Ékszer(ű)doboz |
Spica TC-50 hangsugárzó
"Olyan egyszerű ez, mint a kétszer kettő. A Spica TC-50 jobban
muzsikál mint bármely más mini-hangsugárzó vagy bármiféle egyéb
hangsugárzó kétszerte ennyiért. Számítógépes tesztünk ezt mérésekkel
bizonyítja, és grafikusan is megmutatja, miért annyira jó a Spica. Ha
a műszaki részletekre nem vagy kíváncsi, itt be is fejezheted az
olvasást."
"Eltérően a legtöbb minihangdoboz csiripelő, vékonyka hangjától, a
Spica dúsan, melegen, testesen szól, olyannyira, hogy nagyobbnak
véljük, mint amekkora. Megdöbbentő, mennyire be tud tölteni tágasabb
tereket is a hangjával."
"A legtöbb minidoboz (vagy bármilyen nagy, de kommersz
hangsugárzó) durván és színezetten szól a középtartományban;
élesen-hegyesen a magas regiszterben; elrontja a sztereofóniát és nem
koherens a hangja. Az optimalizált fázisú Spica TC-50 mindenben az
ellentétük. Egyszerűen: kötelező megvenni."
A neves amerikai underground*, (*Azokat a lapokat nevezik így,
amelyeket csak előfizetés útján árulnak, tehát amelyek sohasem
kerülnek az utcára, az újságárus standjára. Magától értetődik, hogy
ezeket a kiadványokat viszonylag kevesen járatják, de aki járatja, az
csupa megszállott audiofil.) azaz "földalatti" magazin, az
International Audio Review főleg High-End készülékekkel foglalkozik,
de szívesen jelöl ki másod- vagy harmadrangú etalonokat is a
kispénzűek számára. Ilyen másod- avagy harmadosztályú etalonja (az ő
zsargonjában "Class 2a") s egyben egyik kedvence a miniatűr Spica
TC-50 hangsugárzó. Ezt a furcsa kis szerkezetet az IAR négy-öt évvel
ezelőtt fedezte fel. Akkoriban 420 dollárba került párja, ma úgy 600
dollárt kérnek érte - Amerikában ez tényleg nem nagy pénz, felét sem
teszi ki az átlagos havi jövedelemnek. A magyar hifista számára persze
irdatlanul nagy summa. Ekkorka kis skatulyákért, amelyekbe együttvéve
sem fér 30 liter levegő!
Számunkra a Spica valóságos kis ékszerdoboz.
Felépítése
Sőt: ékszerű doboz. Elölről nézve négyszögletű, oldalról
háromszögletű, tehát meglehetősen rendhagyó küllemű hangsugárzó. Az
előlapja alul előrenyúlik, felül meg hátradől, miáltal megváltozik a
magashangszóró helyzete a mély/középhangszóróéhoz képest. Ebből már
gyanítani lehet, hogy a Spica TC-50 úgynevezett optimalizált fázisú
rendszer. Az optimálfázisú (más néven minimál- avagy lineárfázisú)
hangsugárzó tervezője abból indul ki, hogy nem elég, ha minden
frekvenciából ugyanannyit kapunk - az is fontos, hogy a különböző
frekvenciák egyidőben érjék el a fülünket. Az ilyen hangsugárzót
azonban könnyebb definiálni, mint megkonstruálni. A hagyományos
dobozok hangszórói csak látszólag vannak azonos távolságban tőlünk;
akusztikai értelemben egyáltalán nem esnek egybe. A keresztváltó
elektronika pedig a maga kondenzátoraival és induktivitásaival végleg
összezavarja az egyes frekvenciák megszólalásának időpillanatát. Az
optimálfázisú rendszer tervezésekor mindkét szempontra tekintettel
kell lenni: mind a hangszórók térbeli helyzetére, mind pedig a
keresztváltó áramkörök fázismódosító hatására.
Ehhez számítógép kell - s valóban, a Spica TC-50 keresztváltóját
komputerrel tervezték. A számítógépes programmal való játszadozás
közben a konstruktőrök egy meglehetősen szokatlan megoldást találtak.
Rájöttek, hogy ha a szóbanforgó mélyhangszóró jelét egy bizonyos fajta
24 dB/oktávos szűrőn engedik át, a dómsugárzóét pedig 6dB/oktáv
meredekséggel szűrik, akkor az átmeneti tartomány fázis-frekvencia
jelleggörbéje rendkívül egyenletesre sikeredik - feltéve, hogy a két
hangszórót úgy rendezik el, ahogy a fényképen is látható, s feltéve
továbbá, hogy a hangsugárzót nem a két hangszóró, hanem a doboz
középvonalában mérik vagy hallgatják. Az ékalakú, hátracsapott előlapú
Spicán ez a két pozíció igen erősen eltér. (Szokványos, téglatest
alakú hagsugárzón nem biztos, hogy lényeges a különbség a kettő
között.)
Ami aztán a Spica hangszóróit illeti, azokban nincs semmi
rendkívüli: 165mm-es, impregnált papírkónuszú mély/középhangszóró,
25mm-es, textilmembrános dómmal. A hangszórókat az előlap
középvonalában helyezték el. Érdekessége még a Spicának, hogy az egész
előlapját kb. 18 mm vastag filc borítja, csak a hangszóróknak vágtak
rajta egy-egy szűk ablakot (170x170, 37x37mm), feltehetőleg bizonyos
korai visszaverődéseket csillapítanak vele. A belső csillapítóanyagról
nem nyilatkozhatunk, mert nem nyitottuk fel a dobozt. Állóhullámok
mindenesetre kevésbé képződnek odabenn, minthogy a doboznak csak a két
oldalfala párhuzamos. A fadoboz nagyon masszív, sokkal súlyosabb, mint
amilyennek látszik.
Az előlapot takaró textíliát egy fakeretre feszítették, az pedig a
szokásos patentokkal csatlakozik a dobozhoz. A hátlapon a
banánhüvely-csatlakozó úgy van kiképezve, hogy ne csak banándugót
fogadhasson, de akár a hangszóróvezeték lecsupaszított drótvégét is
hozzá lehessen szorítani.
Jó tanácsok
A Spicához nagyon gondos kezelési útmutatót adnak, ez tényleg
minden lényeges szempontra kitér, és számos olyan tanácsot ad, amely
nemcsak a Spica, de egyéb hangsugárzók tulajdonosainak is jól jöhet.
(Habár nekünk nem állt módunkban, hogy mindegyiket megfogadjuk.)
Az első szempontok között említi a prospektus az úgynevezett
betörési időt. Minden elektromechanikai szerkezetnek szüksége van
bejáratási időre, amelynek során a mechanikai komponensek
engedékenyebbé válnak. A TC-50 esetében ez az első 8 óra alatt
történik meg, folyamatosan. A legegyszerűbb, hogy az ember reggel,
mielőtt elmenne otthonról, bekapcsolva hagyja a rádiót, közepes
hangerővel. Estére, mire hazaér, a betörési periódus be is fejeződött.
Lényegében az történik, hogy a mély/középhangszóró
rezonanciafrekvenciája alacsonyabbra csúszik.
Hangsugárzó-lábazatnak olyat ajánlanak, amely merev, rezgésmentes,
alul-fölül tüskékkel van kiképezve, s még arra is módot ad, hogy
utólag meg lehessen tölteni homokkal vagy ólommal. Ezt nem egészen
értjük: ha csillapított állványt specifikálnak, akkor azt már nem
lehet utólag kitömni, ha viszont csillapítatlant, akkor meg minek
kitömni.
Az viszont kétségtelen, hogy az állványnak ezúttal megfelelően
magasnak is kell lennie, hogy a TC-50 akusztikai tengelye pontosan a
fülünk magasságába essék. Ezt az akusztikai tengelyt, amelyben a
fázisátvitel optimális, a hangdoboz középvonalában fogjuk megtalálni,
ami annyit jelent, hogy ha az állvány túl alacsony, akkor vagy a
nyakunkat kell jól behúznunk, vagy kissé hátrafelé kell döntenünk a
dobozt. (Éreztük, hogy ezzel még sok bajunk lesz.) A kezelési útmutató
a Chicago állványgyártó cég Hercules nevű hangsugárzó-lábazatát
ajánlja, ami a mi körülményeink között nyilvánvaló képtelenség.
Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valaki súlyos dollárösszegekért még
súlyosabb vaslábazatokat szállíttasson Amerikától idáig.
A kezelési útmutató behatóan elemzi, hogy a Spicát kisméretű
szobában a hosszú, nagyméretűben a rövid fal mentén célszerű
elhelyezni. Ez magától értetődő dolog, de itt azt is hozzáteszik:
ügyeljünk rá, hogy a szobában kialakuló különféle "hangösvények"
eltérő hosszúak legyenek. Hangösvényen azokat az utakat értik, amelyek
mentén a hang közlekedik, a hangsugárzótól közvetlenül a fülünkig,
közvetve pedig előbb a falakig, majd onnan a sztereó székig: Minél
inkább eltér a különböző hangösvények hossza, annál egyenletesebbnek
érezzük majd a hangképet. A Bal/Jobb szimmetriát mindazonáltal fenn
kell tartani, hiszen az egész sztereofonikus hatás ezen alapszik.
Ami a Spica geometriai helyzetét illeti, a doboznak legalább
30cm-re kell lennie a hátsó faltól és minél messzebbre az oldalsótól.
Azt is javasolják, hogy fordítsuk a dobozok előlapját befelé.
A kezelési útmutató kitér az erősítőre ("normál hangerőhöz 25-50
watt tökéletesen elegendő, de minél több, annál jobb"), a
hangszórókábelre (vastag speciálkábelt javasolnak, amilyen a Straight
Wire, a Kimber Cable stb.), valamint az abszolút polaritásra is*.
(* Ez utóbbiról mi a Hifi Magazin 22. lapszámában írtunk, "180
fokos fordulat" címmel. Csak emlékeztetőül: itt most nem arról van
szó, hogy a hangsugárzó bekötésekor nem cseréltünk-e fel véletlenül
egy pozitív sarkot egy negatívval, hanem hogy vajon nem cserélték-e
fel mindkét "+" és "-" pólust bárhol a hangátviteli láncban, tehát
akár már a műsor készítése folyamán, vagy később valamelyik
hifi-erősítőfokozatban. ("Invertáló" elektronikák). Ha ez seholsem
történt meg, akkor jó. Ha kétszer vagy négyszer történt meg, akkor is
jó. Ha egyszer vagy háromszor, akkor nem jó. (Ezt nem a Belt-féle
Páros/Páratlan szabály, hanem a logika diktálja.) A különbséget
tényleg meg lehet hallani. Az abszolút polaritással kapcsolatban
utalnunk kell arra az ismert hangsugárzótervezői gyakorlatra,
miszerint (általában a 12dB/oktávos szűrökkel kiképzett) hangsugárzó
valamelyik hangszóróját tudatosan ellentétes polaritással
csatlakoztatják a többihez, hogy lineárisabbá tegyék a rendszer
amplitúdó-frekvencia átvitelét - a fázis-frekvencia átvitel rovására.
A Spica cég fontosnak tartja hangsúlyozni (mert hiszen a gyári
adattáblázatban is feltünteti), hogy a TC-50 mindkét hangszórója
azonos, normális polaritással van bekötve.
Méréseinkhez
A két doboz frekvenciajelleggörbéje (1. diagram) csaknem teljesen
egybeesik, csak 2-3kHz környezetében és 10kHz fölött mutatkozik köztük
némi eltérés. A közeltéri görbét is figyelembe véve (2. diagram), az
átvitel 58 és 17kHz között 3dB-en belül marad. Habár a mi diagramjaink
nem ugyanolyan léptékűek, mint a Spica prospektusából vett
jelleggörbe, a rajzolatuk lényegében azonos: némi kiemelés 3-400Hz
táján, majd egy megnyugtatóan egyenletes középső szakasz következik,
felfelé pedig enyhén lejt a görbe. A mi fogalmaink szerint a TC-50-nek
a frekvenciaátvitele is meglehetősen lineáris.
A közeltéri görbe nálunk nem 58, hanem 70Hz-en esik 3dB-t az
átlagszinthez képest. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a
hangsugárzót nem járattuk be eléggé. (Azt hittük, hogy erre már nincs
szükség.) Mint később megtudtuk, a mi tesztpéldányaink még nem
futottak többet 4-5 óránál, holott a gyár 8 órás betörési időt ír elő.
Feltételezzük, hogy a basszusátvitelük később még javulni fog.
Az irányjelleggörbék (3. diagram) szépek, a kis hangdoboz
oldalirányban is jól szórja a hangot, a felső sáv szintje csak enyhén
csökken. Szélesebb beszakadás sehol sem mutatkozik, s ez annál inkább
is dicséretes, mert a mérőmikrofont (a gyári előírásnak megfelelően)
ezúttal nem a két hangszóró, hanem a hátlap középvonalában kellett
elhelyeznünk. A mérési pozíciót külön rajzon szemléltetjük.
Megjegyezzük, hogy alig-alig van eltérés a tényleges ("A") pozícióban,
illetve a hangszórók magasságában ("B" és "C") felvett görbék között.
"B" pozícióban picit több a magashang, az egész görbe kevésbé lejt
felfelé, s emiatt látszólag kissé mélyül a 2kHz környéki teknő.
A torzítás (4-5. diagram) 1W teljesítménynél 90Hz körül éri el
maximumát (4,5%), ha ezt nem számítjuk, csak 280 és 7000Hz-en éri el
az 1%-ot, a középsávban pedig példásan alacsony. Mivel a kis
ékszerdoboz nem túl érzékeny, 96dB hangnyomáshoz 16,8W-ra van
szüksége-ezt a teljesítményt csak 2kHz-ig mertük ráadni, mert
féltettük a magashangszóróját. A torzítás 90Hz-en most már 18%-ig
szökött, de a középsáv továbbra is viszonylag tiszta.
Az impedanciagörbe (6. diagram) 8kHz-nél éri el a 3,5 ohmos
minimumot, ugyanúgy, mint a gyári diagramon. A rezonanciafrekvencia
ugyan 58 helyett 70Hz-re esik, de ezt szintén azzal lehet magyarázni,
hogy nem járattuk elég sokáig a hangsugárzót.
A burst-válaszjelek nagyon szépek! A hasznos jel mögött ugyan
kisebb "pamacsok" húzódnak, de ezek mindig megszűnnek még a következő
jelcsomag indítása előtt - s ne feledjük, mi következetesen a
"legkomiszabb", fényképeket közöljük, arról az oldaláról mutatván be a
hangsugárzót, amelyről a legkevésbé "fotogén". A Spica TC-50 kényes
frekvenciái: 965, 1270, 3100, 4400 és 13800Hz.
Mivel a Spica erényeit elsősorban a fázishűségének tulajdonítják,
jó lett volna megmérni ezt a paraméterét is, de nem vállalkoztunk rá.
Nem mintha nem tudnánk elvégezni ezt a mérést. (Lásd a Spendor
diagramját a Hifi Magazin 1980 nyár/őszi, azaz 3. lapszámában.) Inkább
arról van szó, hogy nézetünk szerint az eredményt nagyban befolyásolja
a mérőmikrofonok saját fázishibája. Továbbá, mint ezt később egy vita
során leszögeztük, egyelőre igen nehéz korrelációt találni a
hangsugárzók fázisgörbéje és hangminősége között, s ezért
"átmenetileg, amíg jobban meg nem ismerjük az összefüggéseket, nem
publikálunk fázisgörbét a hangsugárzókról". De talán éppen a Spica
lesz az, amely álláspontunk megváltoztatására ösztönöz bennünket.
Szeánsz
Nézzük tehát, tényleg olyan megdöbbentően jó dobozka-e a Spica,
hogy aki hallja, fenékre ül tőle.
Referencia-berendezésünket átmenetileg meg kellett változtatnunk,
ugyanis a Magyar Rádiónál éppen ez idő tájt rendezték a Rádiós Napot,
amikor is a Hi-Figyelőnek szüksége volt egy jó minőségű lemezjátszóra,
és mi kutyakötelességünknek tartottuk, hogy rendelkezésére bocsássuk a
Linn Axist. Amint Cs. Kádár Péter elvitte a lemezjátszót, öt perc
múlva kiderült, hogy itt a Spica és most kell szeánszolni. Szerencsére
éppen egy csomó Duallal foglalatoskodtunk - nem, ne rémüljetek meg,
nem csupán a bolti jószágokkal. Köztük volt a Dual "csúcsmodell" is, a
Golden 1 nevezetű; onnan kapta a nevét, hogy a fémrészei 18 karátos
arannyal vannak borítva. Ez elég riasztóan hangzik, de maga a
lemezjátszó egyáltalán nem hangzik riasztóan, felületes próbák alapján
fölöttébb szimpatikusnak találtuk, és úgy határoztunk, hogy ő lesz a
mai igehirdetésre rendelt műsorforrás. Szóba került még a Pioneer
PD-91 ezüstlemezjátszó is, de a társaság szótöbbséggel (azaz 3:1
arányban) elvetette, hogy CD-t használjunk.
Erősítőnek a Naim NAIT-et kötöttük be. Ez már a javított modell, a
teljesítménye ugyan változatlanul csekélyke, de ha egyszer a rossz
hatásfokú Spendort ki tudja hajtani, akkor a Spicával is boldogulnia
kell. Más kérdés, hogy a TC-50 nyilván nem ilyen végfokkal szeretne
párosodni, de mint már annyiszor utaltunk rá, nekünk nem az a dolgunk,
hogy High-End bemutatókat rendezzünk. (A Magneplanart is a saját
eszközeinkkel vizsgáltuk.) A Szerkesztő egyébként nemrég már
hallgatott Spicát, egy barátjánál, ahol is igencsak nívós készülékek
üzemeltek, úgyhogy a szeánsz végén még összevetheti kétféle
hangzásélményét.
Referencia-hangsugárzónak természetesen a Spendor BC1-et
tekintettük. Maga a modell 20 éves, a mi példányaink 10 évesek, habár
a hangszórókészletüket 3 évvel ezelőtt kicseréltettük. A BC1 ma már
éppenhogy csak létező típus; a Spica drágább, előkelőbb és
mindenképpen sokkal modernebb. Valószínűnek tartottuk, hogy "meg fogja
verni" az öreg BBC-dobozt, csak az a kérdés, mennyivel - illetve, nem
is ez a kérdés, hiszen mi nem annyira értékítéletet akarunk formálni,
mint inkább megismerni e különleges hangsugárzó lelkivilágát, s
szavakkal megfesteni a "jellemrajzát". A didaxis, a tanmese a fontos,
hiszen ez itt most nem a Bemutatjuk rovat, hanem a Harmadév Nyuszija.
A Spendor hangképe egyébként, mint Olvasóink tudják, kellemes,
brummogó, mélytónusú, a prezensztartományban erőtlen. Dinamikailag
kissé fejbe van verve, nem elég "gyors". Szereti a klasszikus zenét. A
dzsesszt elfogadja, a slágerzenét elviseli, a heavy metaltól
gyomorrontást kap.
Hogy közös nevezőre hozzuk a Hónap Hatszögletű Nyusziját a
Hétköznapok Hazai Hifi Hangsugárzójával, referenciának fogjuk
tekinteni a Heybrook HB1-et is. Ez a dobozpár, mint ismeretes, 1000
példányban tartózkodik Magyarországon, de úgy hírlik, több is lesz
belőle (habár nem 10 ezer forintba fog kerülni, mint három évvel
ezelőtt). Ismételten leszögezzük, hogy a HB1 messze jobb, mint
bármiféle egyéb hangsugárzó, amely Magyarországon valaha is forgalomba
került, de azért nagyon szerény jószág, és megvannak a maga hibái,
bőségesen. A legnagyobb baja, hogy a felső regisztere egy kissé
leválik a rendszer egészérőt, és időnként önálló életet él. Ettől
némiképp szúrós a hangja.*
(*A rend kedvéért (s nem pedig azért, mert Mórickának mindenről
ugyanaz jut az eszébe) a Szerkesztő itt megjegyzi, hogy ő a
Spendorokat időközben tetőtől talpig elvarázsolta, kipróbálván rajtuk
az összes PWB-eszköz hatását. A Heybrookokhoz nem nyúlt, ezek gyári
állapotukban leledzenek. Kollektívánk (a Szerkesztő kivételével) nem
tulajdonít akkora jelentőséget a PWB-kezelésnek, hogy hatását a
szeánszon figyelembe vegye.)
De térjünk mostmár rá a Spicára. Feltettük a kis
hangszóró-hasábokat a Linn Index állványra (ez még az Állványimádásból
maradt vissza, lásd HFM 5), és elkezdtük ide-oda tologatni, keresvén
azt a helyet, ahol a legjobban érzi magát. Ám egy kellemetlen
körülmény úgyszólván földre kényszerített bennünket.
Minden fellelhető forrásban utánanéztünk, és minden forrásból az
bugyogott, hogy az ennyire koherens hangképű, optimálfázisú rendszert
csakis abból az irányból szabad hallgatni, amely irányban valóban
koherens. Ezt az irányt a Spicán úgy definiálják, hogy ha a dobozka
vízszintesen, a talpán áll, akkor olyan magasra kell helyezni, hogy a
hallgatóság feje semmi esetre se a dómsugárzóval legyen egyvonalban,
hanem még lejjebb, a két hangszóró közé essék. Az International Audio
Review, a TC-50 "felfedezője" éppenséggel azt állítja, hogy a Spica
csakis ekkor számít klasszis kisdoboznak, mert egyébként, tehát a
szokásos módon hallgatva, nem fogjuk eléggé méltányolni az erényeit.
Ahhoz, hogy fölibe emelkedhessék a többinek, tényleg fölibük kell
emelni.
Ez azonban egyáltalán nem megy könnyen. A hangsugárzólábazatok
általában félméteresek, éppen arra való tekintettel, hogy a legtöbb
kisdoboz nem akar olyan magasra törni, mint a Spica. A Linn Index is
csak 50 centi magas. Hátrafelé dől ugyan egy nagyon keveset, de így se
nagyon emeli meg a hangsugárzó akusztikai tengelyét (talán ha 5
centiméternyit, 3 méter távolságban). Erősebben megbillenteni nem
mertük sem az állványt, sem a dobozt. Így viszont akármennyire
hátradőltünk is a karosszékben, még mindig a dómsugárzó maradt
fülmagasságban - és tapasztalhattuk, hogy ilyenkor a TC-50-nek tényleg
kellemetlenül sok a magasa. Néhány gimnasztikai gyakorlat után
beláttuk, hogy ha Mohamed nem megy fel a hegyre, akkor nyilván a mi
fülhegyünknek kell alkalmazkodnia Mohamedhez, magyarán: szépen le kell
telepednünk a földre. Semmi kétség, a kis fahasábok ekkor viselkedtek
a legtűrhetőbben. (Legalábbis a mi zeneszobánkban, amely semmi esetre
sem a minden zeneszobák legjobbika.) A Spica optimális - de távolról
sem ideális-helyét mi a faltól úgy 25-30 centire jelöltük ki. Ha még
hátrább toltuk, csökkent a térhatása; ha előrébb húztuk, teljesen
elment a basszusa. A dobozkákat enyhén befelé, a hallgatóság irányába
fordítottuk.
Minthogy egész délután a Spendorokat hallgattuk, s utoljára éppen
a Dual Golden 1 lemezjátszóval, nem tartottuk szükségesnek, hogy
"szabályszerű" A-B tesztet rendezzünk a hangsugárzók között.
Egyszerűen csak bekötöttük a Spicát a Spendor helyett, és igyekeztünk
megismerni a hangképét. Amikor már úgy véltük, hogy ismerjük, behoztuk
helyette a Heybrook HB1-et. A Spicáról írt jegyzőkönyvünk tehát
részben a Spendorra, részben a HB1-re hivatkozik. Külön-külön adjuk a
négy zsűror jegyzeteit:
DE. Minden tekintetben: kemény a középsáv, a magas szúr, az
"sz"-ek sziszegnek, úgy, ahogyan a rossz hangszórókon teszik (habár
itt nem annyira bántóak). Nagy hiba, hogy kevés a basszus, a JBL-lemez
country-zenéjén a mélyszólamot nem is tudtam követni, pedig azt igazán
nem nehéz. A Vízizenén a fúvósokon furcsa hang. A Spica sokkalta
gyengébb a Spendornál, az én ízlésem alapján szóba sem jöhetne, fel
sem merülne, hogy ilyet vegyek.
A HB1 és a Spica hasonló kvalitású dobozok, én a HB1-et sem
szeretem. A Spica énekhangja mindenesetre tisztább, ez nagy erénye, a
fúvósai viszont nem igaziak, van rajtuk valami rátét. A Vízizene
szerintem a HB1-en szólt jobban, az ének a Spicán.
DL: Könnyűzenén a Spica harsány, érdes, még a legjobb
pillanataiban is. Kicsit Heybrookos, csak éppen civilizáltabb
változatban. A teteje így is szőrös, nem is egészen a legteteje,
inkább alatta valamivel. A mélye nem lendül, üt, tompán puffog, elég
magasan a felső basszusban. Nem elég koherens. A hegedűk szépek,
arányosak, legalábbis szimfonikus könnyűzenén (majd később klasszikus
zenén is). Nem elég testes hangkép. Érvényre juttatja az énekeseket. A
színpada nyitott, és a magassága is megvan, de a levegője valahogy nem
eléggé összefüggő. A Vízizenén eleven, kiegyenlített, a basszus nem
hiányzik a zene MEGSZÓLALÁSAKOR, de igenis kevés ahhoz, hogy
HALLGATHATÓ legyen. Nyitott, szellős. A magasa grízes. Countryzenén
nagyon nehéz belehelyezkednem az előírt fejmagasságba; ahogy Márti
mondta: szótárral kéne hallgatni (ti. rá kéne ülni a földön egy vastag
szótárra). Precízen, határozottan szól, de érdes. Élénk, eleven
hangsugárzó, de nem arra való, hogy órákig zenét lehessen vele
hallgatni. Nem az én világom.
Utána persze a Heybrookról rögtön kiderül, hogy annak meg mennyire
szúrós a felső regisztere. Újra hozzá kell szokni. Itt érzi az ember,
mit kellett kínlódni, hogy az a vacak kis Spica ennyire testesen
szóljon. A HB1-hez képest igencsak kiegyenlített. A Vízszenén a HB1
felfelé húz - viszont legalább nem érdes. Más helyen színez. Popzenén
bizony nagyon lapos, alul-fölül baja van, de a középtartománya
lágyabb, tisztább, nyugodtabb. A szúrós felső sáv a hibája;
emlékezetem szerint a módosított keresztváltójú HB1 ebből a
szempontból biztosan szebben szólt.
SzM. A Spendor lágy, kellemes, zenei hangja után mellbevágott ez a
"hifi", "dögös", kemény hangkép. A mélyei tolakodnak. Nincs benne
semmi visszafogottság. Lehet, hogy még hallgatni kéne, de komolyzenére
nem tartom jónak. Nem szeretném.
A Spica inkább a Heybrookra hasonlít, sőt, a HB1 magasai
helyenként még jobban is tetszettek. Mélyben egyformák, a HB1 néha
kellemesebben szól, és nincs a hangján az a kellemetlen reszelősség.
SA. A Spendornak időnként túl sok mélye van, a Spicának meg túl
kevés. Magasban egyre jobb, de magasba húz, és bármiféle hasonlítgatás
nélkül, tehát önmagában véve is van egy hibája: az ének egyfajta
fémes, érdes felhangot kap, ami a Spendoron nincs, és a HB1-en is csak
alig-alig. De erőteljesen és tisztességesen, szól. Hogy mennyire
különleges a sztereója (amelyről világhírű), arról én semmit sem tudok
mondani. A basszusa észrevehetően kevés, de amije van, azt nagyon
civilizáltan adja elő. Egyenletesen konyul le, nem rogyadozik, szép
fokozatosan hal el. Kicsi doboz - csoda, hogy ekkorát szól.
A Heybrook elsőre "nagyobb doboznak" hallatszik, valójában alul
neki is ugyanakkora a basszusa, mint a Spicának, de fölötte lyuk
következik, nem annyira egyenletes az átvitel. Pedig a Spica még
inkább magasba húz, mint a HB1. Messze nem éri meg a háromszoros árát.
Kétségtelenül jobb, és valószínű, hogy ha tovább hallgatnánk, még
inkább ez lenne a véleményem, de a különbség nem túl nagy.
*
Furcsa história ez, ezekkel a modern, elit minidobozokkal.
Elsőrangú berendezésbe illesztve, tehát szuperklasszis lemezjátszóval,
megawattos-megadolláros erősítőkkel igenis demonstrálni lehet, hogy:
kis halacska, jó halacska. (Avagy németül: "kleine hangdoboz gute
hangdoboz.") Csakhát akinek az egész berendezése elsőrangú, annak lesz
annyi esze és pénze, hogy hangsugárzónak is valami nagy állatot
válasszon, s ne holmi rafinált miniatűrt. (Vesd össze ezt
lapszemlénkben, a HFA egy régebbi slágerlistáján az Apogee Duetta
ribbonsugárzó ajánlószövegével: "Jó berendezés kell hozzá - de ha az
Apogeet meg tudtad fizetni, akkor bizonyára a többit is meg tudod
fizetni.") Suba a subához, guba a gubához; Linn Sondek az Isobarikhoz,
Audio Research a Magneplanarhoz házasodik.
Akinél tehát tényleg jól szólhatna a Spica, az általában nem a
törpedobozt választja, holott (ha mondjuk szűknek érzi a zeneszobáját
vagy túl háklisnak a feleségét) éppenséggel azt is választhatná, mert
őnála az is várakozáson felül szerepelne. A demonstrációkon, teszteken
stb. persze a kisdobozt mégis nagy berendezésekbe iktatják, "hogy
meggyőződhessenek az erényeiről", minek következtében a látogató,
olvasó stb. azt hiszi, hogy az Ékszer(ű)doboz az ő otthonában is
megközelítőleg ennyire jól fog szólni. Mint látjuk, ez súlyos tévedés.
Az Audio Research egyébként (szándékosan hoztuk fel ezt a példát)
tényleg szívesen házasodik a Magneplanarral. De míg a nagy
panelsugárzó még egy NAD 5120-szal is bizonyítani tud (lásd HFM 6), az
ARC erősítő önmagában nem tudja megváltani a világot. Szeánszunk
bevezetőjében utaltunk rá, hogy a Szerkesztő nemrég másutt is
hallgatott már Spicát, egy barátjánál. Ott is Linn lemezjátszó szólt,
csöves előerősítővel, a teljesítményfokozat pedig, most már eláruljuk,
a Audio Research D-70 volt, se több, se kevesebb! A Spica ott
valamelyest civilizáltabban és levegősebben muzsikált, a grízessége is
valamivel magasabb tartományba csúszott, de semmiképpen sem szólt
klasszissal jobban, és nem tudta feledtetni az öreg BBC-monitor
erényeit.
*
A HiFi Mozaik szerkesztősége köszönetet mond a Merlin Audio-nak a
tesztelésre kölcsönkapott Spica hangsugárzókért.