Zene Bona (nihil aliud) |
MÚLT, JELEN, JÖVŐ
I. Nem téma?
A magyar sajtóban az opera nem téma! Nincs módom statisztikát
gyártani, de meggyőződésem, hogy az összes sajtótermékben a
szövegterjedelem 1%-át sem éri el az opera. Ennyire érdektelen volna,
ennyire nem aktuális? Hallom a fő- és alszerkesztők, kulturális
rovatvezetők fő-fő elhárító mondatát: "a jelenlegi súlyos helyzetben,
ugye, nincs rá több...(a kipontozott részekre kéretik a gazdasági,
társadalmi, politikai és kulturális jelzőt, illetve a hely, pénz, idő,
igény, szükség stb. főnevet beírni). A helyzet természetesen negyven
éve ilyen. Ez is így megy negyven éve. De korábban...
Az 1945-öt követő években, mondjuk 49-ig is tudvalevően igen nehéz
(stb.) helyzetben voltak az emberek, minek részletezzem? A legtöbb
napi lapban mégis rendre megjelentek operai hírek, tudósítások, sőt
kritikák az előző esti előadásról (esetleg a tegnapelőttiről); nem
reprezentatív cikkek, elmélkedő tanulmányok a rendezői koncepcióról,
hanem 15-20 soros jegyzetek, beszámolók az előadásról. Nem oktatták az
olvasót, hanem egy-két mondattal rögzítették benyomásaikat, az (adott
estére érvényes!) ítéleteiket. Somogyi Vilmos (Világ), Gaál Endre
(Magyar Nemzet) és mások rövid kritikáiból, esetleg heti
összefoglalóiból az Operabolondokhoz címzett szekta akkori novícius
nemzedéke így kapott tájékoztatást, eligazítást arról, hogy mit
látott-hallott, mit kell megnéznie, kire-mire kell figyelnie. Ennyi
elég is volt, hogy a következő vasárnap kora reggel ismét ott találjon
bennünket, 14-15 éveseket (is) az Opera pénztáránál, sorbanállva a
következő tíz nap olcsó jegyeiért. (III. emelet oldalt, 2-4. sor,
ünnepi alkalommal 1. sor hat forintért.) Közbevetőleg: a sorbanállás
röpke perceiben - Klemperer-előadás esetében reggel hattól-tízig
nemzetközi akadémiai ismeretekre lehetett szert tenni az ott hallható
dumákból. Valóságos tudósai álltak ott a műfajnak, szintén az olcsó
jegyekért.
1951 körül azután ennek vége volt. Az opera csak annyiban maradt
téma, hogy a Szabad Nép hivatalos értékelést adott valamely
bemutatóról vagy felújításról, kellőképpen kidomborítva a mű
osztályharcos jellegét. Ezt már a többi lap reprezentatív kritikáinak
is illett figyelembe vennie. Így lettek közepes vagy gyengébb "baráti"
zeneművészek világnagyságok. (Ennek reakciója volt a 60-as években,
hogy az igazi világnagyságokon viszont néhány kritikusnak jólesett
elvernie a port. Akkor még szép számmal voltak világnagyság
vendégművészek. Ma ugyan ki tudná megfizetni őket?)
A HFM abban fog eltérni az összes többi laptól, hogy itt az opera
igenis téma lesz. Nem pusztán a rovatvezető előélete és előszeretete
okán, hanem mert az opera a komolyzenei műfajok legdemokratikusabbja -
és ezt nem divat-jelszónak szánom! Igenis, a legkönnyebben
megközelíthető, átélhető, "megfejthető és "lefordítható",
népszerűsíthető, esztétikai jellemzőiben megragadható műfaj, a komoly
zenéhez vezető utak legszélesebbike. A színházi-operaházi élmény
varázslatos ugyan, de egyre drágább (magas színvonalon pedig egyre
ritkább). Én azt vallom, hogy a zene és a szöveg nem csupán a fele,
hanem a nagyobbik fele az opera-élménynek, ezért a hanglemez és még
olcsóbban a rádió házhoz is viheti. Akik ragaszkodnak a látványhoz is,
sokat kaphatnak a TV-től, videokazettáktól. Az MTV ritkán, de Bécs
minden vasárnap este ad operát, néha a nálunk fogható szovjet adó is.
Plusz a műholdak.
Azok az ókori görög okosok már ezt is tudták: Platon és a
pythagoreusok azt vallották, hogy a bölcselkedés zene; hogy a zene
erkölcsképző, az embernevelés eszköze; hogy a zene (tánc, ritmus,
ének) a gyönyörűség és a művészi szépség révén összeköt bennünket az
istenséggel. Az emberek akkor hasonlítanak leginkább az istenekre,
amikor boldogok. Mindezt Strabón írja.
Én pedig azzal csatlakozom hozzá, hogy az opera boldoggá tesz.
II. Múltbanézés
A jelenről mindenki írhat, akinek van jelene; a múltról csak az,
akinek van múltja - és emlékezőtehetsége. A jelenre tekintve (most
csak az operalemez világáról szólok) különben sincs sok okunk derűre
és derűlátásra. Bizony a hanyatlás korát éljük, barátaim.
Korosodó ember múlt-emlegetését nosztalgiának nevezik,
lemosolyogják, esetleg mentegetik, de a legtöbben csak legyinteni
fognak rá: amolyan öreges siránkozás ez, rekedt hangú eposz a daliás
időkről, miegymás. Az operatörténészek is tanúsíthatják, hogy e műfaj
történetében állandó a panasz a hanyatlás fölött. Händel korában csak
azért nem sírták vissza Monteverdi operáit, mert nem ismerték őket.
Mozart darabjait II. József szerint nem tudták a derék bécsiek
megrágni és megemészteni; a kor másod- harmadrangú kismestereinek
stílusa volt a fő táplálékuk. "Hanyatló" volt Rossini Paisiellóhoz,
Verdi Rossinihez képest, s így ment a világ előre, miközben hangosan
hirdette a hanyatlást. A műfaj tehát születése óta permanens válsággal
küzd - mondja minden szakíró. (Bizonyára ennek köszönheti viszonylagos
népszerűségét és páratlan eredményeit...) Az éneklés története aztán
sokszorosan felerősíti ezt a jajongó tendenciát. Caruso elé Tamagnót
és De Luciát, Gigli elé Carusót, Di Stefano elé Giglit állították
ideálnak, s bármily nevetséges volt mindez, valami igazság is
lappangott benne.
Azonban komolyra fordítva a szót: 1990-ből vissza- és
körültekintve, az elmúlt másfél-két évtized kétségtelenül hanyatláshoz
vezetett a zenei s kivált a vokális zenei előadóművészet történetében.
Máris hallom a dühös ellenvetőket. Dehogyis feledkeztem el...és
ide írhatnék egy tucat nevet. (Hazait is, de világméretű tendenciáról
szólva inkább a nagyvilág sztárjaiét.) Az ellenvetőknek azonban ezt
felelem:
a) Domingo kivétel, legalább is napjainkban: egyedülálló csoda.
b) Scotto és Capuccilli, Pavarotti és Caballé, Freni és Bruson,
Horne és Nyesztyerenko még működnek, de minden magyarázkodás helyett
ide írom születési dátumukat (nem a személyek, az évszámok
sorrendjében): 1930, 1933, 1934, 1935, 1936, 1938! Ezek az
utóvirágzásukat élő hölgyek és urak, ezek a megindítóan nagy művészek
megállíthatatlanul kifelé mennek a pályáról. Jövőre Domingo is ötven
lesz! S akik tízhúsz évvel ifjabbak náluk?...
Kezdjük az összehasonlítást? Nem a századforduló utáni "aranykort"
veszem, nem is a huszas-harmincas évek seregeit, hanem a hatvanasokba
áthajló ötvenes éveket (tehát ha nem is feltétlenül a sztereó, de már
a mikrobarázdás korszakot - a Szerk.):
Szopránban volt egy utánozhatatlan (bár egyesek által nagyon is
utánozni próbált) Callas. Azután az olasz(os) heroinák: Tebaldi,
Milanov, de Los Angeles (megint csak a legnagyobbakat mondom). A német
repertoárban Schwarzkopf, Seefried, Gueden, Della Casa, Jurinac,
Varnay, Grümmer, Nilsson, Rysanek; a korszak végén már Sutherland,
Scotto, Freni, Leontyne Price, Janowitz.
Mezzók és altok: Barbieri, Simionato, Ludwig; indul Cossotto és
Berganza.
Tenorok: Di Stefano, Del Monaco, Carelli, Bergonzi, Björling,
Tucker, Gedda, Simoneau, Dermota, Suthaus, Windgassen, Kónya Sándor.
(Kell-e emlékeztetni rá, hogy itthon Réti és Ilosfalvy?) Még énekel
Kozlovszkij és Ljemesev és indul Wunderlich vagy Alva.
Baritonok: lásd majd alább. Basszusok: Siepi, Christoff, Giulio
Neri, Frick, Ludwig Weber, Székely és Reizen; indul Ghiaurov.
Nem fogok velük mai listákat szembeszegezni. (Nehezen is tudnék,
még akkor sem, ha - dehogyis feledkezem meg - Te Kanawáról és Jessye
Normanról, Marshallról és Thomas Allenről vagy Battleről.) Elég
egyetlen fach ban, a baritonokéban kísérletet tenni abban a reményben,
hogy "hátha nem lesz olyan nagy a kontraszt"...
Tehát a baritonok német repertoárjában ma Bernd Weikl szép hangja
vonz, s talán Wolfgang Brendelé még, s ott van az univerzális José Van
Dam, de anno: Hotter, Schöffler, Uhde, Fischer-Dieskau, Erich Kunz,
George London, Wächter, Berry és Prey képviselték ezt a fajtát!
Magyarországon is két univerzális énekes: a veterán Svéd s az ifjú
Melis. Az oroszoknál Liszicián, vitathatatlanul. Most jön a nagy
olaszok csapata: Gobbi, Taddei, Bastianini, Panerai, meg a
Metropolitan "olaszai", Warren és Merril. Ők énekelték lemezre Verdit
és Puccinit, Rossinit és Donizettit. És még sok akkori kiválóságot
sorolhatnék, akiknek éppen a nagyok miatt nem jutott elég
operafelvétel: Sereni vagy Guelfi ma világelső lehetne a maga
szerepeiben, csakúgy, mint McNeil vagy Bacquier! Ma velük szemben csak
a hajlékony, de színtelen és erőtlen hangú, megbízható Nuccit s a
valamivel jobb orgánumú, de egyenetlen s árnyalatok nélkül éneklő
Zancanarót tudnánk kiállítani, nem adu egyik sem.
Avagy ki vett meg már - a családtagokon kívül - egy teljes operát
kizárólag az ő kedvükért?
III. Jövőbelátás
Tehát van mire emlékeznünk! Mégsem további kesergéssel folytatom.
Elővezetek inkább egy olyan csapatot, amelynek tagjaitól (egy sor új
lemez és bemutató nyomán) azt remélhetjük, hogy a kilencvenes évekre
megállítják a hanyatló tendenciát. Ha a sors megadja, s leszünk még az
ezredfordulón (mármint: a HFM, az olvasók és én), majd tessék
megüzenni, jól jósoltam-e.
Sumi Jo. Csillogó, kristálytiszta hangú, tökéletesen éneklő koreai
szoprán. Karajan utolsó operafelvételén (Az álarcosbál és az Ory
grófja új lemezén (Adéle; Gardiner) harsány hozsannával fogadták.
Barbara Bonney. Filmsztár-szőkeségű amerikai; lírai szoprán.
Harnoncourt Varázsfuvola-lemezén Pamina, benne van Gardiner Máté
passiójában és Mozart Requiemjében. Már sztár-státusza van, de lehetne
"több lelke".
Cheryl Studer. Ő inkább már a jelen. Az amerikai "jung-dramatisch"
szoprán mögött egy hatalmas bayreuthi siker (Tannhäuser, ezt
Sinopolival lemezen is megismétli) és ragyogó kritikák állnak. Az
olasz repertoárban inkább Muti "erőlteti"; a tisztes Verdi-Requiem és
a szép Tell Vilmos után a Scala 1989-es évadnyitóján A szicíliai
vecsernyében füttyöt is kapott a félrevezethetetlen milánói
közönségtől.
Susan Dunn is amerikai. (Az olasz hegemónia az éji homályban?)
Drámai szoprán. Nagyon kellene négy-öt ilyen Verdi-hősnő.
Anne-Sophie von Otter svéd mezzo. Mint látható, közeli névrokona a
híres német hegedűművésznőnek. Igen jó dallemezét ismerem, hallottam a
Máté passióban is.
Michael Chance brit kontratenor. A (Deller-utód) Esswood, Bowman,
Jacobs elöregedvén - nomen est omen! - Chance-nak vannak a legjobb
esélyei nagy karrierre. Ezt Gardiner két Bach passiója alapján merem
állítani.
Hans-Peter Blochwitz. Arca egy Dürer-ifjúé, a hangja vékonyabb.
Néhány éve kezdi átvenni a német lírai és oratórium-tenor szerepkör
első helyét, a bizony egyre kevésbé ifjú Schreiertől. Máté passió
(Herreweghe), Paulus (Masur), Cosl fan tutte (Levine) és A
varázsfuvola (Harnoncourt) lemezei után egy fohász: csak egy kevéssel
fényesebb és szebb lenne a hangja ennek a nagyon intelligens, kitűnő
énekesnek!
Frank Lopardo amerikai lírai tenor, remek technikával énekel Az
olasz nő Algírban lemezén (Abbado). Az előbbi tenorra vonatkozó
jellemzéstől csak annyiban kell eltérnem, hogy ő nem emlékeztet egy
Dürer-képmásra.
John Aler amerikai tenorvirtuóz, szintén brilliáns technikával, de
kevés hanggal. (Ma így megy ez!) Ő volt az Ory grófja címszereplője
(óh, Réti József!) és Pylades Gluck tauriszi Iphigeniájában (Gardiner
lemez ez is.)
Chris Merritt véletlenül amerikai és tenorvirtuóz. Neki van
közöttük a legtöbb hangja, de az övé sem túl szép. A Tell Vilmosban
sem Pavarottit, sem Geddát nem feledtette. Verdihez ő is szegényesnek
bizonyult. (A szicíliai vecsernye, 1989 - fütty!)
Olaf Bärt csak tiszta szívből dicsérhetem. A hanglemeznagydíjas
fiatal baritonista pazar dalénekes. (A szép molnárlány és egy
Brahms-lemez Eternán is megjelent.) Ha szerencsecsillaga úgy vezeti,
egy új - persze, más - Fischer-Dieskau lehet belőle. Kellemes, telt,
de puha baritonja színgazdag, mindenféle árnyalásra képes. Gardiner
Máté-passiójában az ő áriáit élveztem a legjobban, Schreier
János-passiójában egy kicsit halványabb volt. Az NDK-ból indult. Hová
érkezik vajon?
Andreas Schmidt szép hangú, jól felkészült német baritonista. A
Sinopoli-féle Tannhäuserben ő Wolfram. Voltak már jobbak is nála.
Talán nem eléggé jelentős egyéniség (még?). Gardiner budapesti
Évszakok-előadásán ő volt a legjobb szólista. De az utolsó nagy
monológjával ott sem tudott megrendíteni. (Igaz, rádión keresztül.)
Thomas Hampson amerikai baritonista. Nem oly súlyos hang és
egyéniség, mint Warren; nem oly hajlékony énekű, mint Merril; nem
olyan erőteljes hangú és markánsan jóképű, mint Milnes. Viszont
all-round énekes, perfekt minden stílusban. Szebb hanggal csodaszámba
mehetne. (Levine Cosijában hallottam, Bernstein Bohéméletében és
Harnoncourt Varázsfuvolájában.)
PS. A basszistákat nem mellőztem. Nem találtam meg. És tessék
mondani, hová tűntek az olaszok?
ANGYALI HEGEDŰS
Hazánkban szerepelt Sir Yehudi Menuhin 1990 májusában a külföldön
élő magyar hangszeresekből alakult szimfonikus zenekar, a Philharmonia
Hungarica élén. (A New York-ban, 1916-ban született művész már régóta
magas angol kitüntetések tulajdonosa, a Sir címet azonban csak azóta
viselheti, amióta felvette a brit állampolgárságot.) Menuhin
természetesen elsősorban hegedűművész. Ha Paganinit ördögi hegedűsnek
címkézték, Menuhint sok tekintetben az angyali jelző illetheti meg
(mint pufók, csodagyermek-kiskamaszt, aki tizenegy éves korában
egyetlen New York-i majd később mint átszellemült arcú, szeráfi
felnőttet). De a hegedűművésznek, egy időben a legédesebb, majd a
leghumánusabb tiszta hegedűhang birtokosának sok más arca is van, az
évtizedek tükréből sok-sok Menuhin tekint ránk:
- a humanista, számtalan emberbaráti kezdeményezés elindítója,
felkarolója,
- a pedagógus iskolaalapító, a tehetséges gyermekek patrónusa,
- a világpolgár, aki számos nemzetközi kulturális, zenei vagy
humanitárius szervezet tagja, támogatója, elnöke,
- a yoga-hívő, - a fesztiváligazgató, - az inspiráló, megbízó
mecénás, - egy hiteles önéletrajz írója, - a II. világháború
frontzenésze (több mint ötszáz koncertet adott harcoló vagy sebesült
katonák szórakoztatására),
- a hidegháborúban az emberi jogok harcosa, emberi és művészi
sorsok megmentője.
(Megjegyzés az utolsó ponthoz: ő volt az, aki 1974. januárjában -
miután minden más próbálkozása kudarcba fulladt - táviratilag
nemzetközi sajtóbotránnyal fenyegette meg Brezsnyevet, ha nem járul
hozzá Rosztropovics és felesége párizsi útjához. A halkszavú,
szigorú-szelíd muzsikus győzött, Brezsnyev meghátrált, Rosztropovics
és Visnyevszkaja így jutott ki a szabad világba, inkább az emigrációt
vállalva. De 1945-ben ő állt ki elsőként Furtwängler rehabilitásáért
is.)
Menuhint különleges kapcsolatok fűzték a magyar zenéhez, a magyar
zenészekhez. Bartókot ő kéri fel a Szólószonáta megalkotására, a
háború után ő játssza itthon először a Hegedűversenyt; nagy
zeneszerzőnk műveit később is hangversenyeinek műsorán tartja, s
többször is lemezre veszi. Személyes baráti kapcsolat fűzte
Kodályékhoz, Dorátihoz, családi kötelék Kentner Lajos
zongoraművészhez. De emlékszem egy negyvenvalahány évvel ezelőtti
újsághírre is: Menuhin vállalta, hogy egyik zenekarunk első oboásának
új instrumentumot küld a háború alatt elpusztult mesterhangszer
pótlására.
Hanglemez-életműve óriási jelentőségű. A mesterek (Adolf és Fritz
Busch, Enescu, Bruno Walter és mások) hatását tükröző ifjúkori
Bachkoncertek, a Mendelssohn-verseny és a háború utáni
Furtwängler-felvételek (Beethoven, Brahms, Mendelssohn és Bartók
versenyművei) egyaránt klasszikusoknak számítanak, akárcsak a
sztereó-korszakban megismételt előadások (például a Bach és
Mozartművek a Bath-i Fesztiválzenekarral), később pedig - amiből most
nekünk is ízelítőt adott - a mindig változó arcú művész karmesteri
produkciója.
Kép-Zene
Képzene: gépzene, melyet képek, sőt mozgóképek kísérnek, immár nem
is a moziban, hanem a televízió képernyőjén. A jövőben biztosan ez
lesz az uralkodó műfaj, de már ma sem nevezhetjük periférikusnak,
éppen ellenkezőleg: mi (audiofilek, zenebarátok) vagyunk azok, akik a
Képzenének, vagyis a Tökéletes Audiovizualitásnak csupán a
perifériáján kereskedünk. Márpedig "ha nem tudod megverni, akkor
inkább csatlakozz hozzá", mondja az angol. (Magyarul úgy mondják, hogy
"a farkasokkal együtt kell üvölteni", de ez itt nem hangoznék jól.)
Már ma is érdemes felfigyelni a komolyzenei tv-avagy videoműsorokra,
mert előbb-utóbb képlemezen is találkozni fogunk velük. A Hifi Magazin
krónikása az alábbi képzenékről őriz feljegyzéseket. - A Szerk.
Pergolesi: A zenemester
(TV2, március 1.)
Habkönnyű rokokó intermezzo, nem csak Pergoiesi remekművéhez, Az
úrhatnám szolgálóhoz képest gyengécske. A magyar TV évtizedek óta
meggyökeresedett rögeszméje, hogy nem remekművekkel, Verdi, Mozart és
mások halhatatlan darabjaival kell megkedveltetni a műfajt a
közönséggel, hanem sokadrangú ritkaságokkal, holott ezek - éppen
minőségük miatt - még a szakembereknek sem okozhatnak örömet,
legfeljebb a Pergolesi-kutatóknak, de nem hiszem, hogy sok volna
belőlük hazánkban. A MTV másik szempontja sokkal érthetőbb: a darab
rövid legyen s kevés szereplőt (és még kevesebb pénzt!) mozgasson
meg...
Ádám Ottó rendezése jellegtelen volt ugyan, de legalább nem a mű
ellen dolgozott - a mai operarendezésekről ezt nemigen lehet
elmondani. Egyetlen jó ötlete az A-dúr szoprán áriát ál-echo
effektusokkal (csak mimikával) reagáló férfiszereplők közbeiktatása
volt. A szereplők közül csak Korcsmáros Péter sajátos hangszínű,
biztonságos technikájú és színészileg is teljesen megfelelő alakítását
lehetett élvezni. Sárkány Kázmér hangvétele, énektechnikája és
figurája egyaránt idegen volt ebben a rokokó környezetben. A zenét
nyilván playback-módszerrel vették föl, így kaphattunk olyan
telitalálatos megoldást, hogy a nekünk háttal álló, tükörből
fényképezett énekes hangja egyszercsak kétszeres erejűvé nőtt.
Gondolom csak véletlen volt; ez magyarázat, de aligha mentség.
Tavasz, Bosszú és Csók
(TV2, március 9.)
A művészeti alkotások sikerének egyik legfőbb kelléke a jó cím.
Vannak művek, amelyeknek címe jobb a műnél: a címhez oly sok felhang
társul egyéb ismereteinkből, tudomásunkból...
A Sámson és Delila jó cím. A bibliai vonatkozásúak általában azok,
kivált, ha valamely nőszemély is említtetik bennük - nem feltétlenül
az ősanyák, inkább más tiszteletreméltó hölgyek, mint Deborah, Judit
és a Máriák, vagy kevésbé tiszteletreméltók, mint Jezabel, Heródiás,
Delila vagy Sába királynője. Az 1981-es angol produkcióban, a Covent
Gardenben felvett Sámson semmiképpen sem remekmű; annak ellenére sem,
hogy alt-áriái (a Tavasz-, a Bosszú- és a Csók-) és bacchanál-zenéje
gyakorta hallhatók a rádióban; igen népszerűek. Némely részlet azonban
éppen hogy jellegtelennek hat, még sokadszori hallgatás után is. (A
főpap zenéire gondolok leginkább.) A neves Elijah Moshinsky rendezése
néhány hatásos képpel szolgált (a "vörösben tartott" egységes
színhatás, a Delila belépőjét keretező nőcsoport mozgatása, vagy amint
az I. felvonás vége előtt a magát megvető Sámson mégis elindul Delila
felé) - valamint néhány sikertelenebb megoldással, amilyen az
előfüggönyök fölösleges magyarázó képei, különösen Isten(?) ránk
nehezedő keze, a balett félreérthető erotikus célzásai (inkább
találatai), melyek valahogyan nem kongruáltak Saint-Saëns valóban
erotikus-exotikus, de csillogóbb, könnyedebb zenéjével. Talán az volt
a zavaró, hogy nem tudtuk (a rendezővel együtt) eldönteni, mily értékű
lehet a stilizálás és a realista játék aránya.
Sir Colin Davis (akkori főzeneigazgató) vezénylésére azt mondják,
hogy szolid, ami magyarra fordítva "pontos, de unalmas"; inkább
kísért, mint vezetett. Persze, volt oka vigyázni, mert éppen elég
gondot okozott neki két világsztár énekese.
Jon Vickers egyike az elmúlt 35 év nagy operai hőseinek, művészi
és énekesi értelemben egyaránt. Az egykori nagy Florestan, Otello,
Siegmund és Tristan Sámson szerepére is ideális - volt. (1963-as
teljes felvétele a bizonyíték.) Ebből 1981-re csak a fenséges alak
maradt meg (valóban titáni erejű hős), a rendkívül tudatos
szerepépítés, az alaposan átgondolt részletek, a kivételes szuggesztív
erő, mely a saját művészi elhivatottságából táplálkozik. Viszont akár
Budapesten is hallhattunk már nagyobb hangerővel bíró, herkulesi alakú
címszereplőt (Joviczky Józsefet), vagy szebben, folyékonyabban éneklőt
(a Magyarországról Amerikába származott Gafni Miklóst), s főként
diadalmas fénylő magasságokkal megáldott valódi hőstenort (Del
Monacót). Az őnáluk művészileg sokkal jelentékenyebb Vickers már
minden igyekezete ellenére sem mutatta ezeket az erényeket. A nagy
énekesek legendáinak legnagyobb ellenségei: ők maguk! Mivel nem
képesek akkor hagyni el a pályát, amikor a legenda már felépült, ám az
építmény még ép! Számos példát idézhetnénk: "ha 40, 50 stb. éves
leszek, még a csúcson abbahagyom" - s aztán mégis hosszú éveken át
szereznek kínos perceket egykori rajongóiknak. Vickers nazálisan
képzett vékonyka hangfonállal próbálta "vonalban tartani" hangját a
piano és mezzoforte tartományban, de ez alig-alig sikerült neki. Csak
a III. felvonásban nyílt ki az egykor öblös, baritonális színű hang, s
emlékeztetett régi önmagára. A magasságai azonban már annakidején sem
voltak pompásak...
Shirley Verrett személyében is ideális címszereplőt kaphattunk.
Verrett: jelenség. Fejét mintha ébenfából vagy fekete elefántcsontból
(ilyen ugye nincs) esztergályozták volna, homlokát szobrász sem
mintázhatta volna szebben a rövidre nyírt frizura alatt. Mosolyának
nem egy Sámson, de még egy Keresztelő János sem tudhatna ellenállni.
Királynői alak, nagy művész, hangja nem túl erős, nem is túl dús vagy
buja, de szép. Énektechnikai problémáit nem törések vagy csúnya hangok
jelzik, inkább a helyenként (a Csók-áriában is) hallható bizonytalan
intonálás. (Ő is gyakran énekelt szoprán szólamokat, s ez még soha
egyetlen mezzónak sem használt!) Verrett színészi játéka pedig
bármelyik prózai színésznőével egyenrangú. Ahogy Sámson szerelmi
vallomására a nő és a "honleány" egyaránt felragyogott - ez
feledhetetlen!
A főpap figurája (Jonathan Summers) meggyőző volt, a hangja
kevésbé. Jobban tetszett nála Gwynne Howell, az öreg héber az I.
felvonás triójában. Mivel a kórus és Vickers a nyitójelenetben eléggé
gyengélkedtek (ráadásul akusztikailag is mesterkedett valaki, mert
"kiscsoportos" szólamokat hallottunk a tuttik helyén is), ez a trió
volt az előadás első zeneileg élvezetes pillanata.
Nem remekmű, kezdtem, s nem is volt világraszóló előadás, de mégis
jó volt egy kicsit a Nagy Európa (Opera) Házban üldögélni.
B&B
(TV2, április 7.)
Nem sikerült végigkövetnem a Beethoven-Barenboim tévé-sorozatot,
de egy-két adást kifogtam. A húsz-huszonöt esztendővel ezelőtti Daniel
Barenboim igen alkalmasnak tetszhetett a beethoveni világban való
idegenvezetésre, mivel ennek a fenomenális életműnek a legfontosabb
műfajai (a szimfónia, a zongoraszonáta és a vonósnégyes hármasa) közül
kettőnek a műveléséhez "diplomája" van. Barenboim, a zenemagyarázó a
lehető legegyszerűbben - tehát a legjobban - látta el feladatát.
Elvezényelte a II. és III. Leonóra-nyitányokat, s néhány mondatban
kifejtette a közöttük lévő tartalmi-szerkezeti különbséget. A
zongoraművész-karmester, aki Furtwänglert vallja művészi
eszményképének, a II. Leonóra líraiságát még lassabb tempókkal emelte
ki, a III. szonátaformájának szerkezeti tökélyéről pedig megjegyezte,
hogy Beethoven egyik legkitűnőbb szimfonikus tételét halljuk. A New
Philharmonia pedig tette a dolgát, jó profi színvonalon. Több nem is
kellett: líra és dráma nem a szövegben, hanem a zenélésben nyilvánult
meg. A zenei ismeretterjesztés legokosabb példája a
"tömegtájékoztatási eszköztől".
*
Sony Classical
(modern mese)
Volt egyszer valaha, nem is oly régen egy CBS nevű lemeztársaság,
a Columbia Broadcasting System nagy amerikai hálózatának lemezirányú
kiágazása. Ősének, a hajdani nagy tekintélyű és kék címkéjű
Columbiának két ága volt, egy európai és egy amerikai. Az európait az
EMI kebelezte be az ötvenes évek végén, az amerikai ág lett a CBS
Masterworks. Elég jó csengésű márka volt a komolyzenében, különösen
abban az időben, amikor egy Goddard Lieberson nevű menedzser volt a
mindenható irányítója, akinek az volt a rögeszméje, hogy az ő cége
legyen, mondjuk, Bernstein kiadója, meg Glenn Gouldé, Boulezé stb.
Azután más menedzserek jöttek, nehéz idők jártak, s mire beköszöntött
a digitális korszak, a CBS-nek tudomásul kelett vennie, hogy
visszacsúszott a második vonalba. Nem volt egyedül: a DECCA is szinte
odaszorult a 80-as években. Aki nem akart odaszorulni, jelentkezhetett
felvételre az egyre erősebb és egyre nagyobb étvágyú PolyGrammnál,
ami, ugye, úgy keletkezett, hogy a Polydor (DG, Archív Produktion)
mellé bevették társnak a Philipset és a DECCA-t.
Az ám, de a Felkelő Nap országából is érkezett egy nagy étvágyú
lény, Sonynak hívták. Begyűrűzött Amerikába, s először a
híradástechnikai-kommunikációs hétfejével kapta be a CBS-t, rádióstul,
tévéstül, majd a lemezcéget is megvette. (Az ugyancsak régóta halódó
RCA-ról már lekésett, mert azt - mármint a repertoárját - a
Bertelsmann konszern vitte haza Európába.) A Sony elhatározta, hogy
csinál Amerikának és Európának egy lemezcéget is, hadd
lássunk-halljunk már valamit. Hai. Bakari masz! A cég főnöke, Norio
Ohga japán milliárdos és baritonista a szívén viselte ugyan a dolgot,
de ezzel az izé...kis amerikai és európai kócerájjal csak nem
vacakolhatott személyesen! Keresett hát megfelelő embert, s mivel a
megfelelő helyen kereste, meg is találta. Igaz, az illető nem
baritonista, csak a Deutsche Grammophon főproducere és menedzsere
(hosszú-hosszú éveken át a Karajan lemezeké is), Günther Breestnek
hívják. Felszólították, költözzék New Yorkba, és ott csináljon a
CBS-ből Sonyt. Megkapja hozzá a teljes régi CBS repertoárt (mutatóba:
Casals, Bruno Walter, Szigeti, Széll György, Stravinsky, meg a Great
Performances; ilyesmi) és kitalálhat hozzá újat is. Fizetésül meg csak
annyit, amennyit akar. Herr Breest mindebből csak az anyagi
feltételeket fogadta el, más tekintetben ellenjavaslattal élt. Először
is nem ő megy New Yorkba, a Sony-CBS jöjjön Hamburgba. Ő otthon van,
minden a keze ügyében, ott sokkal kényelmesebb, meg a sör is jobb. A
japán milliárdos bariton nem teketóriázott, a Sony jött. De Breest a
repertoárt is másképp gondolta. Persze, maradjanak csak a régi nagy
előadók a régi címkével, de a lényeg, kérem, az a video lesz.
- És mit óhajt fölvenni? - Egyelőre semmit. Van itt véletlenül
kéznél harminchét darab teljes filmanyag, a főszereplő véletlenül
ugyanaz, tetszik ismerni: a Karajan mester.
A technika-mániás Maestro ugyanis évek óta gyűjtögette saját
próbáiról, koncertjeiről, operarendezéseiről a videofelvételeket.
Valami suskus is lehetett a dologban, talán Karajan a halála előtt
megegyezett Breesttel, hogy az anyag az övé lehet, az ellenértéket
vagy ő maga vette föl, vagy már az özvegye. A Sony Classical pedig
megjelent a még nem túlzsúfolt komolyzenei videopiacon egy szinte
egyedülálló repertoárral. (Amelybe például a Vatikánban adott híres
Mozart-Koronázási mise koncertfelvétele is beletartozik.) Az
elnök-bariton mosolygott és bólintott. Érdemes volt Hamburgba
költöztetni a céget. Próbáljanak a többiek Breest úrral versenyezni.
Hogy mi lesz a mese vége? Még nem tudhatjuk. Nem is ezen töröm a
fejem, inkább azon morfondírozok, hogy a japán baritonista sógunnak
közben megjelent egy lemeze is: ő énekli a bariton-szólót a
Fauré-Requiem tokiói felvételén.
És ez a lemez a régi CBS márkával jelent meg! Ki érti ezt?
Mese a legkisebb királyfiról
(klasszikus mese)
Mint a mesebeli legkisebb királyfi, a páratlan tehetségeket nevelő
és útrabocsátó egykori Kadosa-iskola Benjáminja elnyerte a legnagyobb
díjat: a legnagyobb amerikai hanglemeznagydíjat! Schiff Andrásról szól
a mese. A nagy próbatétel, a világraszóló tett pedig Bach billentyűs
hangszerre írott partitáinak előadása volt zongorán.
A legkisebb királyfi bátyjai egy-két esztendővel korosabbak
(Schiff még csak harminchét éves!), ők is szépen szerepeltek már a
nemzetközi korongon, akarom mondani, porondon, számos felvételeik
közül kivált Kocsis Zoltán zenekari Bartók-albumát fogadta osztatlan
elismerés. Ők ketten egyébként egy kicsit felosztották maguk között a
zenei világot. Schiff a DECCA sztárja - Kocsis a Philipsé. Az
ifjabbnak Bach mellett Mozart a kedvence és legfőbb sikerterülete, az
ő műveiket játssza sorozatosan lemezre, s talán majd Schuberttel
folytatja - az idősebbnek Bartók mellett Debussy és Liszt hoztak
komoly nemzetközi sikert. (Azért marad még szerző és cég másoknak is!)
Schiff András Grammy-díjára azért kell kétszeresen is fölfigyelni,
mert az Óperenciás tengeren (az Óceánon) túl ez a legrangosabb valami,
amit művész egy hanglemezzel kivívhat magának. Ezt a díjat a
Rubinsteinek, Serkinek, Horowitzok szokták volt elnyeregetni. (Ez a
gramofon Oscar-díja - nem akartam leírni ezt a közhelyet, dehát ez az
igazság.) Mi magyarok csak ritkán szoktunk ilyesmit a tarisznyánkba
söpörni a hamubasült pogácsánk mellé, amit ebből a (Hollywoodtól)
nagyon távoli kis országból viszünk útravalónak. A magyar filmművészet
a megmondhatója...
Az elérzékenyüléstől szerencsére megóvhat magának a díjnak a neve:
Grammy, csak így becézve, bizalmasan az öreg gramofonból. Igazi
amerikaias dolog: hajlam a szentimentalizmusra, de idejekorán elejét
véve egy fintorral. Rímelni pedig mi másra is rímelne, mint a Granny
(nagyanyó) szóra... A legkisebb magyar királyfi így hát nem a
szépséges királykisasszonyt hódította meg; mondjuk inkább, hogy a
mesék százesztendős jóságos öreganyókájának sikerült a kedvében
járnia.
"Szerencséd, hogy Grammynak szólítottál..."
*
MOZ(i)ART Amadeus
Nem a végre Budapesten is bemutatott Oscar-díj halmozó
Formanfilmről, hanem arról a jelenségről szólnék, amit ez a keresztnév
takar. Bizonyára sok zenetörténeti érdeklődésű olvasó tudja, hogy a
világhírű vonósnégyes névadóját és a film főszereplőjét sosem
szólították imigyen, sőt, még csak nem is e névre keresztelték, hanem
Aranyszájú Szent Jánoséra (mivel az ő napján született 1756. január
27-én). Ezenkívül a Wolfgang nevet adták neki anyai nagyatyja, s a
Theophilust keresztapja után. Ebből az utóbbi görög alakból lett a
német gyakorlatban Gottlieb és a latin Amadeus, illetve Mozart saját
használatára a franciás Amadé. Miért, hogy egyetlen "Wolfgang
Vonósnégyes" elnevezésű kamarazenei társaságot sem ismerünk (igaz,
Ludwigot vagy Johann Sebastiant sem), egyetlen írói, színpadi vagy
filmalkotást sem "Wolfgang" címmel? (Hacsak most nem ihlettem meg
valamelyik művészt.) A válasz kézenfekvő: bármennyire is ősidőkre utal
vissza a (feltehetően) totemnévből is eredő Wolfgang-Farkas, a 17-18.
századi német használatban már túlzottan elpolgáriasult,
"filiszteresült" ahhoz, hogy kellőképpen "művésziesen" hangozzék.
Ugyan még így is illő lehet egy megfelelően rendezett (polgári)
körülmények között élő és önmaga mítoszát módszeresen megteremtő
zseni, például egy Goethe János F. számára, de egy rendhagyó és
szertelen ifjú és örökifjú lángelmének és csodabogárnak? Neki szüksége
van az utókor szemében kivételes, megkülönböztető névre. Az "istenek
kedveltje", ez igen, ezzel már kezdhet valamit regény- és drámaíró,
filmrendező stb., de kicsit "fel kell dobni" hozzá ezt a Wolfgangot.
Hányatott élete, fura természete volt szegénykének? Nosza még rá
néhány lapáttal...S tesznek rá bőven: alkoholista, szex-őrült,
szuper-trágár, orrpiszkáló, szellentő, modortalan, nagypofájú,
szemtelenkedő, tekintélycsúfoló, léha, pazarló. (A kiváló Karl Maria
Brandauer vagy tíz esztendővel ezelőtt emlegette egy Mozart-film
tervét; abban még a kábítószernek is rabja lett volna Amadeus!) Mintha
csak az ellenpárt címkézte volna föl holmi választási kampányban. Mert
így jóval hatásosabban lehet "ábrázolni", "kielemezni", hogy ezért s
ennek ellenére volt Amadeus a legnagyobb zseni...
Megmondom kereken, nem hiszek ebben az Amadeus-jelenségben, amit
évtizedünkre végül is Peter Schaffer és interpretálói fújtak föl.
Mondják, persze, hogy Schaffer nem is Mozartot, hanem Salierit tette
drámája középponti alakjává. S én is mondom, persze, hogy egy
szépirodalmi alkotásban joga van hőseit olyannak ábrázolni, amilyennek
akarja. Nekem csak azok miatt nem tetszik, akik a színműből és
(sokszorta többen) a filmből fogják maguknak elképzelni ezt az
egyszervolt zenei csodagyermeket és csodafelnőttet. Aki valóban
gyermeteg kedély s lélek maradt szinte haláláig, bohóckodó hajlamú
volt, könnyelmű természetű s kezű, szívesen malackodott, sőt
disznólkodott, de csak mint az emberek jó része, sőt, tessék figyelni,
alig inkább, mint az átlag. Semmiképpen sem úgy és annyira, mint
művészi ábrázolói több-kevesebb hitető erővel szuggerálják.
Honnan tudom? A Mozart-család (apa, fiú, nővér, feleség)
levelezése naplóhoz, mégpedig időnként gyónásig őszinte naplóhoz
hasonlóan tárja föl Wolfgang, Leopold és Konstanze jellemét. Nem
mindig magát jellemzi a levélíró, gyakrabban azt, akinek ír, azzal,
amit ír neki; még a nem őszinte sorok mögött is elárulva a hátsó
gondolatokat, a karaktert, a lelkivilágot. Ezek a levelek mindenfajta
családregénynél, lélektani ábrázolásnál, beleérző művészi fantáziánál
többet árulnak el Wolfgang Amadeusról...
Természetesen mindannak a magva is bennük van, amit Schaffer vagy
Forman felnagyít, kiragad, kitalál. Még egyszer: dehogy is tagadom
világsikerüket, s jogukat, hogy úgy érjék el, ahogyan azt művészi
intuiciójuk diktálja - Mozart ürügyén is.
De el kell olvasni a leveleket, a Mozartról szóló kortársi
emlékezéseket - s persze, nagyon sok Mozart-zenét hallgatni! hogy
minden furcsasággal egyetemben világossá legyen: nem az ember volt
abnormális. A művész volt minden normán felüli...
Manapság e vezetéknév hallatán persze amerikaira és elnökre
gondolnak, nem pedig németre és muzsikusra. Pedig a húszastól az
ötvenes évekig ez a név egy német muzsikus családot jelzett
elsősorban.
A zene története jónéhány dús családfát ismer: bizonyos
szászországi Bachokét, salzburgi Mozartokét, de gondolhatunk a
Haydn-fivérekre vagy későbbi korból Liszt Ferenc úrra, kinek vejét
ugyebár "Na mi újság Wagner úr?" kérdéssel üdvözölték bayreuthi
szomszédai. A XX. században is akadnak családi partnertkapcsolatok, de
ezek többnyire csak "duók": Sister & Son (Menuhin), azután ismét apák
és fiúk: Cziffrák, Kleiberek, Ojsztrachok. A Busch Familiát az emeli
ki közülük, hogy nem kevesebb mint három extraklasszissal ajándékozott
meg bennünket. És hogy a három közül az egyiknek kerek évfordulója van
1990-ben.
Adolf Busch a század egyik legjelentősebb hegedűművésze. Amikor
vonósnégyest alapít (benne csellista öccsével, Hermannal), a Busch
Quartett a világ egyik legjobb vonósnégyese; amikor kamarazenekart
szervez, az lesz Európa talán legkitűnőbb kamarazenekara. További
kamarazenélési felállások (ha jobban tetszik: leülések) végett leányát
egy zongoristához adja feleségül; erre mit tesz Isten, hát nem a világ
egyik legjelentékenyebb zongoristája lesz vőmuramból, bizonyos Rudolf
Serkinből? S végül, de nem utolsósorban: a szakemberek vitatkozhatnak
ugyan róla (ha van egyáltalán ilyesminek két fillérnyi értelme), hogy
Adolf, avagy inkább egy esztendővel idősebb bátyja, Fritz Busch, a
karmester volt-e a nagyobb zseni "abszolút zenei értelemben". A
hallásuk mindenesetre abszolút volt, gyermekkoruk óta. A legenda
szerint atyjuk, a derék asztalosmester (maga is amatőr muzsikus),
zongorázgató-hegedülgető fiait sétáltatván azt kérdezte tőlük, mely
hang volt, amelyet elfüttyentett vala a mellettük elhaladó mozdony.
"Fisz" - vágta rá uniszónóban a két ebadta. Ismételt esetek után a
papa megdöbbenve rohant a városka egészségügyi tanácsosához, nem
valaminő abnormitás áldozatai-é a fiak. Bizonyos értelemben azok
voltak.
Nem akarom fölmondani Fritz Busch életútját, inkább bájos humorral
megírt emlékezéseihez utalom az olvasót; magyarul is megjelent
1962-ben, "Egy muzsikus élete" címmel. Egyetlen momentumot azonban
kinagyítanék életéből: 1933-ban Fritz Busch volt az a nagy német
muzsikus, aki minden "faji" vagy családi kényszerítő körülmény
hiányában is önként, az elsők között hagyta el a nácivá lett
Németországot. Pedig a példásan "árja"-germán külsejű drezdai
főzeneigazgatót Göring a hitleri új rezsim zenei atyaúristenéül akarta
megtenni (jóllehet, előzőleg liberális-haladó műsorpolitikája miatt
náci hecckampány céltáblája lett). Amikor Toscanini visszautasítja
Hitler személyes invitálását, hogy Bayreuthban vezényeljen,
helyettesítésére a Wagner-család Buscht kéri föl. Ő természetesen
szolidaritásból szintén nem vállalja. Tanulság: művész is kerülhet
ugyan olyan helyzetbe, hogy felfalják a disznók, de hogy korpa közé
keveredjen-e vagy sem, az mégis csak elhatározás kérdése.
Busch 1951-ig Buenos Airesben, a nagyhírű Teatro Colónban, a Dán
Rádiónál, Koppenhágában, Stockholmban és a New York-i Metropolitanban,
valamint a Glyndebourne-i Fesztiválon töltött be vezető zenei állást.
Zenélését mindenkor a legmagasabb rendű tehetségnek kijáró
elismeréssel méltatták. Fájdalmasan korai halála 1951-ben éppen attól
fosztotta meg a nagyvilág zenehallgatóit, hogy mikrolemezről is
részesülhessenek a Busch nyújtotta élményekből. Lemezhagyatékának
jelentős része így archív és kalóz kiadványokból, helyszíni
hangverseny- és operarögzítésekből áll, mint amilyen például egy
1951-es kölni Álarcosbál, vagy két-két Otello és Tristan a
Metropolitanből. (Az utóbbiakban Ernster Dezső, illetve Székely Mihály
énekelték Marke szólamát.) De vannak közöttük olyan kuriózumok is,
mint egy spanyol (!) nyelvű Máté-passió Argentinából.
A Busch-diszkográfia az egyetemes kultúrkincs része. Egyik
kiemelkedő darabja az öccsével közösen "alkotott" Beethoven
hegedűverseny, a zenei titánok ama őskori világának emléke, amelyben a
zene tartalma és minősége mindenekelőtt erkölcsi kérdés volt az
előadók számára. S ilyenek legfőképpen azok a Glyndebournehoz kötődő
Mozart-előadások, melyeket a His Master's Voice vett föl a harmincas
évek közepén, illetve utóljára 1951-ben. Busch a három Da
Ponte-szövegkönyvű operát vezényelte lemezre; az 1936-os Don Giovanni
máig meghatározó érvényű interpretáció. Amikor CD-n kiadták, az egyik
kritikus a karmesteren kívül az énekeseket is magasztalta, mondván
hogy legalább négyüket máig sem múlta felül senki e szerepekben! A két
donna (Souez és Helletsgruber) mellett Baccaloni Leporellója és a mi
Pataky Kálmánunk alkotja e négyest. Pataky Ottavióját fél évszázad
énekesei és közönsége tekintették példaképnek (habár a kritikusai nem
mindig); Pataky amúgy is Busch egyik kedvenc magyarja volt -
dokumentálja ezt a IX. szimfónia egyik "maradvány-felvétele", egy
berlini Álarcosbál vagy a drezdai Cigánybáró szereposztása is.
(Utóirat. Ezzel a kis száz soros babérkoszorúval Fritz Busch
emlékének tisztelgünk, ő az idén volna 100 éves. Adolf még csak 99, az
ő köszöntése tehát jövőre lenne esedékes, dehát a mai zaklatott
világban nem tudhatjuk, lesz-e még akkor HFM, őt ünnepelni. A Szerk.)
*
No. 15: egy áhítatos ünnepi színjáték
Ha az eddigi ütemben haladunk, a polcok rövidesen betelnek, a
családi költségvetés felborul. Ajánlólistánkat ezért mostantól
kurtábbra fogjuk, s inkább a témák számát növeljük. A mai műsor:
Wagner, Liszt, Bach.
Március közepén sugározta a Bartók Rádió a Philips kiadványát, a
Parsifal CD-lemezét az 1985-ös Bayreuthi Ünnepi Játékokról; vegyes
élménnyel lettünk gazdagabbak. Butaság volna tagadni az előadás
nemzetközi színvonalát, de joggal hiányoltunk bizonyos szellemi
többletet, intellektuális vagy érzelmi élményt. A Parsifal szerencsés
lemezopera, sok kitűnő felvétel van belőle. Elsősorban három K betűs
karmester, Knapperts-busch, Krauss és Karajan lemezére gondolok. "Kna"
úgyszólván hitbizományosa volt Bayreuthban e darabnak, két sorozatából
kereskedelmi lemez is készült (1951, 1962) és más évekből is vannak
kalóz, illetve "legalizált" felvételei összesen még ötöt ismerek. Az
1962-est tekintik az abszolút kongeniális tolmácsolásnak, azzal a
megszorítással, hogy a II. felvonás 1951-ben jobb volt. E mellé
helyezem a Karajan-lemezt, a művészi tekintetben is sok vitát
provokáló mester legőszintébb, legodaadóbb, legmeghatóbb előadásainak
egyikét. (Talán csak a Mahler IX. második, "live" felvétele volt ilyen
egyértelmű nagy Karajan-eredmény és siker.) Hifistáknak pedig
valóságos paradicsom, dúsan tenyésztett, mégis természetes és szép
hangzás. Hozzá a Berlini Filharmonikusok csodája...
Solti kiváló stúdióprodukciója alig marad el nagyszerű
Ring-ciklusa mögött. Bouleznek elsősorban a gyors tempóit vetik
szemére, de a helyes ítélethez gyanúm szerint Petőfitől kellene
metaforát kölcsönözni. Arra a híres (híresen igaztalan!) megjegyzésére
gondolok, miszerint Goethének békasó volna a szíve helyén. Boulez
Parsifaljával szemben nem érezném igaztalannak.
Húsz teljes felvételről van tudomásom, ebből ajánlom a
következőket. (A csillaggal jelöltek bayreuthi előadások.) Az 1985-ös
felvétel énekesei egyetlen ponton sem múlják felül elődeiket, a
címszereplő pedig korábbi önmagát. Peter Hofmann ideális wagneri hős,
külsejének és mély intelligenciájának azaz szuggesztív alakításának
köszönheti sikereit, a szép hangnak legkevésbé; Karajannál ez a hang
sokkal jobb állapotban volt, mint öt-hat évvel később. Windgassen és
Kollo (mindkét lemezén) mindenképpen nagy előnyben voltak vele
szemben, az ugyancsak nem éppen széphangú Vinay intenzitásban éppen
annyit ad, mint Hofmann. A nagyhírű James Kingről azt írta egy
kritikus, hogy "nem szeretnivaló" Parsifal.
A legjobb női főszereplők Mödl (1951-ben) és az univerzális
Christa Ludwig. Waltraud Meier jó teljesítménye körülbelül Dunja
Vejzovičéval egyenrangú. Gurnemanz szerepéről azt mondják, hogy
minden alakítójából a legjobb erényeket hozza elő. Frick és főként
Hotter (1962) ideális, utóbbi az örök etalon. Én is nagyon tisztelem,
de ki győz meg arról, hogy Kurt Moll bármiképpen is kevesebbet nyújt
nála? Eszményi hangon eszményien szépen énekel, ő a Karajan-lemez
legjobb közreműködője. Hans Sotin korrekt és megbízható, de nem szólal
meg benne az előbbiek költői ihlete. Hangja sem az a gyönyörű színű
basszus, amilyennek a tizenöt évvel korábbi Solti-féle Tannhäuseren
megismertük. José Van Dam tökéletesen sírna éneke pontosan kifejezte a
zaklatott lelkű Amfortas panaszának minden árnyalatát. Őt is a
legjobbnak tartom London és Fischer-Dieskau mellett. Levine Simon
Estese nem ugyanaz a klasszis, bár ő élete legnagyobb sikereit
Bayreuthban aratta, A bolygó hollandiban. A legkitűnőbb Klingsornak
azt a Hermann Uhdet tartják, akit Telramundjáért Fodor Géza e
magazinban elmarasztalt. Mazura az 1985-ös felvételen igen megfelelt
feladatának.
Az Eterna lemez tisztességes produkció volt, egy lipcsei
hangverseny-előadás felvétele. Aki most ismerkedik a Parsifallal,
választhatja a magyar nyelvű Ferencsik-felújítást magyar lemezen. A
férfi szereplők kitűnően helytálltak. Első ajánlatom a Karajan,
második az 1962-es Knappertsbusch - főként a karmester és a nagy Hans
Hotter kedvéért.
No. 16: Liszti "ideálok"
Liszt szimfonikus költeményeit már régóta szerettem volna műsorra
tűzni. Elég reménytelen vállalkozásnak tetszett, mert a 13 darabból
álló sorozat nagyobbik része nem illik az alap-repertoárba. Nem is
gyakori az "összkiadás" Liszt szimfonikus költeményeiből, régebben
csak Bernard Haitink merészkedett valamennyi darab elvezénylésére, és
létezett egy hosszúra nyújtott s körvonalaiban nem mindig követhető
Masur-sorozat is. A Hungaroton hatalmas gyűjteményes doboza (LP-n és
CD-n) 1986-ban jelent meg, az MRTV Szimfonikus Zenekarát Joó Árpád
vezényelte.
Az American Record Guide-ban J. Haller a lényegre mutatott rá:
"Nem kétséges, hogy e költemények bombasztikusak, banálisak és túl
hosszúak a gyakran igen halvány irodalmi vonatkozásaikhoz képest, ám
drámaiságukhoz kétség sem fér, továbbá különlegesen jól vannak
hangszerelve, és megfelelő irányítással fölöttébb hatásosak." Tegyük
hozzá: előadóművész nem közeledhet "kritikusan" e művekhez, vállalnia
kell Lisztet és romantikáját, nevén nevezve a gyermeket!
Les Préludes, Tasso, Orpheus - gondolom, e három minden
alapgyűjteményben helyet kér. A többi? Ízlés (vagy véletlen) dolga.
Nézzük Haller kommentárjait: Les Préludes (talán nem a legjobb, de a
legismertebb) 1. Solti, Chicagói Szimf. Zkar, DECCA 2. Joó 3. Masur,
Lipcsei Gewandhaus Zkar, EMI/Eterna Tasso (Liszt egyik legjobb
alkotása) 1. Ferencsik régebbi Hungaroton lemeze 2. Masur Orpheus
(zene és zeneszerzők apoteózisa) 1. Joó 2. egy régebbi Beecham-lemez A
fent említett Ferencsik-lemezen éppen e három kiválasztott mű
szerepel, s szerintem a legszebb előadása éppen az Orpheus. (A Les
Préludes-öt viszont teljesen tönkretette a hangmérnök azáltal, hogy
mesterségesen visszafogta a crescendo csúcsát. A Szerk.) A Joó-féle
ciklusnak nevezetessége még, hogy világpremierként kínál egy zenekari
fantáziát, Szózat és Himnusz címmel, amelyben Liszt Erkel és Egressy
Béni előtt tiszteleg.
No. 17: passiók és passziók
A két nagy Bach-passió (János, Máté) minden alaprepertoár
nélkülözhetetlen pillére. Hogy a hagyományos vagy a historikus
előadásokat választjuk-e, az már csak "úri passziónk" kérdése... Egy
ideális(an gazdag) világban gyűjthetnénk ilyet is, olyat is bőségben,
de ha csak két felvételre van pénzünk, akkor sem értelmetlen
megosztani érdeklődésünket a két nagy irányzat között. "Hagyományos"
és "historikus" - látszólag rokon jelentésű fogalmak; valójában
ellentétesek. Az előbbin a múlt század közepe (pontosan Mendelsson
1842-es, a Máté-passiót feltámasztó lipcsei előadása) óta
kiterebélyesedett hagyomány ápolta stílust értjük, amely manapság nem
éppen életerejével kelt föltűnést. Historikusnak a korhűségre törekvő
irányzatot nevezzük. Az utolsó öt év felvételeit tekintve Jánosban 4:2
és Mátéban is 3:2 az arány a historikusok javára. Adatkeresés közben
magam is meglepetéssel figyelek föl arra, hogy a historikus irányzat
is idestova negyedszázada (Harnoncourt Jánosa 1966-ból való) bevett,
elfogadott, újabban pedig szinte ortodoxiává vált.
Kezdjük a Jánossal, a koraibb, rövidebb terjedelmű, köztudottan
drámaibb passió-oratóriummal. Gardiner 1986-os Archív Produktion
felvételét a Hungaroton is kiadja majd (licences LP-n). Gardiner már
jól ismert nálunk, éppen korábbi licences lemezek (Händel-Messiás és
Bach-Magnificat), továbbá ez évi budapesti szereplése révén. Ezen a
legújabb lemezén a férfi-altista Michael Chance nyújtja a
legemlékezetesebbet. Nagyon szeretem Sigiswald Kuijken és La Petite
Bande-ja lemezeit. Édes hangszínük megkülönböztető sajátosság, azonnal
föltűnik a hallgatónak. Ezt az EMI CD-t 1988-ban az év legjobb
historikus lemezei közé választották. Elsősorban Barbara Schlick
szopránszólói tetszettek, s itt is dicséretes a férfi-alt, a nagyhírű
belga René Jacobs. Philippe Herreweghe a Collegium Vocale
karigazgatója, újabban sok önálló vezényléssel szerepel a katalógusban
- két passiójából a Mátét találtam jobbnak (Harmonia Mundi).
A "hagyományos" oldalon Peter Schreier Jánosára (Philips CD,
Eterna LP) általános szürkeség borul, amelyet a szólisták
teljesítménye sem oszlat el - az is igen mérsékelt. Még az általam
nagyra tartott Olaf Bär sem volt a saját legjobb színvonalán,
aminthogy Schreier, a tenorista is alig képes leplezni már, hogy ötven
felett sokat vesztett hangjának esztétikai minőségéből. Korábbi
felvételein szuggesztívabb is volt. Roberta Alexander, az amerikai
néger szoprán kevés érzéket mutat e stílushoz. Inkább ajánlanám tehát
Gönnenwein 1969-ben felvett János-passióját (EMI), bár ahogy most CD-n
újrahallgatom, úgy találom, hogy emlékeimben szebben élt; talán a
tempók és hangvételek dolgában kevésbé meggyőző, mint gondoltam, s bár
a szólisták jobbnál jobbak (Elly Ameling, Brigitte Fassbaender, Theo
Altmeyer, Franz Crass, Siegmund Nimsgern, Kurt Moll) hiányérzetem
marad, több drámaiságot és nagyvonalúságot keresnék. Kurt Equiluz
áriái és a csodálatos tömör basszus hangú Moll tették rám a legmélyebb
benyomást, az utóbbi Pilátus szólóival, ami talán nem a
legtermészetesebb. Törhetem a fejem, hogy a hiba bennem vagy bennük
volt-e. (Az Evangélista szólamát eléggé furcsán tálaló Altmeyer
esetében nem töröm.) Úgy látszik, Jochum régi Philips felvétele a
legjobb ajánlat a hagyományos stílus kedvelői számára. Esetleg
Münchingeré (DECCA).
A korhű Máté-passiók élén ismét Gardiner és Herreweghe áll. Az
előbbit ugyan eléggé egyenetlennek éreztem, nagyszerű pillanatok és
hideg aggyal és szívvel kiszámított hatáskeresés egyaránt helyet
kapnak benne. Itt a férfi áriaénekesek, Olaf Bär és az amerikai
tenorista, Howard Crook nyújt kiemelkedő teljesítményt; az utóbbi
ragyogó énekes és nagyszerű szöveg-színész, talán a legjobb, akit ma
az oratórium műfajban hallani lehet. Ugyan ő a Herreweghe-felvételen
Evangélistaként remekel. Ezen a Máté-passión Schlick, Jacobs és
Hans-Peter Blochwitz egymást múlják felül. Jézust a Bergmann-féle
Varázsfuvola Sarastrója, Ulric Cold énekli. Harnoncourt 1971-es
(Telefunken) felvétele még ma is aspirálhat a listavezetői helyre.
Újabb kísérlete messze elmarad ettől, amelyen Equiluz mellett Paul
Eswood énekelte az altszólókat (gyönyörűen), és Karl Ridderbusch
fájdalmas-puha basszusa szólaltatta meg Jézust.
A hagyományosak között Soltié (DECCA) elég jó fogadtatásra lelt,
pedig a karmester nem túl gyakori vendég a barokk repertoárban (habár
a Messiást is felvette az utóbbi időben). Csapatát Kiri Te Kanawa, von
Otter, Blochwitz, Bär és a veterán Tom Krause alkotják. Ami azt is
jelzi, hogy régen elmúltak azok az idők, amikor minden cégnek és
karmesternek "saját" szólistaegyüttese lehetett. Schreier
Máté-passiója sikerültebb a Jánosnál. (Bár Theo Adam hangja már alig
volt alkalmas a basszus áriákra.) Karl Richter második felvétele (DG)
kudarc, Mathis, Baker, Schreier és Fischer-Dieskau jelenléte ellenére
is. Az 1965-ös Münchinger-féle lemeznek igen sok szép órát
köszönhetek. Ameling, Wunderlich és Prey (Jézus) voltak a díszei.
Klemperer (EMI) híres "all-stars" felvételére, mely "múlt" ideje
ellenére is kortalan, mindig a nagy hanglemezeseménynek kijáró
tisztelettel fogunk emlékezni. Schwarzkopf, Ludwig, Gedda, Pears,
Fischer-Dieskau és Berry- kinek sikerülne ma összehozni ilyen
társulatot?
(A mindkét műnél megnevezett karmesterek Máté-, illetve
János-passiója mindig azonos cég kiadásában jelent meg.)