Ékszer(ű)doboz



    Spica TC-50 hangsugárzó


        "Olyan egyszerű ez, mint a kétszer kettő.  A  Spica  TC-50  jobban
    muzsikál  mint  bármely  más  mini-hangsugárzó  vagy  bármiféle  egyéb
    hangsugárzó kétszerte ennyiért. Számítógépes tesztünk  ezt  mérésekkel
    bizonyítja, és grafikusan is megmutatja, miért annyira jó a Spica.  Ha
    a műszaki részletekre nem vagy  kíváncsi,  itt  be  is  fejezheted  az
    olvasást."
        "Eltérően a legtöbb minihangdoboz csiripelő, vékonyka hangjától, a
    Spica dúsan,  melegen,  testesen  szól,  olyannyira,  hogy  nagyobbnak
    véljük, mint amekkora. Megdöbbentő, mennyire be tud  tölteni  tágasabb
    tereket is a hangjával."
        "A  legtöbb  minidoboz   (vagy   bármilyen   nagy,   de   kommersz
    hangsugárzó)  durván  és   színezetten   szól   a   középtartományban;
    élesen-hegyesen a magas regiszterben; elrontja a sztereofóniát és  nem
    koherens a hangja. Az optimalizált fázisú  Spica  TC-50  mindenben  az
    ellentétük. Egyszerűen: kötelező megvenni."


        A neves amerikai underground*, (*Azokat  a  lapokat  nevezik  így,
    amelyeket  csak  előfizetés  útján  árulnak,  tehát  amelyek   sohasem
    kerülnek az utcára, az újságárus standjára.  Magától  értetődik,  hogy
    ezeket a kiadványokat viszonylag kevesen járatják, de aki járatja,  az
    csupa   megszállott   audiofil.)   azaz   "földalatti"   magazin,   az
    International Audio Review főleg High-End  készülékekkel  foglalkozik,
    de  szívesen  jelöl  ki  másod-  vagy  harmadrangú  etalonokat  is   a
    kispénzűek számára. Ilyen másod- avagy harmadosztályú etalonja  (az  ő
    zsargonjában "Class 2a") s egyben  egyik  kedvence  a  miniatűr  Spica
    TC-50 hangsugárzó. Ezt a furcsa kis szerkezetet az IAR  négy-öt  évvel
    ezelőtt fedezte fel. Akkoriban 420 dollárba került párja, ma  úgy  600
    dollárt kérnek érte - Amerikában ez tényleg nem nagy pénz,  felét  sem
    teszi ki az átlagos havi jövedelemnek. A magyar hifista számára persze
    irdatlanul nagy summa. Ekkorka kis skatulyákért, amelyekbe  együttvéve
    sem fér 30 liter levegő!
        Számunkra a Spica valóságos kis ékszerdoboz.

    Felépítése

        Sőt:  ékszerű  doboz.   Elölről   nézve   négyszögletű,   oldalról
    háromszögletű, tehát meglehetősen rendhagyó  küllemű  hangsugárzó.  Az
    előlapja alul előrenyúlik, felül meg hátradől, miáltal  megváltozik  a
    magashangszóró helyzete a mély/középhangszóróéhoz  képest.  Ebből  már
    gyanítani lehet, hogy a Spica TC-50  úgynevezett  optimalizált  fázisú
    rendszer. Az  optimálfázisú  (más  néven  minimál- avagy lineárfázisú)
    hangsugárzó tervezője  abból  indul  ki,  hogy  nem  elég,  ha  minden
    frekvenciából ugyanannyit kapunk - az  is  fontos,  hogy  a  különböző
    frekvenciák egyidőben érjék  el  a  fülünket.  Az  ilyen  hangsugárzót
    azonban  könnyebb  definiálni,  mint  megkonstruálni.  A   hagyományos
    dobozok hangszórói csak látszólag vannak  azonos  távolságban  tőlünk;
    akusztikai értelemben  egyáltalán  nem  esnek  egybe.  A  keresztváltó
    elektronika pedig a maga kondenzátoraival és induktivitásaival  végleg
    összezavarja az egyes frekvenciák  megszólalásának  időpillanatát.  Az
    optimálfázisú rendszer  tervezésekor  mindkét  szempontra  tekintettel
    kell lenni:  mind  a  hangszórók  térbeli  helyzetére,  mind  pedig  a
    keresztváltó áramkörök fázismódosító hatására.
        Ehhez számítógép kell - s valóban, a Spica  TC-50  keresztváltóját
    komputerrel tervezték.  A  számítógépes  programmal  való  játszadozás
    közben a konstruktőrök egy meglehetősen szokatlan megoldást  találtak.
    Rájöttek, hogy ha a szóbanforgó mélyhangszóró jelét egy bizonyos fajta
    24 dB/oktávos  szűrőn  engedik  át,  a  dómsugárzóét  pedig  6dB/oktáv
    meredekséggel szűrik,  akkor  az  átmeneti  tartomány fázis-frekvencia
    jelleggörbéje rendkívül egyenletesre sikeredik - feltéve, hogy  a  két
    hangszórót úgy rendezik el, ahogy a fényképen is  látható,  s  feltéve
    továbbá, hogy a hangsugárzót  nem  a  két  hangszóró,  hanem  a  doboz
    középvonalában mérik vagy hallgatják. Az ékalakú, hátracsapott előlapú
    Spicán ez a két pozíció  igen  erősen  eltér.  (Szokványos,  téglatest
    alakú hagsugárzón nem  biztos,  hogy  lényeges  a  különbség  a  kettő
    között.)
        Ami  aztán  a  Spica  hangszóróit  illeti,  azokban  nincs   semmi
    rendkívüli:  165mm-es,  impregnált  papírkónuszú  mély/középhangszóró,
    25mm-es,   textilmembrános   dómmal.   A   hangszórókat   az    előlap
    középvonalában helyezték el. Érdekessége még a Spicának, hogy az egész
    előlapját kb. 18 mm vastag filc borítja, csak a  hangszóróknak  vágtak
    rajta egy-egy szűk ablakot (170x170, 37x37mm),  feltehetőleg  bizonyos
    korai visszaverődéseket csillapítanak vele. A belső csillapítóanyagról
    nem nyilatkozhatunk, mert nem nyitottuk  fel  a  dobozt.  Állóhullámok
    mindenesetre kevésbé képződnek odabenn, minthogy a doboznak csak a két
    oldalfala párhuzamos. A fadoboz nagyon masszív, sokkal súlyosabb, mint
    amilyennek látszik.
        Az előlapot takaró textíliát egy fakeretre feszítették, az pedig a
    szokásos  patentokkal   csatlakozik   a   dobozhoz.   A   hátlapon   a
    banánhüvely-csatlakozó úgy van  kiképezve,  hogy  ne  csak  banándugót
    fogadhasson, de akár a hangszóróvezeték  lecsupaszított  drótvégét  is
    hozzá lehessen szorítani.


    Jó tanácsok

        A Spicához nagyon gondos  kezelési  útmutatót  adnak,  ez  tényleg
    minden lényeges szempontra kitér, és számos olyan tanácsot  ad,  amely
    nemcsak a Spica, de egyéb hangsugárzók tulajdonosainak is  jól  jöhet.
    (Habár nekünk nem állt módunkban, hogy mindegyiket megfogadjuk.)
        Az első szempontok  között  említi  a  prospektus  az  úgynevezett
    betörési időt.  Minden  elektromechanikai  szerkezetnek  szüksége  van
    bejáratási   időre,   amelynek   során   a   mechanikai    komponensek
    engedékenyebbé válnak. A  TC-50  esetében  ez  az  első  8  óra  alatt
    történik meg, folyamatosan. A legegyszerűbb,  hogy  az  ember  reggel,
    mielőtt  elmenne  otthonról,  bekapcsolva  hagyja  a  rádiót,  közepes
    hangerővel. Estére, mire hazaér, a betörési periódus be is fejeződött.
    Lényegében     az     történik,     hogy     a     mély/középhangszóró
    rezonanciafrekvenciája alacsonyabbra csúszik.
        Hangsugárzó-lábazatnak olyat ajánlanak, amely merev, rezgésmentes,
    alul-fölül tüskékkel van kiképezve, s  még  arra  is  módot  ad,  hogy
    utólag meg lehessen tölteni homokkal vagy  ólommal.  Ezt  nem  egészen
    értjük: ha csillapított állványt  specifikálnak,  akkor  azt  már  nem
    lehet utólag kitömni, ha  viszont  csillapítatlant,  akkor  meg  minek
    kitömni.
        Az viszont kétségtelen, hogy  az  állványnak  ezúttal  megfelelően
    magasnak is kell lennie, hogy a TC-50 akusztikai tengelye  pontosan  a
    fülünk magasságába essék.  Ezt  az  akusztikai  tengelyt,  amelyben  a
    fázisátvitel optimális, a hangdoboz középvonalában fogjuk  megtalálni,
    ami annyit jelent, hogy ha az  állvány  túl  alacsony,  akkor  vagy  a
    nyakunkat kell jól behúznunk, vagy kissé hátrafelé  kell  döntenünk  a
    dobozt. (Éreztük, hogy ezzel még sok bajunk lesz.) A kezelési útmutató
    a  Chicago  állványgyártó  cég  Hercules  nevű   hangsugárzó-lábazatát
    ajánlja,  ami  a  mi  körülményeink  között  nyilvánvaló  képtelenség.
    Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaki súlyos dollárösszegekért  még
    súlyosabb vaslábazatokat szállíttasson Amerikától idáig.
        A kezelési útmutató  behatóan  elemzi,  hogy  a  Spicát  kisméretű
    szobában  a  hosszú,  nagyméretűben  a  rövid  fal   mentén   célszerű
    elhelyezni. Ez magától értetődő dolog,  de  itt  azt  is  hozzáteszik:
    ügyeljünk rá,  hogy  a  szobában  kialakuló  különféle  "hangösvények"
    eltérő hosszúak legyenek. Hangösvényen azokat az utakat értik, amelyek
    mentén a hang közlekedik, a  hangsugárzótól  közvetlenül  a  fülünkig,
    közvetve pedig előbb a falakig, majd onnan  a  sztereó  székig:  Minél
    inkább eltér a különböző hangösvények hossza,  annál  egyenletesebbnek
    érezzük majd a hangképet. A Bal/Jobb  szimmetriát  mindazonáltal  fenn
    kell tartani, hiszen az egész sztereofonikus hatás ezen alapszik.
        Ami a Spica  geometriai  helyzetét  illeti,  a  doboznak  legalább
    30cm-re kell lennie a hátsó faltól és minél messzebbre az  oldalsótól.
    Azt is javasolják, hogy fordítsuk a dobozok előlapját befelé.
        A kezelési útmutató kitér az erősítőre ("normál  hangerőhöz  25-50
    watt  tökéletesen  elegendő,  de   minél   több,   annál   jobb"),   a
    hangszórókábelre (vastag speciálkábelt javasolnak, amilyen a  Straight
    Wire, a Kimber Cable stb.), valamint az abszolút  polaritásra is*.
        (*  Ez  utóbbiról  mi  a Hifi Magazin 22. lapszámában írtunk, "180
    fokos  fordulat"  címmel.  Csak  emlékeztetőül: itt most nem arról van
    szó,  hogy  a  hangsugárzó bekötésekor nem cseréltünk-e fel véletlenül
    egy  pozitív  sarkot  egy negatívval, hanem hogy vajon nem cserélték-e
    fel  mindkét  "+"  és  "-" pólust bárhol a hangátviteli láncban, tehát
    akár   már   a   műsor  készítése  folyamán,  vagy  később  valamelyik
    hifi-erősítőfokozatban.  ("Invertáló"  elektronikák).  Ha  ez seholsem
    történt  meg, akkor jó. Ha kétszer vagy négyszer történt meg, akkor is
    jó.  Ha  egyszer  vagy  háromszor,  akkor nem jó. (Ezt nem a Belt-féle
    Páros/Páratlan  szabály,  hanem  a  logika  diktálja.)  A  különbséget
    tényleg  meg  lehet  hallani.  Az  abszolút  polaritással kapcsolatban
    utalnunk   kell   arra   az  ismert  hangsugárzótervezői  gyakorlatra,
    miszerint  (általában  a 12dB/oktávos szűrökkel kiképzett) hangsugárzó
    valamelyik     hangszóróját    tudatosan    ellentétes    polaritással
    csatlakoztatják  a  többihez,  hogy  lineárisabbá  tegyék  a  rendszer
    amplitúdó-frekvencia  átvitelét - a fázis-frekvencia átvitel rovására.
    A  Spica  cég  fontosnak  tartja  hangsúlyozni  (mert  hiszen  a gyári
    adattáblázatban  is  feltünteti),  hogy  a  TC-50  mindkét hangszórója
    azonos, normális polaritással van bekötve.

    Méréseinkhez

        A két doboz frekvenciajelleggörbéje (1. diagram) csaknem  teljesen
    egybeesik, csak 2-3kHz környezetében és 10kHz fölött mutatkozik köztük
    némi eltérés. A közeltéri görbét is figyelembe véve (2.  diagram),  az
    átvitel 58 és 17kHz között 3dB-en belül marad. Habár a mi diagramjaink
    nem  ugyanolyan  léptékűek,   mint   a   Spica   prospektusából   vett
    jelleggörbe, a rajzolatuk lényegében  azonos:  némi  kiemelés  3-400Hz
    táján, majd egy megnyugtatóan egyenletes középső  szakasz  következik,
    felfelé pedig enyhén lejt a görbe. A mi fogalmaink szerint a TC-50-nek
    a frekvenciaátvitele is meglehetősen lineáris.
        A közeltéri görbe nálunk nem  58,  hanem  70Hz-en  esik  3dB-t  az
    átlagszinthez  képest.  Ez  valószínűleg  annak  tudható  be,  hogy  a
    hangsugárzót nem járattuk be eléggé. (Azt hittük, hogy erre már  nincs
    szükség.)  Mint  később  megtudtuk,  a  mi  tesztpéldányaink  még  nem
    futottak többet 4-5 óránál, holott a gyár 8 órás betörési időt ír elő.
    Feltételezzük, hogy a basszusátvitelük később még javulni fog.
        Az  irányjelleggörbék  (3.  diagram)  szépek,  a   kis   hangdoboz
    oldalirányban is jól szórja a hangot, a felső sáv szintje csak  enyhén
    csökken. Szélesebb beszakadás sehol sem mutatkozik, s ez annál  inkább
    is dicséretes, mert a mérőmikrofont (a gyári  előírásnak  megfelelően)
    ezúttal nem a két hangszóró, hanem  a  hátlap  középvonalában  kellett
    elhelyeznünk.  A   mérési   pozíciót   külön   rajzon   szemléltetjük.
    Megjegyezzük, hogy alig-alig van eltérés a tényleges ("A") pozícióban,
    illetve a hangszórók magasságában ("B" és "C") felvett görbék  között.
    "B" pozícióban picit több a magashang, az  egész  görbe  kevésbé  lejt
    felfelé, s emiatt látszólag kissé mélyül a 2kHz környéki teknő.
        A torzítás (4-5. diagram) 1W teljesítménynél  90Hz  körül  éri  el
    maximumát (4,5%), ha ezt nem számítjuk, csak 280 és 7000Hz-en  éri  el
    az  1%-ot,  a  középsávban  pedig  példásan  alacsony.  Mivel  a   kis
    ékszerdoboz  nem  túl  érzékeny,  96dB  hangnyomáshoz   16,8W-ra   van
    szüksége-ezt  a  teljesítményt  csak  2kHz-ig  mertük   ráadni,   mert
    féltettük a magashangszóróját. A  torzítás  90Hz-en  most  már  18%-ig
    szökött, de a középsáv továbbra is viszonylag tiszta.
        Az impedanciagörbe (6.  diagram)  8kHz-nél  éri  el  a  3,5  ohmos
    minimumot, ugyanúgy, mint a gyári  diagramon.  A  rezonanciafrekvencia
    ugyan 58 helyett 70Hz-re esik, de ezt szintén azzal lehet  magyarázni,
    hogy nem járattuk elég sokáig a hangsugárzót.
        A burst-válaszjelek nagyon szépek!  A  hasznos  jel  mögött  ugyan
    kisebb "pamacsok" húzódnak, de ezek mindig megszűnnek még a  következő
    jelcsomag  indítása  előtt  -  s  ne  feledjük,  mi  következetesen  a
    "legkomiszabb", fényképeket közöljük, arról az oldaláról mutatván be a
    hangsugárzót, amelyről a legkevésbé "fotogén". A  Spica  TC-50  kényes
    frekvenciái: 965, 1270, 3100, 4400 és 13800Hz.
        Mivel a Spica erényeit elsősorban a fázishűségének  tulajdonítják,
    jó lett volna megmérni ezt a paraméterét is, de nem vállalkoztunk  rá.
    Nem mintha nem  tudnánk  elvégezni  ezt  a  mérést.  (Lásd  a  Spendor
    diagramját a Hifi Magazin 1980 nyár/őszi, azaz 3. lapszámában.) Inkább
    arról van szó, hogy nézetünk szerint az eredményt nagyban befolyásolja
    a mérőmikrofonok saját fázishibája. Továbbá, mint ezt később egy  vita
    során  leszögeztük,  egyelőre  igen  nehéz   korrelációt   találni   a
    hangsugárzók   fázisgörbéje   és   hangminősége   között,   s    ezért
    "átmenetileg, amíg jobban meg nem  ismerjük  az  összefüggéseket,  nem
    publikálunk fázisgörbét a hangsugárzókról". De  talán  éppen  a  Spica
    lesz az, amely álláspontunk megváltoztatására ösztönöz bennünket.

    
    
    
    


    Szeánsz

    

        Nézzük tehát, tényleg olyan megdöbbentően jó  dobozka-e  a  Spica,
    hogy aki hallja, fenékre ül tőle.
        Referencia-berendezésünket átmenetileg meg kellett  változtatnunk,
    ugyanis a Magyar Rádiónál éppen ez idő tájt rendezték a Rádiós  Napot,
    amikor is a Hi-Figyelőnek szüksége volt egy jó minőségű lemezjátszóra,
    és mi kutyakötelességünknek tartottuk, hogy rendelkezésére bocsássuk a
    Linn Axist. Amint Cs. Kádár Péter  elvitte  a  lemezjátszót,  öt  perc
    múlva kiderült, hogy itt a Spica és most kell szeánszolni. Szerencsére
    éppen egy csomó Duallal foglalatoskodtunk - nem,  ne  rémüljetek  meg,
    nem csupán a bolti jószágokkal. Köztük volt a Dual "csúcsmodell" is, a
    Golden 1 nevezetű; onnan kapta a nevét, hogy a  fémrészei  18  karátos
    arannyal  vannak  borítva.  Ez  elég  riasztóan  hangzik,  de  maga  a
    lemezjátszó egyáltalán nem hangzik riasztóan, felületes próbák alapján
    fölöttébb szimpatikusnak találtuk, és úgy határoztunk, hogy ő  lesz  a
    mai igehirdetésre rendelt műsorforrás.  Szóba  került  még  a  Pioneer
    PD-91 ezüstlemezjátszó is,  de  a  társaság  szótöbbséggel  (azaz  3:1
    arányban) elvetette, hogy CD-t használjunk.
        Erősítőnek a Naim NAIT-et kötöttük be. Ez már a javított modell, a
    teljesítménye ugyan változatlanul csekélyke, de  ha  egyszer  a  rossz
    hatásfokú Spendort ki tudja hajtani, akkor a Spicával  is  boldogulnia
    kell. Más kérdés, hogy a TC-50 nyilván nem  ilyen  végfokkal  szeretne
    párosodni, de mint már annyiszor utaltunk rá, nekünk nem az a dolgunk,
    hogy High-End bemutatókat  rendezzünk.  (A  Magneplanart  is  a  saját
    eszközeinkkel  vizsgáltuk.)  A   Szerkesztő   egyébként   nemrég   már
    hallgatott Spicát, egy barátjánál, ahol is igencsak  nívós  készülékek
    üzemeltek,  úgyhogy  a  szeánsz   végén   még   összevetheti   kétféle
    hangzásélményét.
        Referencia-hangsugárzónak   természetesen   a    Spendor    BC1-et
    tekintettük. Maga a modell 20 éves, a mi példányaink 10 évesek,  habár
    a hangszórókészletüket 3 évvel ezelőtt kicseréltettük. A  BC1  ma  már
    éppenhogy  csak  létező  típus;  a   Spica   drágább,   előkelőbb   és
    mindenképpen sokkal modernebb. Valószínűnek tartottuk, hogy "meg fogja
    verni" az öreg BBC-dobozt, csak az a kérdés, mennyivel - illetve,  nem
    is ez a kérdés, hiszen mi nem annyira értékítéletet akarunk  formálni,
    mint  inkább  megismerni  e  különleges  hangsugárzó  lelkivilágát,  s
    szavakkal megfesteni a "jellemrajzát". A didaxis, a tanmese a  fontos,
    hiszen ez itt most nem a Bemutatjuk rovat, hanem a Harmadév Nyuszija.
        A Spendor hangképe egyébként,  mint  Olvasóink  tudják,  kellemes,
    brummogó, mélytónusú,  a  prezensztartományban  erőtlen.  Dinamikailag
    kissé fejbe van verve, nem elég "gyors". Szereti a klasszikus zenét. A
    dzsesszt  elfogadja,  a  slágerzenét  elviseli,   a   heavy   metaltól
    gyomorrontást kap.
        Hogy  közös  nevezőre  hozzuk  a  Hónap  Hatszögletű  Nyusziját  a
    Hétköznapok  Hazai   Hifi   Hangsugárzójával,   referenciának   fogjuk
    tekinteni a Heybrook HB1-et is. Ez a dobozpár,  mint  ismeretes,  1000
    példányban tartózkodik Magyarországon, de úgy  hírlik,  több  is  lesz
    belőle (habár nem 10 ezer  forintba  fog  kerülni,  mint  három  évvel
    ezelőtt).  Ismételten  leszögezzük,  hogy  a  HB1  messze  jobb,  mint
    bármiféle egyéb hangsugárzó, amely Magyarországon valaha is forgalomba
    került, de azért nagyon szerény jószág, és  megvannak  a  maga  hibái,
    bőségesen. A legnagyobb  baja,  hogy  a  felső  regisztere  egy  kissé
    leválik a rendszer egészérőt, és  időnként  önálló  életet  él.  Ettől
    némiképp szúrós a hangja.*
        (*A  rend  kedvéért  (s nem pedig azért, mert Mórickának mindenről
    ugyanaz   jut   az  eszébe)  a  Szerkesztő  itt  megjegyzi,  hogy  ő a
    Spendorokat  időközben tetőtől talpig elvarázsolta, kipróbálván rajtuk
    az  összes  PWB-eszköz  hatását. A Heybrookokhoz nem nyúlt, ezek gyári
    állapotukban  leledzenek.  Kollektívánk (a Szerkesztő kivételével) nem
    tulajdonít   akkora  jelentőséget  a  PWB-kezelésnek,  hogy  hatását a
    szeánszon figyelembe vegye.)
        De   térjünk   mostmár   rá   a   Spicára.   Feltettük    a    kis
    hangszóró-hasábokat a Linn Index állványra (ez még az Állványimádásból
    maradt vissza, lásd HFM 5), és elkezdtük ide-oda  tologatni,  keresvén
    azt a  helyet,  ahol  a  legjobban  érzi  magát.  Ám  egy  kellemetlen
    körülmény úgyszólván földre kényszerített bennünket.
        Minden fellelhető forrásban utánanéztünk, és minden  forrásból  az
    bugyogott, hogy az ennyire koherens hangképű, optimálfázisú  rendszert
    csakis abból az irányból  szabad  hallgatni,  amely  irányban  valóban
    koherens. Ezt az irányt a Spicán úgy definiálják, hogy  ha  a  dobozka
    vízszintesen, a talpán áll, akkor olyan magasra kell helyezni, hogy  a
    hallgatóság feje semmi esetre se a dómsugárzóval  legyen  egyvonalban,
    hanem még lejjebb, a két hangszóró közé essék. Az International  Audio
    Review, a TC-50 "felfedezője" éppenséggel azt állítja,  hogy  a  Spica
    csakis ekkor számít klasszis  kisdoboznak,  mert  egyébként,  tehát  a
    szokásos módon hallgatva, nem fogjuk eléggé méltányolni  az  erényeit.
    Ahhoz, hogy fölibe emelkedhessék  a  többinek,  tényleg  fölibük  kell
    emelni.
        Ez azonban egyáltalán nem  megy  könnyen.  A  hangsugárzólábazatok
    általában félméteresek, éppen arra való tekintettel,  hogy  a  legtöbb
    kisdoboz nem akar olyan magasra törni, mint a Spica. A Linn  Index  is
    csak 50 centi magas. Hátrafelé dől ugyan egy nagyon keveset, de így se
    nagyon emeli meg  a  hangsugárzó  akusztikai  tengelyét  (talán  ha  5
    centiméternyit, 3  méter  távolságban).  Erősebben  megbillenteni  nem
    mertük sem  az  állványt,  sem  a  dobozt.  Így  viszont  akármennyire
    hátradőltünk  is  a  karosszékben,  még  mindig  a  dómsugárzó  maradt
    fülmagasságban - és tapasztalhattuk, hogy ilyenkor a TC-50-nek tényleg
    kellemetlenül  sok  a  magasa.  Néhány  gimnasztikai  gyakorlat   után
    beláttuk, hogy ha Mohamed nem megy fel a hegyre, akkor  nyilván  a  mi
    fülhegyünknek kell alkalmazkodnia Mohamedhez, magyarán: szépen le kell
    telepednünk a földre. Semmi kétség, a kis fahasábok ekkor  viselkedtek
    a legtűrhetőbben. (Legalábbis a mi zeneszobánkban,  amely semmi esetre
    sem a minden zeneszobák legjobbika.) A Spica optimális -  de  távolról
    sem ideális-helyét mi a faltól úgy 25-30 centire jelöltük ki.  Ha  még
    hátrább toltuk, csökkent a  térhatása;  ha  előrébb  húztuk,  teljesen
    elment a basszusa. A dobozkákat enyhén befelé, a hallgatóság  irányába
    fordítottuk.
        Minthogy egész délután a Spendorokat hallgattuk, s utoljára  éppen
    a Dual Golden  1  lemezjátszóval,  nem  tartottuk  szükségesnek,  hogy
    "szabályszerű"  A-B  tesztet   rendezzünk   a   hangsugárzók   között.
    Egyszerűen csak bekötöttük a Spicát a Spendor helyett, és  igyekeztünk
    megismerni a hangképét. Amikor már úgy véltük, hogy ismerjük, behoztuk
    helyette a  Heybrook  HB1-et.  A  Spicáról  írt  jegyzőkönyvünk  tehát
    részben a Spendorra, részben a HB1-re hivatkozik. Külön-külön adjuk  a
    négy zsűror jegyzeteit:
        DE. Minden tekintetben:  kemény  a  középsáv,  a  magas  szúr,  az
    "sz"-ek sziszegnek, úgy, ahogyan a rossz  hangszórókon  teszik  (habár
    itt nem annyira bántóak). Nagy hiba, hogy kevés a basszus, a JBL-lemez
    country-zenéjén a mélyszólamot nem is tudtam követni, pedig azt igazán
    nem nehéz. A Vízizenén a  fúvósokon  furcsa  hang.  A  Spica  sokkalta
    gyengébb a Spendornál, az én ízlésem alapján szóba  sem  jöhetne,  fel
    sem merülne, hogy ilyet vegyek.
        A HB1 és a Spica  hasonló  kvalitású  dobozok,  én  a  HB1-et  sem
    szeretem. A Spica énekhangja mindenesetre tisztább, ez nagy erénye,  a
    fúvósai viszont nem igaziak,  van  rajtuk  valami  rátét.  A  Vízizene
    szerintem a HB1-en szólt jobban, az ének a Spicán.
        DL:  Könnyűzenén  a  Spica   harsány,   érdes,   még   a   legjobb
    pillanataiban  is.  Kicsit  Heybrookos,   csak   éppen   civilizáltabb
    változatban. A teteje így is  szőrös,  nem  is  egészen  a  legteteje,
    inkább alatta valamivel. A mélye nem lendül, üt, tompán  puffog,  elég
    magasan a felső basszusban.  Nem  elég  koherens.  A  hegedűk  szépek,
    arányosak, legalábbis szimfonikus könnyűzenén (majd később  klasszikus
    zenén is). Nem elég testes hangkép. Érvényre juttatja az énekeseket. A
    színpada nyitott, és a magassága is megvan, de a levegője valahogy nem
    eléggé összefüggő. A Vízizenén eleven, kiegyenlített,  a  basszus  nem
    hiányzik  a  zene  MEGSZÓLALÁSAKOR,  de  igenis  kevés   ahhoz,   hogy
    HALLGATHATÓ legyen. Nyitott, szellős. A  magasa  grízes.  Countryzenén
    nagyon nehéz belehelyezkednem az  előírt  fejmagasságba;  ahogy  Márti
    mondta: szótárral kéne hallgatni (ti. rá kéne ülni a földön egy vastag
    szótárra).  Precízen,  határozottan  szól,  de  érdes.  Élénk,  eleven
    hangsugárzó, de  nem  arra  való,  hogy  órákig  zenét  lehessen  vele
    hallgatni. Nem az én világom.
        Utána persze a Heybrookról rögtön kiderül, hogy annak meg mennyire
    szúrós a felső regisztere. Újra hozzá kell szokni. Itt érzi az  ember,
    mit kellett kínlódni, hogy az  a  vacak  kis  Spica  ennyire  testesen
    szóljon. A HB1-hez képest igencsak kiegyenlített. A  Vízszenén  a  HB1
    felfelé húz - viszont legalább nem érdes. Más helyen színez.  Popzenén
    bizony  nagyon  lapos,  alul-fölül  baja  van,  de  a  középtartománya
    lágyabb,  tisztább,  nyugodtabb.  A  szúrós  felső   sáv   a   hibája;
    emlékezetem  szerint  a  módosított   keresztváltójú   HB1   ebből   a
    szempontból biztosan szebben szólt.
        SzM. A Spendor lágy, kellemes, zenei hangja után mellbevágott ez a
    "hifi", "dögös", kemény hangkép.  A  mélyei  tolakodnak.  Nincs  benne
    semmi visszafogottság. Lehet, hogy még hallgatni kéne, de komolyzenére
    nem tartom jónak. Nem szeretném.
        A  Spica  inkább  a  Heybrookra  hasonlít,  sőt,  a  HB1   magasai
    helyenként még jobban is tetszettek. Mélyben  egyformák,  a  HB1  néha
    kellemesebben szól, és nincs a hangján az a kellemetlen reszelősség.
        SA. A Spendornak időnként túl sok mélye van, a  Spicának  meg  túl
    kevés. Magasban egyre jobb, de magasba húz, és bármiféle hasonlítgatás
    nélkül, tehát önmagában véve is  van  egy  hibája:  az  ének  egyfajta
    fémes, érdes felhangot kap, ami a Spendoron nincs, és a HB1-en is csak
    alig-alig. De  erőteljesen  és  tisztességesen,  szól.  Hogy  mennyire
    különleges a sztereója (amelyről világhírű), arról én semmit sem tudok
    mondani. A basszusa észrevehetően kevés,  de  amije  van,  azt  nagyon
    civilizáltan adja elő. Egyenletesen konyul le,  nem  rogyadozik,  szép
    fokozatosan hal el. Kicsi doboz - csoda, hogy ekkorát szól.
        A Heybrook elsőre "nagyobb doboznak"  hallatszik,  valójában  alul
    neki is ugyanakkora a basszusa,  mint  a  Spicának,  de  fölötte  lyuk
    következik, nem annyira egyenletes  az  átvitel.  Pedig  a  Spica  még
    inkább magasba húz, mint a HB1. Messze nem éri meg a háromszoros árát.
    Kétségtelenül jobb, és valószínű,  hogy  ha  tovább  hallgatnánk,  még
    inkább ez lenne a véleményem, de a különbség nem túl nagy.

                                      *

        Furcsa  história  ez,  ezekkel  a  modern,  elit   minidobozokkal.
    Elsőrangú berendezésbe illesztve, tehát szuperklasszis lemezjátszóval,
    megawattos-megadolláros erősítőkkel igenis demonstrálni  lehet,  hogy:
    kis halacska, jó halacska.  (Avagy  németül:  "kleine  hangdoboz  gute
    hangdoboz.") Csakhát akinek az egész berendezése elsőrangú, annak lesz
    annyi esze és  pénze,  hogy  hangsugárzónak  is  valami  nagy  állatot
    válasszon,  s  ne  holmi   rafinált   miniatűrt.   (Vesd   össze   ezt
    lapszemlénkben, a HFA egy  régebbi  slágerlistáján  az  Apogee  Duetta
    ribbonsugárzó ajánlószövegével: "Jó berendezés kell hozzá - de  ha  az
    Apogeet meg tudtad fizetni, akkor bizonyára  a  többit  is  meg  tudod
    fizetni.") Suba a subához, guba a gubához; Linn Sondek az Isobarikhoz,
    Audio Research a Magneplanarhoz házasodik.
        Akinél tehát tényleg jól szólhatna a Spica,  az  általában  nem  a
    törpedobozt választja, holott (ha mondjuk szűknek érzi a  zeneszobáját
    vagy túl háklisnak a feleségét) éppenséggel azt is választhatná,  mert
    őnála az is várakozáson felül szerepelne. A demonstrációkon, teszteken
    stb. persze a kisdobozt  mégis  nagy  berendezésekbe  iktatják,  "hogy
    meggyőződhessenek az  erényeiről",  minek  következtében  a  látogató,
    olvasó stb. azt hiszi, hogy  az  Ékszer(ű)doboz  az  ő  otthonában  is
    megközelítőleg ennyire jól fog szólni. Mint látjuk, ez súlyos tévedés.
    Az Audio Research egyébként (szándékosan  hoztuk  fel  ezt  a  példát)
    tényleg  szívesen  házasodik  a  Magneplanarral.   De   míg   a   nagy
    panelsugárzó még egy NAD 5120-szal is bizonyítani tud (lásd HFM 6), az
    ARC erősítő önmagában  nem  tudja  megváltani  a  világot.  Szeánszunk
    bevezetőjében  utaltunk  rá,  hogy  a  Szerkesztő  nemrég  másutt   is
    hallgatott már Spicát, egy barátjánál. Ott is Linn lemezjátszó  szólt,
    csöves előerősítővel, a teljesítményfokozat pedig, most már eláruljuk,
    a  Audio Research D-70  volt,  se  több,  se  kevesebb!  A  Spica  ott
    valamelyest civilizáltabban és levegősebben muzsikált, a grízessége is
    valamivel magasabb tartományba  csúszott,  de  semmiképpen  sem  szólt
    klasszissal jobban,  és  nem  tudta  feledtetni  az  öreg  BBC-monitor
    erényeit.

                                      *

        A  HiFi Mozaik szerkesztősége köszönetet mond a Merlin Audio-nak a
    tesztelésre kölcsönkapott Spica hangsugárzókért.