 20 ezer forintért mi semmiképpen sem
ajánlhatjuk. Az Olvasó talán megbocsátja, hogy a Silver Bridge
MC-bemenetével ezekután már nem is tettünk próbát. Ha kabátot
vásárolunk, de nem tetszik a fazonja, akkor kit érdekel, hogy milyen a
bélése?!
*
Leggyengébb láncszemek
- Ideológiai továbbképzés
Ez a kis revű az előző (és a jelen) kötet hangszedő- és
hangsugárzótesztjeinek mellékterméke. Egy régi adósságunkat
törlesztjük vele -amennyire sikerül.
Az elektroakusztikai lejátszóberendezést szívesen nevezik láncnak,
csak éppen mindenki másképp értelmezi ezt a kifejezést (lásd erről A
fekete macska farka című dolgozatunkat a Hifi Magazin 1986/2.
lapszámában)
1. A skolasztikusok szerint minden lánc annyira erős, mint a
leggyengébb láncszeme, azaz minden láncszem egyformán fontos.
2. A technokraták szerint az úgynevezett elektroakusztikai
átalakítók (hangszedők és hangszórók) eredendően gyatrák, ezért
elsősorban rajtuk kell javítani, amennyire csak lehet.
3. A brit lemezjátszó-gyártók szerint viszont mindig az a láncszem
a fontosabb, amely előbb következik, a fontossági sorrend tehát ez
lesz: előbb jön a lemezjátszó-futómű, aztán a hangkar, aztán a
hangszedő, az erősítő; a legkevésbé fontos a hangsugárzó.
A Hifi Magazin szerkesztősége ide-oda hányódott a különféle tanok
között. Ezekről az ideológiákról ma sincs kiforrott (s pláne
egységes!) véleményünk. Mindenesetre igyekeztünk tájékoztatni az
olvasót a nézetek sokféleségéről. Azt, hogy a lemezjátszó-futóműveknek
"sajáthangjuk", "muzikalitásuk" lehet, már 1979-ben, a Hifi Magazin
legelső számában szóbahoztuk. Két számmal később, első lapszemlénkben
elmeséltük, hogy a Linn-szekta szerint a Linn Sondek futómű "feljavít
bármiféle rendszert árra és minőségre való tekintet nélkül",
olyannyira, hogy "bármiféle hangszedővel és hangkarral, olcsó
hangszóróval és erősítővel jobban szól, mint bármiféle más lemezjátszó
bármi mással". Mellesleg ugyanitt azt is az olvasók tudomására hoztuk,
hogy "az olcsóbb kategóriában verhetetlennek tartják a Rega Planart".
Ezt éppen 10 évvel ezelőtt írtuk. Hogy mi magunk hittünk-e benne...
Később számos értékes tapasztalatot szereztünk. Megtanultuk, még
1983-ban, hogy a különféle lemezjátszó-futóművek között némelyik
valóban muzikálisabb a többinél (lásd a Linn Sondek tesztjét, de az is
kiderült, hogy az ilyesfajta különbségeket vaktesztben nem is olyan
könnyű kimutatni (lásd a Rega Planar 5 évvel ezelőtti revüjét, amely
miatt annyi kritika ért bennünket). Azóta a tesztmódszerünk
mindenesetre sokat változott, ezáltal nőtt a felbontóképessége - és
csökkent az egzaktsága. Sajnos, az egyik nem megy a másik nélkül.
Szóval, igenis tulajdonítunk jelentőséget a
lemezjátszó-futóműveknek. Eddigi leghasznosabb szolgálatunk, amelyet
az olvasóközönségnek tehettünk, az volt, hogy segítettünk kikölteni a
Rút Kis Kacsát, a gyanúsan idétlen NAD 5120-at. A sikerért azonban a
NAD lemezjátszó is tett valamit: forgalomba került, éspedig olcsón,
forintért - hát ez az, amit más, nívósabb készülékek vonakodtak
megtenni. Közben inflálódott a világ és vele inflálódtunk mi is. Mire
a Dual CS 505-3 megjelent, már háromszorta drágább volt a NAD-nál - és
mi mégis nagyon dicsértük. Azt azonban sohasem állítottuk, hogy a
lemezjátszó-mechanika volna a legfontosabb láncszem, amelyért ha nem
is ölni vagy rabolni, de legalább csempészni érdemes.
Most sem felejtjük el, hol élünk (még mindig a "szocialista"
Magyarországon!), de a sok racionális szeánsz után néha meg lehet
kockáztatni egy irracionálisat, abban a reményben, hogy tanulunk
belőle. Mérjük fel, mennyire erős az erős, mennyire gyönge a gyönge,
mennyire fontos a fontos. Keressük az egyes láncszemek
"hifiegyenértékét", ha van ilyen egyáltalán. A készülék-kombinációk
száma természetesen végtelen, a mi körülményeink közismerten
szegényesek, így hát csak néhány lehetőséget próbálhatunk ki, s
eközben nemigen lehetünk tekintettel olyan alapvető szempontokra, mint
amilyen - mindenekelőtt - a készülékek kompatibilitása, vagyis hogy
melyik melyikkel párosodik szívesen. Alábbi próbálkozásaink
szándékosan abszurdak lesznek, a készülékeket olymódon párosítjuk,
ahogyan normális vásárló soha sem tenné. A szélsőségeket állítjuk
szembe egymással: az elit lemezjátszót gyatra hangszedővel, a gyatra
lemezjátszót elit hangszedővel párosítjuk. Aztán kipróbáljuk a drága
lemezjátszót olcsó hangsugárzóval és viceverza.
Szeánsz
Mindvégig csupán kétféle zenét tettünk fel: az Opus demólemezről a
dél-amerikai zenét (pán)síppal-dobbal-nádihegedűvel, lábdobbantásokkal
és csörgőkkel, valamint a Proprius hihetetlenül életszerű
dzsesszfelvételét.
I. Futómű kontra hangszedő
Elvi jelentőségű mérkőzés: a piros sarokban egy 50 ezer forintos
lemezjátszó egy 1800 forintos hangszedővel - a zöld sarokban egy 5
ezer forintos lemezjátszó egy kb. 45 ezer forintos
hangszedő/transzformátor kombinációval. (Erősítőnek a Denon
PMA-320A-t, hangsugárzónak a Spendorokat kötöttük be.)
Linn Axis/320U NAD/MC30S/T-30
Az Ortofon 320U igen szerény jószág, de nagyon tisztességesen
szokott szerepelni. Tény, hogy meglehetősen más a hangzási balansza,
mint a Linn által ajánlott olcsó MM-nek, az AudioTechnica AT95E-nek
(illetve e pickup variánsainak).
Linn. Mintha megáradt volna egy megduzzadt folyam, mindent
elsöpör, hömpölyög, soha nem ér véget - a sok mélyhang dominál. Ezt a
dübörgést loudnesszel is el lehet érni, nem kell hozzá Linn. Van ugyan
erénye, de mégiscsak MM: fedett, szőrös.
Sokkal szűkebb, keskenyebb tér, a mélyei egy tartományban ütnek, a
legteteje nincs meg, sávhatárolt, kisebb teremben játszanak. A finom
részletek nem tűnnek elő. Érdektelenebb.
Ahogy megszólalt: matt, bágyadt, a csörgő rémesen alumíniumos. A
dzsessz már elég jó, de matt, grízes, a mélye túlteng. Nem hittem
volna, hogy a 320U ennyire képes; várakozásaimat felülmúlja, de így
sem tetszik.
Iszonyúan döng, a mélyhangoktól ki kell menni a szobából. Magasban
szőrös és érdektelen, de elviselhető, csak a mélydöngést kéne
kipusztítani a szubszonikus szűrővel (miután ez megtörtént:) ez
kiheréli ugyan a hangképet, de így kevésbé zavaró. Minden egymás
hegyén-hátán nyüzsög. El tudom képzelni, hogy a megfelelő olcsó
hangszedővel sokkal jobb, és hogy a kisméretű hangszórókat jobban
kiszolgálja. Dzsesszen "aurája" van, a dinamikai adottságai, a
térleképzése helyesebb, el tudom képzelni, hogy (más körülmények
között, mint nálunk) hosszabb távon hallgathatóbb.
NAD. Megmarad a zene egyensúlya, tiszta, a magas és a középhangok
szépek, a hangszereket meg lehet különböztetni. Stabil. Dzsesszen
egész elfogadható, habár szólt már ez a pickup sokkal jobban is.
Sokkal szélesebb tér, jobb magasak, a mélye nem döng, a
hangszereket követni lehet, finom rezdülések, minden tartományban
elevenség, lendület.
Világosabb, csengőbb, de több mély kéne - átmentenék valamennyit a
Linnről. Dzsesszen tiszta, szellős, a magasai szépek, de kéne egy kis
mély.
A magas-középtartománya jobban érvényesül, a magasak és mélyek
aránya jobb, de ez is hiányérzetet kelt. Valahogy fakó, és az egésznek
nincs igazi tartása. Feltétlenül kiegyenlítettebb, gyorsabban meg
lehet szokni. A dzsesszen már érződik, hogy elveszett valami. Nincs
igazi tartása. Mindenképpen kottahűbb, de hiányzik a Linn stabilitása.
Számszerűen: hármunknak fölényesen jobban tetszett a NAD, a
negyedik pedig zenétől függően szavazott hol erre, hol arra a
lemezjátszóra. A Linn egyelőre hátrányban van. Adjunk neki most néhány
"orto"-nyi előnyt.
NAD/MC30S/T-30 Linn Axis/X1-MC
Az X1-MC mozgótekercses ugyan, de még nem "igazi", csak
magaskimenetű, ugyanúgy kell használni, mint az MM-hangszedőket. Bolti
ára eredetileg nem egészen 4000 forint. Véleményünk szerint legalább 3
orto-val jobb a 320U-nál.
Linn. Ugyanaz, mint az előbb. A pickup valamivel jobb, de a
hangkép nem billent át a másik irányba.
Sokat javult, szélesebb, levegősebb lett, a frekvenciaátvitele is
szélesebb, de a magasai még mindig szörnyűek. A mély már nem bummog.
Kevesebb magashang, nem definiálja a hangszerek térbeli helyét.
Javult a pickup - ezt hallom, nem többet. Dohog, mélytúltengése
van, de már kevésbé zavaró. Magasban is mintha inkább kiemelne.
Dzsesszen finomabb magas, mélyben pedig egyértelműen jobb.
A dél-emerikai zenén matt, de van tartása. A mélye még mindig
túlságosan döng, de már kezd rendbejönni. Széles színpad, de még
mindig aránytalan, a csörgők hangja elkenődik. Dzsessz-zenén már
fölénybe kerül. Hallatlanul lágy, teljesen más hangkép, más erényekkel
és hibákkal, de tartása van, a basszust mindvégig követni lehet.
Inkább ebben a klubban tartózkodnék, mint a másikban. Sok hibája van,
de hosszú távon valószínűleg hallgathatóbb.
NAD. Ugyanaz, mint az előbb.
Puhább mélyek, a hangkép nem szőrös, lehetne kicsit több levegője,
de így is jobb. Kétségtelenül közelebb kerültek.
Kicsit megvágja a sávszéleket (a Linnhez képest). Nagyon szépen
zenél, de kéne még egy kis mély.
Az Andok-zenén megint arányosabb, könnyedebb, az effektusok
követhetőbbek, sokkal meggyőzőbb, életszerűbb. A dzsesszen már nem ez
a helyzet. Kiegyenlített ugyan, jól pozícionál, de kissé fakó. A
basszusszólam se rossz, de inkább csak a felső szakasza követhető,
lejjebb már jellegtelen. A felső regiszterben felismerem a jó MC
hangját.
Számszerűen: hárman többé-kevésbé határozottan a NAD mellett, egy
határozott szavazat a Linn mellett. Megkockáztathatjuk, hogy a
következő "orto" (X3-MC vagy X5-MC) teljesen kiegyenlítené a
különbséget, egy MC10S/T-5 pedig már a Linn fölényes győzelmét hozná.
A másik oldalon persze szintén fokról-fokra lehetne javítgatni a
hangképet, előbb egy nívósabb futóművel, majd pedig tisztességesebb
hangkarral. Érdekes, a klasszis lemezjátszó minden erénye tényleg
átsugárzik ha nem is a leggyatrább, de már a közepes hangszedők hibáin
is. Hasonlóképpen: a klasszis hangszedő finomságát még az alapfokú
lemezjátszó sem tudja teljesen elfedni.
De nézzünk most egy gyakorlatibb próbát. A forintért, boltban
kapható lemezjátszók között eddig egyetlen nívós akadt: a Dual CS
505-3. Olvasóink emlékezhetnek rá (hiszen többen is a fejünkre
olvasták!): a Dual a mi számunkra annyival jobban szólt a NAD-nál,
hogy könnyedén túltettük magunkat megszokott gyakorlatunkon, és
eltekintettünk az "MC-próbától". Reméljük, az alábbi szeánszok nyomán
lehanyatlanak a bennünket dorgáló, magasba emelt bütykös mutatóujjak.
Dual/MC10S/T-10 NAD/MC30S/T-30
A Dualt először az MC10S/T-10 kombinációval társítottuk, vagyis
úgy 11 ezer forintot "költöttünk" pickup/transzformátorra. Az
MC30S/T-30 ennél legalább négyszerte többe kerül.
Dual. (Halljuk először is a tulajdonost: vajon a maga lovát
dicséri-e:) Széles a tere, a zenészek elhelyezkedése precíz. A mélyek
túltengenek. A magasa nem csengő, inkább csörömpölő. Kevesebb
lüktetés. Szerényebb.
"Megszólal", nagyon elfogadható, de picit nyers. Hibái ellenére is
ez tetszik jobban. Lendületes. Szép, rendes mélyek, nincs akkora
tolongás, rendezettebb. Magasban is tovább megy.
Picit üt, dübög, zavar - de jól szól. A dzsesszen sokkal jobb,
mélyebb mélyek, tömegük van. Élénk magasak; hát, hogy olyan magasra
mennének, mint a 30S hangszedővel? - nem hiszem. Inkább forszírozott.
És van egy közép-mély kiemelés, ha nem is akkora, mint a Linnen.
Kicsit matt. Fakó, de jó. A csörgések, pengések eltompulnak, nem
csengenek ki, de a hangképnek talapzata van. Levegős, csak nem elég
érdekes. Ezen a zenén gyengébb. Dzsesszen döntetlen: nem "szól" ugyan
olyan jól, de a kvalitásai tagadhatatlanok. A basszusnak tartása van,
a középsáv tisztább, de a zene kevésbé színes.
NAD. (Elsőnek megint a Dual-tulajdonos:) Jobban tetszik a tér, a
definíció. A magasak finomabbak, árnyaltabbak. Korrektebb mély.
Nehéz dönteni. Világos, levegős, de kevesebb a mélye.
Rokonszenves, csillogó, nyílt hang, ez az, amit annyira szeretek. De a
mélyhiánya jelentős.
Nagyon szép, levegős, csengő magasak. Jól szól, de mélyben
valahogy ez kevés.
Melegebb, derűsebb. A tér oldalirányban kicsit szűkebb, de jobban
mozog előre-hátra. A mélyei puhábbak. A taps, a csörgés élőbb, meg
nyerőbb, hallgathatóbb - ezen a zenén. A dzsessz is élénk, a basszusa
megvan, de nincs akkora súlya, nem tartja ki a mélyhangokat.
Számszerűen 2,5:1,5. A Dual tehát máris előnybe került.
Kétségtelenül ez az eddigi legracionálisabb kombináció, hiszen az ára
még a 30 ezer forintot sem éri el. Jogunk van megfejelni ezt az
összeget, például úgy, hogy most már a Dualhoz is a T-30
transzformátort használjuk (ami persze már megint egy irracionális
ötlet).
Dual/MC10S/T-30 NAD/MC30S/T-30
(Nem vásárlási tipp, csak laboratóriumi kísérlet! A T-30 húszezer
forinttal drágább és jó 2-3 orto-val jobb a T-10-nél.)
Dual. Javult, a mélytúltengés csökkent, kevésbé döng, mintha a
magasai is szebbek volnának, de így sem ez a jobb.
Az előbb még nehezen döntöttem - most viszont már semmi kétely,
mindenképpen ez a jobb. Megszűnt a mélyek lötyögése, a magasak is
finomodtak.
A mély-jellege megmaradt, de sokat javult. Kisimult, nem üt, a
magasa határozottan csillogóbb lett, a közepe kitisztult. Dzsesszen
jobb, szebb, levegősebb, egész jó arányok.
A basszusnak valamelyest megjött a melegsége, de a magashangok
szépsége nem! Így is érezni lehet a Dual kvalitásait és azt is, hogy
elmarad a Linntől. Dzsesszen már fölényesen jobb, a hangszereket jól
pozícionálja, kevésbé hifi, jobb jelenlét-érzetet kelt - de a
tetejéről folyvást hiányzik egy kis szín.
NAD. Tisztább, jobb magasak. Talán ez a szebb.
Most is nagyon jó, de szegényesebb, kevésbé lendületes, kevésbé
jókedvű.
Vannak bizonyos előnyei, néhol ez a jobb, de mattabb, és nem
követi elég gyorsan a halk, illetve hangos részletek változásait.
Kisebb tér, szűkebb színpad, de van egy roppant kellemes "színes"
tartománya, amely a legkevésbé sem emlékeztet a NAD egyébként kissé
komor hangszínére. Sávhatároltabb. Kuszáltabb basszus: nem "igazi",
nincs "helye". Soha rosszabbat de azért jóval gyöngébb kvalitású a
másiknál.
*
Megerősítjük tehát, hogy a lemezjátszó-mechanikának megvannak a
maga félreismerhetetlen erényei (vagy hibái), s ezek még a gyöngébb
kiegészítő berendezésen is átsugároznak. Hasonlóképpen, a hangszedő
vagy akár az illesztőtranszformátor is teljes értékű hifi-láncszem, és
félreismerhetetlenül rányomja bélyegét a hangkép egészére. Megalkudni
sokféleképpen lehet, és mindenkinek magának kell megtalálnia a számára
legelfogadhatóbb és leginkább megfizethető kompromisszumot.
Ha jól látjuk a dolgot, nem valamely láncszem a legfontosabb -
sokkal inkább az egyes láncszemek aránya. A feltehetően hangszedőpárti
Ortofon cég azt javasolja egyik prospektusában, hogy a hangszedő a
lemezjátszó árának kb. egyharmadát (30-40 százalékát) tegye ki. És ha
megnézzük a futóműpárti Linn vagy Roksan legjobb lemezjátszóját, azt
találjuk, hogy nagyjából ugyanannyiba kerül a futómű, mint a hangkar
vagy a hangszedő. Bárhogy számolunk is, ugyanaz jön ki.
II. Lemezjátszó kontra hangsugárzó
Ha a Linn-féle elv helyes, és az egyes láncszemek fontosságát
valóban az határozza meg, hogy milyen hamar kerülnek sorra az
információátviteli láncban, akkor minden a "front-end"-en múlik, a
hangsugárzó pedig úgyszólván érdektelen. Ámde hogy ezt az elvet
mennyire nem lehet abszolutizálni, és hogy az emberek véleménye
mennyire eltérő lehet, arra a Hi-Fi News & Record Review ajánlólistái
szolgáltatják a legjobb bizonyítékot. Martin Colloms különféle menüket
állít össze az eltérő ízlésű vendégek számára, attól függően, hogy ki
melyik láncszemet érzi fontosabbnak. Tehát vásárolhat valaki először
is egy príma futóművet (vagy éppenséggel CD-játszót!), de azt is
megteheti, hogy legelébb is egy jó hangsugárzóról gondoskodik - a
többi láncszemet pedig majd ezekhez fogja hangolni. Azokra kezdetben
nyilván kevesebb pénz marad, de később talán őket is fejleszteni
lehet.
Legutóbb, a Heybrookok szeánsza alkalmával, úgy hozta a sors, hogy
egymás után hallgattunk meg és ezért ösztönösen, mondhatni
automatikusan összehasonlítottunk egy "lemezjátszóra alapozott" és egy
"hangsugárzóra alapozott" rendszert. (A kettő közül egyik sem ideális,
dehát éppen arról van szó, hogy a hifistának soha sincs pénze
egyszerre mindenre, tehát folyvást meg kell alkudnia.) Nos, mi
legutóbb órákon keresztül hallgattunk egy olyan lejátszóberendezést,
amelyben a lemezjátszó még pickup nélkül is körülbelül 50 ezer
forintot ért, a hangsugárzó viszont csak 10-17 ezer forintba került:
Linn Axis, Ortofon HMC 30 és T-30, a HB1 valamelyik inkarnációjával.
A rákövetkező napon pedig szintén órákig hallgattunk egy teljesen
másfajta elvek szerint összeállított rendszert, amely egy 5-6 ezer
forintos lemezjátszóval kezdődött és egy 50 ezer forintos
hangsugárzópárral végződött: NAD 5120 ugyanazzal a pickuppal és
trafóval, de a Spendor BC1 hangsugárzókkal. Mindkét hangképet jól
megőriztük a fülünkben, és szavazást rendeztünk, ki melyiket becsüli
többre. Válaszaink, monogramjainkkal hitelesítve:
DE. Nagyságrendnyi különbség a NAD+Spendor javára.
DL. Nagyságrendnyi különbség a NAD+Spendor javára.
SA. Nagyságrendnyi különbség a NAD+Spendor javára.
SzM. Nagyságrendnyi különbség a NAD+Spendor javára.
A probléma természetesen sokkal-sokkal bonyolultabb, semhogy
ennyivel elintézhetnénk (hivatkozhatnánk mindenekelőtt a
kompatibilitás-hiányra, vagy akár arra is, hogy a Spendor erősen "meg
van beltezve"), annyi azonban nyilvánvalónak látszik, hogy nincs a
világon olyan "front end", amely ki tudná csikarni az alsó két oktávot
egy olyan hangsugárzóból, amelynek határfrekvenciája 70-80Hz-re esik.
Ha viszont a hangsugárzó még 40Hz-en is lineáris, azt még egy
szerényebb lemezjátszó is azonnal észreveszi.
*
Artel Szonáta hangsugárzó állványok
Azért "állványok", így, többesszámban, mert kétféle van belőlük.
Mindkettő fekete, mindkettőnek Szonáta a neve, és mindkettőnek ugyanaz
a szerkezete: egyetlen, vastag körkeresztmetszetű vascső, ráhegesztett
alap-, illetve tetőlappal, csak éppen ezek a lapok az egyik
állványtípuson háromszögletűek, a másikon pedig négyszögletűek. A
központi pillér üres, nincs kiöntve homokkal vagy akármivel, a
zárólapok pedig vékonyak - a Szonáta állványok tömege ezért viszonylag
csekély. Alul fémtüskén támaszkodnak, a tüskék csavarmenetesek, a
csavarfej belül hatszögletű, és van hozzájuk egy-egy anya is, hogy meg
lehessen húzni őket. A legkényelmesebben úgy lehet szabályozni, hogy
felülről imbusz-kulccsal tekerjük a csavart, alul pedig villáskulccsal
megszorítjuk az anyát. Szép, tiszta munka.
A négyszögletű állvány tetőlapja halálpontosan a Heybrook HB1
mérete (ez aligha a véletlen műve!), a talapzat valamivel szélesebb.
Ennek a hangsugárzó-lábazatnak páronként 3860 forint az ára. A
háromszögletű Szonáta alap- és tetőlapja egyaránt arasznyi
oldalhosszúságú, egyenlő oldalú háromszög; ezt a típust feltehetőleg
kisebb hangdobozok alá szánták. Némiképp kevesebb anyag kell hozzá,
talán ezért kerül 270 forinttal kevesebbe (3590 forintba).
Speciális hangsugárzó-lábazat Magyarországon eddig egyáltalán nem
került forgalomba - eltekintve attól a másfél-kétszáz darab, Talpnak,
illetve Tönknek keresztelt jószágtól, amelyet a Hifi Magazin
javaslatára gyártott az Iskolabútorgyár, illetve árusított a RAMOVILL
Hifi Áruház. Emlékeztetőül: azokat az állványokat mi a
Heybrook-típusokról véltük másolni, de a konstrukciójuk valójában
eltér az igazi HB-állványokétól, egyebeken kívül abban is, hogy
homokkal voltak kiöntve, tehát nehezek voltak. Nem szóltak rosszul -
de nem is szóltak annyira jól, mint a Nyugaton vásárolt márkás
fémlábak. Ez az üzlet aztán valamiért kútba esett, a gyártás nem
folytatódott, és azóta sem kapni hangdobozállványt Magyarországon. A
kecskeméti Artel Kft jó érzékkel fedezte fel magának azt a piaci
hézagot, amelyet ezzel a különleges hifi-segédeszközzel lehet betömni.
Akár úttörőnek is nevezhetjük őt (magunkat meg cserkészeknek).
A hangsugárzó-lábazatok, ezt nem győzzük hangsúlyozni,
teljesértékű hifi készülékek. Mégha értelemszerűen kevesebbet írunk is
róluk, mint a "normál" készülékekről, hiszen mérni nem tudjuk őket
(pontosabban: fogalmunk sincs, mit kéne mérnünk). "Kezelésüket" pedig
lásd a szeánszon - amelynek máris nekikezdünk.
Szeánsz
"Kezelésen" nem annyira azt értjük, hová tegyük az állványt;
inkább azt, hogy milyen anyagot tegyünk az állvány tetőlapja és a
hangsugárzó közé. Ezt nagyon fontos kikísérletezni, mert igen erősen
befolyásolja az egész berendezés hangkarakterét.
Speciális anyagokkal nem rendelkezvén, többnyire ezek között
választhatunk:
semmi (az állvány csupaszon), filcdarabkák, (radír)gumidarabkák,
egy csipetnyi gyurma, csavaranyák, fémtüskék.
Valamennyit nyilván nem próbálhatjuk ki, csak a két szélsőséges
megoldást, nevezetesen: vagy teszünk a doboz alá 3-3 fémtüskét, vagy
nem. Ezt tapasztaltuk, éspedig mind a négyen; véleményünk teljesen
egybehangzó:
Artel állványok tüske nélkül. Döglöttebb, érdektelenebb, nincs
színpadmélysége. Néhány erőszakosabb hang is hiányzik, de az egész
zene kisstílűbb, jelentéktelenebb.
Artel állványok 3-3 réztüskével. Feltétlenül nagyobb tér, a
hangszerek jobban különválnak, a basszus lényegesen megfogottabb, és
nem is kevesebb - sőt. A levegő megjön, a színpad minden irányban
kitágul.
A Szonátákat tehát semmiképpen nem ajánljuk csupaszon. Jobban
mondva: csupaszon is ajánljuk, mert bármiféle lábazat jobb, mint
semmiféle lábazat, de ha már egyszer megvan, miért ne hozzuk ki belőle
a maximumot. A fémtüske lehet az Artel Maestro, csakhát az kissé
drága, 1500 forint a 6 darab. Mi "közönséges" és kisebb méretű
réztüskét használunk, az ilyet sokkal olcsóbban el lehet készíttetni.
Csakhát a vásárlók nem szívesen szaladgálnak esztergályoshoz. Az volna
a legegyszerűbb, ha 6-6 pici tüskét, filcdarabkát stb. már eleve
hozzácsomagolnának a Szonátához. Az árának ettől még nem kellene
túlságosan megemelkednie.
Az alátéteken kívül van még egy fontos változó: maga a
hangsugárzó, mert "ahány ház, annyi doboz" - na nem, ez nem így van,
mert Magyarországon eddig nemigen árusítottak hifinek nevezhető
hangdobozokat. Két évvel ezelőtt azt tapasztaltuk, hogy két
etalon-hangsugárzónkkal, a Heybrook HB1-gyel és az Orion HS 282-vel
meglehetősen jól fel tudjuk térképezni a különféle állványtípusok
hangkarakterét: Foundation, Heybrook, Linn, Target - lásd
"Állványimádás", 1988/2. Most is ezeket használjuk, elsősorban a
Heybrookot (az eredmény többé-kevésbé a VT Preludiumra is
kiterjeszthető), illetve ellenőrzésképpen az Oriont.
A múltkori állványteszt alkalmával nálunk maradt a Linn Index, ez
a viszonylag olcsó, viszonylag egyszerű, de viszonylag jóhangú kis
alkotmány. Ez lesz most az a mérce, amelyet a Szonátának ha nem is
kell elérnie, de jó volna megközelítenie. Másik mércénk a régi, csúnya
és nehéz Talp; bízunk benne, hogy ez után a szeánsz után többé nem
kell előkotorni a pincéből...
A zenét a Linn Axis szolgáltatta (vigyázat: ennek a készüléknek
lényegesen tömörebb basszusa van, mint a köznapibb lemezjátszóknak
vagy pláne CD-játszóknak!), illetve a Naim NAIT erősítő. Az
állványokat két zeneszámonként cserélgettük. A háromtételes, azazhogy
háromszögelletű Szonátával kezdtük.
Artel Háromszög - Linn Index
Elöljáróban annyit, hogy az Index ugyan szerény holmi, de ha
magyar pénzre átszámítanánk, 10-12 ezer forintba kerülne. Bízzunk
tehát a honi vasiparban.
Artel Háromszög. Nem rossz, de valahogy lassabb, göcsörtösebb,
több a reszelősség benne. Szűkebb sáv. Igen nagy differencia. Popzenén
kicsit leül, a HB1 a Preludium hangzási balansza felé közelít. Elég
jól együtt van, de nem szárnyal annyira, unalmasabb. A dél-amerikai
zenén mintha lendületesebb volna, de csak a középső frekvenciasávban.
(Itt azért inkább őrá szavaztam.) Szimfonikus zenén előbb sokkal jobb
térhatásúnak éreztem, sok szép és igazi hangszerhanggal, de később ezt
a véleményemet nem tudtam fenntartani.
Kevesebb mély, nem olyan kellemes, még halkabb is. Időnként üres.
Kicsit bágyadtabb. Szimfonikus zenén egész jó, a mélye is elegendő,
itt szól a legjobban.
Sovány mélyek. A középsáv helyenként mintha kiemelne. A vonósokon
több torzítás.
Kicsit bágyadt, a mélye rosszabb, a tere szűkebb, kevesebb élet,
kevesebb lendület.
Linn Index. Kellemesebb, kevesebb zavarhatás, vidámabb, lágyabb,
rendszerezettebb, megnyugtatóbb, kevésbé "hifi". Popzenén széles
színpad, a HB1 jólismert hangképe. Az Andok-zenén nyugodtabb, de ez is
fárasztó, neki is van egy rossz regisztere. Szimfonikus zenén ennek is
megvannak a maga bajai, a zenekar a falon belülre kerül, a hegedűk
visítanak, de nem túl durván. A hallgathatóság itt kissé leromlott.
Mélyebbre megy, egészségesebb, tömörebb - erre szavazok.
Simább, megfogottabb mélyek. Lágyabb. A magasai csengőbbek.
Szélesebb sáv. Talán teresebb is, de biztos, hogy lendületesebb.
Nagyobb tér, jobb mélyek, az egész zene lendületesebb, több benne
az élet.
A szavazatok aránya legalább 3,5:0,5 de inkább 3,75:0,25 a Linn
javára.
Artel Háromszög - Talp
A Talp ugyan már nem kapható, de mégiscsak ő volt az
Artel-állványok előfutára, indokolt még egyszer elővenni.
Artel Háromszög. Direktebb hangzás. Kukorékolósabb, Orionosabb, de
rendezettebb. Színpadmélységben talán jobb. Kicsit sávhatárolt, kicsit
komor, kicsit tolakodó, de vannak erényei is. A dél-amerikai zenén
ismét a középtartomány dominál, a két sávszélen vág. Jól együtt van,
de kissé erőszakos. Dzsesszen kissé monoton. Van egy jó tartománya, de
a sávszélei kevésbé tetszenek, a basszusa nehezebben követhető. Kissé
forszírozott, szárazabb, digitálisabb hangzás.
Szerintem sokkal jobb. Hangosabb, egészségesebb. A klarinét ugyan
túl érdes, de a mélyek és a magasak egyaránt szebbek. A dzsessz is
világosabb, hangosabb. Akinek Heybrookja van, ezt az állványt ajánlom
neki!
Először harsánynak éreztem, sávhatároltnak, de aztán szép lassan
"átmentem" rá, kezdtem megbarátkozni vele.
A középhangjai sokszor jobbnak tűnnek (zongora, fúvósok). Viszont
sokkal kisebb tér, a sávszélek szerényebbek, a mélye nem elég
határozott, a dob csak bummog.
Talp. Nyugodt, eléggé vidám, egyensúlyát tekintve közelebb esik a
Linnhez. Kiegyenlített. Egy kicsit kaparós, de azért lágy, nem
harsány. A tere összefüggőbb. Andok: színesebb, lágyabb, megfogottabb,
hallgathatóbb. A taps, a pánsíp lehelete meggyőzőbb. Élvezetesebb,
kevésbé esik az ember nyakába. A Proprius dzsessz megfogottabb,
BBC-sebb, rendezettebb, nyugodtabb - lehetne viszont lendületesebb. A
szimfonikus zene vidámabb, de bántóbb sercegéssel.
Szerintem bágyadt, halkabb, nincs durva hiba, de a másik minden
tekintetben különb.
Összemosottabb, de nem nagy különbség.
A sávszélek szélesebbek, a tér jobb, de egyes középhangok
visszaszorulnak, elnyomódnak.
A szavazati arány 2:2, és ez a pontosztozkodás alighanem
méltányos. A kétféle lábazatnak mások az erényei és a hibái.
Artel Háromszög - Artel Négyszög
Próbálkozzunk most a háromszög négyszögesítésével. A kétféle
Szonáta konstrukciója tökéletesen azonos, nincs más különbség köztük,
csak vagy félkilónyi fém, illetve annak alakja. (Peter Beltnek azért
volna ehhez hozzászólni valója!)
Artel Háromszög. Olyan, amilyennek az előbb hallottam: nyílt, de
kicsit tülekedős. Operán zavar a kissé rekedtes tónus, de teresebb,
levegősebb, tisztább. A lemezzaj sokkal kevésbé zavar, a tenorista
megtalálja a helyét a levegőben, karaktere van. Nagyobbat szól, de
fárasztóbb is. Dögösebb zenéken előbb nagyszerű, mondhatnám
kifogástalan: a tér, a basszus, minden a helyén van; sajnos, tudom,
hogy ezen a Philips felvételen a basszus túl van emelve - később már
nem ennyire egyértelmű az eredmény, a zene néhol kissé kiürül. De így
is jobban pozícionál, és a levegője is több.
Jól észlelhető különbség. Levegősebb, középtől felfelé finomabb. A
szólista jobban a helyén van. De némiképp halkabb, és van egy
kiemelése valahol - nem tudom, hol. Ott torzítást is hallok. Nem tudok
dönteni: a kétféle hangkép erényeit kéne egybegyúrni.
A közép-magasak valóban tisztábbak, de halkabbak. A tere is más.
Jól hallható különbség, de nem túl nagy értékdifferencia.
Némi határozatlanság után a háromszög felé hajlok. Mintha
nyíltabb, tisztább volna. A tere is mintha nagyobb lenne.
Artel Négyszög. Színesebb. Lágyabb hang. Közelebb a régi
(nagytömegű) típushoz. Még mindig sávhatárolt, de tiszta. A zenészek
jobban tekintettel vannak egymásra. Több szín a hangszereken - és több
torzítás is. Operán nyugodt, lágy, de kicsit piszkos, sercegős. Nem
tolakodik, de nem is kellemes annyira. Popzenén nagyobb zaj,
földhözragadtabb, nem szárnyal annyira, kisebb a tere, a sávszélei
talán szélesebbek, de nem annyira hallgatható. Később: szép, de
reszelős. Sziszegősebb. Melegebb hangkép, a szó jó és rossz értelmében
egyaránt. A szólamok kissé egymás hegyén-hátán.
Mélyebb, tömörebb. A kíséret elnyomja az éneket. A HB1-nek jót
tesz, de vannak hibái. Döntetlen.
Nekem ez tetszik jobban. Lágyabb, a mélytartása jobb.
Egyenletesebb. Igaz, hogy nekem sem tetszik feltétlenül; a másiknak is
vannak előnyei.
Hasonló jelleg, nem túl nagy különbség - én inkább a másikra
szavazok.
Számszerűen nem érdemes megadni a szavazás eredményét, nem sokkal
tér el a 2:2-től; a háromszögletű állványt dicsérő jelzők talán egy
kicsit hangsúlyosabbak, de valójában itt már az egyéni ízlésnek kell
döntenie. Félreértés ne essék, a kétféle lábazat meglehetősen eltérően
szól, nem nehéz megkülönböztetni őket, de mások az erényeik és a
hibáik. Ez nem is olyan nagy baj: inkább egy további lehetőség, hogy
"finomra hangoljuk" a hangsugárzónkat. Például el tudjuk képzelni,
hogy a HB1 eredeti, 4 évvel ezelőtti példányaihoz a négyszögletű, az
újabbakhoz és a Preludiumhoz inkább a háromszögletű állvány a jobb. De
ezt már mindenkinek magának kell eldöntenie.
*
Összehasonlítottuk a Szonátát és a Talpat az Orion HS 282 alatt
is, de a kétféle Artel közül most a négyszögletűt választottuk, mert
úgy véltük, ez jobban kiegyenlíti, letompítja az Orion kissé
kukorékolós középtartományát. Valószínűleg nem tévedtünk.
Artel Négyszög - Talp
Orion HS 282 hangsugárzó alatt, és csupán popzenén.
Artel Négyszög. A HB1 után sokkal rosszabb hangkép. Magyaros,
kissé elkent, térben szétszalad, nehéz megszokni. De azért nem rossz.
A másik állványnál szárnyalóbban szól, hangszerszerűbben, de sovány a
basszusa.
Kiemeli ugyan az Orion rossz regiszterét, de magasban tovább megy.
Ezt választom - erős fenntartással.
Kásásabb. A hangszórónak vannak olyan torzításai, amelyeknek ez az
állvány nem tesz jót.
Hasonló differencia, mint amikor a HB1-et hallgattuk. A közép és a
magastartomány jó, de a mélyhiány zavar.
Talp. Először ez tetszett jobban. Nyugodtabb, teresebb, lágyabb,
rendezettebb. Most is veszít ugyan a lendületéből, kéne bele egy kis
dinamika és a terébe is egy kis mélységérzet, de jobban megtartja a
zenét. Később egyre inkább hiányérzetem támad.
Dögös, több mély, de valahogy mégsem jó, nem és nem.
Én inkább ezt választom. A mélyei feltétlenül jobbak (szerintem a
magasai is).
Alul-fölül jobb. Kicsit dögösebb, csilingelőbb, de a
középtartománya visszaszorul, nem annyira szép.
Megint kétféle koktél a hibákból és erényekből. Az Orionhoz
talán-talán mégis inkább a régi, nehéz állvány passzol, tehát akinek
ilyen van, az nyugodtan megtarthatja - de a Szonátának is megvannak a
maga előnyei.
*
Mindent összevéve, az Artel első próbálkozása sikeres volt, a
Szonáta hangsugárzó-lábazatok sokat javítanak a hifi-berendezés
hangminőségén, a zene élvezhetőségén. Kivitelük ízléses, az áruk
korrekt, ezt a munkát más sem tudná megcsinálni olcsóbban (legfeljebb
az, aki maga is tud hegeszteni). Az az ellenérv, miszerint 4 ezer
forintos hangsugárzókhoz nem érdemes 4 ezer forintos lábazatot
vásárolni, aligha állja meg a helyét. Tessék kipróbálni akár egy
mini-Oriont vagy VT-Minimaxot is állvánnyal, illetve anélkül! Vagy
pedig tessék összehasonlítani mondjuk az állványra helyezett VT
Preludiumot az állvány nélküli Heybrook HB1-gyel. A kettő pontosan
ugyanannyiba kerül - de ezúttal nem a HB1 fogja nyerni a meccset!