Komputerstúdió - II



    Számítógépes hangrendszerek


        Cikkünk első  részében  megmutattuk  azt  a  folyamatot,  ahogy  a
    digitális technika lépésről-lépésre átveszi az uralmat a stúdiókban. A
    modulárisan fejleszthető számítógépes rendszerekkel (és  persze  az  e
    rendszereket  működtető  programokkal)  minden   feladat   megoldható,
    éspedig egyszerűbben,  megbízhatóbban,  higiénikusabban,  mint  eddig.
    Beszéltünk a felvétel-szerkesztő  berendezésekről  és  a  sokcsatornás
    jelrögzítő rendszerről. Most az elektronikus  zenéről  és  a  komplett
    sokcsatornás jelrögzítő és utómunkálati rendszerről lesz szó.


                                      *

    Az elektronikus zenei stúdió

    

    A lemezalapú stúdió és környezetének kapcsolata


        A hangtechnika kezdetben az akusztikus hangszerekkel előadott zene
    reprodukálására  szorítkozott.  (Az  akusztikus  jelzőt  hangszerekkel
    kapcsolatban  ritkán  használják,  de  például  az  akusztikus   gitár
    elfogadott megnevezésnek számít.) Az elektronika fejlődésével  azonban
    viszonylag korán megjelentek az  elektromos  hangszerek.  Húsz-harminc
    évvel ezelőtt egyik ilyen nagyon közismert elektromos hangszer volt  a
    Hammond orgona - a fiatalság ma már talán a nevét sem ismeri. Mindenki
    ismeri viszont az elektromos gitárt,  amelyben  a  húrok  mozgását  az
    alattuk elhelyezett  tekercsek  villamos  feszültséggé  alakítják  át.
    Felerősítve ezt a feszültséget, a gitár hangját  hangszórón  keresztül
    lehet meg szólaltatni, szinte tetszőleges hangerővel.
        A  digitális  hangtechnika  kifejlődésével  ezek   a   lehetőségek
    ugrásszerűen bővültek. Leglátványosabb példái ennek a  fejlődésnek  az
    elektronikus orgonák, majd pedig a szintetizátorok: ezeknek  hangzását
    tisztán  elektronikus  eszközökkel  igen  tág  határok  között   lehet
    változtatni.  A   professzionális   berendezések   azonban   már   nem
    szorítkoznak a "beépített" hangszínek használatára. Képesek  rá,  hogy
    utólag megváltoztassák a hangzást; hogy új hangszínt alkossanak.
        A  popzenére  és  a  videofelvételek   hangosítására   szakosodott
    stúdiókban  e  célból  számítógépeket  is  bevetettek,  és  azok   még
    hatékonyabbá tették a munkát. Ez a számítógépes  rendszer  nagyon  jól
    illeszkedik    az    első     részben     ismertetett     sokcsatornás
    stúdiórendszerekhez, és az  elmúlt  években  fokozatosan  kialakult  a
    számítógépes sokcsatornás zenei  stúdiórendszer.  A  továbbiakban  egy
    ilyen stúdiórendszer főbb ismérveit fogjuk leírni. Megjegyezzük,  hogy
    azok a funkciók, amelyekről itt  szó  lesz,  továbbra  is  megjelennek
    önálló készülékek formájában is, tehát  szorosan  véve  nem  csupán  a
    számítógépes stúdióhoz tartoznak. A  számítógépes  elektronikus  zenei
    stúdióban az  az  új,  hogy  a  programozhatóság  révén  ugyanazzal  a
    rendszerrel igen sokféle feladatot képes  megoldani.  Cikkünket  ezért
    nem a rendszer  leírásával  kezdjük,  hanem  előbb  sorra  vesszük  az
    elektronikus  zenei  stúdió  feladatait,   hogy   kiderüljön:   milyen
    programokkal kell ellátni a stúdiót.
        Az egyik eszközt azért mégis csak érdemes soron kívül  megismerni:
    azt, amellyel a zenét megszólaltatjuk. Ez leggyakrabban a zongora vagy
    orgona billentyűzetéhez hasonló klaviatúra.  Valaha,  az  elektronikus
    orgonákon valamelyik billentyű lenyomásakor egy  kapcsoló  érintkezőit
    zártuk,  s  az  bekapcsolta  a  kiválasztott  hangot.  Az   egyszerűbb
    szintetizátorokon (és a nagy, villamos orgonákon) ez ma  is  így  van;
    nincs lehetőség  rá,  hogy  a  hanghatást  a  billentyűk  lenyomásának
    dinamikájával szabályozzuk, pedig ez a zongorán magától  értetődően  a
    művészi játék egyik fontos eleme. A korszerű  elektronikus  klaviatúra
    ezért nem érintkezőket tartalmaz, hanem olyan érzékelőket,  amelyek  a
    billentyű lenyomásának a sebességét és a billentyűre nehezedő  nyomást
    is érzékelik, s ezáltal a hang felfutási meredekségét,  hangerejét  és
    esetleg az elhalkulását is szabályozni tudják. Így sokkal kifejezőbben
    lehet játszani, mint  az  egyszerűbb  billentyűzeten.  Egy-egy  ilyen,
    nyomásra és sebességre érzékeny klaviatúra 76 billentyűt tartalmaz, de
    vannak kisebbek is. (A koncertzongorán közel száz billentyű van.)
        Van tehát  már  mivel  megszólaltatni  a  zenét  (később  még  más
    módokkal is találkozunk), ezután csak az  a  kérdés,  hogyan  állítsuk
    elő, hogyan szintetizáljuk az egyes hangokat, s hogy a már előállított
    hangokat hogyan formálhatjuk  a  digitális  technika  segítségével.  A
    legfontosabb  tevékenységeket  az  alábbi  címszavakban   foglalhatjuk
    össze:

        * összegző és FM szintézis
        * hangminta vétele
        * reszintézis
        * polifon szintézis
        * effektus generálás (egyszerű és csörgő visszhang, kórushangzás,
          zengés, lebegtetés, gyorsítás, lassítás, fordított
          lejátszás, hangmagasság transzpozíció stb.)
        * ritmus generálás (dobgép)
        * hangzás  transzpozíció  (hangmagasság  és  burkoló  felismerés,
          hangminta vezérlés)
        * zeneszintézis
        * elektronikus  kottaszerkesztés   (dallamfelismerés,   partitúra
          szerkesztés, lejátszás elektronikus partitúrából)

        E felsorolás  meglehetősen  sokrétű  tevékenységet  takar.  Vegyük
    sorra az egyes címszavakat.

    

    Két  maroknyi,  pontosabban  20000  hangminta és effektus (New England
    Digital)


    Összegző és FM szintézis

        Gondolom,  a  HFM  legtöbb  olvasója  előtt  ismeretes,   hogy   a
    természetes hangszerek hangja sok, különböző frekvenciájú összetevőből
    áll. Sok hangszernél ezek az összetevők az  alaphang  felharmonikusai.
    Már arról is ejtettünk szót,  hogy  egy-egy  természetes  hangszerhang
    (folyamatát tekintve) legalább három szakaszból áll: a megszólalásból,
    a kitartott hangból és a lecsengésből.
        Összegző  szintézisen  a  hangjelek   harmonikus   szinuszjelekből
    történő összeállítását értjük. Az egyes összetevőket frekvenciájukkal,
    amplitúdójukkal és fázisukkal adjuk meg. Egy teljes hangmintát  három,
    esetleg több részből lehet összetenni. Egy-egy  rész  spektruma  30-40
    különböző frekvenciájú, amplitúdójú és fázisú harmonikusból állhat.
        Az így kapott hang még mindig túl  egysíkúan  szól  a  természetes
    hangszerek hangjához képest, mivel a  művészek  a  vonós  és  a  fúvós
    hangszereken (és az  énekhangon  is)  finom  hangmagasság-ingadozással
    képezik  a  hangokat.  Ez  a  frekvenciamoduláció  nagyon   jelentősen
    hozzájárul a hang szépségéhez, kifejező erejéhez. Ennek utánzására  az
    FM szintézisnél az előzőekben  összeállított  periodikus  hullámformát
    egy  másik,  ugyancsak   összetett   periodikus   jellel   moduláljuk.
    (FM=frekvencia moduláció.) Így  további,  új  frekvenciájú  összetevők
    keletkeznek, amelyek esetleg  az  időben  is  változnak.  A  moduláció
    jellege    a    modulációs    aránnyal,     a     csúcslökettel,     a
    harmonikus-burkolóval  és  a  harmonikus-szabályozóval  állítható  be.
    Természetesen a FM szintézist is szakaszonként lehet létrehozni.
        Az  így  összeállított  jel  tehát  tartalmaz   egy   megszólalási
    szakaszt, egy vagy több kitartott szakaszt  és  egy  utolsó,  lecsengő
    szakaszt. Ezt az együttest fogjuk a továbbiakban hangmintának nevezni.
    Mind  az  összegző,  mind  pedig  az   FM   szintézissel   előállított
    hangmintákhoz felhasználhatunk további effektusokat  (például:  kórus,
    vibrátó vagy  portamento),  amelyekkel  teljesebbé  tehetjük  a  minta
    hangzását erre még visszatérünk.
        Az  összegző  és  az  FM  szintézis  egyidejű  használata   szinte
    korlátlan   lehetőséget   nyit   a   különféle   hangzású   hangminták
    készítésére. Az additív (vagyis összegző) módszerrel  kézbentartjuk  a
    harmonikusok struktúráját, az FM módszer pedig  különösen  alkalmas  a
    világos pengető hangzásoknak és más  effektusoknak  az  előállítására.
    (Például az összegző módszerrel gerjesztett elektronikus zongorahangot
    világosabbá és átütőbbé lehet tenni FM szintézissel.)

    

    Synclavier   "Digital   Audio   System"  (jobbra)  és  "Direct-to-Disc
    Multitrack Recorder" (balra)


    Ritmus generálás (dobgép)

        A könnyűzene nélkülözhetetlen alapja az ütőhangszereken (dobokkal,
    cintányérokkal, triangulummal, csörgőkkel  stb.)  előadott  ritmus.  A
    meghatározott hangmagassággal  megszólaló  ütőhangszerek  (triangulum,
    harang, xilofon stb.) hangját az előző fejezetben ismertetett összegző
    és FM szintézissel lehet előállítani. A dobok, cintányérok hangját  és
    a hozzájuk hasonló hangzású hangmintákat dobgenerátorral imitálják.
        Az ilyen hangminták  előállításakor  folytonos  spektrumú  jelből:
    zajjelből indulnak ki. Akárcsak az összegző szintézisnél, itt is a jel
    burkolójának megrajzolásával alakítják ki a megszólalási és a lecsengő
    részt - a kitartott szakasz hiányzik. Különféle, igen  széles  határok
    között változtatható karakterisztikájú szűrőkkel adják meg a  kis-  és
    nagydob vagy a cintányér jellegzetes hangszínét.
        A dobok hangját legtöbbször  nem  is  tartják  fontosnak  élethűen
    utánozni, jobban kedvelik  a  mesterséges  hangzású  mintákat.  Ezeket
    aztán   a   ritmusszekvenszerrel   szervezik   ritmikusan   ismétlődő,
    folytonos, összetett ütőhangzássá.
        A legtöbb dobgépen többféle  ütőritmus  programját  is  elő  lehet
    készíteni és el lehet tárolni. A megfelelő ritmust akár működés közben
    is elő lehet hívni, és  gombnyomással  lehet  áttérni  az  egyikről  a
    másikra.

    Hangminta vétele

        A  fent  leírt  módszerek   meglehetősen   időigényes,   nyugodtan
    mondhatjuk:  strapás  eljárások.  Egy  valóban  újszerű,  jó  hangzású
    hangminta előállítása  igen  nagy  gyakorlatot  igényel  -  és  igazán
    természetes hangzású mintát nem is  lehet  így  előállítani.  Ilyenkor
    sokkal egyszerűbb azt a megoldást választani, hogy egy valódi hangszer
    valamely  hangjáról  vagy  hangjairól  készítünk  felvételt,  és   ezt
    tekintjük hangmintának. A felvétellel ma már  nem  is  kell  bajlódni,
    mivel a szintetizátorokhoz  a  gyártók  hangmintakészletet  is  adnak,
    számítástechnikai hajlékony  lemezeken.  Hasonló,  óriási  választékot
    tartalmazó készletekhez kompaktlemezen is hozzá lehet  férni  -  igaz,
    egyelőre inkább csak a Bécsi út túlsó végén, és egy ilyen,  hatlemezes
    készlet árából akár egy lemezjátszót is vehetünk.
        A stúdiókban a  hangmintát  azonnali  felhasználásra  a  félvezető
    memóriában helyezik el.  A  bevált  hangmintákat  aztán  átmásolják  a
    merevlemezes tárolóba, későbbi felhasználás céljára. Megemlítjük  még,
    hogy    hangmintát    nem    csak    egyes    hangszerekről,     hanem
    hangszercsoportokról   is    lehet    venni:    pl.    hegedű-    vagy
    fúvósegyüttesről. Erre a célra kétcsatornás sztereó mintázást célszerű
    választani, így nem pontszerű, hanem már irányban  elosztott,  sztereó
    hangzást kapunk. Elvileg még  annak  sem  volna  akadálya,  hogy  akár
    zenekari hangmintát is készítsünk - csakhogy a  többszólamú  hangminta
    kezelése   és   felhasználása   során   összhangzattani    problémáink
    támadhatnak.


    Reszintézis

        Teljesebb   nevén   rekonstrukciós   vagy    magyarul    átalakító
    szintézisnek  nevezhetjük.  Ha  ugyanis  már   van   egy   természetes
    hangszerekről  készített  hangmintakészletünk,  nehéz   ellenállni   a
    kísértésnek, hogy meg ne próbáljuk tovább alakítani.
        Erre már valóban csak a számítógépes  rendszerek  alkalmasak.  Egy
    valódi hangszer  hangjáról  készített  hangminta  jelalakját  grafikus
    képernyőn analizáljuk. Jellegzetes  szakaszait  a  (többnyire  egérrel
    mozgatható) kurzor segítségével szétválasztjuk. Az  egyes  szakaszokon
    módosítjuk a spektrális összetételt, az időtartományba visszaalakított
    jelre további amplitúdó vagy frekvencia modulációt  ültethetünk,  majd
    az átalakított szakaszokat folytonos átkeverés közbeiktatásával  ismét
    összefűzzük. Ezzel  a  módszerrel  viszonylag  könnyen  előállíthatunk
    olyan mintákat, amelyek többé-kevésbé megtartják az  eredeti  hangszer
    hangjának a jellegét, s habár  attól  eltérnek,  mégis  természetesnek
    hatnak.


    Polifon szintézis

        A polifonikus szintézis azt jelenti, hogy többcsatornás  felvételt
    szervezünk  a  különféle  hangszerek  hangmintáiból;   az   elektromos
    billentyűzettel kihívjuk a digitális memóriából a különféle hangszerek
    hangmintáit, és rájátszásos technikával rögzítjük őket az ugyancsak  a
    memóriával    megvalósított,    sokcsatornás,    virtuális     magnón.
    Panorámaszabályzással a 8-32 monó  vagy  sztereó  forrásból  akár  egy
    teljes zenekar sztereó hangzását is össze lehet állítani. Ilyen  célra
    természetesen meglehetősen  nagyméretű  félvezető  memória  szükséges,
    amely alkalmanként akár a 30-40Mbájt-ot is meghaladja.


    Effektus generálás

        A könnyűzenei hangzásképben (de akár a mozgókép-hangosításban  is)
    szinte meghatározó szerepük van  a  különféle  hangeffektusoknak.  Itt
    csak a legfontosabbakat említjük meg, a gyakorlatban ennél sokkal több
    áll  a  művészek  és  a  hangmérnökök  rendelkezésére.  Megvalósításuk
    természetesen digitális áramkörökkel történik.
        Az egyszerű visszhang képzéséhez a jelet egy  késleltetőn  vezetik
    keresztül, és a késleltetett jelet hozzákeverik az eredeti  jelhez.  A
    természetből jól  ismert  visszhangjelenséget  lehet  vele  elérni.  A
    csörgő visszhang az egyszerű visszhang  megtöbbszörözésével  állítható
    elő. Transzcendentális hanghatásokhoz használják.
        Kórushangzás   céljára   több,   viszonylag   csekély   (5-30msec)
    késleltetésű jelet adnak az eredeti jelhez. Fülünk az ennyire  kicsiny
    időeltérést nem külön  visszhangként,  hanem  inkább  egy  kórus  vagy
    hangszeregyüttes hangzásaként érzékeli.  (Végül  is:  az  egyszólamban
    éneklő  kórus  vagy  uniszonó  játszó  hangszeregyüttes   tagjai   sem
    szólalnak meg pontosan azonos időben!)
        A  zengést  úgy  valósítják  meg,  hogy  több,  eltérő  futásidejű
    késleltetőt kapcsolnak  úgynevezett  hanghurokba.  Teremérzetet  lehet
    vele kelteni, főleg valamiféle  különös  tér  érzetét  (egy  valóságos
    terem hangjának a hű utánzása már sokkal nehezebb).
        A lebegtetés különféle formáit a  hang  érdesítésére,  szinezésére
    használják. Létrehozható frekvencia- vagy amplitúdó  modulációval  is.
    Különösen  idegenszerű  hangzást  eredményez  az  a  típusa,  amely  a
    hangjelet két párhuzamosan  kapcsolt  késleltetőn  vezeti  át,  melyek
    közül az egyiknek állandó, a másiknak időben lassan (több  másodperces
    periódussal) változik  a  késleltetési  ideje.  A  kitartott  hangokon
    nagyon "látványos" hangszínt lehet elérni vele.
        A gyorsításhoz, illetve lassításhoz az analógtechnikában a  magnót
    járatják gyorsabban vagy lassabban, csakhogy ilyenkor  a  hangmagasság
    is megváltozik! A digitális jelfeldolgozás képes olymódon  változtatni
    a tempót, hogy  a  hangmagasság  közben  változatlan  marad.  (Magától
    értetődően ez az eljárás egyidejű  üzemmódban  nem  működtethető  -  a
    műsornak a memóriában kell lennie.)
        Érdekes hatást lehet elérni a hangszer memóriájában levő hangminta
    fordított lejátszásával is.  Ilyenkor  a  pengetős  hangszerek  hangja
    viszonylag lassan felzeng, és a végén hirtelen szűnik meg.
        A hangmagasság transzpozíció a szintetizátorok egyik legfontosabb,
    mondhatnánk nélkülözhetetlen funkciója. A  szintetizátorokban  ugyanis
    legtöbbször nem rendelnek  minden  billentyűhöz  külön  hangmintát.  A
    billentyűk egy kijelölt csoportja ugyanabból a  hangmintából  dolgozik
    úgy, hogy a  lejátszó  processzor  az  adott  hangmintát  a  lenyomott
    billentyűnek megfelelő hangmagasságra transzponálja.  Ez  azonban  nem
    jár együtt a tempó, azaz  a  sebesség  változásával,  mint  az  analóg
    technikában. Ezt az eljárást akkor is eredménnyel lehet használni,  ha
    egymástól    eltérő    alaphangolású    felvételeket    kell    azonos
    hangmagasságúvá igazítani.
        A   két   utóbbi   módszer   segítségével   tehát   a    digitális
    jelfeldolgozásban a sebesség  és  a  hangmagasság  egymástól  teljesen
    függetlenül változtatható.


    Hangzás transzpozíció

        Legtipikusabb alkalmazási módját az elektronikus gitárral mutatjuk
    be. A gitáros  nemcsak  direkt  gitárhang  előállítására  használhatja
    hangszerét, hanem a szintetizált jelek vagy a  hangminták  vezérlésére
    is. Ez utóbbi üzemmódban a vezérlő számítógép  kódolja  az  elektromos
    gitár hangszedője jelének hangmagasságát és dinamikáját,  és  e  kódok
    nyomán  a  memóriában  elhelyezett  hangmintát   szólaltatja   meg   a
    berendezés.
        A  hangminták  bármely  más  hangszertől  is  eredhetnek:  gitáron
    játszva   zongorahangot   vagy   orgonahangot   is   előcsalhatunk   a
    hangszóróból. Különösen érdekes hatást kelt, amikor például egy  fúvós
    hang szólal meg a gitár jellegzetes pengetős stílusában. Az  előadó  a
    következő hangmagasság-üzemmódok között választhat:

        * kvantált hangmagasság a legközelebbi félhangra kerekítve,
        * kvázikvantált hangmagasság a félhang nyolcadára kerekítve,
        * a vezérlő jel  hangmagasságának  folyamatos,  kerekítés  nélküli
          követése.

        Kvantált üzemmódban a kimeneti jel félhangnak megfelelő ugrásokkal
    követi a  vezérlő  gitárhang  hajlítását  (glisszandóját),  folyamatos
    üzemmódban ez szigorúan a vezérlő jel hangmagasságához kötődik.
        A gitáros az egyes húrokhoz akár különböző  hangzású  hangmintákat
    is  rendelhet,  így   egyidejűleg   többféle   hangszer   hangját   is
    megszólaltathatja.  A  lejátszott  jel  természetesen   rögzíthető   a
    rendszer digitális memóriájában.


    Zeneszintézis

        Szinte minden együtt van ahhoz, hogy most már  valóban  a  zenével
    foglalkozzunk. Az eddig ismertetett  módszerek  kombinálásával  nagyon
    sok lehetőségünk nyílik. Kezdjük az  egyszerűbbekkel,  és  fokozatosan
    haladjunk az összetettebbek felé.
        A legegyszerűbb szintetizátorba csupán néhány hangmintát építenek,
    a  játékos  kiválasztja  az  egyiket  -  és  játszik.  Mi  történik  a
    készülékben a billentyűk lenyomásakor? A készülék meghatározza, hogy a
    kívánt hangmagasság mennyire tér el a minta hangmagasságától,  elvégzi
    a szükséges transzpozíciót, mire a kimeneten  megjelenik  a  megfelelő
    magasságú hang.
        Az  igazán  valószerű,  a  valóságos  hangszerek  hangját  imitáló
    hangszínhez azonban nem elég egyetlen hangminta,  mivel  ugyanannak  a
    hangszernek a hangjai nem csak  magasságukban,  hanem  jellegükben  is
    különböznek  egymástól.  Célszerű  ezért  minden   oktávhoz,   esetleg
    féloktávhoz külön hangmintát rendelni. Az  igényesebb  szintetizátorok
    ezt meg is teszik. De ha az a cél, hogy a hangszer hangja  tökéletesen
    megegyezzen egy valódi  hangszer  hangjával,  akkor  ajánlatos  minden
    billentyűhöz hozzárendelni a hozzátartozó  hangszerhangot.  Mellesleg,
    így elmaradhat a frekvencia transzpozíció.
        Még természethűbb lesz  a  hangszer  viselkedése,  ha  nyomás-  és
    sebességérzékeny billentyűzetet használunk, mert akkor a játékmóddal a
    dinamikát  is   befolyásolni   tudjuk.   Természetesen   ilyenkor   az
    elektronikus rendszernek kell dekódolnia a  billentyűzet  mozgását,  s
    ennek  megfelelően  kell  a   kiadott   jel   hangerejének   lefutását
    meghatározni.
        Így már a valóságost  nagyon  hűen  utánzó  elektronikus  zongorát
    lehet készíteni. Ráadásul ebből  a  zongorából  pusztán  a  hangminták
    váltásával ugyanilyen jó minőségű csembalót  vagy  (nem  szintetizált,
    hanem természetes hangú!) orgonát lehet csinálni.  Orgona  esetében  a
    program kicsit bonyolultabb, hiszen  az  orgonának  kitartott  hangjai
    vannak. Az  orgonánál  tehát  a  billentyű  lenyomásakor  megszólal  a
    hangminta első,  megszólalási  szakasza,  majd  a  második,  kitartott
    szakasza. Ennek addig kell szólnia, ameddig a billentyűt nyomjuk.  Így
    a második szakaszt mintegy gyűrűbe szervezve játssza le a rendszer.  A
    harmadik, kicsengő szakaszra a billentyű elengedésekor  kapcsol  át  a
    vezérlés.
        Már csak a teljesség kedvéért említem meg, hogy  a  zongora  és  a
    csembaló sem annyira egyszerű, mint ahogy  első  elmondásra  látszott,
    hiszen azoknak viszont kétféle kicsengő szakaszuk van: rövid kicsengés
    a billentyű elengedésekor - hosszú  kicsengés  lenyomott  billentyűvel
    vagy lenyomott pedállal.
        Ma az ilyen egyszerű, de mégis esztétikus hangú hangszer  a  világ
    sok helyén szolgálja az otthoni zenélést vagy - egyszerűbb körülmények
    között - a színvonalas zeneoktatást.
        De  kanyarodjunk  vissza  a  stúdiótechnikához.  Kapcsoljuk  össze
    szintetizátorunkat    egy    sokcsatornás    keménylemezes     rögzítő
    berendezéssel. Ekkor már igazi zenekari hangzást  is  szerkeszthetünk.
    Rögzítsük az első két csatornán egy programozott dobgép sztereó jelét,
    és mindjárt játsszunk hozzá a harmadik  csatornán  a  szintetizátorról
    pl.  egy  basszusgitár-kíséretet.   A   háromcsatornás   alapfelvételt
    hallgatva, a következő csatornára ugyanazzal  a  szintetizátorral  egy
    elektronikus orgona szólamot vehetünk fel.  Az  eljárást  folytatva  a
    többi csatornára fokozatosan felvihetjük  a  további  elektronikus  és
    akusztikus hangszereket és az énekhangokat.  Ezt  nevezik  rájátszásos
    technikának.
        Ugyanarra a csatornára két hangszeres szólamot is  feljátszhatunk,
    ha a magasabb hangokhoz tartozó billentyűkhöz  az  egyik  hangszer,  a
    baloldali billentyűkhöz egy másik hangszer hangmintáit rendeljük.  Úgy
    is össze lehet rendezni a billentyűket a hangmintákkal, hogy az  egyik
    billentyű a nagy dob, a másik a kisdob, a harmadik a cintányér hangját
    szólaltatja meg, így egy teljes ütő csoport hangzását utánozzuk. Ezzel
    színesíteni  lehet   a   dobgép   egyébként   elég   monotonnak   ható
    alapritmusát.
        A sokcsatornás felvételből  külön  keverési  eljárással  készül  a
    végleges sztereó felvétel, ezt a cikk első részében már ismertettük.
        Az elektronikus zongora billentyűzetét úgy is használhatjuk,  mint
    76  db  kapcsolót.  Egy  film-  vagy   videofelvétel   kísérőhangjának
    szerkesztésekor az egyes billentyűkhöz egyedi hanghatásokat,  zajokat,
    effektusokat rendelhetünk, amelyeket a képhangosítás során a megfelelő
    időpontban  a  billentyű  megnyomásával  lehet  indítani.  Például   a
    megfelelő színezetű lépészajnak a zajtárból kihívott hangmintáját  egy
    billentyűhöz rendelve, egyetlen mozdulattal  szinkronizálni  tudjuk  a
    földúton, betonon vagy szőnyegen lépegető szereplő mozgását,  s  ehhez
    éppen csak le kell nyomni egy vagy két ujjal a megfelelő  billentyűket
    a képnek megfelelő időpontokban. Többkezes módszerrel akár egy  kisebb
    csoport  lépészaját  is  szinkronizálni   lehet.   Egy-egy   feltűnőbb
    szinkronhiba miatt nem kell az egész felvételt megismételni:  a  hibás
    lépés induló időkódjának a módosításával  a  számítógép  klaviatúráról
    javíthatunk a szinkronizmuson.


    Elektronikus kottaszerkesztés

        Az  ilyen  szerkesztők  dallamfelismerő  ével  gyorsan  le   lehet
    kottázni  egy   hangszeren   lejátszott   zeneszámot;   a   számítógép
    billentyűzetéről alfanumerikusan is be lehet ütni a zenei  anyagot.  A
    bejátszásra akár  egy  elektronikus  zongorabillentyűzetet,  akár  egy
    elektromos  gitárt  vagy  mikrofonon  keresztül  bármilyen   hangszert
    használhatunk - ha úgy tetszik, a dallamot akár be is fütyülhetjük.  A
    bejátszáshoz  állandó  vagy  időben  változó  metronóm-jeleket  ad   a
    rendszer. A kotta a képernyőn jelenik meg.
        A rend kedvéért megjegyezzük, hogy a dallamfelismerők ma még  csak
    egyszólamú  zenét  tudnak  felismerni.   A   többszólamú   alkotásokat
    szólamonként külön-külön kell bejátszani.
        A bejátszott  zeneszámon  tetszőleges  változtatásokat  hajthatunk
    végre. A vezérlő program úgy működik, mint egy zenei szövegszerkesztő,
    amelyet  teljes   értékű   partitúra   szerkesztésére   használhatunk.
    Interaktív menűk állnak rendelkezésünkre, hogy gyorsan  megadhassuk  a
    zenei jeleket, a tempót, a kulcsokat, a címet,  a  hangszerneveket,  a
    lap méretét és alakját. Beírhatók a kottagépbe  az  előadás  módja,  a
    szöveg, a hangsúly, a zenei kötés és - többek között -  a  felhasználó
    által szerkesztett szimbólumok is.
        A szerkesztett kottakép kinyomtatására bármely nyomtató  megfelel,
    az olcsó mátrixnyomtatótól kezdve  az  igényesebb  lézer  készülékekig
    vagy a digitális szedőgépekig. A dokumentum  egyes  részleteit  is  ki
    lehet nyomtatni.
        Az  így  szerkesztett   elektronikus   kotta   egyes   szólamaihoz
    hangmintákat   lehet   rendelni,   és   a    képernyőn    szólamonként
    megszerkesztett alkotás végül többszólamú formában is megszólaltatható
    az elektronikus partitúrából.

    

    Különféle   grafikus  zeneszerkesztő  rendszerek  (Bäcchus,  Dynaware,
    Microillusions)


    

    "Mesterséges" kottakép képernyőn (Synclavier)


    Az illesztők

        Hiányos lenne az elektronikus zenéről  készített  beszámolónk,  ha
    nem  emlékeznénk  meg  azokról  a  rendszerekről,  amelyek  szerint  a
    különböző elektronikus zenei eszközöket egymáshoz  illesztik.  Erre  a
    célra egy máris igen fejlett,  de  továbbra  is  folyamatosan  fejlődő
    nemzetközi  rendszer  a  legelterjedtebb,  a  zeneeszközök   digitális
    illesztője,  a  Musical  Instrument   Digital   Interface,   közismert
    rövidítésben MIDI.
        A  MIDI  nem  magukat  a  hangjeleket,   hanem   az   előállításuk
    vezérlésére használatos kódokat közvetíti a különféle eszközök között.
    Voltaképpen  egy  szabványos   illesztő   rendszer,   amely   rugalmas
    együttműködést garantál a különféle gyártók elektronikus hangszerei és
    számítógépei között - ha azok  MIDI-kompatibilisak.  A  MIDI  opcióval
    felruházott  elektronikus   hangszer   vagy   számítógép   akár   MIDI
    vezérlőként (sequencer) is használható, és persze vezérelhető más MIDI
    billentyűzettel,    szekvenszerrel,    dobkészlettel    vagy     egyéb
    MIDI-berendezéssel. A szekvenszer olyan vezérlő berendezés  (többnyire
    a megfelelő programmal feltöltött számítógép), amelyen elvégezhetjük a
    fentemlített programszerkesztést. A MIDI kódok  és  programok  a  MIDI
    szerkesztővel szerkeszthetők. Egyes hangok kódjai könnyen  cserélhetők
    vagy kombinálhatók más MIDI hangszerek kódjaival. A MIDI kompozíciókat
    akár ki is lehet nyomtatni a megfelelő nyomtató programokkal.
        A MIDI-kompatibilis elektronikus hangszerek egy-két MIDI bemenetet
    (az egyik a szinkron bemenet) és 8-32 kimenetet tartalmaznak. Valamely
    hangszer  mesterszekvenszer  üzemmódjában  a   kimenetről   más   MIDI
    berendezések  vezérelhetők.  A  MIDI   vezérlő   kódok   többcsatornás
    rendszerbe szervezhetők. Valamennyi csatornáról több  MIDI  berendezés
    is vezérelhető,  miközben  mód  van  a  műsor  hangról-hangra  történő
    szerkesztésére, egyidejű effektusokkal való  felfrissítésére,  illetve
    az SMPTE időkód segítségével a  film-,  a  video-  és  a  hangrögzítők
    szinkronjáratására.
        Ha például MIDI dobgépen programoztuk a dobcsatornát, a  dobhangot
    más dobgép dobhangjával is helyettesíthetjük, vagy az egyik  dobgépről
    az egész szekvenciát (programot) bevihetjük egy másik gépbe.
        A legtöbb zenei  eszköz  természetesen  más  típusú  órajelet  adó
    berendezéssel  is  vezérelhető.  Ezek  azonban  csak   a   szóbanforgó
    rendszerben megalkotott programok  (szekvenciák)  tempóját  határozzák
    meg, ezeket szinkronizálják egymáshoz.


    A sokcsatornás elosztó

        Végül röviden megemlítjük az elosztót, a  sokcsatornás  rendszerek
    közlekedési  rendőrét.  Az  elektronikus  hangszerek,  a  sokcsatornás
    keménylemezes rendszer és a keverőasztal közötti hangjelek kapcsolatát
    az  elosztó  tartja  fenn,  lehetővé  téve  valamennyi  csatornának  a
    többitől független, önálló kezelését, korrekcióját  és  keverését.  Az
    eszközöket a csatornákhoz  és  egymáshoz,  valamint  a  korrektorokhoz
    célbillentyűzettel vagy képernyőről menűválasztással rendezik össze. A
    szemléletesen szerkesztett  képernyőn  közvetlenül  figyelemmel  lehet
    kísérni a munkát.
        Valamely produkció elosztó-programját rögzíteni lehet a számítógép
    mágneslemezén, így aztán ha meg kell szakítani a  munkát,  legközelebb
    egyetlen utasítással elő lehet  hívni  és  automatikusan  ismét  létre
    lehet hozni a rendszer korábban kidolgozott állapotát.
        Felsoroltuk  tehát  a  számítógépes  zenei  stúdiók  eszköztárának
    fontosabb elemeit és eljárásait.  Szemléltetés  céljából  a  mellékelt
    ábrán bemutatjuk egy ilyen sokcsatornás  zenei  stúdió  egyszerűsített
    rendszerét. Meg  szeretnénk  azt  is  említeni,  hogy  a  számítógépes
    rendszerekkel alkotott hangzást és a kezelő programjait épp a rugalmas
    kezelhetősége miatt koncerteken is eredményesen használhatják!


    Számítógép a zongorában

        Visszatekintve az elmondottakra, az Olvasó úgy  érezheti,  hogy  a
    számítógép  és  a  digitális   technika   csak   szintetikus   hangzás
    létrehozására alkalmas, és hogy  a  természetes  hangszerek  hangjának
    közvetlen megszólaltatásában a számítógépnek sohasem lesz szerepe.  Ez
    azonban már ma sem igaz. Már  a  sokregiszteres,  többmanuálos  orgona
    regisztereinek a nyilvántartása, egy mozdulattal  történő  váltása  is
    mikroszámítógépre kívánkozó feladat!
        Egy  zenekedvelő,  szabadidejében   zongorázgató,   de   egyébként
    számítógép fejlesztő amerikai mérnök,  Wayne  Stahnke  összehozta  két
    hobbiját: a zongorát és a számítógépet - egyetlen rendszerbe. Az  volt
    a célja, hogy egy zongoraprodukciót  valódi  zongorával  (mikrofon  és
    hangrögzítés  nélkül  is!)   tetszőleges   alkalommal   meg   lehessen
    ismételni, mégpedig az eredeti játékstílus tökéletes felidézésével.
        Gondoljuk végig röviden, hogyan is működik a  zongora.  A  játékos
    leüti a billentyűt. A billentyű mint kétkarú emelő  mozgásba  hozza  a
    tőle függetlenül csapágyazott és  az  egyik  irányban  szabadon  mozgó
    kalapácsot. A kalapács a sebességétől függő erővel megüti a húrokat. A
    hangmagasságától függ, hogy  egy,  kettő  vagy  három  húr  képez  egy
    hangot. Végülis a kalapácsok mozgása egyértelműen meghatározza a  hang
    megszólalását,  a  kalapács  leengedésekor  pedig  (billentyűvel  vagy
    pedállal) az elhalását.
        Wayne  Stahnke  ezért  minden  kalapácsot   felszerelt   egy   A/D
    átalakítót is tartalmazó fénykapus elektron-optikai rendszerrel, amely
    a kalapács pillanatnyi  helyzetét  másodpercenként  800-szor,  10  bit
    hosszúságú kódszóval adja meg. Ilyen hosszúságú kódszóval  a  kalapács
    több  mint  1000  helyzetét   lehet   egyértelműen   megkülönböztetni.
    Figyelembevéve  a  néhány  cm-es  utat,  amelyet  a  kalapács  egy-két
    tizedmásodperc alatt tesz meg játék közben, egyetlen leütés mozgásának
    leírására   80-150   adatot   kapunk,   s   ezek   mindegyike   néhány
    századmilliméteres  pontossággal  adja  meg  a  kalapács   pillanatnyi
    helyzetét. Játék közben ezeket a kódokat folyamatosan  egy  számítógép
    keménylemezes tárában rögzítik. Lejátszás céljára  minden  kalapácshoz
    egy   elektromágnes   van   erősítve.   Lejátszáskor   a    számítógép
    másodpercenként ugyancsak 800-szor hasonlítja  össze  a  tárában  lévő
    kódokat a kalapácsok elektron-optikai rendszerének  kimenő  kódjaival,
    és  ennek   alapján   úgy   szabályozza   a   kalapácsokra   erősített
    elektromágnesek  áramát,  hogy  a  különbség   minimális   legyen.   A
    kalapácsok most is pontosan úgy fognak mozogni, mint akkor, amikor  az
    előadóművész billentése mozgatta őket. A rendszer tehát nemcsak  magát
    a művet, hanem az előadás stílusát is reprodukálja. A számítógép, mint
    egy muzikális robot, tökéletesen  visszaadja  az  előadó  egyéniségét,
    felfogását az előadott műről.
        Mi az értelme, mi a gyakorlati haszna az  egésznek?  Természetesen
    kicsi a valószínűsége annak, hogy a közeli  jövő  koncertjein  egy-egy
    robot ballag ki  a  zongorához,  és  valamelyik  ismert  előadó  egyik
    jólsikerült  hangversenyét  reprodukálva  előad  egy  művet.  Ámde   a
    hangfelvételeken, valamint a magasszínvonalú zeneoktatásban igen  nagy
    lehet a jelentősége.
        A zongorafelvételek készítésének, de maguknak  a  koncerteknek  is
    egyik  fontos   technikai   problémája,   hogy   a   hőmérséklet-   és
    légnedvességtartalom-változás,  valamint  a  zongorajáték  hatására  a
    hangszer elhangolódik. Ezért  a  felvétel  ideje  alatt  (gyakran  egy
    koncert szünetében is) a zongorát után kell  hangolni  -  és  bizonyos
    kritikus vágásoknál még így is előfordulhat,  hogy  két  egymás  mellé
    kerülő hangnak eltérő lesz a hangolása.
        Számítógépesített zongorával  a  felvétel  (azaz  a  kalapácskódok
    rögzítése) nyilván mikrofon nélkül készül, de egyébként  semmiben  sem
    kell eltérni a megszokott módszertől,  kivéve  azt,  hogy  a  felvétel
    színhelye bármiféle akusztikájú, akár egy kisméretű terem is lehet.  A
    mű egyes részleteiről több felvétel is  készülhet,  a  kódfelvételt  a
    számítógépes  szerkesztővel  ugyanúgy  lehet  szerkeszteni,   mint   a
    hangfelvételt. A különbség mindössze annyi, hogy a felvételt  ilyenkor
    nem   hangszórón,   hanem   zongorán   hallgatják.    Ha    kész    az
    összeszerkesztett  felvétel,  akkor  a   tényleges   hangfelvételt   -
    mikrofonokkal, keverőasztallal  -  már  egy  jó  akusztikájú  teremben
    készítik. A zongorát egy-két nappal előbb odaviszik, hogy  a  hangszer
    felvegye  a  környezet  hőmérsékletét,  nedvességtartalmát.  Mivel   a
    program már teljesen összeállt (csupán a végleges,  a  "nettó"  műsort
    kell rögzíteni!), a hangfelvétel mindössze egy-két órát vesz  igénybe,
    nem kell többé attól tartani, hogy  ezalatt  elhangolódna  a  zongora.
    Mellesleg: a művész türelmét sem  teszi  próbára  a  műszaki  eszközök
    beállításával  együttjáró  kísérletezgetés.   A   zenei   rendező,   a
    hangmérnök utólag, tehát nyugodtabb körülmények között  keresheti  meg
    az optimális mikrofonhelyzetet.
        Az ilyen számítógépes zongora jó  szolgálatot  tehet  a  felsőfokú
    zeneoktatásban  is:  segít  tanulmányozni  a  nagy  művészek   előadói
    stílusát, ellenőrizni a tanulók saját játéktechnikáját.
        Ma mintegy negyven ilyen nagyprecizitású, számítógépes Bösendorfer
    Model 290SE (Stahnke Equipment) működik  világszerte.  A  más  típusú,
    valamivel egyszerűbb, kevésbé precíz,  de  elvében  hasonló  megoldású
    hangszerek száma is többszáz.
        Befejezésül még annyit: egy pillanatra  sem  szabad  megfeledkezni
    arról, hogy az e cikkben ismertetett műszaki megoldások csak eszközök,
    melyek segítségével ugyan művészi produkciót lehet létrehozni -  de  a
    művészi értéket sohasem ezek fogják meghatározni, hanem az  eszközöket
    kezelő művész képességei.

                                                         Dr. Takács Ferenc