Bemutatjuk |
Soha nem látott választék a magyar boltokban: végletekig
egyszerűsített Walkman-ek, sztereó rádió-magnók, "music center"-ek,
egyetlen műanyagdobozba foglalt, hifi-toronynak álcázott
barkácskészülékek csalogatják a nagyérdemű, de kispénzű közönséget, s
nem is hiába: az a vásárlási düh, mely a közelmúltban megnyilvánult,
minden elképzelésünket meghaladta. Nálunk pedig azóta is szünet nélkül
csöng a telefon, ismerős-ismeretlenek, boldog-boldogtalanok azzal
üldöznek bennünket, hogy "láttad ezt?" "láttad azt?", "mikor teszteli
már a HFM?", illetve: "miért nem teszteli a HFM?" Elutasító
válaszunkat nemtörődömségnek, túlzott igényességnek vagy éppenséggel a
felsőbbrendű lény lenéző gonoszkodásának minősítik. Pedig isten látja
lelkünket: nem vagyunk sem lusták, sem sznobok, mi is a piacról élünk,
annak örülünk, ha minél több a tesztelnivalónk, de - és ezt
nyomatékkal hangsúlyozzuk - e masinák döntő hányada még csak a
közelébe sem ér annak a bizonyos "hifi-mércének", amelyet pedig mi
amúgyis túlságosan alacsonyra helyeztünk.
Egy és más azért most is akadt, jobbára a RAMOVILL-nál, a Belgrád
rakparton.
Ortofon "Turbo" és "HMC" hangszedők
Itt van először is az új Ortofon MC-hangszedőcsalád, sőt
nagycsalád; annyira népes, hogy be sem fér egyetlen kötetünkbe.
(Bennünket így is elért a pickup-mérgezés - szeretnénk, ha legalább az
Olvasót elkerülné.)
A családfának tulajdonképpen három ága van. Az egyik ágon, közel a
törzshöz az úgynevezett nagyjelű típusok foglalnak helyet. Namármost,
a mozgótekercses hangszedők világában a kimeneti feszültség fordított
arányban áll az árral (Hasek Svejkje is így érvel: "a kutya nem borjú
- minél kisebb, annál drágább"), a nagyjelű MC-k viszonylag olcsók,
sokak érdeklődését felkeltik, mindenképpen napirendre kellett tűznünk
őket, ez így méltányos. Igazán csak a kezdők kedvéért: az úgynevezett
magaskimenetű mozgótekercses hangszedők körülbelül akkora feszültséget
adnak le, mint a mozgómágnesesek, tehát ki tudják hajtani az erősítő
vagy receiver "fono" bemenetét, nem kell hozzájuk
illesztőtranszformátor vagy elő-előerősítő (head-amp). Sőt, a mostani
típusok nem csupán nagy hanem nagyon nagy feszültséget adnak ki,
nyilván ezért kapták a Turbo fantázianevet. Egyébként szoros
rokonságban állnak a régi nagyjelű Ortofonokkal. Áruk 4200, illetve
7600 forint, ez nagyjából éppen az X1-MC és az X5-MC árának felel meg.
A másik két ág az Ortofon családfa legtetején sarjad,
párhuzamosan, és nyílegyenesen az ég felé mutat. Típusszámuk egyformán
10, 20 és 30, csak éppen az egyik csoportnak HMC, a másiknak meg
Super/II a betűjelzése. Az árak mindkét sorozatban 16-18 ezer forint
körül kezdődnek és 23-25 ezernél végződnek, vagyis az egész csoport
mintegy egybemosódik, és a hat hangszedő még egymással is konkurál,
miközben a 7-16 ezer forintos "tartomány" üresen marad - a mi logikánk
itt csődöt mond, fogalmunk sincs, miféle üzleti meggondolás vezethette
a dán céget. A két sorozat közül mi a HMC jelűt választottuk, a
Super/II (avagy Hiper?) jelzésűeket pedig a következő alkalomra
halasztottuk, az új T-20/11 transzformátorral együtt. Több nap, mint
pickup - hagyjunk valamit őszre is.
Ortofon MC-1 Turbo és MC-3 Turbo
Mint már említettük, közeli rokonságban állnak az X-es
MC-típusokkal (X1-MC, X3-MC, X5-MC), a tömegük azonos, a hangszedőtest
fekete műanyagból (noryl) készült. A kimeneti feszültségük 2mV helyett
3,3mV, tehát "fel vannak turbózva". Az engedékenységük viszont kisebb,
25 helyett csak 13mm/N, és erősebben bele kell nyomni őket a
barázdákba (a tűerő 12,5mN-ról 20mN-ra nőtt). A magasabb
kimenőfeszültséget valószínűleg nagyobb menetszámmal érik el, a belső
ellenállásuk a kezelési útmutató szerint 75 ohm, a prospektusban 100
ohm áll. A többi paraméterük úgyszólván azonos a régi szériáéval.
Az MC-1 Turbo-t kisméretű kartondobozban árulják, amelyen belül
egy plexidoboz rejti a hangszedőt. Adnak mellé egy pár csavart anyával
- és kész. A hangszedőtest, mint említettük, fekete. A kivezetőcsapok
aranyozva vannak, a szín- és betűjelzés a szokásos. A tűhegy
elliptikus. Az MC-3 Turbo-nak kifinomultabb a tűgeometriája (Fine
Line), és több hozzá a cubehőr: tűerőmérő, csavarhúzó, tűtisztító
kefe, egy pár csavar anyával - és egy kicsit nagyobb kartondoboz (de a
plexidoboz itt is ugyanakkora).
Méréseinkhez
MC-1 Turbo. A frekvenciagörbe 5kHz fölött kiemel, mindkét
csatornán (a balon kevesebbet, a jobbon többet), a maximum 15kHz táján
van. A specifikáció nagyjából teljesül. Az áthallási csillapítás
jobbról-balra egész tisztességes, balról-jobbra viszont kilóg a
specifikációból. A kimenő feszültség tényleg nagy. A csatornák közötti
különbség átlagos, a letapogatási képesség szintén, az engedékenység
pedig nem is teljesíti a specifikációt - bár ez nem túl kritikus hiba.
A torzítások átlagosak. A négyszögjel fotó túllövést mutat, de utána
alig látszik berezgés. A hangkar-hangszedő rezonancia (Dual CS
701-ben) 11Hz körül van, és közepes nagyságú. Összefoglalva: nagy
kimenő feszültség, mérsékelt áthallási csillapítás (az egyik
irányban), egyébként átlagos. De ne feledjük: ez olcsó hangszedő!
MC-3 Turbo. A frekvenciajelleggörbe 5kHz fölött ezen is kiemel,
sőt, ki is lép a +4dB-s tűrésmezőből. De még így sem teljesül a 1,5dB
szintesésre specifikált 25kHz-es határfrekvencia. Egyébként: a
táblázatunkban megadott tűrésmező a hangszedőhöz mellékelt útmutatóból
származik (20Hz-25kHz-es átvitel +4; -1,5dB), a gyártmánykatalógusban
viszont 20 Hz-20 kHz szerepel, azonkívül külön megadják (tűrésmező
nélkül!) a frekvenciaátviteli sávot: 20Hz-25kHz... Az áthallási
csillapítás az egyik irányban jobb, a másikban gyengébb az átlagosnál.
A kimeneti feszültség irdatlanul nagy: ekkorát még nem mértünk
MC-hangszedőről! A két csatorna közötti különbség átlagos, a
letapogatási képesség megfelelő, az engedékenység jobb a
specifikáltnál. A torzítások elfogadhatóak, az impulzustorzítás pedig
kiváltképpen alacsony, alacsonyabb, mint a drága HMC-típusoké -
meglepő dolog. A négyszögjel-fotón jó nagy túllövés látszik,
szerencsére igen hamar lecsillapodik. A hangkar-hangszedő rezonancia
erőteljes. Összefoglalva: vegyes kép. Hatalmas kimeneti feszültség,
alacsony impulzustorzítás, vitatható minőségű frekvenciaátvitel - a
többi átlagos.
Ortofon HMC 10, 20 és 30
A "H" nyilván azt jelenti, hogy High, azaz magas. A HMC sorozat
tagjai viszonylag magaskimenetű MC-k: kétszerannyit adnak le, mint a
Superek és vagy négyszer annyit, mint a régebbi mozgótekercses
Ortofonok, de ez még mindig nem elegendő ahhoz, hogy kivezéreljék a
fono-előerősítőt, tehát ezek a hangszedők valójában csak közepes
kimenetűek, s bizony kell hozzájuk illesztőegység.
A 10-es hangszedő teste alumínium, a felfogó és az elülső rész
fekete. A tű elliptikus, az effektív mozgó tömeg alacsony. "Ortophase
technology" mondja a prospektus - ez lényegében annyit jelent, hogy a
konstruktőrök nem csupán a fázisátvitelre összpontosítottak, hanem
szem előtt tartották a fázis-frekvencia átvitelt is. A hangszedőt
plexidoboz védi, van benne tűtisztító kefe, csavarhúzó, 2 pár
(hosszabb, illetve rövidebb) csavar anyával és távtartó alátétekkel,
színes bekötővezeték-darabkők, csőszerű csatlakozással a végükön,
továbbá a már jólismert miniatűr tűerőmérleg, amelynek mérési
tartománya 8-30mN. A kivezetések aranyozva vannak, mellettük szín- és
betűjelzés.
Nagyobb típusszám - nagyobb kartondoboz. Belül kagylószerű,
elegáns házban vörös posztóra van felerősítve az aranyszínű HMC20. A
teste ennek is alumíniumból készült, a felerősítő talp fekete. A
tűgeometria Fine Line, minden egyéb ugyanaz, mint az előbb.
A HMC30 tökéletesen ugyanúgy néz ki, mint a 20-as modell, és
ugyanúgy is van csomagolva. A tűje Fritz Gyger Type II, az effektív
mozgó tömege valamivel alacsonyabb, a specifikációja valamivel
igényesebb.
Méréseinkhez
HMC10. Igen egyenletes frekvenciajelleggörbe - egészen 10 kHz-ig,
majd kiemelés, főleg a jobb csatornán, de egy kis jóindulattal még
éppen belefér a +4dB-s tűrésmezőbe. A felső határfrekvencia minden
kétséget kizárólag eléri nemcsak a specifikált 25kHz-et, hanem (+4;
-1,5dB tűrésmezővel) a 30, illetve 33kHz-et is. Az áthallási
csillapítás igen kedvező, 15 kHz-ig jobb mint 20dB. A kimeneti
feszültség magas, a csatornák közötti különbség 1kHz-en közepes, de a
teljes sávot tekintve tisztességes. Letapogatási képessége,
engedékenysége megfelelő. A torzítások átlagosak. A
négyszögjel-átvitel jól érzékelhető túllövést, majd fokozatosan
csillapodó berezgést mutat. A hangkar-hangszedő rezonancia 7Hz, és
erősen csillapítva van. Összefoglalva: egyenletes, korrekt, átlagon
felüli eredmény.
HMC20. A frekvenciaátvitel lényegében ugyanolyan, mint a HMC10-é.
Az áthallási csillapítás egyik irányban (jobbról balra) nem valami
szép. A kimenő feszültség megfelelő, a két csatorna közötti eltérés
1kHz-en kicsiny, és csak 20kHz-en adódik 1,5dB. A letapogatási
képesség egy kicsit jobb, mint az előbb. A torzításaitól nem vagyunk
elragadtatva, MC-hangszedőtől jobbat várunk. A négyszögjel-átvitel a
szokásos, ezt várhatjuk a frekvenciagörbe alapján. A hangkar-hangszedő
rezonancia itt is 7Hz-re esik, de kevésbé van csillapítva.
Összefoglalva: vegyes benyomások. Szép frekvenciagörbe, mérsékelten jó
áthallás, viszonylag magas torzítás.
HMC30. Igen egyenletes, rendkívül széles frekvenciaátvitel, a
10kHz fölötti kiemelés kisebb, a felső határfrekvencia tényleg 40kHz
körül lehet. Az áthallási csillapítás príma, közepes frekvenciákon a
30dB-t is eléri, és még 20kHz-en is vagy 20dB. Körülbelül ezt várjuk
egy igazán jó hangszedőtől. A kimenőfeszültség megfelelő, a csatornák
közötti eltérés minimális a letapogatás és az engedékenység átlagos. A
torzítás lehetne egy kicsit alacsonyabb, a HMC10 is körülbelül ennyit
produkál. A négyszögjel-fotón itt is látható túllövés, de az kisebb
(ugyanis ennek a hangszedőnek kisebb a kiemelése a magastartományban).
A hangkar-hangszedő rezonancia 8,5Hz. Összefoglalva: kitűnő
frekvenciaátvitel és áthallás, de egyébként is egyenletesen jó
jellemzők.
Szeánsz
Ismét kihívjuk a nép haragját, és az új Ortofon hangszedőcsaládot
az olcsó NAD 5120-szal teszteljük. Kétségtelen, hogy a birtokunkban
lévő Linn klasszissal, sőt: Axissal jobb lemezjátszó, és elvben
megnövelhetné a teszt felbontóképességét. A kis néplemezjátszónak
viszont megvan az az előnye, hogy mindenki ismeri hangjának erényeit
és fogyatékosságait, s így több támpontot ad az olvasóközönség
nagyrészének. További előnye a NAD-nak, hogy cserélni lehet a
hangkarját, vagyis egy pillanat alatt válthatunk egyik hangszedőről a
másikra, vissza-visszakérdezhetjük egymást, könnyedén ellenőrizhetjük,
amit tapasztaltunk. Véleményünk szerint a Rút Kis Kacsa erre a célra
eddig bevált, és meggyőződésünk, hogy az előző Ortofon-szériákat
ugyanezzel a módszerrel nagyjából helyesen minősítettük.
A két hangkar közül az egyikbe a tesztpéldányt, a másikba a
mindenkori etalont szereljük. Nem kapcsolgatunk sűrűn ide-oda, hanem
mindig végighallgatunk két-két zenei részletet, miközben az egyik
zeneszámon A-ról kapcsolunk B-re, a másikon pedig B-ről A-ra (lásd
néhány oldallal elébb, az Audio Research előerősítő tesztjében). A
tesztprogram 6 részletet ölelt fel. Az Opus3 cég "Dinamika" feliratú
demólemezéről dél-amerikai népzenét, zongoraszonátát, vonósnégyest,
dixieland-et és egy magányos spirituálé-énekest hallgattunk, végül
pedig mindig feltettük a Philips demólemezről a jól ismert
operarészletet a Toscából. Erősítő: Naim NAIT, hangsugárzó: Spendor
BC1. Az alacsony kimenetű hangszedőket az Ortofon T-30
transzformátorral illesztettük az erősítőhöz.
Az alsóház
Előbb nézzük azokat a hangszedőket, amelyek ugyanabba a társadalmi
rétegbe tartoznak, mint a NAD5120. A két Turbót a régi magaskimenetű
széria alapfokú tagjához, az X1-MC-hez mérjük, először is ezt a
pickupot illik "megverniük". További, magasabb mércék lehetnek
értelemszerűen az X3-MC, majd az X5-MC és végül, ha minden
nagyon-nagyon jól megy, az MC10 Super a T-5 trafóval - dehát ne
vágjunk elibe a dolgoknak. Jegyzeteinket a teszt végén csoportosítva,
ezt kaptuk:
Ortofon MC-1 Turbo. Hűvösebb, keményebb. Nem annyira
kiegyenlített. Átvitele szűkebb, a felső basszustól a
prezensz-kiemelésig futó sáv nem elég terjedelmes. Figyelem: tévedés,
hogy ennek volna jobb a magasátvitele - csupán a prezensztartomány
ugrik ki, hangsúlyozva a szólamokat. Nem olyan jó hallgatni. Torzítást
is hallok. A zongora zúgása fárasztó. A mennyezet alacsonyabb. A
dzsesszmuzsikán kisstílűbb, laposabb, szárazabb, kisebb tér. A hegedűk
nem igazán szépek, csak a cselló. Énekhangon - talán előnyös a
prezensz-hatás. Az opera nem elég színes, de elviselhető. * Kevesebb
magas. Mattabb. Bágyadt. Időnként mintha több mélye volna. A zongorája
fakó, élettelen. Vérszegény, de nincs komoly baja. Mindenben picit
szerényebb. A spirituálé tompa. A női énekhang grízes, többször is
torz. * A legteteje talán tovább megy, de a közepe torz, szegényes.
Hűvösebb hangkép. Egyik sem tetszik, sem ez, sem a másik pickup. * A
mélyei kevésbé döngenek, de az egész lefojtott, szegény, sávhatárolt,
a közepe forszírozott. Rövid ideig tetszett, de már az elején egyre
kevésbé tudtam elviselni. Dixien is erőtlen, vérszegény, álmos. A
közepe tolakszik. A fekete énekes hangjában a finom árnyalatok
elvesznek. Az operán sem jeleskedik: olcsó.
Az etalon. Lágy, kellemes, inkább némi hiány, semmint többlet. Jól
hallgatható. Szép, magas tér (én mindig szerettem az X1-MC-t). Tömör,
erőteljes zongora, szebbek a színei, magasabb a plafon, kevésbé zavar
a hangingadozás. A dixie kellemes, tetszetős, nem zavar ki a teremből.
Némi követési hiba a klarinéton. Hegedűn már nem igazán szép, hiányzik
a teteje, itt már hiányzanak az igazi kvalitások. Az énekhangon sem
precíz. Operán nagyvonalúbb, színesebb, kiterjedtebb, többféle
hangerőt is jól elvisel. * Csengőbb, élőbb. A mélyei jobbak. Vonósokon
kiegyenlített, szebb, dúsabb. Énekhangon elevenebb, jobb, kevésbé
torzít. Lényegesen jobb. * Az összeütött fák, a csörgők kevéssé
csengenek ki. Dúsabb hangkép. Dixien kicsit huppogós. Több mély,
színesebb hang. Melegebb. A legtetejét keveslem, de kellemes. Nagyobb
lendület, nagyobb hangtömeg. De ez sem tetszik igazán. * Teresebb,
öblösebb, hallgathatóbb. A vonós kevésbé érdes, a hangszerek jobban
elkülönülnek. Dinamikusabb az alja, a teteje, a kitartása.
Egyenletesebb.
Eltérően az autósporttól, a turbó-elv minálunk nem vált be,
legalábbis első nekifutásra nem. Következik a második futam.
Ortofon MC-3 Turbo. Ez jobbnak látszik, legalábbis az előzőnél.
Definiáltabb. Még mindig túl kemény. Forszírozott. A zongorája
"lényegretörő", ezt nem szeretem. A térhatása nem jó. Túl szűk, túl
"hifi". Tárgyilagos. Nincs levegője. "Nem a jó irányban menetel." A
hegedűje kemény, forszírozott, vonós zenére egyáltalán nem ajánlom. A
spirituálé katonás - az előző Turbón ezt még méltányoltam, most
viszont már kifejezetten fáraszt. Toscát sem jó hallgatni. Olcsó hifi.
Egész jól szól: a dél-amerikai zenén élénk, cseng-bong, tetszik.
Zongorán is jobb. Dixie: egész jól elzenél. A vonósai elevenebbek.
Énekhangon, operán is ez tetszik jobban. Erre szavazok - de nem túl
nagy a különbség. * Nem elegendő és nem igazi magasak. Ami van, az
csörömpöl és csúnya. Nem válnak szét a hangszerek. Nincs levegője.
Alul-fölül kiemel, de nem a sávszéleken. Ezáltal megváltoztatja a
hangerő-arányokat, például a gitárt a többi hangszerhez képest. Az
énekhang nem elég színes, nem elég érdekes. A színpada sem elég nagy.
Nem nagyon tetszett. Csörög a magasa. A hangkép időnként kifejezetten
csúnyán elvékonyodik, sőt, szét is esik két hangszóróvá. Összemos,
fedett, sávhatárolt, rosszabb a tere. Az előző Turbónál azért jobb
valamivel.
Az etalon. Kezdetben kicsit laposabb, nincs benne elég lendület,
visszahúzódóbb, de a fff részeken elfogadhatóbb. A zongorája
szerényebb, de hallgathatóbb. A dzsessz sokkal kellemesebb, zeneibb.
Amit visszafog, azt nagyon jól teszi, hogy visszafogja. Nem annyira
forszírozott. Több színe van. Hibáival együtt is élvezhetőbb. A
hegedűje minden tekintetben közepes. Az opera lágy, kiterjedt,
hallgatható, még a kritikus részleteken is. Mintha jobb mélyei
volnának, de a magasa kevés. Dixien bágyadt. Az énekhangja tompább,
komorabb, kedvetlenebb. Az operán időnként torzít. * Ennek sincs elég
magasa, és nem elég tiszta, az arányokat viszont jobban hozza (például
a gitárt a Saxofonnal stb). Ének közben itt sem szólal meg a
lábdobbantás, de maga az énekhang talán valamivel árnyaltabb. * Ez a
jobb. Igaz, döng a mélye, de melegebb a hangképe, a közepe nyugodtabb.
Szélesebb sáv, finomabb magasak. A fúvósok kevésbé rikoltoznak. Érzek
benne életet.
Summa summárum: ez a turbó turbóbb a másik turbónál, de ha az
autósportban (a Forma 1-ben) már úgyis felhagytak a turbóhajtással, mi
inkább be sem vezetjük. A régi, turbótlanul is magaskimenetű X1-MC
változatlanul Best Buy.
A felsőház
Most pedig sztratoszférikus magasságokba emelkedünk, és sorra
vesszük a HMC betűjelű, a szokványosnál valamivel magasabb kimenetű
MC-hangszedőket (amelyekhez persze így is illesztőtrafó kívántatik). A
HMC 10-et etalonunkkal, az MC10 Superrel hasonlítottuk össze. Árukat
tekintve, a két "tízes" között ezer forintban is éppen egy tízes a
különbség; hogy érdemes-e kifizetni, arra nézve igen komoly kételyeink
merültek fel.
Ortofon HMC 10
Stabilabb, kiegyenlítettebb. A faütők jobban kicsengenek, a
mélytartomány megfogottabb. A zongora közelebb az igazi hangszerhez.
Lágyabb, melegebb tónus. Levegősebb, élénkebb, dinamikusabb, talán
teresebb is. Tosca: erőteljesebb, kevésbé torz, dinamikusabb, mégis
nyugodtabb. * Már az Andok zenéjén is, mintha több mélye és magasa
volna. Melegebb, feldúsultabb, vidámabb, színesebb. Az énekhang
egyiken sem tetszik. Az operán nagyobb tér, a szólamok jobban
elkülönülnek, a zene jobban magával ragad. Zongorán kicsit összeszűkül
a tere. * Az elején csak annyit írtam, hogy a HMC 10 hangképe
világosabb. A dixien már egyértelmű, hogy világosabb, élénkebb, jobb
magasakkal. A néger énekes hangja élénkebb, jobban átéli a zenét. Az
operán kétségtelenül csengőbb, és nem is találom olyan tulajdonságát,
amelyben gyöngébb volna. * Tisztább a teteje, "gömbölyűbb" hangzás,
nagyszabásúbb, dinamikailag is meggyőzőbb. A zongorája azonban
iszonyatosan zúg, mintha benn ülnék a dobozban és a húrok a fejemre
volnának szerelve. A hangszer helyzete definiálhatatlan. Dixien
elevenebb, a zenészek jobban együtt vannak. A spirituálén az énekes
túl nagy, a tüdeje helyén egy hatalmas kartondoboz van. Dohog,
reszelős. A többi műsorban ez a jobb, de a hibáit is jobban megérzem.
Az etalon. Tompább, erőtlenebb zongora. A fekete énekes hangja
komorabb, kásásabb, hiányérzetem van. * Kicsit keményebb, ridegebb,
bár nem rossz. Egyedül a zongorán éreztem úgy, hogy ez a jobb. * Nincs
kommentár. * Ködös, magasban szegényes, a basszusa dohog. laposan
szól. Zongorán ezt érzem jobbnak, szélesebb, kevésbé kóvályog, kevésbé
"nyávog", hallgathatóbb, a hangszert jobban el tudom helyezni a
térben. De ez is nagyon zúg. A dixie unalmas, a zenészek az asztal
alatt játszanak, a zene "élei" nem indulnak meg. Fárasztó. A legtöbb
zenén kevesebb az erénye, de a hibái is kevésbé zavarnak.
Ortofon HMC 20
Nekem most is ez tetszett jobban. Olyan, mint a 10-es típus, de
javított kiadásban. A zongorája azonban tényleg természetellenesen
visszhangos. A vonósokon élénkebb, dúsabb, több a hangszín. Az
énekhang tovább javult. Operán csillogóbb, lendületesebb,
dinamikusabb, kiegyenlítettebb, stabilabb. A tere is jobb. * Én
kiszerettem belőle. Feldúsult, meleg, de nem eléggé természetes hang.
A mélye brummog. Nincs elég levegő az Andokban. A zenészek tolakodnak,
nyüzsögnek, mindenki igyekszik. A zongorája túlságosan visszhangos, a
valódi zongora nem ilyen. A klarinét felül visít, a mélye huppog. A
vonósnégyes mesterségesen visszhangosítva van. Az énekhangon is rátét.
Tosca: meleg, visszhangos, látványos, "besegít" a nagyzenekarnak, de
az ének nem elég tiszta. Már nem tudtam örülni neki. * A mélyei
túlzottak, de minden egyéb tekintetben klasszissal jobb. A magasak
magasabbak, élénkebbek, finomabbak, a zongora csengőbb, élénkebb,
nagyon tetszik (bár el tudom fogadni, hogy ez "művi" hang és a pickup
"csinálja"). Operán eleven, csengő, élethű, nagyobb hangtömeg, a
magasakat már sokallom, de itt is klasszissal jobb. * Lényegesen jobb.
Egyesíti magában az előző kettőnek az erényeit: kimutatja, hogy a HMC
10 magasai tényleg színezettek, és hogy az MC10 S nyugodtsága valós
erény. Ez a hangszedő már kevésbé izgága, a színpada kevésbé
ingadozik, szélesebb és magasabb. Kiegyenlített és lendületes. Azt
hiszem, nagyon szerencsés típus. A NAD lemezjátszóhoz is jobban
illeszkedik: egy kis derűt visz bele, különösebb torzítás nélkül (bár
némi követési hibát azért hallani - feltehetőleg a hangkar tehet
róla). A vonósai kevésbé tetszenek, az énekhang sem az igazi, az
operán viszont minden tekintetben jobb.
Az etalon. Komorabb, tompább, érdektelenebb. A mélyei döngenek. A
zongorája talán közelebb a valósághoz. Mindenben szegényes, de a hibái
néha erényként jelennek meg. Úgy látszik, hosszabb idő kell hozzá,
hogy rájöjjek, ennek a szerényebb pickupnak azért erényei is vannak! *
Levegősebb. Nem tolakszik, szélesebb a tere, de a csörgők nem szólnak
szépen, nem mennek eléggé magasra. A zongorája sokkal igazibb, a dixie
kevésbé torz. Az énekhangon kevesebb rátét. Az operán kisebb a
színpad, de természetesebb az énekhang. * Kutya a másikhoz képest. A
dixien sápadt, erőtlen, nem élénk, a klarinétja borzasztóan visít, az
énekhangja matt, élettelen. * Árvább. Az energiái szegényesek. A
sávszélek szűkek, a közepe zűrös. A dixie lapos, vékony, súlytalan, az
énekhang komor - néha azonban természetesebbnek hat. Operán szűk,
alul-fölül vágva van, középen ordít, tolakszik.
Ortofon HMC 30
A rangon aluli házasság ténye már-már nyomasztóvá válik, ez a
pickup sokszorta többe kerül, mint maga a lemezjátszó - s Iám, az
erényei még ilyen körülmények között is kiviláglanak.
Ortofon HMC 30. Sokkal tisztább, dinamikusabb, jobb az összes
eddiginél. A mélye néha döng, de onnan felfelé már nincs baj. A
zongorájával már meg tudnék békülni; nagyon eltér az MC10S-től. Dixien
energikus, mégis könnyed és elegáns. Egyre szívesebben hallgatom. Az
énekes hangjában a mélytartomány is betölti a teret. Sokkal több szín.
Sokkal tisztább. Tosca: legjobb emlékeimet idézi fel. * A mélyei ugyan
brummognak, túltengenek, de különben nagyon meggyőző. Jó magasak nagy
hangerőn is. A zongorája még mindig visszhangos, de már el lehet
viselni. Szélesebb átvitel, nem torzít, a klarinét nem visít. A
vonósokon a visszhang kellemes, szép hangokat hallok. A
spirituáléénekes sokkal jobb, dinamikus és lendületes, amikor
elordítja magát - a csendtől egészen a nagy hangerőig. Az opera pedig
magávalragadó. Tovább finomodott a hangkép. A mélye már-már túlzott,
de onnan felfelé minden tisztább, diszkrétebb, finomabb. Sokkal jobb,
hallgathatóbb. Dixien kulturált, kiegyenlített - néha azért torz. Az
énekhang szebb és jobb. Az operán nem emel ki egyes sávokat, de
itt-ott torzít. * Tovább megy a megkezdett úton. Az alsó tartomány
telt és lendületes. A magasak lágyak. Kellemes meleg tónus, a
prezensztartomány végre visszahúzódik, kevésbé zavar, nem "reccsen", a
csattanásokban mély komponensek is vannak. Erősen nőtt a
hallgathatósága. Összefüggőbb tér, lassan megjönnek a teremhangok.
Követési torzítás itt is - ezt már a NAD csinálja.
Az etalon. Erőlködik. Szegényes, sávhatárolt. Kisebb lendület,
kisebb tér, kisebb színpad, komorabb és torzabb hangkép, itt már szó
sem lehet versenyről. Szerényebb, szegényesebb, kevesebb magas, kisebb
dinamika. A zongora, amely az előbb még tetszett, most komor, és
hiányzik a legteteje. A legjobban még a vonósok szerepelnek, de ott is
kevés a magashang. A fekete énekes hangjában nincs "kraft". Tosca
hűvösebb, visszafogottabb. * Matt. Nem rossz, de hiányzik a legteteje.
Érdektelen. Több helyen torzít. * Minden szempontból laposabb. Ebben a
menetben semmiféle erénye sincs. A zongorája "leül", kevésbé zúg, de
unalmas. A díxie-zene sovány. Az ének üres.
A HMC 30 már tényleg egy egészen más világ, az alapfokú hangszedők
versenyben sincsenek vele. Az áráért persze lemezjátszót plusz
pickupot lehet vásárolni, s ennek fényében a HMC 30 egy nyugtalanító,
irracionális, sót, felháborító alternatíva, amelyet a lelke mélyén
minden józan ember elutasít. A legjobb ki se próbálni.
Mert utána már kínos dolog lesz visszatérni egy közönséges,
jámbor, megfizethető hangszedőre.
Denon DCD-820 ezüstlemezjátszó
A Denonról ("Nippon Columbia") mi is csak annyit tudunk, hogy
patinás japán cég, különösen az MC-hangszedőiről nevezetes; állítólag
ő találta volna fel az MC-hangszedő elvét, dehát mi nem vagyunk
hivatottak ezt elbírálni. A Denon az elsők között szállt be a
CD-bizniszbe is, olyannyira, hogy (megintcsak állítólag) ez a cég
építette, még 1972-ben, az első professzionális digitális hangmagnót.
Természetesen kompaktlemez-gyára is van, préselt már a Hungaroton
számára is ezüstlemezt. A Denon középkategóriájú cégnek számít,
készülékei nem tömegcikkek, de High-End-nek se nevezhetjük őket.
Ha jól látjuk a dolgot, a Denonnak éppen a CD-technika az
erőssége. Választékában jelenleg 10 CD-játszó szerepel, s ezek között
a DCD-820 nem is a legolcsóbb, az Audio tavaly októberi évkönyve 400
dollárban jelöli meg az árát nálunk 33 ezer forintba kerül. Igényes
készülék, sok szolgáltatással és vezetéknélküli (infravörös)
távvezérlővel. Érdekessége a 8-szoros túlmintavételezés, valamint az,
hogy csatornánként külön D/A átalakítója van. Fogadni tudja a
"szingli", azaz 80 mm-es ezüstlemezeket is - igaz, manapság ez már nem
számít különlegességnek.
Kezelése, szolgáltatásai
Első pillantásra bonyolultnak látszik. Túl sok gomb sorakozik az
egyébként elegáns előlapon. Baloldalt, a lemeztartó fiók alatt csak a
hálózati kapcsoló, magányosan; a többi kezelőszerv 3 csoportba
rendeződik. Két vízszintes sorban azok a nyomógombok sorakoznak,
amelyekre viszonylag ritkábban van szükség, az alapvetően fontos
üzemmódkapcsoló gombok pedig az előlap jobb felső részén kaptak
helyet. A nagyméretű, sokfunkciójú kijelző a készülék közepe táján
helyezkedik el.
Kezdjük a legalsó sorral. Az első gomb a lemeztartó fiókot nyitja
(OPEN/CLOSE), majd az automatikus műsorszerkesztő gomb következik
(AUTO EDIT). Kissé malícibzusan fogalmazva, ez utóbbi arra való, hogy
megszüntesse a CD egyik előnyét a fekete lemezzel szemben. A
hagyományos hanglemeznek két oldala van, a CD-nek csak egy, tehát nem
kell megfordítani, megállás nélkül végigjátszhatjuk az egész műsort,
nevetséges. De segít ezen a Devon automatikus szerkesztője, amennyiben
két részre, mintegy A és B oldalra osztja a CD műsorát. Ha ezt a
gombot a készülék Stop helyzetében megnyomjuk, a kijelző előbb az első
rész, majd pedig 2 másodperc múlva a második rész műsoridejét és
műsorszámainak számát mutatja. Ezután a kiolvasófej lejátssza az első
részt és megáll. Ha azt akarjuk, hogy folytassa a játékot, meg kell
nyomnunk a Pillanat-állj vagy a Start gombot. Fölöttébb invenciózus
szolgáltatás, ennél már csak az ASG (Automatikus Sercegés Generátor)
és a DBT (Digitális Belsőbarázda Torzító) volna ötletesebb, ezek
szintén segítenének közös nevezőre hozni a CD-t az LP-vel.
Irónia nélkül is hasznosnak tartjuk viszont a következő funkciót
(AUTO SPACE), amellyel 4 másodperces szüneteket iktathatunk az egyes
műsorrészek közé. Könnyű és komolyzenében egyaránt előfordul, hogy az
egyes számok vagy tételek túlságosan egymásra csúsznak, a zenészeknek
"szusszanni sincs idejük", ilyenkor a hallgatóság is kényelmetlenül
érzi magát. A valóságban a zenészek nyilván több szünetet tartanak, a
hangfelvétel azonban, minthogy a műsorideje korlátozva van, nem
engedheti meg magának ezt a luxust. A pótlólagosan beiktatott
tételközi szünettel végülis az élőzene tempóját szimuláljuk.
Három szorosan egymáshoz rendelt nyomógomb közös felirata: REPEAT,
azaz ismétlés. Az első gombbal (ALL) a lemez teljes műsorát, a
másodikkal (1 ) értelemszerűen az éppen lejátszott, egyetlen
műsorrészt ismételhetjük meg. Végül a harmadikkal (A-B) kijelölhetünk
a műsorban két tetszőleges pontot, mint az ismétlésre szánt program
kezdetét és zárását. Ilyenkor ezt a részletet játssza orrvérzésig a
készülék, amíg csak újra meg nem nyomjuk a gombot. Közben világít a
kijelzőn az "A-B" felirat - igazán jól el lehet játszani vele.
A RANDOM funkció következik. Ezt alighanem a magnósoknak találták
ki. Ha már nagyon unjuk, hogy a lemez műsorát mindig az eredeti
sorrendben halljuk, akkor ezzel a "véletlenszerűsítő" gombbal úgy
összekeverhetjük a programot, hogy a készítője sem ismer rá: az egyes
műsorszámok kiszámíthatatlan sorrendben fognak megszólalni. A kijelzőn
megjelenik a MUSIC CALENDAR, azaz Zenekalendárium felirat, valamint
egy számsor 1-től 20-ig, ennyit tud megjegyezni a készülék.
Valahányszor lejátszik (hol innen, hol onnan) egy-egy műsorrészletet,
a számuk is rendre eltűnik a kijelzőről.
A TIME gombbal a készülék óráját kérdezhetjük meg. Alapállásban a
kijelző azt mutatja, mennyi idő telt el percben és másodpercben az
éppen futó műsorrészletből. Egy gombnyomásra az ugyanebből a számból
még hátralévő időt mutatja az óra (kijelzés: SINGLEJ, második
gombnyomásra (kijelzés: TOTAL) a teljes korongon hátralévő műsoridőről
értesülünk. Újabb gombnyomásra visszatérünk alaphelyzetbe.
Az utolsó nyomógomb az INDEX feliratot viseli, és arra szolgál,
hogy ne csak a műsorszámok, hanem a lemezen (esetleg) elhelyezett
indexszámok alapján is lehessen programozni. Ezt a gombsort a
fejhallgató 6,3mm átmérőjű Jack-hüvelye zárja, a hozzátartozó,
kisméretű hangerőszabályzó forgatógombbal.
A felső gombsorban a PROG/DIRECT az első, ez a programozott
lejátszást állítja be a 11 (!) számológomb segítségével. Érdekessége a
Denon gépnek, hogy a tizedik gomb felirata nem nulla, hanem "10", és
van még egy "+10" jelzésű gomb is, ez egyszerre tízet számol, vagyis
ha tíznél nagyobb számot akarunk programozni, akkor először mindig a
+10 gombot kell megnyomnunk. A már ismert MUSIC CALENDAR hűségesen
kiírja a programba iktatott műsorrészek számát, TRACK NO. felirat
alatt; az időkijelző a program teljes műsoridejéről is tájékoztat.
Összesen 20 műsorszám programozható.
Két gomb következik, ezekkel úgy szaladgálhatunk fel-alá a
műsorban, akárcsak a magnók csévélőgombjaival. A kiolvasófej ilyenkor
gyorsabban halad, a műsor "csiripel". Ugyanezeket a funkciókat
Pillanat-állj üzemmódban használva, a fej a lejátszási sebesség
háromszorosával halad, a műsor ilyenkor nem hallható. Az utolsó gomb
felirata CALL ("Hívás"), ezzel ellenőrizhetjük a már beprogramozott
műsort. A CALL gomb nyomkodására a kijelzőn a TRACK NO. felirat alatt
sorban megjelenik a programba iktatott műsorrészek száma.
Már csak az üzemmódkapcsolókról kell szólnunk. Nagyméretű,
téglalap alakú gomb a Lejátszás, mellette egy kisebb a Szünet
(Pillanat-állj). Alattuk a léptetőgombok, amelyekkel számról-számra
lehet haladni, és végül a Stop.
A kijelző viszonylag nagyméretű, igen szép kivitelű holmi. A
kijelző és a lemeztartó fiók között húzódik meg a távvezérlő
érzékelő-ablaka. A távvezérlővel gyakorlatilag minden funkciót
irányíthatunk, s van egy rendkívül praktikus szolgáltatása is, a
hangerőszabályozás. A Denon CD-játszót ezért akár közvetlenül is
ráköthetjük egy teljesítményerősítőre. A hangerőt 1,5dB-s lépésekben,
összesen 50 fokozatban csökkenthetjük vagy növelhetjük. A mindenkori
hangerőállást a kijelzőn is leolvashatjuk, ahol is 0dB-vel a
maximumot, 50-nel a minimumot jelölik. Valahányszor beállítjuk a
hangerőt, ez automatikusan beíródik a készülék memóriájába, és még
kikapcsolás után is megmarad 2 napig, majd törlődik. Ekkor a gép -20dB
kimenőszintet állít be.
A hátoldalon két RCA hüvely az analóg, egy harmadik a digitális
kimenet (COAXIAL DIGITAL OUT).
Felépítése
Ránézve a kapcsolási rajzra, igencsak bonyolult, de korszerű
készüléknek látjuk a DCD-820-ast.
Vegyük szemügyre először is a masina lelkét, a kiolvasófejet,
melynek típusjele KSS-150 A. Alapos a gyanúnk, hogy a Sony gyártmánya.
A lézerdióda összesen 6 érzékelő diódát világít meg, ezek
szolgáltatják a sávontartáshoz és a követéshez szükséges jelet,
valamint az információ-hordozó hasznos jelet. A lézerdióda
táplálásáról (és a vele szomszédos monitordióda jelének
feldolgozásáról), valamint a fotodetektorok jelének erősítéséről egy
CXA 1081AS típusú IC gondoskodik, ez szintén a Sony gyártmánya. Az IC
vezérli a szervó-áramköröket (központi darabjuk egy CXA 1182AS
integrált áramkör, megintcsak a Sonytól), ez működteti egy ellenütemű
tranzisztorpár segítségével a fókusztekercset, illetve ugyanilyen
módon a sávontartó tekercset és azt a motort, amely a fejet
oldalirányban mozgatja. A korongforgató motort is a CXA 1081AS
vezérli, de a tranzisztorpáron kívül itt egy újabb IC is
közbeiktatódik.
A felerősített rádiófrekvenciás jelet egy olyan áramkör fogadja,
amely egy (Sony) CXD-1125Q típusú IC-ből és a hozzá kapcsolódó
memóriarészből, egy HM 6116 FP-4 IC-ből áll. Itt történik az EFM
demoduláció, a hibajavítás és az interpoláció. A digitális szűrő (SM
5818 típusú IC) következik, ennek két kimenete egy-egy
"szuperlineáris" D/A átalakítót (PCM-56) vezérel. Az utóbbiak
kimenetén már hangfrekvenciás jelet kapunk. Az esetleges
frekvenciakorrekciót egy kapcsoló IC segítségével iktatják ki-be. Egy
illesztő erősítő után hangerőszabályozó rész következik; mint már
említettük, a készülék távvezérlőjével változtatni lehet a
feszültségkimenet szintjét. Ezt egy IC végzi (MM 6632 A). Jele egy
IC-s erősítőn át már a kimenetre jut.
A fejhallgató kimenetet szintén egy IC-vel épített erősítő
táplálja, ennek szintjét az előlapon elhelyezett potméterrel lehet
változtatni.
A CD-játszó vezérlését lényegében egyetlen IC végzi (M50957), ez
fogadja a kezelőszervek jelét, ez vezérli az üzemmódokat, a némító
áramköröket, a kijelzőt igen okos jószág lehet!
Ami a tápfeszültségeket illeti: négy stabilizátor IC ±5 és
±10V-ot, egy áteresztő stabilizátor pedig -30V-ot állít elő. A
készülék belseje rendezett, a konstrukció átgondolt. Az elektronika
túlnyomó része egyetlen nagyobb NYÁK-on helyezkedik el, a kijelző és a
kezelőszervek egy másik panelon kaptak helyet. Önálló lapra került a
digitális jelfeldolgozó áramkör is. A készülék doboza fémből van.
Méréseinkhez
Megvalljuk, drukkoltunk a DCD820-nak, szerettük volna, ha egy
ennyire korszerű készülék szép mérési adatokat is produkál.
A kimenő feszültség/impedancia (a fejhallgató kimeneten is)
megfelelő. A két csatorna szintkülönbsége csekély. A linearitás
viszont már lehetne jobb is, főleg a nagyobb kivezérléseknél. Ezeken a
jelszinteken nem illik mérhető különbségnek lennie.
A frekvenciagörbe igen szép, 20Hz és 20kHz között alig tér el az
ideálistól. Furcsa, hogy nem specifikálták a tűrésmezőt, pedig igazán
nincs miért szégyenkezni, annyira jó az eredmény. Az áthallási
csillapítás is tisztességes, végig az egész hangfrekvenciás sávban, és
teljesíti a specifikációt (bár az csak 1kHz-re ad előírást). A jel-zaj
arány megegyezik a gyár által megadott, tisztességes értékkel. A
dinamikatartomány picivel elmarad a specifikációtól, a különbség nem
számottevő.
A harmonikus torzítás mérésével gondjaink voltak. A teljes
harmonikus torzítást, mint eddig mindig, most is számítással
határoztuk meg a 2., 3., 4. és 5. felharmonikus mérése nyomán. Itt
azonban az egyes harmonikusok mérésekor a jel kisebb-nagyobb mértékben
ingadozott, a részadatok kissé bizonytalanok, és így az összérték sem
pontos. Ezért ellenőrzésképpen megismételtük a mérést a Sony YEDS 7
mérőlemezzel. A jel továbbra is ingadozott, az 1kHz-es, 0dB-s
kivezérlésnél bal csatornán <0,0085%, jobb csatornán <0,0076% adódott,
vagyis az eredmény mindenképpen elmarad a specifikált 0,004%-tól.
Szereztünk újabb mintakészüléket (a szeánszon már az szerepelt!), azon
már kisebb volt az ingadozás, a két csatornán (997 Hz-es jellel) 0,004
és 0,005% torzítást mértünk, ez már csaknem teljesen rendben van.
A frekvencia függvényében mért teljes harmonikus torzítás átlagos.
Szintén átlagos az intermodulációs torzítás; ezt a paramétert
egyébként a Denon nem specifikálta.
A négyszögjel-átvitel tisztességes, a fel- és lefutó éleken
tapasztalt berezgés teljesen szimmetrikus. Hibátlan az impulzusátvitel
képe is. Ezek bíztató jelek.
A hibajavító rendszer kifogástalanul működött, aminthogy ezt el is
várjuk az összes CD-játszótól. A hozzáférési idő közepes. A lemez
elejétől kb. 4,5 másodperc alatt jut el a kiolvasófej egy-egy távoli
műsorrészig, programozott üzemmódban.
Összefoglalva: vegyes kép. A frekvenciaátvitel kitűnő, az
impulzusátvitel jó, a torzítás közepes.
Sanyo CP59 ezüstlemezjátszó
Viszonylag kisméretű, de egészen tisztességes kivitelű holmi.
Híreink szerint nagyobb darabszámban is forgalomba kerül; az év
elejétől kapható a RAMOVILL üzletekben. Egyszerű, jól kezelhető
készülék, 16 bites lineáris rendszerben működik, túlmintavételezés
nélkül. Szolgáltatásai csekélyek ugyan, de már fogadni tudja a 80mm-es
korongokat, azonkívül programozható, sőt, távvezérelhető is - habár
csak közvetve: a Sanyo DCX49 vagy DCX59 hifi-toronyba illesztve.
Mindenesetre érdekes, hogy ma már az alapfokú készülékeket is
felruházzák a távvezérlés funkciójával. Pedig a CP 59 csak körülbelül
15 ezer forintba kerül.
Kezelése, szolgáltatásai
Hamar végezni fogunk, mert nem sok kezelőszervet találunk a Sanyo
ezüstlemezjátszóján. Az előlap bal alsó sarkában ki-bekapcsoló, majd a
kazettatartó fiók. A készülék közepe táján a kijelző, mellette 3 LED
egy sorban, alattuk a fiók nyitó-záró gombja. A kijelző mindössze két
darab, 7 szegmenses számból áll, ezek mutatják a korongon lévő
műsorrészek számát vagy programozáskor valamely műsorrész sorszámát. A
műsoridőt, a hátralévő időt már nem tudja megjeleníteni - nem
állítjuk, hogy ez elengedhetetlen szolgáltatás volna, csak már
hozzászoktunk, a CD-technika elkényeztetett bennünket. Hát ennyit a
kijelzőkről; a LED-ekre még visszatérünk.
Jobboldalt két, viszonylag nagyméretű gomb a kombinált
Lejátszás/Szünet (PLAY/PAUSE), illetve a Stop. Lejátszáskor kigyullad
a kijelző mellett az első, zöld LED. Ha pillanat-álíjra kapcsolunk,
ugyanez a LED villogni kezd. A fenti gombok alatt elhelyezett két
karcsúbb gomb szintén kettős funkciót Iát el, a léptetést és a
gyorskeresést (SKIP/SEARCH). Ha röviden, határozottan nyomjuk meg
őket, műsorrészről-műsorrészre lépegetnek, miközben a kijelzőn
megjelenik azok sorszáma. Ha viszont a gombokat lenyomva tartjuk, a
kiolvasófej gyorskeresésbe kezd, a kijelző ilyenkor az időt méri. Az
első számjegy percenként, a második tíz másodpercenként ugrik, vagyis
egy-egy műsorszámot nem egészen 10 percig kísérhetünk figyelemmel. A
számlálás visszafelé is működik, a gép ilyenkor is a normális időt
mutatja. (Vagyis nem a műsorszám végét tekinti kiindulópontnak. Ha
tehát mondjuk 5 perc 20 másodpercnél van vége valamelyik műsorszámnak,
a számláló innen olvas visszafelé egészen 0 perc 0 másodpercig, tehát
a szám elejéig. Ezt azért részletezzük, mert a kezelési utasításból
kimaradt.)
Már csak két gomb van hátra. A REPEAT az ismétlőgomb, ezzel a
teljes lemez műsorát, illetve programozáskor a teljes beprogramozott
műsort lehet megismételtetni; ilyenkor a középső, piros LED világít.
Az utolsó kezelőszerv a memóriagomb (MEMORY). Segítségével maximum 16
műsorszámból komponálhatunk programot, tetszőleges sorrendben. Stop
állásban a léptetőgombokkal kikeressük valamelyik műsorrészletet, majd
megnyomjuk a memóriagombot, és így tovább, legfeljebb 16-szor.
Programozott lejátszáskor a harmadik LED kezd világítani. A programot
lejátszáskor ellenőrizhetjük is a memóriagombbal. Törli a programot a
Stop és a fióknyitó gomb.
Készen is vagyunk. Mint a felsorolásból kiderül, készülékünkön
nincs fejhallgató csatlakozó.
A hátoldalon 1 pár RCA csatlakozóhüvely a hangfrekvenciás kimenet.
Egy speciális, 3 pólusú csatlakozó a már említett hifi-tornyokkal köti
össze a készüléket. Felirata (SYSTEM REMOTE) a távvezérlésre utal.
Felépítése
Az elektromos kapcsolás ismertetésével sem fogunk oldalakat
tékozolni. A Sanyo ezüstlemezjátszót nagyfokú integráltság és egyszerű
felépítés jellemzi.
A kiolvasófejen nem találtunk márkajelzést. Feltehetőleg a Sanyo
saját gyártmánya. A lézerdióda fénye 6 fotoérzékelő diódát világít
meg, ezek állítják elő a nagyfrekvenciás (rádiófrekvenciás), a
sávontartó és a fókuszáló jelet, ahogy már ezt az eddigi CD-játszókon
megismertük.
Az így kapott jelet egy Sanyo-gyártotta, LA9200LN típusú IC
dolgozza fel, vezérlést adván a lézerdiódának is. Egyik kimenete (egy
IC közbeiktatásával) a fókuszáló, a másik a sávontartó tekercset
vezérli, a harmadik pedig a nagyfrekvenciás, felerősített jelet adja a
(Sanyo) LC7860N típusú IC-re, amely a hozzá csatlakozó tároló IC-vel
együtt (Sanyo LC 3517AS-15) elvégzi a dekódolást, a hibajavítást, az
interpolációt. Innét a D/A konverter IC-re jut a jel (LC7880), s annak
kimenetén már a bal és jobb csatorna analóg műsora jelenik meg. Az
IC-s erősítő fokozat (LA6458DS) után aluláteresztő szűrő következik,
kimenetén az utókiegyenlítést végző, ki-bekapcsolható RC-taggal. Egy
újabb erősítő-IC már a hangfrekvenciás kimenetet táplálja. Közvetlenül
a kimeneten egy némító fokozatot is találunk.
A készülék lelke egy Sony CXP5034 típusú IC, hozzá futnak be a
kezelőszervek jelei, tőle kap vezérlést a kijelző, a lemeztartó
mozgatómotorját működtető IC, a forgatómotort vezérlő IC, akárcsak a
némító fokozatok is.
A hálózati tápegység nagyon egyszerű, a digitális rész számára
stabil ±5V-ot állít elő ±9V-ból. A ±9V-ot stabilizálás nélkül
használja fel minden egyéb célra. A készülék ki-be kapcsolója a
hálózati transzformátor szekunder tekercsét kapcsolja, a masina tehát
kikapcsolás után is összeköttetésben marad a hálózattal. Szerencsére
igen szerény a teljesítményfelvétele, úgyhogy ebből semmi baj sem
lehet.
A kijelző a nyomógombokkal együtt egy kisméretű, minden egyéb
alkatrész egy nagyméretű panelen kapott helyet. A készülék belseje
rendezett.
Méréseinkhez
A kimeneti feszültség/impedancia megfelelő, a két csatorna közötti
szintkülönbség csekély. A linearitás a szokásos, a kis kivezérlések
tartományában értelemszerűen nagy az eltérés.
A frekvenciajelleggörbe 2kHz fölött kiemel, majd szintcsökkenés
után újra felnő a jel - feltehetőleg az egyszerű aluláteresztő szűrő
képességeinek korlátalt mutatja. A gyár egyébként nem specifikál
tűrésmezőt, nincs viszonyítási alapunk. Az áthallási csillapítás
nagyon tisztességes, különösen 3kHz-ig. Bőven túlteljesíti az 1kHz-re
specifikált 90 decibelt, akárcsak a zajok is a gyár által megadott,
96dB-s értéket. Várakozáson felüli eredmény!
A dinamikatartomány már lehetne jobb is (nem specifikálják); az
intermodulációs torzítás -20dB-s kivezérlésnél a bal csatornán eléri a
0,21%-ot, ami gyönge eredménynek számít (és persze ezt sem
specifikálják).
A teljes harmonikus torzítás vegyes képet mutat. Némi jóindulattal
teljesíti az 1kHz-re megadott 0,03%-ot (ezt 0dB kivezérlésre kell
érteni). A jobb csatornán kicsivel többet mértünk, ami még nem is
lenne baj, de -24dB-s szintnél már alaposan felnő a torzítás, más
készülékeken kisebb szokott lenni. A frekvencia függvényében mért
teljes harmonikus torzítás átlagos.
Az igazi bajokról a négyszögjel átvitel árulkodik. A fel- és
lefutó éleken megjelenő berezgés aszimmetrikus; kitűnően látszik ez a
10. képen, az egyszeres impulzus-átvitel fotóján.
A hibajavító rendszer kifogástalanul működött a lemezhibákat
szimuláló helyeken. A hozzáférési időt hosszúnak találjuk, de ez
legyen a legnagyobb bajunk.
Összefoglalva: átlagos minőség. Átlag fölötti a zaj és az áthallás
- átlag alatti a frekvencia- és az impulzus-átvitel.
Szeánsz
Négy év óta etalonunk a Philips CD150, pozícióját nem tudta
megrendíteni az Anitech AE-300, az ITT DP7950, a Sony CDP-40 és a
VT-Dual CD20. A 7. kötet sztárfotóján látható Pioneer ezüstlemezjátszó
persze jobbnak bizonyult nála, de ötször annyiba kerül, nem is kapható
idehaza, tehát nyilván nem pályázhat a Best Buy babérkoszorújára.
Megmaradtunk tehát mind a mai napig a CD 150-nél, és őt küldtük
szorítóba a Sanyo CP 59 és a Denon ellenében.
A regény elején nem árulhatjuk el, ki a gyilkos, mert akkor senki
sem olvasna tovább, de annyit előrebocsáthatunk, hogy mai tesztjeink
"jó tesztek" voltak, amennyiben mindig egyhangúlag ítéltünk, és
kizártnak tartjuk, hogy tévedtünk volna. Tesztjeink felbontóképessége
sokat nőtt az utóbbi időben, feltehetőleg azért, mert ma már lehetőleg
nem használunk kapcsolóberendezést. Összeállítjuk a "láncot", amelyet
éppen hallgatni fogunk, a többi készüléket pedig kivisszük a szobából.
Körülményeink azonban így sem teljesen azonosak az átlagember
lakókörülményeivel - ennek okait bővebben megvilágítottuk a Negyedik
Dimenzió című rovatban.
A kontrollberendezés a Naim NAIT erősítőből és a Spendor BC1
hangsugárzókból állt, valamint egy jóminőségű kísérleti állványból,
amelyre a mindenkori CD-játszót helyeztük. A tesztprogram csaknem
ugyanaz volt, mint néhány oldallal előbb az "analóg szeánszon". Az
Opus3 cég "Dinamika" elnevezésű CD-demólemezéről (lásd HFM 3) ötféle
műfajt választottunk: dél-amerikai népzenét, zongoraszonátát,
vonósnégyest, dixieland-et és egy magányos spirituálé-énekest.
Kiegészítettük mindezt a Carmen nyitányával (Abbado, DG). A
tesztmódszer ugyanaz volt, mint az ARC előerősítő vagy az
MC-hangszedők szeánszán.
I. Sanyo CP59
Szokásunkhoz híven összegyűjtöttük a zsűri jegyzeteit előbb a
tesztkészülékről, majd az etalonról. Csillag után mindig újabb személy
nyilatkozik.
Sanyo CP59. Harsány. A magasai tompák és torzak. Általában csak
negatívumokat írtam róla. A zongorája idegen, szokatlan. Mindenben
szegényesebb. Döng. Távolról hallatszik. Még az énekhangja is
szegényebb. Torzabb is. A levegő, a visszhang megszűnik. Az operán a
vonósok torzak, a triangulumot alig lehet kivenni. * A magasak kevésbé
csengenek ki, a mélyek döngenek, általában a döngés dominál. Nem
hallom a levegőt a fúvósokon, meg ahogyan az énekes levegőt vesz. A
zongora nem hasonlít a zongorára, alig ismertem rá. A vonósnégyesben a
cselló túlteng, felül egy hegedű visít, köztük hiány - nem jók az
arányok. A spirituálén eltűnt a levegő, nincs igazi mélye, a taps,
dobbantás elmismásolódik. A terem kisebb. Carmen: nincs magasa, a
triangulum alig hallik, a közepe harsány. Matt, de ordibál. * Jól
hallható, helyenként durva különbségek. A dél-amerikai zenén nincs
magas (nem hallható a levegő, amint áramlik ki a sípokon). Tompa. A
dixie klarinétja elhalkul, nem emelkedik ki, majd amikor igaziból
megfújják, furcsa dolgok kerülnek elő belőle. Az énekhangnak eltűnik a
csillogása, nincsenek felharmonikusai. Az operán egyik rosszabb, mint
a másik. Kváz, nem lehet megkülönböztetni a szólamokat, nem tudom
eldönteni, milyen hangszerek játszanak összevissza bazseválnak. Ez a
felvétel a Pioneeron jól megszólalt, de egyébként alkalmas rá, hogy
lejárassa a CD-technikát. Ma én vagyok a hülyegyerek, mert én csak a
szeánsz vége felé tudtam dönteni. Az Andok-zenén a Sanyo-t előbb
lágyabbnak, hallgathatóbbnak találtam, kevesebb zavaró momentummal. A
zongorája viszont nagyon mosott. A dixieland-je számomra
elviselhetőbb, habár homályos, levegőtlen, monós. A vonósnégyes
kifejezetten középről szól, túl szűk a színpad. Az énekhang előbb
hallgathatóbb - aztán: ködösebb, torzabb. Az opera számomra perdöntő,
a Sanyo itt olcsó, torz, lapos, mindent egybezenget. Olcsó
MM-hangszedő, egy nem túl jó MC ellenében.
Az etalon. Levegősebb, a felhangjai jobban kicsengenek. Jobban
hasonlít a zongorához. Ezen már egy kicsit élvezni is tudom a zenét. A
klarinét azért időnként meglepő hangokat hallatott. Élénkebb,
lendületesebb, ez esik közelebb a valóságoshoz. Operán
kiegyenlítettebb, nem csak a magas-, de a mélyátvitele is jobb. A
hegedű tisztább. * Ez már inkább hasonlít a zongorára, bár ez sem
igazi. Általában a hangszereinek több összetevője van. A vonósnégyesen
jobb arány, a hangszerek nem nyomják el egymást. Az énekes
levegővétele is hallatszik. Carmen: nagyobb színpad, jobb tér, a
magas-mély aránya jobb, de itt is kevés a magas. * Csengőbb, élénkebb,
jobb. Egyenletesebb, természetesebb. A magasai tovább mennek. Operán
ez is zűrös, összemos, de legalább vannak magasai. * Nehezen
döntöttem. A Philips mérsékelten tolakodó és mérsékelten érdektelen.
Kisstílű. A zongorája követhetőbb, több billentyűje van, de néhol
zavaróbb, fárasztóbb, "túlzeng". A dixie nem elég színes, túlságosan a
lényegre koncentrál. Mindenesetre analógosabb. Általában
prezenszesebb, tolakodóbb. Tisztább hangzás, szélesebb színpaddal, de
egy kicsit üres. Valószínűleg ez esik a helyes irányba, de nem túl jó
hallgatni. Komor. Közelebb az LP-hanghoz, különösen a NAD5120-hoz.
"Céltudatos" hang, kicsit gépies. Az operán artikuláltabb,
rendezettebb. A két CD-játszó közül ezt választanám: inkább ennek a
hibáira hangolnám a rendszert, illetve ezeken a hibákon próbálnék
javítani.
A Sanyo CP59 tagadhatatlanul olcsó készülék, de ez a legnagyobb
erénye. Sajnos, olcsó CD-játszónak híg a leve.
II. Denon DCD-820
Ez a készülék olcsónak semmiképpen sem olcsó, de drágának nevezni
sem volna igazságos. Végtére, az Abszolút Alapfokú kis Philips CD150
annakidején botrányos, 35 ezer forintos áron került forgalomba, ebből
később tízet visszatérítettek a vevőknek, maradt huszonöt - ami
azonban négy évvel ezelőtt feltétlenül ért annyit, mint ma a Denonért
kifizetendő 33 ezer forint! A DCD-820 mindenképpen modernebb.
Szolgáltatások tekintetében nincs verseny a két gép között. Hát
muzikalitás tekintetében?
Denon DCD-820. Már az első néhány percben megéreztem, hogy ez
tényleg drágább készülék. A mélyeivel már ki vagyok békülve. A zongora
felhangjai is megvannak, és ha nem volna lehetőségem másra, ezzel a
CD-játszóval már kiegyeznék. A dixie is néha már-már élvezhető. A
vonósokat is tovább el tudom szenvedni vele. Megnyugtatóbb hang,
kevesebb torzítás. A hangszerek elkülönülnek, a mélyek stabilak.
Meglepő, hogy egyetlen énekhangon is mennyi árnyalatot lehet
megkülönböztetni. Az operán jobb magasak, a közepe tisztább, az egész
kiegyenlítettebb. A magasakat azért változatlanul hiányolom, ez sokat
levon az értékéből. * Jobb magasak. Az Andok levegőjét kevésbé érzem,
viszont a zongora sokkal zongorább, megvannak a felhangjai. A dixie
egész élvezhető, a CD-vel szembeni aggályaim kezdenek eltűnni.
Tisztább, finomabb. Nagyobb tér. Szélesebb átvitel. Az operán sokkal
nagyobb tér, nem kell középen szorongani. Minőségileg jobb hangzás. *
Ugyanakkora különbség, mint az előbb a Philips és a Sanyo között, csak
most a Denon javára. Minőségi ugrás. Szellősebb, jobban elkülönülnek a
hangszerek. A mélyek mélyebbek, minden finomabb. A zongora világos,
tiszta, csengő. Általában mindig ugyanúgy és ugyanannyival jobb. A
vonósai világosabbak. Az opera csengőbb, kiegyenlítettebb, a
hangszerei önállóbbak. * Megint nekem tartott a legtovább, amíg
dönteni tudtam. A Denon lágyabb, szélesebb színpadú, gyakran
kiegyenlítettebb, hallgathatóbb, de a másik készülékről mintha "több
információt" hallanék, ezért kezdetben kételyeim vannak. A dixie
kulturált, picit színezett, de ez csak derűsebbé teszi. Ugyanezt
hallom a vonósokon is. A spirituálén már kétségtelen, hogy ez a jobb,
szélesebb az átviteli sáv. És végül az operán már semmi kétség, ez a
terem a nagyobb, a visszhangja nem a prezensztartományban cseng, hanem
sokkal szélesebb sávban. Az énekesek geometriailag is magasabban
helyezkednek el. Hallgathatóbb, közelebb áll ahhoz, amit megszoktam,
de egy kicsit torzít a magasa.
Az etalon. Fátyol. A finom részletek eltűnnek, a magashang
kevesebb és keményebb. Nem nagyságrendnyi különbség, de mindenben
rosszabb. A közepe zavarosabb. A klarinét természetellenes, szokatlan.
Az énekhang nem rossz, de van rajta valami visszhangosság. * Az élet
és a levegő itt is megmarad, de kevesebb a magas, és csörömpölős. A
zongora kevésbé szép. A dixie kisebb teremben szól, a zenészek nem
annyira kvalifikáltak, az egész sávhatárolt, kevésbé élvezetes. A
spirituáléban is csökken a terem mérete. A felső regiszter
szegényesebb. Carmen: mindenki középen nyüzsög, nem elég tág a tér.
Kváz. * Tompa, testetlen, nagy differencia. Gyengébb a hangszerek
elválasztása. Dixien fénytelen, tompa. Az énekhang is tompa. Az opera
néhol torzít. Kicsit élénkebb. Kiegyenlített, de a prezenszét azért
sokallom. A zongorája picit fémes, de nem rossz. Dixien tiszta,
nyugodt, unalmas. Elképzelhető, hogy a sávszélek megvágódnak, és ennek
van egy "letisztító" hatása. Vonós zenén tárgyilagos és unalmas. A
fekete énekes hangján több levegőt érzek, de megint csak a
prezensz-sávban. Carmen: kissé brutális, de nincs nagy baj. Túlságosan
elöl szól, mindazonáltal.
Új etalonunk van.
III. Denon DCD-820 - Pioneer PD91
Amelyet tehát össze kell hasonlítanunk a "nagy" Pioneerral, a PD91
nevűvel. Itt megint ugyanaz lesz a gondunk, mint legutóbb a Spica
TC-50 hangsugárzóval, nevezetesen, hogy a tesztkészülék anyaszült
meztelenül jön, úgy, ahogy kivettük a dobozból, az etalon viszont
(múltkor a Spendor, most pedig a PD91 ) jócskán el van varázsolva
PWB-eszközökkel. Ennek a ténynek azonban a HFM kollektívája (a
Szerkesztő kivételével) nem tulajdonít különösebb jelentőséget. A
próbát mindenesetre megejtettük; az Olvasó helyesen teszi, ha az
alábbiakat egybeveti a 7. kötet szeánszának jegyzeteivel.
DE. A legnagyobb különbséget a dél-amerikai zenén éreztem, ott
félreismerhetetlenek a Pioneer előnyei. Jobb mélyek, megvannak a
magasai, ez már egy kicsit modellezni tudja a zenét.
SzM. A Pioneernak főleg a magasai jobbak (Carmen: a cintányér!),
és ez a dél-amerikai zenén különösen kiugrik: az összeütögetett fák, a
rumbatök hangján hallható, hogy ennek a gépnek alul-fölül jobb az
átvitele. A Denon felhangban szegényebb, a spirituálén is (kevésbé
hallom a levegővételt stb.). A Pioneer sokkal jobb, ha nem is
annyival, amennyivel drágább. Amennyivel a Philips jobb a Sanyonál, a
Denon a Philipsnél...
SA. Az operától a spirituáléig, végig ugyanaz. A PD91 mélyei
jobbak és korrektebbek, jobban megállnak. Néha mintha kevesebb volna,
pedig megvan, csak nem tolakszik. A Denonon soványabb lett az énekes,
kisebb a tüdeje. Még a magyar zongoralemezen is van különbség, a
Pioneer ott is tisztábban szól.
DL. Minimum a Linn Axis és a NAD 5120 különbsége. A Pioneerhoz
képest a Denon hangja magashiányos, lapos és érdektelen, a falon belül
szól, a hangszóróból. Az énekes szétterül a térben, a mellékzörejek
egyformák, a ppp-fff differenciák nem jönnek ki. Teljesen más
frekvenciaeloszlás. A Pioneer lágyabb, testesebb, sokkal több a mélye
és a magasa, derűsebb, hallgathatóbb, meghittebb. Mindenben finomabb,
a hibái kevésbé zavaróak. Többdimenziós. Hatalmas energiákat sugároz
le a sáv két szélén. Spirituálén vallásos rend és fegyelem. Még a
mellékzörejek is (lábdobbantás, csettintés) életet nyernek.
Dehát minden cigány a maga lovát dicséri.
Denon PMA-320 erősítő
A RAMOVILL Belgrád-rakparti Hifi Áruházának exkluzív árucikke (a
Denon DCD-820 CD-játszóval együtt). Már ránézésre is korrekt, gondosan
megépített masina benyomását kelti. Szolgáltatásai bőségesek (még
MC-bemenet is van rajta!), kimeneti teljesítménye tekintélyes (2x60
wattos erősítőt forintért még nem árultak!), specifikációja
tisztességes. Sajnos, az ára is magas: a Denon erősítő 27500 forintba
kerül. Zárójelben: az Audio 1989 októberi évkönyve szerint ezt az
erősítőt Amerikában 300 dollárért árusítják.
Kezelése, szolgáltatásai
A készülék előlapja egyszerű, szép kivitelű. Nem találunk rajta
kivezérlésjelző fényeket, osztott sávú hangszínszabályzót ("grafikus
ekvalizátort"), sem egyéb haszontalan holmit. (Hát a
hangszínszabályzó? Hát a LED-ek? Hát a "lúdnessz"? A Szerk.) Viszont
minden megvan rajta, amire tényleg szükségünk lehet - már egészen
elszoktunk az ilyesmitől.
Az előlapon a kezelőszervek két vízszintes sorban helyezkednek el.
A felső sorban csak nyomógombok. Balról-jobbra haladva: az első a
hálózati ki-bekapcsoló. Elkülönítve tőle, az előlap közepétől kezdve a
bemeneti választókapcsolók sorakoznak: Aux-2, Aux-1, Tuner, CD, Phono
- aligha szorulnak magyarázatra. A fono bemenettől eltekintve,
mindegyik azonos érzékenységű, nagyszintű bemenet; kb. 150mV-tal lehet
teljesen kivezérelni az erősítőt. A választókapcsolókhoz rendelt
LED-ek kijelzik, mikor melyik forrás jelét használjuk. Az előlap jobb
oldalán nagyméretű forgatógomb: a hangerőszabályzó.
Az alsó sorban már több kezelőszervet találunk. Balról az első a
MONITOR/COPY, azaz monitorgomb, amelynek itt 3 állása van. Két szélső
állásávai azt határozza meg, melyik magnónkat hallgassuk a kettő közül
(már amennyiben van két magnónk); ilyenkor értelemszerűen mindig a
másik magnóval készíthetünk másolatot. Középső állásában (SOURCE)
visszaadja a szót a bemeneti választókapcsolókkal kiválasztott
jelforrásnak. A fejhallgatót a szokványos, 6,3mm átmérőjű
csatlakozóhüvely fogadja, majd két karcsú nyomógomb következik,
ezekkel a hangsugárzói között (SPEAKER A, B) kapcsolhat az, akinek két
pár hangsugárzója van (és még nem tanulta meg, hogy minden fölösleges
hangsugárzó és kábel tönkreteszi a hangképet-a Szerk.). Három egyforma
forgatógomb a két hangszínszabályzó, valamint a balansz-szabályzó. A
kezelőszervek sorát három nyomógomb zárja. Az első a fiziológiai
hangerőszabályzó (LOUDNESS). A második a CD DIRECT nevet viseli, és
mindössze azt teszi, hogy a CD-játszó jelét átemeli - nem, nem az
egész előerősítő fokozaton, csupán a bemeneti választóegységen, amely
egyébként nem hagyományos kapcsoló, hanem integrált áramkörből van
kialakítva. (Mint ismeretes, a CD-játszók elegendő feszültséget
szolgáltatnak, hogy egyetlen potméter közbeiktatásával közvetlenül Is
kivezérelhessék a teljesítményfokozatot. Ez az, aminek itt is lett
volna értelme. A Szerk.) Végül az utolsó nyomógomb egy mélyfrekvenciás
szűrő (SUBSONIC).
Minthogy a PMA-320-nak 8 bemenete van, és a két magnó számára még
ki is kell adnia a jelet, látatlanban megmondhatjuk, hogy az erősítő
hátoldalán 10 pár RCA hüvelyt fogunk találni. (Stimmel.) Kiegészíti
őket egy földelőcsavar, továbbá egy nyomógomb, amellyel MM-ről
MC-hangszedőre állíthatjuk át a fono-bemenetet. A
hangszóró-csatlakozók (4 pár) csavaros rögzítésűek.
Felépítése
Akárcsak kívül, belül is minden nagyon tisztességesen van kiépítve
- és semmi sincs túlbonyolítva. A fono bemenet egy NJM2043DD típusú
IC. A korrekciót szokás szerint a negatív visszacsatoló ágban
alakították ki. Ha mozgótekercses hangszedőre kapcsolunk, a fono
áramkör erősítését 20dB-vel növelik, a bemeneti feszültség ilyenkor
2,5mV helyett 0,25mV. Ezt szintén a negatív visszacsatolás
módosításával érik el. A bemeneti impedanciát ebben az állásban 47
kohmról 100 ohmra csökkentik.
A korrekciós erősítő, valamint a nagyszintű bemenetek jele egy
félvezető kapcsoló IC-re kerül (TC9152P), a bemeneti választókapcsolók
15V-os feszültséget juttatnak az integrált áramkör megfelelő
vezérlő-bemeneteire, s az IC ennek megfelelően vagy ezt, vagy azt a
bemenetet választja. De még egyebeket is tud ez az áramkör:
bekapcsoláskor ő vezérli a hangsugárzó kimeneten elhelyezett némító
jelfogót, a bemenetek váltásakor a saját kimenetét némítja, és a
némítás idejét még be is lehet állítani egy RC-taggal.
Az IC kimenet a monitorkapcsolóra fut, ez hagyományos
forgókapcsoló. Rögtön utána a CD DIRECT kapcsoló következik, melynek
révén a CD-játszó jele kikerülheti a bemeneti szelektor IC-t. Sokat
nem nyerünk ezzel a megoldással - avagy netán ezek a félvezető
kapcsolók mégsem olyan tökéletesek?) A jel ezután egy
impedanciaillesztő IC-re kerül, amely a hangszínszabályzó hálózatot
vezérli. A hangerőszabályzó potenciométer következik, aztán a
balansz-szabályzó, s az már a teljesítményerősítőt vezérli.
Ez a teljesen szimmetrikus felépítésű komplementer végerősítő
fokozat egy NJM4558DD típusú integrált áramkörrel kezdődik. Az IC
kimenete 2SA9881, illetve 2 SC1841 típusú tranzisztorpárt vezérel. A
meghajtó tranzisztorpár következik (2 SD667 - 2 SB647), majd a
teljesítményerősítők (2 SC3855 - 2 SA1491). A nyugalmi áram
beállításáról két tranzisztor gondoskodik. A teljesítménykimeneten az
egyik tranzisztor emitter ellenállását egy tranzisztor "figyeli", és
ha a kimenő áram túl nagy, működésbe hozza azt az áramkört, amely
leválasztja a hangsugárzó kimenetet egy relével. Ugyanez történik,
amikor a bemeneti választókapcsolót működtetjük (ebben segít a
félvezető kapcsoló IC), ha a végfokozat túlterhelődik, ha a végerősítő
rész valamiféle hibája folytán egyenfeszültség jutna a hangsugárzókra,
s akkor is, amikor a készüléket bekapcsoljuk, de ilyenkor a némítás
csak néhány másodpercig tart, amíg a tranziens jelenségek lezajlanak.
Hátravan még a tápegység. A végfokozat számára +49V-ot állítanak
elő (a szűrőelkók 9400µF-osak). Ebből a feszültségből 1-1 soros
áteresztő stabilizátor tranzisztor révén +15V-ot kap a többi erősítő
fokozat. Külön egyenirányítóval -43V-ot állítanak elő, ezzel a
kikapcsolási tranzienseket védik ki. A hálózati transzformátor torold
kivitelű, burkolata fémből van.
A készülék minden be- és kimenetét gondosan védik a
nagyfrekvenciás jelektől. A hangsugárzó kimeneten például három önálló
szűrőtagot fedezhetünk fel. Az erősítő belső felépítése átgondolt,
rendezett. A legtöbb alkatrész egyetlen, nagyméretű nyomtatott
áramköri lapon helyezkedik el. Külön NYÁK-ra került a tápegység; a
bemeneti választókapcsolókat szintén külön lapra építették.
Már csak egyetlen dologgal vagyunk adósak: azzal, hogy mit is
jelent a készülék előlapján díszelgő "PURE CURRENT SUPPLY" felirat,
azaz Tiszta Áramtáplálás. Továbbra is adósak maradunk vele, mert mi
sem tudjuk. Tény, hogy nagyon gondosan alakították ki a különféle
földeléseket és hidegpontokat a nyomtatott áramköri lapon, de ezen
túlmenően már nem találtunk semmi különlegeset. Ettől persze még lehet
elrejtve valami furfang a gépben - csak mi nem fedeztük fel.
Méréseinkhez
A specifikáció viszonylag részletes, így a legtöbb adatot össze
tudjuk vetni méréseink eredményével. Néhány jellemzőt nem
specifikáltak - illett volna ugyan, de nem mulasztottak el semmi
lényegeset.
A bemenő feszültségek rendben vannak, egy hajszálnyival nagyobb
értéket mértünk a kelleténél, de a gyakorlatban ez nem okoz gondot. A
bemenő impedanciák is kielégítőek, habár a nagyszintű bemeneteken jobb
szerettünk volna 47 kohm-os értéket a 30 kohm helyett. El kell azért
mondanunk, hogy az utóbbi időben konstruált készülékeken egyre kisebb
bemeneti impedanciákkal találkozunk, és arra számítunk, hogy rövidesen
a szabványban is kb. 22 kohmos értéket rögzítenek. Kommentárt érdemel
az MC bemenet adata is (0,25mV/100 ohm). Ez a közepes impedanciájú és
kimenőfeszültségű mozgótekercses hangszedőkhöz illeszkedik, az
általánosan használt MC-khez gyakorlatilag megfelelő, de éppen az
Ortofonokhoz (MC 10, 20, 30) nem optimális.
A kimeneti teljesítmények figyelemreméltóak. Maximálisan 0,05%
torzításig 8 ohmon 67/66W-ot, 4 ohmon 2x83,8W-ot mértünk igencsak szép
eredmény! A specifikáció 4 ohmon, de 1% torzítással határolva 2x90W-ot
ígér, mi valamivel kevesebbet kaptunk (86,5/85,5W), de ez is
tisztességes. Különösen, hogy az erősítő "hagyta mérni magát", nem
történt semmi baja, nyugodtan lehet 4 ohmon is használni. A zenei
teljesítményt a gyár nem specifikálta, a 4 ohmon mért 180W tiszteletet
parancsol. A teljesítmény-frekvenciatartomány 4 és 8 ohmon is
megfelelő.
A névleges (2x60W) kimeneti teljesítménynél mért harmonikus
torzítás csekély. A kimeneti teljesítmény felénél (2x30W) a gyár
0,008% torzítást enged meg, mi csak 0,006%-ot mértünk. A kimeneti
teljesítmény függvényében mért torzítás kifogástalanul alacsony. Az
intermodulációs torzítást sem sokalljuk; a gyár ezt a paramétert nem
specifikálta (pedig illett volna).
A kimeneti feszültség instabilitása kicsiny, kb. 0,18 ohmos kimenő
ellenállásnak felel meg.
A frekvenciajellegörbék teljesítik az előírást. A nagyszintű
bemenetekre nincs specifikáció, de ezek a görbék is szépek. Érdekes,
hogy a fono-előerősítő MM állásban szebb görbét ad, mint a CD-bemenet!
(MC-állásban nem specifikálják az átvitelt, de ez is meglehetősen
lineáris, ha nem is annyira, mint MM-állásban.)
A fiziológiai hangerőszabályozó teljesíti az előírást,
karakterisztikája is megfelelő - és ami a legfőbb erénye: ki is lehet
kapcsolni. A szubszonikus szűrő töréspontja kb. 30Hz-re esik, nem
pedig 16Hz-re (a specifikáció egyébként ezt nem adja meg
egyértelműen). A balansz-szabályzó hatásossága megfelelő.
A zajokat illetően: jelentős eltérés van az általunk alkalmazott
módszer és az IHF módszer között. Mi most is a szokásos módon
dolgoztunk, hogy a PMA-320-at össze lehessen hasonlítani az eddig mért
erősítőkkel. Az eredmény egyébként tisztességes, különösen az
MC-bemenetről; hangsúlyozzuk, hogy ezt az értéket max.
hangerőszabályozó állásban kaptuk.
A fázis-frekvencia jelleggörbe olyan, amilyet elvárhatunk.
A két csatorna, illetve a különböző bemenetek közötti áthallási
csillapítás megfelel a gyakorlatnak.
A négyszögjel-átvitel a frekvenciajelleggörbékkel korrelál.
Komplex terhelésnél (4. kép) berezgést látunk, az erősítők többsége
így viselkedik.
A nagyszintű bemenetről mért különbségi torzítás a névleges
terhelésen drasztikusan felszalad 40kHz fölött. Nem éppen bíztató
előjel - tranziens intermodulációs torzításra enged következtetni.
Fél-teljesítményen már kifogástalan a kép, a torzítás igen alacsony
szinten marad. A mágneses hangszedő bemenetről mért különbségi
torzítás viszonylag egyszerű felépítésű erősítőre vall.
A fejhallgató- és a magnókimenetek kimenő feszültsége/impedanciája
megfelelő. A maradékfeszültség-erősítés kielégítő.
A kimeneti teljesítmény még komplex terhelés hatására is alig
változik - eszerint becsületes tápegységet és teljesítményerősítőt
építettek a készülékbe.
Összefoglalva: egyenletes, korrekt minőség, igen nagy kimeneti
teljesítmény, alacsony torzítás kár, hogy a különbségihang-torzítás
nagy teljesítménynél felszalad. Praktikus szempontból igen hasznos a
ki-bekapcsoláskor és a bemeneti választókapcsolók működtetésekor
alkalmazott némítás.
Szeánsz
Valaha, a hifi őskorában az erősítőket csak egyféleképpen kellett
meghallgatnunk: a fono bemenetükről. Az összes többi műsor (tuner,
magnó) csak appendix volt, járulékos szolgáltatás. A kompaktlemez
azonban ma már vidáman éli a maga önálló életét, némelyek éppenséggel
csakis CD-t hallgatnak, ők esetleg a fono előerősítőt tekintik majd
cubehőrnek, járulékos szolgáltatásnak. Az analógpártiak közben egyre
inkább rákaptak a mozgótekercses hangszedőre, amelyet (mint tudjuk)
külön egységgel kell illeszteni az erősítőhöz; az illesztőegység
elektronika is lehet, azt pedig kézenfekvő beépíteni az erősítőbe - és
valóban, napjainkban egyre több olyan erősítő lát napvilágot, amely
közvetlenül is fogadni képes az MC-hangszedőt. Hosszú lesz tehát a mai
szeánsz, mert a Denon PMA-320-nak MC-bejárata is van, így hát három
menetben kell meghallgatnunk: az MM(fono), az MC- és a CD-bemenetéről
- sőt, még egy negyedik menetre is szükség lesz, hogy
összehasonlíthassuk a Denon "normál", illetve "direkt" CD-bemenetét.
LP-forrásunk a Linn Axis volt Ortofon MC30 Superrel és T-30
transzformátorral (illetve később transzformátor nélkül); műsornak az
Opus, az Ortofon és a Proprius demólemezt tettük fel. CD-játszónk a
Pioneer PD91, erről szintén az Opus demólemezét hallgattuk, valamint
egy-egy részletet a Carmen nyitányából és Beethoven hegedűversenyéből.
Etalonnak a NAD 3020e erősítőt választottuk, ezt a készüléket minden
valamirevaló hifista ismeri. Tesztmódszernek továbbra is megmaradtunk
a váltogatós adogatásnál - ezzel sok többletmunkát vállaltunk, hiszen
így az erősítőket minden második zeneszámnál cserélni kell (mellesleg:
a fölösleges gépet még ki is vittük a szobából).
Előjáték
Ez rövid lesz. Van a Denon erősítőn egy kapcsoló, amellyel a
CD-műsorjelet mintegy átemelhetjük azon az integrált áramkörön, amely
itt a választókapcsoló funkcióját látja el. Összehasonlítva a normál
és a direkt CD-bemenetet, az utóbbit kiáltottuk ki jobbnak, az alábbi
mértékben:
egyvalaki akkora különbséget hallott, amely éppen hogy csak
nagyobb a nullánál,
ketten határozottan hallottak némi különbséget,
egyvalaki úgy vélte, hogy a különbség drasztikus. Még meg is
esküdött rá, hogy a direkt bemenet hangja nyíltabb, lágyabb, tisztább,
kevésbé elektronikus.
Elhittük neki, és ennél maradtunk.
I. CD (és Tuner és Tape)
Mert mi ugyan ezüstlemezjátszót használtunk, de amit
tapasztaltunk, az feltehetőleg rádióra és magnóra is vonatkozik.
Denon PMA-320. Lényegesen jobban tetszik, közelebb van ahhoz, amit
megszoktam. Erőteljesebb mélyek. Magasban levegősebb, finomabb,
egyenletesebb, jobban szétválasztja a szólamokat. Mindenképpen ezt
választom. * Sokkal jobb. Szélesebb tér, érezni a levegőt, a mélyei
dinamikusabbak. Lendület a zenében. Szélesebb frekvenciasáv. Nem volt
nehéz döntenem. A magasak nyíltabbak, tisztábbak, a mély már-már a
Linn Axiséra emlékeztet. Van benne élet. * Széles színpad, kicsit
hűvös. Lehetne nagyobb tartása. A Dél-amerikai zenén melegebb, van egy
kis japános színeződése. Teltebb. Itt még nem tudtam dönteni. A
Beethoven hegedűje viszont felmelegszik, felszőrösödik, és ez nem
tetszett.
Az etalon. Már első megszólalásakor: mélységesen csalódtam, nem
gondoltam, hogy ennyivel gyöngébb. Mélyben gyatrább, nem annyira
erőteljes, magasa sincs elég, az egész nyersebb, összemegy, grízes. *
Érdektelenebb. Nincs elég levegő és tér. Leül, a magasai nem csengenek
ki, nem elég fényesek. Másban is gyöngébb: "szegény rokon",
"kopottas". * Körülbelül ugyanez. A NAD kevésbé bírja a kivezérlést, a
csúcsokban betorzít. Carmen kásásabb. Mindenben veszített a
lendületéből. Színtelenebb, érdektelenebb, gyászosabb. * Melegebb
tónus. Kisebbet szól, de valahogy jobban együtt lehet élni vele. Az
Andok levegője tiszta, kissé fakó, száraz, steril. A hegedűversenyen
jobban tetszik: áttetszőbb, kiterjedtebb, beethovenesebb, erre
szavazok.
Mindent egybevetve, ez úgy körülbelül 3,25:0,75 vagy mennyi lehet
a Denon javára: három nagyon magabiztos szavazat egy határozatlan
döntés ellenében. Nagy-nagy meglepetés lóg a levegőben!
II. tétel: LP
A Denon fölénye, ha lehet, még meggyőzőbbé vált.
Denon PMA-320. Magasban-mélyben jobb. Nem puffog. Levegősebb,
tisztább, elválasztja a szólamokat. Nem találok hibát. A mélye nemcsak
több, de jobb is. Finomabb, úgy, ahogy van. Sokkal nagyobb tér,
részletdús, a magasa-mélye jobb, zenei élményt nyújt. * Jobb mély,
tisztább középtartomány, magasban is szélesebb sáv. Dzsesszen már az
első pillanatban elbűvölt; arisztokratikus a másikhoz képest.
Mindenben finomabb. A dobseprő mintha valóságos volna. Minden
hangszernek megvan a maga helye. * Én nehezebben döntöttem. Elsőre:
nagyon jó, de mintha visszafosott volna, a színpad széles ugyan, de
nem elég mély. Kicsit steril? A Proprius dzsesszfelvételnél azonban
lehull a szememről a hályog: ez az erősítő sokkal hallgathatóbb, a
zenéje sokkal rendezettebb gyönyörűen szól.
Az etalon. Nem tudok neki durva hibákat felróni, de szegényesebb.
Időnként torzít, a női hangon zavaróan teszi. Lényegesen gyöngébb! *
Beszűkül, sávhatárolt. Kellemes, de nem dob fel. A felső regisztere
torzít. Nem lehet egy napon említeni a két erősítőt. * Az ének
reszelős, fedett, tompább, időnként torzít. * Előbb: kellemesnek,
melegnek, hallgathatónak éreztem; nívós analóg zene, öblös, muzikális,
habár a női hang rekedtes, de van benne valami természetesség. A
Proprius dzsesszlemeznél azonban kiderül, hogy ebben a hangképben túl
sok a zűr és a zavar.
III. tétel: MC
Mármint MC-bemenet. A műsort most is ugyanaz az MC-hangszedő
szolgáltatja, de az A-B teszt most arra megy ki, hogyan szól jobban az
MC-hangszedő: illesztőtranszformátorral a Denon MM (fono) bemenetén,
avagy közvetlenül az MC-bemenetre kapcsolva. A mércét nem állítjuk
túlságosan magasra, amikor az Ortofon T-5-öt választjuk, a világpiac
legolcsóbb, egyszersmind Best Buy illesztőtranszformátorát. Az
elektronikák általában zajosabbak a trafónál, most is ezt
tapasztaltuk, de le kell szögeznünk, hogy más erősítőkhöz viszonyítva
a Denonnak még az MC-bemenete is csendes.
MC-bemenet. Kellemes, lágy, meleg, nagyon életszerű, nincs benne
zavaró momentum. Kevésbé hifi, finomabb, elegánsabb, hallgathatóbb. A
basszusát keveslem, de legalább nem "üt", ugyanakkor nem is ürül ki,
megmarad a tartása. Wagneren is: széles, lágy, összefüggő tér, de a
basszus veszít a lendületéből. Kulturált, hallgatható, jobb
kompromisszum. Nekem ez a rokonszenvesebb. * Előbb nyíltabbnak,
tisztábbnak hatott, de van benne valami, ami fárasztott. Wagner
lehervadt. Nekem kevésbé tetszik, de meg tudom érteni, ha valaki
inkább ezt választja. * Nem tudok dönteni. * Kevés a mélye. Több
levegője van. Magasban könnyedebb. Wagner csengőbb, de érezni a
mélyhiányt. Középtől felfelé jobb.
Ortofon T-5. Fakóbb, de nem biztos, hogy rosszabb. Tárgyilagosabb?
A magasátvitele szűkebb? Néha elevenebb. A tapsok szabadabban lebegnek
a levegőben. Dzsesszen eleven, dinamikus, az eleganciáját hiányolom.
Kicsit összedobálja a szólamokat. Wagneren is dinamikai előnyök, de
érdesebb, tolakodóbb, kevésbé hallgatható. * Nyugodtabb - első
hallásra még nem tudtam eldönteni, hogy tompább-e, avagy simább.
Wagneren már nekem ez tetszik. A magasai, a fúvósok jobbak, de ezzel
sem vagyok kibékülve. * Mélyebb tónus. A legalja hiányzik. Levegős,
teres. De nem tudok dönteni. * Mélyben lényegesen jobb, közelebb a
valósághoz.
Megbeszélve a hallottakat, úgy ítéltünk, hogy a kétféle hangkép
nagyjából egyenértékű, mások a hibáik és az erényeik, ízlés dolga, ki
melyik mellett dönt. Mégis, szerettük volna eldönteni, melyik a helyes
irány. Ezért feljebb emeltük a mércét, és a T-5-öst kicseréltük egy
T-10-esre.
MC-bemenet. Itt már egyértelműen neki kevesebb a magasa. A
lágysága még mindig tetszik, de a dinamikája már lényegesen szűkebb.
Színezetlenebb, de színtelenebb. Basszusban egy kicsit lefullad. A
magasa nem eléggé tiszta, most már feltűnik benne egy elektronikus íz.
Egy kicsit álmosító. * A mélyei jobban tetszenek, de nem tudok
dönteni. * Durva magashiány, gyöngébb mély. Matt.
Ortofon T-10. Hát igen, Kinyílt a tér, megjöttek a magasak, és ez
a hangkép már nem tolakszik, de megtartja a jellegzetes
trafó-erényeket, a lendületet, a dinamikát. A magasai finomabbak (de
még mindig van fárasztó hatása). Nem igazán rokona a T-5-nek, az egy
egész másfajta konstrukció. A tranziensei kétségtelenül sokkal jobbak.
* Javult a hangminőség, kezd emlékeztetni a délutáni hangképre. A
dzsessz már ahogy megszólal, világosabb, levegősebb, a magasai jobbak,
a mélyei rendezettek. Valóban nem teljesen rokona a T-5-nek. * A
magasai jobban tetszenek, de nem tudok dönteni. * Amint megszólalt,
tudtam: megjött az a hang, amelyre vártam. A dzsessz cseng-bong,
finom. Magasban-mélyben jobb - ha valamit még kívánhatnék, az még több
basszus volna.
Abból a szempontból tehát nem lettünk okosabbak, hogy vajon az
előbb helyesen döntöttünk-e a T-5 és az MC-bemenet vitájában. A
nagyobbik trafó ugyanis minden szempontból jobb a T-5-nél is, az
MC-bemenetnél is - tehát nem ad igazat egyiknek sem. A T-10 már
audiofil jószág, és ha egy Denon-tulajdonos kéz alatt meg tudja venni
az eredeti áráért, tehát 3-4 ezer forintért, azt javasoljuk neki, ne
habozzon. A kis T-5-öt viszont semmiképpen sincs értelme pótlólag
megvásárolni a PMA-320-hoz. Számítsuk úgy, hogy a Denon erősítőnek az
MC-bemenete is megér két-két és fél ezer forintot - ha többet nem is.
Summa summárum, a Denon PMA-320-szal váratlanul nagyot fogtunk:
egy új etalon-erősítőt, amelyet a jövőben gyakran fogunk használni. A
jó öreg NAD3020-ról most is jó véleménnyel vagyunk, de többé nem
tartjuk Best Buynak - kivéve, ha valaki különösen olcsón jut hozzá.
Gyári állapotban úgy 20-22 ezer forint lehet az értéke, tehát 6-8
ezerrel olcsóbb ugyan a Denonnál, de ez nem egyenlítheti ki a
korszerűbb gép erényeit: kifinomultabb hangját, szebb külalakját és
háromszorta nagyobb teljesítményét.
Arról nem beszélve, hogy forintért kapható.
*
Preludium és fuga
"A fuga több szakaszból álló, ellenpont-technikával szerkesztett
zenei forma, amelynek témáit az úgynevezett imitáció segítségével az
egyes szakaszok valamennyi szólamában keresztülvezetik. A preludium
pedig előjáték, amely külön tétel formájában gyakran a fugát is
bevezeti, mint ez Bach Sebestyénnél is előfordul." A lexikon
definícióiból bennünket most csak a szavak frappáns találkozása
érdekel. Hiszen mi másról is volna szó, mint egy jólismert
alapmotívumról: a Heybrook HB1-ről, amelyet az ellenpont technika és
az imitáció módszerével újra és újra feldolgoznak, hozzá preludiumot
csatolnak...
A Heybrook HB1 történetét a legtöbb hifista jól ismeri, itt éppen
csak összefoglaljuk. Négy évvel ezelőtt a HFM kifürkészte, hogy a
számos jónevű brit kisdoboz közül az egyiket igen előnyös áron lehetne
importálni, nagy tételben. Noha nem szívesen adunk konkrét tippeket
(előzőleg az Ortofon MC10/T-5 volt az egyetlen, amit a mi
javaslatunkra hoztak be), ezt az információt vétek lett volna
elhallgatni a magyar kereskedők előtt. Nem is hallgattuk el, a
RAMOVILL be is hozott 1000 párat a HB1-ből, rögtön el is adta
valamennyit páronként 9600 forintért - ezt a hírt megkönnyebbüléssel
fogadtuk, mert felelősséget éreztünk a hangszóró-üzletért, cifra dolog
lett volna, ha a kereskedőnek a nyakán marad az egész, devizáért
vásárolt készlet.
Akkor és azóta is sokszor elmondtuk: tévedés ne essék, a HB1 nem
valami csúcsszuper! Abszolúte alapfokú jószág, s csupán egyike azoknak
a hasonlóképpen nem tökéletes, hasonlóképpen alapfokú, de
hasonlóképpen "civilizált" büdzsé-hangsugárzóknak, amelyekről a brit
hangszóróipar oly rég óta nevezetes. Eshetett volna a választásunk
tucatnyi más modellre is - mi történetesen erre hibáztunk rá, abban
reménykedvén, hogy ha egyszer az üzlet megindul, akkor a kereskedők
később már bátrabban fognak rendelni külföldről nívós hifit,
Heybrookot vagy nem Heybrookot, teljesen mindegy, majd az alkalom
dönti el.
Az olvasó- és vásárlóközönség többsége ezt meg is értette,
méltányolta a HB1 erényeit és megbocsátotta fogyatékosságait - ami nem
is csoda, hiszen a Heybrook HB1 fölényesen jobb bármi másnál, ami
eddig Magyarországon forgalomba került, és valószínűleg még hosszú
ideig az etalonunk marad ebben az árkategóriában. Igaz, némely
hifistáknak súlyos csalódást okozott a brit kisdoboz, de ők sem
fizettek rá a HFM tippjére, mert a HB1 roppant jól kamatozott,
nemritkán több mint kétszeres áron cserélt gazdát. Ugyanis csak
egyszer volt Pesten Heybrook-vásár, a készlet kifogyott, a kereskedők
valahogy megfeledkeztek a Heybrookról - vagy, ami valószínűbb, nem
volt rá devizájuk. Kár, hiszen a HB1 mint árucikk nagyonis bevált.
Eddig az alapmotívum - most jön az ellenpont.
Heybrook HB1 hangsugárzó
A közelmúltban aztán mégis, másodszor is lett Heybrook-vásár. A
RAMOVILL-nak természetesen nem kellett volna ragaszkodnia ugyanahhoz a
márkához (ismételjük: a HB1 se ingünk, se gallérunk, mindig is csupán
egy lehetőségnek tartottuk a sok közül), de a csekély tőkeerejű Hifi
Áruház félt bármiféle kockázattól, hiszen súlyos pénzeket kellett
letennie, és azt nyilván nem szerette volna huzamosabb ideig
hangdobozok formájában tárolni. A Heybrook már utat talált magának
Magyarországra, márpedig "járt utat járatlanért el ne hagyj" -
megmaradtak tehát a HB1-nél, és megkockáztattak belőle ha nem is ezer,
de legalább 500 párat.
Ez a HB1 azonban már nem az a HB1, tehát mindenképpen indokolt,
hogy újrateszteljük. Időközben megváltoztatták a keresztváltóját, és
magán a hangszóródobozon is kisebb módosításokat végeztek. Hogy mi
volt az oka a módosításnak? Ki akarták javítani a sikeres, de
korántsem tökéletes konstrukció egynémely hibáját; az is lehet, hogy
másféle ízlésre akarták hangolni - vagy csupán indokolni akarták az
áremelést? Mert az ár, az bizony 50 százalékkal feljebb ment az utóbbi
négy év folyamán: a HB1 valaha 130-140 fontba került az angol
boltokban, ma pedig már csaknem 200-at kérnek érte. Ha az Olvasó
figyelembe veszi, hogy közben a forintot is többször leértékelték a
nyugati valutákhoz képest, gyanítani fogja, hogy a HB1-et többé nem
kapja meg 10 ezer forintért. Nem bizony: jelenleg 17700 forint az ára.
Mint halljuk, az importüzletet a Zsolt Audio közreműködésével
bonyolították le. Ezt egyébként magunktól is kitaláltuk volna abból,
hogy a kartondobozban mindenekelőtt a Zsolt Audio prospektusai
leledzenek, s köztük szinte elvész a HB1 magyar nyelvű kezelési
útmutatója; "sok a Zsolt és túl kevés a Heybrook". Ez még nem is volna
baj, de azt már sérelmezzük, hogy az útmutató nem tartalmazza a
műszaki adatokat - ez súlyos kereskedelmi szabálytalanság. (A gyári
adattáblázatot utólag kellett elkérnünk.) Maga a leírás tényleg csak a
hangdobozok installálására szorítkozik. Lényeges mondanivalója, hogy a
HB1-hez semmiképpen ne használjunk nehéz, csillapított állványokat, és
hogy a legjobb eredményt a gyári Heybrook állványtól várhatjuk
(tesztjét lásd a Hifi Mozaik 5. kötetében). Hogy miképp juthatunk
hozzájuk, arra a prospektus nem tér ki, érdeklődésünkre azonban a
Zsolt Audionál elmondták, hogy a Heybrook cég a HB1S állványt ezentúl
Magyarországon gyártatja, s az pillanatokon belül kapható lesz,
forintért is. Elég sok forintért: csaknem tízezerért. (Érdekes lesz
majd összehasonlítani a háromszorta olcsóbb Artel állványokkal - de
hagyjunk valamit a következő kötetre is.)
A hangszórókészlet változatlannak látszik. Mindkét hangszóró a
jónevű norvég VIFA (régebbi nevén SEAS) gyártmánya. A dohogó kosara
200 (pontosabban: 215) mm-es, a dóm hasznos felületének átmérője 25
milliméter. Az előlap elegánsabb, mint legutóbb, de a szlogenje
ugyanaz: "Heybrook HB1 - made for music", vagyis "a zenéért
készítették". Ezzel kategórikusan elhatárolja magát mindama
hangsugárzóktól, amelyek nem zenehallgatás, hanem lekvárfőzés és
cipőtisztítás céljára készültek.
Méréseinkhez
A gyári specifikációval nem sokra megyünk, viszont indokolt
összevetni a mostani mérés eredményét a 4 év előttivel (Hifi Magazin
20).
A két példány közös hangnyomás-frekvencia jelleggörbéje (1.
diagram) most is gyönyörűen együtt fut - már ez is bizonyítja, hogy
amit a kezünkben tartunk, bármennyire alapfokú is, de kétségtelenül
audiofil produktum. A magasátvitele azonban némiképp romlott, a
kiemelés egy picit erősebb, és a görbe meredekebben esik lefelé, mint
a régi típuson. Az érzékenység változatlanul magas, mi most 88dB-t
mértünk - ezt a paramétert egyébként nehéz pontosan meghatározni, a
hangsugárzók átvitele ehhez túl cikkcakkos.
A közeltéri görbe (2. diagram) kétségtelenül görbébb, a
basszusrezonancia az eredeti 1-1,5dB helyett inkább 2-3dB-nyi
kiemelést mutat - loudnesszesebb hangra kell elkészülnünk.
Az irányjelleggörbe (3. diagram) szép, gyakorlatilag azonos a
régivel, a görbék 20 fokig párhuzamosan futnak, csak 40 foknál
képződik teknő a keresztfrekvencia környezetében.
Az 1W teljesítménynél felrajzolt torzítás (4. diagram) nem
növekedett, 96dB hangnyomáson viszont (5. diagram) annál inkább. A
torzítás-csúcsértékek, számszerűen:
280Hz 2,5%
950Hz 4,5%
1,4kHz 4,1%
11kHz 0,88%
A 96dB eléréséhez a HB1-nek 7,4 watt erősítőteljesítményre volt
szüksége.
Az impedanciagörbe (6. diagram) azonos a múltkorival.
A burst-fotók is szinte változatlanok, a legcsúnyább válaszjeleket
805, 1475, 2925, 5120 és 9580Hz-en kaptuk (1-5. kép).
*
Preludium B-31 hangsugárzó
Ha a módosított HB1 az "ellenpont-technikával" járul hozzá
elektroakusztikai fugánkhoz, akkor a Preludium B-31 nyilván az
"imitációt" testesíti meg, tekintve, hogy ugyanazokat a hangszórókat
tartalmazza, mint a HB1... A Videoton Audiotechnikai Kft új produktuma
valójában tökéletesen eredeti konstrukció, saját keresztváltóval,
saját hangszóródobozzal végülis, VIFA-hangszórót használni másnak is
jogában áll, nem csak a Heybrooknak. A hazai hifiiparban kétségtelenül
egy új korszak előjátéka ez a hangsugárzó, úgyhogy méltán nevezték
Preludiumnak. Legutóbbi kötetünkben 9 előzetes benyomásainkat
közölhettük róla, most viszont már szériadarabot tesztelhetünk, annak
rendje és módja szerint. Sajnos, az ismert okok miatt az ára magasabb
lett, mint ígérték, 12 helyett 14 ezer forintért került forgalomba, de
Székesfehérvárott 13 körül árusították.
Méréseinkhez
A két példány átvitele (7. diagram) csaknem egyforma, alig van
köztük nagyobb különbség, mint a két HB1 között, magyar hangsugárzóról
ilyet még soha nem láttunk. Az azonos hangszóróknak a
frekvenciaátvitele is azonos, a HB1 és a B-31 görbéi, ha egymásra
fektetjük őket, 200Hz és 10kHz között pontosan lefedik egymást.
Csakhát a B-31 görbéje 3 decibellel lejjebb fut, más szóval ehhez a
hangsugárzóhoz kétszerte nagyobb teljesítményű erősítőt kell
használni, ha azt akarjuk, hogy "ugyanakkorát szóljon" - nem éppen
elhanyagolható szempont! Legfelül pedig már az átvitel sem ugyanaz: a
magyar doboz dómjának rezonanciája túl nagy, és ezért a B-31 nem igazi
"±3dB-s" hangsugárzó.
A basszusrezonanciát sem sikerült megfogni. A közeltéri mérés (8.
diagram) csúnya nagy dombot mutat, kétszer (vagy háromszor) akkorát,
mint amekkora az új (vagy a régi) HB1 diagramján látható. A Preludium
határozottan loudnesszesebb a másik két doboznál.
Az iránykarakterisztika (9. diagram) kitűnő, lényegében megegyezik
a Heybrookéval.
A torzítás (10-11. diagram) kis teljesítményen csekély, nagy
hangerőn még valamivel kisebb is, mint a HB1-é. A torzítási csúcsok,
számszerűen:
280Hz 3,5%
600Hz 2%
1,6kHz 1,9%
12kHz 0,56%
A VT-doboz tehát valamivel kevesebbet torzít, ami azért is
érdekes, mert ugyanazon a hangnyomáson, tehát 96dB-a kétszerte nagyobb
teljesítményt, 10,7 wattot vesz fel.
Az impedanciagörbe (12. diagram) csúcsai nagyjából ugyanoda esnek,
mint a Heybrook diagramján, de az amplitúdó-csúcsok aránya teljesen
más. A 2kHz-es maximumnál a Bőrbe 30 ohm fölé ugrik.
A burst-válaszjeleket (6-10. kép) jónak mondhatjuk, de 5kHz fölött
ez a hangsugárzó rosszabbul viselkedik a másiknál, a rezgés a
jelnélküli pillanatokban sem csillapodik, mintegy ráül a hasznos
jelre, s megnagyobbítja annak amplitúdóját. Az öt frekvenciatartomány
legkritikusabb pontjai: 900, 1420, 2850, 5530 és 11000Hz.
Szeánsz
Ezt a szeánszot közvetlenül a pickupteszt után tartottuk. Kivittük
a NAD lemezjátszót, behoztuk a Linn Axist; kivittük a Spendor
hangsugárzókat és behoztuk helyette hol az egyik HB1-et (a régit mint
etalont), hol a másikat (az újat), hol pedig a harmadikat (a Preludium
B-31-et).
A Heybrook konstruktőrei nyomatékosan ajánlják, hogy állítsuk a
hangdobozt hátlapjával a falhoz, olyan szorosan, amilyen szorosan csak
lehet; nézzenek nyílegyenesen előre, ne fordítsuk őket befelé. Ezt a
játékot mi már sokszor végigjátszottuk, és mindig oda lyukadtunk ki,
hogy a HB1 felsőbasszusa ilyenkor "ütni kezd", dübörög, a térhatása
pedig széles ugyan, de nem elég precíz. Ezért a hangdoboz-állványt
körülbelül 20 centivel előbbrehúztuk a hátsó faltól, a dobozkákat
pedig igenis befelé fordítottuk. Ami a Preludiumot illeti, ennek a
hangsugárzónak más a hangzási balansza, ezt a dobozt egyébként sem
ajánlatos rátolni a falra. Állványnak Linn Indexet használtunk
(könnyű, csillapítatlan típus, lásd HFM 5). A hangdobozokat 2
zeneszámonként cserélgettük, a váltogatós szabály szerint, ahogy ezt
már a hangszedőknél, a CD-játszóknál és az erősítőknél begyakoroltuk.
Amelyik művész éppen pauzált, azt ki is vittük a szobából, hogy ne
zavarja a másikat. Hogy el ne feledjük: vastag, sodrott
hangszóróvezetéket használtunk (Monster Cable).
A tesztműsor: dél-amerikai népzene az Opus demólemezéről, dzsessz
a Propriusról, könnyű popzene az Ortofonról, egy részlet Händel
Messiásából (szintén Proprius), részlet a Toscából (Philips).
Heybrook HB1
Ezt a próbát egyszer félig-meddig már megejtettük, a Hifi Mozaik
4. kötetében kipróbáltuk, hogyan szól a régi doboz az új
keresztváltóval. Akkor vegyes tapasztalatokat szereztünk, úgy éreztük,
hogy a módosítás megszelidíti ugyan a HB1 nyerseségét, de csak némi
dinamikaveszteség árán. Emlékeztetőül: kétféle lemezjátszóval
dolgoztunk, a Linn Axist hallgatva nem tudtunk dönteni a kétféle HB1
között, amikor viszont átkapcsoltunk a NAD5120-ra, akkor mindnyájan a
régi típust választottuk. Feltesszük azonban, hogy a gyári kivitelű
dobozok jobban "össze vannak lőve" a keresztváltójukkal, és egyéb apró
változtatásokról is van tudomásunk.
Új változat. Más a balansza. Teltebb, nem tolakszik annyira,
közelebb a BBC-hanghoz - a dél-amerikai zenén habozás nélkül
rászavaztam. A dzsessz még mindig eleven, kiegyenlített, tűrhető
ál-basszusokkal, nem annyira fárasztó. Innen kezdve aztán kezdtem
kiszeretni belőle, a női hang meleg, mélytónusú, nem szárnyal eléggé,
ennek is van színeződése, csak egy alacsonyabb tartományban. Minden
"lassúbb". A hirtelen kitörések itt is túlvezérlik a rendszert. A
templomban is mindenki lejjebb intonál. A Walkűrök rendezettebb
sorokban lovagolnak, és ezért a zenét hallgathatóbbnak találom - egy
ideig. Viszont túlságosan kisstílű. Feltétlenül valamivel több
basszusa van, de az alsó két oktáv itt is tökéletesen hiányzik. *
Hasonló minőségűek. Az új változat egy picit több mélyet ad, de ez sem
az igazi. Hiányzik a legalja. A fff-a nagyobb a torzítása. A rezeseket
túlhangsúlyozza. Egy árnyalatnyival azért jobb, talán. * Talán simább,
de ehhez meg kellett vágni a magashangot, és így a HB1 elveszítette
nyíltságát és levegőjét. Összességében elfogadható, kulturált hang, de
az előnyei nem kárpótolnak a tompaságáért, érdektelenségéért.
Valamivel kevesebbet torzít, s ezért valószínűleg tovább hallgatható,
de én nem ezt választanám. * Kiegyensúlyozottabb. Ennek azonban nagy
ára volt: elment a levegője, a csillogása. Úgy látszik, mindent azért
nem lehetett megtartani egy ennyire olcsó rendszerben. A magasak és a
mélyek kétségtelenül jobban egyensúlyban vannak. Dzsesszen sokkal
mattabb, de kiegyenlítettebb. Popzenén több mély, lejjebb is megy, de
már üt, puff, jó nagyot odasóznak nem fenékig tejfel. Templomi zenén
ez is kellemes. Wagneren több mély, kevesebb magas, és a magasak nem
is mennek olyan messzire. Ezzel együtt kiegyensúlyozottabb, és a
heveny muzsikálásban ennek jobb a tartása. Szerintem döntetlen.
Régi változat. Kellemes, szárnyaló. A csettintő hangok lényegesen
jobbak. A mélytartomány rendkívül gyönge, emiatt a tér kissé statikus,
nem mozog előre-hátra. A vége felé már fárasztó. Dzsesszen is
levegősebb, részletezőbb, de fárasztóbb. Kicsit steril, kevesebb szín.
Popzenén a nő itt is rekedtes, csak a rekedtsége magasabb színezetű.
Itt énekel a fejemben. Nagyon zavar. Templomban magasabb plafon, szebb
női hangok - ez az a bizonyos Heybrook-féle csodálatos 2 oktáv!
Áhítatosabb. Szebben szárnyal az imádság. Aztán meg-megreccsen a hang,
kiürül, és elveszíti érdekességét. A Walkűrök élénken szólnak, a
mélytartomány lefullad, a középsáv tiszta, de főleg az szól, fff-en az
egész egy kváz. * Egyik se tetszik. Talán inkább a másik. Világosabb
tónusú, tündöklő, szinte csillog, dzsesszre feltétlenül ezt
választanám, az összes cinnek stb. jobbak. Feljebb kásás. * Durva
mélyhiány, a dobütés alig hallható, fölötte halvány pity-pity-pity -
ebből nem tudnám kitalálni, hogy ott fát ütögetnek. Dzsesszen és
popzenén csillogó, levegős, mélyben gyöngébb. Händel nagyon finoman
szól. Nem tudok dönteni.
Véleményünk szerint a kétféle HB1 kétféle kompromisszumot testesít
meg. A régi modellnek durvábbak a hibái, de van a felső tartományban
egy varázslatos regisztere, amely muzikalitást kölcsönöz a HB1-nek, és
méltán szerzett hírnevet az olcsó dobozkának. Az új modell némiképp
lefaragta a hibákat, "civilizálta" a hangképet - de letörölte a
"hímporát".
Preludium B-31
Az alma nem esik nagyon messze a fájától, az azonos
hangszórókészletű Preludium sokat megőrzött a Heybrook erényeiből, de
nem érte el a kifinomultságnak azt a fokát, amellyel a HB1-et
asszociáljuk - legutóbb erre az eredményre jutottunk. Most, hogy az
első magyar hifi-hangsugárzó tényleg kapható, megismételjük a
szeánszot. Töröljük tisztára a táblát, és írjuk elölről a
jegyzőkönyvet.
Preludium. Kellemes, kiegyensúlyozott, csak nincs akkora
lendülete. Lágyabb hang, több mély, másféle hangzási balansz. Itt még
jobbnak érzem, mint a múltkor. Csekélyebb dinamika. A térleképzése
szegényesebb. Dzsessz: túl mélyre van hangolva, kicsit összefolyik, de
jó hallgatni. Mindenképpen közelebb a Spendor balanszához. Popzenén a
szalagzaj, a súgás erős, a mélyek konganak, az összhatás monós, az
énekhang nem elég vidám, a gitárhang leül. Dominánssá válik a bőgő.
(Itt már ugyanolyannak érzem, mint a múltkor.) Nincs baj, csak nem
elég érdekes. Wagner teltebb, kiegyenlítettebb, de ez nem azt jelenti,
mintha volnának mélyei, legalul itt sem szólal meg semmi, csak
prüttyög egyet-egyet. A rezesek nem szárnyalnak. Minden egy kicsit
beljebb, közelebbről szól. Magashiány. Ez is elég erőszakos, de
tűrhetően megtartja az fff-eket. * Elsőre úgy tűnt, mintha javult
volna. Több a mély, de a levegő kevesebb, a magasak tompák. A mélyek
hordószerűek. A középtartomány visszahúzódik, az arányok megváltoznak,
a női hang nem elég nyílt. Wagneren borús hangulat, fekete viharfelhő
takarja, az egésznek nem elég nagy a volumene - viszont nem hallok
torzítást. * Több mély, de dünnyög. Sokszor nem lehet kivenni, mit
akar mondani. A mélyszólam a dzsesszben is zavar. A magasai nem olyan
finomak. A nő kásás, a gitár nem cseng ki annyira. Wagneren a fúvósok
tompábbak, a vonósok kásásabbak, kevesebb levegő. Az Andokban elment a
csengés. Jól érezhető javulás a mélyben. Bágyadtabb. A módosított
HB1-re emlékeztet. Dzsesszen egész tisztességes. Több mélye van, de
elmegy a fénye. Popzenén minden átlagos, nem kelti fel a figyelmet.
Wagneren legalább azt az érzetet kelti, hogy vannak mélyei. Sajnos,
ennek nagy ára van.
Heybrook HB1 (a régi). Igen jól szól, de a mély dobogások-nem
szólalnak meg. Dzsesszen sokkal szebb, elevenebb. A plafon magasabb.
Világosabb hangkép. A basszus rosszabb, nehezebb követni, lekottázni -
de így is élvezetesebb. Popzenén a női hang - relatíve - sziszeg, a
mélytartomány lötyög, fárasztóbb, itt nem tetszik annyira. Wagneren
több méter magas színpad, a fúvósok most (a Preludium után) egyszerűen
gyönyörűek. Hangszerszerűbb, lendületesebb, élvezetesebb, oda kell
figyelni. A felsőbasszustól (és ff-től) felfelé már baj van, minden
kiürül. * Mélye ugyan nincs, de ami van, az nem hordós. Több levegő. A
magasak csillogóbbak, derűt árasztanak. Tágabb. A viharfelhő elvonult,
kisütött a nap. * Amikor visszakapcsolunk ide, megjön a fény,
visszatér a csillogás. A dobseprő valódi. A mélyek hiányoznak - de
legalább nem zavarnak. Wagner misztikusabb, erő, lendület, energia,
lenyűgöz. * Csillogóbb, levegősebb. Középtől felfelé sokkal jobb, az
énekesnőre nem lehet nem odafigyelni. Wagneren kevés a mély, a
nekilendülés nem szólal meg.
Nem tévedtünk, a Preludiumot most is pontosan olyannak hallottuk,
mint a múltkor. Nem hisszük, hogy elérné a HB1 minőségét (sem a
régiét, sem az újét), de meg vagyunk győződve róla, hogy jó vétel.
Budapestieknek 14 ezerért is. Fehérváriaknak 13 ezerért pláne.