Zene Bona (nihil aliud)



    

    MÚLT, JELEN, JÖVŐ

    I. Nem téma?

        A magyar sajtóban az opera  nem  téma!  Nincs  módom  statisztikát
    gyártani,  de  meggyőződésem,  hogy   az   összes   sajtótermékben   a
    szövegterjedelem 1%-át sem éri el az opera. Ennyire érdektelen  volna,
    ennyire nem  aktuális?  Hallom  a  fő-  és  alszerkesztők,  kulturális
    rovatvezetők fő-fő elhárító mondatát: "a jelenlegi súlyos  helyzetben,
    ugye, nincs rá több...(a kipontozott  részekre  kéretik  a  gazdasági,
    társadalmi, politikai és kulturális jelzőt, illetve a hely, pénz, idő,
    igény, szükség stb. főnevet beírni). A helyzet  természetesen  negyven
    éve ilyen. Ez is így megy negyven éve. De korábban...
        Az 1945-öt követő években, mondjuk 49-ig is tudvalevően igen nehéz
    (stb.) helyzetben voltak az emberek,  minek  részletezzem?  A  legtöbb
    napi lapban mégis rendre megjelentek operai  hírek,  tudósítások,  sőt
    kritikák az előző esti előadásról  (esetleg  a  tegnapelőttiről);  nem
    reprezentatív cikkek, elmélkedő tanulmányok a  rendezői  koncepcióról,
    hanem 15-20 soros jegyzetek, beszámolók az előadásról. Nem oktatták az
    olvasót, hanem egy-két mondattal rögzítették benyomásaikat, az  (adott
    estére érvényes!) ítéleteiket.  Somogyi  Vilmos  (Világ),  Gaál  Endre
    (Magyar   Nemzet)   és   mások   rövid   kritikáiból,   esetleg   heti
    összefoglalóiból az Operabolondokhoz címzett  szekta  akkori  novícius
    nemzedéke  így  kapott  tájékoztatást,  eligazítást  arról,  hogy  mit
    látott-hallott, mit kell megnéznie, kire-mire  kell  figyelnie.  Ennyi
    elég is volt, hogy a következő vasárnap kora reggel ismét ott találjon
    bennünket, 14-15 éveseket (is) az  Opera  pénztáránál,  sorbanállva  a
    következő tíz nap olcsó jegyeiért.  (III.  emelet  oldalt,  2-4.  sor,
    ünnepi alkalommal 1. sor hat forintért.) Közbevetőleg:  a  sorbanállás
    röpke  perceiben  -  Klemperer-előadás  esetében  reggel  hattól-tízig
    nemzetközi akadémiai ismeretekre lehetett szert tenni az ott  hallható
    dumákból. Valóságos tudósai álltak ott a műfajnak,  szintén  az  olcsó
    jegyekért.
        1951 körül azután ennek vége volt. Az opera csak  annyiban  maradt
    téma,  hogy  a  Szabad  Nép  hivatalos   értékelést   adott   valamely
    bemutatóról  vagy  felújításról,   kellőképpen   kidomborítva   a   mű
    osztályharcos jellegét. Ezt már a többi lap reprezentatív  kritikáinak
    is illett figyelembe vennie. Így lettek közepes vagy gyengébb "baráti"
    zeneművészek világnagyságok. (Ennek reakciója volt  a  60-as  években,
    hogy az igazi világnagyságokon  viszont  néhány  kritikusnak  jólesett
    elvernie  a  port.  Akkor  még  szép   számmal   voltak   világnagyság
    vendégművészek. Ma ugyan ki tudná megfizetni őket?)
        A HFM abban fog eltérni az összes többi laptól, hogy itt az  opera
    igenis téma lesz. Nem pusztán a rovatvezető előélete  és  előszeretete
    okán, hanem mert az opera a komolyzenei műfajok legdemokratikusabbja -
    és  ezt  nem   divat-jelszónak   szánom!   Igenis,   a   legkönnyebben
    megközelíthető,    átélhető,    "megfejthető    és     "lefordítható",
    népszerűsíthető, esztétikai jellemzőiben megragadható műfaj, a  komoly
    zenéhez  vezető  utak  legszélesebbike.  A  színházi-operaházi  élmény
    varázslatos ugyan, de egyre drágább  (magas  színvonalon  pedig  egyre
    ritkább). Én azt vallom, hogy a zene és a szöveg nem  csupán  a  fele,
    hanem a nagyobbik fele az opera-élménynek, ezért a  hanglemez  és  még
    olcsóbban a rádió házhoz is viheti. Akik ragaszkodnak a látványhoz is,
    sokat kaphatnak a TV-től, videokazettáktól. Az  MTV  ritkán,  de  Bécs
    minden vasárnap este ad operát, néha a nálunk fogható szovjet adó  is.
    Plusz a műholdak.
        Azok az ókori  görög  okosok  már  ezt  is  tudták:  Platon  és  a
    pythagoreusok azt vallották, hogy a bölcselkedés  zene;  hogy  a  zene
    erkölcsképző, az embernevelés eszköze;  hogy  a  zene  (tánc,  ritmus,
    ének) a gyönyörűség és a művészi szépség révén összeköt  bennünket  az
    istenséggel. Az emberek akkor  hasonlítanak  leginkább  az  istenekre,
    amikor boldogok. Mindezt Strabón írja.
        Én pedig azzal csatlakozom hozzá, hogy az opera boldoggá tesz.


    II. Múltbanézés

        A jelenről mindenki írhat, akinek van jelene; a múltról  csak  az,
    akinek van múltja - és emlékezőtehetsége.  A  jelenre  tekintve  (most
    csak az operalemez világáról szólok) különben sincs sok  okunk  derűre
    és derűlátásra. Bizony a hanyatlás korát éljük, barátaim.
        Korosodó    ember    múlt-emlegetését    nosztalgiának    nevezik,
    lemosolyogják, esetleg mentegetik,  de  a  legtöbben  csak  legyinteni
    fognak rá: amolyan öreges siránkozás ez, rekedt hangú eposz  a  daliás
    időkről, miegymás. Az operatörténészek is tanúsíthatják, hogy e  műfaj
    történetében állandó a panasz a hanyatlás fölött. Händel korában  csak
    azért nem sírták vissza Monteverdi operáit, mert  nem  ismerték  őket.
    Mozart darabjait  II.  József  szerint  nem  tudták  a  derék  bécsiek
    megrágni és megemészteni;  a  kor  másod-  harmadrangú  kismestereinek
    stílusa volt a fő táplálékuk. "Hanyatló"  volt  Rossini  Paisiellóhoz,
    Verdi Rossinihez képest, s így ment a világ előre,  miközben  hangosan
    hirdette a hanyatlást. A műfaj tehát születése óta permanens válsággal
    küzd - mondja minden szakíró. (Bizonyára ennek köszönheti viszonylagos
    népszerűségét és páratlan eredményeit...) Az éneklés  története  aztán
    sokszorosan felerősíti ezt a jajongó tendenciát. Caruso  elé  Tamagnót
    és De Luciát, Gigli elé Carusót,  Di  Stefano  elé  Giglit  állították
    ideálnak,  s  bármily  nevetséges  volt  mindez,  valami  igazság   is
    lappangott benne.
        Azonban  komolyra   fordítva   a   szót:   1990-ből   vissza-   és
    körültekintve, az elmúlt másfél-két évtized kétségtelenül hanyatláshoz
    vezetett a zenei s kivált a vokális zenei előadóművészet történetében.
        Máris hallom a dühös ellenvetőket.  Dehogyis  feledkeztem  el...és
    ide írhatnék egy tucat nevet. (Hazait is, de világméretű  tendenciáról
    szólva inkább a nagyvilág sztárjaiét.) Az  ellenvetőknek  azonban  ezt
    felelem:
        a) Domingo kivétel, legalább is napjainkban: egyedülálló csoda.
        b) Scotto és Capuccilli, Pavarotti és Caballé,  Freni  és  Bruson,
    Horne és Nyesztyerenko még működnek, de minden  magyarázkodás  helyett
    ide  írom  születési  dátumukat  (nem   a   személyek,   az   évszámok
    sorrendjében):  1930,  1933,  1934,  1935,   1936,   1938!   Ezek   az
    utóvirágzásukat élő hölgyek és urak, ezek a megindítóan nagy  művészek
    megállíthatatlanul kifelé mennek a pályáról. Jövőre Domingo  is  ötven
    lesz! S akik tízhúsz évvel ifjabbak náluk?...
        Kezdjük az összehasonlítást? Nem a századforduló utáni "aranykort"
    veszem, nem is a huszas-harmincas évek seregeit, hanem a  hatvanasokba
    áthajló ötvenes éveket (tehát ha nem is feltétlenül a sztereó, de  már
    a mikrobarázdás korszakot - a Szerk.):
        Szopránban volt egy utánozhatatlan (bár egyesek  által  nagyon  is
    utánozni próbált)  Callas.  Azután  az  olasz(os)  heroinák:  Tebaldi,
    Milanov, de Los Angeles (megint csak a legnagyobbakat mondom). A német
    repertoárban  Schwarzkopf,  Seefried,  Gueden,  Della  Casa,  Jurinac,
    Varnay, Grümmer, Nilsson, Rysanek; a  korszak  végén  már  Sutherland,
    Scotto, Freni, Leontyne Price, Janowitz.
        Mezzók és altok: Barbieri, Simionato, Ludwig;  indul  Cossotto  és
    Berganza.
        Tenorok: Di Stefano,  Del  Monaco,  Carelli,  Bergonzi,  Björling,
    Tucker, Gedda, Simoneau, Dermota, Suthaus, Windgassen,  Kónya  Sándor.
    (Kell-e emlékeztetni rá, hogy itthon Réti és  Ilosfalvy?)  Még  énekel
    Kozlovszkij és Ljemesev és indul Wunderlich vagy Alva.
        Baritonok: lásd majd alább. Basszusok:  Siepi,  Christoff,  Giulio
    Neri, Frick, Ludwig Weber, Székely és Reizen; indul Ghiaurov.
        Nem fogok velük mai listákat szembeszegezni. (Nehezen  is  tudnék,
    még akkor sem, ha - dehogyis feledkezem meg - Te Kanawáról  és  Jessye
    Normanról,  Marshallról  és  Thomas  Allenről  vagy  Battleről.)  Elég
    egyetlen fach ban, a baritonokéban kísérletet tenni abban a reményben,
    hogy "hátha nem lesz olyan nagy a kontraszt"...
        Tehát a baritonok német repertoárjában ma Bernd Weikl szép  hangja
    vonz, s talán Wolfgang Brendelé még, s ott van az univerzális José Van
    Dam, de anno: Hotter, Schöffler, Uhde,  Fischer-Dieskau,  Erich  Kunz,
    George London, Wächter,  Berry  és  Prey  képviselték  ezt  a  fajtát!
    Magyarországon is két univerzális énekes: a veterán  Svéd  s  az  ifjú
    Melis. Az oroszoknál  Liszicián,  vitathatatlanul.  Most  jön  a  nagy
    olaszok  csapata:  Gobbi,   Taddei,   Bastianini,   Panerai,   meg   a
    Metropolitan "olaszai", Warren és Merril. Ők énekelték lemezre  Verdit
    és Puccinit, Rossinit és Donizettit. És  még  sok  akkori  kiválóságot
    sorolhatnék,  akiknek  éppen  a   nagyok   miatt   nem   jutott   elég
    operafelvétel:  Sereni  vagy  Guelfi  ma  világelső  lehetne  a   maga
    szerepeiben, csakúgy, mint McNeil vagy Bacquier! Ma velük szemben csak
    a hajlékony, de színtelen és erőtlen  hangú,  megbízható  Nuccit  s  a
    valamivel jobb orgánumú, de  egyenetlen  s  árnyalatok  nélkül  éneklő
    Zancanarót tudnánk kiállítani, nem adu egyik sem.
        Avagy ki vett meg már - a családtagokon kívül - egy teljes  operát
    kizárólag az ő kedvükért?


    III. Jövőbelátás

        Tehát van mire emlékeznünk! Mégsem további kesergéssel  folytatom.
    Elővezetek inkább egy olyan csapatot, amelynek tagjaitól (egy  sor  új
    lemez és bemutató nyomán) azt remélhetjük, hogy a  kilencvenes  évekre
    megállítják a hanyatló tendenciát. Ha a sors megadja, s leszünk még az
    ezredfordulón  (mármint:  a  HFM,  az  olvasók  és  én),  majd  tessék
    megüzenni, jól jósoltam-e.

    

        Sumi Jo. Csillogó, kristálytiszta hangú, tökéletesen éneklő koreai
    szoprán. Karajan utolsó  operafelvételén  (Az  álarcosbál  és  az  Ory
    grófja új lemezén (Adéle; Gardiner) harsány hozsannával fogadták.

    

        Barbara Bonney. Filmsztár-szőkeségű amerikai; lírai szoprán.
        Harnoncourt Varázsfuvola-lemezén Pamina, benne van  Gardiner  Máté
    passiójában és Mozart Requiemjében. Már sztár-státusza van, de lehetne
    "több lelke".

    

        Cheryl Studer. Ő inkább már a jelen. Az amerikai "jung-dramatisch"
    szoprán  mögött  egy  hatalmas  bayreuthi   siker   (Tannhäuser,   ezt
    Sinopolival lemezen is megismétli)  és  ragyogó  kritikák  állnak.  Az
    olasz repertoárban inkább Muti "erőlteti"; a tisztes Verdi-Requiem  és
    a szép Tell Vilmos után  a  Scala  1989-es  évadnyitóján  A  szicíliai
    vecsernyében  füttyöt   is   kapott   a   félrevezethetetlen   milánói
    közönségtől.
        Susan Dunn is amerikai. (Az olasz  hegemónia  az  éji  homályban?)
    Drámai szoprán. Nagyon kellene négy-öt ilyen Verdi-hősnő.
        Anne-Sophie von Otter svéd mezzo. Mint látható, közeli névrokona a
    híres német hegedűművésznőnek. Igen jó dallemezét ismerem, hallottam a
    Máté passióban is.
        Michael Chance brit kontratenor. A (Deller-utód) Esswood,  Bowman,
    Jacobs elöregedvén - nomen est omen! -  Chance-nak  vannak  a  legjobb
    esélyei nagy karrierre. Ezt Gardiner két Bach passiója  alapján  merem
    állítani.
        Hans-Peter Blochwitz. Arca egy Dürer-ifjúé,  a  hangja  vékonyabb.
    Néhány éve kezdi átvenni a német lírai  és  oratórium-tenor  szerepkör
    első helyét, a bizony egyre  kevésbé  ifjú  Schreiertől.  Máté  passió
    (Herreweghe),  Paulus  (Masur),  Cosl  fan   tutte   (Levine)   és   A
    varázsfuvola (Harnoncourt) lemezei után egy fohász: csak egy  kevéssel
    fényesebb és szebb lenne a hangja ennek a nagyon  intelligens,  kitűnő
    énekesnek!

    
    
    

        Frank Lopardo amerikai lírai tenor, remek  technikával  énekel  Az
    olasz nő  Algírban  lemezén  (Abbado).  Az  előbbi  tenorra  vonatkozó
    jellemzéstől csak annyiban kell eltérnem, hogy ő  nem  emlékeztet  egy
    Dürer-képmásra.
        John Aler amerikai tenorvirtuóz, szintén brilliáns technikával, de
    kevés hanggal. (Ma így megy ez!) Ő volt az  Ory  grófja  címszereplője
    (óh, Réti József!) és Pylades Gluck tauriszi Iphigeniájában  (Gardiner
    lemez ez is.)
        Chris  Merritt  véletlenül  amerikai  és  tenorvirtuóz.  Neki  van
    közöttük a legtöbb hangja, de az övé sem túl szép.  A  Tell  Vilmosban
    sem Pavarottit, sem Geddát nem feledtette. Verdihez ő is  szegényesnek
    bizonyult. (A szicíliai vecsernye, 1989 - fütty!)
        Olaf Bärt csak tiszta szívből  dicsérhetem.  A  hanglemeznagydíjas
    fiatal  baritonista  pazar  dalénekes.  (A  szép  molnárlány  és   egy
    Brahms-lemez Eternán is megjelent.) Ha szerencsecsillaga  úgy  vezeti,
    egy új - persze, más - Fischer-Dieskau lehet belőle.  Kellemes,  telt,
    de puha baritonja színgazdag, mindenféle  árnyalásra  képes.  Gardiner
    Máté-passiójában  az  ő  áriáit   élveztem   a   legjobban,   Schreier
    János-passiójában egy kicsit halványabb volt. Az NDK-ból indult.  Hová
    érkezik vajon?
        Andreas Schmidt szép hangú, jól felkészült  német  baritonista.  A
    Sinopoli-féle Tannhäuserben ő Wolfram.  Voltak  már  jobbak  is  nála.
    Talán  nem  eléggé  jelentős  egyéniség  (még?).  Gardiner   budapesti
    Évszakok-előadásán ő volt  a  legjobb  szólista.  De  az  utolsó  nagy
    monológjával ott sem tudott megrendíteni. (Igaz, rádión keresztül.)
        Thomas Hampson  amerikai  baritonista.  Nem  oly  súlyos  hang  és
    egyéniség, mint Warren; nem oly  hajlékony  énekű,  mint  Merril;  nem
    olyan erőteljes  hangú  és  markánsan  jóképű,  mint  Milnes.  Viszont
    all-round énekes, perfekt minden stílusban. Szebb hanggal  csodaszámba
    mehetne.  (Levine  Cosijában  hallottam,  Bernstein  Bohéméletében  és
    Harnoncourt Varázsfuvolájában.)
        PS. A basszistákat nem mellőztem.  Nem  találtam  meg.  És  tessék
    mondani, hová tűntek az olaszok?


    ANGYALI HEGEDŰS

    

        Hazánkban szerepelt Sir Yehudi Menuhin 1990 májusában a  külföldön
    élő magyar hangszeresekből alakult szimfonikus zenekar, a Philharmonia
    Hungarica élén. (A New York-ban, 1916-ban született művész már  régóta
    magas angol kitüntetések tulajdonosa, a Sir címet azonban  csak  azóta
    viselheti,  amióta  felvette   a   brit   állampolgárságot.)   Menuhin
    természetesen elsősorban hegedűművész. Ha Paganinit ördögi  hegedűsnek
    címkézték, Menuhint sok tekintetben az  angyali  jelző  illetheti  meg
    (mint  pufók,  csodagyermek-kiskamaszt,  aki  tizenegy  éves   korában
    egyetlen New  York-i  majd  később  mint  átszellemült  arcú,  szeráfi
    felnőttet). De a hegedűművésznek, egy  időben  a  legédesebb,  majd  a
    leghumánusabb tiszta hegedűhang birtokosának sok más arca is  van,  az
    évtizedek tükréből sok-sok Menuhin tekint ránk:
        - a humanista,  számtalan  emberbaráti  kezdeményezés  elindítója,
    felkarolója,
        - a pedagógus iskolaalapító, a tehetséges gyermekek patrónusa,
        - a világpolgár, aki  számos  nemzetközi  kulturális,  zenei  vagy
    humanitárius szervezet tagja, támogatója, elnöke,
        - a yoga-hívő, - a  fesztiváligazgató,  -  az  inspiráló,  megbízó
    mecénás,  -  egy  hiteles  önéletrajz  írója,  -  a  II.   világháború
    frontzenésze (több mint ötszáz koncertet adott harcoló  vagy  sebesült
    katonák szórakoztatására),
        - a hidegháborúban az emberi  jogok  harcosa,  emberi  és  művészi
    sorsok megmentője.
        (Megjegyzés az utolsó ponthoz: ő volt az, aki 1974. januárjában  -
    miután  minden  más  próbálkozása  kudarcba  fulladt   -   táviratilag
    nemzetközi sajtóbotránnyal fenyegette meg Brezsnyevet,  ha  nem  járul
    hozzá  Rosztropovics  és  felesége  párizsi  útjához.   A   halkszavú,
    szigorú-szelíd muzsikus győzött, Brezsnyev  meghátrált,  Rosztropovics
    és Visnyevszkaja így jutott ki a szabad világba, inkább az  emigrációt
    vállalva. De 1945-ben ő állt ki elsőként  Furtwängler  rehabilitásáért
    is.)
        Menuhint különleges kapcsolatok fűzték a magyar zenéhez, a  magyar
    zenészekhez. Bartókot ő  kéri  fel  a  Szólószonáta  megalkotására,  a
    háború  után  ő  játssza  itthon  először   a   Hegedűversenyt;   nagy
    zeneszerzőnk műveit  később  is  hangversenyeinek  műsorán  tartja,  s
    többször  is  lemezre  veszi.   Személyes   baráti   kapcsolat   fűzte
    Kodályékhoz,    Dorátihoz,    családi    kötelék     Kentner     Lajos
    zongoraművészhez. De  emlékszem  egy  negyvenvalahány  évvel  ezelőtti
    újsághírre is: Menuhin vállalta, hogy egyik zenekarunk első  oboásának
    új  instrumentumot  küld  a  háború  alatt  elpusztult  mesterhangszer
    pótlására.
        Hanglemez-életműve óriási jelentőségű. A mesterek (Adolf és  Fritz
    Busch,  Enescu,  Bruno  Walter  és  mások)  hatását  tükröző  ifjúkori
    Bachkoncertek,   a   Mendelssohn-verseny    és    a    háború    utáni
    Furtwängler-felvételek  (Beethoven,  Brahms,  Mendelssohn  és   Bartók
    versenyművei)  egyaránt   klasszikusoknak   számítanak,   akárcsak   a
    sztereó-korszakban  megismételt   előadások   (például   a   Bach   és
    Mozartművek a Bath-i Fesztiválzenekarral), később pedig - amiből  most
    nekünk is ízelítőt adott - a mindig  változó  arcú  művész  karmesteri
    produkciója.


    

    Kép-Zene


        Képzene: gépzene, melyet képek, sőt mozgóképek kísérnek, immár nem
    is a moziban, hanem a televízió képernyőjén.  A  jövőben  biztosan  ez
    lesz az uralkodó műfaj, de  már  ma  sem  nevezhetjük  periférikusnak,
    éppen ellenkezőleg: mi (audiofilek, zenebarátok) vagyunk azok, akik  a
    Képzenének,   vagyis   a   Tökéletes   Audiovizualitásnak   csupán   a
    perifériáján kereskedünk.  Márpedig  "ha  nem  tudod  megverni,  akkor
    inkább csatlakozz hozzá", mondja az angol. (Magyarul úgy mondják, hogy
    "a farkasokkal együtt kell üvölteni", de ez itt  nem  hangoznék  jól.)
    Már ma is érdemes felfigyelni a komolyzenei  tv-avagy  videoműsorokra,
    mert előbb-utóbb képlemezen is találkozni fogunk velük. A Hifi Magazin
    krónikása az alábbi képzenékről őriz feljegyzéseket. - A Szerk.



    Pergolesi: A zenemester

        (TV2, március 1.)

        Habkönnyű rokokó intermezzo, nem csak Pergoiesi  remekművéhez,  Az
    úrhatnám szolgálóhoz képest gyengécske.  A  magyar  TV  évtizedek  óta
    meggyökeresedett rögeszméje, hogy nem remekművekkel, Verdi, Mozart  és
    mások  halhatatlan  darabjaival  kell  megkedveltetni   a   műfajt   a
    közönséggel, hanem  sokadrangú  ritkaságokkal,  holott  ezek  -  éppen
    minőségük  miatt  -  még  a  szakembereknek  sem  okozhatnak   örömet,
    legfeljebb a Pergolesi-kutatóknak,  de  nem  hiszem,  hogy  sok  volna
    belőlük hazánkban. A MTV másik szempontja sokkal  érthetőbb:  a  darab
    rövid legyen s kevés szereplőt  (és  még  kevesebb  pénzt!)  mozgasson
    meg...
        Ádám Ottó rendezése jellegtelen volt ugyan, de legalább nem  a  mű
    ellen  dolgozott  -  a  mai  operarendezésekről  ezt   nemigen   lehet
    elmondani.  Egyetlen  jó  ötlete  az  A-dúr  szoprán   áriát   ál-echo
    effektusokkal (csak mimikával)  reagáló  férfiszereplők  közbeiktatása
    volt. A szereplők  közül  csak  Korcsmáros  Péter  sajátos  hangszínű,
    biztonságos technikájú és színészileg is teljesen megfelelő alakítását
    lehetett  élvezni.  Sárkány  Kázmér  hangvétele,   énektechnikája   és
    figurája egyaránt idegen volt ebben a  rokokó  környezetben.  A  zenét
    nyilván  playback-módszerrel  vették   föl,   így   kaphattunk   olyan
    telitalálatos  megoldást,  hogy  a  nekünk   háttal   álló,   tükörből
    fényképezett  énekes  hangja  egyszercsak  kétszeres   erejűvé   nőtt.
    Gondolom csak véletlen volt; ez magyarázat, de aligha mentség.

    


    Tavasz, Bosszú és Csók

        (TV2, március 9.)

        A művészeti alkotások sikerének egyik legfőbb kelléke  a  jó  cím.
    Vannak művek, amelyeknek címe jobb a műnél: a címhez oly  sok  felhang
    társul egyéb ismereteinkből, tudomásunkból...
        A Sámson és Delila jó cím. A bibliai vonatkozásúak általában azok,
    kivált, ha valamely nőszemély is említtetik bennük -  nem  feltétlenül
    az ősanyák, inkább más tiszteletreméltó hölgyek, mint  Deborah,  Judit
    és a Máriák, vagy kevésbé tiszteletreméltók, mint  Jezabel,  Heródiás,
    Delila vagy Sába királynője. Az 1981-es angol produkcióban,  a  Covent
    Gardenben felvett Sámson semmiképpen sem remekmű; annak ellenére  sem,
    hogy alt-áriái (a Tavasz-, a Bosszú- és a Csók-)  és  bacchanál-zenéje
    gyakorta hallhatók a rádióban; igen népszerűek. Némely részlet azonban
    éppen hogy jellegtelennek hat, még sokadszori hallgatás  után  is.  (A
    főpap zenéire gondolok leginkább.) A neves Elijah Moshinsky  rendezése
    néhány  hatásos  képpel  szolgált  (a  "vörösben   tartott"   egységes
    színhatás, a Delila belépőjét keretező nőcsoport mozgatása, vagy amint
    az I. felvonás vége előtt a magát megvető Sámson mégis elindul  Delila
    felé)  -  valamint  néhány  sikertelenebb  megoldással,   amilyen   az
    előfüggönyök  fölösleges  magyarázó  képei,  különösen  Isten(?)  ránk
    nehezedő  keze,  a  balett  félreérthető  erotikus  célzásai   (inkább
    találatai), melyek  valahogyan  nem  kongruáltak  Saint-Saëns  valóban
    erotikus-exotikus, de csillogóbb, könnyedebb zenéjével. Talán az  volt
    a zavaró, hogy nem tudtuk (a rendezővel együtt) eldönteni, mily értékű
    lehet a stilizálás és a realista játék aránya.
        Sir Colin Davis (akkori főzeneigazgató) vezénylésére azt  mondják,
    hogy szolid,  ami  magyarra  fordítva  "pontos,  de  unalmas";  inkább
    kísért, mint vezetett. Persze, volt  oka  vigyázni,  mert  éppen  elég
    gondot okozott neki két világsztár énekese.
        Jon Vickers egyike az elmúlt 35 év nagy operai  hőseinek,  művészi
    és énekesi értelemben egyaránt. Az  egykori  nagy  Florestan,  Otello,
    Siegmund és Tristan Sámson  szerepére  is  ideális  -  volt.  (1963-as
    teljes felvétele a bizonyíték.) Ebből 1981-re  csak  a  fenséges  alak
    maradt  meg  (valóban  titáni  erejű   hős),   a   rendkívül   tudatos
    szerepépítés, az alaposan átgondolt részletek, a kivételes szuggesztív
    erő, mely a saját művészi elhivatottságából táplálkozik. Viszont  akár
    Budapesten is hallhattunk már nagyobb hangerővel bíró, herkulesi alakú
    címszereplőt (Joviczky Józsefet), vagy szebben, folyékonyabban éneklőt
    (a Magyarországról  Amerikába  származott  Gafni  Miklóst),  s  főként
    diadalmas  fénylő  magasságokkal  megáldott  valódi   hőstenort   (Del
    Monacót). Az  őnáluk  művészileg  sokkal  jelentékenyebb  Vickers  már
    minden igyekezete ellenére sem mutatta ezeket  az  erényeket.  A  nagy
    énekesek  legendáinak  legnagyobb  ellenségei:  ők  maguk!  Mivel  nem
    képesek akkor hagyni el a pályát, amikor a legenda már felépült, ám az
    építmény még ép! Számos példát  idézhetnénk:  "ha  40,  50  stb.  éves
    leszek, még a csúcson abbahagyom" - s aztán  mégis  hosszú  éveken  át
    szereznek  kínos  perceket  egykori  rajongóiknak.  Vickers  nazálisan
    képzett vékonyka hangfonállal próbálta "vonalban  tartani"  hangját  a
    piano és mezzoforte tartományban, de ez alig-alig sikerült neki.  Csak
    a III. felvonásban nyílt ki az egykor öblös, baritonális színű hang, s
    emlékeztetett régi önmagára. A magasságai azonban már annakidején  sem
    voltak pompásak...
        Shirley Verrett személyében is  ideális  címszereplőt  kaphattunk.
    Verrett: jelenség. Fejét mintha ébenfából vagy fekete  elefántcsontból
    (ilyen  ugye  nincs)  esztergályozták  volna,  homlokát  szobrász  sem
    mintázhatta volna szebben a rövidre nyírt  frizura  alatt.  Mosolyának
    nem egy Sámson, de még egy Keresztelő János sem  tudhatna  ellenállni.
    Királynői alak, nagy művész, hangja nem túl erős, nem is túl dús  vagy
    buja, de szép. Énektechnikai problémáit nem törések vagy csúnya hangok
    jelzik, inkább a helyenként (a Csók-áriában is)  hallható  bizonytalan
    intonálás. (Ő is gyakran énekelt szoprán szólamokat,  s  ez  még  soha
    egyetlen  mezzónak  sem  használt!)  Verrett  színészi  játéka   pedig
    bármelyik  prózai  színésznőével  egyenrangú.  Ahogy  Sámson  szerelmi
    vallomására  a  nő  és  a  "honleány"  egyaránt  felragyogott   -   ez
    feledhetetlen!
        A főpap  figurája  (Jonathan  Summers)  meggyőző  volt,  a  hangja
    kevésbé. Jobban tetszett nála Gwynne  Howell,  az  öreg  héber  az  I.
    felvonás triójában. Mivel a kórus és Vickers a nyitójelenetben  eléggé
    gyengélkedtek (ráadásul akusztikailag  is  mesterkedett  valaki,  mert
    "kiscsoportos" szólamokat hallottunk a tuttik helyén is),  ez  a  trió
    volt az előadás első zeneileg élvezetes pillanata.
        Nem remekmű, kezdtem, s nem is volt világraszóló előadás, de mégis
    jó volt egy kicsit a Nagy Európa (Opera) Házban üldögélni.

    

    B&B

        (TV2, április 7.)

        Nem sikerült végigkövetnem a  Beethoven-Barenboim  tévé-sorozatot,
    de egy-két adást kifogtam. A húsz-huszonöt esztendővel ezelőtti Daniel
    Barenboim igen alkalmasnak  tetszhetett  a  beethoveni  világban  való
    idegenvezetésre, mivel ennek a fenomenális  életműnek  a  legfontosabb
    műfajai (a szimfónia, a zongoraszonáta és a vonósnégyes hármasa) közül
    kettőnek a műveléséhez "diplomája" van. Barenboim, a  zenemagyarázó  a
    lehető legegyszerűbben - tehát  a  legjobban  -  látta  el  feladatát.
    Elvezényelte a II. és III.  Leonóra-nyitányokat,  s  néhány  mondatban
    kifejtette  a  közöttük  lévő   tartalmi-szerkezeti   különbséget.   A
    zongoraművész-karmester,    aki    Furtwänglert     vallja     művészi
    eszményképének, a II. Leonóra líraiságát még lassabb tempókkal  emelte
    ki, a III. szonátaformájának szerkezeti tökélyéről pedig  megjegyezte,
    hogy Beethoven egyik legkitűnőbb szimfonikus tételét  halljuk.  A  New
    Philharmonia pedig tette a dolgát, jó profi színvonalon. Több  nem  is
    kellett: líra és dráma nem a szövegben, hanem a zenélésben  nyilvánult
    meg.    A    zenei    ismeretterjesztés    legokosabb    példája     a
    "tömegtájékoztatási eszköztől".

                                      *

    Sony Classical

    (modern mese)

        Volt egyszer valaha, nem is oly régen egy CBS nevű  lemeztársaság,
    a Columbia Broadcasting System nagy amerikai  hálózatának  lemezirányú
    kiágazása.  Ősének,  a  hajdani  nagy  tekintélyű   és   kék   címkéjű
    Columbiának két ága volt, egy európai és egy amerikai. Az európait  az
    EMI kebelezte be az ötvenes évek végén, az  amerikai  ág  lett  a  CBS
    Masterworks. Elég jó csengésű márka volt  a  komolyzenében,  különösen
    abban az időben, amikor egy Goddard Lieberson nevű  menedzser  volt  a
    mindenható irányítója, akinek az volt a rögeszméje,  hogy  az  ő  cége
    legyen, mondjuk, Bernstein kiadója, meg  Glenn  Gouldé,  Boulezé  stb.
    Azután más menedzserek jöttek, nehéz idők jártak, s mire  beköszöntött
    a  digitális  korszak,  a  CBS-nek  tudomásul  kelett   vennie,   hogy
    visszacsúszott a második vonalba. Nem volt egyedül: a DECCA is  szinte
    odaszorult a 80-as években. Aki nem akart odaszorulni, jelentkezhetett
    felvételre az egyre erősebb és  egyre  nagyobb  étvágyú  PolyGrammnál,
    ami, ugye, úgy keletkezett, hogy a  Polydor  (DG,  Archív  Produktion)
    mellé bevették társnak a Philipset és a DECCA-t.
        Az ám, de a Felkelő Nap országából is érkezett  egy  nagy  étvágyú
    lény,   Sonynak   hívták.   Begyűrűzött   Amerikába,   s   először   a
    híradástechnikai-kommunikációs hétfejével kapta be a CBS-t, rádióstul,
    tévéstül, majd a lemezcéget is megvette. (Az ugyancsak  régóta  halódó
    RCA-ról  már  lekésett,  mert  azt  -  mármint  a  repertoárját  -   a
    Bertelsmann konszern vitte haza Európába.) A  Sony  elhatározta,  hogy
    csinál   Amerikának   és   Európának   egy   lemezcéget    is,    hadd
    lássunk-halljunk már valamit. Hai. Bakari masz! A  cég  főnöke,  Norio
    Ohga japán milliárdos és baritonista a szívén viselte ugyan a  dolgot,
    de  ezzel  az  izé...kis  amerikai  és  európai  kócerájjal  csak  nem
    vacakolhatott személyesen! Keresett hát megfelelő embert,  s  mivel  a
    megfelelő  helyen  kereste,  meg  is  találta.  Igaz,  az  illető  nem
    baritonista, csak a  Deutsche  Grammophon  főproducere  és  menedzsere
    (hosszú-hosszú éveken át a Karajan  lemezeké  is),  Günther  Breestnek
    hívják. Felszólították, költözzék  New  Yorkba,  és  ott  csináljon  a
    CBS-ből Sonyt. Megkapja hozzá a teljes régi CBS repertoárt  (mutatóba:
    Casals, Bruno Walter, Szigeti, Széll György, Stravinsky, meg  a  Great
    Performances; ilyesmi) és kitalálhat hozzá újat is. Fizetésül meg csak
    annyit,  amennyit  akar.  Herr  Breest  mindebből   csak   az   anyagi
    feltételeket fogadta el, más tekintetben ellenjavaslattal élt. Először
    is nem ő megy New Yorkba, a Sony-CBS jöjjön Hamburgba. Ő  otthon  van,
    minden a keze ügyében, ott sokkal kényelmesebb, meg a sör is  jobb.  A
    japán milliárdos bariton nem teketóriázott, a Sony jött. De  Breest  a
    repertoárt is másképp gondolta. Persze, maradjanak csak  a  régi  nagy
    előadók a régi címkével, de a lényeg, kérem, az a video lesz.
        - És mit óhajt fölvenni? - Egyelőre  semmit.  Van  itt  véletlenül
    kéznél harminchét darab  teljes  filmanyag,  a  főszereplő  véletlenül
    ugyanaz, tetszik ismerni: a Karajan mester.
        A technika-mániás  Maestro  ugyanis  évek  óta  gyűjtögette  saját
    próbáiról,  koncertjeiről,  operarendezéseiről  a   videofelvételeket.
    Valami suskus is lehetett a dologban, talán  Karajan  a  halála  előtt
    megegyezett Breesttel, hogy az anyag az  övé  lehet,  az  ellenértéket
    vagy ő maga vette föl, vagy már az özvegye.  A  Sony  Classical  pedig
    megjelent a még nem  túlzsúfolt  komolyzenei  videopiacon  egy  szinte
    egyedülálló repertoárral. (Amelybe például a  Vatikánban  adott  híres
    Mozart-Koronázási   mise   koncertfelvétele   is   beletartozik.)   Az
    elnök-bariton  mosolygott  és  bólintott.   Érdemes   volt   Hamburgba
    költöztetni a céget. Próbáljanak a többiek Breest úrral versenyezni.
        Hogy mi lesz a mese vége? Még nem tudhatjuk. Nem is ezen  töröm  a
    fejem, inkább azon morfondírozok, hogy a  japán  baritonista  sógunnak
    közben  megjelent  egy  lemeze  is:  ő  énekli  a   bariton-szólót   a
    Fauré-Requiem tokiói felvételén.
        És ez a lemez a régi CBS márkával jelent meg! Ki érti ezt?


    Mese a legkisebb királyfiról

    (klasszikus mese)

        Mint a mesebeli legkisebb királyfi, a páratlan tehetségeket nevelő
    és útrabocsátó egykori Kadosa-iskola Benjáminja elnyerte a  legnagyobb
    díjat: a legnagyobb amerikai hanglemeznagydíjat! Schiff Andrásról szól
    a mese. A nagy próbatétel, a világraszóló tett pedig  Bach  billentyűs
    hangszerre írott partitáinak előadása volt zongorán.
        A  legkisebb  királyfi  bátyjai  egy-két  esztendővel   korosabbak
    (Schiff még csak harminchét éves!), ők is  szépen  szerepeltek  már  a
    nemzetközi korongon,  akarom  mondani,  porondon,  számos  felvételeik
    közül kivált Kocsis Zoltán zenekari Bartók-albumát  fogadta  osztatlan
    elismerés. Ők ketten egyébként egy kicsit felosztották maguk között  a
    zenei világot.  Schiff  a  DECCA  sztárja  -  Kocsis  a  Philipsé.  Az
    ifjabbnak Bach mellett Mozart a kedvence és legfőbb sikerterülete,  az
    ő műveiket játssza  sorozatosan  lemezre,  s  talán  majd  Schuberttel
    folytatja - az idősebbnek  Bartók  mellett  Debussy  és  Liszt  hoztak
    komoly nemzetközi sikert. (Azért marad még szerző és cég másoknak is!)
    Schiff András Grammy-díjára azért  kell  kétszeresen  is  fölfigyelni,
    mert az Óperenciás tengeren (az Óceánon) túl ez a legrangosabb valami,
    amit  művész  egy  hanglemezzel  kivívhat  magának.  Ezt  a  díjat   a
    Rubinsteinek, Serkinek, Horowitzok szokták volt  elnyeregetni.  (Ez  a
    gramofon Oscar-díja - nem akartam leírni ezt a közhelyet, dehát ez  az
    igazság.) Mi magyarok csak ritkán szoktunk  ilyesmit  a  tarisznyánkba
    söpörni a hamubasült pogácsánk  mellé,  amit  ebből  a  (Hollywoodtól)
    nagyon távoli kis országból viszünk útravalónak. A magyar filmművészet
    a megmondhatója...
        Az elérzékenyüléstől szerencsére megóvhat magának a díjnak a neve:
    Grammy, csak  így  becézve,  bizalmasan  az  öreg  gramofonból.  Igazi
    amerikaias dolog: hajlam a szentimentalizmusra, de  idejekorán  elejét
    véve egy fintorral. Rímelni pedig mi másra is rímelne, mint  a  Granny
    (nagyanyó)  szóra...  A  legkisebb  magyar  királyfi  így  hát  nem  a
    szépséges királykisasszonyt hódította  meg;  mondjuk  inkább,  hogy  a
    mesék  százesztendős  jóságos  öreganyókájának  sikerült  a   kedvében
    járnia.
        "Szerencséd, hogy Grammynak szólítottál..."

    

                                      *

    MOZ(i)ART Amadeus

    

        Nem  a  végre   Budapesten   is   bemutatott   Oscar-díj   halmozó
    Formanfilmről, hanem arról a jelenségről szólnék, amit ez a keresztnév
    takar. Bizonyára sok zenetörténeti érdeklődésű olvasó  tudja,  hogy  a
    világhírű  vonósnégyes  névadóját  és  a  film   főszereplőjét   sosem
    szólították imigyen, sőt, még csak nem is e névre keresztelték,  hanem
    Aranyszájú Szent Jánoséra (mivel az ő napján  született  1756.  január
    27-én). Ezenkívül a Wolfgang nevet adták neki  anyai  nagyatyja,  s  a
    Theophilust keresztapja után. Ebből az utóbbi  görög  alakból  lett  a
    német gyakorlatban Gottlieb és a latin Amadeus, illetve  Mozart  saját
    használatára  a  franciás  Amadé.  Miért,  hogy   egyetlen   "Wolfgang
    Vonósnégyes" elnevezésű kamarazenei  társaságot  sem  ismerünk  (igaz,
    Ludwigot vagy Johann Sebastiant sem),  egyetlen  írói,  színpadi  vagy
    filmalkotást sem "Wolfgang" címmel?  (Hacsak  most  nem  ihlettem  meg
    valamelyik művészt.) A válasz kézenfekvő: bármennyire is ősidőkre utal
    vissza a (feltehetően) totemnévből is eredő Wolfgang-Farkas, a  17-18.
    századi   német    használatban    már    túlzottan    elpolgáriasult,
    "filiszteresült"  ahhoz,  hogy  kellőképpen  "művésziesen"  hangozzék.
    Ugyan még így  is  illő  lehet  egy  megfelelően  rendezett  (polgári)
    körülmények között  élő  és  önmaga  mítoszát  módszeresen  megteremtő
    zseni, például egy Goethe  János  F.  számára,  de  egy  rendhagyó  és
    szertelen ifjú és örökifjú lángelmének és csodabogárnak? Neki szüksége
    van az utókor szemében kivételes, megkülönböztető névre.  Az  "istenek
    kedveltje", ez igen, ezzel már kezdhet valamit  regény-  és  drámaíró,
    filmrendező stb., de kicsit "fel kell dobni" hozzá ezt  a  Wolfgangot.
    Hányatott élete, fura  természete  volt  szegénykének?  Nosza  még  rá
    néhány  lapáttal...S  tesznek  rá  bőven:   alkoholista,   szex-őrült,
    szuper-trágár,   orrpiszkáló,   szellentő,   modortalan,   nagypofájú,
    szemtelenkedő, tekintélycsúfoló, léha, pazarló. (A kiváló  Karl  Maria
    Brandauer vagy  tíz  esztendővel  ezelőtt  emlegette  egy  Mozart-film
    tervét; abban még a kábítószernek is rabja lett volna Amadeus!) Mintha
    csak az ellenpárt címkézte volna föl holmi választási kampányban. Mert
    így jóval hatásosabban lehet "ábrázolni", "kielemezni", hogy  ezért  s
    ennek ellenére volt Amadeus a legnagyobb zseni...

    

        Megmondom kereken, nem hiszek ebben az  Amadeus-jelenségben,  amit
    évtizedünkre végül is Peter  Schaffer  és  interpretálói  fújtak  föl.
    Mondják, persze, hogy Schaffer nem is Mozartot, hanem  Salierit  tette
    drámája  középponti  alakjává.  S  én  is  mondom,  persze,  hogy  egy
    szépirodalmi alkotásban joga van hőseit olyannak ábrázolni, amilyennek
    akarja. Nekem csak  azok  miatt  nem  tetszik,  akik  a  színműből  és
    (sokszorta  többen)  a  filmből  fogják  maguknak  elképzelni  ezt  az
    egyszervolt  zenei  csodagyermeket  és  csodafelnőttet.  Aki   valóban
    gyermeteg kedély s lélek maradt  szinte  haláláig,  bohóckodó  hajlamú
    volt,  könnyelmű  természetű  s  kezű,   szívesen   malackodott,   sőt
    disznólkodott, de csak mint az emberek jó része, sőt, tessék figyelni,
    alig inkább, mint az átlag.  Semmiképpen  sem  úgy  és  annyira,  mint
    művészi ábrázolói több-kevesebb hitető erővel szuggerálják.
        Honnan  tudom?  A  Mozart-család  (apa,   fiú,   nővér,   feleség)
    levelezése  naplóhoz,  mégpedig  időnként  gyónásig  őszinte  naplóhoz
    hasonlóan tárja föl  Wolfgang,  Leopold  és  Konstanze  jellemét.  Nem
    mindig magát jellemzi a levélíró, gyakrabban azt,  akinek  ír,  azzal,
    amit ír neki; még a nem őszinte  sorok  mögött  is  elárulva  a  hátsó
    gondolatokat, a karaktert, a lelkivilágot. Ezek a levelek  mindenfajta
    családregénynél, lélektani ábrázolásnál, beleérző művészi  fantáziánál
    többet árulnak el Wolfgang Amadeusról...
        Természetesen mindannak a magva is bennük van, amit Schaffer  vagy
    Forman felnagyít, kiragad, kitalál. Még  egyszer:  dehogy  is  tagadom
    világsikerüket, s jogukat, hogy úgy  érjék  el,  ahogyan  azt  művészi
    intuiciójuk diktálja - Mozart ürügyén is.
        De el  kell  olvasni  a  leveleket,  a  Mozartról  szóló  kortársi
    emlékezéseket - s persze,  nagyon  sok  Mozart-zenét  hallgatni!  hogy
    minden furcsasággal egyetemben világossá legyen:  nem  az  ember  volt
    abnormális. A művész volt minden normán felüli...
        Manapság  e  vezetéknév  hallatán  persze  amerikaira  és  elnökre
    gondolnak, nem pedig németre  és  muzsikusra.  Pedig  a  húszastól  az
    ötvenes  évekig  ez  a  név  egy  német  muzsikus   családot   jelzett
    elsősorban.
        A  zene  története  jónéhány   dús   családfát   ismer:   bizonyos
    szászországi  Bachokét,  salzburgi  Mozartokét,  de   gondolhatunk   a
    Haydn-fivérekre vagy későbbi korból Liszt  Ferenc  úrra,  kinek  vejét
    ugyebár "Na  mi  újság  Wagner  úr?"  kérdéssel  üdvözölték  bayreuthi
    szomszédai. A XX. században is akadnak családi partnertkapcsolatok, de
    ezek többnyire csak "duók": Sister & Son (Menuhin), azután ismét  apák
    és fiúk: Cziffrák, Kleiberek, Ojsztrachok. A Busch Familiát  az  emeli
    ki közülük, hogy nem kevesebb mint három extraklasszissal ajándékozott
    meg bennünket. És hogy a három közül az egyiknek kerek évfordulója van
    1990-ben.
        Adolf Busch a század egyik  legjelentősebb  hegedűművésze.  Amikor
    vonósnégyest alapít (benne csellista  öccsével,  Hermannal),  a  Busch
    Quartett a világ egyik  legjobb  vonósnégyese;  amikor  kamarazenekart
    szervez, az lesz  Európa  talán  legkitűnőbb  kamarazenekara.  További
    kamarazenélési felállások (ha jobban tetszik: leülések) végett leányát
    egy zongoristához adja feleségül; erre mit tesz Isten, hát nem a világ
    egyik legjelentékenyebb zongoristája lesz vőmuramból, bizonyos  Rudolf
    Serkinből? S végül, de nem utolsósorban: a szakemberek  vitatkozhatnak
    ugyan róla (ha van egyáltalán ilyesminek két fillérnyi értelme),  hogy
    Adolf, avagy inkább egy esztendővel idősebb  bátyja,  Fritz  Busch,  a
    karmester volt-e  a  nagyobb  zseni  "abszolút  zenei  értelemben".  A
    hallásuk mindenesetre  abszolút  volt,  gyermekkoruk  óta.  A  legenda
    szerint atyjuk, a derék  asztalosmester  (maga  is  amatőr  muzsikus),
    zongorázgató-hegedülgető fiait sétáltatván azt  kérdezte  tőlük,  mely
    hang volt, amelyet elfüttyentett vala a  mellettük  elhaladó  mozdony.
    "Fisz" - vágta rá uniszónóban a két ebadta.  Ismételt  esetek  után  a
    papa megdöbbenve  rohant  a  városka  egészségügyi  tanácsosához,  nem
    valaminő abnormitás  áldozatai-é  a  fiak.  Bizonyos  értelemben  azok
    voltak.
        Nem akarom fölmondani Fritz Busch életútját, inkább bájos humorral
    megírt  emlékezéseihez  utalom  az  olvasót;  magyarul  is   megjelent
    1962-ben, "Egy muzsikus élete"  címmel.  Egyetlen  momentumot  azonban
    kinagyítanék életéből: 1933-ban Fritz  Busch  volt  az  a  nagy  német
    muzsikus,  aki  minden  "faji"  vagy  családi  kényszerítő   körülmény
    hiányában  is  önként,  az  elsők  között  hagyta  el  a  nácivá  lett
    Németországot.  Pedig  a  példásan   "árja"-germán   külsejű   drezdai
    főzeneigazgatót Göring a hitleri új rezsim zenei atyaúristenéül akarta
    megtenni (jóllehet, előzőleg  liberális-haladó  műsorpolitikája  miatt
    náci hecckampány céltáblája  lett).  Amikor  Toscanini  visszautasítja
    Hitler   személyes   invitálását,   hogy   Bayreuthban    vezényeljen,
    helyettesítésére a Wagner-család  Buscht  kéri  föl.  Ő  természetesen
    szolidaritásból szintén nem vállalja.  Tanulság:  művész  is  kerülhet
    ugyan olyan helyzetbe, hogy felfalják a disznók, de  hogy  korpa  közé
    keveredjen-e vagy sem, az mégis csak elhatározás kérdése.
        Busch 1951-ig Buenos Airesben, a nagyhírű Teatro Colónban,  a  Dán
    Rádiónál, Koppenhágában, Stockholmban és a New York-i Metropolitanban,
    valamint a Glyndebourne-i Fesztiválon töltött be vezető zenei  állást.
    Zenélését   mindenkor   a   legmagasabb   rendű   tehetségnek   kijáró
    elismeréssel méltatták. Fájdalmasan korai halála 1951-ben éppen  attól
    fosztotta  meg  a  nagyvilág  zenehallgatóit,  hogy  mikrolemezről  is
    részesülhessenek  a  Busch  nyújtotta  élményekből.  Lemezhagyatékának
    jelentős  része  így  archív   és   kalóz   kiadványokból,   helyszíni
    hangverseny- és  operarögzítésekből  áll,  mint  amilyen  például  egy
    1951-es  kölni  Álarcosbál,  vagy  két-két   Otello   és   Tristan   a
    Metropolitanből. (Az utóbbiakban Ernster Dezső, illetve Székely Mihály
    énekelték Marke szólamát.) De vannak  közöttük  olyan  kuriózumok  is,
    mint egy spanyol (!) nyelvű Máté-passió Argentinából.

    

        A  Busch-diszkográfia  az  egyetemes  kultúrkincs   része.   Egyik
    kiemelkedő  darabja   az   öccsével   közösen   "alkotott"   Beethoven
    hegedűverseny, a zenei titánok ama őskori világának emléke, amelyben a
    zene tartalma  és  minősége  mindenekelőtt  erkölcsi  kérdés  volt  az
    előadók számára. S ilyenek legfőképpen azok a  Glyndebournehoz  kötődő
    Mozart-előadások, melyeket a His Master's Voice vett föl  a  harmincas
    évek  közepén,  illetve  utóljára   1951-ben.   Busch   a   három   Da
    Ponte-szövegkönyvű operát vezényelte lemezre; az 1936-os Don  Giovanni
    máig meghatározó érvényű interpretáció. Amikor CD-n kiadták, az  egyik
    kritikus a karmesteren kívül az  énekeseket  is  magasztalta,  mondván
    hogy legalább négyüket máig sem múlta felül senki e szerepekben! A két
    donna (Souez és Helletsgruber) mellett Baccaloni Leporellója és  a  mi
    Pataky Kálmánunk alkotja e négyest.  Pataky  Ottavióját  fél  évszázad
    énekesei és közönsége tekintették példaképnek (habár a kritikusai  nem
    mindig);  Pataky  amúgy  is  Busch  egyik  kedvenc  magyarja  volt   -
    dokumentálja ezt a  IX.  szimfónia  egyik  "maradvány-felvétele",  egy
    berlini Álarcosbál vagy a drezdai Cigánybáró szereposztása is.

    

        (Utóirat. Ezzel a  kis  száz  soros  babérkoszorúval  Fritz  Busch
    emlékének tisztelgünk, ő az idén volna 100 éves. Adolf még csak 99, az
    ő köszöntése tehát  jövőre  lenne  esedékes,  dehát  a  mai  zaklatott
    világban nem tudhatjuk, lesz-e még akkor HFM, őt ünnepelni. A Szerk.)


                                      *

    

    No. 15: egy áhítatos ünnepi színjáték


    

        Ha az eddigi ütemben haladunk,  a  polcok  rövidesen  betelnek,  a
    családi  költségvetés  felborul.   Ajánlólistánkat   ezért   mostantól
    kurtábbra fogjuk, s inkább a  témák  számát  növeljük.  A  mai  műsor:
    Wagner, Liszt, Bach.
        Március közepén sugározta a Bartók Rádió a Philips  kiadványát,  a
    Parsifal CD-lemezét az 1985-ös  Bayreuthi  Ünnepi  Játékokról;  vegyes
    élménnyel  lettünk  gazdagabbak.  Butaság  volna  tagadni  az  előadás
    nemzetközi  színvonalát,  de  joggal  hiányoltunk  bizonyos   szellemi
    többletet, intellektuális vagy érzelmi élményt. A Parsifal  szerencsés
    lemezopera, sok kitűnő felvétel van belőle. Elsősorban három  K  betűs
    karmester, Knapperts-busch, Krauss és Karajan lemezére gondolok. "Kna"
    úgyszólván hitbizományosa volt Bayreuthban e darabnak, két sorozatából
    kereskedelmi lemez is készült (1951, 1962) és más  évekből  is  vannak
    kalóz, illetve "legalizált" felvételei összesen még ötöt  ismerek.  Az
    1962-est tekintik az  abszolút  kongeniális  tolmácsolásnak,  azzal  a
    megszorítással, hogy a  II.  felvonás  1951-ben  jobb  volt.  E  mellé
    helyezem  a  Karajan-lemezt,  a  művészi  tekintetben  is  sok   vitát
    provokáló mester legőszintébb, legodaadóbb, legmeghatóbb  előadásainak
    egyikét. (Talán csak a Mahler IX. második, "live" felvétele volt ilyen
    egyértelmű  nagy  Karajan-eredmény  és   siker.)   Hifistáknak   pedig
    valóságos paradicsom, dúsan tenyésztett,  mégis  természetes  és  szép
    hangzás. Hozzá a Berlini Filharmonikusok csodája...
        Solti   kiváló   stúdióprodukciója   alig   marad   el   nagyszerű
    Ring-ciklusa  mögött.  Bouleznek  elsősorban  a  gyors  tempóit  vetik
    szemére, de  a  helyes  ítélethez  gyanúm  szerint  Petőfitől  kellene
    metaforát kölcsönözni. Arra a híres (híresen igaztalan!) megjegyzésére
    gondolok, miszerint Goethének békasó  volna  a  szíve  helyén.  Boulez
    Parsifaljával szemben nem érezném igaztalannak.
        Húsz  teljes  felvételről   van   tudomásom,   ebből   ajánlom   a
    következőket. (A csillaggal jelöltek bayreuthi előadások.) Az  1985-ös
    felvétel énekesei  egyetlen  ponton  sem  múlják  felül  elődeiket,  a
    címszereplő pedig korábbi önmagát. Peter Hofmann ideális wagneri  hős,
    külsejének és mély intelligenciájának  azaz  szuggesztív  alakításának
    köszönheti sikereit, a szép hangnak legkevésbé; Karajannál ez  a  hang
    sokkal jobb állapotban volt, mint öt-hat évvel később.  Windgassen  és
    Kollo  (mindkét  lemezén)  mindenképpen  nagy  előnyben  voltak   vele
    szemben, az ugyancsak nem éppen széphangú  Vinay  intenzitásban  éppen
    annyit ad, mint  Hofmann.  A  nagyhírű  James  Kingről  azt  írta  egy
    kritikus, hogy "nem szeretnivaló" Parsifal.
        A legjobb  női  főszereplők  Mödl  (1951-ben)  és  az  univerzális
    Christa Ludwig.  Waltraud  Meier  jó  teljesítménye  körülbelül  Dunja
    Vejzovičéval egyenrangú. Gurnemanz szerepéről  azt  mondják,  hogy
    minden alakítójából a legjobb erényeket hozza  elő.  Frick  és  főként
    Hotter (1962) ideális, utóbbi az örök etalon. Én is nagyon  tisztelem,
    de ki győz meg arról, hogy Kurt Moll bármiképpen is  kevesebbet  nyújt
    nála? Eszményi hangon eszményien  szépen  énekel,  ő  a  Karajan-lemez
    legjobb közreműködője. Hans Sotin korrekt és megbízható, de nem szólal
    meg benne az előbbiek költői ihlete. Hangja sem az  a  gyönyörű  színű
    basszus, amilyennek a tizenöt évvel  korábbi  Solti-féle  Tannhäuseren
    megismertük. José Van Dam tökéletesen sírna éneke pontosan kifejezte a
    zaklatott  lelkű  Amfortas  panaszának  minden  árnyalatát.  Őt  is  a
    legjobbnak tartom London  és  Fischer-Dieskau  mellett.  Levine  Simon
    Estese nem  ugyanaz  a  klasszis,  bár  ő  élete  legnagyobb  sikereit
    Bayreuthban aratta, A bolygó hollandiban.  A  legkitűnőbb  Klingsornak
    azt  a  Hermann  Uhdet  tartják,  akit  Telramundjáért  Fodor  Géza  e
    magazinban elmarasztalt. Mazura az 1985-ös felvételen  igen  megfelelt
    feladatának.
        Az  Eterna  lemez  tisztességes  produkció   volt,   egy   lipcsei
    hangverseny-előadás felvétele.  Aki  most  ismerkedik  a  Parsifallal,
    választhatja a magyar nyelvű Ferencsik-felújítást  magyar  lemezen.  A
    férfi  szereplők  kitűnően  helytálltak.  Első  ajánlatom  a  Karajan,
    második az 1962-es Knappertsbusch - főként a karmester és a nagy  Hans
    Hotter kedvéért.


    No. 16: Liszti "ideálok"

    

        Liszt szimfonikus költeményeit már régóta szerettem volna  műsorra
    tűzni. Elég reménytelen vállalkozásnak tetszett, mert  a  13  darabból
    álló sorozat nagyobbik része nem illik  az  alap-repertoárba.  Nem  is
    gyakori az "összkiadás"  Liszt  szimfonikus  költeményeiből,  régebben
    csak Bernard Haitink merészkedett valamennyi darab elvezénylésére,  és
    létezett egy hosszúra nyújtott s körvonalaiban  nem  mindig  követhető
    Masur-sorozat is. A Hungaroton hatalmas gyűjteményes doboza  (LP-n  és
    CD-n) 1986-ban jelent meg, az MRTV  Szimfonikus  Zenekarát  Joó  Árpád
    vezényelte.
        Az American Record Guide-ban J. Haller  a  lényegre  mutatott  rá:
    "Nem kétséges, hogy e költemények  bombasztikusak,  banálisak  és  túl
    hosszúak a gyakran igen halvány irodalmi vonatkozásaikhoz  képest,  ám
    drámaiságukhoz  kétség  sem  fér,  továbbá  különlegesen  jól   vannak
    hangszerelve, és megfelelő irányítással fölöttébb  hatásosak."  Tegyük
    hozzá: előadóművész nem közeledhet "kritikusan" e művekhez,  vállalnia
    kell Lisztet és romantikáját, nevén nevezve a gyermeket!
        Les  Préludes,  Tasso,  Orpheus  -  gondolom,   e   három   minden
    alapgyűjteményben helyet kér. A többi? Ízlés  (vagy  véletlen)  dolga.
    Nézzük Haller kommentárjait: Les Préludes (talán nem a legjobb,  de  a
    legismertebb) 1. Solti, Chicagói Szimf. Zkar, DECCA 2. Joó  3.  Masur,
    Lipcsei  Gewandhaus  Zkar,  EMI/Eterna  Tasso  (Liszt  egyik   legjobb
    alkotása) 1. Ferencsik régebbi  Hungaroton  lemeze  2.  Masur  Orpheus
    (zene és zeneszerzők apoteózisa) 1. Joó 2. egy régebbi Beecham-lemez A
    fent  említett  Ferencsik-lemezen  éppen  e  három   kiválasztott   mű
    szerepel, s szerintem a legszebb előadása éppen  az  Orpheus.  (A  Les
    Préludes-öt viszont teljesen tönkretette a  hangmérnök  azáltal,  hogy
    mesterségesen visszafogta a crescendo csúcsát. A  Szerk.)  A  Joó-féle
    ciklusnak nevezetessége még, hogy világpremierként kínál egy  zenekari
    fantáziát, Szózat és Himnusz címmel, amelyben Liszt Erkel  és  Egressy
    Béni előtt tiszteleg.


    No. 17: passiók és passziók

    

        A  két  nagy  Bach-passió  (János,  Máté)   minden   alaprepertoár
    nélkülözhetetlen  pillére.  Hogy  a  hagyományos  vagy  a   historikus
    előadásokat választjuk-e, az már csak "úri passziónk"  kérdése...  Egy
    ideális(an gazdag) világban gyűjthetnénk ilyet is, olyat is  bőségben,
    de  ha  csak  két  felvételre  van  pénzünk,  akkor  sem   értelmetlen
    megosztani érdeklődésünket a két nagy irányzat  között.  "Hagyományos"
    és  "historikus"  -  látszólag  rokon  jelentésű  fogalmak;  valójában
    ellentétesek. Az előbbin a múlt  század  közepe  (pontosan  Mendelsson
    1842-es,   a   Máté-passiót   feltámasztó   lipcsei   előadása)    óta
    kiterebélyesedett hagyomány ápolta stílust értjük, amely manapság  nem
    éppen életerejével kelt föltűnést. Historikusnak a korhűségre  törekvő
    irányzatot nevezzük. Az utolsó öt év felvételeit tekintve Jánosban 4:2
    és Mátéban is 3:2 az arány a historikusok javára.  Adatkeresés  közben
    magam is meglepetéssel figyelek föl arra, hogy a  historikus  irányzat
    is idestova negyedszázada (Harnoncourt Jánosa 1966-ból  való)  bevett,
    elfogadott, újabban pedig szinte ortodoxiává vált.
        Kezdjük a Jánossal, a koraibb,  rövidebb  terjedelmű,  köztudottan
    drámaibb  passió-oratóriummal.  Gardiner  1986-os  Archív   Produktion
    felvételét a Hungaroton is kiadja majd (licences LP-n).  Gardiner  már
    jól ismert nálunk, éppen korábbi licences lemezek  (Händel-Messiás  és
    Bach-Magnificat), továbbá ez évi budapesti szereplése  révén.  Ezen  a
    legújabb  lemezén   a   férfi-altista   Michael   Chance   nyújtja   a
    legemlékezetesebbet. Nagyon szeretem Sigiswald Kuijken  és  La  Petite
    Bande-ja lemezeit. Édes hangszínük megkülönböztető sajátosság, azonnal
    föltűnik a hallgatónak.  Ezt  az  EMI  CD-t  1988-ban  az  év  legjobb
    historikus  lemezei  közé  választották.  Elsősorban  Barbara  Schlick
    szopránszólói tetszettek, s itt is dicséretes a férfi-alt, a  nagyhírű
    belga  René   Jacobs.   Philippe   Herreweghe   a   Collegium   Vocale
    karigazgatója, újabban sok önálló vezényléssel szerepel a katalógusban
    - két passiójából a Mátét találtam jobbnak (Harmonia Mundi).
        A "hagyományos"  oldalon  Peter  Schreier  Jánosára  (Philips  CD,
    Eterna  LP)   általános   szürkeség   borul,   amelyet   a   szólisták
    teljesítménye sem oszlat el - az is igen  mérsékelt.  Még  az  általam
    nagyra  tartott  Olaf  Bär  sem  volt  a  saját  legjobb  színvonalán,
    aminthogy Schreier, a tenorista is alig képes leplezni már, hogy ötven
    felett  sokat  vesztett  hangjának  esztétikai  minőségéből.   Korábbi
    felvételein szuggesztívabb is volt.  Roberta  Alexander,  az  amerikai
    néger szoprán kevés érzéket mutat e stílushoz. Inkább ajánlanám  tehát
    Gönnenwein 1969-ben felvett János-passióját (EMI), bár ahogy most CD-n
    újrahallgatom, úgy találom, hogy  emlékeimben  szebben  élt;  talán  a
    tempók és hangvételek dolgában kevésbé meggyőző, mint gondoltam, s bár
    a szólisták jobbnál jobbak (Elly Ameling, Brigitte  Fassbaender,  Theo
    Altmeyer, Franz Crass,  Siegmund  Nimsgern,  Kurt  Moll)  hiányérzetem
    marad, több drámaiságot  és  nagyvonalúságot  keresnék.  Kurt  Equiluz
    áriái és a csodálatos tömör basszus hangú Moll tették rám a legmélyebb
    benyomást,  az   utóbbi   Pilátus   szólóival,   ami   talán   nem   a
    legtermészetesebb. Törhetem a fejem, hogy a hiba  bennem  vagy  bennük
    volt-e.  (Az  Evangélista  szólamát  eléggé  furcsán  tálaló  Altmeyer
    esetében nem töröm.) Úgy látszik,  Jochum  régi  Philips  felvétele  a
    legjobb  ajánlat  a  hagyományos  stílus  kedvelői  számára.   Esetleg
    Münchingeré (DECCA).
        A korhű Máté-passiók élén ismét Gardiner  és  Herreweghe  áll.  Az
    előbbit ugyan eléggé egyenetlennek éreztem,  nagyszerű  pillanatok  és
    hideg aggyal  és  szívvel  kiszámított  hatáskeresés  egyaránt  helyet
    kapnak benne. Itt a  férfi  áriaénekesek,  Olaf  Bär  és  az  amerikai
    tenorista, Howard Crook  nyújt  kiemelkedő  teljesítményt;  az  utóbbi
    ragyogó énekes és nagyszerű szöveg-színész, talán a legjobb,  akit  ma
    az oratórium műfajban hallani lehet. Ugyan ő  a  Herreweghe-felvételen
    Evangélistaként  remekel.  Ezen  a  Máté-passión  Schlick,  Jacobs  és
    Hans-Peter Blochwitz egymást  múlják  felül.  Jézust  a  Bergmann-féle
    Varázsfuvola  Sarastrója,  Ulric  Cold  énekli.  Harnoncourt   1971-es
    (Telefunken) felvétele még ma is  aspirálhat  a  listavezetői  helyre.
    Újabb kísérlete messze elmarad ettől,  amelyen  Equiluz  mellett  Paul
    Eswood énekelte  az  altszólókat  (gyönyörűen),  és  Karl  Ridderbusch
    fájdalmas-puha basszusa szólaltatta meg Jézust.
        A hagyományosak között Soltié (DECCA) elég jó  fogadtatásra  lelt,
    pedig a karmester nem túl gyakori vendég a barokk repertoárban  (habár
    a Messiást is felvette az utóbbi időben). Csapatát Kiri Te Kanawa, von
    Otter, Blochwitz, Bär és a veterán Tom Krause  alkotják.  Ami  azt  is
    jelzi, hogy régen elmúltak azok  az  idők,  amikor  minden  cégnek  és
    karmesternek    "saját"    szólistaegyüttese    lehetett.     Schreier
    Máté-passiója sikerültebb a Jánosnál. (Bár Theo Adam hangja  már  alig
    volt alkalmas a basszus áriákra.) Karl Richter második felvétele  (DG)
    kudarc, Mathis, Baker, Schreier és Fischer-Dieskau jelenléte  ellenére
    is.  Az  1965-ös  Münchinger-féle  lemeznek   igen   sok   szép   órát
    köszönhetek. Ameling, Wunderlich és  Prey  (Jézus)  voltak  a  díszei.
    Klemperer (EMI)  híres  "all-stars"  felvételére,  mely  "múlt"  ideje
    ellenére  is  kortalan,  mindig  a  nagy  hanglemezeseménynek   kijáró
    tisztelettel fogunk  emlékezni.  Schwarzkopf,  Ludwig,  Gedda,  Pears,
    Fischer-Dieskau  és  Berry-  kinek  sikerülne  ma   összehozni   ilyen
    társulatot?
        (A  mindkét   műnél   megnevezett   karmesterek   Máté-,   illetve
    János-passiója mindig azonos cég kiadásában jelent meg.)