Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Ortofon 500-as hangszedőcsalád
Bárki, aki hangszedőt gyárt, általában csak egyetlen egy modellt
alkot, s aztán folyvást ezt az egyet variálgatja. Csinál belőle
olcsóbbat, drágábbat - ahogy ezt a piac megkívánja. Az Ortofon régi,
bevált mágneses hangszedői is ugyanarra az egy alaptípusra vezethetők
vissza: a VMS-modellre, amelynek különféle változatai közül az
olcsóbbakat az FF-, a drágábbakat a VMS betűjellel látták el. (A VMS,
azaz Variable Magnetic Shunt alapelvét a Hifi Magazin 4. számában
ismertettük.)
Nemrég aztán megreformálta mágneses hangszedőjét a dán cég. (A
VMS-elvről többé már nem esik szó, a prospektusból csak annyit tudunk
meg, hogy itt most minden vadonatúj.) Híven a hagyományhoz, ismét két
típuscsaládot hoztak forgalomba. A szerényebbikkel, melynek tagjai a
305U, a 310U és a 3200, igen jó tapasztalatokat szereztünk lásd a Hifi
Mozaik 7. kötetében. Ezúttal a nívósabb típusoknak adunk randevút.
Ezek betűjel nélkül állnak, s csupán szám jelöli őket: 520, 530,
illetve 540. Meglehetősen drága jószágok, nagyjából ugyanannyiba
kerülnek, mint a magaskimenetű MC-hangszedők (X1-MC, X3-MC, X5-MC).
Hogy őszinték legyünk, három hangszedő helyett csak kettő és felet
sikerült szereznünk. A középső modellnek csupán a cseretűjét találtuk
meg a RAMOVILL-nál. Mivel azonban előbb-utóbb mind a három típus
forgalomba kerül, indokoltnak láttuk, hogy "kipipáljuk" a teljes
500-as családot, s ne kelljen később pótteszteket készítenünk. A
szóbanforgó tartaléktűt tehát, amely valami csoda folytán kerülhetett
az első szállítmányba, az 540-es hangszedőtesttel párosítottuk. Nem
csaltunk sokat, ugyanis a három modell tökéletesen csereszabatos,
legalábbis a prospektus szerint. (Mi azonban már régóta tudjuk, hogy a
cseretűk ritkán szólnak olyan jól, mint az eredetik.)
Az új hangszedők felépítéséről annyit tudunk, hogy
mozgómágnesesek. A tűtartó rész egy parányi állandó mágnest tartalmaz,
s ez belenyúlik az állórészben elhelyezett 4 tekercs terébe. Ebben
nincs semmi újdonság. A tekercseket tartó "pólusrudak" piciny
csövecskék - ez is régi dolog. Újítás viszont, hogy a csövecskék
oldalról fel vannak hasítva. Ennek az az értelme, hogy redukálja a
csövekben fellépő, keresztirányú örvényáramot, mint ezt a
prospektusból átvett képek szemléltetik. Lehet benne valami. Számos
hangszedőtípusnál tapasztaljuk, hogy a rezonanciafrekvenciát megelőző
tartományban a szint valamicskét esik, ha nem is feltétlenül oly
mértékben, mint az Ortofon 2. ábráján a "massive", azaz tömör pólusvas
teszi. Érdekes lesz majd összehasonlítani az 500-as család diagramjait
a régebbi Ortofonok görbéivel. A póluscső hasítékát egyébként
szabadszemmel is megfigyelhetjük, ha kihúzzuk a tűtartó részt a
hangszedőtestből.
Az ismertetőből annyit tudtunk még kihámozni, hogy az effektív
mozgó tömeg rendkívül alacsony (a specifikáció szerint 0,3mg). Ez mind
a három típusnak sajátja. Valószínű, hogy a mozgó rész is nagyjából
azonos, s a három típus nem tér el másban, csupán a tűhegyek
kiképzésében. Ahogy felfelé haladunk az árlétrán, a tűgeometria egyre
differenciáltabb lesz: előbb csak elliptikus, aztán Fine Line, végül
"Fritz Geiger II". (Ez a "hegedúsfrigyes" egy neves svájci
specialista, tőle rendelik a tűt az Ortofon legdrágább MC-ihez is.)
Mint minden hifista tudja, ez a geometriai játék arra megy ki, hogy
minél jobban megközelítvén a vágótű alakját, növelni tudják a rendszer
barázdakövető képességét.
Akárcsak az olcsóbbik széria típusait, ezeket is kétféle
változatban készítik: normál, illetve T4P kivitelben. Az utóbbiakat P
betűvel jelölik (például: 540P). Mi a normál, tehát 1/2 coll
lyuktávolságú csavarokkal montírozható változatot teszteltük.
Kivitelére nézve a három típus azonos. Fekete műanyagtest,
aranyszínű felirattal ("Denmark" a hangszedőtesten, a gyártó neve a
tűtartón, típusszám a lehajtható tűvédőn). A kivezetőcsapok aranyozva
vannak, színjelölésük a szabványos, a melegpontoknál betűjelölést is
találunk (L és R). A csomagolás, az "Aufmachung" némiképp eltérő.
Mindegyik típushoz jár legalább egy pici műanyag csavarhúzó és 1-1 pár
hosszabb, illetve rövidebb csavar, anyával. Az 540-eshez 4 színes
bekötővezetéket, tisztítókefét és tűmérleget is adnak.
Méréseinkhez
520-as típus. A frekvenciajelleggörbe a bal csatornán rendkívül
egyenletes 20 és 20k között, a 22 és 24kHz közötti rezonanciát alig
lehet észrevenni. A jobb csatorna kicsit egyenetlenebb, de még mindig
nagyon szép. Az áthallás 15kHz-ig igen jó, és még 20kHz-en is eléri a
15dB-t.
A kimenőfeszültség kellően nagy, bőven teljesíti a specifikációt.
A két csatorna eltérése csekély, végig az egész frekvenciasávban.
A letapogatási képesség tisztességes, jobb a specifikáltnál. Az
engedékenység viszont némiképp elmarad a "papírformától".
Mindhárom torzításfajta nagyjából a mozgómágneses hangszedőkre
jellemző értéket mutatja. Furcsa, hogy IM-re nézve a jobb csatorna
mutat kedvezőbb képet, közepes frekvenciákon viszont a bal csatorna
működik jobban. Az 1kHz-es négyszögjel-átvitel túllövést mutat, de
különben tisztességes. A hangkarhangszedő rezonancia viszonylag
alacsony frekvenciára esik (7,5Hz), eddigi ismereteink szerint ez
kissé előnytelen.
Összefoglalva: kedvező kép, egyenletes minőség.
530-as típus. (Az 530-as tűje az 540-es hangszedőtestben.) A bal
csatorna frekvenciagörbéje szép, egyenletes, a jobbé viszont már
kiemelést mutat, akárcsak a többi típuson. (Az Ortofon prospektusban
ábrázolt görbéket kissé idealisztikusnak ítéljük.) Az áthallás csak
20kHz környékén romlik le.
Ez a típus (vagy legalábbis az általunk keresztezett "öszvér")
jóval kisebb feszültséget szolgáltat, mint a másik kettő, illetve mint
a specifikáció állítja. A két csatorna görbéje becsületesen együtt fut
az egész hangfrekvenciás sávban.
A letapogatási készsége kitűnő, jobb, mint amilyennek
specifikálták.
A torzításai olyasfajták, mint amit a kisebbik modellen mértünk.
Zavaró körülmény, hogy a bal és a jobb csatorna torzítása között igen
nagy a különbség (mindenütt a jobb csatorna torzít többet).
Az 1kHz-es négyszögjel-átvitel szép, a felfutó él túllövése után
alig látunk berezgést. A hangkar-hangszedő rezonanciáról nem adunk
külön diagramot, teljesen azonos az 540-es diagramjával. (Ez is
6,5Hz-re esik - túlságosan alacsony!)
Összegezve: tisztességes hangszedő, egyenletesen jó
tulajdonságokkal - de nehezményezzük a torzítás aszimmetriáját.
540-es típus. A frekvenciajelleggörbe itt is rendkívül egyenletes,
különösen a bal csatornán, ahogy ezt már megszoktuk az Ortofonnál. Az
áthallási csillapítás gyönyörű: 20dB 20kHz-en, ez már valami!
A kimenőfeszültség megfelelő, a két csatorna eltérése csekély, a
letapogatási képesség kitűnő.
A torzítások viszont lehetnének alacsonyabbak is. Végtére, ez már
egy 8000 forintos hangszedő ennyiért már MC-t is lehet kapni.
A négyszögjel-átvitel megfelelő, csekély túllövéssel a felfutó
élen.
Mint már az 530-asnál említettük, a hangkar-hangszedő rezonancia
6,5Hz-re esik. Ez túl alacsony. Ideálisnak a 10Hz körüli értéket
tartják.
Összegezve: egyenletesen jó eredmény, de a torzítás még mindig
MM-re vall.
Szeánsz
Legutóbb, az olcsóbb Ortofonokat hallgatva nagyon úgy éreztük,
hogy "kaptunk valamit a pénzünkért" (képletes értelemben, mert mi
természetesen mindig csak kölcsönpéldányokat vizsgálunk). Igaz, azok
mind kétezer forint alatti hangszedők voltak. Az 500-as család
árkategóriája jóval magasabban, 4 és 8 ezer forint között húzódik, és
ennyiért már nagyon sokat illik produkálni. Elhatároztuk, hogy
többféle mércét állítunk. Először is: újra elővesszük a 320U-t, tehát
az olcsó kategória legjobb darabját, hogy felmérjük, mekkora a
távolság a 300-as és az 500-as család között. Másodszor: ismét
bevetjük az X1-MC-t, tehát a legszerényebb MC-modellt, amely nem kerül
többe, mint az 520-as. Utána pedig addig megyünk felfelé az
MC-ranglétrán, ameddig az új MM-hangszedők minősége ezt indokolja.
Határ: a csillagos ég.
Mint a bevezetőben már elmondtuk, az 530-as modell helyett csak
egy cseretűvel rendelkeztünk, ezt próbáltuk hol az 520-as, hol pedig
az 540-es hangszedőtesttel párosítani, feltételezve, hogy a testek
azonosak, a tűk pedig csereszabatosak.
A hangszedőket egy-egy hangkarba szereltük, és ezeket a karokat
cserélgettük a NAD5120 lemezjátszóban. Erősítő: Naim NAIT,
hangsugárzó: Spendor BC1. Az Ortofon és a Philips demó-lemezeket
tettük fel, valamint Händel Vízizenéjét (Philips, Marriner).
Ortofon 320U - Ortofon 520
Ez a szeánsz nemigen hagyott bennünk kétséget. Lényegében mindenki
ugyanazt írta:
Ortofon 320. A dixie-zenén élénkebb, prezenszesebb,
hangosság-érzetet kelt, üresebb, kicsit kapar. A basszusa kissé
leválik a hangtestről és önállósítja magát. Popzenén szegényesebb,
rikoltozóbb, de itt sem rossz. Klasszikus zenén prezenszben ködös,
szőrös, erőtlen (itt már nem ő a világosabb tónusú!), dinamikailag
szűk, a halk és a hangosabb hangok aránya felborul - nagy differencia
a két hangszedő között. Operán erőtlen, az énekhangok fedettek, nem
tiszták. * Magasba húz. Középtől felfelé harsányabb, tolakodóbb. Egy
kicsit érdesebb. Soványabb. A vonósok nem olyan tiszták. A csembaló
erőtlen. De el lehet hallgatni, nincs különösebb baj. * Magas hangokon
nagy differencia: eltűnik a vonósok és a fúvósok hangjának fénye.
Kisebb tér. Kevésbé lehet meghatározni a hangszerek helyét a térben.
Szegényesebb, de azért kellemes, elviselhető hang. * Kicsit rikoltozik
a klarinét. Emiatt élénkebb. Vonósai a középmagasokon élénkebbek,
mégis valahogy mattak, sőt torzabbak is. De azért ez is hallgatható.
Ortofon 520. Könnyűzenén teltebb, kiegyenlítettebb; a fúvósokon
nem annyira élénk. Lágyabb, nagyobb lendületű. Bársonyosabb mélyek.
Összefüggőbb tér. Itt sem eléggé tiszta az énekhang. Arányosabb.
Hallgathatóbb. Vonóshangszeren még mindig nagyon MM, zavaros, de nem
kellemetlen, nen zeneietlen. Még csengőbb is. Operán nagyvonalúbb,
levegősebb. * Lágyabb, tisztább, kiegyenlítettebb, sokkal jobb
mélyekkel. Van súlya, erőteljesebb. Jobb a tere. * Szélesebb sáv, jobb
magasak. A mélyek is puhábbak. Nagyobb tér, a színpadnak mélysége is
van. Jobb elrendezés. * Egyenletesebb, simább, finomabb, a magasai
feljebb mennek. Lényegesen szimpatikusabb.
A szavazatok aránya 4-0.
Ortofon 520 - Ortofon 530
Valójában itt az 530-asnak csak a cseretűjét használtuk, az 540-es
hangszedőtesben.
Ortofon 520. Durvább, rikoltozóbb, keményebb, közönségesebb. Ez
esik az olcsóbb széria irányába. Hangosság-érzetet ad, de finomságok
nélkül. Közelmikrofonozóbb. Szétesőbb tér, kevésbé széles
frekvenciasáv. * Dinamikusabb. A bőgő feszesebb. Kellemesebb,
öblösebb. * Szimpatikusabb, de nem vagyok biztos a véleményemben. *
Könnyűzenén élethűbb, jobb. De több helyen torzít.
Ortofon 530. Már első megszólalásra is tisztább az előzőknél.
Finomabb hang, egységesebb tér, lágyság (az összes zenén), de
dinamikahiány (az összes zenén). * Nem tudok mit kezdeni vele.
Mélyszegény, erőtlen. A mélyei sokáig ott vannak, mégis keveslem.
Üres. Idegenkedem tőle, nem szívesen használnám. * Nekem is bajaim
vannak vele. Vérszegény, testetlen. Talán jobbak a magasai, de ez nem
biztos. Csak versenyen kívül jegyzem meg, hogy szerintem a cseretű nem
azonos értékű az eredetivel (a tartalék alkatrészt a gyöngébbekből
válogatják). Ez a hangszedő túl visszafogott, ványadt. Nincs elég
mélye. Durván zavaró, hogy fel kell tekerni a hangerőt, már az erősítő
zaját is hallom. Ezzel együtt is tisztább, levegősebb, és mintha a
mélye is elegendő volna. Néhol grízes, torzít, ha nem is annyira, mint
a másik. Operán egyenletesebb, simább - kezdem megszokni?
A szavazatok megoszlottak, és nem is voltak teljesen határozottak.
Ortofon 530 - Ortofon 540
Az 530-as tűt most az 520-as hangszedőtestbe dugtuk. Ha nem is
teljesen azonosan, de nagyon hasonlóan viselkedett, mint az előbb.
Ortofon 530. Előbb semleges karakterűnek éreztem. Aztán: szűkebb,
színezettebb, nincs levegője, de azért elég jól együtt van.
Lendülethiány. Melegebb tónus. Operán kellemes, de kevésbé jól
pozícionálja a szólamokat. Nem találom az énekesek igazi helyét. A
tuttin a szólamok összefolynak. * Hasonló hangképek, csak ez
prezenszesebb, testetlenebb, a magasai nem olyan tiszták. A tere
összeszűkül. Tompább, fedettebb. * Először nem meggyőző a mélyei és a
ványadtsága miatt. Később kellemes, finom, mentes a harsányságtól, bár
továbbra is visszafogott egy kis lendület elkelne. A hangerejét
folyton fel kell tekerni, tehát ezzel a tűvel biztosan valami ármány
van. A felső mélytartományban döng. Nem megy elég magasra. Kissé
torzít is. De kulturált.
Ortofon 540. Tanácstalan vagyok, a hangkép nem abban az irányban
fejlődött, mint vártam. Megint inkább az 520-as hangját hallom, csak
lágyabb, teltebb, tisztább "kivitelben". A magasai kicsit fakók. A
hangkép eléggé eszköztelen (ez pozitívum). A Vízizenén már evidens,
hogy színezetlenebb, de azért ez sem tetszik igazán. Jobb, de nem
meggyőző. Hűvösebb tónus. Operán nagyon becsületes, színezetlen, de
nem eléggé érdekes. * Hasonlók, de ez kiegyenlítettebb, szélesebb
sávú, több részletet hallok. Mindenben egy hajszállal (néha többel is)
finomabb. Előbb lendületes, később már ezt kevésbé érzem. Élettelibb,
mélye-magasa és a tere is jobb. Mentes a hifi-harsányságtól, a
dögősségtől. Lényegében hasonlók, nem nagy differencia - de ez a jobb.
* Élénkebb, szebb, tisztább, jobb mélyek, de nem túl nagy differencia.
Női hang: finom. Csengő, de serceg. Teltebb, jobb - és mégis, valami
hiányzik belőle. Még jobbnak kéne lennie.
Ortofon 540 Ortofon X1-MC
Ez a szeánsz, amelytől pedig még nem vártunk sokat, bizony
váratlanul ütött ki.
Ortofon X1-MC. Vannak hibái: nem elég semleges és kissé bummog. De
lendületes, telt, lágy, melegebb hangkép ("csöves hang"?),
hangszerszerűbb, dixien még nem tudom, hogy jobb-e, csak
rokonszenvesebb. Popzenén szebb, tisztább, kulturáltabb, nekem sokkal
jobban tetszik. Jobb arányok, bársonyos mélyek. Definícióhiány, de
nagyon hallgatható - emberi. Pedig folyton érzem, hogy még nem "igazi"
MC. A kritikus passzázsokon némi torzítás. A Vízizenén hatalmas
különbség, egész este most érzem először, hogy végre zenét hallgatok!
A magasai ugyan nem eléggé pregnánsak, de finomak. Az arányok
helyesek, a hangszerek életnagyságúak, a tér együtt van. Operán a
gyöngéi már kiugranak, magasban definícióhiány, a tuttikat nehezen
győzi, de így is koherensebb, hallgathatóbb, zeneibb. * Elsőre szép,
kellemes, nyugodt, de magashiány. A női hang tisztább, itt a magas sem
hiányzik. Lágyabb, mélyebbre megy. Toscán a magashiány zavaró, sok
minden elvész. Nehéz a választás. * Jobban tetszik, meggyőzőbb. Jobb
mélyek. A szólistákon kívül a többieket is hallani lehet.
Lekottázhatóbb. Levegősebb. A fuvola (Händel) közelebb a valósághoz.
Életszerűbb. * Matt. Középtől felfelé erősen esik. Mélyben sokkal
jobb, erőteljesebb. Időnként követési hiba. Klasszikusokon viszont már
nem zavar a magashiány.
Ortofon 540. Vannak erényei szélesebb színpad, nyíltabb,
csilingelőbb hang. De durvább, személytelenebb, hűvösebb, sercegőbb
("tranzisztoros hang"?). A női hang - krákogóbb, unalmasabb,
szegényesebb. Klasszikus zenén vékonyabb, tárgyilagosabb, nem rossz
éppenséggel, "alternatívát kínál" - de nem nekem. Itt már jól érzem,
hogy MM. Nem igazi, összefüggő tér, hanem pingpong-effektus. Operán
is: önmagában véve ugyan jó, de az X1-hez mérten kisstílű, testetlen,
teretlen, rekedt énekesekkel. * Kicsit harsány, a közepe kiemelkedik.
A vonósok kásásabbak. * Egyes tartományok vagy szólamok kiemelkednek,
elfedik a többit. A magasak jobbak, de nem tetszenek. * Megjönnek a
magasak, de elmennek a mélyek - a két hangszedőből kéne egyet
csinálni. Középütt hiányzik valami, picit üres. Néhol zavaróan serceg.
Könnyűzenén ez a hangszedő tetszik jobban.
Számszerűen: egy döntetlen, egy enyhe szavazat az 540-esre, két
határozott szavazat az X1-MC-re. Pedig az X1-MC a legszerényebb, még a
magas kimenetű MC-modellek között is (és akkor hol vannak még az
"igazi" MC-k!)
Ezért úgy döntöttünk, hogy a szeánszot mára be is fejezzük.
Furcsa: noha az 500-as család klasszissal jobb a 300-asnál,
egyetlen tagját sem nevezhetjük Best Buynak, azaz Előnyös Vételnek.
Ahhoz ugyanis túlságosan drágák. Véleményünk szerint 4000 (s pláne
8000!) forintot nem érdemes kiadni egyetlen mágneses hangszedőre sem.
Ez az árkategória már a magas kimenetű MC-k territóriuma. Etalonjaink
tehát változatlanok: alapfokon a 305U vagy a 320U, a középkategóriában
az X1-MC, feljebb pedig az MC10S a T-5 transzformátorral.
*
Teslenco (Lenco lemezjátszók Litovelből)
Valamikor hajdanán, úgy a hetvenes évek vége felé a svájci Lenco
lemezjátszók alkották a magyar hifi élmezőnyét. Igaz, nem az igazi
svájci precíziós ipart reprezentálták, de hát mégiscsak a Revoxok és
Thorensek hazájából érkeztek, muszáj volt felnézni rájuk. A Lenco cég
azóta több ízben tönkrement, s végül teljesen eltűnt a High Fidelity
térképéről. Az egykor oly jól csengő márkanevet azonban a jogutódok,
úgy látszik, sajnálták eldobni - tehát kerítettek hozzá lemezjátszókat
meg egyebeket, onnan, ahonnan sikerült. Mint legutóbb egy
tudósításunkban ("A túlshow oldal", HFM 6.) már megemlítettük,
Nyugat-Németországban mostanság a csehszlovák lemezjátszókat
forgalmazzák Lenco néven. A Lenco tehát jó nagyot lépett lefelé a
ranglétrán. És a litoveli Tesla Művek? Házasságra lépvén az
elszegényedett arisztokratával, ő vajon feljebb jutott-e a társadalmi
hierarchiában?
A csehszlovákok legutóbb nagyon kitettek magukért a brit
kooperációban készült NAD 5120-assal, más néven Tesla NC470-essel,
vagy ahogy mi becéztük: a Rút Kis Kacsával. Legelőbb is tehát ezt a
jószágot ruházták fel fehérebb tollakkal, miként ezt a düsseldorfi
kiállításon láthattuk. Arra számítottunk, hogy a litoveli Tesla gyár
ezt a szárnyast csupán bázisnak tekinti, amelyet minél előbb túl kell
szárnyalnia. Nos: gyaníthatólag inkább alulszárnyalta. (Ezért is nem
siettünk annyira a litoveli Lencók tesztjével, s ezért adtunk
elsőbbséget a Dualoknak a 7. kötetben.)
Az 5120-as konstrukciójában csak azt tartották meg, ami olcsó volt
benne, egyébként pedig visszatértek a "NAD-előtti" idők modelljeihez,
azok közül is a legprimitívebbekhez. A készülékeket hol Lenco, hol
pedig Tesla márkanéven hozzák forgalomba, a masináknak csak a
betűjelzésük tér el (L, illetve NC), a típusszámuk azonos. Elvben az
"L" volna az exportkivitel, de valójában vegyesen szállítják ide
ezeket a Teslencókat. Hivatalosan eddig két típussal, a 300-assal és
az 500-assal próbálták öregbíteni nálunk is a KGST-kereskedelem jó
hírét-nevét. Ismerünk ugyan egy másféle, mondhatni "de luxe" 500-as
modellt is. Ezt nálunk még nem árulták, így nem kaphat helyet a
Bemutatjuk rovatban. Tehát nem is Mutatjuk Be, de azért megengedjük
neki, hogy a szeánszon ő is felszólaljon. (A diplomáciában ez pont
fordítva van: némelyeket meghívnak ugyan az ülésre, és be is mutatják
őket, csak éppen felszólalniuk nem szabad.)
Lenco L300 lemezjátszó
Két nagy erénye van. Először is: minden látszat ellenére
szalonképes - már amennyiben azt tekintjük a szalonképesség
kritériumának, hogy valamely készülék paraméterei "beleférjenek" a
hifi-szabványba.
Még nagyobb erénye az olcsósága. Hangszedővel együtt 2200 forintba
kerül. Ha a Tesla hangszedő tényleg megérné azt az 1600 forintot,
amennyiért annakidején a boltban árulták, és ezt a pénzt levonhatnánk
a lemezjátszó vételárából, akkor a futóműhöz plusz a hangkarhoz
összesen 600 forintért lehetne hozzájutni. Érdeklődéssel várjuk a
következő modellt, amelynek árából még vissza is fogunk kapni
valamennyit, feltéve, hogy lemondunk a pickupról.
Sajnos, tapasztalataink azt mutatják, hogy a Tesla hangszedő nem
ér 1600 forintot...
Rátérve mármost az L300 leírására: egyszerű készülék,
szürkés-mustárszínű műanyag házba építve, ízléses füstszínű
plexitetővel, továbbá (jobbkéz felől elhelyezett) fordulatszámváltóval
és karlifttel - a szolgáltatások felsorolását ezzel be is fejeztük.
A lemeztányér csupán 260 milliméter átmérőjű, ezt nem szeretjük,
más sem szereti - igazán kár volt elspórolni azt a 35-40 millimétert.
Anyagmennyiségben számolva, amúgy is csak filléreket takaríthattak
meg, ugyanis az L300 lemeztányérját 2mm-es csupasz vaslemezből vágták
ki; súlya még a gumipárnával együtt sem éri el az 1 kilót. A
lemeztányért egy olyasfajta (csak kisebb) műanyag korong tartja, mint
a NAD-lemezjátszóé, a csapágyazása is hasonlónak látszik, és az
alacsony fordulatszámú, hálózati feszültségről táplált szinkronmotor
is mintha az 5120-asból jönne. Lapos gumiszíjjal hajtja meg a
műanyagkorongot. Fordulatszám-váltáskor a szíjat egy műanyag villa
taszajtja át egyik horonyból a másikba.
A motort a karlift kapcsolja be, ha a kart már a barázdák fölé
vittük. A belső barázdákon a meghajtás kikapcsolódik, a kar
felemelkedik. A hangkar egyenes alumíniumcső, a fejtartó szerelvényt
ki lehet oldani egy műanyag gyűrűvel, mint a régi Supraphonokon:
kvázi-SME-závárzat csehszlovák módra. A tűerőt a csavarmenetes,
mereven rögzülő ellensúllyal lehet beállítani, nézetünk szerint csak
meglehetősen pontatlanul. A skálát (0-30mN, a legkisebb osztás 5mN)
nem az ellensúlyra, hanem fölötte egy kis pecekre vitték föl.
Antiskating nincs. A hangszedő típusjele VM2202 - legalábbis a
legelőször érkezett készülékekben ilyet találtunk. Az L 300-ast
azonban más típusú hangszedővel is szállítják: a szervizkönyvben egy
bizonyos VM2204-ről beszélnek, némelyik gépben pedig - abban is,
amelyet tesztelünk - egy Lenco M350 jelölésű pickup rejlik. Hogy aztán
ezek tényleg eltérőek-e, azt csak Szent Litovel tudná megmondani.
Kinézetre meglehetősen hasonlóak. A hangszedőtű mindegyikben kúpos.
A készülék 4 (mérsékelten) rugalmas gumilábon áll. A hangszedő
jelét kb. 1 méter hosszú, árnyékolt vezetéken hozták ki, 5 pólusú
csatlakozódugóval.
Méréseinkhez
A szerényebb specifikációval útrabocsátott futómű derekasan
helytállt.
A fordulatszám alig tér el a névlegestől, és nem is esik túl sokat
a lemez lejátszása közben. A nyávogás sokkal kisebb a specifikáltnál.
A felfutási idő átlagos, ezen a paraméteren máskor átsiklanánk, de
most igenis van jelentősége. Ugyanis a liftkar működteti a hálózati
kapcsolót, tehát a motort is ő indítja. Amíg a tű leér a lemezre, a
tányérnak már teljes sebességgel kell forognia, különben a játék
mindig nyávogással kezdődne. Szerencsére ez a veszély nem fenyeget -
legalábbis a tesztpéldányon nem.
A zajok igen tisztességesek, jobbak, mint amit elvárhatunk ebben
az árkategóriában. A hangkar csapágysúrlódása elfogadható, a
kábelkapacitás átlagos.
A hangszedő frekvenciajelleggörbéi a két csatornán közel azonosak.
Az áthallás 15kHz környékén-a kiemelés hatására - drasztikusan
leromlik, csupán 9kHz-ig nevezhető igazán sztereónak. A kimeneti
feszültség elegendő, és nagyjából azonos mind a két csatornán. A
letapogatási képesség, finoman szólva, szerény: 1kHz-en mindössze
+2dB. A frekvenciaintermoduláció elfogadhatóan alacsony, a többi
torzításfajta átlagos.
Az akusztikai visszahatás diagramja igazolta balsejtelmeinket: 40
és 90, majd 150 és 300Hz között is magasra szökik a nemkívánatos jelek
szintje. Félő, hogy a gép erősen gerjedni fog. A hangkar-hangszedő
rendszer rezonanciafrekvenciája 10Hz környezetébe esik, és erősen
csillapítva van.
Összegezve: csodát ne várjunk.
Lenco L500 lemezjátszó
Gyakori jelenség a High Fidelityben, hogy minél drágább valamely
készülék, annál kevesebb rajta a gomb és fogantyú. Erről az oldaláról
nézve, az L500 a leghifibb csehszlovák lemezjátszó. Az úgynevezett
minimálkoncepció alapján fogant: nincs rajta egyetlen kezelőszerv sem.
Fordulatszámváltó sincs rajta, a gumiszíjat kézzel kell átpöckölni a
motoron lévő lépcsős tárcsa másik hornyába (de ehhez előbb le kell
emelni a lemeztányért). Kezelőszervek helyett elegáns kis tábla
ékeskedik jobbfelől, hirdetvén, hogy: "Master Style". A Tesla Litovel
ezek szerint úgy képzeli, hogy ezzel a géppel stílust fog teremteni.
Csúnyának éppen nem csúnya ez a gépezet: pozdorjalemezből készült
dobozát barna, fényezett furnér borítja. A tányért a NAD 5120-tól
kölcsönözték: ugyanaz a fémlemez-plusz-gumiborítás szendvics, ugyanaz
a műanyag tartókorong, ugyanaz a csapágyazás - csak hát itt mereven
szerelve, nem pedig függesztett alvázon. A motort viszont ravaszabbul
függesztették fel, az alaplap egyik kivágásában, egy kisméretű
gumiszalagra, á la Rega Planar. (Lopni sohase szégyen, csak jó helyről
kell lopni.) A motor szintén a NAD 5120-ból származó, kisméretű,
alacsony fordulatszámú (300 Ford/perc), 220 voltról működtett
szinkronmotor. Minthogy lazán rugózik, szállításkor két csavarral
rögzíteni kell.
A hangkar bizalomgerjesztő. Csapágyazását a tizenöt évvel ezelőtti
"szocialista High-End" hangkartól, egy nálunk is jólismert
Supraphon-konstrukciótól örökölte: acél csúcsok zafír
csapágyfészekben, afféle "Andráskereszt" formájában, egymáshoz képest
elforduló körgyűrűkkel. A karcső feketére eloxált alumíniumcső, a
papucsot fixen rögzítették, nem lehet leszerelni. Az ellensúly
rugalmasan csatlakozik a karhoz, a tűerőt 0-30mN határok között lehet
beállítani. Az antiskating piciny, műanyagszálon függő súly. A karból
egy csapocska áll ki, s annak valamelyik hornyán kell átvetni a
műanyagszálat, attól függően, hogy mekkora tűerőt állítottunk be. A
hangkar tövében karlift - nicsak, mégis találtunk egy kezelőszervet
ezen a Master Style lemezjátszón.
A hangszedő VM2102 típusú, mágneses rendszerű - már többször is
volt szerencsénk hozzá. Tűje kúpos. A pickup jelét 1 méteres árnyékolt
kábelen hozták ki, és 5 pólusú csatlakozódugóval látták el. A doboz 4
rugalmas, harang alakú talpacskán nyugszik.
*
Szólnunk kell itt ama bizonyos "de luxe" L500-asról is. Külsejére
nézve olyan, mint a Little Richard zongorája: fényes fehérre van
subickolva. A hangkar nagyjából ugyanaz, mint a normál 500-ason, de a
papucsát ki lehet oldani a szokásos műanyaggyűrűvel. A lemeztányér
viszont egészen más: 2,37 kilogrammos alumíniumtányér (ezt meg a régi
NC440-esről ismerjük). A hangszedő a Lenco M 300 névre hallgat, de
persze feltehetőleg ez is ugyanaz a Supraphon. A kábelcsatlakozók
RCA-rendszerűek, és van hozzájuk külön földelővezeték is. Szóval
teljesen más lemezjátszó, mint a normál változat, kijárt volna neki
egy másik típusszám. Vagy legalább egy módosító betűjel: "D" mint
deviza, vagy valami hasonló.
Méréseinkhez
A két készülék közül elvileg az L500-as az igényesebb, kinézetére
is, specifikációjára nézve is. A mérések eredménye azonban nem egészen
ezt mutatja.
Az L500-as fordulatszáma alig tér el a névlegestől, az eltérés
szinte a mérési hibán belül marad. Az egyenfutás teljesíti a
specifikációt (a mi táblázatunkból a szűrővel mért értéket kell
összevetni a gyári adattal). Tény, hogy a szabályozott egyenáramú
motorral felruházott futóművek ennél jóval kevesebbet nyávognak. A
felfutási idő átlagos. A zaj ismét csak teljesíti a specifikációt,
rezgésmentesítő állványon mérve kellőképpen alacsony. A hangkar
csapágysúrlódása csekély, a hangfrekvenciás kábel kapacitása átlagos.
A hangszedő mérési adatai olcsó típusra vallanak (tegyünk úgy,
mintha nem ismernénk, s most találkoznánk vele először). A bal
csatorna frekvenciajelleggörbéje 2kHz fölött 2 decibeles
szintcsökkenést, majd a 15-17kHz környéki rezonanciafrekvencián
nagyjából ugyanekkora kiemelést mutat. A jobb csatornán egyenletesen
csökken a szint 2 és 17kHz között (3dB), majd meredeken esni kezd, és
20kHz-en már 3dB a hiány. A rezonancia hatása az áthallási görbén is
jól látható: 15kHz környékén az áthallás ugyancsak leromlik, de
egyébként elfogadható, átlagos. A kimeneti feszültség megfelelő, a
csatornák közötti eltérés végig kicsiny, csak 15kHz fölött adódik
jelentékeny különbség. A letapogatási képesség átlagos, akárcsak az
engedékenység is. Magasak viszont a különféle torzítások. A
hifi-előírások szerint a frekvenciaintermodulációs torzítás 6dB
kivezérlésen nem haladhatja meg az 1 százalékot. Itt azonban a bal
csatorna ennél lényegesen többet torzít (2,4%).
Az akusztikai visszahatás roppant erőteljes, 20-22Hz környezetében
kis híján eléri a hasznos jelet - várhatóan bajunk lesz a készülék
elhelyezésével. A hangkar-hangszedő rezonancia 8 Hz körül van. Az
1kHz-es négyszögjel-átvitel némi berezgést mutat. Érdekes, hogy a
függőleges letapogatási szög csak 14 fok. Pedig jó ideje már, hogy
minden hangszedőn a szabványos 20 fokot mérjük. Néha még többet is:
lásd az L300-nál.
Összefoglalva a mérési eredményeket: szerény képességű futómű,
gyönge hangszedő. Az utóbbit mindenképpen érdemes kicserélni.
*
Ha egy üzlet megindul... (Újabb Dualok)
Legutóbb azt írtuk, beköszöntött a Dualizmus kora, a hazai
boltokban csakis kétféle lemezjátszót lehet kapni: Dualt és NemDualt.
Még arra is hivatkoztunk, hogy ugyanannyi van az egyikből, mint a
másikból. Nos, a Dualok időközben megszerezték a parlamenti többséget,
és kormányzó párttá léptek elő. Most már összesen 5 típusuk van
forgalomban! Ha egy üzlet megindul...
Az újabb két németke önmagában nemigen váltaná meg a világot:
jámbor, együgyű lények ezek, az egyik a már ismert CS430-nak egy
teljesen automatizált változata, a másik pedig egy egészen alapfokú
félautomata gép. Az utóbbival kezdjük.
Dual CS410 lemezjátszó
A Dual család legkisebb gyermeke. Szerény futómű, szerény hangkar,
szerény pickup, szóval igen szerény lemezjátszó. ("Mire szerény?" -
kérdezhetik a rosszmájúak. Az árára?)
A CS410 félautomata, tehát bekapcsol, amikor a hangkart a lemez
fölé visszük, a játék végeztével pedig a hangkar magától visszatér a
helyére és kikapcsolja a készüléket. Ez az összes szolgáltatása a
gépnek.
A tányér könnyű, alumínium lemezből készült, és egy pici,
elektronikusan szabályozott egyenáramú motor (Dual DC205) hajtja meg,
lapos gumiszíj segítségével. A motor 12V egyenáramról működik, a
tápegységet a hálózati csatlakozódugóban találjuk. A
fordulatszám-stabilizáló áramkört a motor búrájába építették, a
készülék ezen kívül már semmiféle elektronikát nem tartalmaz. A
fordulatszámot váltó kapcsoló a motor fordulatszámát módosítja.
A motort rugalmasan, 3 gumibakon függesztették fel arra az erős
fémlapra, amely a tányércsapágyat és a kart is hordozza. Ez a fém
"alváz" meglehetősen mereven van felfogva: 5 gumibetéttel csatlakozik
a vastag, pozdorjalemezből készült fenéklaphoz. A felfüggesztés úgy
van kiképezve, hogy szállításkor a fémvázat kéthelyütt rögzíteni
lehessen a fenéklaphoz. Mivel az egész készülék 4 merev gumilábon
támaszkodik, alighanem védtelen a környezet rezgéseivel szemben. (Jó,
jó, nem károgunk - csak éppen megjegyeztük.)
A hangkaron a tervezők már túlzásba vitték a spórolást. Az egész
kart a Dual DMS239 hangszedőhöz tervezték (vagy fordítva), az
ellensúlyt fixen szerelték fel, a tűerő egyszer és mindenkorra be van
állítva, nem lehet megváltoztatni - a dolog ezzel el is van intézve.
Snassz megoldás, kizárja, hogy más típusú hangszedőt használhassunk. A
hangkar tövében kisméretű, rövid liftkart találunk, valamint a
fordulatszámváltó gombját. Az antiskating értéke megintcsak fixen be
van állítva - de legalább van antiskating.
A hangszedő, amellyel a hangkar (és a vevő) örök házasságra lép, a
Dual felségjelzést hordozza, de minden valószínűség szerint az
Audio-Technica gyártmánya; azonnal fel lehet ismerni a jellegzetes
kettős mozgómágnesről. Hogy melyik A-T típusnak felel meg, azt persze
nem tudjuk.
A lemezjátszó burkolata szintén pozdorjalemezből készült,
matt-feketére festették, füstszínű plexitető borítja - esztétikus
látványt nyújt. A hangszedő jelét RCA-dugókkal szerelt, kb. 1 méter
hosszú kábelen vezették ki, és külön földelővezetékkel is ellátták.
Méréseinkhez
A fordulatszám eltérése a névlegestől, valamint a fordulatszámesés
átlagos. A nyávogás alacsony, a felfutási idő úgyszintén. A kicsiny
motor egész tisztességesen működik, és abban is lehet valami, hogy (a
prospektus szerint) a lapos gumiszíjat felköszörülték. A zajok is
átlagosak; a zajspecifikáció csak "B" görbével teljesül, "A" görbével
nem.
A hangkar csapágysúrlódása vízszintes irányban megfelelő,
függőlegesen azonban a kar már nehézkesebben mozog. Nem éppen
precíziós gépezet.
A hangszedő frekvenciajelleggörbéje 2kHz után jócskán esik, 14kHz
fölött éppenséggel meredeken vág. Igaz, csupán 18kHz-ig specifikálják,
de hát már ott is 4dB a szintesés mértéke. Az áthallási görbe aztán
végképp kimutatja, hogy olcsó hangszedővel van dolgunk: magasabb
frekvenciákon kissé "összemonósodik". A kimeneti feszültség megfelelő,
a két csatorna jele végig csaknem azonos. A letapogatási képesség
olyan, amilyen. Az engedékenység nem teljesíti a specifikációt, ebben
gyaníthatólag a hangkar a ludas, a maga erős függőleges
csapágysúrlódásával. A FIM elfogadható, viszont a közepes
frekvenciákon mért torzítás igen magas, főleg nagy kivezérléseken és a
jobb csatornán.
Az akusztikai visszahatás tulajdonképpen elfogadható, ha nagyon
akarjuk. A hangkarhangszedő rezonancia 12,5Hz-re esik, és nem túl
erős. Az impulzus-átvitel némi túllövést mutat; a frekvenciagörbék
alapján erre nem számítottunk.
Összegezve: kár, hogy a hangszedőt nem lehet kicserélni. De hát
mást is ki lehetne cserélni ezen a lemezjátszón.
Dual CS435 lemezjátszó
Lényegében azonos a múltkoriban (HFM 7) bemutatott CS430-cal, csak
éppen teljesen automatikus. Kinézetére, de specifikációjára nézve sem
különbözik a testvérétől, és a felépítésük is nagyon hasonló.
Az elektronikusan szabályozott egyenáramú motor (Dual DC205) egy
lapos gumiszíjjal hajtja meg az alumínium lemezből hajlított könnyű
tányért; a fordulatszám-beállító és stabilizáló áramkört a búrájába
építették. A készülék 12V egyenfeszültségről működik, a tápegységet a
hálózati csatlakozódugóba építették.
A tányércsapágyat, a hangkart, a gumibakokra helyezett
meghajtómotort és az összes egyéb mechanikai alkatrészt egy erős,
merevített szubsasszi tartja; 5 helyen, kis gumigyűrűk
közbeiktatásával támaszkodik fel a vastag pozdorja fenéklemezre. Ez
utóbbira borul rá a szintén pozdorjalemezből készült burkolat. A
lemezjátszótest matt fekete, a plexitető füstszínű.
A hangkar kistömegű, egyenes alumíniumcső. A fejtartó a szabványos
(fél coll lyuktávolságú) hangszedőket fogadja, 3-10g között. A
hangszedő túlnyúlásának beállítását megkönnyíti a kezelési útmutatóból
kivágható sablon. A tűerőt az ellensúllyal lehet állítani 0-30mN-ig, a
legkisebb osztás 5mN. Az antiskating a karral egybeépített, nagyméretű
gyűrűvel szabályozható. A gyűrűn egyetlen skála; föltehetően kúpos
tűhegyre vonatkozik. A karbak előtt rövid liftkarocska, valamint
fordulatszámváltó és Start/Stop kapcsoló.
Lemezjátszónkat Dual DMS245 típusú hangszedővel kapjuk, ez
mozgómágneses rendszerű, és feltehetőleg tényleg a Dual gyártmánya. Az
általunk vizsgált készülékben a tűtartón a típusszám után még egy "E"
betű is látható, nem tudjuk, mit jelenthet (a hangszedőtű ugyanis nem
elliptikus, hanem kúpos).
A hangszedő jelét kb. 1m hosszú, árnyékolt kábelen vezették ki,
RCA csatlakozódugókkal és külön földvezetékkel látták el. A készülék 4
henger alakú lábon áll.
Méréseinkhez
A fordulatszám 33 1/3-on igencsak eltér a névlegestől, igazán
jobban beállíthatták volna a gyárban, csupán egy potmétert kellett
volna gondosabban csavargatni. A fordulatszám-esés csekély. A nyávogás
is alacsony, a felfutási idő szintén. A zajok egy hajszálnyival
kisebbek, mint amit a CS410-en mértünk, de a specifikáció itt sem
teljesül még a "B" görbével sem.
A frekvenciajelleggörbe ismétcsak egy olcsó hangszedőről
árulkodik, habár a felső határfrekvencia 22kHz környékére, a
rezonanciacsúcs 20kHz-re esik. A jobb csatornából a bal csatornába
végig igen magas az áthallás. A kimenő feszültség megfelelő, a
csatornák közötti eltérés átlagos. A letapogatási képesség átlag
alatti. Az engedékenység is elmarad a specifikációtól, habár ennek nem
kell túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk. A FIM elfogadható, a
közepes frekvenciákon viszont túl nagy torzítást mértünk, különösen
40cm/s kivezérlésen, a jobb csatornán - nyilvánvaló, hogy az olcsó
hangszedő nem képes zavartalanul letapogatni ezeket az intenzív
jeleket. A 10,8kHz-es impulzustorzítás nem veszélyes.
A hangkar-hangszedő rezonancia itt is 12 Hz környékére esik, és
egy kicsit erőteljesebb, mint a másik lemezjátszóé.
Az akusztikai visszahatás drasztikus, a nemkívántjel 23-24Hz
környékén a referenciavonat fölé szökik, lényegében véve túlszárnyalja
a hasznos jelet. (A jobb csatorna diagramját mutatjuk; a bal csatorna
nem ennyire gyászos.) Fogalmunk sincs, miért tér el ilyen erősen a CS
435 és a CS430 akusztikai magatartása, amikor pedig a két készülék
kívülről-belülről csaknem teljesen azonos. Összegezve: Az akusztikai
visszahatást leszámítva, minden paraméter elfogadható - alapfokon.
Szeánsz
1. TESLENCO
A három "Teslenco" lemezjátszót, valamint etalonunkat, a szintén
csehszlovák eredetű NAD5120-ast (hangszedője: Ortofon FF15/II') igazán
megbecsültük: a legjobb lemezjátszó-asztalkára helyeztük őket,
mégpedig egyenként. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy nem
csináltunk A-B vaktesztet. Inkább azon voltunk, hogy a lehető legjobb
hangot "hozzuk ki" belőlük. Még a hálózati csatlakozóduók polaritását
is ellenőriztük. Érdemes volt: kivétel nélkül mindegyik gép szebben
szólt, ha a villásdugója a helyes polaritással fogadta a hálózati
feszültséget. Erősítőnek a Naim NAIT-et, hangsugárzónak a Spendorokat
kötöttük be. Tesztműsornak jobbára az Ortofon0003-as demólemezt,
továbbá Händel Vízizenéjét használtuk. Jegyzeteinket a szokásos módon
állítottuk össze, először mindig a tesztkészülék hangképét
jellemezzük, majd pedig az etalonét.
Lenco L300
Vigyázó fülünket először is a "büdzsé" lemezjátszóra vetettük. Azt
már az első másodpercben észrevettük, hogy a befutó barázdákon
dübörgés hallik, és hogy az L300 érzékenyen reagál a lépéseink zajára
is. Azt már csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a karlift, ha
elengedik, nagyot csapódik tehát nem szabad túl hamar elengedni. De
figyeljünk most a hangminőségre.
Lenco L300. Dübörög! Zavarosabb tér. Kisebb kiterjedés. Keményebb
prezensz. A fúvósok is zavarosabbak. Lyukasabb hangkép, néhol nem áll
eléggé össze és nem tisztul ki eléggé. Dixien szegényesebb. Bár
töméntelen basszusa van, hordós, beütésszerű. Nagyon sávhatárolt. Szűk
színpad, kevésbé érdekes. Minden középről szól. A popzene fakó, monós.
Ezzel együtt: soha rosszabbat. A Vízizenén a fúvósok jók, csak nem
nyílnak szét, nincs kiterjedésük, és fényük sincs. * (* A Lenco
lemezjátszókat hamarabb teszteltük, mint az Ortoton új, 300-as
hangszedőcsaládját (lásd a 7. kötetben), ezért itt még a régi etalont
használtuk. Az eredményen ez mit sem változtat.) Először ez a
lemezjátszó volt a szimpatikusabb; rosszabbat vártam. A női hang
náthás, színezett. A fúvósok nem elég fényesek. A tér az én helyemen
hallgatva kétoldalas. De egészen kellemes. A dübörgést leszámítva nem
is olyan bosszantó. * Kezdettől fogva idegesít. Kapar, összemos,
fárasztó, és bárminemű zenén valami felrakódást érzek. Az üres
barázdákon dübörgés. A dixie trombitája eltorzul, olyan, mint valami
duda. Nekem is kétoldalas a hangkép. * Lelombozóan sok baja van. A
dixie tompa, fénytelen, a mélye túlzott. Forszírozott lemezzaj.
Teljesen nyilvánvaló, hogy ez a pickup csapnivaló. A torzítása
állandóan jelen van, a leghalkabbtól a leghangosabb hangig - ezért
idegesítő.
Az etalon. Hát persze ez is MM (maszatos mágneses hangszedő), de
sokkal jobb. Dixien tömör, erős basszussal (kicsit brutális is), a
magasai nem éppen csilingelőek, de el lehet hallgatni őket, nem
tolakodóak. Feltétlenül szélesebb sáv. A templom itt is nagyon elöl
van, de a tere összefüggő, nagyvonalú. A vonószenén derül ki, hogy ez
a tér még mindig mennyivel szélesebb és mélyebb: nem itt a szobában
döng. A férfi kórus sem préselődik annyira össze. * A klasszikus
zenén, a Lencóról visszakapcsolva egyértelmű, hogy a NAD a jobb. *
Zeneibb hangzás. * Időnként torz. Kevés magas, jó erős mélyek.
Hát ha le kell cserélni, cserétjük le a hangszedőjét, és
szereljünk a helyébe egy FF15öt, ugyanolyat, amilyen a NAD-ban van -
hátha az segít.
Lenco L300 Ortofon FF75/II-vel. Döng. Dögös. Markáns. A dixieland
összetömörödik, mellbevág, a frekvenciasáv nagyon szűk. Popzenén előbb
tetszetős, de túlságosan együtt szól minden. A nő tolakodóan énekel,
színezett torokhangon. A basszus túl sok, hordós utózengése van.
Autómagnóhang. Vagy nagyméretű, zárt dinamikus fejhallgató. * A
lemezzaj és általában a középtartomány forszírozott. Az énekhang nem
olyan tiszta. Fárasztóbb. * Több mély, magasban szegényebb, ettől a
balansz felborul. Döngő mélyek, torzítás a középhangokon. * Nagyon
rossz. Annyira kong, hogy bizonyára gerjed akusztikailag. (Utólag
kipróbáltuk. Nem gerjed - de nagyon ott van a határán. - A szerk.) A
visszhang is ebben a tartományban érvényesül. Nincs tartása, nem elég
a mélye sem.
Az etalon. Magasabb tónus, kevésbé döng, áttekinthetőbb,
nyugodtabb. Néha unalmasabb. Szélesebb sáv. Könnyedebb megszólalás.
Sztereóbb. Jobban kinyílik. Alapvetően más hangkép. * Jobb mély,
mélyebbre megy. Középtől felfelé finomabb. * Kiegyenlítettebb. * Nincs
kommentár.
Ha már a jobb hangszedő sem segített az L300-ason, egyéb
gyógyszerünk nincs a számára. Ahogy Bubó doktor mondaná: "Nem segíthet
rajta, csak a pszichológus."
Lenco L 500
A jobb pickup tehát nem csodaszer. Mindazonáltal, ekkor már
kezdett elegünk lenni ezekből a morva hangszedőkből. Úgy éreztük, nem
szorul különösebb bizonyításra, hogy ezekre kár vesztegetni az
energiát. A szeánsz folyamán megmaradtunk tehát az Ortofon FF15-nél:
az L 500-asba már eleve ilyet szereltünk. Ez egyébként nem ment
könnyen. Az elegáns fejtartó rész ugyan szabványosan van kiképezve,
ámde a "papucs" alsó bordázata nem hagy elegendő helyet egy normális
méretű hangszedő számára. Az Ortofonhoz tehát alátétet vár tőlünk.
Miután kérésének eleget tettünk, az L500-as igazán meg volt elégedve
az FF15-tel. Ha nem is táltosodott meg tőle - mint alábbi jegyzeteink
tanúsítják:
Lenco L500. Egészen kulturált, méltányolható hangkép. Dixien kissé
tolakodó. Keveslem a súlyát. Kemény, de definiált. Nagyon elöl szól. A
basszusa nem lendül meg. A mély szólamok nem jók. Popzenén szűkebb,
kevésbé természetes. Mikrofonozott énekhang, a nő rikoltozik. (Bár
kevésbé, mint az L300-on.) Nem eléggé eszköztelen: előbb oda kell
figyelni rá, de hamar kifáraszt. Üresebb, kisebb a tartása. A
Vízszenén harsány, bántó, érdes. Nem koherens, a hangszerek szétesnek,
a mély vonósok lehelete nem érződik. Nincs tere. * Tolakszik, a nő
érdesen énekel, rákiabál az emberre. A Vízizene idegesítő, pedig
máskor nagyon szépen is tud szólni. Jobb az L300-nál, de a jellege
ugyanaz. Ennek sincsenek igazi mélyei, ami van, az üt. A mély hangokon
rárakódás. A magasai jobbak, mint az L300-on voltak, de a női hang így
is eltorzul, alig lehet ráismerni. A Vízszene harsány, nincs levegője,
idegesítő. * Átmenet az L300 és a NAD között, de az utóbbihoz van
közelebb. A dixie kellemes. A popzene is egész jó, de megint van egy
kiemelése a nem egészen mély tartományban. A női hangon már érződik,
hogy bajok vannak. Ezzel együtt: elmegy.
Az etalon. Lágyabb, összefüggőbb, kiterjedtebb tér. Erőteljesebb
basszus, definiáltabb szólamokkal (a Linn irányába esik). Kevésbé
színezett magasak. Megmarad a NAD kissé bánatos színezete, néhol
unalmasabb, de hallgathatóbb. Hibái azonban most már érződnek. A
Vízszenén így is klasszisokkal jobb, minden a helyén van. A tere nem
éppen nagy, de legalább megpróbál rendeződni. Megjön a csembaló
legteteje, a mélyvonósokat szinte látni lehet, a hangszerek
természetesebbek. * Dixien mélyebbre megy, középtől felfelé is jobb
nem döntő fölénnyel. Mindenesetre ez a hangkép esik közelebb a drágább
lemezjátszókéhoz. * A mélyei nem poffognak, jobb a tere, a magasai
úgyszintén; életszerűbb - de ez se tetszik. * Egyenletesebb, tisztább,
nem torzít. Ha nem is fölényesen, de mindenben jobb valamivel.
Lenco L500 "de luxe"
Ez a jelző nem hivatalos, csak mi biggyesztettük hozzá a
típusjelhez, hogy meg tudjuk különböztetni a normál 500-ast a
nehéztányéros konstrukciótól. Végtére, miért csak a Fordoknak és a
Mercedeseknek lehet különleges, fényűző változatuk? Miért ne lehetne
Skoda De Luxe is?!
A csehszlovák luxuslemezjátszó vélhetően nem sértődött meg, hogy
csupán egy pórias FF15-tel párosítottuk. Imígyen szólt vele:
Lenco L500 "de luxe". Még egy lépés a NAD felé. Kicsit szelídebb
az előzőnél, de még mindig túl direkt hangzású. Túlságosan gépzene.
Sávhatárolt, hasonlít a normál 500-asra. A női hang rekedt. Dixien
harsány, fárasztó, de itt is jobb a normál típusnál. A basszus üt, nem
lendül meg. Szűkebb, előretoltabb pozíciók. Mindazonáltal
méltányolható hangkép. A Vízszenén is jobb a normálnál, nem annyira
zavaró, és most már koncentráltabb is. Hangszerszerűbb, hallgathatóbb
- ha nem is annyira, mint a NAD. Még mindig színezett, a basszusának
nincs sodrása. Néhol szép hegedűszóló - de csúnya vonóskar. * Hasonló
jelenség: döng, de már nem annyira. Közelebb került a NAD-hoz. *
Hasonló, mint az előbb, de talán valamit javult. Mintha nem döngene
annyira. De azért a bőgőnek itt is csak a csattogása hallatszik, a
vonóval megvont húrokat már nem érzem. A prezensz rikoltozik, a
klarinét, a női hang csúnya. A Vízszene nem szép, nem érdekes, nincs
egység a zenekarban. * Még jobban közeledtünk a NAD-hoz, ez már
határozottan jobb az előző Lencóknál. Popzenén azért így is üt, a
mélyei kiemelnek. Erőteljes. Érződik, hogy vannak hibái, csak valahogy
diszkrétebbek. Egész tisztességes.
Az etalon. Kulturáltabb. Kiegyenlített. Stabilabb basszusszólamok.
Nyugodtabb felső regiszter. Alapvetően más hangkép. Hátrábbról szól.
Van "rátartása", "rálátása" a zenére. * Finomabb, kiegyenlítettebb.
Zeneibb, nyugodtabb, tisztább, de már nem akkora a különbség. *
Nagyobb tér, jobb mélyek. A zenekar együtt van. Lenyűgözőbb. * Kevésbé
torz, egyenletesebb.
Az új csehszlovák lemezjátszó-család tehát elmarad az erényekben
dús NAD5120 mögött. A konstruktőrök összekombinálták mindazt, amit
egyszer már a kezükben tartottak - de valahogy nem a legjobb
kombinációkat hozták össze.
Nem inkább azt kellett volna kipróbálniuk, hogyan működne a zenei
hangú NAD-futómű az elegáns, precíz Supraphon hangkarral párosítva?!
II. Dupla Dual
Ezeket a szeánszokat hónapokkal később tartottuk. Etalon
lemezjátszónak természetesen ezúttal is a NAD5120-at használtuk, de
újkeletű hangszedővel. A kiszolgált FF15/II-őt nyugdíjba küldtük,
helyette a 3200-t választottuk, az Ortofon olcsó mágneses szériájából
tesztjét lásd előző kötetünkben. Ez a kombináció úgy 7000 forintba
kerülhet. Igazság szerint a CS435-tel szemben akár még egy X1-MC-t is
megkockáztathattunk volna, még mindig a Dual maradt volna a drágább
lemezjátszó. Mindebből következik, hogy a CS-435-öt csakis a saját
pickupjával hallgattuk. Egy esetleges hangszedőcsere 10 ezer forint
fölé nyomná az árát - holott még így is drágálljuk. Ami a másikat, a
CS410-est illeti, abban meg úgysem lehet hangszedőt cserélni.
DUAL CS410
A szeánszon többnyire a demólemezeinket hallgattuk (Ortofon,
Philips stb.). A szokásos módon jegyzeteltünk.
Dual CS435. Kaparósabb. Kisebb energiák jönnek le róla. Nem
lendül. Alul sokkal kevesebbje van. Kevésbé hallgatható. Sziszegő. Az
operán az energia hiányzik. Egysíkú. A basszusa valahol 200Hz körül
üt. * Kevesebb élet. Ványadtabb, elfogy (a klarinétra gondolok).
Kevesebb magas. Fakó, nem cseng ki, nem is a teteje hiányzik, hanem
még az alatt is valamije. (A zajt is kivágja.) Fátyolos, dörömbölős
furcsa hangzás. Erős magashiány, ez a legjellemzőbb hibája. * Kevesebb
mély, jól érezhetően hiányzik. A közepe sem olyan tiszta. A női hang
kásás, náthás. Mindenben szegényesebb. Összemosott, zavaros, a tere is
gyengébb. * Mindenben gyengébb.
Az etalon. Lágy, de nagy energiái vannak. Van azért egy kis
reszelős tartománya is. Az operán nagyot lendül, kissé piszkos, döng,
összekenődik, de mindvégig hallgatható marad. * Méltóságteljes, jobb
magasak, lendületes. Operán életszerűbb. Jobb arányok. * Jobb. A
gitárnak megvan a teste, az énekhang leválik a zenekarról. * Sokkal
puhább, szebb mélyek, csengőbb magasak, több levegő, több tér. Mit
lehet ehhez hozzátenni?!
Dual CS435
A sors kiszámíthatatlansága (és a szerkesztő trehánysága) folytán
ezt a lemezjátszót kétszer teszteltük. Egyszer már túljutottunk rajta,
de jegyzeteinket félretettük, és teljesen megfeledkeztünk az egészről.
Akkor jött a másik Dual, a CS410-es, és azzal egyidőben megint
hazavittük a CS435-öt is. Úgyhogy ha most hibázunk, nem menthetjük
magunkat azzal, hogy "ma nem voltunk formában". Az első alkalommal ez
jött ki
Dual CS-435. Első hallásra: puha, lágy hang, kiengyenlített.
Később: szűk a sáv, a hangkép lágyabb ugyan, de erőtlen, a mélyei nem
igaziak és meglehetősen definiálatlanok. Valahogy olyan ványadt az
egész. Lassabban forog a lemez. Szürke. Az operát teljesen összekeni,
se teteje, se alja, csak egy massza. Nem kellemetlen, de nagyon
erőtlen. * A női hang kásásabb, többet torzít, bágyadt. Operán még
nagyobb különbség. * Tompa, fakó, ványadt, hiányzik belőle az élet,
kevés a magashangja, meg a tere is. * Az elején egész kellemesen
bazsevált, el lehet hallgatni, ha muszáj. Popzenén bummog, de nem megy
mélyre. A frekvenciasáv két deszka közé van szorítva, se felfelé, se
lefelé nem tud menni. Tosca: nincsenek durva hibái, de minden lemarad
róla. ónmagában kellemes lehet, de a NAD után már nem volnék
megelégedve vele.
Az etalon. Brutálisabb. Lendületesebb, elevenebb. Kaparósabb. Két
perc múlva azonban már nyilvánvalóak az erényei, a másik lemezjátszó
ekkor már hiányérzetet kelt. A Tosca színpadszerűbb, egészségesebb,
nagyobb energiák szólalnak meg róla, de egy kicsit durva. * Szerintem
ez szól lágyabban. Öblösebb, a bőgője feszesebb, a középtartománya
tisztább. Tágas, levegős, lendületes, egyértelműen jobb. * Tér,
lendület, élet, jobb magasak. * Élénkebb, több mély és magas, jobb
mély és magas. Lényegesen jobb. A hibái nem veszélyesek, az erényei
kárpótolnak.
Másodszorra, tehát közvetlenül a CS410-es szeánsza után ilyennek
hallottuk a nagyobbik Dual lemezjátszót:
Dual CS435. Ez mintha jobb volna a 410-esnél. Picit tömörebb. Alul
döng. Kusza, nem jó hallgatni. Fátyolos. Egyszerűen nem jó. * Fakóbb,
élettelenebb. Az alsó bumm zavaró, de el lehet viselni. Operán
feltétlenül jobb a 410-esnél. Jobban szétválaszt, kicsit több a magasa
is - a NAD irányában mozdult el, de azért elég messze van tőle. *
Határozottan jobb a 410-esnél. Magasban meggyőzőbb, de a NAD-nál ez is
lényegesen gyöngébb. Popzenén kong, nincs igazi mélye. Operán magasban
torzít. (Követési hiba?) * Érezhetően olcsó gép. De azért jobb a
410-esnél. Az etalonhoz képest elveszíti lágyságát, érdes lesz, torz.
Jól érezhető mélyhanghiány. * Hasonló jellégű, mint a 410es, de annál
szélesebb sávú. Szegényes, tompa, levágja a magasakat, megváltoztatja
a hangzásképet, kisebb a színpada.
Az etalon. Sokkal becsületesebb. Hallgathatóbb. Van ugyan egy
sajátos színezete, de azt se bánom. A zene egész szöveté áttetszőbb,
részletekben gazdagabb. Van "elöl" és "hátrébb" stb. - színpadszerűbb,
életszerűbb. Telt, csengő. Búgó mélyek, de nem döngenek, inkább
zengenek. Felül kicsit piszkos, intonálhatna egy kicsit magasabban is.
Olcsó, de zenei hangkép. Operán nagyvonalúbb, szélesebb, levegősebb.
Van egy kis brutalitás benne, amit elengednék, de így is sokkal jobb.
* Erőteljesebb, kiegyenlítettebb, a hangszerek jobban elkülönülnek.
Szebb. Még mindig a NAD a megfogottabb, lendületesebb, dinamikusabb,
stabilabb, levegősebb stb. stb. Tosca: sejtet valamit a valóságból. *
Élet. Tágasabb. Kezd zene lenni.
*
Az Olvasó feltehetőleg még arra volna kíváncsi, hogy vajon mi jött
volna ki, ha a Dualokat a Teslencókkal állítjuk szembe. Sajnos, közben
több hónap telt el, a Lencókat már rég ki kellett adnunk a kezünkből,
úgyhogy csak hasalni tudnánk. Inkább elmondjuk, hogy mi hogyan
döntenék, ha lemezjátszót vásárolnánk (és NAD-hoz nem tudnánk
hozzáférni). Nos, mi semmiképpen sem választanánk ezeket a Dualokat.
Inkább az 500-as Lenconál maradnánk, éspedig akár a normálnál, akár a
dölüxnél (így kell mondani?). Persze, kikupálnánk, azaz
pickupálnánk...
*
Videoton RA6386S receiver
Különépített erősítők ide, fonoelőerősítők oda, tunerek amoda - a
rádióvevővel egybeépített sztereó erősítő, a receiver a mai napig
népszerűbb, mint a többi együttvéve. Ez a legtöbb sztereó berendezés
központi darabja. Olcsó és nem ráz.
Olcsónak olcsó, de az infláció hatása alól azért ő sem tudja
kivonni magát. A Videoton előző receivere, a Hifi Magazin 18.
lapszámában tesztelt RA 6363S (2x25W, OIRT/CCIR, 5 programhely) még
csak 9000 forintba került, az újkeletű RA6386S-ért már 12 ezer
forintot kell fizetni (no jó: 11900-at). Ez azonban éppenhogy csak
kiegyenlíti a pénzromlás hatását, tehát ha az új gép jobb a réginél,
akkor a vevő máris jobban jár vele.
Ugye nem kell közgazdasági fejtegetésekbe fognunk, s
elmagyaráznunk, hogy a bolti választék ma szinte a nullával egyenlő.
Az Orion elektronikái kifutóban vannak, legutóbb már a Tesla erősítőre
is ráfanyalodtunk igaz, rögtön MOD-ot is ajánlottunk hozzá. Receiver
pedig egyáltalán nincs is a boltban. Elvben ugyan mi a különépített
készülékek hívei vagyunk, de ekkora mizéria közepette őszintén
megörültünk az új kombikészüléknek.
Kezelése, szolgáltatásai
Az előlap bal oldalán találjuk a hálózati kapcsoló süllyesztett
nyomógombját. Alatta 6,3mm-es Jack-hüvely, a fejhallgató számára.
(Sokkal szimpatikusabb, mint az eddig használatos 5 pólusú "dominó".)
Fejhallgató csatlakoztatásakor a hangszórókimenet automatikusan
leválasztódik a teljesítményfokozatról, nem kell külön bajlódni vele.
Jobb felé haladva az előlapon, 8 kicsiny nyomógomb esik a kezünk
ügyébe. Ebből 7 az állomás-elkőválasztó (MEMORY), a nyolcadikkal pedig
kikapcsolhatjuk az egész memóriaegységet, s áttérhetünk kézi
hangolásra. A gombsor alatt lenyitható ajtócska takarja a 7
programtárolót (PRESET Memory). Az állomásbeállító- és
hullámsávkapcsolók kisméretű gombok, és mindegyiknek kettős funkciója
van: ha megnyomjuk, 3 állású sávváltóként szerepelnek, kiengedve pedig
hangológomb gyanánt. (Sávváltó funkciójukban a bal oldali állásuk az
FM1, azaz OIRT, a középső az FM2, azaz CCIR, a jobb oldali helyzetben
pedig az első 3 gomb a középhullámú sávot, a további 4 a rövidhullámú
sávot kapcsolja.) Megjegyezzük, hogy bár ez a 7 programhely ugyan
több, mint az előző VT-modell 5 programhelye, ma már ennyi is kevésnek
látszik. De ne legyünk telhetetlenek.
Még lejjebb egy fiókszerű rekeszt találunk, amely kitolódik, ha
megnyomjuk, s hozzáférhetővé teszi a balanszgombot, valamint a két
hangszínszabályzót és a hangerőszabályzót. A négy gomb közül három
tényleg gyakorlatilag fölösleges, de a negyedikre, a
hangerőszabályzóra minduntalan szükség lehet, kár elzárni a sifonérba.
A skálarész következik, jó néhány LED-del megsegítve. Egymás alatt
mindjárt kettőt is találunk, feliratuk AMPLIFIER, illetve RADIO
aszerint fognak világítani, hogy melyik üzemmódban használjuk a gépet.
Jobbra tőlük a STEREO LED következik (a sztereó indikátor), majd
SIGNAL felirattal 5 térerőjelző. Ez utóbbiak zöld színűek, s minél
nagyobb az antennajel, annál több LED világít. További 3 LED az FM
TUNING feliratot viseli, ezek az állomásra-hangolást segítik.
A skála alatt a rádiórész 4 üzemmódváltó nyomógombja: FM/AM (az
URH-adások, mint ismeretes, FM-en vannak), FM2 SW/FM1 MW (FM-en az
OIRT és a CCIR között vált, AM-en pedig a rövidhullám és a középhullám
között), BLEND (az URH-sávban csökkenti a zajt az áthallás rovására)
és végül MONO - ez utóbbihoz nem szükséges magyarázat.
Az előlapon már csak a bemeneti választókapcsolók vannak hátra. Ez
egy négy nyomógombból kialakított, önálló blokk a szokásos
feliratokkal: RADIO, TAPE, CD és PHONO. Az utóbbin természetesen
mágneses hangszedőbemenetet kell érteni, az első három pedig
nagyszintű bemenet, ezek egyenértékűek.
A hátoldalon megtaláljuk a szokásos, állítható ferrit rúdántennát,
középhullámú vételhez. Alatta a készülék üzemi földelőcsavarja, a
szabványos AM antenna és föld csatlakozóhüvellyel. A mágneses
hangszedő és a CD-játszó jelét RCA csatlakozóhüvelyek fogadják, a
magnócsatlakozó 5 pólusú hüvely, amelyet a 75 ohmos, aszimmetrikus
antennabemenet szabványos csatlakozója követ. A hangszórócsatlakozókat
a hűtőbordák között helyezték el, kissé nehéz hozzájuk férni.
A készüléket fémvázba építették, a burkolata is fém.
Felépítése (tunerrész)
Hasonlóan az újkori Videotonokhoz, ez is modul elven épül fel.
Kezdjük a tuner-résszel.
Tekintsük az első modulnak az URH keverőegységet. Ez egyetlen, 75
ohmos aszimmetrikus antennabemenettel rendelkezik. Az antennajel
transzformátoros illesztéssel az első hangolt körre, majd a
nagyfrekvenciás erősítést végző dualgate FET-re kerül (BF963). Ez a
FET kapja az AGC feszültséget a KF fokozatról. Újabb hangolt körök
után a keverő IC következik (TDA 1062S). Összesen 5, varicap-pal
hangolt kört találunk a tunerrészben. A keverés után kapott 10,7MHz-es
KF-jelet egy BF241 típusú tranzisztor erősíti, majd egy kerámia szűrő
közvetítésével a KF-modulba adja.
Ez a modul újabb BF241-gyel kezdődik, a tranzisztor kollektorába
két sorbakapcsolt kerámia szűrőt kötöttek (SFE 10,7 MXA). Most egy IC
következik (HA12412), ez a KF-erősítő, a demodulátor, ez állítja elő
az AFCjelet, és itt állítják elő a tuner modul részére az AGC
feszültséget is, melyet egy tranzisztor erősít. Innen származik az
állomásra hangolást végző LED-ek vezérléséhez szükséges jel,
nemkülönben a térerőjelzők működtetéséhez a vezérlő feszültség.
A hangfrekvenciás jel útja ezután a sztereó dekóderbe vezet, ebben
az áramkörben egy IC (U2343B) és két tranzisztor foglal helyet, a
pilot- és segédvivőelnyomást végző hangolt körök társaságában.
A rádiórésznél maradva, hátra van még az AM vevő modulja. Az
antennajel előbb egy kapacitásdiódával hangolt modulátorkörre kerül,
ezt egy FET (BF244) erősíti. A keverést, a KF-jel erősítését és a
demodulálást egy TDA 1072A típusú IC végzi. Ehhez az IC-hez két SFZ
460F kerámia szűrő csatlakozik. A közép/rövidhullám váltáshoz egy
tranzisztort használtak még fel ebben a modulban, egy emitterkövető
tranzisztor pedig a modul hangfrekvenciás kimenetének jelét juttatja a
sztereó dekóder bemenetére (ugyanoda, ahová az FM KF modul jelét is
vezetik).
Ez volna a tuner-rész, de tartozik még hozzá néhány kiszolgáló
áramkör is. Azt a három LED-et, amely a pontos állomásrahangolást
segíti, egy IC és két tranzisztor táplálja, a térerőjelző 5 LED-jét
egy IC (U237BG) hajtja meg, a hangolórészek számára pedig két IC
(LM324 és CD4066) állítja elő a hangoló és az AFC feszültséget.
Felépítése (erősítőrész)
A fono-előerősítő egyetlen integrált áramkörre épül (B082), ennek
negatív visszacsatoló ágában alakították ki a korrekciót. A tunerből
(a sztereó dekóderről) érkező jelet IC-s erősítőfokozat közvetítésével
(B 082), a nagyszintű bemenetek jelét pedig természetesen közvetlenül
bocsátják a választókapcsolóra.
A választókapcsoló kimenete impedanciaillesztő fokozaton keresztül
vezérli a hangerő-, magas és mély hangszín-, valamint a
balansz-szabályozó áramkört. Ez a rész egyáltalán nem hagyományos: a
fenti négy funkciót két TDA1074 típusú IC látja el. Egy-egy ilyen IC
áramkörkészlete 2 kettős, azaz sztereó potméter gyanánt kezelhető (így
jön ki az összesen négy sztereó potméter). Amikor az IC bemenetét
egyenfeszültséggel vezérlik, változó mértékben osztja le a rákapcsolt
hangfrekvenciás jelet. Előnye ennek a megoldásnak, hogy mindkét
csatorna egyetlen potméterrel szabályozható. Hogy a gyakorlatban
mennyire válik be ez a megoldás (különös tekintettel a kiiktathatatlan
loudness-korrekcióra!), arról még lesz mondanivalónk. Az előbbi
fokozat kimenetén egytranzisztoros némító áramkört találunk, ez a
bekapcsolási tranziens zajok ellen védi a készüléket: csak a
bekapcsolás után kis idővel oldja fel a némítást.
A teljesítményerősítő rész következik, ez csatornánként 1-1 modult
képez, egyenként 12 tranzisztorral. A kapcsolás egyszerű, jól
áttekinthető. A bemeneti fokozat áramgenerátoros táplálású
differenciál erősítő (3 darab BC212), utána erősítő, illetve
nyugalmiáram-beállító tranzisztorok következnek, 2 tranzisztor az
elektronikus rövidzár-védelmet látja el. A komplementer meghajtó- és
teljesítmény-tranzisztorok típusa BD139-140 és TEO 2059-2060. A
teljesítményerősítő ±33V-ról üzemel, a pufferkondenzátorok
4700µF-osak. A torold kialakítású transzformátor külön tekercsről
táplálja a végerősítő előtti egyenirányító részt. Az összes többi
áramkör számára egy másik tekercs és egyenirányító, valamint két
stablizátor IC szolgáltat ±15V-ot.
Érdemes kitérnünk a készülék mechanikai felépítésére is. A
burkolatot eltávolítva tisztességes, rendezett "enteriőrt" találunk.
Nagyméretű nyomtatott áramköri lapon helyezkednek el a különféle
modulok és egyéb áramkörök. A kisáramú tápegységrész, valamint a
térerősségjelző áramkörei 1-1 külön kis panelen kaptak helyet. Ezek
(és a hangolóegység) bontható csatlakozókkal kapcsolódnak a fő
NYÁK-hoz. A szerelés áttekinthető, jó benyomást kelt. A készüléket
fémdoboz zárja, hátul két nagyméretű hűtőborda nyúlik ki belőle.
Méréseinkhez (tunerrész)
A specifikáció meglehetősen szűkszavú. Alapvető adatok hiányoznak
(jel-zaj-arány, torzítás stb.), kár ennyire titkolódzni, annyira nem
rossz ez a készülék. Szokásos, GYÁRI ADATOK című táblázatunkat
általában nem kúrtítjuk meg, inkább üresen hagyjuk benne a rubrikákat,
hadd lássa a kuncsaft, hogy a gyár mennyire szófukar - ámde ezúttal
akkora űr tátongott az űrlapon, hogy papírpocsékolás lett volna
rövidítés nélkül közreadni.
A zajhatárolt érzékenység körülbelül azt mutatja, amit egy
középkategóriájú tunertől elvárhatunk. A jel-idegenfeszültség arány
átlagos, a zajzár-küszöbszint megfelelőnek látszik. Az OIRT és a CCIR
sáv paraméterei nagyjából egyformák, eszerint a tervezők gondosan
alakították ki a "tuner tunerjét". A pilot- és segédvivő-elnyomás
megfelelő, hatásosak a beépített szűrők. (Ne feledjük: mainapság még a
külföldi tunerekből is előszeretettel kispórolják ezeket a szűrőket!)
A harmonikus torzítások minden frekvencián tisztességesek, annak
idején az RA6363S sokkal többet torzított.
Viszont nem vagyunk elragadtatva a frekvencia-jelleggörbétől!
Sajnos, 1,5 kHz fölött jó! láthatóan csökken a jelszint, ez a
tendencia 13-14kHz-ig folytatódik, majd onnét már meredeken zuhan a
jel. Az áthallási csillapítás rendben van, 10kHz-ig egész
tisztességes. A BLEND bekapcsolásakor a frekvenciagörbe drasztikusan
romlik (nem szabadna neki!), az áthallás úgyszintén (ez azonban
magától értetődik, a dolog., természetéhez tartozik).
A nagyjel-szelektivitás a jelleggörbék tanúsága szerint lényegesen
jobb, mint a régi receiveren volt. Ennek nagyon örülünk, mert az RA
6363S-nek ez volt a legsebezhetőbb pontja. Nehezen magyarázható
viszont, nem is tudjuk mire vélni, hogy miért ennyire rossz a kétjeles
szelektivitás. A pilot-jelző érzékenysége, a sztatikus AM-elnyomás nem
ad okot nyugtalanságra.
A térerőjelző, sajnos, meglehetősen eltérően viselkedik az OIRT,
illetve a CCIR sávban: ez utóbbiban gyakorlatilag háromszorta nagyobb
antennajelekre gyulladnak ki a LED-ek. Ezt se nagyon értjük.
Méréseinkhez (erősítőrész)
Itt is sok mindennel adósunk a specifikáció, alapvető adatok
hiányoznak, nem értjük, miért titkolják el a jel-zaj-arányt, miért nem
definiálják a hangszínszabátyozók vagy a loudness hatékonyságát.
A bemenő feszültségek/impedanciák megfelelnek a mai
követelményeknek (mégha az impedanciák elmaradnak is az - elavult -
szabvány előírásaitól). A maximális bemeneti feszültségek mindenütt
átlagosak.
A kimeneti teljesítmény becsülettel eleget tesz a specifikációnak,
a készülék még tartalékokat is fel tud mutatni. A névleges kimeneti
teljesítményen mért össztorzítás dicséretesen alacsony.
A frekvenciajelleggörbe mágneses hangszedő bemenetről hál
istennek! -végre egész tisztességes. A régebbi VT-k basszusban erősen
estek, az RA6363S-nek 20Hz-en 5dB-je hiányzott. Szó ami szó, a
leltárból azért itt is hiányzik 2dB. A nagyszintű, lineráis
bemenetekről az átviteli sáv felül lényegesen szélesebb, mint ahogy
specifikálták. A hangszínszabályzással, loudness-szel szemben sincsen
kifogásunk (azon kívül, hogy nem lehet kikapcsolni őket). A
balansz-szabályozás tartománya is megfelelő.
A fázis-frekvencia jelleggörbe "megfelel a készülék
árkategóriájának". A teljesítmény-frekvenciatartomány maximális
hangerőszabályozó állásban átlagos, visszaszabályozott helyzetben már
lényegesen kedvezőbb.
Sokalljuk a zajokat. Nagy baj éppen nincs, de a mai korszerű
áramkör-készletekből csendesebb erősítőt szokás építeni.
A négyszögjel-átvitel a frekvencia-átvitellel korrelál. Ha az
ohmos terhelés mellé még kapacitív is járul, a négyszögjel felfutó éle
után berezgés is látható, de ez nem vészes.
A különbségi torzítás a nagyszintű (magnó) bemenetről megfelelő,
mágneses hangszedő bemenetről értelemszerűen csúnyább, de még mindig
egy nagyságrenddel jobb, mint amit a régi receiveren mértünk.
A felvétel/lejátszás csatlakozó nem egészen korrekt módon van
kiképezve, névleges bemenő feszültség hatására túlságosan nagy szintet
produkál. (A szabvány értelmében kb. 0,5 mV/kohm-ot kellett volna
kapnunk.)
A maradékfeszültség-erősítés és a különböző bemenetek közötti
áthallás átlagos.
Külön kell szólnunk a 9. diagramról. Az ezen látható
parallelogrammák (amelyek sajnos nem mindig parallelogrammák) egy
olyan paramétert tükröznek, amelyről a Hifi Magazin 18. lapszámában
szakcikket is közöltünk. Legutóbb, a Hifi Mozaik 7. kötetében
("Kisebbrendűségi komplex terhelés") magunk is kipróbáltuk 4 erősítőn:
mit művelnek, ha kimenetüket nem tisztán ohmos, hanem kapacitív vagy
induktív terheléssel zárjuk le, ily módon modellezvén a való világ
hangsugárzóit. A 9. diagram tanúsága szerint az RA6386S is intenzív
kisebbrendűségi komplexusban szenved...
Összefoglalva mármost a tuner+erősítő mérési adatait, azt
mondhatjuk, hogy a rádiórésznek meg vagyunk elégedve az
érzékenységével, a torzításával és a nagyjel-szelektivitásával, annál
kevésbé a frekvenciaátvitelével. Az erősítő becsületes
teljesítmény-tartalékokat mutat fel, alacsony a torzítása, de a
(szélesebb értelemben vett) impulzusátvitele bizony nagyon mérsékelt.
Figyelembe véve az árát, valamint azt a körülményt, hogy az Orion
receiver már nincs forgalomban - próbáljunk megbarátkozni vele.
Szeánsz
Tuner
A Danubius Rádió ma egészen tűrhető muzsikát szolgáltatott (meg
persze reklámot is, dögivel), úgyhogy megmaradtunk ennél az adónál és
a CCIR sávnál. A Videoton receivernek mindegy volt, melyik sávon
mozgunk, etalonunk viszont, a Pioneer F-99X így megtakarította az
OIRT/CCIR átalakítót.
A szeánsz "jó" volt, abban az értelemben, hogy négyünk közül
hárman teljesen biztosak voltak a véleményükben, és ők hárman ugyanazt
is mondták. A negyedik zsűror ellenük szavazott ugyan, de fölöttébb
bátortalanul.
Videoton RA6386S. Kevesebb a magasa, nem cseng ki, kicsit "ken",
grízes, rosszabb a sztereója. Mindene megvan ugyan, de a
középtartománya dominál. * Kevesebb magas, mindig a mélyek döngenek,
valószínűleg erősen sávhatárolt. Középtől lefelé már egyenletesen
esik, tehát nemcsak a teteje hiányzik. * Mintha alulfelülvágó szűrőn
engednék keresztül. A mélye is hiányzik, felül a dobok, seprők,
cintányérmindegyikből kevés van. Nagy különbség. * Mély tónusú,
simább, hallgathatóbb. Teltebb.
Az etalon. Finomabb, jobb magasak, szebb sztereó - ez a jobb. *
Lényegesen világosabb, testesebb. Finomabbak a magasai. Kiegyenlített
hangkép, a mélyei is rendben vannak. * Finomabb, részletgazdagabb. *
Recseg a teteje, tolakszik. Sziszegős. Néha szélesebb színpad, ez jól
hat, de van benne valami, ami nem tetszik.
Mindenesetre a két tuner közötti különbség újra megnőtt. Legutóbb
a "nagy" VT-tuner sokkal jobban megközelítette a Pioneert. A mostani
inkább a régebbi VT-rádiókra emlékeztet.
Erősítő
Álljon meg a menet, hiba van a kréta körül, kutya van a kertben,
avagy anyám, én nem ilyen lovat akartam.
A Videoton receiver, mint a műszaki leírásban megemlítettük,
kiiktathatatlan loudnesskorrekcióval van felruházva. E praktikának az
a célja, hogy dúsabbá varázsolja a gyatra hangsugárzók basszusát, de
(mint minden hifista tudja), ennek az az ára, hogy a hangkép teljesen
összekenődik. Ellentétben a régi VT-erősítőkkel, az RA6386S talán már
nem szorulna rá erre az inkorrekt korrekcióra, de ha már beletették a
"lúdnesszt"* (* Helyes kiejtése kb. láudnisz.), akkor gondoskodni
kellett volna róla, hogy az ép ízlésű zenebarátnak módja legyen
kikapcsolni ezt a szörnyű áramkört.
A kapcsolót azonban kispórolták a gépből. Sebaj, ilyenkor mi
kibontjuk a masinát, és szépen kikötjük a "lúdnesszt", hogy tisztán,
szóda nélkül élvezhessük az erősítő hangját: Az RA 6386S azonban
túljárt az eszünkön. Neki ugyanis nem holmi közönséges fiziológiai
hangerőszabályzója van, hanem egy IC-kből felépített, komplex
hangszín-, hangerő-és balansz-szabályzó áramköre. És a "lúdnessz" is
abba van integrálva. Így is sikerült kiiktatnunk-csakhogy e
manipuláció következtében az erősítő stabilitása úgyszólván felborult:
torzított és kivágta a biztosítékot.
Visszakötöttünk tehát mindent a helyére, és próbáltunk nem
odafigyelni a 10 decibeles mélyhangkiemelés bummogására. Nem sikerült.
Megpróbáltuk kiegyenlíteni a hangszínszabályzókkal. Reménytelen.
Sajnos, ez az erősítő ebben az állapotában hifi-fogyasztásra
alkalmatlan. Dankó Emil most azon kísérletezik, hogy valami (szó
szerint vett) áthidaló megoldást találjon a készülékben. Bízzunk
benne, hogy megtalálja a kellő MOD-ot.** (** Lapzártakor: heuréka,
megtaláltam! A MOD-ért és akkor most már az RA6386S szeánszáért is
tessék a 106. oldalra lapozni.)
Mert jobb egy lúdnessz két tyúknessznél, de még jobb volna, ha a
konstruktőrök végre megtanulnák, hogy a fiziológiai hangerőszabályzót
bizony a legjobb végleg elhagyni.