Hetedhéthatár |
HFN/RR
1990 január
Kezdjük a hírrovattal. Pletyka Skóciából: a Linn Products (a
Compact Disc hívei szemében maga az Antikrisztus) állítólag piacra hoz
egy A/D-D/A átalakítót, Numerik néven; nem kevesebb mint 6 év óta
dolgoznak rajta a Linn tervezőmérnökei. Igaz, ez a konverter nem a
nagyközönség, hanem a hanglemezgyárak stúdiói számára készül, azzal a
célzattal, hogy feljavítsa a digitális hangfelvételeket, mielőtt CD-re
vinnék őket.
"Máris sokan érdeklődnek iránta. És könnyen meglehet, hogy a
Numerik innenső fele, a D/A konverter végül domesztikált változatban
is megjelenik, CD-játszókhoz. Habár erre nem kerül sor 18 hónapon
belül."
* A Finial lézeres LP-játszó még mindig nem halt meg, csak alszik,
de most már ébredezni kezd. A múlt év elején a Finial cég
bejelentette, hogy tekintettel a hatalmas költségekre, bedobja a
törülközőt, nem készíti el a végleges változatot.
Az ám, de a fejlesztés eredményét sikerült eladni a japán CTI
cégnek, amely a múlt év októberében már demonstrálta is Finial nevű
lézeres LP-játszóját a Tokyói Audio Vásáron, s felkínálta csaknem
azonnali szállításra, példányonként 10 ezer dollárért (2 millió
yenért).
Közölte még a CTI, hogy 1990 első felében piacra hoz egy
exportmodellt is. Ez év folyamán összesen 500 példányt szeretne eladni
belőle.
Azt is közölte a CTI, hogy ez a gép nem azonos azzal, amelyet a
Finial 1988-ban bemutatott.
Közben a Finial körlevelet küldött szét, miszerint a készüléket
átdolgozták professzionális használatra, és 32 ezer dolláros áron
kínálják a rádióstúdióknak, diszkotékáknak stb. A körlevél végén
szerényen megjegyzik, hogy a lemezjátszó "összeszerelése" Japánban
folyik, a Carillon Technologynál, mely cég felvásárolta a Finialt.
Ha ez így megy tovább, a lézeres lemezjátszót át fogják dolgozni
még sokkal professzionálisabb használatra (mondjuk a haditechnika vagy
az űrtechnika számára), és minimum egymillió dollár lesz az ára...
Áprilisban a lézeres LP-játszó megérkezett Britanniába. Kikiáltási
ára 20 ezer font.
Végre itt a Finial! A lézeres LP-játszó tényleges ára 20 ezer font.
HFN&RR április
* Nem igazi teszt, csak gyorsjelentés, de azért érdekes. Ken
Kessler a Philips új hangsugárzó-családját dicséri:
"Ne tévesszen meg senkit, hogy a nagy multú multi eddig főleg
kommersz holmikat produkált; én is ugyanannyira szkeptikus voltam vele
szemben, mint bárki más, de ezek a hangsugárzók valóban kitűnőek. Kár,
hogy azokba a boltokba, amelyekben árusítani fogják őket, jobban
illenek a porszívók, mint a hifi-készülékek."
A három Philips hangdoboz egyaránt háromutas. A legkisebbiknek, az
FB 815-nek az ára 230 font lesz, méretét tekintve a Spendor BC1-nek
felelhet meg (nem mi, Kessler hasonlítja ahhoz!), a középső modell, az
FB 820 állódoboz árát nem közlik (és a minőségét mérsékeltebben
dicsérik), a nagy, 700 fontsterlinges, ribbon magassugárzós FB 825
állítólag valódi High-End. Kessler szívesen látna rajtuk többutas
csatlakozót, valamint Medite-ből készült dobozt; ilyen változat
állítólag már forgalomban is van - az NSZK-ban.
* Ha legutóbb csupán "nagyszerű", ezúttal "fenomenális" CD-játszót
fogott Martin Colloms: a Meridian 208-at (1490, kétrészes készülék). A
múltkoriban már a 206-os típus is csillagos ötöst kapott, amiért mint
futómű, tehát a digitális kimenetén használva megverte az etalonnak
használt méregdrága, kétrészes Accuphase futóművét. Nos, a 208-asnak
már nem csak a futóműve, de az elektronikája is megverte az
Accuphase-t - de még az új csillagot, a Wadiát is!
"Teljesen új mércét állít egy sor paraméter tekintetében: a halk
részletek kivehetősége, a felvételi helyszín akusztikájának
újrateremtése, a hangzási finomságok, a tisztaság, a semlegesség, a
magashangok könnyű áramlása... Megborzongok, milyen bizonyítványt
kellett volna kiállítanunk róla akkor, ha nem maradt volna mégis alul
három fontos versenyszámban." Ugyanis a tranzienseit, a dinamikáját és
a basszus ritmizálhatóságát tekintve nem vizsgázott "jelesre", csupán
"nagyon jóra".
A dolognak az a pikantériája, hogy a Meridian 208-nak már
BitStream rendszerű konvertere van, márpedig éppen Colloms volt az,
aki nem győzte óvni az olvasókat, nehogy megint bedőljenek egy új
szlogennek. Az eddigi Philips BitStreamekről ő is elismerte, hogy
jobbak az őket megelőző multibites Philips konvertereknél de
hangsúlyozta: ebből még nem következik, hogy az új technika eredendően
fölényben volna, és hogy a specialista cégek (Wadia!) ne tudnának
ennél sokkal jobbat produkálni akár a hagyományosabb technológiával
is. Abban alighanem igaza volt Collomsnak, hogy minden a részleteken
múlik. Elvégre a "specialisták" - köztük éppen a Meridian - már az
előző (14 vagy 16 bites) Philips chipekkel is többre mentek, mint maga
a Philips gyár.
A kétrészes Meridian 208 egyébként nem csupán CD-játszót
tartalmaz. Van benne egy igen jó minőségű előerősítő, amely egyéb
források (tuner, magnó) jelét is fogadja, és közvetlenül csatlakozhat
a Meridian aktívdobozokhoz.
Minden eddigi értékrendet felborított a Meridian 208 futómű/DAC. A
részletfotón jól láthatóak a DAC3, azaz SAA-7321GP BitStream-chipek:
HFN&RR január.
* Szintén BitStream konvertere van az új Harman/Kardon CD-játszók
közül a két drágábbiknak, a HD 7500 (300) és HD 7600 (370)
típusjelűnek. Igaz, a H/K nem a Philips, hanem a Technics által
kifejlesztett rendszert alkalmazza, de lényegében véve ez is ugyanaz,
mint a Philipsé, ezért joggal nevezhetjük BitStreamnek. A kettő között
csak annyi a különbség, hogy a Philips az impulzusok sűrűségét, a
Technics pedig a szélességét modulálja (PDM, illetve PWM).
A két gép nagyjából egyformán szól. Hangjuk kellemes,
transzparens, de van egy enyhe üveges színeződése. A basszus meleg és
részletező, de az ütősök kissé érdesek. A jobbfajta multibites
rendszerek ebben az árkategóriában (tehát akár a Marantz CD50SE is)
szebben, édesebben szólnak.
A két gép közül az olcsóbbik éri meg jobban a pénzt. Minden megvan
rajta, ami a másikon, kivéve a digitális kimenetet.
* Még két CD-játszó, de ezek hagyományosak, multi-bitesek. A NAD
5320 (190) és a távvezérlős 5325 (220) nagyjából egyformán szólnak,
talán még inkább az olcsóbbik a jobb. Hangképük kellemes, basszusban
várakozáson felül impresszív, sztereofóniájuk meggyőző, az énekhangjuk
enyhén érdes. Részletező-képességük a mélytartományban jobb, mint a
magas regiszterekben. Mindent egybevetve, jobbak az eddigi NAD-oknál,
de nem feltétlenül jobbak a hasonlóan árazott Philipseknél és
Marantzoknál. A tesztet készítő Paul Miller felhívja a figyelmünket,
hogy a NAD CD-játszók sokára melegszenek be, tehát ne közvetlenül
zenehallgatás előtt kapcsoljuk be őket. "Meglepően sokat nyerhetünk a
magashangok édességén, a terességen!"
* Hat hangsugárzó 110-től 185 fontig, ez nagyon fontos árkategória
(nyolcszorta többet adnak el belőle, mint a 250 font fölötti
dobozokból).
Celestion 3. A múltkor már szerepelt egyszer, és akkor még csak
100 font volt az ára, azóta megdrágult, most 110-be kerül. Ma is
nagyon dicsérik, igazi óriásölőnek nevezik, amelynek kvalitásai már az
első néhány hangjegy után nyilvánvalóvá válnak. Mélybasszusa
természetesen nincs, és a balansza egy kissé világos, de a középső és
a felső tartománya kivételesen tiszta. Dinamikailag is helytáll
magáért, a basszusa ritmikus, a hangkép "doboztalan" karakterű, kitűnő
fókusszal és meglehetős mélységérzettel. Rockzenén és klasszikuson
egyaránt jól hallgatható, még a szerényebb képességű analóg játszókat
is jól kiszolgálja.
Heybrook HB Point 7. A HB1 öccse és utódja (185). Vegyes
fogadtatásra lel, mindössze 44%-ra taksálják. Szélessávú, kissé meleg
tónusú hang, de a basszusának nincs súlya, és kissé zavaros is. A
középtartomány nazális és dobozhangú, az alsó magastartomány nem
szereti a vonósokat. Az énekhangok jók, a sztereofónia úgyszintén, de
a hangkép nem eléggé tiszta.
JBL TLX 12. JBL-nek igazán olcsó (150), kétutas reflexdoboz. A
számszerű eredmény minden várakozást meghalad (57%), dekát akkor miért
kritizálják ennyire: nincs semmi igazi erénye, a hangképe kissé
könnyű, de tolakodó, a basszus inkább csak felsőbasszus, a középsávban
"doboz"- és "papírmembrán"-szerű színeződések (például zongorán), a
nagyzenekar vonósai zavarosak, a sztereofóniája nem eléggé érdekes.
Csupán a dinamikája az, amely meggyőző. Ez az egész jellemrajz annyira
ellentmond a (számszerűen) jó bizonyítványnak, hogy Colloms
magyarázkodásra kényszerül: a JBL-t ők elsőrendű berendezésbe
illesztették, de később ellenőrzésképpen gyöngébb rendszerben is
kipróbálták, és akkor azt tapasztalták, hogy "a magasemelés itt már
problémák forrása lehet". Kutyából nem lesz szalonna; még fajkutyából
sem.
Mission 761. Kétutas zártdoboz (130), szép bizonyítvány (55%) -
mondhatni gyanúsan szép, mert nekünk bizony sohasem tetszett a Mission
hangsugárzók zenéje. Collomsék zsűrije szerint élénkhangú, de nincs
benne feltűnő kiemelés: kiegyensúlyozott, természetes, azonkívül:
tiszta, részletező, ritmikus, de persze igazi mélybasszus nélkül. A
magastartománya tűrhető, kissé édeskés, de többeknek tetszett. A
sztereofóniája precíz és széles.
Tannoy E11 Eclipse. Az eredeti, olcsóbb Eclipse a Mercurynak volt
egy büdzsé változata. A jelenlegi típus kissé drágább (130), de ez sem
sok a 180mm-es, reflexdobozba zárt mélyhangszóróért és a metál (!)
dómért. A csatlakozók kétutas kábelezésre is ki vannak képezve - ez is
ritka dolog ebben az árkategóriában. Collomsék a szeánszot kissé
összecsapták, százalék-értéket nem adnak meg, csak azt hangsúlyozzák,
hogy a dobozka megéri az árát. Hangja kiegyenlített, integrált, a
magas regiszter tiszta, csak kevéssé zavaros, a mélyhangszóró gyors,
de a hangkép egy kicsit könnyűsúlyú. A kettős kábelezés tovább javít a
sztereó fókuszon, a térhatáson.
Wharfedale 505II. A jólismert 708-as típus leszármazottja, kb.
féláron (a pontos ára még nem ismeretes, feltehetően nullszériáról van
szó). Érdemeit a zsűri 50%-osra becsülte. Basszusban kissé száraz, a
középtartománya kissé tolakodó és színezett. A frekvenciaátvitele
meglehetősen széles (lefelé is), a hangkép kiegyenlített és tiszta, a
sztereofónia szép. Rockzenén igen jól szerepelt a kis Wharfedale:
megvolt a kellő súlya, tekintélye.
Colloms végülis az egész csoportot dicséri. A legjobb közöttük az
Eclipse, kettős kábelezéssel, "ez hangzott a legkevésbé miniatűrnek".
Normál kábelezéssel egészen közel kerül hozzá a JBL és különösen a kis
Celestion 3.
Metál dóm, ennyiért? Alapfokú Best Buy a Tannoy Eclipse és a Celestion
3. HFN&RR január.
* A kis Celestion után egy nagy Celestion: a ribbon-hibrid 3000
(700 font párja, plusz 160 a lábazat). A kísérletező kedvű németek
gyakran állnak elő hasonlókkal, de konzervatív brit cégtől ez igazi
szenzáció. A 650x330x300 milliméteres, de csak 28 liter térfogatú
doboz 200mm-es mélyhangszórója csak 900Hz-ig működik, ott veszi át a
szólamot a szalagsugárzó. Ez utóbbit a doboz egyik éle mentén
helyezték el, 500mm hosszúságban, vagyis mintegy "line source"-nak,
vonalsugárzónak tekinthetjük. Eltérően az ismert ribbonoktól, a
Celestioné nem dipól-sugárzó; a hátoldala le is van zárva.
Kesslernek tetszik a 3000, de nyomatékkal hangsúlyozza, hogy azért
ez a hibrid nem vethető össze az igazi szélessávú ribbonokkal és a
többi nagy panelsugárzóval sem - azok transzparensebben szólnak. Csak
a dobozsugárzókkal illik összehasonlítani, és azok között meg is állja
a helyét. "Ezer font alatt szerintem ez a Best Buy."
(Van a 3000-es típusnak egy elegánsabb kivitelű változata, az
5000, s lesz egy nagyobb méretű típusváltozata is, a Celestion 7000
állódoboz. Ugyanazt a ribbont építik bele, de az alumíniumházát
meghosszabbítják egészen a földig. Fényképét nem a januári tesztből,
hanem a márciusi lapszámban közölt hirdetésből vettük át,)
Celestion-hibridek, ribbon magassugárzóval. Jobbra a 3000, balra a
7000 állódoboz. HFN&RR január.
Február
Ebben a lapszámban inkább csak a tesztek érdemelnek figyelmet.
* Két drága amerikai előerősítőt vizsgál Martin Colloms.
Az egyik az elektroncsöves Conrad-Johnson PV 10 (1400).
Jellegzetesen csöves hang (jó értelemben véve, teszi hozzá MC).
Tiszta, definiált mélytartomány (bár még mindig távol az igazán
klasszis basszusoktól), nyílt, élénk hangkép, természetesség-érzet,
transzparencia, fókusz, jó sztereó. A középsáv kitűnő, a magas
regiszter már egy picit tisztátalan, van benne valami visszafojtott
energia, ami miatt a gép némiképp rendszerfüggővé válik. A PV 10 így
is felülmúlja az eddigi Conrad-Johnsonokat, és tesz egy lépést az
ARC-k felé. A szeánszon 65%-osra becsülik.
A másik a PS Audio PS 4.6 (a tápegység kivitelétől függően 1000),
illetve 1360). "Noha meglehetősen sokat fáradoztam vele, a 4.6
sehogysem akarta jól érezni magát az én berendezésemben" - mondja
Colloms. A neves amerikai jószág kizárólag passzív üzemmódban
viselkedett elfogadhatóan (ha jól értjük, ez nem jelent sokkal többet,
mint hogy átengedi a jelet egy potméteren - habár ez sem annyira
egyszerű dolog, mint az ember gondolná). Aktív vonal-erősítőként az
eredmény 52%-ra esett vissza, végül (végül???) RIAA-korrektor gyanánt,
tehát fono-előerősítőnek használva a PS Audio már csak 44%-ot
produkált, mely eredmény "a jobb minőségű, de alapfokú integrált
erősítőkre jellemző".
* Heavy Metal? A Monitor Audio cég régóta szószólója a metál
dómoknak; legutóbb egy aranyréteggel borított dómját csodálhattuk meg
a HFN/RR címlapján. Legújabb modelljét, a Studio 10-et még inkább a
fém fémjelzi, ugyanis ezen már a mélyhangszóró membránja is fémből
van: finom alumínium/magnézium fóliából, amelyet kétoldalt kerámiával
borítottak, s amelynek tömege mindössze 5 gramm. Állítólag annyira
merev, hogy az első betörése 6kHz fölé esik. (A keresztfrekvenciát
természetesen mélyebbre, 4kHz-re helyezték.) A mélyhangszóró átmérője
165mm, a lengőcséve átmérője 32mm. A dobozfal furnérral borított
Medite-ből készült, és belülről bitumenréteg csillapítja. Mérete
400x200x240mm, súlya 9 kiló darabonként, ára 1000 font páronként.
Ken Kessler szerint a Studio 10-nek gyönyörű, minden irányban
kiterjedő tere van, és a hangképe nem könnyűsúlyú - habár
természetesen nem szolgáltat akkora basszust, mint a nagyobb dobozok.
A mélytartománya kissé száraz; ebből a szempontból perdöntő lehet az
állvány minősége. (Kessler Partington Dreadnaught-ot használt; a
Monitor Audio-nak van egy 300 fontsterlinges speciál-állványa
kifejezetten a Studio 10 számára.) Az árnyoldalak: az énekhang nem
elsőrangúan tiszta, a sziszegőhangok kissé tolakodóak, és az egész
hangkép túlságosan analitikus. Ha úgy tetszik, monitorozásra való
(pozitívum), ha úgy tetszik, kissé erőszakos (negatívum). "Ha nem a
megfelelő berendezésbe illesztik, a reszelősségét némelyek nem fogják
eltűrni. Tehát nem éppen all round készülék."
Heavy Metal. Nemcsak a dóm, de a mélyhangszóró membránja is fém a
Monitor Audio Studio 10-en. HFN&RR február.
* Még egy drága hangsugárzó: a "kis" Magneplanar, az MG 1.4
(1200), olyasfajta, mint amilyenhez nekünk volt szerencsénk másfél
évvel ezelőtt, de egyszerűbb kivitelű amannál, nincs benne a hosszú
szalagsugárzó. Steve Harris, a szerkesztő maga veszi kezelésbe, és azt
tapasztalja, hogy egyik lemezt a másik után kell felraknia, nem tud
betelni a zenével. A Magneplanar klasszikus és rockzenén egyaránt jól
érzi magát. Sztereó színpada mély, széles, és ami még fontosabb:
hihető. A zongora életnagyságú, és minden erőlködés nélkül egyformán
szól valamennyi billentyűjén. Némi negatívum: a basszus nem igazán
erőteljes, némelyik lemez kissé túl világosan szólal meg, itt-ott
enyhe színeződések - de ennyi az egész. Rendkívül muzikális
hangsugárzó.
* CD-játszók következnek. A Sansui CDX-711 (550) már
BitStream-rendszerű, de nem a Philips-féle PDM-et, hanem a
Technics-féle PWM-et követi (pulzusszélesség-, nem pedig
pulzussűrűség-moduláció). Paul Miller meg van elégedve vele, azt
mondja, eddig ez a legjobb PWM-gép, nem annyira üveges a hangja, mint
a legutóbbi Harman/Kardonoké (nocsak! legutóbb ezt nem hangsúlyozták
ennyire!), mélyebb tónusú, melegebb hangú, fokuszáltabb. A
magastartomány nyílt és levegős. De azért nem annyira jó, mint a korai
PDM-rendszerek, azaz a Philips-féle BitStreamek. (Ebben a tekintetben
egyébként nem egységes a HFN/RR szerkesztőségének véleménye: Miller
kedveli a Philips BitStreamet, Colloms nem.) A Marantz CD94/II (900)
tesztjét így vezetik be: A Tizenhat Bit Hattyúdala? A Marantz
CD-játszói köztudomásúlag kitűnőek, jobbak a nekik megfelelő
Philipseknél, és a HFN/RR az idők folyamán számos Marantzot használt
referencia gyanánt a középkategóriában. Ellentétben az eddigi
csúcsmarantzokkal, tehát a CD94/CDA94-gyel és a nagyonis korlátozott
példányszámban gyártott CD 12-vel, a CD94/II egydobozos készülék, a
konvertert nem választották le a futóműről. Műszaki paraméterei
természetesen kifogástalanok, és felmerül a kérdés: ugyan miért ne
volna elegendő ez a 16 bit, minek kéne belőlük 18 vagy 20, s pláne,
miért kellene áttérni egy másik konverter-rendszerre? Hangminőségére
nézve is ez a legjobb Marantz: megközelíti a Meridian 206-ot
(legfeljebb egy picit "elektronikusabb" a hangja amannál), és megveri
a Sony, a Pioneer és a többiek egydobozos csúcsgépeit.
* A Thorens 2001 lemezjátszóval zavarba hozott bennünket Trevor
Buttler: mérés nélkül minősíti, és csaknem minden referencia nélkül.
"Noha az én hűséges Linnem Ittokkal és Asakkal önmagában véve
csodálatosan szól, de amikor a Thorens-szel összehasonlítottam, a
basszusát enyhén vastagnak és zavarosnak találtam. A Thorens valamivel
definiáltabban és jobb sztereóval szólalt meg Eric Clapton 461 Ocean
Boulevard-ján is." Ennyi az egész. "Önmagában a Thorens annyira
gyönyörűen szólt, hogy el is feledtem, hogy lemezt hallgatok." A 600
fontsterlinges Thorens 2001-et egyébként a mérsékelten sikeres TP90
hangkarral adják, ez utóbbi egy százasba kerül, tehát a futómű maga
úgy 500-at érhet.
Ha valóban megér annyit.
Űrodüsszeia. A Thorens 2001-hez képest elavult a Linn Sondek? HFN&RR
február.
* ECC-k minden mennyiségben: a Beard Audio BB 100 elektroncsöves
erősítő (1000) abban tér el a szokásos hifi-elektronikáktól, hogy noha
"integrált" készülék, az előerősítő rész csak vonalszintet fogad,
nincs benne RIAA korrektor. Mi ez, ha nem az LP temetése?!
A kétszer 50 wattos BB 100-at Kessler veszi a kezébe, és azt
tapasztalja, hogy ez a gép képes kihajtani bármiféle hangsugárzót.
Nincs meg benne az a könnyedség, eszköztelenség, mint az igazi nagy
állatokban, de "igazi" csöves hangja van, a szó jó értelmében:
romantikus, érzelmes, "édes", sohasem klinikai-steril. Sztereofóniája
könnyed, levegős. "Azok közé a ritka készülékek közé tartozik, amelyek
arra csábítanak, hogy újabb és újabb lemezeket tégy föl."
Nem látni a csövektől a gépet - s különösen nem látni a
fono-elektronikát. Integrált erősítő, de csak nagyszintű bemenete van
a Beard Audio BB100-nak. HFN&RR február
Március
Képek a CES-ről, a Las Vegas-i szórakoztató-elektronikai
kiállításról. Itt van például az immár kész Finial lézeres LP-játszó,
amelyről most már tudjuk, hogy csak stúdiók és könyvtárak fogják
megvásárolni, 20 ezer font körüli áron. Bemutatjuk még az Op-Art
művészet remekét, a Simplyphysik lemezjátszót, aztán a japán 47 Labs
lemezjátszó-kinézetű CD-játszóját és a Barclay CD-transzportját. Hogy
tetszik?
Képek a Las Vegas-i kiállításról. Mintha Vasarely tervezte volna a
Simplyphysics lemezjátszó Op-Art dobozát (fent). Áramvonalas
CD-játszók: a lemezjátszó-küllemű 47 Labs és a bombabiztos Barclay
futómű (középen). HFN&RR március.
* Ebben a lapszámunkban (néhány oldallal később, a Roksan Xerxes
tesztjében) ismét helyt adunk annak a nézetnek, miszerint a
lemezjátszótechnikában kerülni kell a nagy tömegeket. Nagytömegű
lemezjátszók mainapság nem is igen vannak forgalomban - csupán a High
End készülékek között akad egy-két dögnehéz típus, mint a Goldmund
Reference vagy a Versa Dynamic. Ken Kesslernek most egy hasonló
dinoszaurusszal akad dolga: a Basis Debut futóművel (amelyet a Graham
Model 1 hangkar egészít ki). A konstrukció mögött tornyosuló
ideológiával hadd ne fárasszuk egymást, maradjunk a száraz tényeknél,
és nézzük, mit ír Kessler a Basisról.
"Jelenleg Roksant és Oracle-t használok, ezek messze nem kerülnek
annyiba, mint a Basis. Mindkettő nagyon szépen zenél - a Basis azonban
egy egészen más világ: Mercedes 500SL a Golfokhoz képest... Semmiféle,
ismétlem: semmiféle hanglemezt nem találtam, amit ezzel a géppel
tökéletesen le ne lehetne játszani. Olyan a többi lemezjátszóhoz
képest, mint egy nagy hangsugárzó a minidobozok után. Sokkal
meggyőzőbben van megalapozva a hangképe. A basszusa utolérhetetlenül
mély és kontrollált, de ugyanennyire stabil a közép- és a
magastartománya is. Tranziensek, térleképzés, bármi más - a Basisnak
nincs versenytársa. Még a háromszorta drágább Versát is megveri."
Csak a rend kedvéért: ezt egy Roksan-tulajdonos írja!
Mégis jobb a nagy tömeg? Basis Debut 1 lemezjátszó-futómű a Graham
Model 1 hangkarral. HFN&RR március
* További High-End készülékek: Mark Levinson No. 26/25 erősítők
egy vagyonért (10 ezer font fölött) és a legkisebbik Apogee, a Stage,
csupán 2350-ért. Nehéz róluk újat mondani. Nagyon jók.
* BitStream a hagyományos technológia ellen: a régóta várt Philips
CD 840 (350), az új technológia első, józanul árazott szülötte, vele
szemben pedig a Marantz CD50SE (330), a Sony CDP-970 (300), illetve a
Hifi Magazin jelenlegi etalonja, a Denon DCD-820 (250).
A szubjektív teszt során Collomsék a "Wadia-utáni" értékrendet
alkalmazták, tehát ezeket az adatokat kell szem előtt tartani:
Meridian 206 (69%), Marantz CD85 (58%), Cambridge CD1 (52%), Philips
CD360 (45%). Nézzük, mire képesek az újabb, de olcsóbb
ezüstlemezjátszók. Vegyük előre a hagyományosakat, s hagyjuk a végére
a BitStreamet.
A Denon DCD-820 mindössze 45%-ot ért el: nem rossz, de semmi
rendkívüli. "Az átlagosnál nyíltabb, elevenebb hang. A vonósokon túl
fényes. A középsáv kissé vékony, a basszus igen jó, de a ritmikája,
dallamkövetése átlagos. A sztereója (a mélységérzetet leszámítva)
átlagos, nem túl precíz, a dinamikája közepes. Előnyére szól, hogy
hangerőszabályzója van, a hangminősége bármely hangerőn konstans."
A Marantz megint kitett magáért, 58%-ot kapott, ez nagyon jó
bizonyítvány egy ennyire olcsó készüléktől. "Tömör, sima, kifinomult.
Impresszív színpad. A mélység-ábrázolásnak, a fokuszáló képességnek ez
a foka két évvel ezelőtt még klasszisnak számított volna. A dinamika,
az elevenség lehetne meggyőzőbb. A basszus mély és feszes. A
színezettség csekély. A szabályozható kimeneten a hangminőség
valamivel gyöngébb."
A Sony CDP-970 teljesítménye a legjobb esetben is csak átlagos:
38% a fix, 34% a szabályozható kimenetén. "A Sonyk nem fejlődtek az
elmúlt három évben. Ezen a készüléken a magashangok nincsenek
megfogva, mintha homok fedné őket, a sziszegőhangok pontatlanok, a
középtartomány ködös, a tranziensek gyatrák. A basszust nehéz követni.
A tisztaság, a transzparencia még az átlagot sem üti meg. A dinamika
szűk."
És nézzük akkor most a BitStream készüléket, a Philips CD840-et.
Nos: bizonyos tekintetben jobb, bizonyos tekintetben rosszabb az
eddigi Philipseknél. Mindent egybevetve, civilizáltan szól, de
dinamikailag gyatra. "A térhatására 59%-ot adtam, a dinamikájára,
ütemérzékére 42%-ot, összesítve 48%-ot - és ez nem sokkal jobb, mint
amennyire az előző, hagyományos Philipseket taksálom."
Szóval: a Marantz minden trükk nélkül is többet tud.
Egyelőre vitatkoznak rajta. Az első BitStream-Philips, a CD840. HFN&RR
február.
* A hangsugárzókból ma középkategóriájúakat választottak, és a
mezőny szokatlanul egységes, a négy készülék ára belül marad egy 20
fontsterlinges sávon (280-300 font). Különös, hogy viszonylag magas
pontszámuk ellenére Colloms elégedetlen velük: nem rosszak, de
bizonyos jellemzőikben (transzparencia, nyíltság, térleképzés) nem
érik el a legutóbbi minidobozok kvalitásait.
A&R Arcam 2 Plus (56%). Kiegyenlített, arányos, de a
mély-középmagas sávok kissé szétesnek, nincsenek elég jól
összeegyeztetve. Kissé prezenszes. Nem túl színezett. A basszusa nem
elég tömör, viszont gyors és artikulált. A sztereójának inkább
szélessége van, mintsem mélysége. Dinamikailag kitűnő, klasszikuson és
rockzenén egyaránt.
JBL TLX 16 (43%). Amerikai hangsugárzó, nem nagyon tetszik a brit
füleknek. A középtartománya viszonylag kiegyenlített és semleges, de a
basszusa bummog és zizeg, tipikus "régimódi hang, egy basszus- és egy
magaskiemeléssel". Van egy színeződése is, némi pléhdoboz-effektus,
plusz erős dobozhatás. A sztereója lapos, a fókusz fázisa zilált.
Erénye: a dinamikája.
Rogers LS6a (57%). Kiegyenlített, szélessávú, kevéssé színezett,
de némi dobozosság a felső basszusban és orrhang a felső regiszterben.
A vonósokon is van egy kis zizegés. A basszus jól követhető,
artikulált, kissé nehézkes. A középsáv tiszta, a sztereó szép, a
transzparencia lehetne meggyőzőbb. A dinamika átlagon felüli. Érdemes
megemlíteni, hogy a saját kistestvére, az LS4a bizony megverte a
vakteszten!
Tannoy DC2000 (54%). Állódoboz, kettős kábelezéssel. Kissé száraz
basszus, de kiterjedt és jól követhető. A hangkép nagy
hangnyomásszinten is egységes marad. Nem eléggé nyílt, kissé dobozos,
kissé nazális, nem eléggé levegős, nem eléggé sztereó.
Egyik sem Best Buy.
Középkategóriájú középminőség: Tannoy DC2000, Arcam Two Plus, JBL
TXL-16 és Rogers LS6a. HFN&RR március.
* A végére maradt egy különös "szet", a Yamaha AST rendszer,
amelyről egyszer már írtunk. Kétszer 85 wattos erősítőről plusz
minidobozokról van szó, ahol is az erősítő átvitelébe belekalkulálják
a hangsugárzók átvitelét, és a kis dobozkák akkorát szólnak, hogy még!
Nagyon nehéz elbírálni, megéri-e a pénzt az AST rendszer - Chrys
Bryant azt írja, hogy ennyiért nehéz jobbat produkálni. Mi azonban
szkeptikusak vagyunk.
Kis hangszóróból nagy basszust ígér a Yamaha AST-rendszere. Az
erősítőbe dugható kazettával egy-egy hangsugárzó-típushoz hangolják az
eleketronikát. HFA február, HFN&RR március.
Április
A legérdekesebbnek a Hangsugárzó Szemle látszott, Martin Colloms
nagyszabású revüje, összesen 100 típusról. Sajnos, ebből a 100-ból nem
kevesebb mint 50 "ajánlott", további 19 "számításba veendő", 4 modell
pedig "audiofil", vagyis a HFN/RR (ellentétben bármelyikünk
tapasztalataival) a hangsugárzóknak csaknem 75%-át jónak tartja. Ezzel
bizony nem sokra megyünk!
Az óvatos Martin azért segít magán és rajtunk: az "ajánlott"
típusok némelyikét csillaggal jelöli, mondván, hogy ezek nagyon
megérik az árukat. A vitathatatlan Best Buy-ok őszerinte: KEF C15
(100), Celestion 3 (110), Tannoy Eclipse (130), Rogers LS4a (220),
Spendor SP2/2 (440).
* Noha csak prototípusról van szó, valószínűleg minden vérbő
audiofil érdeklődéssel olvassa majd a Quad 66 CD-játszó (450) revüjét.
Annál is inkább, mert ez a revü botrányszagú.
Előtörténet: a Quad cég világhírre tett szert csodálatos
elektrosztatikus hangsugárzói révén, ami viszont az elektronikáit
illeti, ezekkel csak a stúdiószakma becsülését szerezte meg, az
audiofileket sohasem sikerült elkápráztatnia. A szakírók fanyalognak,
a Quad cég pedig folyton vaktesztre invitálja őket, hogy bebizonyítsa:
minden jól megépített erősítő egyformán szól - amit azonban amazok
sehogysem akarnak elhinni. Éppen az előző (márciusi) lapszám
levelezési rovatában rendkívül éles golyóváltásra kerül sor a Quad és
Martin Colloms között; a Quad-trónörökös Ross Walker már ott tartott,
hogy megvádolta a neves szakírót: annyi a megbízatása, hogy nem győzi
a munkát, azért nem rendez alapos vakteszteket, azért talál ki
mindenféle nemlétező auditív különbségeket stb. stb.
Nos, most itt a Quad CD-játszó. Vajon hogyan muzsikál: úgy, mint a
hangsugárzó, avagy inkább úgy, mint az elektronikák?
Tekintve, hogy a Quad cég a CD-technikáról is szélsőségesen
konzervatív nézeteket vall (korrekt hibaelhárítás, ez minden, amire
szükség van), nincs mit csodálni rajta, hogy a részegységek igen
szerények. A Quad 66 alapját képező gépezet a Philips gyártósorról
származik: a standard monó panel, az egyik legolcsóbb transzporttal, a
CD4-gyel, "utoljára a Toshiba számára gyártott gépekben láttunk ilyet"
- kommentálja Colloms. Az egész csomag a Philipstől származik,
kiegészítve a Quad saját folyékony-kristályos kijelzőjével és a hozzá
való Sanyo processzorral. Végülis egy szokványos, négyszeres
túlmintavételezésű rendszert kapunk, digitális szűréssel,
csatornánként 16 bites D/A átalakítóval, szimpla, 3. rendű analóg
Bessel szűrővel a kimenetén - jellegzetes, robusztus, megbízható Quad
dobozba zárva.
És akkor lásssuk a hangképet. "A Quad CD-játszó hangja
kiegyenlített, tisztességes, de távolról sem klasszis: hiányzik belőle
az a tisztaság, definiáltság, részletezőkészség, amelyet ugyanebből a
technológiából a Marantz, a Rotel vagy az Arcam kihozott." A
Wadia-utáni mércével mérve a Quad 44 százalékot ért el, ami siralmas
eredmény. Colloms a Philips CD 582-re, a Toshiba 9218-ra, a Rotel
RL850-re és a Marantz CD60SE-re hivatkozik: ezek mind ugyanannak a
Philips-technológiának a szülöttei, de mind jobban szerepeltek a
Quadnál.
A Quad 66 végülis nem rossz készülék, és kifogástalanul fog
működni egy komplett Quad rendszerben - de ez minden. "A Quad
eldöntötte, hogy minden tisztességes CD-játszó egyformán szól, és nem
tartotta fontosnak ellenőrizni, hogy tényleg így van-e."
Minthogy azonban Colloms elfogultsággal vádolható, hiszen éppen
hadiállapotban van a Quad céggel, a HFN/RR szerkesztősége három másik
munkatársának is kiadta meghallgatásra a CD-játszót: erősítsék meg,
avagy cáfolják meg Colloms véleményét. Íme a három szuperlektor
jelentése:
Cristopher Breunig egyetért Colloms-szal "ez a gép laposan szól. A
Meridian PRO után hallgatva, az énekhang elveszti virágzását, a gitár
a testességét, a zongora a dinamikáját. Kiábrándító."
John Crabbe szerint a Quad CD-játszója ugyanolyan jól szól, mint a
Marantz CD75/IISE.
Trevor Butler szerint viszont nem éri meg a pénzét. "Hibáit talán
el lehet leplezni egy komplett Quad rendszerben, de ahol 250 fontért
olyan gépeket lehet kapni, mint a Rotel RCD 855 és a Marantz CD50SE,
ott a Quadnak 450 fontért nincs keresnivalója."
"Minden tisztességes CD-játszó egyformán szól"?! Újabb vitákra van
kilátásunk a Hi-Fi News és a Quad cég között a Quad66 CD-játszó
tesztje nyomán. HFN&RR április
* Eddig éppannyira nem hitt a CD-ben, mint mi, de most, olvasván a
BitStream-technikáról szóló korai jelentéseket, az előerősítőjéről
ismert Deltec cég is felbátorodott, olyannyira, hogy maga is piacra
hozott egy CD-játszókhoz való D/A átalakítót, éspedig
BitStream-rendszerűt, csak éppen nem IC-kkel, hanem diszkrét elemekből
megépítve. A PDM One (500) kellemesen legömbölyített, aprócska fekete
doboz. Használati utasítása: tessék bekapcsolni, és első alkalommal
nem kevesebb mint 40 óráig bekapcsolva hagyni.
Laboratóriumi eredményei nem túl jók, de a szubjektív teszten
osztatlan sikert aratott a PDM One. Marantz CD50 CD-transzporttal
használva, 75%-os eredményt ért el. Wadia-utáni mércével mérve, a
Meridian 208 ellenében. Erőssége a kellemes, levegős, édes hangkép,
gyöngéje a ritmus, a dinamika. Colloms szerint így is ez a legjobb
konverter 1000 font alatt.
A hangsugárzók közül ma drágább, 8-900 fontsterlinges típusok
vannak terítéken.
Allison CD-9. A betűjelzés netalán arra utal, hogy ez a
hangsugárzó "digitálbiztos"? A teljes mélytartománya mindenesetre
10dB-vel lejjebb van, mint a 300Hz fölötti regiszter. Az amerikai
Allison ugyanis falra-sarokba tervezi a hangsugárzóit, tehát joggal
számíthat rá, hogy a basszustartományuk fel fog erősödni. Nos, "a mi
lakószobánkban a basszus nem tűnt kiegyenlítettnek" - mondja Colloms.
A középsáv üreges, dobozos karakterű, klasszikusokon elfogadhatóan
nyílt és artikulált, rockzenén basszusban gyönge. A sztereója széles
és precíz, de nincs mélysége és visszhangja. Vizsgaeredménye (50%) nem
éppen hízelgő egy 900 fontsterlinges hangsugárzóra.
B&W Matrix 2/II. Kétutas, angolos hangsugárzó, abszolút lineáris
frekvenciaátvitellel. Érdekes, Collomséknak nem tetszett annyira, mint
a nála olcsóbb Matrix 1, mert csak 56%-ot adtak neki, s azt is csupán
kettős kábelezéssel érte el. A mélybasszusa több, de nem jobb, néha
túlságosan nehéz, nem elég gyors. Néha "nagyot szól", de nem eléggé
artikulált, kissé dobozhangú. Egyébként semlegesnek, kiegyenlítettnek
ítélték, elismerték az erényeit (színpadhűség, precizitás), de nem
lelkesedtek érte. Rockzenére semmiképpen sem ajánlják, ott nagyobb
dinamika és artikuláltabb basszus szükségeltetik.
Harbeth HL5. Kétutas reflexdoboz, amely kifejezetten a
BBC-hagyományokat követi, á la Spendor BC1: alacsony színezettség,
semlegesség a célja. Természetesen állványon kell elhelyezni, és távol
kell tartani a faltól.
Ma ez a doboz kapta a legjobb bizonyítványt: 60%-ot ért el, kettős
kábelezéssel. A zsűritagok teljesen egyetértettek - egyebek között
abban is, hogy a HL5 hangja kissé tolakodó (meglepő dolog a semleges
kis Harbeth Compact után!), a basszusa pedig túlságosan lágy és
nehézkes. Sztereofóniája átlagos, dinamikája kissé szűk, és az egész
nem eléggé transzparens. Viszont valószínűleg jól lehet vele zenét
hallgatni (kellemes magastartomány, édes vonóshang, természetességgel
zenélő szimfonikusok).
Klasszikus BBC-doboz klasszikus zenére: a Harbeth HL5. HFN&RR április.
* Érdekel benneteket egy olyan MC-hangszedő, amelynek boron a
tűtartója, Fine-Line a tűje, a mágnesében ötkilences tisztaságú vas
van?
Amelyen a hangszedőtest artisztikusan gomolygó színekkel,
arannyal-rézzel, pirossal-sárgával gyönyörködtet, s amelyre az van
írva: Koetsu Urushi?
És amelynek az ára 1612 fontsterling?
Ha igen, akkor elmondjuk nektek, hogy Ken Kessler szerint ez a
világ legjobb hangszedője.
* Lapszemlénk nem kényezteti el a magnósokat - minek is szépítsük
a dolgot: audiofilek számára a magnó csupán hifi-pótlék. Chrys Bryant
azonban időről-időre szemlét tart a nívós csévélők között, és ezúttal
kettőt is bemutat: a Philips FC 870-et (250) és a Yamaha KX-630-at
(300).
A Philips hangja kissé érdes, felfelé húzó frekvenciaátvitele
következtében túl fényes, "metálon emiatt nem is voltam képes
komolyzenét hallgatni vele, de a többi szalagtípussal
kiegyenlítettebben muzsikált". A basszus kissé könnyű, de rockzenén
szokatlanul jó. A térhatás azonban gyönge, messze nem éri el a
Yamaháét. A Yamaha hangja természetes, kiegyenlített, a magasai
tiszták, a színpadképe hűséges, ennek a gépnek viszont dinamikai
fogyatékosságai vannak. "Klasszikusokhoz a Yamahát, rockzenéhez a
Philipset javaslom. Nehéz őket fenntartás nélkül ajánlani - de
mindkettőnek vannak erényei."
* A Celestion 3 hangsugárzó, úgy látszik, tényleg méltó a
figyelmünkre. Ezúttal Ken Kessler játszik vele, s úgy próbál állványt
keresni hozzá, hogy ne legyen drágább a leves, mint a hús. A
Partington cégnek van egy jóminőségű állványa, a Dreadnaught
("Csatahajó"), de az túl drága. Lényegesen olcsóbb a SAM széria
ugyanettől a cégtől. Típusjelük 1, 2 és 3, áruk 40, 50 és 60 font,
magasságuk 61, 44 és 30cm (vagyis minél drágább, annál alacsonyabb).
Kessler úgy érzi, hogy a Celestion 3-hoz kitűnően illik a SAM 1, még
jobban is, mint a drága Dreadnaught. Tesz egy általános érvényű
megfigyelést, nevezetesen, hogy a könnyű állványok jobban érvényre
juttatják a finomságokat, de nem elég stabil a basszusuk. Rockzenére
tehát jobbak a nehéz állványok. (Vesd össze jelen kötetünk
állványtesztjével.)
Játszd újra, SAM! Az olcsó Partington SAM-állványok jól kiszolgálják a
márkás kisdobozokat. HFN&RR április
* A misztikum nem a Hi-Fi News & Record Review világa, itt nagyon
nem szeretik azokat a jelenségeket, amelyeket nem lehet megmagyarázni
az elektroakusztika ismert tanításai alapján - a jó öreg Peter Beltre
is azt mondták: Távozz, Sátán! A Színes Ténta (amelyről a Negyedik
Dimenzióban immár másodszor értekezünk) kerülő utakon mégis
beszivárgott a HFN/RR-be. Bizonyos Magic Marker-ről ír Colloms, ez egy
alkoholos, zöld színű filctoll, amelynek csodálatos hatása van - a
Hifi Magazin olvasói ezt már tudják. Ezt a mágikus markert egyébként
mások is felfedezték, a múlt havi HFN/RR-ben olvastuk, hogy az Audio
Prism nevű cég Stoplight néven forgalmazza, tollanként 15
fontsterlingért. Szögezzük le, hogy hozzájuk képest Peter Belt
valóságos Olcsó János.
Nem is ez az érdekes benne, hanem hogy Martin Colloms mennyire
magától értetődőnek találja, hogy betintázzuk a CD korong élét és a CD
ettől jobban szól. "A dolog pofonegyszerű - így Colloms -, a korong
élén visszaverődik a fény, szétterjed a korong anyagában, minek
következtében megnő a fényvisszaverő képessége. A lézersugár tehát
biztosabban olvassa le a műsort, kisebb lesz a hibaarány." Szegény
Martin; ennyire jó szakembertől ritkán hallani ekkora nagy ökörséget.
Tévedésére azonnal rájöhetett volna, ha kipróbálta volna a Téntát
közönséges, fekete hanglemezen is, amelynek anyagában a fény, ugyebár,
nem terjed szét - de akkor legalább a Martin Colloms fejében
szétterjedt volna.
Szánalmas látvány, amikor valaki mindenáron menteni akarja a
menthetetlent.
HFA
1990 január
A januári lapszámot nem kaptuk meg, többszöri sürgetésre sem.
Február
Első ízben fordul elő, hogy a Brit Audio Szövetség nem
piackutatásra, hanem műszaki fejlesztésre, éspedig egy bizonyos
készüléktípus fejlesztésére szavaz meg pénzt. Legelőbb is 25 ezer
fontot költenek egy tanulmánytervre, majd pedig tízszer ennyit a
tényleges kutatómunkára. A tanulmány tárgya: a digitális hangsugárzó.
Merész program, de nem térhetnek ki előle, ha azt akarják, hogy a brit
hifi-ipar a jövőben is prosperáljon.
Kérdések, aggályok (Keith Howard megfogalmazásában):
Vajon a brit hifi fejlesztésének valóban az ilyesfajta nagyszabású
vállalkozás volna a leggazdaságosabb módja? És biztos, hogy a
digitális hangsugárzó a legkívánatosabb célpont? Vajon a kis és a nagy
cégek egyaránt részt vehetnek a vállalkozásban? Esetleg hosszú távú
kooperáció formájában? S vajon a tanulmánytervre szánt pénz
elegendő-e, hogy a fenti kérdésekre választ is kapjunk?
A digitális hangsugárzó kétségtelenül "nagy vad", amelyet jó volna
elejteni. Rossz jel, hogy a legrangosabb vadászok, a Philips és a Sony
már beadtak ugyan szabadalmakat mindenféle digitális hangsugárzókra,
de aztán az egész ügyet takaréklángra állították, nem erőltetik. Ha
ezek a nagy cégek úgy döntöttek, hogy egyelőre kár a gőzért, akkor a
kis britek minek ugrálnak? Vajon úgy gondoljuk-e (teszi fel a szónoki
kérdést Howard), hogy a japánok összehasonlíthatatlanul nagyobb
kapacitását mi majd az eszünkkel fogjuk pótolni?!
No, de majdcsak lesz valahogy: vagy hatot, vagy bakot. "Az elsőre
nagy szüksége volna a brit audio iparnak - a második nagyon
kellemetlenül fog érni bennünket."
* A Hi-Fi Answers egész szerkesztőségében eddig egyetlen ember
akadt (Peter Turner), aki végigpróbálta a Peter Belt varázsszereit, és
mégsem tudta elfogadni a PWB-effektus létezését. Jelentjük alássan,
hogy 1990 februárjában Turner is beadta a derekát. A legutóbbi
PWB-eszközök, azok között is elsősorban az Elektrét Krém és a Limpet
(Tappancs, avagy Töltéscsapda- attól függ, hogyan fordítjuk a nevét)
Paulust csinált a Saulusból, aki most így fogalmazza meg
tapasztalatait: "noha a PWB effektus hatását nem lehet egyértelműen
kiszámítani, s noha rövid távon nem is mindig lehet észlelni, meg
vagyok győződve róla, hogy ez az effektus csakugyan létezik.
* A finommívű kazettás és orsós magnóiról nevezetes TEAC most már
a digitális technikát is meglovagolja. CD-játszói között három olyan
típus is van, amelyet két dobozba csomagoltak, vagyis szétválasztották
a futóműveket és a D/A átalakítókat. Az előbbiek a P-1, P-10, P-500,
az utóbbiak a D-1, D-10, D-500 névre hallgatnak. Keith Howard most a
középsőt, a P-10/D-10 kombinációt vizsgálgatja. Már ez is nagyon
drága: 1350/950 font az ára.
Szlogen nélkül nem megy, a TEAC is ellátta ezzel az útravalóval
mind a két gyártmányát. A futómű jelszava Disc Clamping, vagyis ebben
a gépezetben a CD-t nagyon szorosan feltámasztják, nem hagyják
rezegni. Ez a praktika nem találkozik a keresztény tanítással, a
digitális jóisten fütyül rá, hogy a CD rezeg-e vagy sem, mert a
lézersugár így is, úgy is kifogástalanul letapogatja. Bizonyos
eretnekek azonban arra hivatkoznak, hogy ha a CD rezgésbe jön, akkor
túlságosan igénybe veszi a hibajavító rendszer kapacitását, miáltal
megterheli a tápegységet, és ennek már hatása lehet az egész
lejátszórendszer stabilitására. Elég valószínűtlenül hangzik, nem
hisszük, hogy áldását adná rá az endhoveni zsinat.
A másik szlogent a D/A konverter hirdeti: Digital Dither. Ez
"analóg" a már jólismert analóg dither-rel, amelynek az a lényege,
hogy a digitális jelhez analóg zajt kevernek, s mintegy elmossák vele
az alacsony jelszintek "lépcsőzetességét". A TEAC digitális eljárással
csinál valami hasonlót, hogy csökkentse a hang érdességét.
A kettő közül inkább a második működhet jól. Keith Howard szerint
a P-10/D-10 hangképe nagyvonalúan szellős, telt, hallgatható, de egy
kissé megdögleszti a dinamikát. Ez azonban nem ugyanannak az éremnek a
két oldala. Tehát nem arról van szó, hogy bizonyos erények bizonyos
hibákkal járnak karöltve, hanem hogy az erényeket a D/A átalakítónak
köszönhetjük, a hibákért viszont a futómű a felelős. A TEAC D/A
konvertere kitűnő, megveri az Arcam Black Boxot - amely viszont sokkal
olcsóbb. Ezzel szemben a futómű nem produkál annyit, mint a Kenwoodé -
amely szintén sokkal olcsóbb (az Arcam átalakító 300, a Kenwood futómű
500 font.)
Kétfelé kell vágni - avagy mégsem kell kétfelé vágni a CD-játszót? Az
Arcam-kombináció, a Delta 170/Delta Black Box. HFA április.
* Itt is felbukkan a Yamaha "Aktív Szervó Technológiája", ezúttal
az olcsó, mindössze 320 fontsterlinges YS-A5/YST-S15E
teljesítményerősítő/hangsugárzók formájában. (A HiFi News az egyik
drágább változatot tesztelte.) Emlékeztetőül: az AST-rendszerben a
hangsugárzók tekercse be van kötve az erősítő visszacsatoló körébe. A
mélytartomány az erősítő kontrollja alatt áll, és a pici hangszórók
(110mm átmérő!) baromi nagyot szólnak. De vajon elegendő-e ez az
üdvösséghez?
David Präkel nem tartja semlegesnek a Yamahák hangját, "de hát
várhatunk-e semlegességet egy olyan hangszórótól, amelynek ennyire
erős basszusa van" - teszi hozzá mentegetőleg. Van egy hangerőszint,
ameddig a rendszer jól működik, nagyobb hangerőn a dolgok kezdenek
rosszra fordulni. Rockzenén hamarabb bekövetkeznek a bajok, a
klasszikus zene a maga másféle energia-eloszlásával kevésbé teszi
próbára a Yamaha AST idegrendszerét. A hangkép mindenképpen
szélessávú, feloldóképessége meglehetős, sztereója kissé tolakodó: a
rezek, a vonósok és az énekhangok elöl, középről szólnak. A zongora
nazális. Dinamikailag azonban a kis Yamaha helyt áll magáért.
"Bizonyos tekintetben a Yamaha többet produkál, mint amennyit
elvárhatunk egy 320 fontsterlinges rendszertől. Más tekintetben
viszont nincs partiban mondjuk egy Audiolab 8000 A plusz MA Monitor 7
hangdobozokkal szemben. Az utóbbiak ára ugyan 500 font, de ne feledd,
hogy a Yamaha AST csak teljesítményerősítőt tartalmaz, venni kell
hozzá még egy előerősítőt is!"
"Azt ajánlani, hogy menj és hallgasd meg személyesen - klasszikus
mentsvára ez a hifi-szakíróknak. Remélem, megbocsátod, ha én is csak
így merem ajánlani a Yamahát."
Március
A márciusi lapszámot nem kaptuk meg.
Április
A jövő hónaptól kezdve búcsút mondunk a jólismert névnek, a Hi-Fi
Answers megszűnik, jobban mondva beleolvad egy új folyóiratba, melynek
neve AUDIO lesz (Hi-Fi Answers alcímmel). Jobb papírt, több színes
képet ígérnek, azonkívül egy hatrészes könyvsorozatot: egy mindent
átfogó hifi-katalógust. Az első kötetet ingyen adják a májusi
lapszámhoz.
* Érthető hát, hogy az áprilisi lapszám kissé üres, a
főmunkatársak éppen csak "tartják a frontot", amíg a változás
végbemegy. Hosszan, kissé túl hosszasan arról értekeznek, szükséges-e
különválasztani a CD-játszók futóművét és D/A konverterét. Hárman is
véleményt nyilvánítanak erről az egyébként tényleg fontos témáról.
Keith Howard egyértelműen a különálló DAC mellett kardoskodik: a
legjobb CD-játszók kivétel nélkül kétdobozosak. Már az első különálló
konverter, az Arcam Black Box bebizonyította, hogy a CD-játszók
elektronikáját specialistáknak kell megtervezniük. Ugyanúgy kell
eljárnunk, mint a hagyományos lemezjátszókkal: vásárolnunk kell egy jó
futóművet, amelyet hosszú ideig megtarthatunk, és amelyet
kiegészíthetünk a mind újabb és mind jobb elektronikákkal.
Jimmy Hugesnak más a véleménye. Felhívja a figyelmet, hogy az
eddigi szubjektív tesztek mind hamisak voltak: fogták a komplett
CD-játszót, odatették mellé az új konvertert, és így hasonlították
össze őket. Ezzel eleve hátrányba hozták a régi, kommersz masinát,
mert annak hangminőségét már a másik elektronika puszta jelenléte is
elrontotta egy bizonyos mértékig. A szeánszot tehát úgy kell
megejteni, hogy az új konvertert először nem hozzuk be a szobába.
Előbb meghallgatjuk a régi, kommersz, egybeépített gépünket csupaszon,
úgy, ahogy az isten megteremtette, és csak ezután hozzuk be a szobába
az új, "spéci" átalakítót. Az eredmény így már korántsem egyértelmű,
Hughes például azt tapasztalta, hogy a Black Box becsapós, első
benyomásra mintha tényleg javított volna az olcsó (Ariston) CD-játszó
hangképén, hosszú távon azonban kiderült, hogy a hangminőség valójában
visszaesett. "Vagyis a Black Box egyszerűen csak megváltoztatta a
hangot. Továbbra sem rokonszenvezem a szeparált DAC-okkal. Elvárom,
hogy a gyárak komplett, egyrészes, jóminőségű gépeket árusítanak."
Alvin Gold ismét a kétdobozos típusok előnyeit hangsúlyozza. A
futóművek és a konverterek különálló, teljesértékű készülékek, így is
kell használnunk őket, a kellő párosításban. Ez azt jelenti, hogy
kommersz gépet kár feljavítani drága DAC-cal. "A Black Box, a Digilog
és a többi konverter, ha olcsó futóművel házasítják, olyan lesz, mint
a Koetsu Rosewood hangszedő egy Dual CS 505-ben."
* És hát akkor nézzük, mire képesek a legújabb DAC-ok: a Deltec
PDM One (500), az Aragon D2A (1400), a Theta DS Pro (3600) és a Wadia
2000 (7300). Alvin Gold teszteli őket.
A szerény Deltec, mint a HFN/RR revüjéből tudjuk,
BitStream-rendszerű, vagyis a Philips SAA7320 chipre épül.
"Kétségtelenül megvannak a korlátai. A basszusa például túlságosan
telt és nehézkes, ezt még pici hangdobozokon is fel lehet fedezni. A
magastartománya nem eléggé precíz és nyílt. A hangkép azonban
semleges, a sztereofóniájának atmoszférája van, a felső
középtartománya pedig csodálatos. Meglepően analógos karakterű,
mindkét értelemben véve: egyrészt nincs benne érdesség, sokáig lehet
hallgatni - másrészt viszont nincs meg az a feloldóképessége, amely a
legjobb digitális készülékeket jellemzi. Mindenesetre muzikális
jószág; jobb az Aragonnál. Nagyon megéri az árát."
Az Aragon D2A amerikai gép, tervezésébe besegített Moffat, a Theta
DAC tervezője. A tápegységét külön dobozba építették, és iszonyatos
figyelmet fordítottak a legapróbb részletekre is - például a digitális
áramkört valóságos Faraday-kalickába csukták. "Az Aragon kissé
vékonyan, távolian szól, de mindvégig kontroll alatt tartja a
hangképet. A basszusa különösen finom, lágy, tiszta, ritmikus." Ami
viszont gyanússá teszi a dicséretet: "Érződik az a jelenlét és
tisztaság, ami a CD jellegzetessége. Az Aragon nem tartozik a
megbocsátó készülékek közé: ha a felvétel szintetikus, akkor így is
fogja megszólaltatni. Mindig a tiszta igazságot mondja." Sajnos, mi
már tudjuk, hogy ez mit jelent: az Aragon valószínűleg nem csupán
megmondja, hanem hangsúlyozza is a tiszta igazságot, s ez az, amit az
igazán jó készülékek sohasem tesznek. Aligha véletlen, hogy
bármennyire dicséri is Gold az Aragont, jobbnak találta nála a
Deltecet. Csak éppen ezt nem itt, hanem ott mondja el!
A Theta DS Pro az extraklasszis DAC-ok közé tartozik. "Csodálatos
gép, varázsa, egészen különleges atmoszférája van - de azért meg sem
közelíti még a Wadia 1000-et sem, pedig az ugyanennyibe kerül." A
nagyobbik Wadia, a 2000 már minden szempontból felülmúlja.
És ezzel mindent el is mondtunk. "Tekintet nélkül arra, hogy az
árát megéri-e vagy sem, ez a konverter maga a Hetedik Mennyország,
amelyről csak álmodni lehet. Újraírja a históriát. Azt a szerepet
játssza a CD történetében, amelyet a Linn Sondek játszott az LP
történetében."
A Nagy Konverter Revü: Deltec PDM One, Theta DS Pro, Aragon D2A és az
Álmok Álma: a Wadia 2000. HFA április
* Ha már a Linn szóbakerült, folytassuk a Linn Basik lemezjátszó
tesztjével (hangkarral 250). Ez a gép az Axisnak a leegyszerűsített
változata, az Axistól kölcsönözte a csapágygolyóját, a
csapágytengelyét és a motorját, valamint a gumiszíjat és a
lemezpárnát. Egyébként viszont sok benne a műanyag. (Érdekes, hogy
erre a Basik elnevezésű futóműre nem a Basik nevű hangkart szerelték,
hanem az újonnan fejlesztett Akito-t, amely állítólag még jobb is a
Basiknál.) "Ennek a lemezjátszónak a Rega Planar 3-mal kell felvennie
a versenyt - állapítja meg George Entwistle. - Az áruk is közel azonos
(a Rega 40 fonttal olcsóbb), és egyéb tekintetben is sok köztük a
hasonlóság: mindkettő a végletekig egyszerű, mindkettőnek precíziós
hangkarja van, mindkettő merev vázas, és gumilábakon áll." Lássuk a
szeánszot.
"A Basic stabilitása kitűnő, zongorán ez különösen jól érződik. A
rockénekeseket jól pozícionálja, a színpada széles, és van némi
mélysége is. Legnagyobb hibája, hogy dinamikailag beszűkül, és a
magasai gyöngék. A mélybasszus elegendően kiterjedt, de nem eléggé
definiált. Az egész hangkép egyenletes, de nem túl részletező. Nekem
jobban tetszik a Rega 3 a maga kissé sovány, kevésbé telt hangjával,
de meg tudom érteni azt, aki inkább a Basik mellett marad."
Aprópénzre váltott Linn: az Axisból egyszerűsített Basik/Akito. HFA
április.
* Maradjunk a lemezjátszóknál. A Systemdeck I (hangkarral 1700 a
Rega és Revolver-típusú, szimpla, üvegtányéros masinák sorát
gyarapítja. Kellemes, nyílt, élénk hangú lemezjátszó, de kicsit
zavarosabban szól a bátyjánál, a drágább IIX típusnál (nem tehetünk
róla: tényleg ilyen hülye típusjele van). Igazából akkor válik
érdekessé, ha forgalomba hozzák a futóművét hangkar nélkül is, úgy
125-130 font körüli áron, mert akkor ki lehet próbálni a különféle
nívós hangkarokkal.
Új énekes az üveghang-kórusban: Systemdek I. HFA április
* Egy Ortofon, amellyel mi még nem találkoztunk: a Quasar (300),
egy három tagból álló új MC-széria csúcsmodellje. Hangja semleges,
tiszta, részletező, kitűnő sztereóval és viszonylag kevés lemezzajjal
(habár nem annyira csendes, mint az Ortofon 2000/II). Testes,
jelenlét-érzetet kelt, dinamikus, és különösen dícsérendő a letapogató
képessége. "A legkomplikáltabb opera-tuttikat és kórusrészeket is
kifogástalanul lejátssza. Ha mégis torzítást hallasz, biztosra
veheted, hogy sérült a lemez, és egyáltalán nem is lehet lejátszani."
Best Buy.
* Most már igazán nem tudjuk, hogyan szól a Philips BitStream.
Van, aki forrón szereti, van, aki hidegen visszautasítja. Van, aki
referencia gyanánt használja, mint például George Entwistle, a Kenwood
DP-8020 CD-játszó tesztjén. Ez a Kenwood már 20 bites, 8-szoros
túlmintavételezésű, kettős DAC-cal (duplán dacos?), egyszóval a régi,
multibites technológia csúcsteljesítménye.
Hangminősége dinamikus, jó basszussal és élénk felső regiszterrel,
amely kissé érdes. A színpada rendkívül széles, de nem eléggé mély.
"Ha nem volnának a PDM gépek, feltétel nélkül ajánlanám a Kenwoodot.
Ámde amazok jobbak. Nyugodtabbak, csendesebbek, analógosabbak. A
multibites készülékek hangja mesterségesen csillogó és izgalmas, de ha
összehasonlítjuk őket a PDM-mel, akkor kiderül, hogy zavaros,
kontrollálatlan. Erre a leckére engem már a 350 fontsterlinges Philips
CD840 is megtanított. Ezek után kétséges, hogy szabad-e fizetni 500
fontot azért a technológiáért, amelynek főerénye abban áll, hogy már
kipróbálták - hogy már ismerik."
* És hogy el ne feledjük: a címlapon a Chord SPM 900
teljesítményerősítő (1725). A végletekig kisipari, fekete doboz
valószínűleg valami egyszemélyes vállalat műve, amelyet a Spendor cég
hoz forgalomba. Érdekessége a kapcsolóüzemű, 80kHz-es tápegység. Keith
Howard szerint ez a 2x200 wattos gép a legjobb brit
teljesítményerősítő, amelyet valaha gyártottak.
Audio
November
Szakcikk a műfejes sztereofóniáról és a különféle
műfej-konstrukciókról.
* Tesztek. Nakamichi 1000 DAT-magnó/DAC (11000), Lexicon CP-1
digitális térhatásprocesszor (1300), Sony CDP-X7ESD CD-játszó (2000),
Classic Audio CA260 végfok (1300).
December
Tesztek. Apogee Duetta Signature szélessávú ribbonsugárzó (3840),
Goldmund Mimesis 7/6 elő/végfok (3500/2700), Yamaha CDX-2020 CD-játszó
(1500), Superphon C. D. Maxx előerősítő (csak nagyszintű bemenet -
4000), VPI TNT lemezjátszó (3000).
Előerősítő négy, telejsítményfokozat két darabban. Boulder
500AE/Ultimate. Audio február
CD-magnó a Thomsontól: a DR1000 MOD (azaz magneto-optikai
lemezjátszó). Audio március
A VPI TNT lemezjátszó-futómű a valaha-volt-legjobb? Audio december.
1990 január
Interjú a neves brit hangsugárzókonstruktőr Laurie Finchammel a
KEF műszaki igazgatójával. Két kiragadott idézet:
1. "A jövőben a hifi front-end eltűnik: kizárólag a hangsugárzó
marad látható, és bárhol a lakásban csatlakoztatni lehet a hálózathoz,
akár a villanylámpát."
2. "Véleményem a szabadalmakról: nincs valami fene nagy
jelentősége annak, hogy valamit ki mondott ki először. Az a lényeg,
hogyan lehet gyártásba vinni."
* Az Audio-ban átlag ötévenként valaki nekiáll
szub-basszussugárzót építeni, természetesen JBL hangszórókkal. Most
telt le az öt év. A fényképen a szerző saját műve látható, két darab
40 centis JBL 2235-tel, 32 köblábas (kb. 0,9 köbméteres)
reflexdobozban. Frekvenciaátvitele ±0,75dB 17 és 55Hz között, és még
13Hz-en is csak 10dB-t esik. A felső sávban csak 3-4dB-t emel ki,
vagyis nem nehéz illeszteni a sztereó rendszerhez. Érzékenysége 96dB
körül lehet, és 20Hz-en 120dB-nél nagyobb hangnyomást képes kelteni.
* Tesztek. McIntosh Mc7200 teljesítményerősítő (2600), Dolan PM1
előerősítő (2500), Philips LHH 1000 CD-játszó (futómű plusz DAC plusz
távvezérlő 4000-ért), Vector Research VRX-5200R receiver (370), Classé
Audio DR-5 előerősítő (2000).
Február
Már a brit magazinokban is volt szó róla, csak ott nem közöltek
ennyire jólsikerült fotót, így hát az Audio tudósítását vesszük át az
angol Nimbus hanglemezgyár sajátos tecnikájáról, amellyel a régi idők
nagy hangfelvételeit kívánják feléleszteni. A képen látható rendszer
elnevezése Natural Ambisonic Transfer, azaz Természetes Térhatás
Átvitel. Úgy kell elképzelni, hogy a 78-as sellakklemezt a régi
akusztikus gramofonon játsszák le (csupán a futómű modern, hogy az
egyenfutás stabil legyen), a barázdarezgéseket is a gramofon hatalmas
réztölcsérével erősítik fel, s az így lesugárzott hangról készítenek
digitális felvételt. A Nimbus véleménye szerint ez a rendszer
automatikusan kiszűri a sercegést, a kattogást, a zene viszont meglepő
elevenséggel jön keresztül rajta. A Prima Voice széria olyan
operaénekesek hangját menti meg az utókor számára, mint Gigli vagy
Caruso.
Ebből a tölcsérből a múlt neves operaénekesei bújnak elő. A Nimbus
felvételi technikája "sellaktalanítja" a 78-asokat. Audio február.
* Tesztek. Boulder 500AE/Ultimate elő/végerősítő (3100/3300),
Hafler Iris tuner (450).
Március
A címlapon a Thomson DR 1000 MOD CD-magnó. (MOD: Magneto-Optical
Disc.) Még nem kapható, ez csak a prototípusa. Nem teljesen
kompatibilis a standard CD-rendszerrel: igaz, hibátlanul letapogatja a
hagyományos CD-t, a hagyományos CD-játszók viszont nem tudják
lejátszani a Thomsonnal készített felvételeket. A MOD-rendszerben
használatos lemeznek ugyanis csak ötödakkora a fényvisszaverő
képessége, mint a CD-lemezé.
A szóbanforgó anyag, amelyre a felvételt készítik,
terbium-vas-kobalt ötvözet (terbium: egyfajta ritkaföldfém). Vákuumban
szórják fel a 12cm átmérőjű polikarbonát vagy üveg lemezre. A felvétel
úgy történik, hogy a lézersugárzás nyomán a hordozóréteg egy-egy
pontja felhevül, eléri Curiepontját (180 fok), koercitív ereje
jelentékenyen csökken, és ebben az állapotában egy külső mágneses tér
hatására megváltozik a mágneses polaritása. Ezek a részek más irányban
verik vissza a fényt. A különbség mindössze fél fok, de ez elegendő az
azonosításukhoz.
A MOD-rendszerben négyszeres adatkompressziót alkalmaznak;
"szakértőkből szervezett zsűri képtelen volt megkülönböztetni a 16
bites zenét e különleges, négy bitre komprimált felvételtől" -
gyanúsan hangzik, de ne legyünk ünneprontók. A MOD-lemez játékideje 74
perc. Kapacitása 600 megabájt, vagyis más célokra is alkalmas, nem
csak zenefelvételre.
* Nagyszabású kazettateszt. Legalább olyan nehéz kiigazodni rajta,
mint a mieinken. A legjobb eredményt (százalékban) az alábbi típusok
érték el:
Normál. TDK AR-X (82%), TDK AR (81%), Maxell XLI-S, Sony HF-S, TDK
AD (80%). Króm. Realistic Supertape M-II (84%), Denon HD8, Memorex CDX
II (82%), Sony UX-ES, That's CD-MH (81%), Sony UX-Pro (80%). Metál.
TDK MA-XG (92%), Sony Metal-ES (91%), Fuji FR Metal, Nakamichi ZX,
Sony Metal Master, TDK MA-X (90%).
Vigyázat: ezek az adatok csupán a mérés, nem pedig egy szubjektív
teszt eredményét tükrözik!
* Tesztek. Revox B226-S CD-játszó (1900), Heath AJ-2520 tuner
(250, vagy kit-állapotban 225 - nem valami nagy megtakarítás!).
Április
Tesztek. Rowland Coherence One II/Model 7 elő/végerősítő
(4600/9800); összesen négy darab, mert az előerősítőnek külön
tápegysége van, a teljesítményerősítő pedig két monoblokkból áll.
Sansui AU-X911DG erősítő plusz DAC (1250).
A csábos Rowland Coherence One II/Model 7 erősítőrendszer, szintén
több darabban elbeszélve. Audio április.
* A legérdekesebb teszt kétségkívül az (ne feledj ük: április
van!), amelyen Lirpa professzor legutóbbi találmányát, a CDJG-t
mutatják be (CDJG: CD-Játszó Gépjármű). Különlegessége, hogy nem
forgó, hanem stacioner lemezt játszik. A lemez tehát mozdulatlan, a
lézeres letapogató rendszert egy piros autócska hordozza körbe,
miközben antennán veszi a központi egység korrekciós utasításait.
Szellemesen oldották meg azt a kettős feladatot, hogy a kocsi útvonala
halálpontosan spirál-alakú legyen, és a sebessége (mint ezt a
CD-játszókon megszokhattuk) kifelé csökkenjen. Egy kábel a központi
csaphoz erősíti a kocsit, és ahogyan a kocsi körbejár, a kábel lassan
letekeredik, és egyre szélesebb körívet engedélyez - egyszerűen
zseniális. Némi gondot okoz, hogy a CD etikettje alulra esik, és ezért
nehéz elolvasni. A leleményes konstruktőr azonban mindenre gondolt. A
feliratokat egy ravaszul elrendezett tükör-rendszer révén a szemünkkel
is letapogathatjuk.
A Lirpa-féle CD-játszó Gépjármű. Balra a futómű, jobbra a távirányító.
Rajzaink a finomszabályozó szervó működését, valamint az optikai
leolvasás mikéntjét szemléltetik. Audio április