A trónkövetelő |
- ROKSAN Xerxes/Artemiz lemezjátszó-futómű és hangkar
A királyok isten kegyelméből uralkodnak, és passz. Minden egyéb
okfejtés nemcsak fölösleges, de veszedelmes is; a fennségnek kijáró
csodálatot semmi sem garantálja annyira, mint a vallásos hit.
Észérvekkel nem lehet trónust szerezni. Ámde a High Fidelity fejedelmi
személyiségei, a lemezjátszók már egy későbbi kor szülöttei. A
demokrácia mételyétől megfertőzött társadalmat nekik már érvekkel kell
meggyőzniük a maguk felsőbbrendűségéről.
Érvekben nincs is hiány, csak bizonyítékokban. A többé-kevésbé
logikus érvek tetszetős láncolatát ideológiának hívják. Minden
királynak, és természetesen minden trónkövetelőnek is megvan a maga
ideológiája, amennyiben a szertartásmester (akit itt konstruktőrnek
neveznek) különleges paraméterekre hívja fel a figyelmünket. Ezekben a
paraméterekben két dolog közös. Mindegyik mögött hihető logika áll -
és egyik mögött sem áll semmiféle egzakt pszichoakusztikai vizsgálat,
amely bizonyítani tudná, hogy a hangminőség tényleg a szóbanforgó
paraméteren múlna.
A hetvenes-nyolcvanas évek uralkodóját, a Linn Sondek/Ittok
lemezjátszót jól ismerjük. Megpróbáljuk összefoglalni ideológiájának
lényegét, mert hát "ismétlés a tudásnak az a jó édesanyja". Tehát,
mindenekelőtt: rendszerszemlélet. Nem csupán az egyes részletek
fontosak, az egész az, aminek működnie kell. Például: a funkcionális
részeket akusztikai szűrő (a felfüggesztett szubsasszi) védi meg a
külső rezgésektől; a szűrő rezonanciafrekvenciája nem eshet egybe a
különféle egyéb rezonanciákkal, tehát a hangkar-hangszedő rendszer
rezonanciafrekvenciájával, a lemez egyenetlenségeiből származó
3-4Hz-es zavarfrekvenciákkal stb. A szűrőtől természetesen elvárják,
hogy ne csak függőleges, de vízszintes irányban is működjön. A nagy
tömegeket kerülni kell, mert tárolják és visszarúgják az energiát.
Csak a tányér képviselhet nagyobb tömeget, de az is több darabból
készüljön, és azok csillapítsák egymást. A csapágyazás legyen a
végletekig pontos, a tányér alatt is, a hangkaron is, a karcső pedig
legyen a végletekig merev. Csupa jólismert, logikus elv. Minden meg
van magyarázva - de semmi sincs bebizonyítva.
"Kétségtelen, hogy a skót cég volt az első, amely felismerte,
mennyi minden múlik a lemezjátszón - írtuk egy régebbi kiadásunkban. -
Ámde szorosan a nyomában ott ügettek a többiek. Először elfoglalták az
üresen hagyott pozíciókat, a Még-Mindig-Nem-Olyan-Drága, valamint az
Ahhoz-Képest-Még-Mindig-Elég-Jó készülékekkel... Aztán már csak idő
kérdése volt, mikor jelentkeznek a trónkövetelők." Nos, címlapunkon
ott látható az első számú brit trónkövetelő. Hosszú évek óta
gyűjtögeti maga köré a híveit, és már számos erődítményből (értsd:
számos hifi-magazin szerkesztőségéből) kiverte a régi uralkodó
csapatait. Lehet, hogy előbb-utóbb teljesen átveszi az uralmat az
analóg technika birodalmában... egy olyan birodalomban, amely éppen a
végnapjait éli...?
Roksan Engineering plc, London
Alapítója és műszaki igazgatója: Touraj Moshaddam, iráni
származású, de Londonban tanult gépészmérnök. (Diplomamunkája
egyébként nem a hifivel kapcsolatos.) Neki is, akárcsak a Linnt
alapító Ivor Tiefenbrunn-nak, valamiféle isteni megvilágosodásban volt
része, rájött, hogy a szokványos lemezjátszók egyszerűen nem szólnak
jól, s úgy vélte, neki kell csinálnia egy jobbat. Ez a jobb: a Roksan
Xerxes futómű. Kezdetben a Rega Planar hangkarjával, az RB300-zal
párosították; a Rega hangkar mindig is a kedvence volt azoknak a brit
kisvállalkozóknak, akik futóművet már tudtak készíteni, de a hangkarok
finommechanikája egyelőre meghaladta a képességeiket. (Az analógia
kedvéért érdemes felemlíteni, hogy hasonló okból a Rega Planar
futóművet hosszú ideig a Lustre karral párosították. A Linn Sondeket
meg a Grace-szel.) Néhány év óta azonban már van saját hangkarja a
Roksan cégnek, az Artemiz. Legutóbb pedig már egy hangszedőt is
forgalomba hozott, a Shirazt, amelyről azonban az első pillantásra
kiderül, hogy valójában EMT pickup, a Roksan csak módosította, hogy
jobban passzoljon a Xerxes/Artemiz lemezjátszó hangkarakteréhez.
Hogy mennyibe kerülnek? Attól függ, hol. Táblázatunk megadja a
Roksan lemezjátszó alkotórészeinek árát három piacon, háromféle
pénznemben. Természetesen mindegyik készülék ott a legolcsóbb, ahol
gyártják, vagyis Roksant azért mégiscsak a legjobb Angliában
vásárolni. (Ha viszont a Shiraz helyett megelégszünk egy "közönséges"
EMT-vel, az NSZK-ban nem 700 fontért, de ugyanennyi márkáért is
megkapjuk!)
Mielőtt rátérnénk a Xerxes/Artemizre, jelen revűnk tárgyára, hadd
ismertessük a Roksan cég teljes gyártmányválasztékát.
A legfontosabb láncszem természetesen a lemezjátszó-futómű, ebből
mindenképpen a legjobbat kell vásárolni, nem is ajánlanak mást a
Xerxesen kívül. (Feltehetőleg azért nem, mert a nagy perzsa ma még nem
uralkodó, csupán trónörökös; egyelőre még nincs szüksége utódra. No,
figyeljétek csak majd két-három év múlva!) A hangkaron viszont máris
lehet takarékoskodni. Akinek nem futja Artemizre, vegye a Tabrizt,
azonos karcsővel, de egyszerűbb csapágyazással, ellensúllyal és
kábelezéssel. (A prospektus szerint van egy olyan változata is,
amelyen csak a csapágyazás szimplább, az ellensúly és a kábelezés
ugyanaz, mint az Artemizen.)
Az Artaxerxes MC-előerősítő kifejezetten a Shiraz hangszedőhöz
készült. Bele lehet szerelni a lemezjátszóba, és a feszültséget is
annak tápegységéről kapja. (Legalábbis az új, XPS II jelű tápegység
már így van kiképezve. A mi fotónkon viszont még a régi tápegység
látható.)
A Roksan hangsugárzója szintén királyi nevet visel. A Darius
kétutas, zárt rendszerű, húsz centis mély/középhangszóróval. Két
különlegessége is van. Egy hatalmas állvány a 8 sarkán, tehát a
holtpontokon fogja fel a dobozt, a dómsugárzót pedig négy rugóra
függesztették fel. A másik Roksan hangsugárzó, a Hotcakes egyutas,
különleges formájú, praktikus használatra szánt minidoboz. Térfogata
aligha haladja meg a 3-4 litert, a hangszórója szélessávú, 110mm
átmérőjű, és igen érzékeny. Úgy 90Hz fölött kezd működni.
Végül feltétlenül említést érdemelnek a Roksan kitűnő ízléssel és
nagy műgonddal tervezett, különféle méretű lemezjátszó asztalkái és
hangsugárzó-lábazatai.
--------------------------------
Anglia NSZK USA
(font) (márka) (dollár)
--------------------------------
Xerxes 695 3300 1995
Artemiz 595 1950 1375
Shiraz 695 2450 1450
--------------------------------
Ideológia
"Isten kegyelméből", ez ma már nem elég. Legyen tehát "Isten és a
mechanikai tudományok kegyelméből".
Ahhoz, hogy az új király trónra kerülhessen, előbb meg kell
magyarázni a népnek, hogy az előző uralkodók rossz uralkodók voltak.
Vétettek az isten, de legalábbis a mechanika szabályai ellen. "Hogy
megérthessük a Xerxes eredetiségét, vegyük szemügyre a régebbi
konstrukciókat - mondja a prospektus. - Itt van mindenekelőtt az a
népszerű függesztett alváz. Kivéd ugyan bizonyos nemkívánatos
rezgéseket, de az egész rendszer összevissza kóvályog, a hangszedő
önálló életet él. Minden függesztett konstrukció kompromisszum ebből a
szempontból." Ez természetesen maga az Objektív Igazság; a Roksan
csupán azt a kényelmetlen tényt hallgatja el, hogy a többi lemezjátszó
meg egyéb szempontokból kényszerül kompromisszumra. "A Xerxes abban
tér el tőlük, hogy precíziós mérnöki munka, amelynek minden részlete
össze van hangolva" Ez is jól hangzik, csak éppen semmi köze az előző
okfejtéshez, hiszen egy függesztett vázas lemezjátszó is lehet
"precíziós mérnöki munka, amelynek minden részlete össze van
hangolva."* (*Hogy el ne feledjük: a Roksan prospektusa kritikát mond
a nagytömegű lemezjátszókról is. Érveit jól ismerjük, de nem tartjuk
időszerűnek, mert nagytömegű lemezjátszók manapság ritkán szerepelnek
a hifiporondon. Ha mégis fellépnek, még sikert is aratnak.
Mindenesetre érdekes lesz majd egyszer meghallgatni a Goldmund cég
értekezését a kistömegű lemezjátszók gyatraságairól. Egyébiránt: lásd
a Basis lemezjátszó revűjét lapszemlénkben (HFN&RR március).
Summa summárum: a Roksan ideológiája lényegében a
rendszer-szemlélet egy új változata. A részletek már átvezetnek
bennünket a következő fejezetbe.
Egy fejedelmi futómű
A Xerxes tehát nem függesztett vázú futómű, habár megtévesztően
annak látszik, mert a tányérja és a hangkarja mintha egy szubsasszin
helyezkedne el. Valójában ez nem szubsasszi, csak egy kivágás a
fedéllapon; a kivágás nem ér körbe, a fedéllap egy darabban marad.
A prospektus kommentárja szerint: "A doboz nem csupán a dekorációt
szolgálja, fontos szerepet játszik abban, hogy a hangszedő követni
tudja a barázdákat. A fedéllap kivágásának helyét számítógéppel
határozták meg, hogy a tányért és a kart a legkevésbé érhesse külső
rezgés." Ezt nagyon szeretjük, ezt a komputerizált érvelést:
számítógéppel dolgoztam, tehát biztosan igazam van... Hogy mennyire
rezisztens a Xerxes a külső rezgések ellen, az majd kiderül az
akusztikai visszahatás mérésekor. Mi inkább abban látjuk ennek a
lombfűrészes technikának a lényegét, hogy a funkcionális részek egy
kvázi-kistömegű lapra kerültek - mégha az nincs is leválasztva a
tetőlapról, hiszen annak megszakítatlan folytatását képezi.
Készítettünk róla egy torzított rajzot is, amely a tetőlap képzetes
alakját, jobban mondva a tömegeloszlását ábrázolja. Ha nem tévedünk,
ez a kiképzés a rezgéseknek nem annyira az intenzitását, mint inkább a
lecsengési karakterét befolyásolja. Jó avagy rossz irányban - ki
tudja?
A Xerxes tetőlapjának tényleges (balra), illetve virtuális (jobbra)
alakja. A tetőlap és a "szubsasszi" csak egy szűk szakaszon
érintkezik.
Szubsasszi tehát nincs, viszont a tetőlap három gumipillérrel
támaszkodik a fenéklapon. Csavarral átütött gumiharangokról van szó,
amelyek egy-egy vastag gumialátétet hordoznak, azokat kell
beilleszteni a tetőlap aljának süllyesztékeibe. A gumipillérek
magasságát alulról csavarral szabályozni lehet. A tetőlap vízszintes
irányban nem túl lazán, de mégiscsak hintázik, függőleges irányban
viszont mereven elzárkózik mindennemű mozgástól. A tető-, illetve a
fenéklap egyaránt 1 coll (25,4mm) vastag MDF lemez; ez a három betű
nem politikai pártot, hanem egy speciális, közepes sűrűségű
pozdorjalemez-fajtát jelöl, amelyet gyakran használnak a nívós
hifi-készülékek bútoripari alkatrészeihez (Medium Density Fiberboard,
"Medite"). A lemezjátszó nagyméretű fadoboza a fenéklapon támaszkodik,
alulról négy csavarral lehet rögzíteni. A tető- és a fenéklapot
szállításkor 3 csavarral kell rögzíteni; fotóinkon jól láthatóak a
csavarlyukak. A plexitetőt a fadoboz hordozza. Az egész készülék
fekete színű; elegáns, de kissé koporsószerű. Alul három piciny
műanyaglábon áll.
A gumibakok, mint említettük, a fenéklapra vannak felszerelve, a
meghajtómotor társaságában. A motor két fázisú, 24 pólusú,
Philips-gyártmány, de a Roksan módosította a saját elképzelései
szerint. Külön dobozba szerelt elektronika táplálja, még szólunk róla.
Érdekes, hogy a motor körül a fenéklap is félig be van vágva, mintegy
le van választva a lap teljes tömegéről. A motort gumialátétekkel
tányér kar egy műanyag lapra szerelték, és alulról, a fenéklap
kivágásán keresztül vízszintbe lehet állítani három csavarral.
Különlegessége a Roksan lemezjátszónak, hogy az egész motorház fel van
szerelve egy központi tengelyre. Tehát nemcsak a motortengely, de az
egész motorház is el tud fordulni! Játék közben el is fordul, mintegy
90 fokkal, tovább nem engedi az a rugó, amellyel a motor elmozdulását
mintegy előfeszítik, s amely felveszi, csillapítja a gumiszíj
rángatódzását. A prospektusban külön felhívják a figyelmet erre a
sajátos műszaki megoldásra, amellyel eddig még tényleg sehol sem
találkoztunk, s amelynek - hadd tegyük hozzá - még az az előnye is
megvan, hogy a súlyos tányért pici motorral is kényelmesen meg lehet
forgatni. Induláskor a motor nem fullad le, csak rugózik egyet-kettőt
a tengelye körül.
A motortárcsán egyetlen horony látható, többre nincs szükség,
hiszen a motort külön elektronika hajtja, a fordulatszámot azon kell
váltani. A gumiszíj lapos, és minden valószínűség szerint fel van
köszörülve.
A tányér két részből van kiképezve, úgy, ahogy ezt a Linneken,
Thorenseken és más értékes, szíjhajtású gépeken látni. ("Mindkét
tányér-rész két darabból áll, egymást csillapítják; a tömegük csekély,
a csillapítás foka nagy" - állítja a prospektus.) Különleges gonddal
képezték ki a foszfor-bronz-csapágyházat és az egy pontban felfekvő
csapágygolyót. A golyónak "fészke" van, hogy oldalirányban ne tudjon
elmozdulni. A csapágytengely szokatlanul vékony, mindössze 5mm
átmérőjű. A csapágyazás hihetetlenül pontos; ha a tengelyt nem
nyomjuk, hosszú percekig eltart, amíg a tányér a saját súlya hatására
lassan-lassan a helyére cuppan. Ugyanannyira precíz, mint a Linn
Sondek csapágya - vagy talán még annál is precízebb.
A Xerxes furcsaságai közé tartozik még, hogy a tányér
csapágytengelyére felül pótlólag kell felhúzni a 7mm átmérőjű
tengelycsonkot, amely a hanglemezt pozícionálja. Amikor a hanglemez
már a helyén ül, a tengelycsonkot óvatosan el is távolíthatjuk, és
akkor a hanglemezt és a lemeztányért mechanikailag már tényleg nem
csatolja semmi egymáshoz, csak a vékony fekete filcből készült
lemezpárna.
A tápegység
Elegáns fadobozba zárt elektronika, amely kétfázisú, 16V meghajtó
feszültséget állít elő a motor számára. A tápegységben egy 4,433619 és
egy 3,2768MHz-es kvarcoszcillátort találunk, ezek jeléből leosztással
képeznek 50, illetve 67,5Hz frekvenciát a lemezjátszótányér percenként
33 1/3, illetve 45 fordulatának megfelelően. A motor két tekercsét "A"
osztályú erősítők táplálják, minőségüket tekintve a legjobb hifi
teljesítményerősítőkkel egyenértékűek, harmonikus torzításuk kisebb
mint 0,05%, fázishibájuk kisebb mint 1 fok. A dobozka előlapján csak a
fordulatszámot váltó billenőkapcsoló, meg a bekapcsolást jelző zöld
LED látható; a "33 1/3", illetve "45" felirat szintén ott van, de
annyira halvány, hogy nem látható. A hálózati kapcsolót hátul
találjuk, ugyanonnét bújik elő egy 1 méter hosszú kábel is, 4 pólusú
csatlakozóval a végén, melynek ellendarabja a lemezjátszó hátoldalán
helyezkedik el.
A szóbanforgó tápegység még a régi konstrukció. Tavaly óta már egy
javított típus van forgalomban; noha csupán tartozéka a
lemezjátszónak, külön is meg lehet vásárolni, a régebben eladott
lemezjátszók számára. Az új elektronika kétszer annyi alkatrészt
tartalmaz.
Egy "intelligens" hangkar
Közismert dolog, hogy a királyok az istenektől származtatják
magukat. A Xerxestől eltérően nem perzsa, inkább görögös nevű Artemiz
is pontosan ezt teszi. A Roksan gyártmányismertetőjében valami
Cambises nevű hangkar-istenségről regélnek, ezt senki sem láthatja,
még a fényképét sem teszik közzé ("ne csinálj magadnak faragott
képeket"?!); mint gyártmány nem is létezik, csak a Roksan
laboratóriumában használják mérőműszer gyanánt. Az Artemiz volna az a
hangkar, amely konstrukciós jellemzőivel és erényeivel a legjobban
megközelíti az isteni Cambisest. Aki ebben kételkedik, istentagadásban
találtatik vétkesnek, s ezért élve feláldozzák Cambises oltárán.
Az Artemiz egyébként robusztus állat. Egyetlen vastag
alumíniumcső, az eleje össze van lapítva, azt képezték ki papucsnak.
Füle nincs, ujjheggyel kell noszogatni ide-oda; az embert a frász
kerülgeti, valahányszor hozzá kell nyúlnia.
A csapágyazása nagyon trükkös. A gyártmányismertető megvetően szól
a hagyományos golyóscsapágyakról, amelyek "nem képesek alkalmazkodni a
hangszedő hirtelen mozdulataihoz, csak konstans forgásra valók mint a
biciklicsapágyak". Hogy milyen az ideális csapágy, azt itt nem
részletezik, mi is csak az egyik angol lapból tudtuk meg, hogyan
funkcionál a Roksan-féle "piramiscsapágyazás". Nos, három golyóból
áll, ezek közül kettő mozog a harmadikon. A csapágypont egy kissé el
tud mozdulni előre-hátra, és voltaképpen csak akkor áll be ideális
helyzetébe, amikor játék közben a hangszedőtű súrlódása mintegy
ráhúzza, rászorítja az egyik golóbist a másik kettőre. Normál
állapotban, ahogy a gyár szállítja, a csapágynak némi játéka van, vagy
ha úgy tetszik, lötyög. "De én megszorítottam, és akkor már nem
lötyögött. És a hangja is javult"- írja Alvin Gold a Hi-Fi Answersben.
Nos, a mi példányunk csapágyazása is laza. Meglepetve tapasztaltuk,
hogy viszont egy másik Roksanon, amelyet a gyár képviselője állított
be, a csapágy nem laza. Nem tudjuk, ki szorította meg...és hogy akkor
voltaképpen meg kell-e szorítani, vagy sem. Mi nem mertünk hozzányúlni
a miénkhez. Egyébként is, ebben az árkategóriában minden készülék azt
tudja, amit mielőttünk produkál. Utólagos felszólamlásnak helye nincs.
Azt azért jó volna tudni, hogy az isteni Cambisesnek vajon
lötyögnek-e a csapágyai.
Az ellensúly megint valami extra: U-alakú kengyelre van
felerősítve, és ez a kengyel lábujjhegyen, pontosabban tűhegyen
támaszkodik, tehát mintegy el van csatolva a hangkar tömegétől. A
hangkarra csak egy kis fémpogácsa van ráhúzva, s azt két csavarmenetes
tárcsa fogja közre. A tűerőt magával az ellensúllyal kell beállítani.
A kengyel a kar síkja alá nyúlik, és a Roksan előírása szerint annyira
mélyre kell lógatni, amennyire lehetséges, éppen csak ne érjen le a
padlóra. A prospektusban büszkén hivatkoznak erre az ellensúlyra, és
intelligensnek nevezik, minthogy "játék közben dinamikailag
optimalizálja a tűerőt". Sajnos, az Artemiz intelligenciáját súlyos
kételyekkel kell illetnünk - lásd kommentárunkat a következő oldalon
("IQ-teszt").
Az Artemiz hangkar effektív hosszúsága 240mm, effektív tömege 8g.
A kart egy 22mm átmérőjű, menetes csővel kell felerősíteni, ezt kell
beilleszteni a lemezjátszók tetőlapján vágott lyukba, és alul-felül
rögzíteni egy-egy anyával. A lift és a karrögzítő szerelvény a kar
testén helyezkedik el.
"Az Artemizt egyszerű felszerelni, beállítani, használni és
karbantartani" - írja a gyártmányismertető. Nekünk más a
tapasztalatunk. Előírják, hogy a névleges tűerőt a lemez síkjában
állítsuk be. A gyakorlatban ez csaknem reménytelen vállalkozás, mert
az ellensúly intelligenciája következtében a hangkar mindig elbillen.
Az ellensúly rögzítőtárcsáit csak sok-sok méricskélés után sikerül a
megfelelő helyzetbe tekergetni.
Az antiskating beállítása elvben könnyű volna: a hangkarról kiálló
rudacska egy finom fonál révén egy rugót húz, a rugót egy tárcsával
lehet előfeszíteni a kívánt mértékben - csak hát nem mondják meg,
mekkora legyen ez a kívánt mérték. Az antiskating értékét tehát vagy
találomra, vagy pedig valamilyen mérőlemez segítségével kell
beállítani.
A hangkar kábelezése, valamint a kivezetőkábel egészen speciális:
vörösréz-sárgaréz-alumínium szálak vannak egybesodorva, ezt a
kábeltípust állítólag kifejezetten a Roksan számára készítik. A
kivezetés árnyékolása egyben a futómű csapágyházának földelővezetéke
is. A kábel két aranyozott RCA dugóban végződik.
Nyomozás a manuál után
Amikor az ember megveszi, hazaviszi, kibontja a készüléket,
először is a kezelési útmutatót, a "manuált" keresi, nehogy valamit
elhibázzon.
A Roksan lemezjátszóhoz azonban nem adnak manuált. A Roksan
budapesti és bécsi képviselői (akiknek jóhiszeműségében nincs okunk
kételkedni) egybehangzóan azt állítják, hogy tudomásuk szerint ilyen
manuál nem is létezik. "A Roksan nem tömegcikk, nem a vásárlónak kell
beállítania, hanem a kereskedőnek, aki már rendelkezik a megfelelő
szakértelemmel" ilyesfajta magyarázatokat kaptunk. Ezzel a politikával
(amelyről a szeánszon még szó lesz) mi hivatalból nem érthetünk egyet.
Nézetünk szerint bármiféle készülék mellett kötelezően ott kell lennie
a kezelési útmutatónak, ez alól nem lehet felmentést adni senkinek és
semminek.
Mit tesz isten, a lemezjátszó tetőlapján felfedeztünk egy jókora
címkét, amelyen különféle jótanácsok sorakoznak, és a végén ez áll:
NÉZZ UTÁNA A KEZELÉSI ÚTMUTATÓBAN
Eszerint mégiscsak kell léteznie valahol egy manuálnak...
A manuált nem sikerült megtalálni, hozzájutottunk viszont, a Zsolt
Audio szívességéből egy videokazettához, amelyet a Roksan cég
készített. Ez a kazetta valóságos szupermanuál - csakhát nem adják a
készülék mellé, külön kell megvásárolni, 15 fontért. Mozgóképeken
mutatja be a lemezjátszó kibontásának, összeszerelésének,
beállításának teljes folyamatát. Felsorakoztatja a különféle
eszközöket, amelyeket a gyárilag csomagolt készülék mellé adnak: egy
apró szintezőt ("vízmérleget", mert a készülék összes funkcionális
részét külön-külön vízszintbe kell állítani!), a hatalmas
villáskulcsot (a felerősítő anyák utólagos megszorításához!), a pákát
(egyetlen forrasztáshoz: a kar földelővezetékéhez!), a csavarhúzókat,
imbusz-kulcsokat, a Shure tűerőmérleget - valamint a pamutkesztyűt,
amelyet azért célszerű felhúzni, hogy kezünkkel be ne szennyezzük a
gumiszíjat vagy a lemezjátszó más kényes felületeit.
Mindazonáltal a videokazetta kísérőszövegében is elhangzik ez a
mondat: "a részleteket lásd a manuálban"...
Méréseinkhez
Méréseinkkel mindig két dolgot vizsgálunk: felmérjük a készülék
minőségét, illetve ellenőrizzük a gyár által specifikált paraméterek
igazságát.
Sajnos, a Roksan, több más audiofil céghez (Naim Audio stb.)
hasonlóan, nem adja meg a hagyományos paramétereket. Legalábbis a
gyártmányismertetőben nem. Az adatokat talán az a bizonyos misztikus
manuál tartalmazza, amelyről már tudjuk, hogy van, de mégse nem van.
Amit a Roksan megad, furcsa keveréke a realisztikus gondolkodásnak
és valami furcsa gépészmérnöki önmutogatásnak. Mert például mit
kezdjünk olyasmivel, hogy a csapágygolyó ütése 1 mikron, a
csapágytengely tűrése a coll 25 milliomod része, vagy hogy a
motorcsapágy "dinamikai átvitele kisebb mint 1Hz"? Az olvasó ezzel
pontosan annyira megy, mint a jelen kötetünket kinyomtató nyomdagép
csapágytűrésével. Minden nagyon szép, minden nagyon jó, de mi látni
szerettük volna a megszokott, jól értelmezhető paramétereket: a
dübörgést, a nyávogást, a karcsapágy súrlódását és a többit.
A hangkarba, mint mindig, most is ugyanazt az Ortofon MC 20-at
szereltük (tűerő a mérés során: 17mN), és az Ortofon MCA 10 típusú
elő-előerősítővel illesztettük.
A fordulatszám eltérése a névlegestől 33 1/3-on alig mérhető,
45-ön már nagyobb, de ez nem fontos. A tűerő okozta fordulatszám-esés
kicsiny. A lemeztányér felfutási ideje közepes (ennek sem
tulajdonítunk jelentőséget).
A nyávogás döbbenetesen alacsony, lineárisan mérve ±0,08%,
szűrővel ±0,05%, jobb, mint a Linn Sondeké!
A zajok a bal csatornán jók, a jobbon átlagosak. Nem tudjuk, miért
adódtak 3-6dB-vel gyöngébb értékek a jobb csatornán; többször is
ellenőriztük, de mindig ezt kaptuk.
A hangkar csapágysúrlódását nincs értelme, hogy megadjuk, ugyanis
az Artemiz hangkar intelligens konstrukciója következtében ezt a
paramétert nem lehet egzakt módon megmérni. A hangkarokat a
csapágysúrlódás méréséhez egyensúlyi helyzetbe kell hozni,
hosszabb-rövidebb ügyeskedés révén pontosan vízszintesre kell
állítani. A hagyományos hangkarokon a tűerő ilyenkor nulla, és a
hangkar mérés közben nyugton marad. A tűerőt majd az ellensúly további
elforgatásával, illetve egy rugó lazításával-feszítésével lehet
beállítani. Az Artemizzel más a helyzet. Amikor kiegyensúlyozzuk
(hosszadalmas, de nem túl bonyolult művelet), a legkisebb erő hatására
kimozdul egyensúlyi helyzetéből, és felfelé billen. A legkisebb erőt
szó szerint tessék venni: elegendő rálehelni a hangszedőre! Persze, ez
már önmagában is azt jelzi, hogy a csapágy könnyen mozog, a súrlódás
igen kicsiny!
A kábelkapacitás igen alacsony. Annál kevésbé alacsony az
akusztikai visszhatás! Mindkét csatorna diagramját közreadjuk, mert a
jobb csatornán itt is durván gyöngébb az eredmény: a zavarjel 20Hz-en
eléri a hasznos jel szintjét! Ebből a szempontból nemhogy a Linn
Sondek, de még a NAD 5120 is különb a Roksannál!
Kedvező viszont a hangkar-hangszedő rezonancia. Erősen csillapítva
van, különösen a bal csatornán; a másikon picit pregnánsabb a
rezonanciacsúcs.
Hogy a Roksan által favorizált paraméterekről is szóljunk:
táblázatunkban ugyan sosem szerepel, de mindig meg szoktuk mérni a
lemeztányér és a központi csap excentricitását. A központi csap ütése
itt kisebb volt, mint 10 mikron (mérőműszerünk felbontóképességének
határa). A lemeztányér függőleges ütése 40, a vízszintes 50 mikron. A
specifikáció 51 mikront adott meg - ez tényleg korrekt dolog.
Összefoglalva: nehéz véleményt alkotni. Az egyenfutás fenomenális,
az akusztikai visszahatás kriminális, a többi jellemző tisztességes -
lenne, ha a jobb csatorna nem gyengélkedne.
Szeánsz
A trónkövetelő vetélytársa maga a király. A Roksannak egyetlen
ellenfelet tudtunk elképzelni.
Azazhogy elképzelni többet is tudtunk volna, hiszen ma már ebben a
kategóriában is számos elismert modell verseng a trónért Európa-szerte
(például a Rock és az Oracle több változatban), nem is beszélve az
állítólagos szuperklasszisokról, a Goldmundokról, SOTÁkról és
társaikról.
Dehát maradjunk szinkronban a valósággal és a Hifi Magazin
didaktikájával. Próbáljuk megkeresni a Roksan helyét azon az
egyenesen, amelyen nekünk eddig ilyesfajta lemezjátszókat sikerült
elhelyeznünk, több-kevesebb meredekséggel emelkedő sorrendben:
különféle kommersz DD-k -> NAD 5120 -> Dual CS 505-3 -> Rega Planar 2
vagy 3 -> Linn Axis -> Linn Sondek.
A mérce tehát értelemszerűen a Sondek lesz, éspedig az Ittok
hangkarral: pontosan az a fejedelmi példány, amelyet annakidején
"hermelinnbe" öltöztettünk. Jó 7 éves immár, de makulátlan állapotban
leledzik, az ára pedig nemhogy csökkent volna, hanem még emelkedett
is, csaknem annyiba kerül, mint a trónkövetelő Roksan/Artemiz.
A különleges képességű lemezjátszókat, ha a maximumot akarjuk
kihozni belőlük, gondosan be kell állítani, "finomra kell hangolni" -
mi már leckét kaptunk ebből (lásd HFM 1988/1.). Némely cég azt
állítja, hogy a finombeállítás művészetét speciális tanfolyamon kell
elsajátítani, következésképpen erre a manipulációra csakis az
"iskolázott" kereskedők alkalmasak. Természetesen a Linn Products volt
az első cég, amely ezt a tételt apostoli hévvel (vagy, ha úgy tetszik,
hisztérikusan) meghirdette, és a Linn Sondekről immár köztudomású,
hogy illő "tuningolás" árán jóval többet lehet kihozni belőle. Ezzel
szemben a Roksanról azt olvastuk, hogy kevésbé érzékeny, kevésbé kell
dajkálni. Namármost, a szóbanforgó példányt ugyan Ausztriában
vásárolták, de a szeánsz előtt azért mégis konzultáltunk a Roksan cég
magyarországi képviseletét ellátó Huszti Zsolttal. Őszerinte az
egészből csak annyi igaz, hogy a Roksan, ha egyszer beállították,
kevésbé hangolódik el de igenis megköveteli a finomhangolást,
éppannyira, mint a Linn.
Zsolt felajánlotta, hogy személyesen állítja be a készüléket. Ezt
köszönettel visszautasítottuk, két okból. Először is, mert mint
tesztlap, nem léphetjük át a saját árnyékunkat, de úgy is mondhatnánk,
hogy nem engedhetünk a negyvennyolcból. Elismerjük ugyan, hogy az
audiofil lemezjátszók valóságos hangszerek, és így is kell kezelni
őket, de a véleményünk változatlan, sőt, megváltoztathatatlan: a
lemezjátszó beállítására vonatkozó teljes információmennyiségnek benne
kell lennie a kezelési útmutatóban, még akkor is, ha a beállítási
procedúra fölöttébb nehéz, sőt, kacifántos.
(Oda lehet írni a végére, mindazonáltal, hogy ajánlatos ezt a
műveletet a kereskedőre bízni!)
Arra is tekintettel kellett lennünk, hogy az etalon szerepét
játszó Linn Sondek sincs finomra állítva - olyannyira nem, hogy a
felfüggesztő rugói még az eredeti, gyári lakkfestéssel vannak
rögzítve, nem is mertünk hozzájuk nyúlni. (Tényleg: minek is van
lelakkozva az a rugó, ha aztán úgyis állítani kell rajta?!) A Roksanon
mindent elkövettünk, amit elkövethettünk. Nem állítjuk, hogy a két
kékvérű készülék 100%-os állapotban leledzett mondjunk inkább csak
80%-ot. Azt viszont igenis állítjuk, mégpedig nem kevés tapasztalat
birtokában, hogy semmivel sem voltak hátrányosabb helyzetben, mint a
legtöbb nyugati bemutatóteremben és a legtöbb vásárló otthonában
található Linnek és Roksanok. Meggyőződésünk, hogy a szeánsz eredménye
realisztikus: hű tájékoztatást ad a két fejedelmi hangszer zenei
világáról (mert annyit előrebocsáthatunk, hogy mindkettejük világa
zenei).
Nem győzzük hangsúlyozni: mi nem annyira a maximális minőséget
akarjuk kihozni a készülékekből, hanem elsősorban a hangkarakterük
különbségére vagyunk kíváncsiak. Ezért a két lemezjátszót minden
tekintetben "közös nevezőre hoztuk". Tudjuk, hogy a Roksan egy
(modifikált) EMT hangszedőt ajánl, a Linn pedig (szintén modifikált)
Supexeket és hasonlókat - mi viszont mindkét gépezetbe Ortofon MC 20
Supert szereltünk. Ez a pickup egyikük számára sem ideális, de
elvárjuk, hogy így is kifogástalanul zenéljenek.
A lemezjátszóknak fontos tartozékuk a lemezjátszó-asztalkák,
ezeket szintén "testre lehetne szabni". Mi szándékosan mellőztük a
Roksan, illetve a Linn-képviselő PMS cég saját asztalkáit, inkább egy
hazai készítésű fémállványnál maradtunk. (Konstrukciójában a Roksantól
is, a PMS-től is eltér, de természetesen alul-fölül tüskés, és a
tetején pozdorjalapot hordoz.) A lejátszóberendezés további darabjai:
Ortofon T-30 illesztőtranszformátor, Naim NAIT, Spendorok. Valamennyi
kábel sodrott volt (de erősen kezelve á la PWB).
A szeánsz teljes időtartama alatt mind a két lemezjátszó
bekapcsolt állapotban maradt; a Roksan tápegységét a gyári előírásnak
megfelelően már jóval előbb feszültség alá helyeztük. Az immár jól
bevált "váltogatós szabályt" alkalmaztuk, vagyis előbb az egyik
készüléket tettük fel az asztalkára és kapcsoltuk rá az erősítőre,
egyetlen műsorszám erejéig. Következett a másik lemezjátszó a 2-3.
műsorszámmal, újra az első a 3-4. számmal és így tovább, tehát hol
"A"-ról kapcsoltunk "B"-re, hol pedig fordítva.
Mielőtt rátérnénk a lényegre, szólnunk kell egy előítéletről. A
Szerkesztő, aki végülis egyszemélyben felelős ezeknek a feketemiséknek
a celebrálásáért, és kétségbeesetten szurkol, hogy impresszionista
jegyzeteinkből, amelyeket a szeánsz folyamán papírra vetünk, végül
valami értelmes dolog süljön ki, s azt jó lelkiismerettel nyomdába
lehessen adni...szóval, a Szerkesztő a szeánsz előtt meg volt győződve
róla, hogy az ennyire rangos készülékek között legfeljebb olyasfajta
különbségek lehetnek, mint az olasz mesterhegedűk, mondjuk egy
Stradivari és egy Guarneri között. "Legfeljebb", ez itt nem azt
jelenti, hogy "csak kevés", inkább azt, hogy "csak olyasfajta". A
mesterhegedűket, mint zene-produkáló eszközöket értelemszerűen
tökéletesnek kell tekintenünk. A lemezjátszók viszont, mint
zene-reprodukáló gépezetek így is, úgy is tökéletlenek, és ízlés
dolga, melyiket szeretjük jobban.
Ezekután nézzük, mi melyiket szerettük jobban.
Roksan Xerxes/Artemiz. Mind a két lemezjátszó klasszis, egyiknek a
hangja sem érdes, nem "hifi". A Roksan tónusa a dél-amerikai zenén
jóval magasabb, keményebb. "Precízebb", inkább a szólamok
hallatszanak, minden kissé túlságosan is felhívja magára a figyelmet.
Kottázhatóbb (a másik pedig hallgathatóbb). Világosabb kép. Szárazabb
basszus. Közelebb a digitálishoz, előnyével-hátrányával. Dixien sokkal
elevenebb felső tartomány, a basszus kicsit kopog, nem leng ki. A
szólistákat ismét könnyebb megkülönböztetni, de kissé fakóak, mintha
hiányoznának a sávszélek - a zenét ez némiképp komorrá teszi. A
lemezzajt itt sokkal rosszabbnak, zavaróbbnak hallom. Általában több
zavaró momentum. A Walkűrök lovaglásán világos rézfúvósok, a szólamok
nyíltabbak, a tér kevésbé az. A rezek nem igazán rezesek, kissé
fakóak. A crescendo végén a hatalmas beütés nem eléggé erőteljes,
megtartja ugyan a zenét, de nem rengeti meg a világot és a lelkemet.
Nyílt, de kissé statikus hangkép.
Nagyobb felbontású. Precízebb, rendszerezettebb. A dixiezenéje
megnyugtatóbb. A hangjai tisztábbak. Wagner: a Walkűrök még soha nem
szóltak ilyen szépen! Minden esetben a Roksanra szavaztam.
Kevésbé finom. A bőgő üt, csattog. Egyes hangszereket kiemel, azok
rikoltoznak. A dinamikatartomány szűkebb. Kevesebb levegő.
Érdektelenebb. Kicsit összemos.
A Roksanon sokkal kivehetőbb, ahogy a dobokat ütik. Az egyes
dobütéseken mintha dinamikaexpander volna. Ezzel együtt, mintha
komorabban szólna. Talán mert több igazi mélyenergiát sugároz. A
dixien élénkebb, plusz erős, lágy mélyek: nagyon mély hangok. Wagneren
drasztikusan jobb, a mélyeken is, még életemben ilyen jót nem
hallottam! Van azért hibája is: néha túl sok a basszus.
Linn Sondek/Ittok. Nagyon lágy, semmi érdesség, enyhén lehajló
magastartomány. Nagyon stabil mélyek. Az Andok-zenén nem elég
izgalmas, de a hallgathatósága igen magas fokú. A szólamai kevésbé
pregnánsak, viszont nagyobb, összefüggőbb teret nyit. Van benne valami
rendkívüli egyszerűség, eszköztelenség. Nem annyira kottázható,
kevésbé tudom megállapítani a zenészek pontos helyét, de egyik sem
zavarja a másikat. Jobban el tudom engedni magam. Dixien sima,
nyugodt, kiegyenlített, a színpad nem elég széles, inkább mély és
magas. A lemez sercegése széles sávú, nem agresszív. Rendkívül
egyenletes átvitel, de a teteje nem eléggé csengő. Ezek után meglep,
hogy Wagneren sokkal színesebb, a sávszélek megnyílnak, a lendület
megjön, a hegedűk énekelnek, a tér sokkal jobban mozog előre-hátra. A
nagy beütés stabilabb, a terem megmozdul. Feltétlenül hallgathatóbb,
bár némi szólamtisztátalanság imitt-amott.
Nekem kevésbé tetszik. Lötyög a mélye. Komorabb, kevésbé csillog,
a lemeztorzítás is jobban zavar, nem szeretem igazán.
Jobb magasak és mélyek. Tisztább, kulturáltabb. Nagyobb tér,
nagyobb dinamika. Szárnyalóbb zene. A hangszerek különválnak, szebben
szólnak.
Kevesebb magas? Lágy? A dob összemos. Állandó mélyhangnyomás, nem
szűnik meg. Dixien egész jó, semmi baj, de a másik jobban tetszik. A
Wagner-zenén is mindene megvan, de valahogy minden más. Élénk,
csillogó, de a rezes megszólalás eltűnt. Kisebb energiák?
Hát itt tessék okosnak lenni. A szavazatok aránya 2:2, és
mindnyájan halálbiztosan tudjuk, hogy a két lemezjátszó közül feltétel
nélkül melyiket választanánk. Ez nem annak a következménye, hogy
elmaradt az a bizonyos finombeállítás. Ez nem annak a következménye,
hogy a négy ember a szobának más-más pontján foglalt helyet (még akkor
sem, ha a basszus-tartomány egyes állóhullámai tényleg más-más
pontokon kulminálnak). Ez annak a következménye, hogy a két
lemezjátszót olyan mérnökök konstruálták, akik zenei szempontból
éppannyira eltérő ízlésűek - akárcsak mi négyen. Az sincs kizárva,
hogy a két gép más-más zenei műfajra van hangolva. A mi társaságunkban
történetesen a popzene-kedvelők szavaztak a Roksanra, a
klasszikusokban jártasabbak pedig a Linnt pártolták dehát ennyire
kevés adat semmilyen statisztikához nem elegendő.
Elegendő viszont a következő okfejtéshez. Az általunk ismert
lemezjátszók között eddig két igazán precíziós gépezet akadt: a Linn
és a Roksan. Mindkettőről azt állítják, hogy ez a tökéletes. Mivel
azonban a hangképük drasztikusan eltér, tökéletes legfeljebb az egyik
lehetne a kettő közül. A két hangkép közül bármelyiket meg lehet
közelíteni jóval kevésbé precíz és zeneileg feltétlenül értéktelenebb
lemezjátszókkal; jobban meg lehet közelíteni őket, mint amekkora
különbség van a két "nagy" között. Ebből mi azt a következtetést
vonjuk le, hogy a kettő közül egyik sem tökéletes. De mindkettő
nagyszerű.
Hogy aztán most a Roksan vajon le fogja-e taszítani trónjáról a
Linnt? Nem mi magyarok fogjuk eldönteni. Ez nemzetközi politikai
kérdés, nem magyar belügy.
De még ha az volna is, gondoljátok csak meg: annakidején, a török
időkben a magyar nemesség 50 százaléka Zápolyára, 50 százaléka pedig
Ferdinándra szavazott. Mit vártok egy ennyire határozatképtelen
nemzettől?
*
IQ-TESZT
Hogy felmérhessük az Artemiz hangkar intelligencia-kvóciensét
(IQ), vizsgáljuk meg a probléma magvát. A hanglemez köztudomásúlag
görbe. Síkja 1-2, de akár 3-4 millimétert is üthet, a hangszedő
fel-alá jár, s a tűerő emiatt folyvást változik. Három stádium
váltogatja egymást.
1. Valahányszor a lemez síkja felfelé mozdul, erősebben nyomja a
tűt: a tűerő megnő.
2. Valahányszor a lemez síkja lefelé mozdul, a hangszedő úgy érzi,
hogy "kifut a lába alól a talaj": a tűerő csökken.
3. Valahányszor a hangszedő sík talajt érez a lába alatt, a tűerő
helyreáll.
A hangszedők tehát a valóságban szinte sohasem a névleges tűerővel
játszanak. A névleges tűerő csupán egy átlagérték.
A Roksan ezen próbált segíteni, azáltal, hogy az ellensúlyt
abnormálisan mélyre helyezte. Az Artemiz már egészen kicsiny
mozdulatra is kibillen egyensúlyi helyzetéből. Amikor a hanglemez
síkja felfelé csap, az ellensúly szinte lefelé vágódik, és a tűerő
máris csökken. Amikor viszont a hangszedőtű lefelé vándorol, az
ellensúly ismét egy nagyot billen, és a tűerő visszaáll eredeti
értékére. Zseniális, ugye?
Sajnos, a hangkarok nem így működnek - mint ezt a tankönyvekből is
tudjuk, de sajátmaga is rájöhetett, aki próbált már hangkart építeni,
és megkísérelte átlátni, mi is történik valójában a hangkar-hangszedő
rendszerben. Statikusan szemlélve a dolgot, a Roksannak igaza van. Ha
a hangszedőtű és az ellensúly minden parányi elmozdulás után, tehát az
1., 2. és 3. szituációban mindig megállna, megteázna, békésen
megbeszélné egymással a történteket, és kivárná, amíg minden
egyensúlyba kerül - akkor a Roksanon a tűerő valóban kevésbé változna,
mint a szokványos lemezjátszókon. Ámde zenélés közben a hangszedő és
az ellensúly igencsak zaklatott életet él, folyvást föl-le mozognak,
soha nem állnak meg, nincs idejük diplomáciai tárgyalásokra. Minden
tömegnek tehetetlensége van, ennek folytán bármiféle aránytalanság a
hangkar-hangszedő rendszerben kiszámíthatatlan kalimpálásra vezet.
Az egyensúlyi állapotot célszerű dinamikus értelemben
megteremteni, s ennek szükséges, de nem elégséges feltétele, hogy a
hangszedő és az ellensúly effektív tömege (a tömegek és az erőkarok
szorzata) azonos legyen. Tovább nehezíti az életünket, hogy a
dinamikai egyensúlyhoz nem elegendő az effektív tömeg egyensúlya. Az
egész hangszedő-hangkar rendszer tömegközéppontjának, tehát a
csapágypontnak is ajánlatos a hanglemez síkjába esnie, ugyanis a
hangszedő elmozdulása ebből a síkból próbálja kimozdítani a hangkart.
Számos hangkar többé-kevésbé megfelel ezeknek a követelményeknek,
például a Linn Ittok is, de ő bizonyára egy műveletlen, ostoba,
unintelligens hangkar. A Roksan Artemiz - a maga egyenetlen
tömegeloszlásával, mélyre lógatott ellensúlyával - lehet nagyon
intelligens, beszélhet hét nyelven, szerezhet bölcsészdoktori diplomát
stb., de hogy dinamikailag nincs kiegyensúlyozva, az holtbiztos. (Más
szempontból vizsgálja ugyanezt a problémát Sólymos Antal; lásd
kommentárját a méréseknél.) Félreértés ne essék, az Artemiz ettől még
szólhat nagyon jól. Még akár jobban is, mint bármiféle más hangkar.
Csak nem szeretjük, ha hülyének, oppardon: unintelligensnek néznek
bennünket.