Basic Library |
No. 13: Mozart zongoraversenyei
"Mozartot akarok hallgatni!"
Elfogult vagyok Mozart iránt, miért is tagadnám?
Személyes, a műalkotás szereteténél erősebb érzelem csak két
szerző muzsikájához fűz az egész zeneirodalomból: az övéhez és
Schubertéhez. Bachot és Beethovent, Verdit és Bartókot vagy másokat
"csak" szeretem, csodálom, élvezem - mint sokan mások. Kíváncsi vagyok
a zenéjükre, néha szomjazom rá, lelkesedem érte, meghat és felemel, ha
nem lever éppen - de Mozart és Schubert más, több...
Nem csak én vagyok így Mozarttal. Sok évvel ezelőtt egy
zeneakadémiai hangverseny szünetében a folyosón tanúja lehettem, amint
egyik kitűnő fúvósművészünk, egy modern mű dedikáltja, a szóbanforgó
művet bemutatván, hajlongás után izzadt-elkeseredett ábrázattal
sietett ki a pódiumról, s szinte gyermeteg nyűgösséget mímelve
toppantott egy kollégája felé: "Mozartot akarok játszani!" Kommentár
nem szükséges. Hasonló állapotot azóta is számtalanszor átéltem már
különféle más, nem rossz, csak nekem nem kedves zenék hallatán:
"Mozartot akarok hallgatni!" Hálás vagyok, hogy e cikk kapcsán ismét
ürügyet kaphattam rá.
"A klasszikus stílus" című, igen szellemes és egyéni látásmódú
könyvében Charles Rosen mutat rá, hogy "Mozart azokban a műfajokban
aratta legfényesebb győzelmeit, amelyekkel Haydn nem tudott
megbirkózni: az opera és a concerto drámai formáiban, amelyek önálló
szólamot állítanak szembe a teljes hangzással." Ezek után meglep, hogy
ezt "speciális zenei kvalitásoknak" tudja be, s "nem a drámai
kifejezés és virtuózitás iránti érzéknek" - a magam laikus módján
hajlamos vagyok éppen Mozart egyedülálló (csak Shakespeare-éhez
mérhető) drámai érzékének javára írni ezeket a "legfényesebb
győzelmeket". Mert Rosen is az opera drámaiságával való
összefüggéséből vezeti le a versenymű mozarti sajátosságait, köztük a
legfontosabbat, azt, hogy "a hallgató várja a belépést." Majd
hozzáteszi: "a klasszikus stílus lényegében dramatizálta a
versenyművet (az én kiemelésem - U. Gy.), még hozzá a leglátványosabb
módon a szólista kompozíciója változott meg...a Beethoven előtti
zeneszerzők közül egyedül Mozart értette meg a szólista és a zenekar
közötti dinamikus kontraszt lényegét, formai és színbeli
lehetőségeit."
A koncertek műfajából Mozart zongoraversenyei épp oly magasan
emelkednek ki, mint egyéb vokális művei közül a mesteroperák. (Máris
szégyenkezem a mondat után, bűnös hálátlanságot fedezve föl magamban:
mintha elfeledkezhetnénk a ragyogó fúvósversenyek, a csodás
hegedűkoncertek megannyi gyönyörűségéről!). Mégis az elődöktől kapott
forma klasszicizálása a zongoraversenyeken történik meg a
legmaradéktalanabbul, ezek hordozzák Mozart legszemélyesebb egyéni
mondanivalóit, különösen a szinte "szavakban" megszólaló, gesztusok
bőségével élő, éneklő, dallamos lassú tételek. S a zongora - azaz a
maitól eltérő zongoraelőd, a fortepiano -volt Mozart legszemélyesebb,
legkedveltebb hangszere is. (A fúvós és vonós versenyeket ugyan majd
kénytelen leszek egy kalap alá venni, de mégis kiemelem majd közülük a
Klarinétversenyt, mely éppen személyességében egy-fogantatású a
legszebb zongoraversenyekkel.)
A hozzáférhető lemezeken - a számuk légió! - a rögzítési
periódusok szerint jól megfigyelhetjük, hogyan változott a Mozart-kép
napjainkig. A 30-as években még a XIX. század romantizált
Mozart-portréja uralkodik, vagy annak ellentéteként a rokokónak
álcázott biedermeier ízlés. Ennek reakciója volt a mély, érzelmileg
teljes értékű, de némileg a későbbi zene (német) filozófiájával is
töltött értelmezés. Majd megint a túlsó véglet: "a modern", nagy
hangon előadott, "objektív" Mozart-játék (kell az ördögnek!). Erre rá
már a korhűek divatja következett, itt tartunk ma. A legjobb
előadásokat szerintem a mindezeket (is) felmutató, szintézisre
törekvő, egységes de mégis egyéni szemléletű pianistáknak
köszönhetjük, azoknak a valóban nagy művészeknek, akiknek klasszikus
érzéke személyes romantikával van színezve - s akiket talán ezért
érzünk modernnek, még akkor is, ha felvételeik negyven-ötven évvel
korábbról származnak is. (Leszögezem, hogy ők semmiképpen sem
eklektikusak!) Diszkográfiánk rendkívül gazdag: bővelkedik az ilyen
produkciókban.
Választási küzdelem
Megint el kell határoznunk, mely zongoraversenyeket emeljük be az
alaprepertoárba az összesen 27 közül. Azt senki sem vitatja, hogy az
utolsó nagy sorozat (20-27.) minden valamire való gyűjtemény
nélkülözhetetlen anyaga. (Bár a korábbiak között is jócskán akad
remekmű; személyes kedvenceim a No. 17-19., mások viszont aligha
hagynák ki a No. 9-es "Jeunehommekoncertet", s talán a 26.-at, a
Koronázásit is odaadnák érte.) Tehát:
-----------------------
No. Hangnem Köchel-szám
-----------------------
20 d-moll 466
21 C-dúr 467
22 Esz-dúr 482
23 A-dúr 488
24 c-moll 491
25 C-dúr 503
26 D-dúr 537
27 B-dúr 595
-----------------------
Sorozatok (teljesek és teljesületlenek)
Akik az elmúlt évek során bele-beleolvastak a Basic Librarybe,
felfigyelhettek a sorozatok ellen uszító, de legalább is fanyalgó
nyilatkozataimra. Tudom, hogy egy-egy nagy művészegyéniség híveit
úgysem lehet lebeszélni arról a nézetükről, hogy kedvencük keze alatt
még a C-dúr skála is utánozhatatlan eredetiséggel és fontossággal
szólal meg - de azt talán ők is elismerik, hogy ugyanazzal az egyetlen
nyerőkártyával 27-szer (vagy legalább 8-szor) nem lehet megütni a
bankot. Viszonzásképpen én is elismerem, hogy ritka az olyan
opus-sorozat, amely annyira alkalmas volna rá, hogy egy művész homogén
módon, sorozatban játssza el vagy vigye lemezre. (A "mindössze" öt
Beethoven-zongoraversennyel ez ritkán sikerül. Nem azt állítom, hogy a
Mozart-versenyek egyformák! De másképpen egyediek, mint a Beethoven
egymástól erősen elkülönülő koncertjei.) Teljes, 27 darabos ciklust
aránylag keveset találunk.
Anda Géza (DG) és Daniel Barenboim (EMI) maga vezényelte zenekarát
a zongora mellől. A Nyugaton nemzetközi hírűvé magasodott hazánkfia a
salzburgi Mozarteum Camerata Academica elnevezésű növendék-zenekarát
vezényelte, az Argentínában született izraeli viszont minden
lemezkatalógus egyik leggyakoribb szereplőjét, az English Chamber
Orchestra-t, amely a barokktól a mi kortársainkig bármiféle zenét
képes szolgáltatni, elsőosztályúnál soha nem alacsonyabb színvonalon.
A fentieket (valamint a talán méltatlanul mellőzött Ingrid Haebleréta
Philipstől) nevezhetem a sztereo-korszak legjelentősebb ciklusainak;
digitális napjainkban Vladimir Ashkenazy (DECCA) és Murray Perahia
(CBS) sorozatai uralják a piacot. Természetesen sosem volt rá módom,
hogy a négy művész valamennyi lemezét összehasonlíthassam, de
jónéhányat hallottam mindegyiküktől, s azt hiszem, a két újabb
egyúttal művészileg is sikerültebb (általában véve, legalább is).
Még ez alatt az alcím alatt kell felhívnom a figyelmet néhány
olyan zongorista lemezére, akik nem vették fel mind a huszonhetet, de
a többségüket igen. (Általában a korai műveket rostálgatták ki.) Így a
"nagy" versenyek előadói között rendre találkozhatunk Robert Casadesus
nevével (Széll György), elébb a Columbia Symphony Orchestrával,
amelyet, talán emlékeznek még rá más ajánlásainkból, Bruno Walter
alkalmi zenekaraként hoztak létre Los Angelesben, majd más Columbia
felvételekhez is alkalmaztak vagy újraszerveztek. Casadesus későbbi
lemezei a nagyszerű Clevelandi Zenekarral készültek. Egy pillanatra
meglepő, hogy több felvétel őrzi Arthur Rubinstein Mozart-játékát (ő
nem Mozart-játékosként volt kimagasló.) Ide vonható a legendás
emlékezetűek közül még Rudolf Serkin, Wilhelm Kempff és Clifford
Curzon.
Alfred Brendela VOX, majd máig tartó nagy korszakában a Philips
részére vett föl tucatnyi Mozart-versenyt. Szinte valamennyi dobogós
lehetne egy képzelt eredményhirdetésen. Külön kell megemlékeznem egy
művésznőről, akit ma már csak az elszánt gyűjtők emlegetnek. Clara
Haskilt a legmagasabb művészi mércével mérve is az elsők közé kell
helyeznünk, de hajdani tevékenysége annyira nélkülözte a
sztár-státusszal járó zajt és külsőségeket, hogy talán el is feledték
már. Haskil 1895-ben született Bukarestben, Berlinben tanult,
Párizsban nyert díjat és a svájci Veveyben telepedett le. Már a II.
világháború előtt az első vonalhoz tartozott, gyakran volt Enescu és
Casals partnere. Az első mikrobarázdák "felhasításakor" a Westminster
cégnél csinált felvételeket (a cég nagyon adott a hifire!), később a
Philipsnek dolgozott. Mozart és Beethoven, Schubert és Schumann voltak
legotthonosabb territoriumai, gyakran szonátázott is Arthur
Grumiaux-val. Ha némelyik produkciója újra felbukkan CD-n, egyöntetű
hódolat fogadja, kivételes művészi erényeinek elismeréseként.
Jelezni tartozom még, hogy több ciklus van jelenleg is készülőben,
jönnek is a lemezek fél-, sőt negyedévenként, néha már látjuk a távoli
célt: a ciklus befejezését. (Sok körülményen múlik ám, hogy teljesen
befejeződik-e valamely sorozat!) Mitsuko Uchida, Christian Zacharias,
Friedrich Gulda és Schiff András lemezei persze izgatják a vásárolni
szándékozók fantáziáját. Malcom Bilson a Polydor Archív Produktion
címkéjével, John Eliot Gardiner és az Angol Barokk Szólisták
társaságában nem zongorán, hanem fortepianón, mégpedig a Mozart által
használt és becsben tartott Walter-féle hangszer kópiáján játssza el
valamennyi versenyt. (Ugyanezen a hangszeren szólaltatja meg a
Mozart-szonátákat is a Hungaroton új sorozatában, melynek első albuma
az 1989-es HHH-ra jelent meg.) A kritika nemcsak a
hangszerkülönlegesség és a tudományosan megalapozott korhű stílus
miatt figyelt fel Bilson lemezeire, hanem egyre inkább felismerni véli
előadásában a szuverén művészi egyéniség jegyeit is.
Végül egy figyelmeztetés. A Mozart-versenyek általában ideálisan
rávághatók egy LP egyik oldalára (manapság a harminc percen túliak sem
okoznak gondot), következésképpen CD-n kettesével sorakoznak. A
gyakorlati szempontok (tehát például hogy hogyan kerüljük el a
duplumokat stb.) gyakran ellentétbe kerülnek az esztétikai
ítéletünkkel. Ugyanaz a felvétel három-négy változatban is fellelhető.
A nyugati boltokban tetszés szerint válogathatunk. (Itthon meg úgyis
azt vesszük, ami van - ha van...) A Mozart-zongoraverseny évtizedek
óta hiánycikk a hazai boltokban. Magyar felvétel Fischer Annie két
(alant tárgyalandó) lemezén kívül csupán egy-egy Rados és Ránki akadt,
mindkettő a 20-nál alacsonyabb sorszámú versenyekből. Most bontakoznak
ki egy sorozatféleség körvonalai Ránki, Kocsis és a Liszt Ferenc
Kamarazenekar jóvoltából (K. 238, 414, 415, 453, 456, 488, 595).
Importlemezként az Eterna-összkiadás Annerose Schmidt-je időnként
feltűnt a tárolókban, de a művésznő egyetlen előadása sem váltott ki
különösebb lelkesedést belőlem, másból sem. A nyugati importtól pedig
úgy látszik, anyagi sikert nem remélnek az illetékes kereskedők: "a
Mozart-zongoraverseny nem üzlet". Én az ellenkezőjét hiszem.
A kiválasztottak
Vegyük tehát sorra a nyolc "nagyot", némi profilt is skiccelve
róluk.
d-moll K. 466
Hadd emlékezzem meg itt először arról a lemezről, amely még a II.
világháború előtt készült, Bruno Walter, a nagy karmester
zongorajátékával és vezénylésével. Olvastam már azóta lebecsülő
kritikát róla, hallottam a darabot a legvirtuózabb nagy
zongoristáktól, de én még ma is azt az élményt szeretném újra
feltalálni minden újabb felvételen: a szépség és tragikum szavakkal
kifejezhetetlen megnyilvánulását. E sorok írása közben, 1989.
szeptember 14-én este újra felhangzott Walter játéka a Rádióban. A
rossz hangminőség ellenére is újra bámulom az I. tétel drámai
építkezését, a Románc felett lebegő fájdalmas-esengő hangot, amit oly
könyörtelenül oszlat szét a nagy kitörés, s alig zavar, hogy némelyik
futam nem pereg eléggé, hogy némely hang talán elbicsaklik.
Egy másik Walter neve is fűződik e versenyhez, a Walter
Giesekingé. Harminc évnél régebben őrzöm lemezét (Párban a K.
503-mal.) Gieseking is azok közé tartozik, akiknek nevét a fiatalabbak
alig-alig olvashatják ma már. Az 1950-es években Edwin Fischer és
Wilhelm Backhaus mellett ő volt az egyik német óriás. Latinos ízlésű
volt, az áttetsző, finoman árnyalt, tiszta hangzásra törekedett; nem
véletlen, hogy Debussy és Ravel előadójaként méltatták leginkább (de
jelentős Beethoven-produkciók is fűződnek nevéhez). Mozart-játékáról
azóta is megoszlanak a vélemények; szerintem a d-moll zongoraverseny
az ő előadásában halvány, a cserébe nyújtott árnyalás és finomságok
nem elégítenek ki.
Annál inkább Fischer Annie lemeze. Ez a magyar kiadvány a hatvanas
évek közepéről ismétlés volt, a művésznő a Columbia részére is
felvette a versenyt Adrian Boult vezényletével. Lukács Ervin és a
Rádiózenekar ezúttal élénken és indulattelten vesz részt az
előadásban, mely művészileg igen erős, tudatos és érzelmileg feszült.
Fischer Annie-t is "csúcsformájában" halljuk. Abban az időben ő volt
az egyetlen nemzetközi rangú zongoraművészünk, s azt hiszem, ez a
legjobb Magyarországon készült lemeze. Ám csak akkor írok igazat, ha
eltekintek a hangfelvétel minőségétől, amely enyhén szólva is durva,
rossz. Mintha az akusztikai egyensúly ismeretlen fogalom lett volna; a
zongorabasszus dübörgése semmivé teszi a mélyvonósokat. A II. tétel
végén, ahelyett, hogy "bársonyon futnának perceink", hordógörgetés
hangjai tesznek ingerültté. Nem segített ezen a hetvenes évek végén
eszközölt technikai felújítás sem.
Még mindig a régi nagyoknál maradva: Haskilnak három d-moll
versenylemeze van, mindegyiket ajánlom. Az utolsó, Igor
Markovitch-csel (Philips) sztereóban készült, és emlékezetes marad
mindenkinek, aki hallotta, mert a kiegyenlített, erőfeszítést nem
mutató belső erő egyik legszebb mutatványa. Rudolf Serkin is három
kiadványt jegyez. Ő még a harmincas években apósának, a nagy hegedűs
Adolf Buschnak a kamarazenekarával kezdte e versenyeket játszani és
fölvenni. Az Ormándy-féle (akkor kitűnő hangzású) monót felülmúlja a
Széll György dirigálta sztereó változat, a hang, a zenekar (a remek
clevelandiek) és a karmester révén. Ez a Széll-féle lemez mindenképpen
túltesz a hetvenes években készült Marlboro Fesztivál-előadáson, de a
digitális Abbado-féle DG-n is. Az utóbbin azért, mert a
nyolcvanadikhoz érkező Serkin már nem volt régi szellemi-fizikai
erejének birtokában. (A három korábbi lemezt a Columbia-CBS adta ki.)
Clifford Curzon, a nagy hírű angol zongoraművész Benjamin Britennel és
az Angol Kamarazenekarral szövetkezve hagyott ránk egy ragyogó,
természetes zeneiség-fémjelezte előadást (DECCA).
Az úgynevezett modern sorozatokból Barenboim és Perahia felvétele
a legjobb. Az előbbinek ez az egyik legjobban sikerült concertója,
meggyőző ereje tévedhetetlenül vezet végig a művön. Romantizáltabb, az
I-II. tételben egy cseppet súlyosabb, mint szeretném. Perahia
szenvedélyes, mégis visszafogott; tőle némi lírai többletet kapunk,
talán egy hajszálnyit a drámaiság rovására. Az önmagukat vezénylők
között Perahiának egészen kivételes a kapcsolata a zenekarral. Anda
Géza szép zongorahangja, stílusos játéka, spontán zenélése ma is
hatásos, zongorája jól jön át a hatvanas évek elejére jellemző
hangképen, amelyben a vonósok egy kissé sápadtabban szólnak, különösen
odafent. Alfred Brendel - egyik személyes favoritom - tökéletesen
zongorázik, mint mindig. Ezúttal is tökéletesen elemez, magyaráz,
felmutatja a zene ezernyi értékét. (Rosszhiszeműek úgy mondanák:
oktat.) Talán egy kicsit túlontúl tökéletes, talán az elemző hajlam
jobban illene Beethovenhez, mint Mozarthoz? Vagyis, ha igazságos
akarok lenni, le kell írnom, kedvencem lemezéről némileg hiányzik az
Innigkeit, a bensőséges hang. (A Brendel-lemez itthon kapható volt
importáruként és Eterna préselésben is, a K. 488-cal párban.) A K.
466-tal már a korhű, fortepianós előadások is beléptek a versenyek
versenyének mezőnyébe: 1988-ban a már említett Bilsonnak két
konkurrense akadt. Egyikük, az amerikai John Gibbons kitűnő kritikát
kapott, nem kis mértékben köszönheti ezt Frans Brüggennek és nagyszerű
együttesének, a XVIII. Század Zenekarának. Ez a "live" előadás azonban
hangmérnöki szempontból nem tartozik a Philips remeklései közé, a sok
részletszépség belevész a koncertterem "életet adó" melegébe.
Összegzésül: a d-moll versenyműre nincs abszolút ajánlatom.
C-dúr K. 467
A versenyek között úgynevezett "melléknevest", utólagos, tehát nem
a szerző által használt ragadványnevet csak egy visel, a No. 26. Ezért
okozott jókora meglepetést a hatvanas évek közepén, hogy az Anda Géza
ciklusának egyik tasakján imígyen feliratozták ezt a C-dúr versenyt:
"Elvira Madigan". Mi több, a tasakfotón egy XX. század elejei divat
szerint öltözött, kalapos ifjú hölgy mutatkozott. Nem sikerült
megfejtenem a hölgy viszonyát Mozarthoz. Később megtudtam, nem is volt
neki.
Mással volt viszonya. Ugyanis az "Elvira Madigan" című sikeres
svéd szerelmi film kísérőzenéjének főmotívumául ennek a versenynek
ellenállhatatlan szépségű lassú tételét választották. Anda felvételét
pedig bizonyára nem csak azért szemelte ki a rendező, mert akkor a
legmodernebb hangzású volt, de - gondolom - azt találta a
legromantikusabbnak, a legátszellemültebben éneklőnek. A film "hatott
vissza" aztán a zeneműre, a DG sokáig így reklámozta a lemezt, sőt
némely katalógus-szerkesztő sem átallotta odatenni a jelzőt a K. 467
után.* (*Mire a még tudósabb katalógusszerkesztők így jártak el:
"C-dúr K. 467 (helytelenül:) Elvira Madigan." Hja, mi filológus
lelkek, bohém fiúk...) Végül is nem kevesebb joggal történt mindez,
mint a Jupiter, Holdfény, Appasionata stb. jelzők kitalálásakor.
Nevetséges volna letagadni, hogy a népszerű film jót tett Mozartnak, a
gyönyörű verseny ettől ugyan nem lett szebb, de ismertebb igen.
Charles Rosen hasonlatával ez a versenymű úgy követi a d-mollt,
mint a Jupiter szimfónia (K. 550) a g-moll szimfóniát (k. 551). Azaz a
világos dúr a tragikus moll hangnemet, egymás melletti helyen a Köchel
jegyzékben. A zongoraverseny műfaját ez a két versenymű emelte a
legmagasabb rendű zenei formák közé.
Ebből is készült magyar lemez Fischer Annie-val. Sajnos, a K.
466-nál dicsért zenekar ezúttal nemhogy egyenrangú partnernek, de még
kíséretnek sem elfogadható: nem kísér, inkább csak utána lopakodik a
kiváló szólistának. Ami azért is baj, mert éppen a C-dúr versenyre
alkalmazható első ízben a zenekari nagyság, a grandeur fogalma
jellemzésül. A felvételt 1990-ben ismét a boltokba küldi a Hungaroton,
a felújítás remélhetőleg segít valamit. Sokszorosan felülmúlja ezt
egy, a Columbiánál készült (ma EMI címkés) Fischer Annie-lemez, mely
két és fél évtizede állja az idők és a versengés próbáját, több
felújítás után. A Philharmonia Orchestra és Wolfgang Sawallisch voltak
a közreműködők, a felvétel fölött "spiritus rector"-ként az évszázad
legnagyobb hanglemez producere, zenei rendezője, Walter Legge
őrködött, akinek egyébként a Klemperer-, Karajan-, Callas- és
Sehwarzkopf-hagyaték tetemes részét és páratlan színvonalát
köszönhetjük.
Arthur Rubinstein szépen rajzolt ívei, tiszta és gyöngyöző futamai
fényes és erőteljes hangzást kaptak az RCA felújításakor. Játékának
kiegyenlítettsége nagy erénynek számít a Mozart-tolmácsolásban.
Kevésbé illik az én Mozart-képembe Friedrich Gulda, erőteljes,
elhatározott, hogy azt ne mondjam, elszánt stílusa. A hetvenes évek
közepén készült, technikailag kitűnő felvételen Abbado sem javít. A
Supraphon forgalmazta Paul Badura-Skoda lemez rangos helyet
foglalhatna el a szocialista piacon. Játéka természetes
folyamatossággal jeleskedik, a Prágai Kamarazenekartól nagyszerű fúvós
szólamokat hallunk. A zongoraművész győzi lélegzettel az impozáns
zongoraszólamot, bár a II. tétel gyönyörű áriáját nem tudja teljes
tüdővel kidalolni, nyilván az érzelmi túlzástól fél, mint oly sokan.
Ám ha Mozart nem félt ez alkalommal?... Egyébként nem ellenszenves a
szokásosnál kissé könnyedebb felfogás (I., III. tétel), a nagyság és
pompa mellett a vidámság. Az akusztikai élmény azonban minden
szépségnek ellene dolgozik! A hangszínpad közepén a zongorabasszus
uralkodik, mintha minden hangját egy hordó-rezonátor erősítené, a
mélyvonósok nem a Smetana Teremből, hanem a folyosókról, vagy a
mellékhelyiségekből hallatszanak, a fúvósok minden belépéskor a
zongorista feje fölött röpködnek á la Chagall, a hegedűk az utcai
ablakokat díszítik; az összhangzás dobozos, tömött és fénytelen.
Egészen más világba lépünk Brendel digitális Philips-lemezét
hallgatva. Amint az Academy St. Martin-in-the-Fields első akkordjai
megszólalnak Neville Marriner keze alatt; elfog a "fenség érzete". (Ez
csak azért lep meg, mert Brendel szerint az I. tétel bevezetése nem
ünnepélyes induló, hanem opera buffa-kezdet.) Lírából azonban többet
igényelnénk. Az Andante a cantilena, a harmonia és a zenei szövet
újszerű gazdagságával kápráztat el (így a Grove Lexikon), és ebben az
álomszerű lassú tételben talán nem érvényes a kevesebb-több elve.
Barenboim remekül kidolgozott előadása mellett ismét Perahiától
várhatjuk el az érzelmi többletet. Ő ugyanakkor minden részletnek
megadja a maga karakterét, színgazdagsága, billentésének árnyalatai is
példaszerűek. Kellhet-e ennél több? Vagy talán az I. tételben mégis
több rámenősséget, kockázatot szeretnénk?... A CBS jól
kiegyensúlyozott, igen hűséges hangkörnyezetet biztosít Perahiának,
ugyanez jut Ashkenazy és a Philharmonia Zenekar DECCA-felvételének. Ez
is olyan előadás: ha halljuk, úgy érezzük, minden a helyén van. S
mégis, nem él oly erővel szívünk emlékei között.
Ajánlatom: talán ha egybegyúrhatnánk Perahiát és Brendelt...
Esz-dúr K. 482
Ez is személyes rajongásom tárgya, s ugyan ki merné állítani, hogy
érdemtelenül? Ha a fúvósok kezelésének páratlan ötleteit, Mozart
játékos színfantáziájának eredményét figyeljük, azonnal halljuk, hogy
az Esz-dúr és A-dúr versenyek egyívásúak a legtökéletesebb opera
buffával: a Figaro lakodalmával. Az Esz-dúr verseny jellegzetesen
virtuóz concerto-típus, az eddigi legszélesebb hangszerelési skálával.
Föltűnő a hangszíneffektusokban dúskáló Mozart (még tőle is szokatlan)
nagyvonalúsága. Különösen kedvelt klarinétjait juttatja hálás
feladatokhoz, de a többi fúvós is prominens szerepet kap. Valaha egy
Supraphon-lemez, Helene Boschié nyitotta rá a fülemet, de igazán
Fischer Annienak köszönhetem, hogy megszerettem. Ez a szintén
(Philharmonia Zenekar) Sawallisch-lemez hitem szerint a legjobb, amit
ez a nagy művésznő valaha is készített zenekarral; mindig fönn fogja
tartani nevét a rögzített zene történelmében. Néhány éve a K. 467-tel
párban minden kritikust elragadtatott, s jellemző, hogy a Gramophone
1988 júniusi számában olvasói levél sürgette, hogy adják ki CD-n is.
Világnagysággal folytatom, a Mozart-játékosként, kivált
versenyművekkel ritkán fellépő Szvjatoszlav Richterrel. Ő a
hetvenes-nyolcvanas évek fordulója táján Riccardo Mutival társult a
versenyművek felvételére (Philharmonia Zenekar, EMI). Egy Beethoven
c-moll és ez a Mozart Esz-dúr mű került ki a stúdióból. Egyik sem
öregbítette hírnevüket. (Bár egyiküknek sem volt már szüksége erre.) A
Beethoven-versenytől annak idején a Melódia-préselés vette el a
kedvem, "vattázott" hangja volt. A Mozart-mű jobban szól, melegebb,
bár ezen is érzek némi "csillapítást". Richter persze a megszokott,
"sziklaszilárd technikájú", s egy percre sem feledjük, hogy ő ül a
zongoránál. Az viszont sok Mozart-hívőt bánthat, hogy egy XIX. századi
kotta használatából következően néhány furcsaságot hallhatnak.
A fiatal Christian Zacharias is kezdi építgetni ciklusát. Ezt a
versenyt és a No. 23-at Drezdában vette fel, így azt az Eterna is
forgalmazza. Friss és lendületes, talán nem túlzottan mélyenszántó
előadások, de itthon pillanatnyilag nincs más, míg újra fel nem tűnik
Badura-Skoda Supraphon-lemeze. A cseh lemez ezúttal is híjával van a
homogén hangzásnak, ha lehet még durvább, mint a C-dúr verseny
felvétele, itt maguk a fúvósok sem remekelnek. Giovanni Martinelli, a
hajdani nagy tenorista mesélte, hogyan csináltak duett-lemezt a század
első évtizedeiben: felváltva léptek a nagy tölcsér elé, enyhe
lökdösődéssel figyelmeztetve a partnert, hogy adjon helyet -
ilyesfajta látomásom támadt ettől a Supraphon-felvételtől. Itt az is
kiderül, hogy a Badura-Skoda jobb muzsikus, mint amilyen virtuóz
zongorista.
A legjobbak következnek. Brendel nagyszabású, fölényes és férfias,
minden részletet kipoentíroz, akárcsak Marriner pazar fúvósai, de egy
pillanatra sem veszíti szem elől a nagyformát. Nagy lendülettel vezet
végig bennünket a versenyműn anélkül, hogy kényszert éreznénk; csupán
azt érezzük, biztos kezű vezetőnk van. Ashkenazy ragyogóan zongorázik,
az I. tételben talán túl sok erőt mutat, a lassúban azonban épp oly
gyöngéd, mint Perahia. A (Grove-lexikon szerint vadászjellegű)
fináléban még sziporkázóbb, mint Brendel.
E három közül kell ízlés szerint kiválasztani az első számú
változatot.
A-dúr K. 488
Bárki ír róla, mindig egységes mivoltát emeli ki, pedig
ellentétpárokban kénytelen fogalmazni: napfényes és melankolikus
uráról, egyszerűség és mélység egyidejűségéről, érzékenységről és
szikrázó szellemről szólnak. Ez utóbbit Barenboim lemeze érdemelte ki
a Penguinben. Annak idején ez volt az ő ciklusának első kiadványa, úgy
húsz évvel ezelőtt, s mindjárt csupa jót ígért a jövőre. A
beteljesülésnek tanúi vagyunk, a sorozat kompakton is él és hat.
Ez a nagyon népszerű darab amúgyis minden előadójából a legjobbat
képes kicsalni. Felsorolásainkból ezúttal elmaradnak az
elégedetlenkedő, neheztelő igék. Perahia is itt remekel a leginkább.
Gyöngéd érzésvilága nagy belső vitalitással párosul, előadása fölött
az a komoly derű honol, amely ennek a művésznek és nagyon sok
Mozart-zenének közös sajátja. Szellemi emelkedettségről beszél az
egyik kritikus a lassú tételt hallván. A finale spontán lendületét egy
pillanatra sem törik meg a szabályok, de nem válik szabálytalanná sem.
"Minden bizonnyal a gramofon egyik klasszikusát halljuk." Nem vagyok
merész jós, ha hozzáteszem: a jövő század is így fogja megítélni. (Az
eleje már oly közel van.)
Új név a listánkon Maurizio Pollinié. Az olasz világsztár
tökéletesen kimért, kidolgozott játéka (nem rossz jelzők ám ezek!
gyakran hiányoljuk e tulajdonságokat!) nem éppen Mozart lényét idézné
eszünkbe. Mégis, ez a Karl Böhmmel és a Bécsi Filharmonikusokkal
készített lemeze az egyik legjobb ajánlatom, s a DG-hangtechnika is
kitűnő. Intelligens és egyenes beszédű Friedrich Gulda is
(Harnoncourt, Teldec), de "költőként" elmarad a fentiektől s az alább
következőktől.
A látszólag "szimpla" lassú Adagio-tétel csupa poézis és pátosz,
csak meg kell találni hozzá a hangot s az arányokat a lágyan ereszkedő
frázisokból, "siciliano" ritmusból és nápolyi harmonikából alkotott
szőttesben. Megteszi ezt Brendel, intenzív belső meggyőződéssel
vállalva a pátoszt, nem restellve a költészetet. Erőteljes és lírai,
úgy tetszik, ez itt szerencsés kombináció (mint ahogyan az a friss erő
és a melegen érző szív is Ashkenazy DECCA lemezén - a zongora ott
azonban egy kissé túl hangos, előtérben áll). Brendelnél tökéletes az
egyöntetűség, hangban és játékban. Itt kamatozik neki a legbőkezűbben,
hogy karmestere van, s hozzá milyen tapasztalt és remek ösztönű
karmestere Marriner személyében! A II. tétel pizzicatóinak varázsos
teltsége és puhasága csak egyik példa a dicsérendő részletek
sokaságára. Ezt semmilyen lemezen sem csinálják szebben.
Végre modern magyar felvételről is beszámolhatok. Kocsis Zoltán és
a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásáról sok elismerő mondat olvasható
a kritikákban. Ha összesítem őket, egy tévedhetetlenül előremutató és
gazdag képzeletű művészt méltatnak, aki a lassú tételben fel tudja
idézni Mozart megannyi finomságát is, s akinek zongorajátéka a
legjobbakéhoz mérhető. Ennyivel már számottevő jelenség a nemzetközi
piacon ez az A-dúr verseny s a zenekar is kitűnő osztályzatot kap.
Amit általában kifogásolnak: a III. tétel túlzottan rohanó, elsöprő
irama. Christian Zacharias nem nyújt ilyen támadási felületet - de nem
kelt ennyi érdeklődést sem.
S persze most is "emlékezzünk régiekrül". Ha a fránya mai
hangtechnika akkor virult volna, amikor Solomon játszott! (Róla a
következő koncertnél többet). Majd ismét Clara Haskil! Azután Wilhelm
Kempff (van, aki az ő A-dúrját tartja utolérhetetlennek). Rubinstein
ezt a darabot igen szerette, lemezét mindig is a jó Mozart-kiadványok
közé számították, s az RCA kissé túlnagyított, felfújt hangképe
ellenére a felújított változat rengeteg élvezetes pillanatot tár föl,
s éppen a lassú tételben. A legendás szentek közül Vladimir Horowitz
volt oly ravasz és bölcs, hogy megélje a digitális korszakot.
Nyolcvankét évesen vett föl először egy Mozart-versenyt! (Nyilván úgy
gondolta, ideje már elkezdenie.) A milánói Scalában adott
hangversenyét szalagon rögzítették, Giulini vezényelt. A produkció
persze inkább Horowitznak állít emléket, mint Mozartnak, de a
zongorajáték szempontjából semmiképp sem érdektelen.
Nyílt színvallásnak kell következnie: Perahiát ajánlom
(tartalékban Brendelt).
*
DL ugyan arra bíztatott, írjak hosszabban a szokottnál, mégsem
próbálok visszaélni szerkesztői vendégszeretetével. A következő három
műről némileg rövidebben értekezem.
Bár a c-moll zongoraverseny (K. 491) nem kevésbé remekmű, mint
bővebben tárgyalt elődei; tragikus hangütése ismét a Don Giovanni
közelébe visz. A kéziraton látható szokatlanul sok javítás különleges
műgondot jelez ennél a szerzőnél - indokolja ezt a kísérletező jelleg
és a végtelennek tetsző érzelmi skála is. Rendkívül személyes hangja
Beethovenre is nagy hatással volt. Mozart itt vonultatja föl a
legkorszerűbb zenekari együttest, ám az árnyalatok túlnyomórészt
sötétek. Solomon lemezét ajánlom elsőnek, bár az 1955-ös felvétel nem
sztereóban készült még (HMV). Solomonnak csak egy neve van, ezt
csodagyerek korából őrizte meg. 1902-ben született a Cutner-családban;
kilencévesen az Egyesült Királyság kedvence volt; a húszas évekre
Európa és Amerika egyik kiváló művész-zongoristájának számított (ezzel
többet akartam mondani a zongoraművésznél); tekintélyére jellemző az
alábbi anekdota. Az angol zenetudomány két dísze együtt távozik egy
Beethoven-koncertről. "Solomon ma ismét csúcsformában volt" - így az
egyik. "Beethoven is!" - ennyi az angolosan rövid válasz; nem
mindennapi dicséret. Az EMI 1978-ban egy kétlemezes Mozart-albumot
adott ki Solomon tiszteletére, mert a művész, akit kortársai is a
század egyik legmakulátlanabb zongoristájának, klasszikussá vált
muzsikusának tartottak, bénulás következtében 1965 óta már nem
játszhatott. (Néhány éve hunyt el. Az albumot itthon is árusították.)
Volna csak ennek az élesen rajzolt c-moll versenynek (s hátán a K.
488-asnak) a hangzása kissé jobb, modernebb - ma is kevés versenytársa
akadna. Akárcsak Haskilénak (a d-moll verseny másik oldalán) és
Wilhelm Kempffének. Casadesus lemeze is mindig nagyon meggyőző
ajánlásokat kapott.
Modern verziót a fentiekben "megszokottá" vált
Ashkenazy-Brendel-Perahia trióból kell választani. A lassú tétel
Perahia végletekig érzékeny játékában bámulatraméltó. Badura-Skodát
(Supraphon) ismét a stúdió-körülmények teszik versenyképtelenné. A
nagyszerű karmester, André Previn (zongoraművész, jazz-zongorista is
volt valaha) kedves Bécsi Filharmonikusaival készített egy lemezt két
kedves koncertjéről (a másik a K. 453-as G-dúr). Nagyon jól
zongorázik, de a nagy pianista-egyéniségek "mélységeihez és
magasságaihoz" talán mégsem mérhető (Philips, digitális).
A C-dúr (K. 503) és a D-dúr (K. 537) máig kissé mostohán kezelt
tagjai a zongoraverseny-családnak. Pedig a nagyszabású, szilárd
szerkezetű és pompás zenekari anyagot bemutató C-dúr aligha érdemelte
meg ezt; több mint gyanús, hogy e verseny népszerűségének "névrokona",
a manapság szinte verhetetlen K. 467 "vág alá". Ashkenazy csak a
DECCA-hang telitalálatával nő itt a Perahia-CBS lemez fölé, játékban
az amerikai kínál több szépséget, finomságot. Barenboim igen sikerült
felvétele is megnyeri a vásárlót. Brendel 1962-ben megjelent VOX
(újrakiadásban Turnabout) márkájú bécsi felvétele mindazokkal az
erényekkel ékeskedik már, mint a későbbi nagy Philips sorozata;
spontán játékörömben még felül is múlja azt. 1970-ben a II. Lipót
császárrá koronázásának frankfurti ünnepségein játszotta Mozart a
"Koronázási" D-dúr koncertet, noha a darab nem erre az alkalomra
készült (már az előző évben is előadta). E koncert szellemi
tartalmáról talán valóban lehet vitázni, kivált, ha a korábban (s
utána) született testvéreinek fényében vizsgálgatjuk, de amit Mozart
az akkori zongorajáték technikájáról, lehetőségeiről tudott, azt ebbe
is mind belekomponálta. A XIX. században (talán éppen a jó kapaszkodó:
a "koronázási" melléknév miatt) ez volt az egyik legnépszerűbb
Mozart-zongoraverseny. Anda DG-lemezét a szlovák Opus cég vette át (a
K. 414-gyel párban), hazai boltokban ez volt az itthon föllelhető
legjobb változat. Újra meghallgatván, gyorsan meg szeretném cáfolni a
szellemi tartalmáról ejtett szavaimat: már-már rágalomízűnek érzem
őket! Ezt különösen Perahia lemeze igazolhatja, amely több díjat is
nyert.
B-dúr K. 595.
Kissé elszomorodva veszem le a fejhallgatót a K. 595-ös B-dúr
koncert lemezeinek leforgatása után. Sajnos, nincs tovább: az utolsó,
27. zongoraversenyt halála évében, 1791 januárjában komponálta Mozart,
nem csoda, hogy az utókor beleérez némi "hattyúdal-tónust", pedig
negyedszáznál több mű követi még a Köchel-jegyzékben. Tagadhatatlan
azonban, hogy ez már nem a hallgatóságnak szóló virtuóz-szellemes
darab; befelé fordulást közvetít, szemlélődést, lemondást, s talán
valóban búcsút is. A lassú tétel éneke a szokottnál is
melankolikusabb, s ez az alaphang még akkor is ott zeng a mű egésze
fölött, ha a zárótétel egyik kedves dallam-ötlete néhány nappal később
arra inspirálta Mozartot, hogy derűs dalt írjon belőle egy tavaszt
hirdető jelentéktelen versikére...
Akadnak itt is "nagymúltú" felvételek. Clifford Curzoné az egyik
leghíresebb, húsz év után is számolni kell vele (DECCA, az Angol
kamarazenekart ismét Benjamin Britten vezényli). Brendelnek
1969-bőlvaló VOX B-dúrja már ugyanúgy hódít, mint a későbbi Philips.
Egy francia cég megelőzte Bilsont (Société Francaise du Son),
amennyiben a neves Landowska-tanítvány, Raphael Puyana 15 évvel
ezelőtt egy 1783-as Broadwood-zongorán, azaz fortepianón vette fel a
B-dúr versenyt. Érdemes volt hazavinnem a lemezt a Múzeum-körúti
Antikváriumból, s örültem, amikor 1989 nyarán a Bartók Rádió műsorában
bemutathattuk, mint "Hangfelvételt felsőfokon".
Magyar lemez is forog e műből, modern felvétel, jelentős
művészekkel. A véletlen úgy hozta, hogy az elmúlt nyáron jelent meg
Ránki Dezső és a Liszt Ferenc Kamarazenekar lemeze (hátán a K. 415-ös
C-dúrral), Kocsis Zoltán meg ugyanebben az évben vette föl ugyanezzel
a zenekarral; megjelenése a következő esztendő(k)re várható. Végre
versenyhelyzet* (*Zongoraversenyhelyzet. A szerk.) a hazai piacon.
(Igaz, nem először, lásd Bartók: Gyermekeknek.)
A mű egyik örökértékű klasszikusának rangját viseli Emil Gilels DG
verziója, túloldalon a kétzongorás versennyel, melyet Jelena lányával
játszik együtt. Gilels, a hajdani "oroszlán" itt bölcs és mélyen érző
nagy lélekké szelídül, "Művészi integritás és költői beleérzés
legmagasabb rendű megnyilvánulása" - olvasom egy kritikában. S mivel
Gilels káprázatosán zongorázik is, ez a húszéves lemez csupa
gyönyörűséget kelt - melyből nem kevés származik Karl Böhm és a Bécsi
Filharmonikusok Mozart-tudományából, a természetesség és kifinomultság
e páratlan együttes adottságából. A lemez még az (egykor itthon is
elérhető) Melódia-préselésben is hifi.
Szellemileg magyar termék a Schiff András és Végh Sándor nevével
ékeskedő DECCA lemez is; remek társulás az egyre elmélyültebben
muzsikáló fiatal zongoristának, illetve a régi nagy
vonósnégyes-hagyományok ma is élő letéteményesének ez a párosa.
(Schiffet amúgyis áhítatos tisztelet fűzi az idős muzsikusokhoz.
Emlékszünk még, mennyire rajongva nyilatkozott a kilencven éves
Horszowskiról.) Láthatóan ciklusra szövetkezett az ifjú és a veterán.
Ezt a K. 595-öt mindenesetre hozsannázva fogadta a kritika, Schiffet
Curzon, Gilels, Brendel és Perahia mellé helyezik. A meleg és tágas
akusztikai térben a fúvósok kivételesen szép és pontos játéka tűnik
fel, majd a vonósok hangzásából halljuk, hogy e produkcióban
iránymutató szerepe van Végh Sándornak. E felvételen is a salzburgi
Mozarteum Camerata-ja játszik, mint Anda ciklusában. Schiff úgy kezeli
a zongorát, mintha korabeli hangszeren szólaltatná meg csupa személyes
intimitásból sugárzó mondanivalóját. Elhivatottság és szerénység
jellemzi őt, s ha talán egy pillanattal tovább időzik is egy-egy
részletnél, összteljesítménye nagy előadást eredményez. Stephen
Plaistow, az igen mérvadó kritikus éppenséggel a Mozart versenyművek
előadásának modelljeként állítja mások elé ezt a lemezt.
Csak kötelességszerűen emlékeztetek még rá: Brendel és Perahia
ebben az utólérhetetlen hangulatú darabban is a legjobbakhoz
tartoznak. Az Allegro folyamatos, csak Mozarttól elvárható
énekeltetése, a szelíd disszonanciák fájdalmat sejttető borúja, a
szivárványos kromatika szubjektivitása, s mindez a szimmetrikus
tökélyű szerkezetben - íme, a drámai műfaj csupa lírába torkollva,
oldódva ér véget Mozart életművében...mégiscsak hattyúdalban
búcsúztatva a zongoraversenyt mint műfajt, és hősét, a zeneszerzőt.
(Legközelebb Verdi: Requiem)
