Hetedhéthatár |
Mivel a hazai hifisták közül csak kevesen olvassák a külföldi
magazinokat (közvéleménykutatásunk szerint 51% soha, 43% ritkán és
csak 6% gyakran!), mostantól kezdve nagyobb súlyt fektetünk a
tesztekre, s minden készülékről közreadunk egy legalább pármondatos
jellemrajzot. De kérjük az Olvasót, sose feledje a Hetedhéthatár
jelmondatát (jó nagy betűvel írtuk, hogy mindenki lássa). Ebben a
rovatunkban nem a tapasztalatainkat mondjuk el. Itt csupán tudósítunk,
tolmácsolunk.
HFN/RR
1989 október
Kezdjük hangsugárzókkal, 8 középkategóriájú, számunkra is még épp
elérhető (?) típussal. Köztük betűrendben az utolsó a Harmadév
Nyuszija a Hifi Mozaik 8. kötetéből, a Spica - ez nyilván az irántunk
érzett előzékenység jele, azért, hogy a szegény magyaroknak is legyen
mihez viszonyítaniuk. Az árukat fontsterlingben adják meg, a
minőségüket pedig százalékban - bárcsak tudnánk, mihez képest.
Acoustic Research 162 (450 font, 46%). Érzékeny, jól terhelhető,
háromutas állódoboz. Telt, kissé lompos hangkép, jó basszussal,
elvékonyodó és tolakodó középtartománnyal, ködös magasakkal. "Diszkóra
jó - a klasszikus zene és a dzsessz híveit nem fogja meggyőzni."
B&W Matrix 1S2 (600 font, 62%). Elegáns kétutas kisdoboz. Eleven,
nyílt, sima hangja van, kiegyensúlyozott, színezetlen (a
frekvenciaátvitele nagyon szép), sztereofonikus. A basszusdinamikája
mérsékelt, rockzenével ne kínozzuk.
Eminens brit hangsugárzó: a B&W Matrix 1S2.
Celestion SL6si (380 font, 56%). Az általunk is ismert SL6
jelenlegi változata, kétutas kisdoboz. Az a korrekció, amellyel a
dobozka mélyátvitelét javították, "lelassította" a hangzást,
visszafogta a dinamikát. A magasa fényesebb a kelleténél, de ez a
metáldóm így is egyike a legjobbaknak. Szép sztereofónia, szokatlanul
transzparens középtartomány.
KEF C95 (600 font, 66%). Háromutas állódoboz, de csak két
hangszóró látszik belőle, mert a közép/magashangszórója koncentrikus
(viszont a doboz belsejében van egy kisegítő mélyhangszórója!). Kettős
kábelezéssel hallgatva, kiegyenlített hang, a sávszéleken kissé
száraz, de mindig jól kontrollált. Tiszta magasak, színezetlenség,
dinamikus-ritmikus mélytartomány. All-round hangsugárzó.
Mission 765 (600 font, 43%). Kétutas állódoboz kettős
mély/középhangszóróval. Hangos, de ez az egyetlen előnye. Színezett,
tölcsérszerű középtartomány, természetellenes vonósok, tisztátalan,
ködös hangkép, érdes magasak, közepes sztereó.
Opus 3 Credo (400 font, 48%). Kétutas kisdoboz Skandináviából (az
Opus 3 cégtől eddig csak hangfelvételeket ismertünk!). Vegyes kép,
vegyes tulajdonságok. Jó sztereó, "gyors reakció", de színezett és
zavaros szólamok, egyenetlen basszus, mérsékelten jó magasregiszter.
Hiszek egy dizájnban. A hatszögű hasábformájú Opus Credo, a talapzatba
szerelt keresztváltóval. HFA november
Spendor SP2/2 (470 font, 64%). Kétutas, közepes méretű
reflexdoboz. Kettős kábelezéssel: semleges, precíz, zenei hang, széles
frekvenciasáv, erős felbontóképesség, jó sztereó, kissé száraz
basszus, de rockra és klasszikusra egyaránt alkalmas.
Spica TC-50 (600 font, 60%). "A tesztpéldányt gyárilag
feljavították 18 hónappal ezelőtt." (Ezt hogyan értsük?!) Nyílt,
artikulált, "doboztalan", jól fókuszál. Többek véleménye szerint kissé
súlytalan, nem is megy elég mélyre, nem eléggé gazdag a balansza, a
treble pedig túl fényes - klasszikus nagyzenekaron ezért némiképp
közel jön, kiürül. A legmagasabb hangokon egy kis "dara", a
középtartomány néha üres és egy lehel lettel érdesebb a kelleténél. A
sztereó színpada azonban nagyvonalú, széles, mély, levegős.
* "BitStream mánia?" A főmunkatárs Martin Colloms a levelezési
rovatban reagál kollégájának, Paul Millernek a Sony 630 CD-játszót
agyba-főbe dicsérő tesztjére. Miller akkor nem kevesebbet állított,
mint hogy az új D/A átalakító rendszer lomtárba küldi az eddigi,
sokbites technikát. Colloms véleménye, ezzel szemben:
"A szerzőt mintha valósággal elvakította volna a BitStream iránt
érzett rajongása. Vegyük, például, a Krellt, a Wadiát, a Thetát - Paul
tényleg úgy képzeli, hogy ezek a kitűnő rendszerek most hirtelen mind
elavulnak? Addig nem temetheti valaki a multibites rendszereket, amíg
mindet nem hallotta... Tapasztalatom szerint a BitStream-technika
kétségtelenül igézetes, de chipjeinek jelenlegi állapotát ismerve, ma
még nem dönthetjük el, hogy valóban audiofil magasságokba fog-e
emelkedni."
* És akkor mindjárt Colloms tesztje a Philips CD840
prototípusáról, pontosabban egy olyan, "laboratóriumi" CD-játszóról,
amelyet a Philips kifejezetten tesztcélokra készített, s amely
kétféleképpen képes feldolgozni a jelet: a standard 16 bit 4-szeres
túlmintavételezéssel, illetve az új BitStream-dekóderrel. A Collomsék
vonatkoztatási rendszerében, ahol is az Accuphase a 100%, a két
Philips dekóder közül a régi 66, az új 75%-os eredményt ért el, "ami
igazolja ugyan az új elektronika árát ebben az árkategóriában, de
korántsem győz meg bennünket arról, hogy itt valami totális forradalom
áll a küszöbön. Például az Arcam Black Box II, amely szintén a 16/4-es
Philips chipre épül, már határozottan jobban szólt a Philips gép
bármelyik változatánál. Más kérdés, hogyan szól majd az a Black Box,
amely már Bitstreammel dolgozik. De hogy a multibit-technika mennyire
nem avult el, bizonyítani fogja a Wadia dekóder, amelyet rövidesen
tesztelni fogunk, és amely ki fogja szorítani jelenlegi
referencia-készülékünket, az Accuphase-t. Rövidesen forgalomba kerül -
igaz, meglehetősen drágán."
Most jönnek a profik... A máris mítikus Wadia DAC. HFA október
"Véleményem szerint a Philips Research Lab-nak keményebben kellett
volna dolgoznia, ha ezzel a prototípussal azt akarta bizonyítani, hogy
a BitStream-rendszer fölényesen jobb a hagyományosnál. Amikor
rákérdeztem, kiderült, eredendően arra törekedtek, hogy magasabb fokú
integráltságot érjenek el, éspedig kisebb teljesítményű CD-chipekkel.
A hangminőség nem tartozott a legfontosabb szempontjaik közé."
Középosztálybeli CD-játszók: Pioneer PD-6300 és Sony CDP-228ESD,
valamint a Philips BitStream prototípusa, a CD 840. HFN/RR október
* Két "normál" CD-játszó, ugyanabból az árkategóriából: a Pioneer
PD300 (250) és a Sony CDP-228ESD (400). Az előbbi 60, az utóbbi 66%-ot
produkált Collomsék "Accuphase-skáláján" - vagyis a Philips CD 840
azért mégsem számít rossz gépezetnek, akár BitStreammel, akár anélkül.
* És egy audiofil CD-játszó: a Radford WSCD1 (1000). Valójában a
Woodside Electronics gyártja, ez a cég vásárolta meg a régi, jólcsengő
márkanevet, és ott folytatja, ahol a Radford abbahagyta, tehát
elektroncsöves erősítőket produkál. A digitális technikában azonban
eltért a tradícióktól: várakozásunkkal ellentétben a WSCDI nem csöves,
hanem félvezetős készülék. "Philips-bázisú", de csak a mechanikája és
a digitális szűrője származik a Philipsto 1, minden egyebe "audiofil"
gépre vall: a kettős hálózati transzformátor, a 12 tápegység, a
funkciók szerint külön-külön megépített fokozatok, a speckábelezés.
Ken Kessler a Marantz CD-12-vel és az elit CAL Tempest/II-vel
hasonlítja össze a Radford ezütlemezjátszóját, és nagyon jó
véleménnyel van róla - említést érdemel, hogy a szeánszon analóg
műsort is hallgattak ("22 Vanguard kiadványom van meg LP-n és CD-n is"
- büszkélkedik Kessler), és ha jól vesszük ki, ezek a CD-játszók
nagyjából hasonló hangminőséget produkálnak, mint a Roksan
lemezjátszó.
* A Kelvin névről az Abszolút Nulla Fok jut az eszünkbe; tekintve,
hogy az A-osztályú erősítők meglehetősen forrók, a Kelvin Labs 2x20
wattos Integrated, azaz komplett erősítője (350) aligha testesíti meg
ezt a mínusz 273 Celsius fokot. Audiofil-típusú készülék, csaknem
teljesen dual-monó kivitelben, habár a két csatornát egy közös, 60
VA-es toroid trafó szolgálja ki. Csatornánként két 15000µF-os
pufferkondenzátort és egyéb nyalánkságokat építettek egy szörnyen házi
kinézetű fekete ládikóba. Állítólag nagyon kellemesen szól, partiban
lehet az Audiolab 8000A-val.
* Mivel a Harmadév Nyuszija (nálunk, a HFM-ben) ezúttal egy csöves
elektronika, amely azt az érzést kelti az emberben, hogy "vissza a
csövekhez!", nem árt szóbahozni a Primary Acoustics Cadence PRE2/MA2
kombinációt, ezt a nagyon forró előerősítőt a még fonóbb
monoblokkjaival (3670 font a három), amely sehogysem tudta felkelteni
Ken Kessler rajongását. Pedig Kessler cső-mániákus.
* Az októberi Hi-Fi News & Record Review-ben viszont a Hónap
Nyuszija (ha volna ilyen rovata a lapnak) a Nakamichi 1000P R-DAT
magnó lehetne (8000). Álomszép készülék, elsősorban félprofesszionális
használatra szánták. A szabványosított 32-33.1-48kHz-es mintavételi
frekvenciákon kívül természetesen 44,1kHz-en is működik, tehát
tökéletesen kompatibilis a CD-technikával, az ezüstlemez műsorát D/D
is átjátszhatjuk rá ("habár ezt jelenleg csak professzionális
használatra engedélyezik"). A futómű minden tekintetben méltó a
Nakamichi névre. A konstruktőrök, ismervén a videomagnók és az eddigi
DAT-magnók gyöngeségeit, az egész rendszert szinte újratervezték, a
szalagvezetés most már teljesen egyenletes. A precíziós mechanikát
mikroprocesszor vezérli, s azonosidejű kódot alkalmazván, a szalag
bármely pontját biztonsággal megtalálja. A gyorstekercselés sebessége
400-szoros, a szuperkemény ferritfejek élettartamát 10 ezer órára
becsülik. A Nakamaichi 1000P egy negyedik fej jóvoltából monitorozásra
is képes. A D/A átalakító felbontása 20 bit (ugyanis csak így
garantálhat tényleges 16 bitet).
Eddig csupa-csupa jó hír. Amit viszont utána olvashatunk, az
kiábrándító. Collomsék számos meghallgatást rendeztek, s kipróbálták a
gépet minden elképzelhető funkciójában: D/A átalakító gyanánt
(CD-program visszajátszására), A/D átalakító gyanánt (egy másféle D/A
konverterrel kiegészítve), komplett processzor gyanánt (analóg program
oda-visszaalakítására) és természetesen magnó gyanánt is. Az eredményt
százalékban fejezik ki, a kétdobozos Accuphase CD-játszó
hangminőségéhez, mint 100%-hoz viszonyítva:
D/A: 75 %
A/D: 60%
A/D - D/A: 53-57%
magnó: 47%
ami bizony szánalmas eredmény, a létező legjobb CD-hanghoz képest.
"Egy kicsit jobb, mint az öreg félsávos RevoxB77 hangja 38cm/s
szalagsebességgel (eltekintve most természetesen a zajtól), és
körülbelül egy színvonalon mozog az átlagos profi digitális
felvételekkel." Collomsék értékrendje szerint az összes digitális
magnótípus közül - hangminőségére nézve - a Decca orsós videómagnója a
legjobb, aztán a U-matic, aztán a Betamax és végül az R-DAT.
"Most nem akarok kitérni egyéb tényezőkre, például arra, hogy
amikor az R-DAT felvételt másik gépen játsszák le, megnő a hibaarány.
Csak arra szeretnék rámutatni, hogy eleddig még ez a Nakamichi volt a
legjobb építésű R-DAT magnó. Számunkra mégis elképzelhetetlen, hogy az
ezen a gépen készült felvételt CD-gyártáshoz használják, mint
mesterszalagot. Pedig sajnos, éppen ez az, amit némely hanglemezgyárak
csinálnak és o k még csak nem is Nakamichit használnak, hanem jóval
gyöngébb masinákat."
* Van a HFN/RR-nek egy csomagküldő szolgálata, az Accessories
Club, azaz a Segédeszközök Klubja. Ez főleg olyan, speciális holmikkal
foglalkozik, amelyekhez egyébként nem mindenütt lehet hozzáférni, s
amelyek a szerkesztőség ajánlását bírják. Árukínálata hónapról-hónapra
növekszik, ma már egész sereg hasznos és haszontalan jószágot lehet
rendelni tőle: olcsó, de jóminőségű illesztőtranszformátort,
A-osztályú fejhallgató-erősítőt, Colloms hangszóró-szakkönyvét,
magnó-demagnetizálót, különféle csillapítóeszközöket (készülék alá,
CD-re, elektroncsőre), audiofil hanglemezeket és CD-ket, audiofil
banándugókat és egyéb csatlakozókat, állványokat, tüskéket,
hanglemeztisztító alkalmatosságokat.
A Klub legutóbb felfedezte, hogy a kompaktlemezek plexidoboza
törékeny - íme megint valami, amire a közönségnek szüksége lehet. A
tízes kötegek ára: kompletten (belső tálcával) 6.50 font, tálca nélkül
5 font. A dupladoboz darabonként 1.75-be kerül. A belföldi vásárlót
VAT (ÁFA), a külföldit postaköltség terheli.
A Klub másik friss ajánlata: a HFN/RR demonstrációs CD - immár a
második, mert egyet már régebben is kibocsátottak, de arra ma már nem
túlságosan büszkék. Az új Compact Disc 99 demó-részletet tartalmaz,
játékideje 75 perc, ára 11 font.
A HFN/RR Accessories Club postacíme: PO Box 200, Bedford, MK40
IYH, England.
November
Vegyük előre megint a hangsugárzórevűt, mint a leghasznosabbat.
Hat modell 250-400 fontig (csak egy van köztük 500 fontén), ezek talán
még a magyar hifista számára sem elérhetetlenek.
Allison CD-6 (290 font, 54%). "Falra tervezett" kétutas kisdoboz,
frekvenciaátvitelébe bele van tervezve a falak basszuserősítő hatása.
Csúnya frekvenciaátvitel, de kellemes összhatás, nagyobbat szól, mint
amekkora. A tisztasága, a magastartománya kívánnivalókat hagy maga
után, de zeneileg koherens, rockra és klasszikusra egyaránt jó.
Harbeth Compact (500 font, 57%). Kétutas, "BBC-ízlésű"
hangsugárzó. Kiegyenlített, semleges, kissé a középhangok dominálnak.
Koherens hangkép, néha kissé nazális és dobozos, de még így is
monitor-minőség. Lehetne kissé "gyorsabb" és "dögösebb".
Híven a BBC-tradíciókhoz: Harbeth Compact. HFN/RR november
Heybrook HB100 (250 font, 53%). Nagyjából a HB 1 mérete, kétutas
doboz, metál dómmal. Kissé tolakodó (a frekvenciaátvitele felfelé
húz!), de nagyot szól és nem torzít. A basszus a helyén van, de nem
éppen domináns. Felül némi sziszegés, alul gyakran súlytalanság, a
zongorahang kemény és nem eléggé stabil. A sztereó fókusz nem
különösebben jó.
Linn Helix (280 font, 49%). Közepes minőség, vegyes vélemények.
Van benne elevenség, de semelyik tartománya sem elég tiszta, nem elég
meggyőző. A térhatása gyatra, a mélységérzet nemleges, "poszterkép".
Se nem hús, se nem hal: nincs meg benne a BBC-típusú brit hangsugárzók
semlegessége, ugyanakkor a Linn-ízlésnek sem felel meg igazán.
Royd Eden (235 font, 43% - pontosabban erős szórás 33-tól 53%-ig),
Ez a 7 literes mini teljesen megosztotta a zsűrit, egyeseket meglepett
a kis doboz kiegyenlített, telt, részletező, tiszta, "gyors" hangja,
mások pedig nem tudták elviselni, hogy egyáltalán nincs basszusa, ezek
konzervdoboznak nevezték a Roydot - a frekvenciaátvitelből ítélve, az
utóbbiaknak lehet igazuk.
Spendor Prelude 2/2 (385 font, 59%). Kétutas reflexdoboz 27
literben elbeszélve. Nem annyira jó, mint a múlt hónapban az SP/2
volt, de egyébként mindenben ugyanaz az ízlés. Semleges, kellemes, a
basszusa kissé túlteng - inkább klasszikus zenére szánt hangsugárzó.
* Istenverte jó CD-játszót fogott Martin Colloms: a Meridian
206-ot (795). Mint futómű, tehát a digitális kimenetén keresztül
használva, nem kevesebb mint 103%-ot kapott a hangminőségére, vagyis
megverte az etalonnak használt méregdrága, kétrészes Accuphase
futóművét. Jellemzői: tiszta magas- és középtartomány, széles színpad,
dinamikus, megfogott basszus. Mint komplett CD-játszó is jól szerepelt
az új Meridian, jó 18-20%-kal verte meg saját elődjét, a 207-est (a
Boothroyd/Stuart cég eszerint visszafelé számozza a mind újabb
modelljeit? a fene sem érti!), jóval nyugodtabban, finomabban,
"édesebben" muzsikál amannál.
Végre igazán klasszis? Az "egydobozos" Meridian 206 CD-játszó. HFN/RR
november
A Meridian 206 egyszerű, "egydobozos" gépezet. A Philips CDM-4
lézer-transzporton épül, Hall-effekt meghajtó motorral és a Meridian
saját, 4. generációs szervó-paneljével. A komplett futómű 3 ponton,
Sorbothane-ágyon van felfüggesztve, izolálva a készülék többi
részétől. A rendszer mikroprocesszorát egy külön kristályoszcillátor
hajtja. A tápegység rendkívül körültekintően van kiépítve.
"Apróbb kifogásoktól eltekintve (a kezelőszervek nem működnek
annyira simán, mint a tengerentúlról származó gépeken), a Meridian 206
egyike azon kevés drága CD-játszónak, amely kétségtelenül megéri a
pénzt, akár mint futómű, akár mint komplett készülék."
* Figyelem, figyelem, Best Buy a láthatáron! Mert nyolcszáz
fontsterlingért "nem kunszt" jó CD-játszót csinálni - de 250-ért?! A
Rotel RCD855 nem kevesebb mint 82%-ot ért el Collomsék
"Accuphase-skáláján" többet, mint a régebbi Cambridge Audio CD1!
"A Rotel RCD855 nagyon sokban emlékeztet a klasszis Marantz
CD65SE-re, de olcsóbb nála, a kivitele pedig szebb és jobb."
Kiegyenlített, némi közép-kiemeléssel, átlagosnál tisztább
felharmonikusokkal, jó basszussal, stabil hangzásképpel, nyílt, tágas
térhatással - sok drágább készüléket megszégyenít, "ezt a
hangminőséget 800 fontsterlingért is el lehetne fogadni".
Kevésbé dicsérik a Sony CDP770-et (200 font, 56%) - ez a készülék
mindenben közepes. "A Sony csak felkavarta a vizet: az új szezonban
piacra hozott CD-játszók több szolgáltatást nyújtanak ugyan, és az
áruk is csökkent, a hangminőségük azonban nemigen fejlődött." A
tesztmezőny harmadik tagja, a Technics SLr-P222A (200 font, 60%)
valamivel jobb bizonyítványt kapott a Sonynál.
* A vevő arca örömtől - erősítője és CD-játszója
rádiófrekvenciásan sugárzik. Európai és japán szakemberek egyaránt
szükségesnek tartják, hogy a készülékek rádiófrekvenciás sugárzását
bizonyos határok közé szorítsák. A japán JVC a képünkön látható 20
elemes logaritmikus periódusú antennával három méter távolságból, 30
percen keresztül méri egy-egy készülék sugárzását a 25Hz-1GHz
tartományban, vízszintes és függőleges polarizációval. Kontinensünkön
1992 január elsejétől már egy közös európai szabvány alapján fogják
vizsgálni a kereskedelmi forgalomba hozandó készülékek káros
sugárzását.
JVC laboratórium erősítők és CD-játszók rádiófrekvenciás sugárzásának
mérésére, 20-elemes logaritmikus antennával és állítható magasságú
tesztasztallal. HFN/RR november
* Szinte már mulatságos, de a Hi-Fi News & Record Review még
mindig nem tud kievickélni abból a régi vitából, hogy vajon a jó
erősítők egyformán szólnak-e vagy sem. Már megint oldalakon keresztül
rágják a gittet. A vita, szokás szerint, a Quad cég levelével
kezdődik, Ross Walker felpanaszolja, hogy az új 606-os végfok a
szubjektív teszten csak 37%-ot kapott Collomsék zsűrijétől,
kevesebbet, mint egy Mission Cyrus One II. Újra arra hivatkoznak, hogy
az ő saját, házi szubjektív tesztjeiken nincs különbség az erősítő
bemenete és kimenete között; ezt úgy kell érteni, hogy újabb Quad
végerősítőt iktatva a láncba, nem lehet észrevenni a különbséget.
Kontrázik Rossnak néhány Quad-tulajdonos olvasó, feltehetőleg
méltóságukban sérti őket a 606-os gyönge teszteredménye (ismerős
mentalitás!), valamint a valamikori neves tervező Peter Baxandall.
Mondanivalójuk lényege: a hifi-kritikusok ítélete képzelgésen alapul,
semmiféle egzakt alapja nincs... Colloms méltósággal utasítja vissza a
régi érveket, s védelmezi évek óta kialakult, tényleg nagyon
becsületes tesztmódszerét.
(Mi a magunk részéről tökéletesen egyetértünk Collomssal, mert mi
már tudjuk, hogy gyakran még a legnyilvánvalóbb, legdrasztikusabb
különbségeket sem lehet kimutatni egzakt módon, tudományos
alapossággal. Nem is szabad számonkérni ezt az egzaktságot a
lemezjátszó-, erősítő-, hangsugárzó-tesztektől. Úgy látszik, ezt az
egzaktságot a Hi-Fi News is kizárólag csak azoktól a tesztektől kéri
számon, amelyekkel a PWB-effektus létét kéne kimutatni...)
* Az erősítők azonban ezúttal sem szóltak egyformán, pedig nem is
Colloms tesztelte őket, hanem Chrys Bryant. Érdemes figyelni erre a
tesztre, egyrészt, mert viszonylag olcsó készülékeket vezettek elő,
másrészt pedig, mert a brit erősítők most nem nyertek a japán
konkurenssel szemben, holott egyikük sokkal drágább, a másikuk pedig
sokkal rangosabb volt amannál! Ezek a brit szakírók talán nem is
annyira elfogultak?!
A megmérettetésből az Akai AM52 (230) kerül ki győztesen, ha csak
orrhosszal is. Erényei: nagyobb teljesítmény, megfogott, kottázható
basszus, jó tranziensekkel, kiegyenlített hangkép, arányos színpad.
Hibái: időről-időre egy kis gríz, felkeményedés, klasszikus zenén némi
agresszivitás, de így is megüti a mércét. A hangszínszabályzók sokat
rontanak a dolgon, okvetlenül ki kell kapcsolni őket.
A Musical Fidelity B1 (200) valahogy nem nyerte meg a HFN/RR
tetszését (mindazonáltal: lásd majd a HFA ajánlólistáján!). Főleg
basszusának erejét, dallamjátszó képességét hiányolták. Neki is van
egy kis gríz a tetején. Egyébként az érzéketlen hangsugárzókat is jól
meghajtja, anélkül, hogy a hangképe szétesne. "Nem éri el a Naim NAIT
koherenciáját, viszont nem is szól annyira dobozosan, mint amaz."
A harmadik gép, a QED A270 (350) csalódást okozott, mind felső
regisztereinek, mind pedig basszusának dinamikátlanságával; túlságosan
hiányzik belőle az élet, a "bugi-vugi faktor".
*
CD-MAGNÓ A LÁTHATÁRON?
Újra pedzegetik a CD-R, a "recordable", tehát felvételkészítésre
is alkalmas, magnószerűen működő Compact Disc ügyét: ha hihetünk az
előrejelzésnek, a "CD-magnó" pillanatokon belül megjelenik a piacon!
Ez ma már annál is inkább időszerű, mert - mint Barry Fox jelzi a
novemberi HFN/RR Technológia rovatában - CD-ből az idén már több fogy,
mint LP-ből! A mérleg tehát lassan átbillen, a közönség átpártol az új
médiumhoz, érdemes tovább bővíteni annak potenciálját. Az ezüstlemez,
ha házilag is lehet rá felvételt készíteni, most már gyors tempóban
fogja kiszorítani a piacról az LP-t. Mellesleg a DAT-nak is lekever
egy jókora pofont.
A hanglemezgyárak egyik énjükkel hevesen tiltakoznak a törölhető
CD ellen, a másik énjükkel pedig szorgalmasan folytatják a
kutatásokat. A Philips és a Sony egyaránt intenzíven fejleszti a maga
CD-R-jét és CD-E-jét. A két betűjel a Recordable (felvehető, illetve
Erasable (törölhető) helyett áll, a kettő között az a különbség, hogy
az egyikre csak egyszer lehet felvételt készíteni, a másikon meg
törölni is lehet a felvételt, mint a magnókon. A laboratóriumi
modellek és prototípusok egyelőre mind nagyon drágák, és "csakis,
professzionális használatra valók". Ámde ami késik, nem múlik.
Eddig kétféle technológiát dolgoztak ki. Az egyik magneto-optikai
úton működik. A korongot ritkaföldfém-ötvözettel borítják, és konstans
mágneses erőtérben forgatják, miközben a modulált Lézersugár
letapogatja. (Vagy megfordítva: a lézersugár konstans marad, és a
mágneses erőteret modulálják - ez a technológia komplikáltabb.) A
lézersugár érintette pontok felhevülnek, elérik Curie-pontjukat, és
permanensen mágnesessé válnak. Lejátszáskor a mágneses "folt"
megváltoztatja a visszaverődő lézersugár polarizációs síkját, erről
lehet felismerni. "Ezen a technikán már legalább 10 éve dolgoznak, és
mindig a jövő évre ígérik" - kommentálja Fox. Az volt a baj, hogy a
ritkaföldfém borítás könnyen oxidálódott. Vagy másfél évvel ezelőtt
azonban a japán Sony (s vele egyidőben az amerikai 3M) bejelentette,
megtalálták a módját, hogyan lehet a felületet egy filmréteggel
passziválni. (A találmányt máris hasznosítják a számítástechnikában,
de ez nem tartozik ide.)
A Matsushita más megoldással próbálkozik: az úgynevezett
fázisváltó technikával; ennek a szabadalmai is évtizedekre nyúlnak
vissza. A korongot itt germániummal borítják, és a lézersugarat csak
annyira erősítik fel, hogy az anyagnak csupán a kémiai struktúráját
tudja megváltoztatni, megolvasztani már ne legyen képes. A hevítéssel
és hűtéssel operálva, olyan felületet produkálnak, amelyen váltakozva
sorakoznak az amorf, illetve a kristályszerkezetű foltocskák. A
kétféle felület eltérő módon veri vissza a fényt, ennélfogva "piteket"
lehet képezni belőlük. A fázisváltó rendszernek az az előnye a
rnagneto-optikaival szemben, hogy felvétel előtt a korongot nem kell
"törölni", az új felvétellel egyszerűen csak felülírják a régit.
Sajnos, ma még mindkét rendszernek sok a gyöngéje. Mindenekelőtt:
sem a mágneses, sem a fázisváltós pitek nem annyira pregnánsak, mint a
normál CD "préselt" pitjei, és ezért az eddigi CD-R-eket még nem lehet
lejátszani a köznapi ezüstlemezjátszókon. Azonkívül mindkét fajta jel
mechanikailag sérülékeny, a felületet nem szabad kézzel érinteni, a
korongnak "kazettásnak" kell lennie, ezáltal megintcsak nem
kompatibilis a jelenlegi CD-vel - ami pedig elengedhetetlen feltétel
volna.
Jelenleg azzal kísérleteznek, hogy a korongot különleges
polimerekkel borítják. Ezek a lézerfény hatására megváltoztatják a
színüket, vagy mechanikailag deformálódnak - átmenetileg vagy
véglegesen. A Hitachi ezüst és cink ötvözetével próbálkozik, ez 300
fokra hevítve rózsaszínűvé válik, de ha ismét felhevítik, visszanyeri
ezüstszínét. A Philips viszont számos organikus színezőanyagai
kísérletezik.
1988 áprilisában a Tandy Corporation, amerikai szabadalmakra
támaszkodva, közzétette Thor elnevezésű CD-R-jét. A felszínt borító
polimerbe kétféle színezőanyagot visznek. A CD-játszó kétféle
lézersugárral dolgozik; az egyiket felvételkor, a másikat törléskor
használja. Felvételkor a sugár áthatol a felső borítóanyagon és
elnyalódik az alsóban; megolvasztja azt, és létrehozza benne a
piteket. Törléskor a (másféle) lézersugár megakad a felső borításban,
felhevíti; miáltal az egész anyag kisimul. A Tandy azt állítja, hogy
ezt a procedúrát 500-szor meg lehet ismételni, és hogy a felvétel
10-100 évig ép marad - meglehetősen széles tűréshatár!
A Thor rendszer azonban máig sem jelent meg a forgalomban, és a
Tandy mélységes hallgatásba burkolódzik. 1988 novemberében viszont
színre lépett a magnószalagjáról ismert japán Taiyo Yuden, a That s
CD-R-rel (lásd 8. kötetünk lapszemléjében). Ez nem törölhető, csak
egyszer lehet rá felvételt készíteni, viszont olcsó, és kompatibilis a
jelenlegi CD-játszókkal - csak a felvételhez kell újfajta
kombi-készüléket vásárolni, de az sem sokkal drágább a közönségesnél.
A That s korong fényes zöld színű, és nem lehet pontosan tudni, hogyan
működik. A Taiyo azt állítja, polikarbonát korongot borítanak szerves
anyaggal, amelyet felhevít a lézersugár (négyszeres teljesítményű
lézert írnak elő, 8mW-osat a standard 2mW-os helyett), az anyagban
buborékok képződnek, és ezek ugyanúgy néznek ki, mint a normál CD
polikarbonátba préselt pitjei. A Philips viszont bizonyos ellenőrző
tesztek nyomán arra a következtetésre jutott, hogy a That s pitjei
inkább elszíntelenedett foltok a színes anyagban.
A Taiyo közlése szerint a csupasz korong a felvételt megelőzően 10
évig tárolható, és a felvétel legalább még 10 évig eláll; csak napfény
hatosának nem szabad kitenni. A próbagyártást állítólag tavaly,
decemberben megkezdték, és ha igaz, jelenleg már teljes gőzzel
termelnek. A csupasz korong 3-5 fontba kerülne, a készülék (a
CD-játszó, amely felvesz és lejátszik) 80-100 fonttal lesz drágább a
normál ezüstlemezjátszónál:
A hanglemezgyárak persze tiltakoznak, az ő profitjukat komolyan
veszélyezteti bármiféle másolás, márpedig a CD-R első számú funkciója
nyilván az lesz; hogy az emberek ide-oda fogják másolgatni a Compact
Disc műsorát. A Taiyo tehát megjátssza az ártatlant: rendszerét ő is
professzionális célokra ajánlja; stúdiótechnikai, számítástechnikai
használatra dehát ezt már ismerjük a DAT-magnó történetéből.
"Akárhogyan, s akármiképp: a digitális felvételt többé nem lehet
fel nem találttá tenni. A közönség meg fogja kapni a maga digitális
magnóját. Csak az a kérdés, mikor és mennyiért"
*
December
Ebben a lapszámban sok High End készüléket tesztelnek.
Először is itt a nagy szenzáció, amelyről már hónapok óta
pusmognak a szakírók: egy új amerikai D/A konverter, amely eltérően a
BitSream-technikától tényleg új normákat teremt a digitális
hangvisszaadásban. Nem ingyen teszi. Az egydobozos Wadia WD1000 ára
5000 fontsterling, a négy (!) dobozra osztott Wadia WD2000 jelenleg
7000 fontba kerül.
Colloms azt írja, hogy a digitális hangot eddig általában
kiábrándítónak találta (nofene! tőle ezt most halljuk először!), és
hogy a (Goldmund!) lemezjátszó hangjában mindig több muzikalitást,
egységet, könnyedséget és lendületet hallott. Érezte azonban, hogy a
digitális zenét csupán a közepes készülékek D/A képessége korlátozza,
és hogy a jövő még számottevő fejlődést rejteget. Nos, a Wadia
konverterrel kiegészített CD-rendszer már felér az analóggal. Hangzási
balanszában ugyan eltér az analógtól, de már tagadhatatlanul High-End.
A Wadia egyébként professzionista számítástechnikai cég, és
úgyszólván csak kirándulni jött közibénk, egy kis High Fidelityt
szagolni. Kétféle szűrőrendszert tervezett, az egyiknek a Frenchcurve,
a másiknak a Digimaster fantázianevet adta, ez utóbbi a kifinomultabb,
ez található a 2000-es készülékben, amelyhez külön dobozban adják a
tápegységet és az interfészeket. Mindkét rendszer modulrendszerben van
megkomponálva, hogy később a ROM-chipek cseréjével gyorsan és
egyszerűen módosítani, fejleszteni lehessen őket, s már eredendően is
többféle opciót kínálnak, egyebek között a két készülék némely
fődarabjait máris fel lehet cserélni.
A különféle kombinációk némiképp eltérő hangkaraktert
szolgáltattak, az egyik popzenén, a másik klasszikuson jött ki
jobbnak, de bármelyik kombináció minimum 20%-ot vert az Accuphase
DP81-re, a kétrészes Accuphese D/A átalakítójára. A jelzőket vég
nélkül lehet sorolni: "édes" hang, tisztaság, definíció, precizitás,
sztereofónia, atmoszféra; a zene egyszerű, illetve komplex passzázsait
egyaránt jól dolgozza fel, s "nem-sejtett részleteket tár fel a
jólismert CD-k hangjában". (Említést érdemel, mindazonáltal, hogy a
Wadia konverterek műszakilag még nincsenek kiforrva, az egyes
példányok erősen "szórnak", és némely paraméterükkel nem érik el a
sokkal olcsóbb gépek színvonalát!)
Colloms úgy összegzi a szeánsz eredményét, hogy a hagyományos
multibites technika igenis jó utakon jár. Tesz néhány megjegyzést a
szimpla-IC-s, "korszerű" elektronikákra is.
* A Cambridge Audio CD3 ezüstlemezjátszó (650) valahogy nem
lelkesítette fel a brit szakírókat, pedig ez a gép is 84%-os eredményt
ért el a szubjektív teszten (még mindig az Accuphase-skálán). "Legjobb
regisztere a középtartomány, de a basszusa is jó, ha nem is annyira
precíz és mély, mint mondjuk a Marantz CD85-é. A magasa kissé
zárkózott, zenei ugyan, de a fókusza nem annyira tiszta, mint némely
konkurenséé. Nem rossz vétel - de nem is egy "muszáj".
Lágyan szól, de nem eléggé precíz: a Cambridge CD3. HFN/RR december
* A kevesebb: több. És többe is kerül. Ezt az elvet fejleszti a
végletekig a Gryphon előerősítő, annyira kevés van rajta, hogy 5000
fontsterlinget lehet kérni érte (ennyi az ára). Dualmonó konstrukció,
csupa értékes alkatrészből. A hangminőségéről Ken Kessler
szuperlatívuszokban beszél, főerénye a transzparenciája volna, ebben
felülmúlna minden egyéb előerősítőt.
A Gryphon cég dual-mono előerősítője, egy-egy külön tápegységgel.
HFN/RR december
* Szintén Kessler minősíti a Counterpoint SA12 hibrid
(elektroncső/MOSFET) teljesítményerősítőt, amelynek ára valahol 1 és 2
ezer font között lehet, és amely közelebb esik a High Endhez, mint a
NAD-okhoz és Creek-ekhez. Stabil basszus (hála a félvezetőknek),
romantikus középsáv (hála az elektroncsöveknek) - jólsikerült
házasság.
* Hangsugárzóban is High End: az Apogee Caliper Signature (3150).
A híres szélessávú ribbonhangsugárzónak e legfrissebb (egyébként:
viszonylag olcsó) változatáról nehéz itt újdonságot mondani, ezek nem
gyártmányok, hanem esztétikai alkotások, mint az olasz mesterhegedűk:
a hangjuk ugyan a legkevésbé sem egyforma, de valamennyi gyönyörűen
szól, nehéz őket kritizálni - és megvásárolni. Miért, tud valaki
idehaza egy Apogeet?!
* És akkor térjünk vissza a földre, a hétköznapi készülékekhez.
Richard Black három komplett erősítőt vizsgáztat. Egyik sem fogja
lázba hozni az Olvasót.
Az Orell SA-040SE (400) kb. 2x70 wattos "minimalista",
hangszínszabályzók és egyebek nélkül. CD-ről jobban szól, mint LP-ről,
ott sem rossz, de kissé torz a hangja: eleven, de nem eléggé tiszta.
Az ADC 2080E (400) teljesítménye 2x100 watt körül jár, sok
szolgáltatást kínál, de a hangja lapos, élettelen. A vonal bemenetén
is ilyen, a fono-bemenetén még inkább és az MC-bemenetén leginkább.
Az Ariston Amplifier (180) feleannyiba kerül, mint a másik kettő,
de a teljesítménye is csak kb. 2x38 watt. Kissé érdes hangja van, de
nem torzít túlságosan, voltaképpen egész tűrhetően elszól.
Különlegessége, hogy noha szinte semmi extra szolgáltatást nem nyújt,
van hozzá távvezérlő. Kétségtelenül ő éri meg leginkább a pénzt a
három közül.
* A Mordaunt-Short új hangsugárzó-családját mutatja be Martin
Colloms, ezek: MS3.10 (100), MS3.20 (130), MS3.30 (180) és MS3.50
(350). Valamennyi kétutas, a kisebbik zárt doboz, a két nagyobbik
reflex-, a legnagyobbik labirintus-rendszerű. A frekvenciaátvitele
egyiknek sem túl fényes, és egyikről sem lehet túl sok jót mondani. A
legelfogadhatóbb az MS3.20, a többi gyönge, az MS3.50 éppenséggel
kiábrándító.
* S végül három kazettás deck: egy igen jó Aiwa AD-F800 250
fontért, egy még jobb Denon DRM-800 400-ért és egy nem rossz, de
feltétlenül gyöngébb TEAC V-670 230-ért. Mind a három gép háromfejes
és mindegyik tele van tömve Dolbyval, de csak a Denonnak van három
motor/kettős hangtengelyű mechanikája.
HFA
1989 szeptember
Szentségtörés számba megy, s ezért mindig izgalmas, valahányszor
egy-egy ismert, bevált készüléket valamely más cég próbál modifikálni,
a gyártó tudta vagy legalábbis a beleegyezése nélkül. Most a Rega
Planart érte utol ez a végzet a Split Slab modifikációs kit képében,
amelyet 74 fontért árusít a londoni CS Products. Ezt a kitet (azaz
építőszekrényt) bármelyik Regához ajánlják: a 2-eshez is, a 3-ashoz
is, függetlenül attól, melyik hangkar van rajtuk, az RB300, az RB250
vagy akár a régi 250-es, azaz a Lustre. Lényegében kettős
pót-sassziról van szó, amelybe át kell szerelni a Rega összes
komponensét. Ha jól értjük, a módosításnak az a lényege, hogy az
eredetileg merev-vázas futóművet kvázi-függesztetté alakítják. A
változtatás reverzibilis, tehát ha nem válik be, mindent vissza lehet
szerelni a helyére.
Vajon mit szól hozzá a Rega? Split Slab modifikáció a Rega Planar 3
lemezjátszón. HFA szeptember
A CS Products abból indult ki, hogy az új típusú Rega hangkarok
túlságosan is jól sikerültek, és most a futómű az, amely kilóg a
sorból, azt kéne felspécizni a 400 font körüli futóművek kategóriájába
- ami nagy húzás lenne, mert a MOD költsége alig több, mint az
árdifferencia a 2-es és a 3-as típus között. Alvin Gold, mint egykori
Rega-tulajdonos (aki egyébként jelenleg Roksant használ), így minősíti
a finnesített Regát:
"Számos módon kipróbáltam, és újra rájöttem, amit azóta már
teljesen elfeledtem, nevezetesen hogy a Rega mennyire érzékeny az
akusztikai visszahatásra. Nem állíthatom, hogy a Split Slab erre
gyógyírt hozott volna. Zeneileg azonban sokat javult a gép. Jobb lett
a basszusa, feszesebb a ritmusa, követhetőbb a középtartománya, jobban
elválnak a szólamai, egységesebb a hangképe - nem falrengető
különbség, de kétségbevonhatatlanul érzékelhető. A lemezjátszó még így
sem veszi fel a versenyt az igazi nehézsúlyúakkal, de tett egy
határozott lépést a helyes irányban."
* Bizonyos mértékig a Regával kapcsolatos az a hír is, hogy a
Manticore cég (amelynek futóművei mintegy a közbülső állomást képezik
a Rega-minőségű, illetve a Linn-minőségű lemezjátszók között), és
amelyet igen gyakran Rega karral árusítottak szóval, a Manticore végre
piacra hozta a saját hangkarját, Murician fantázianéven (170). A
Manticore volt az, aki felvásárolta a tönkrement Logic céget, így hát
nem csoda, hogy az új konstrukció sokban emlékeztet a régi Logic
hangkarokra. Egyébként sokkal elegánsabb amazoknál. Nem egyetlen
darabból készült, mint a Rega: sok részből van összecsavarozva, még a
fejszerelvényét is le lehet szedni. Ezzel kapcsolatban érdemes
rámutatni, hogy az egy darabból készült hangkarok nem mindig válnak be
a függesztett vázú futóműveken; a Linn Sondekkel például nem
túlságosan kompatibilisak. Márpedig a Manticore futómű a Sondekre
emlékeztet.
Alvin Gold ítélete: a (lényegesen olcsóbb) Rega RB 300-hoz képest
a Musician precízebben szól, a basszusa szárazabb, de artikuláltabb, a
felső sávban van egy kis grízessége, nem veszélyes, de a klasszis
hangkarok (Ekos, Artemiz) után észre lehet venni. A középsávban nem
éri el a Rega kvalitásait, de ebben a tartományban a Rega úgyszólván
verhetetlen, legalábbis a megfizethető hangkarok által.
A Manticore Musiciant azonban így is felvették a Hi-Fi Answers
ajánlólistájára.
Új zenész a hangarok kórusában: a Manticore Musician. HFA szeptember
* "Csuda bölcsen rakták" - írta Tinódi Eger váráról, mi pedig a
Monitor Audio új erődítményéről, az MA1800 Gold-ról (1300). Kétutas
állódoboz. Van benne egy csodálatos dómsugárzó, aranyozott membránnal,
két sorbakötött mély/középhangszóró belső légkamrákkal, lefelé
elvezetett reflexcsövekkel, komplex keresztváltóval és még sok egyéb.
David Präkel ítélete szerint eddig ez a legjobb Monitor Audio. Hogy
más hangsugárzókhoz képest milyen, az nem derül ki.
Aranymembrán, aranyfüleknek. A Monitor Audio reprezentatív MA 1800
Gold-ja. HFA szeptember
* A Gale GS301 hangsugárzó (300) második generációját Jimmy Hughes
veszi szemügyre. Kétutas doboz, igen-igen egyszerű elemekből
összerakva (olcsó hangszórók, szimpla keresztváltó), egyetlen erénye
van: szépen szól. A basszusa nem túl erőteljes, de tiszta és mély, a
teteje nyílt, de nem húz magasba - egyáltalán, az egész
megnyilvánulása zenei.
* A Philips-törzsből származó nagyhírű CD-játszók egyike a francia
Micromega CDF1 (1200), amely most végre átkelt a Csatornán. Roppant
érdekesen van kiképezve, úgy néz ki, mint ha analóg volna. Nem fiókkal
nyílik, hanem fel kell emelni a vastag, súlyos plexitetőt, rögzíteni
az ezüstkorongot egy nehezékkel, majd lecsukni a plexit - mint ahogyan
a lemezjátszóval csináljuk.
Alvin Gold nem lelkesedik a Micromegáért, egyáltalán: a Philips
rendszerért sem lelkesedik. "Tapasztalatom szerint a Philips-alapú
készülékeknek változatlanul csekély a felbontóképességük az alsó
jelszinteken, és ez a masina sem kivétel. Erénye: a hang simasága. Úgy
hiszem, a konstruktőrei eredendően nem szeretik a CD-hangot, és
ahelyett, hogy a maximumot próbálták volna kihozni a
CD-technológiából, csupán arra törekedtek, hogy kiirtsák belőle a
digitális mellékízt." (Vesd össze ezt a Szerkesztő morfondírozásával
Negyedik Dimenzió című rovatunkban!)
A francia Hi-Tech nem nyerte el a britek tetszését. A
lemezjátszó-formájú Micromega CDF1. HFA szeptember
* Annál jobb véleménnyel van Jimmy Hughes a Pioneer PD-9300-ról
(450), amely ha nem is hifi-toronyba való játékszer, lényegesen
olcsóbb a Micromega-mágiánál. A HFA szakírója változatlanul szívesen
emlékezik vissza a "nagy" Pioneerra, a PD-91-re, és a PD-9300 valóban
a csúcsgépre emlékezteti, minden tekintetben - és fele áron. A PD-9300
azonnyomban felkerült a HFA slágerlistájára is.
Hughes még megjegyzi, hogy persze azért ezek a gépek távolról sem
szólnak annyira jól, mint az általa használt, személyesen Peter Belt
által elvarázsolt közép-Yamaha. És még egy észrevétel. Elsőnek a nagy
Pioneeron helyeztek el egy olyan kapcsolót, amellyel játék közben ki
lehet oltani a fényeket, miáltal javul a hangminőség (lásd
"Villanyoltás", HFM 7). Azóta, mutat rá Hughes, a Kenwood, a Sony, a
Technics és a Matsushita is átvette ezt az újítást.
Pioneer-csúcsminőség félpénzen, a PD-9300. HFA szeptember
* Az Apogee Caliper Signature ribbonsugárzót (3150) ennek a
szerkesztőségnek is elküldték, ők is meghallgatták, ők is lelkesednek
érte, sok újat nem tudunk mondani erről a csodálatos hangszerről. Csak
ennyit idézünk a revűből:
"Elragadóan szól kamarazenén, élvezet vele rockzenét hallgatni
100dB hangerőn, és hatalmas mélységeket nyit meg Mahler
Kilencedikjének félelmetes első tételében."
Október
A Wadia WD1000 DAC osztatlan sikert aratott a Hi-Fi Answers
szerkesztőségében is. Keith Howard úgy fogalmaz, hogy ami eddig
túlságosan hifi volt (a Kenwood lézex-transzporttal és az Arcam Black
Box dekóderrel), az új konverter jóvoltából tisztábbá, dinamikusabbá,
természetesebbé, könnyebben hallgathatóvá változott. "Aki megteheti,
hogy ennyi pénzt áldozzon egyetlen táncszemre, bizonyára áttér a
Wadiára. Én nem vagyok ebben a helyzetben, tehát csak azt mondhatom,
hogy ebben a két hétben, amíg nálam volt, a Wadia a legjobb CD-hangot
produkálta, amit eddig hallottam."
* Nincs nézeteltérés a két konkurens szerkesztőség között egy
analóg nyalánkság, a Roksan Xerxes/Artemiz/Shiraz lemezjátszót
illetően sem; a revüre az Artemiz hangkar (900) eljövetele adott
alkalmat. Jimmy Hughes megfogalmazása szerint "kétségtelenül ez a
legjobb kombináció, amelyet egyazon gyártó bocsátott ki", ami
természetesen nem jelenti, hogy eltérő márkájú komponensekből ne
lehetne ugyanilyen jót vagy jobbat összerakni. Egyébként ezen a nívón
már nagyon nehéz, sőt, talán értelmetlen is egymás ellen uszítani a
neves gyártmányokat. (A magunk részéről ismételten leszögezzük, hogy
semmiféle hifi-lemezjátszó nem lehet tökéletes, legfeljebb abban az
értelemben, mint az olasz mesterhegedűk: a hangjuk szép, de egyéni -
vagyis nem ideális.)
Hughes, noha nagyon tetszik neki a Roksan lemezjátszó hangja,
mégis, apróbb módosítást javasol. A pickup (az EMT-eredetű Shiraz)
kimenetei gyárilag söntölve vannak egy kondenzátorral, holott az
előerősítők MC-bemenetén többnyire már ott van egy 4700-22000pF-es
kondenzátor, hogy kivédje a rádiófrekvenciás zavarhatást.
MC-hangszedőről lévén szó, a frekvenciaátvitelét nemigen
befolyásolhatja a szótanforgó kapacitás - a hangminőséget azonban
kétségtelenül degradálja. Denis Morecroft, a DNM erősítők tervezője,
aki besegített a szeánszon, rögtön el is határozta, hogy a
Shiraz-tulajdonosok számára modifikálja a saját előerősítőjének
MC-paneljét. Hughes pedig azt ajánlja, hogy a Roksan cég se forrassza
be a szótanforgó kondenzátort, csupán csomagolja a pickup mellé, mint
opciót. (Hughes itt nem hivatkozik rá, de ő is tudja, mi is tudjuk,
mire gondol: itt megint a PWB-effektusról van szó. Bármiféle
kondenzátornak megvan a maga káros tere, és ezt bizonyíthatóan
redukálni lehet egyes PWB-eszközökkel.)
A Roksan lemezjátszó lassan átveszi az uralmat a HFA
szerkesztőségében. A részletfotón az Artemiz hangkar sajátos
ellensúly-kiképzése. HFA október
* Újabb alkalom a "beltezésre": az Alexander SE11 hangsugárzó
(300) tesztje. Hughes itt jó médiumra akadt, ezt a hangsugárzót már az
ő szájaíze szerint tervezték, ugyanis nem tömtek belé semmiféle
csillapítóanyagot. Mellesleg a hosszúkás, kétutas, VIFA-hangszórókból
épített Alexander a konkurens magazin tetszését is megnyerné, Martin
Colloms ugyanis a direktcsatolt rendszerek híve, márpedig az SE11-ben
a mélyhangszóró közvetlenül csatlakozik a kimenetre, nincs vele
sorbakötve semmi. Csupán a csipogóra kötnek rá egy kondenzátort,
valamint egy ellenállást.
Az Alexander virslihangdobozok egyre jobban szerepelnek. HFA október
"Már első hallásra félreismerhetetlen volt a csillapítóanyag
nélkül épített rendszer hangtisztasága, az aggresszivitás hiánya,
minek folytán a hangsugárzó szabadon követi a zenét. Ezt kitűnően
érezni lehetett a mélyvonósokon, vagy akár a kürtökön. A mínusz-oldal:
a hangkép kissé sötét, nem eléggé nyitott. Az ilyesmi abból származik,
hogy a mélyhangszóró túl magasra megy, beleszól a középsávba.
Mindenképpen szükségem volt egy kicsivel több magashangra. Kikötöttem
tehát azt az ellenállást, amellyel a magashangszóró szintjét a
mélyhangszóróéhoz illesztik. Leszedtem a hangszórók hátlapjáról a
tapadós címkéket (el sem hiszitek, mennyit ártanak ezek a feliratok!),
és végül elfordítottam a mélyhangszórót 90 fokkal, úgy, hogy a negatív
terminál felfelé nézzen. Véleményem szerint ezek a változtatások
nyíltabbá tették az SE11 hangját. Továbbra is van egy bizonyos
színezete, amelyet van, aki szeret, van, aki nem - érdekes
hangsugárzó."
"Ha Alexander úgy véli, hogy továbbra is szüksége van arra a
bizonyos ellenállásra, javaslom, válasszon egy kisebb teljesítményűt -
ide az is elegendő, és kevesebbet fog ártani. Nem tetszik az sem, hogy
az ellenállást és a kondenzátort rászerelték a csipogó hátlapjára."
Az Alexander cég, meglepő módon, nem mutatott ellenállást: a hátsó
oldalakon, ahol a gyártó cégek is szót kapnak, úgy nyilatkoztak, hogy
egyetértenek a módosítással.
* Minden hifista tudja, hogy a "japános hang" a legkevésbé sem
valami hízelgő jelző. Dehát Japánból főleg tömegcikkeket ismerünk, és
azokra tényleg nem lehet mást mondani, mint hogy "japánosak". Ámde a
Felkelő Nap országában audiofil készülékeket is gyártanak, csak azok
ritkábban találják meg az utat a Közös Piac (s pláne a Közös
Piactalanság) országaiba.
A CEC ST930 lemezjátszó-futómű valahogy mégis áttutajozott az
Óceánon, és bekopogtatott a HFA szerkesztőségébe. Drága masina (634),
a Sondek/Xerxes/Sonata árkategóriájából. Különálló tápegysége van,
természetesen szíjhajtású, viszont merev vázas, nincs felfüggesztve.
Technológiája a legjobb oldaláról mutatja be a japán ipart, minden úgy
fénylik rajta, mint Salamon ítélete.
Ez ide kevés. A CEC ST930 még mindig túl japános. HFA október
És a hangja mégsem elég szép. A simaságával, a basszusátvitelével
nincs baj, de magastartománya zárt, beszűkült, semelyik zenén sem tud
tündökölni. Mindent homogenizál. Minden egyformán szól. Ami a Linnen,
Roksanon, Rockon "muzikálisan közlékeny", a japán gép hangján
elveszíti elevenségét, precizitását, fókuszát.
* Lézer-transzport, azaz CD-futómű: a Philips CDD882 (500).
Egyelőre ritka állatfaj, ma még kevesen engedhetik meg maguknak azt,
ami a hagyományos lemezjátszásban úgyszólván általános, már tudniillik
hogy az alapgépet leválasztják az elektronikáról.
A CDD882 nem olyan szép, mint japán konkurense, a Kenwood futómű,
és a kezelőszervei sem működnek annyira simán, de egyébként
kifogástalanul van megépítve. Mivel az ilyesfajta gépek semmi egyebet
nem tesznek, csak precízen leolvassák, majd továbbadják a digitális
információt, elvben éppannyira nem lehetne különbség a
hangminőségükben, mint ahogy a lemezjátszó-futóműveknek is egyformán
kéne szólniuk, feltéve, hogy nem dübörögnek és nem nyávognak.
Dehát a lemezjátszó-futóművek nem szólnak egyformán - és a
CD-futóművek is mind eltérően szólnak. Kétségtelen azonban, hogy a D/A
konverter jobban befolyásolja a hangminőséget. Az Arcam Black Box itt
már gyöngének bizonyult, ezért Alvin Gold egy Marantz DA12 DAC-on
hasonlította össze a Philipset a rivális Kenwooddal.
Azt tapasztalta, hogy a Philips futóműnek nagyobb a
feloldóképessége és a dinamikája, a zenei jelenléte. A
pianisszimó-tartományban több gyöngédséget sugároz, pedig ez a
paramétere a Kenwoodnak is kitűnő. Gold oda lyukad ki, hogy a
Philipsnek a követőképessége is jobb, amire már csak abból is
következtetni lehet, hogy biztonságosabban lejátssza a kritikus (vagy
rosszabb állapotú) korongokat.
* Csupa szépet és jót ír Jimmy Hughes a Pioneer CT91a kazettás
deckről (500), erről a háromfejes-hárommotoros, mindenféle jóval
felruházott, azonkívül fölöttébb ízléses jószágról, "igazi
luxuskészülék, egyike a legjobb magnóknak, amivel találkoztam" mi
azonban óvatosságra intjük az olvasót. A HFA nem ad közre méréseket,
márpedig a magnók nagyon be tudják csapni az embert.
* "Egy tündérmese, amely nem végződik heppienddel a Rút Kis Kacsa
számára" - mondja Alvin Gold a Tannoy M15 hangsugárzóról (170).
Kétutas reflexdoboz, metál dómmal, korszerű műanyagmembrános
mélyhangszóróval, kimerevített dobozzal. Mégis: "amikor a Tannoy fel
fogja sorolni, mely típusoknak köszönheti a dicsőségét, ezt a
hangszórót feltehetőleg le fogja hagyni a listáról. Nem valami
lelkesítő hang. Fád. Anti-demonstratív. (Viszont a HFA egy másik
munkatársa megvételre ajánlja az M15-öt a tanácsadó rovatban! Ízlések
és pofonok?)
* A TERC PD-470LE CD-játszó (180) nevében az LE annyit tesz, mint
Limited Edition, azaz Korlátozott Példányszám - ilyesmit csak drága
masinákra szoktak kiírni, alapfokú gépekre soha. Itt most egy
leges-legalapfokúbb modell, a szimpla PD-470 feljavításáról van szó,
30 fontsterlinges áremeléssel egybekötve. "Ez a készülék már jó - ha
nem is annyira jó" - foglalja össze Alvin Gold. Kellemesen szól,
sokféle zenén hallgatható, nem túlságosan "cédés". Árkategóriájában
feltétlenül ajánlható, nem különösebb lelkesedéssel, de jó
lelkiismerettel.
*
TOVÁBBKÉPZŐ TANFOLYAM
A Hifi Magazin olvasói gyakran kérnek tőlünk ajánlott irodalmat.
Nemigen segíthetünk rajtuk: sajnos, úgyszólván semmiféle magyar nyelvű
elektroakusztikai könyvet sem javasolhatunk. Ámde ha valaki beszél
vagy legalábbis olvas ángliusul, érdemes felfigyelnie Keith Howard
ajánlólistájára a Hi-Fi Answers szeptemberi számában. A HFA
szerkesztője elmondja, folyvást két dolog miatt kell védekeznie: hogy
a lap nem eléggé műszaki szemléletű, illetve hogy túlságosan is az.
(Nemde ismerős szituáció?) "Ez a magazin nem műszaki emberek, hanem
köznapi zenekedvelők számára készül. A műszaki részletek után másutt
célszerű érdeklődni; nem azt mondom, hogy a Hi-Fi News-ban vagy a What
Hi-FI?-ben akkor már inkább egy jó könyvkereskedésben. A jó szakkönyv
azonban ritkaság. Alább felsorolom azokat, amelyeket én hasznosnak
találtam." Howard még az antikvárba is elküldi olvasóit, de mi
természetesen csak azoknak a könyveknek a címét adjuk meg, amelyek
jelenleg is kaphatóak Angliában.
Általános ismeretek
A legjobb közöttük The Gramophone Guide to Hi-Fi (David & Charles,
256 oldal, keménykötés, 13 font). Okos, olvasmányos, átfogó - egyetlen
baja, hogy 1982-ben jelent meg, vagyis még nem tartalmazza a digitális
technikára vonatkozó információkat. Kevésbé olvasmányos, sokkal
részletezőbb Vivian Capel Audio and Hi-Fi Engineer s Pocket Book-ja
(Heinemann Newnes, 190 oldal, keménykötés, 10 font), számos rajzzal és
diagrammal. Fanyalogva ugyan, de megemlíti Howard a drága, 70
fontsterlinges, 615 oldalas Audio Electronics Reference Book-ot is
(BSP Professional Books, keménykötés), azzal, hogy ez a kiadvány
számos értékes fejezetet tartalmaz, például John Linsley Hood írásait
a magnófelvételekről és az erősítők tervezéséről, más fejezetek
viszont elnagyoltak vagy éppen össze vannak csapva.
Digitális technika
Ez a hangtechnika legutóbbi, egyben leginkább komplex fejezete -
nehéz úgy összefoglalni, hogy a laikus is megértse, és a szakember se
tiltakozzon ellene. Ha ismeretterjesztésről van szó, mondja Howard,
minden azon áll vagy bukik, mennyire értelmesen sikerül elmagyarázni a
mintavételezés, illetve a kvantálás fogalmát. Sajnos, az egyetlen
valóban ismeretterjesztő szándékú kiadvány, Ian Sinclair Introducing
Digital Audio című könyve (PC Publishing, 103 oldal, 6 font) oly módon
magyarázza meg az alapfogalmakat, hogy a mérnöknek minden hajaszála az
égnek áll tőle.
A többi könyv sokkal szakszerűbb és sokkal vastagabb. The Sony
Book of Difiital Audio Technology (Tab Books Inc, 312 oldal, 12 font)
"több információt tartalmaz, mint amennyit én magam meg tudnék
emészteni". Az európai Sony Központ mérnökei írták a másik szakkönyvet
is Digital Audio and Compact Disc Technology címmel (Heinemann
Professional Publishing, 253 oldal, keménykötés, 20 font).
Információkban gazdag, még jobban is adják elő, mint a másikat, de ez
is irgalmatlanul szakszerű, a laikus olvasó nagyon keveset fog
kihámozni belőle.
"Gyanítom, hogy a legjobb ajánlatom John Watkinson könyve lesz
(The Art of Digital Audio, Focal Press, keménykötés, 40 font). Még
nem olvastam, éppen most küldik meg nekem - majd beszámolok róla
legközelebb." (A következő számban Howard tényleg visszatér Watkinson
könyvére, és megállapítja, hogy nem csalódott benne).
Hangsugárzók
"A hangsugárzók iránt lelkesen érdeklődöm, meg sem tudnám számolni
azokat a borítékokat, amelyekben jegyzeteimet csoportosítottam egy
majdan megírandó könyvhöz. Sose lett belőle semmi, és valahányszor
előveszem a jegyzeteimet, minden megváltozik, mindent elölről kell
kezdenem."
"A számos - többségében amerikai - könyv szerzője főleg a
barkácsolni vágyó közönséghez szól. Javaslom, mellőzzétek ezeket a
könyveket. Jobban jártok azokkal, amelyek kevés konkrét információt
adnak, s helyette inkább a tervezés lényegére igyekeznek rávilágítani.
Az az igazság, hogy még sosem láttam olyan könyvet, amely a nullától
induló olvasót eljuttathatná abba az állapotba, amelyben már csak elő
kell venni a pákát, és gyerünk. A túlsó oldalon viszont olyan
könyveket találunk, amelyek túlságosan intellektuálisak - azonkívül
drágák."
Howard végülis két könyvet említ meg. Az egyik, a High Performance
Loudspeakers Martin Colloms tollából (Pentech Press, 313 oldal,
keménykötés, 20 font) előttünk sem ismeretlen, a Hifi Magazin 15-16.
lapszámában közölt "Hogyan csináljunk rossz hangsugárzót?" című kis
esszé elsősorban erre a könyvre támaszkodott. Howard ajánlja ugyan
Colloms könyvét, de kritizálja is, egyrészt Colloms "ismert,
nem-olvasmányos stílusa" miatt, valamint azért is, mert "túl sok
adatot tartalmaz és túl kevés analízist". A másik könyv jobb, de
sokkal drágább. John Borwick szerkesztette, az a címe, hogy
Loudspeaker and Headphone Handbook (Butterworths, 573 oldal,
keménykötés, 60 font). Minden egyes fejezetét specialisták írták:
Stanley Kelly, Peter Baxandall, Laurie Fincham, Glyn Adams, C. A.
Poldy - például ez utóbbi szerző írása a fejhallgatókról és az
elektrosztatikus rendszerekről egyértelműen referenciának tekintendő.
*
November
Keith Howardnak valahogy nincs szerencséje ezekkel a menő amerikai
hangsugárzókkal.
Egy évvel ezelőtt levágta a 6500 fontsterlinges Infinity IRS
Gammát, megengedve, hogy talán hibás példányokat kapott. Arnie Nudell,
az Infinity elnöke nemrég Európában járt, és magával hozott egy
szavatoltan ép párat. Howard meghallgatta, és elismerte, hogy a
múltkori példányok valóban hibásak voltak, a jelenlegiek nem zizegnek,
szépen, simán szólnak. Hát akkor minden rendben? Howard válasza: nem.
Az IRS Gamma annyira simán szól, hogy azt már döglöttnek is
nevezhetnénk. Ennél még egy jobb minőségű dobozhangsugárzóban is több
az élet. Arról nem is beszélve, hogy a szub-basszussal felruházott IRS
Gammát roppant körülményes dolog beállítani, számtalan beállítás közül
kell kiválasztani a mi szobánkhoz megfelelőt. "Csüggesztő vállalkozás.
Annyira csüggesztő, hogy inkább el se kezdtem. Talán szemtelenség a
részemről. De talán csak a hatodik érzékem súgta meg, hogy úgy is
hiába."
A nagy hangsugárzó után kicsi hangsugárzó: a JBL XPL90 (700).
Kétutas reflexdoboz, titánium dómmal (keresztfrekvencia 3 kHz, a
basszusátvitel a -6dB-t 50Hz-en éri el). "Rövid leszek, mert jót
úgysem mondhatnék róla. Pontatlan, dinamikátlan, érdektelen,
mondhatnám túlcsillapított hang. Ez a fajta torzítás mindig nagyon
zavart. Nem ragaszkodom a hangzási egyensúlyhoz, elfogadom az enyhe
grízességet, eltűröm a gyönge basszust. Amit nem vesz be a gyomrom: a
jellegtelenség. Ezért nem tudok együttélni a Quad- és Celestion-típusú
hangsugárzókkal sem."
Végre egy jó ötlet: egy kulcs, amellyel istenigazából meg lehet
szorítani a csatlakozókat. De a JBL XPL 90-nek alighanem ez a
legnagyobb erénye. HFA november
* Az Opus 3 Credo-ról (400) már írtunk a HFN/RR szemléjében. Itt
Jimmy Hughes valamivel jobb véleménnyel van róla, de azért ő sem
ajánlja az Arcammal vagy akár a kis Alexanderrel szemben. Nem rossz
doboz - de további fejlesztésre szorul.
* Az új Philips alapgép, a CD610 szintén szóbakerült a másik lap
szemléjében, és a HFA megint zsenerőzebb, dicséri a kis Philips
ezüstlemezjátszó kvalitásait, úgy ítéli meg, ebben az árkategóriában
nincs jobb nála, vagy ha úgy tetszik, a többi se jobb illetve azért jó
volna látni, mit produkál majd a Marantz ugyanebből az
alapkészülékből. "A Marantz mindig többet szokott kihozni belőle."
Az új Philips alapgép, a CD 610
* Több élvezet jutott ki David Präkelnek, aki az Audio Research
Classic 30 (2250) elektroncsöves teljesítményerősítőt vihette haza.
"Dinamikai meglepetés", "különleges részletező képesség", "eltérően a
csöves erősítők többségétől, a basszusban is ritmikus és igazi",
"koncertterem, nem pedig hifi". Vesd össze a mi ARC-revűnkkel néhány
oldallal később!
"Ez az erősítő koncerttermet csinál a lakószobából". Audio Research
Classic 30. HFA november
* ARC-re nem mindenkinek futja, a NAD 3240PE erősítő tizedannyibe
kerül (240), és relatíve jó kritikát kap, de Jimmy Hughes egyértelműen
arra beszél rá bennünket, hogy válasszuk helyette inkább a 20 fonttal
drágább Arcam Delta 60-at. "Mint annyi erősítőé ebben az
árkategóriában, a NAD basszusa is kissé száraz. Összehasonlítva az
Arcammal, kiderül, hogy a NAD kevéssé részletező és kevésbé
transzparens. Az Arcam nagyobbat szól. De a NAD se rossz, a hangja
CD-n és LP-n egyformán kiegyenlített, hallgatható."
Nem igazán manó, nem igazán menő, de mindenképpen civilizált hangú
erősítő a NAD 3240 PE.
*
A slágerlista
A Hi-Fi Answes tippjei 1989 augusztusában
A Hi-Fi Answers havonta közzéteszi mindenkori tipp-listáját.
Készülékcsoportonként, az olcsóbbtól a drágább felé haladva sorolja
fel a "Best Buy"-okat. Ajánlatait egy-egy rövidteszttel indokolja, mi
ezekből csak egy-két mondatot ragadunk ki (vagy teszünk hozzá). Az
árakat természetesen fontban kell érteni. Vigyázat: maga a Tipp csak
ritkán, a gépek ára viszont annál gyakrabban változik!
Lemezjátszó futóművek
Rega Planar 2/3 (az RB50, illetve RB300 hangkarral 155/207).
Kitűnő színpad és dinamika, de mindkét gépnek rezgésmentes környezetre
van szüksége. Ariston Q-deck (hangkarral 149). Automata (!), beépített
OM-10 hangszedővel. Systemdek IIX (Linn Basic LVX Plus hangkarral
170). A középkategória egyik sztárja: széphangú és megbízható.
Manticore Mantra (Rega RB250-nel és AT95-tel 325). A szegény ember
Linnje. Linn Aris (Basic LVX Plus hangkarral 400). A szegény ember
másik Linnje. Linn LP12 (549). Nem látszanak rajta az évek. Pirik
Triangle PT TOO (650). Számos javítás után. Roksan Xerxes (695). Az
első gép, amely megtörte a Linn egyeduralmát. Townshend Rock Reference
(hangkarral 1800). Tízkilós tányér, 16 kilós szub-sanszi, agyon van
csillapítva. Hallatlanul stabil, mélyebb basszusa van, mint bármely
más lemezjátszónak.
Hangkarok
Rega RB300/RB250 (115/78). Bármely hangszedőhöz ajánlják, de nem
mindegyik futóműhöz. Manticore Musician (170). Nem forradalmian jó, de
igen tisztességes, kitölti a hézagot a Linn Basik Plus, illetve az
Ittok között. Alphason Xenon (240). Még nem klasszis, de már elég
drága - ezen a senkiföldjén ez a kar a legjobb. Alphason HR-100S
(415). Titáncsőből van hajlítva. Hűvös, precíz hang. Linn Ittok (483).
A HFM-ben fölösleges bemutatni. Zeta 2 (459). Különlegesen erőteljes
basszus. Többféle kábelezéssel árulják. Mission Cyrus Mechanik (900).
Egyetlen alumíniumdarabból esztergálták-marták-gyalulták. Tiszta,
precíz, testes hangzás, egyike a legjobbaknak.
Hangszedők
Audio-Technica AT95E (18). Az óriásölő. Nagaoka MP10SB (40).
Angliában modifikált típus. Élénk középtartomány. Linn K-9 (75).
Minden hanglemezen egyformán jól szól, megközelíti a drága MC-ket.
RATA RP70/RP70vdH (77/99). A Goldring Epic modifikációja. Goldrirtg
Eroica (100). Finom, civilizált hang. Kétféle változat (alacsony,
illetve magas kimenetű). Audio-Technica AT-F3/AT-F5 (74/106). A
legjobb "büdzsé-MC"; némi gyengeség itt-ott, de remek sztereó kép. A
két modell közötti árdifferencia reális. Kiseki Purpleheart Sapphir-e
(700). Nem fűzünk hozzá kommentárt. Ortofon MC3000 (800). Lásd Mozaik
3: "Kontrapunkt".
CD-játszók
Marantz CD-SOSE (350-). Jobb az őt megelőző CD-65-nél és 75-nél.
Pioneer PD9300 (500). Szép, praktikus, jól van megépítve, jól
kezelhető. Tiszt, fokuszált hang, szép sztereofónia. Denon DCD-1520
(550). Paraméterei már 20 bit és 8-szoros túlmintavételezés. Kissé
szárazan, de nagyon jól szól. Némi szórás az egyes példányok között.
Kenwood DP-X9010 (500). DAC-nélküli futómű, kissé fényes, de dinamikus
hangminőség. Némely DAC-cal párosítva rádiófrekvenciás zavar
lehetséges. Marantz CD94 (800). Természetes, zenei, részletező. Tovább
javítható a CDA94 típusjelű külső D/A konverterrel, még egyszer
ennyiért. Pioneer PD91 (800). Lásd a Hifi Mozaik 7. kötetének
poszterén.
Integrált erősítők
NAD 3020e (130). Megint ő a Menő Manó. Kenwood KA-4010 (170).
Tiszta, részletező, erőteljes, másrészt azonban kissé sovány, száraz,
néha nem eléggé artikulált. A&R Arcam Alpha 2 (180). Jobb basszussal,
mint az előző változata. QED A240 CD/SA (180/240). Az utöbbi változat
MC-bemenettel. Marantz PM45 (200). Annyira jó, mint a brit erősíiők,
de nagyobb a teljesítménye - és nem a "minimálkoncepció" szülötte.
Musical Fidelity A1 (270). Igazi A-osztályú - és forró. Musical
Fidelity B200 (300). Igazi audiofil-középkategória. Minimál-koncepció.
Marantz PM75 (500). Van benne egy D/A átalakító is. Musical Fidelity
A100 (460). A szegény ember ARC-je. Csaknem csöves minőség.
Előlvégfokok
Audiolab 8000C/P (325/495). Semleges hangkép, kitűnő színpad és
dinamika. DNM GEM (teljesítményerősítő, 935). Rendkívüli
"felbontóképesség", de csak 30 watt csatornánként. DNM Series 3
(előfok, tápegységtől függően 1100-2400). Brit terv, svájci kivitel.
Aragon 4004 (1795). 2x200W, tervezésébe a Krell is besegített. Krell
KSA-80 (3500). A KSA-50 1982 óta referencia a brit piacon; a mostani
gép 50 helyett 80 wattos.
Hangsugárzók (páronként)
Wharfedale Delta 30 (80). Lényegesen jobb a Diamondnál. Goodmans
Maxim 2/B Max (80/100). Semleges hangkép, valamivel kifinorrntltabb az
első változatnál. A hozzá való szubbasszusnak ugyan rengeteg hibája
van - no de ennyiért? JPW Sonata (100). LJgyes munka: kiegyenlített,
tiszta hangkép - nagyon kevés pénzért. Celestion 3 (110). Metál
dómmal. Kiegyenlített, kon-risztens, nem rendszerfüggő. Tannoy DC1000
(200). "Dual-concentric" hangszóró, egy kicsit érdes hangkép, de azért
kulturált és dinamikailag kitűnő. A&R Arcam Two Plus (280). Kitűnő
mélyek, civilizált hang. Linn Helix (280). Ez már kevésbé színezett
hangú, mint a többi Linn. Kissé magasba húz. Monitor Audio 8352
(250-). Katonás, kontrollált, kicsit száraz, precíz. Metáldómos, "MD"
jelű változata 50 fonttal drágább. Musical Fidelity MC4 (500). Lehetne
több basszusa, de nagyon kulturált. Ezt is a HB1S állvánnyal ajánlják.
Spica TC SO (600). Az amerikai audiofilek egyik kedvence, a térhatása
szinte hihetetlen. Acoustic Energy AEI (700). Miniatűr, de bomba
nagyot szól. SD Acoustics SD-1 (1150). Nem teljesen semleges, de
mindenfajta zenén kitűnő. Quad ESG--63 (1700). Versenytársai 2-3000
fontba kerülnek. Apogee Caliper Signature (3150). Szélessávú
ribbonsugárzó. Rossz hatásfokú, kényes az erősítőre. Viszont: nem
hifi-készülék, hanem élmény.
*
* Kevésbé tündökölt egy másik olcsó erősítő, a Kenwood KA-4010
(170): "Ha nem is kiábrándító, de még mindig nem eléggé
európaizálódott. A basszusa súlytalan. A torzításokat azzal védi ki,
hogy a hangképet legömbölyíti - egyik se jó dolog. Nem éppen rossz
erősítő, de valahogy túl udvarias. Mintha folyvást lábujjhegyen
zenélne."
* A német hangsugárzókat könnyű felismerni, megjelenésükről is, és
sajnos, a hangjukról is. Nem nagyon népszerűek Angliában. Mégis, a
Heco Superior 840MF (800) udvarias dicséretet kap Alvin Goldtól.
Háromutas állódobozról van szó, a két mélyhangszóró csak 250 Hz-ig
sugároz. A basszusa nem túl meggyőző, de a Heco azért így is szépen
szól, eleven, kissé túl fényes hangon - ennyiben németes. "Noha a
hallgatóság hiányolni fogja a brit hangsugárzókra jellemző bensőséges
hangulatot, fel fogija ismerni a Heco erényeit is."
* És még egy német készülék: a Grundig T-9000 tuner (550). Alvin
told (ismét ő) a Musical Fidelity T1-gyel hasonlítja össze, és megint
nem tud megfeledkezni a készülékek származásáról. "A Grundig ugyan
éles és tiszta, az MF teresebb, finomabb, koherensebb,
háromdimenziósabb. A klasszikus japán-kontra-brit erősítők ellentéte,
azzal a különbséggel, hogy nem erősítőről van szó, hanem tunerről, és
nem japánról, hanem németről - és hogy a japán erősítők azért ma már
nem egészen úgy szólnak, mint annakidején."
December
Nem a legjobb, de valószínűleg a legmulatságosabb
szub-basszussugárzó: a B&W Acoustitune ( 190). Még nem tesztelik,
csupán körülszagolgatják. A dobozka belsejében két, mechanikusan
egymáshoz csatolt hangszóró működik. A kettőt fal választja el, és egy
hangolt csövön keresztül közlekednek egymással, illetve (a kamra egyik
fele) a külvilággal. Az utóbbi cső cserélhető, és a rezonátort a képen
látható módon házilag lehet hangolni, különböző hosszúságú csövekkel,
összesen négyfélével. Magyarán: a szubbasszus frekvenciaátvitelét
nem-elektromos úton lehet illeszteni a sztereó hangsugárzópár
átviteléhez, 2-3dB-s lépésekben, 80 és 90dB között. Igazán cseles.
"Acoustitune", a négyféle csőtoldalékkal akusztikusan hangolható B&W
szub-basszus. A metszetképen jól látható a doboz bonyolult szerkezete.
A diagram a hangnyomásszint és a sávszélesség (fordított) arányosságát
szemlélteti. HFN/RR december, HFA december
Az anyatermészet törvényeit persze nem lehet megszegni, a szabály
ezúttal is "valamit valamiért". Minél nagyobb amplitúdót csikarunk ki
a basszussugárzóból, annál szűkebb sávban tudjuk kihasználni (a görbe
is csúcsosabb lesz, meg nem is megy olyan mélyre).
* Túl nagy, túl nehéz, túl drága fejhallgató a Stax Lambda?
Válaszd inkább az Aiwa HP-V99-et, ezt az 50 fonsterlinges
füldugó-készletet, amelyet ugyan eredendően nem hifire terveztek, de
Alvin Gold olyasmit rebesget róla, hogy bizonyos szempontból a második
legjobb fejhallgató a Stax mögött. Mármint abban az értelemben, hogy a
Stax után minden más fejhallgató kiábrándítóan szól, és leginkább még
ennek a kis vicik-vacaknak van meg az a képessége, hogy emlékeztessen
a klasszis elektrosztatikus fülesre.
Megdöbbentő állítás. told a Sennheiser HD540-et és a Beyer
DT990-et használta etalonnak (ezeket mi is ismerjük és becsüljük);
mindent egybevetve, azok sem szóltak annyival jobban - az Aiwa viszont
transzparensebb és megnyerőbb volt náluk. "Ez egy komoly, szélessávú
konstrukció, mindama megjelenítési problémákkal, amelyek a
fejhallgatókat jellemzik (perspektíva, színpadszélesség, távolságok
stb.), de a finom optikai lencse egyszerű tisztaságával,
transzparenciájával. Ha el tudod engedni neki mindazt, amire méreténél
fogva alkalmatlan, nem találsz jobbat nála."
A legtranszparensebb fejhallgató a Stax Lambda után??? A hónap
meglepetése, a miniatűr Aiwa HP-V99. HFA december
* A Harman/Kardon HD7600 ezüstlemezjátszó (170) hallatlanul
elegáns. Ami a hangminmőségét illeti, precízebben szól az Ariston
CD-játszónál, de nem annyira testes, nem annyira dinamikus - ha jól
értjük, a jellegzetes Sony-Kontra-Philips differencia.
* Erős várunk nékünk a beton. A Shan Acoustics Shimna (280) egy
kétutas kisdoboz. Csatlakozik a "betonépítményű" hangsugárzókhoz,
amilyen például az Acoustic Energy vagy legutóbb az Opus 3 Credo.
Persze, a tervezők a betont nem valamelyik építkezésen lopták.
Mindegyikhez speciális, öncsillapító építőanyagot használnak. Mint
várható volt, a Shimna doboza is abszolúte "halott", rezgésmentes. A
mélyhangszóró egy modifikált Peerless, a dóm VIFA, a keresztfrekvencia
4kHz-en van, a reflexnyílás pedig a hátoldalon.
A Shimna basszusátvitele kivételesen kiterjedt, tiszta és
artikulált, és Alvin toldnak ez kezdetben nagyon tetszett. Később
azonban rá kellett jönnie, hogy a dobozka mégsem perfekt. A
magastartománya kissé érdes, túl van hangsúlyozva, nem illeszkedik jól
a rendszer egészéhez. Ráadásul a basszustartomány csak egy bizonyos
hangerőig tart ki, hangosabb passzázsokon a hangkép összeomlik. Gold
abban reménykedik, hogy a tervezők rövidesen ki tudják javítani a
különben ígéretes hangsugárzó főbb hibáit.
* Némi zűrzavar a gépezetben. A Musical Fidelity B1 megítélésekor
elbizonytalanította a szakírókat, hogy az egyes példányok eltérően
viselkednek. A Slágerlistára így is felvették, de valószínűleg még
ellenőrizni fogják.
Audio
1989 szeptember
A televíziózás jövőjével foglalkozik Bert White. Ezt a jövőt a
szakemberek kétféleképpen próbálják elképzelni: vagy a HDTV, a
nagyfelbontású tévé terjed el (High Definition Television), vagy pedig
e területen is győzedelmeskedik a digitalizáció. A két út közül egyik
rögösebb mint a másik.
A HDTV lényegében ugyanolyan, mint a hagyományos tévé, csak sokkal
finomabb annál, 1125 sort különböztet meg, és csaknem eléri a 35mm-es
diapozitív képminőségét. Viszont 12MHz sávszélességével a standard
6MHz-es sáv kétszeresét foglalná el az értékes videofrekvenciás
tartományban, s ezt ma műszakilag és politikai szempontból egyaránt
nemkívánatosnak tartják. Így hát máris kezdődik a cigánykodás: az RCA
és üzlettársai azt javasolták, redukálják a felbontást 700 vagy 900
sorra...
Akár így, akár úgy, az új rendszernek mindenképpen kompatibilisnek
kell lennie a hagyományos rendszerű NTSC-készülékekkel, amelyekből
Japán- és Amerika-szene sok-sok millió van üzemben. (Persze a régi
készülékek HDTV műsorról is csak kisfelbontású képet fognak
szolgáltatni.) Japánban máris sugároznak HDTV-adást, egy izmos kis
szatellit közvetítésével, amely csatornánként 100 watt teljesítménnyel
sugároz (a szokványos amerikai műholdacskák teljesítménye 7,5W), s
állítólag mintegy 100 HDTV-vevőkészülék működik országszerte. Ez az
adás ugyan nem kompatibilis az NTSC-vel, de a Mitsubishi már
forgalomba hozott egy 135 dolláros konvertert.
A szakemberek másik tábora a HDTV ellenében a digitalizációt
támogatja, és nem is elsősorban azért, mert jobb a minősége, hanem
mert a telekomputer összeköti a képtechnikát a számítástechnikával, és
a végletekig tágítja annak alkalmazási területét. De ennek is megvan a
maga ára. Mivel a digitális jel sokkal több információt tartalmaz,
optikai úton célszerű közvetíteni, üvegszálas kábellel. Tény, hogy a
telefonvállalatok már eddig is többezer mérföld hosszúságú üvegszálas
kábelt installáltak polgári otthonokban. Csakhát az üvegszálas kábel
igen költséges mulatság, ugyanis itt most nem arról a szimpla
madzagról beszélünk, amellyel mondjuk a CD-játszót digitális jelét
szokták kivezetni; itt különleges minőségű üvegszálról, szigetelő- és
védőrétegekről, precíziós lencsékkel ellátott kerámia/fém
csatlakozókról és egyebekről van szó. Úgyhogy a digitális eljárás sem
volna olcsóbb a HDVT-nél.
Említést érdemel, hogy a TV- és HDTV-csúcstechnológiát jórészt
Japán tartja a kezében, ezzel szemben a vezető számítástechnikai
vállalatok 70%-a amerikai, és az üvegszálas optikában is az amerikaiak
járnak elöl. Jelenleg, summázza Whyte, a két technológia közül egyik
sincs még kiérlelve, és még mindkettőnek hosszú utat kell megtennie.
"Ha mindenben a legjobbra törekszünk, a digitális/üvegszálas technika
a legjobb és a legkívánatosabb, de az ösztönöm azt súgja, hogy előbb a
HDTV-vel fogunk megismerkedni."
* A Lucasfilm Ltd térhatású THX mozihang-rendszerét ismerteti a
cég műszaki igazgatója, Tomlinson Holman. (A térhatású mozihangról, a
THX-szel nagyjából egyenértékű Dolby Stereo-ról és a magyar
Supersoundról lásd cikkünket néhány oldallal előbb.) A részletek itt
kevésbé fontosak, a mi szempontunkból viszont említést érdemel, hogy
az egyetemi tanársegéd Holman - akinek monogramját a THX betűszó is
hordozza - ismert hifi-gyártó, tudomásunk szerint ő tervezte a jó öreg
NAD 3020 erősítő fono-fokozatát, főmérnöke volt az Advent
hangsugárzógyárnak, s alapítója az Apt vállalatnak, amely
hifielőerősítőket hozott forgalomba.
* Mike Moffat Theta fantázianevű D/A átalakítóiról már a brit
lapok is értekeztek (mi is, egy régebbi lapszemlénkben), az Audio most
teszteli a DS Pre-t, amelynek feliratából ("digital signal processing
preamplifier") kitalálhatjuk, hogy megint nem annyira előerősítőről,
mint inkább DAC-ról van szó. Anthony H. Cordesman nagyon dicséri ezt a
4000 dolláros masinát, és hosszan idézi Moffat filozófiáját, amelynek
ez a lényege:
"Kutatásaim során rájöttem, hogy megfelelő digitális
szűrőtechnikával sokkal többet javíthatunk a hangminőségen, mint az
eleve elfuserált analóg áramkörök módosítgatásával. (...) A digitális
processzorok, illetve szűrők optimalizálására legalább 50 különféle
eljárás van, ezek méréstechnikailag mind kifogástalan eredményt adnak,
de a hangminőségük meglehetősen eltérő. A japán és európai gyárak
kivétel nélkül ugyanazt a szűrőtechnikát alkalmazzák: a
szakirodalomban olvasható egyik legfrissebbet. Sajnos, éppen ez az,
amelyiknek a legrosszabb a hangminősége az összes között."
Egy nagymenő DAC, a Theta DS Pre. Audio szeptember