Basic Library |
No.12: Úton Kodályhoz
A címet ismét csak loptam, mint legutóbb; ismét csak zenetudóstól,
ez alkalommal Szabolcsi Bencétől. Évtizedünkben sokan és joggal
panaszolják, hogy Kodály életműve és szelleme kevésbé él a nemzet
tudatában, mint neve.
Kodályhoz eljutni több úton is lehetséges (volt). Például a
zenetörténeti úton: túlhaladva a XIX. századi romantikát, de nem
megkerülve a francia impresszionista iskolát, vagy visszahajolva az
éneklés reneszánsz mestereiig, netán éppen az ősi népzenéig. Így
tettek - gondolom - Bartók és Kodály kortársai; legalábbis azok, akik
e két nagy mester mellé állottak. A következő nemzedék, éppen az ő
páratlan folklórgyűjtő eredményeik élvezője és neveltje, már innen: a
magyar népzenétől, a népdaltól juthatott el odáig, hogy felismerhesse
a zeneszerző Kodály nagyságát. Én magam a kórusmozgalomban ismerkedtem
meg azokkal a műveivel is, amelyek messze meghaladták a "feldolgozás"
fogalomkörét, mondjuk a Mátrai képektől a Jézus és a kufárokig vagy a
Székely fonóig. Szerencsésebb generációk ifjúsági, kollégiumi és más
szervezetekben, majd az iskolai oktatásban szívhatták magukba ezt a
zenét, ahol s amíg az oktatás keretei és színvonala megengedték. Talán
ma is akadnak iskolák, ahol ily szerencsések tanulhatnak. Mert azon
lehet vitatkozni, hogy egyedül üdvözítő módszere-e a Kodály-szisztéma
a zenei nevelésnek, de azon nem, hogy nagy értékű és hatásos,
eredményes módszer - ha alkalmazzák.* (* Vitatkozni mindenről lehet,
nem ismerünk tabukat. Szándékunkban is áll, hogy a közeljövőben
áttekintést adjunk a különféle zenepedagógiai rendszerekről, s
behatóbban vizsgáljuk hatékonyságukat. A szerk.) Ha teret és időt
nyer. Ha sokszor nem értünk is egyet azokkal, akik az úgynevezett
könnyűzene minden megnyilvánulását "a kultúrszenny" címkéje mögé
utalják, azért persze méltatlankodunk az értéktelen, a rossz zenei
tömegáru diadala fölött, s aggódó sajnálkozással látjuk, hogy a
kodályi cél, "a zene legyen mindenkié!" legalább oly messze van
jelenünktől, mint az igazság és a jólét társadalmának utópiája.
(Kell-e hozzátennünk, hogy Kodály jelmondatában a zene úgy értendő:
jó, értékes zene?)
Valószínű, hogy a mai zenekedvelő, a zenebarát útját Kodályhoz
(zenei nevelés és aktív zenélés ideális intézményeinek híján)
hanglemezek, magnószalagok, filmek és videófelvételek szegélyezik. Ne
becsülje le senki ezt az utat sem, bármiféle "prímér" élmények
birtokosai, őrzői lehettek mások! Megismétlem: a szerencsésebbek.
Hitelesség
Az életműből a nagy vokális-zenekari kompozíciókat hasítjuk ki
elsőül, öt jelentős darabot. Tolmácsolásuk kapcsán talán még élesebben
vetődik föl a szerzői és nemzeti hitelesség kérdése, mint Bartóknál. A
Mozaik 3. kötetében igyekeztem megindokolni nézetemet, miszerint
Bartók zenéjének megértéséhez (nem szöveges művekről volt szó!) a
magyar anyanyelvű előadókon kívül rengeteget nyerhettünk azok révén
is, kik az egyetemes zene felől közelítettek Bartókhoz, megmutatván e
muzsikának egy másik idiómáját, "jelentését". Ez a leegyszerűsített
képlet Kodály esetében nyilván kevésbé állja meg a helyét.
S nemcsak az életmű vokálisszöveges túlsúlya miatt. Még a latin
nyelvű Missa brevis és a Budavári Te Deum sem nyílik meg tolmácsolói
előtt, ha nem hallják ki belőle a magyar népzene hangjait. A Psalmus
hungaricust, a Háry Jánost és a Székely fonót éneklővezénylő művésznek
ismernie kell a magyar népköltészetet, a magyar nemzeti versidomot.
Nyilvánvaló, hogy meg is lehet "tanulni" egy nemzeti zenei iskola
sajátosságait, esetünkben a Kodály-zene magyar hátterét, mint ahogyan
a jó német, angol vagy francia, japán vagy hindu előadó elsajátíthatja
Smetana és Dvorák, de Falla és Muszorgszkij, Enescu és Hacsaturján
idiómáját is. Természetes, hogy Kodály zenéjének is megvan az
egyetemes érvénye és belső hitele bármely nemzet fialánya számára.
Mégis: mindenkinek magától értetődik, hogy Dvorákot Rafael Kubelik,
Csajkovszkijt Mravinszkij "érzi" a leginkább belülről; azt a bizonyos
"plusz sajátosságot" ők hozzák legbővebben a felszínre - mint ahogyan
a Bécsi Filharmonikusok beszélik anyanyelvi ékességgel Mozartot,
Schubertet vagy Johann Strausst. Nincs hát benne semmifajta
sovinizmus, ha leszögezzük, hogy Kodály zenéjét az ő nemzedékéből
származó és az ő tanítványai közül való magyar előadók közvetítették a
leghitelesebben, csak a karmestereket sorolva most: Széll György és
Ormándy, Doráti, Ferencsik és Solti, Fricsay és Kertész István, a
legnevesebbek közül. No és persze maga Kodály.
Kodály, a karmester?
Liszttel és Bartókkal ellentétben ő nem volt előadóművész, sosem
készült annak. "Amatőr" csellista volt, s nyilvános hangversenyen
sosem lépett fel negyvenöt éves koráig. Ám a Psalmus hungaricus
sikere, fénye európai távlatokban is bevilágította Kodály személyét.
Alig négy évvel az 1923-as bemutató után az Amsterdami
Oratórium-egyesület ragaszkodik hozzá, hogy maga a mester vezényelje
el zseniális alkotását. Leckéket vesz dirigálásból, és sikert arat.
1929-ben itthon is bemutatkozik, s ettől kezdve kivételes alkalmakkor
hajlandó a dobogóra állni. Tíz évvel később így ír róla Tóth Aladár,
aki minden magyar zenekritikus példaképe lehetne
"...bebizonyította, hogy mint dirigens is egyike a
kiválasztottaknak: vezénylése a karmesterpálca legnagyobb művészeit
juttatta eszünkbe..., annak a szegedi hangversenynek legnagyobb
meglepetése kétségkívül Kodály Zoltán, a karmester!... évekkel
ezelőtt... csak a nagy tehetséget láthattuk, melyet még erősen leköt a
technikával folytatott kényszerű küzdelem... Azóta csak külföldön
vezényelt. Azonban egy Kodálynak ennyi is elég volt, hogy ma már a
legnagyobb szabású karmesteri teljesítménnyel ejtsen bámulatba
bennünket."
Igaz - tehetjük hozzá Tóth Aladárral - a saját műveit vezényelte.
De "...ma csak egy Bartók zongorázza úgy saját szerzeményeit, ahogy
Kodály dirigálta most zsoltárát, motettáját, himnuszát. A Psalmust már
hallottuk a legnagyobb karmesterektől, de olyan megrázó erejű, olyan
klasszikusan teljes előadásban, mint most Szegeden, még egyszer sem
hallottuk... Te Deum-vezénylése pedig egyenesen kinyilatkoztatásként
hatott..."
"Valami egészen mély, férfiasan komoly, nemességében felemelő,
igazságában megrendítő pátosz elementáris ritmusa-lendülete hatja át
Kodály vezénylését. Minden a legapróbb részletekig világos,
plasztikus... Egy klasszikus művészi szellem roppant átfogó erejét
érezzük itt, olyan intenzíven, hogy önkéntelenül Toscanini és Kodály
művészbarátságára kell gondolnunk... olyan csodálatos elhalkulásokat,
olyan hihetetlen fokozásokat hallottunk, hogy azok szinte méltók
voltak egy Toscaninihez...
(Várom a korábbi eszmefuttatásnak ellene vető kérdést: hát
Toscanini? Ő nem volt magyar hogyan tolmácsolhatta Kodályt hitelesen?
Igaz, bocsánat. Elfeledtem közbeszúrni, hogy a zseni mindig kivétel!)
A feltétlen dicséreteket talán hajlamosak volnánk Tóth Aladár
hódoló rajongásának betudni. De szerencsére nem kell csupán az egykorú
beszámolóra hagyatkoznunk. Újabb tizenhét évvel a fenti hangverseny
után, a mikrobarázdás lemez honi gyártásának kezdetén az MHV
felkérhette a Mestert, vezényelje el nagyobb lélegzetű műveinek
néhányát a stúdióban. 1956, 57, 58, 60: szalagra került a Missa, a
Psalmus, a Budavári és még két zenekari mű is, a Nyári este és a
Concerto. Bizonyítékul, hogy milyennek hallotta, akarta hallani Kodály
e darabokat. S minden további hiteles, a "szerzőhöz hű" tolmácsolás
mércéjéül. Nem utánozni, de tanulmányozni való alap, a jövendő
évszázadokra is. Semmiféle szerzőhöz karmester nem állhatott közelebb,
mint Kodályhoz maga Kodály!
1982-ben a centenáriumra a Hungaroton egyetlen dobozba gyűjtötte e
felvételeket. (Közülük némelyiknek a terjesztési jogát nyugati cégek
is megvették korábban.) E technikai felújítás eredményét most újólag
végighallgatva csak háromszoros tisztelettel adózhatunk: a Mesternek,
a mesteri előadóknak és a "hangmestereknek".
1. Az utóbbiakkal kezdem, Beck László zenei rendezővel, Radványi
Endre és a néhai Balla György hangmérnökkel. (Balla később neves zenei
szerkesztőként, kutatóként működött). E szakemberek elsőrangú
teljesítményt nyújtottak. Az 1956-58-as felvételek nagy
"közvetlenséggel" szólalnak meg. A hangzás kissé száraz, de a hangkép
jól definiált (a legnagyobb tömböket kivéve). A felújítás során még
tisztult, arányaiban kissé megnőtt a tér, a frázisok rajza jól
követhető s a plaszticitás sem hiányzik. Igaz, a hangszerek és
énekhangok "tetejéről" hiányzik a meleg szín, a csillogás, az a
többlet, amit az angol "bloom"-nak, virulásnak nevezne. Ettől
eltekintve e felvételek nem maradnak el a korabeli jó nemzetközi
átlagtól, sőt... Akadnak operáim ez időből, amelyek mai EMI átírásban
sem szólnak szebben, természetesebben. (Például a Callas-os Puritánok.
Akiknek az eredeti kiadvány van meg, a torzulásokat nyugodt lélekkel
írhatják az akkori alapanyag és a préselés színvonalának terhére.
Mindezt siettem előrebocsátani, hogy értésre adjam: a
Kodály-albumot a modernebb kiadványokkal való, nem művészi szempontok
szerinti összevetés nem hozza hátrányos helyzetbe.
2. S most jöhetnek a művészi szempontok. Kodály vezénylését
dicsérve - végül is más, sokkal későbbi előadásokról szólunk hogyan is
tudnék versenyre kelni Tóth Aladárral a reveláció örömében és
stíluskészségben. De az egyéb lemezek meghallgatása után megerősödött
a meggyőződésem, ami a felújított Kodály-albumról alakult ki: a három
nagy vokális műnek igenis ezek a legjobb előadásai! Azért tetszenek,
mert hallatlanul természetesek. Nem érzem, hogy "előadják", vezénylik;
csak a hangulatot érzem, az áhítatot és a szorongást; azt, hogy
felemel és elragad a zene. Nem tudom, hogyan érte ezt el Kodály,
karmesteri technikával, vagy a puszta személyes "szerzői" jelenléttel.
Magyarázta vajon a szerzői szándékait (nem volna jellemző rá!), vagy
csak fogta a pálcát - és játszottak? Mert játszottak, olyan
folyamatosan, töretlenül, mintha együlésben vették volna föl,
megállás nélkül a teljes egységet. Megismétlem: számomra ezek a 32-33
éves monó felvételek a legjobb Kodály-lemezek. Az érdem pedig Kodályé,
a karmesteré.
3. És hangszeres-énekes művésztársaié. Nem akarok én megsérteni
semmilyen mai testületet, illetve a hatvanas évekig visszahajló
"felmenőiket", de az akkori ÁHZ, Somogyi László és Ferencsik neveltje,
valamint az akkori Budapesti Kórus sokkalta meggyőzőbb a saját
tíz-húsz-harminc évvel későbbi leszármazottainál. Lehet, hogy
technikai értelemben nem játszanak, énekelnek jobban (a kórus
mindenesetre jóval erőteljesebb!), de oly meggyőződéssel, patetikusan
szólva: hittel és elhivatottsággal, hogy sok minden egyéb kifogást
elfeledtetnek. Ám egyáltalán nincs sok kifogásolnivaló, nincs miért
elnézést kérniük. (Annál inkább az utód-felvételek némelyik
közreműködőjének.)
Még inkább érvényes ez az énekes szólistákra. Egyetlen példát
hozok fel a régiek és újak különbözőségére: a mise Gloria tételében, a
"Qui topis" résznél Szirmay Márta a Ferencsik-felvételen finoman,
odaadással énekel. Kodály szólistája, Tiszay Magda megdöbbent (már
különleges szépségű, sötét és tömör hangmatériájával is!) és könyörög.
Ne felejtsük: a zenekari változat keletkezési éve 1944 ("in tempore
belli": háború idején, ezt írta Kodály is alcímül).
Missa brevis
A cím némiképp félrevezető, ez a mise nem rövid (Kodálynál majdnem
35 perces) és semmiképp sem kisszerű, csak éppen rövidített változata
az eredetileg orgonára készült "csendes misének". Minthogy latin
nyelvű, külföldön ennek a felvételnek kell számolnia a legnagyobb
konkurenciával: 11 felvétel egy XX. századi magyar műből, s közülük
csak kettőt adtak ki Magyarországon - ez már népszerűséget jelez. A
vokális "rekorder" Kékszakállú mellett (15 felvétel) ez a másik magyar
listavezető a világ katalógusaiban.
Kodályé mellett elsőként Ferencsik János 1969-es produkciója jöhet
szóba mint hiteles tolmácsolás. Amikor a lemez 1971-ben megjelent, egy
veterán angol kritikus megjósolta, hogy nem fog egyhamar eltűnni a
katalógusból. Igaza lett, a lemez állandóan tartotta helyét, most már
CD-a is igen jó véleményre ihlette a bírálókat, még a magyar lemezek
iránt nem túlzottan irgalmas lelkű ítészt, Lionel Saltert is. Ő így
dicséri a magyar kórust (MRT): "minden nehézséget legyőznek, a kodályi
hagyományt igazolva". Még két magyar név a további előadók közül: a
Kodály növendék Heltay László 1956 óta Nagy-Britanniában működik,
számos kiváló kóruslemezt vezényel, például a Zrínyi szózatát is
fölvette cégének, a DECCÁ-nak. Valóságos Kodály-kultuszt igyekezett
teremteni Angliában. A Missa brevist a Brightoni Fesztivál kórusával
adta elő, az orgonás változatot, jó angol szólistákkal. Joó Árpád
1982-ben a Sefel cég részére csinált egy sor digitális Bartók- és
Kodály-lemezt, magyar közreműködőkkel, Budapesten. Az "idősebb"
magyarok jobbak voltak. A többi, angol, német és amerikai Missa brevis
közül még egy EMI-lemezt emelek ki, Stephen Cleoburyét, ő a
Cambridge-i King s College kórusát dirigálja, ez a társulat is
"királyi" énekesekből áll, technikailag csodálatosak. Kapunk tőlük egy
szép liturgikus művet, egy misét a sok közül, tökéletesen helytálló
értelmezésben. (De Ferencsiktől egy soha máshol meg nem születhetett
magyar misét, Kodálytól egy magyar remekművet!)
Budavári Te Deum
Ezt külföldön már kevésbé tekintik általános érvényűnek - inkább
csak sajátosan magyar "belügynek"... Jóval kevesebb felvétel van
belőle, bár itthon, azt hiszem, ez a mű népszerűbb a Misénél. A
Kodály-Ferencsik-Joó hármason kívül csak egy ötvenes évekbeli monő
Westminster található. Nem kisebb művész énekli a szoprán szólót, mint
a csodálatos Sena Jurinac. A bécsi bázisú előadás karmestere Hans
Swoboda. Camden címkével egy zágrábi fesztiválkoncertet is rögzítettek
hajdan, svájci, francia és más külföldi résztvevőkkel. Az ajánlatom
itt is a Kodály-felvétel, azzal a megszorítással, hogy Ferencsiknél a
férfi szólisták: Réti József és Gregor József igencsak megemelik a
szintet. A Kodály-lemezről (énekesei Szecsődy Irén, Tiszay Magda,
Udvardy Tibor, Faragó András) ismét a meggyőző erő sugárzik. Milyen
elragadó színnel s érővel szólal meg Faragó a Tu rex gloriae
szólórésznél!
Psalmus hungaricus
Kodály főműve, "a magyar szellem egyik legnagyobb alkotása" (Tóth
Aladár). Így tudja ezt a nagyvilág is. Noha magyar szövegű, 10
felvételt készítettek belőle, s ezek közül csupán 3 a hazai lemez
(igaz viszont, hogy a karmesterek, illetve a tenoristák 2-3
kivételével mind magyarok). Nem könnyű feladat a Psalmusban a "roppant
sírások, égrekiáltó panaszok" vízióit felidézni, megtartva ugyanakkor
a szigorú, klasszikus formai egyensúlyt. Amikor Toscanini vállalkozott
a Magyar Zsoltár megszólaltatására 1934-ben, Tóth Aladár barokkos
lobogással tudta csak élményét továbbadni: "Mintha egyszerre
felszabadult volna a szenvedély, a fájdalom és lázadás minden démona,
úgy zendültek meg Toscanini intésére a zenekar bevezető taktusai.
Igazságért kiáltó, Istent idéző hangok, eget ostromló szent haragjuk
szinte megrepesztik a sötét magyar égbolt viharfelhős kárpitját" -
ünnepli az olasz és a magyar zseni találkozását az író. (Később Tóth
Aladár a legjelentősebb magyar operaigazgató lett. Ami arra mutat, nem
árt, ha egy operaigazgató fogalmazni is tud.) Íme a tíz felvétel
adatai:
A nagy remekművek sorsa, hogy nehéz őket hiánytalanul, tökéletesen
tolmácsolni. Ebben "remek" voltuk, sokszínűségük, mély és több
értelmük, sokfelé tükröző visszfényük teszi ezt szinte lehetetlenné. A
magyar anyanyelvű szólista és kórus hiánya miatt csökken a
versenyképessége Solti, Fricsay, sőt Ferencsik (Everest) lemezének is
- gondolom, nem csupán az én számomra. Ugyanakkor ezek a lemezek
kitűnő karmesteri és zenekari teljesítményeket őriznek! A
Doráti-Carelli féle RCA egy 1947-es koncert emlékét idézi. Kertész
István londoni felvételéhez is Heltay László tanította be a kórust, a
szólista Kozma Lajos; egykori Pelléasunk hangszíne és hangereje nem
ideális a feladatra, de az egész produkció igen színvonalas.
A Magyarországon is elérhető (vagy egykor elérhető) három lemezre
összpontosítva bőven akad mérlegelnivaló. A Melódia felvétel magyar
tasakban, a Hungarotonnal közös kiadásban jelent meg a centenáriumra.
Átvételét a magyar szólistán kívül az is indokolta, hogy egy olyan
hangversenyt örökít meg, mely azt volt hivatva bizonyítani, hogy az
orosz zenei életben is jelen van a magyar zene akkor még élő
klasszikusa a moszkvai koncert majdnem egybeesett Kodály 81.
születésnapjával. Valóban élő felvétel, a közönség is krákog-köhög
rendesen. Az előadók igyekezete rokonszenves, a kórus telt hangzását
nem elsősorban egyes magánhangzók és hangsúlyok elvétése rontja le,
hanem a definiálatlan, néhol egybemosódó hangmassza. A zenei szövet
itt kissé posztromantikus-impresszionista szabást kap, de fölötte ott
csillog egy tenorhang, fényesebb és pompásabb, mint bármely más
felvételen. Ilosfalvy Róbert pályája ekkortájt ível meredeken magasba,
túl volt már a nagy beérkezésen, a Marson Lescaut felújításán,
következtek az európai és amerikai sikerek. A Psalmust ekkor már
rendszeresen énekelte itthon és külföldön (később New York-bank és a
zene más fővárosaiban is). Ámde nem rendelkezhetett azzal a mélyen
beidegzett, előadások tucatjain érlelt és rögzített látomással és
indulattal, e Füst Milán-i kritériumokkal, mint az 1969-es felvétel
Zsoltárosa, évtizedes tapasztalatok birtokosa, Simándy József.
Simándyt hasonló viszony fűzte ehhez a szólamhoz, mint a Bánk
bánéhoz: személyesség és nemzeti feladatvállalás egybeforrottsága.
Nagyszerű alakításához, sajnos, nem ért fel a többi közreműködő.
Ellentétben a Kodály lemezével, itt mintha sok apró részletből állt
volna össze a zenei anyag. Ezt nemcsak a szalagdarabokra értem; a
zenei történés folyamatossága nem nyilvánul meg eléggé, valami
érezhetően visszafogja Doráti igyekezetét, aki pedig tökéletesen
tudja, miről vall ez a zsoltár, s mindenkor odaadó, alázattal közeledő
tanítványa volt Kodálynak - azt sem kell bizonygatni, hogy világszerte
elismert karmester. A hangzáskép sem túl merész; óvatoskodó inkább. Az
egész valahogyan nem kap szárnyra, hanem a földön marad. (Az
Ivanov-lemez másik oldalán a ritkán hallható Szimfónia ajánlja magát,
Dorátinál a nagyon népszerű Páva-variációk - szintén nem feledhetetlen
előadásban. A Rádió is őriz még egy Doráti-Simándy szalagot egy
stockholmi előadásról.)
Ami jót a Kodály-lemezekről elmondhattam eddig, kiváltképpen a
Psalmusra vonatkozhat. Ez a lemez ékes igazolása Molnár Antal
véleményének, hogy a XX. század egyik "standard work"-jét halljuk. S
azt gondoljuk, csak így lehet ezt előadni. A szólista, Rősler Endre
1957-ben már negyedszázada élt együtt e szólammal. A negyedszázad
Rősler nagy előnye tapasztalatban, elmélyültségben; ám hátránya is -
hangminőségben. E tenorista neve már talán csak úgy él a negyven-ötven
év alatti zenekedvelők tudatában, mint a hangosfilmek első sztárjai a
mozirajongók emlékezetében. Fölöttébb kevés jó minőségű hangzó
dokumentum maradt fenn erről a művészről, ezek egy része is rossz
állapotban. Pedig 1930 és 55 között vezető énekes volt az Operaházban
és nélkülözhetetlen oszlopa a magyar oratóriumkultúrának. Ezekben az
évtizedekben talán a pesti oratóriumestek 90 százalékán ő volt a
tenorista. Elsőrangú Mozart-énekes volt, 1935-ben Salzburgban pedig
Toscanini vezénylete alatt énekelte Florestant a Fidelióban.
Karakterábrázolásaival is kitűnt, például mint a Rajna kincse Logéja
vagy a Borisz Godunov Sujszkija. Amikor a Szöktetésben és a Mártában
először hallottam, úgy találtam, a hangja nem kellőképp erős, nem is
eléggé szép színű. Később rájöttem, milyen sok minden ellensúlyozza
ezt. Itt. a Psalmusban - ötvenhárom évesen - megrendítő alakítást
hagyott ránk. Tökéletesen azonosul Kodállyal, a zsoltár szövegével és
a szöveg és a zene mögöttes, "áthallható" tartalmával. Csodálatosan
kezeli a szavakat, formálja a mondatokat. Ilosfalvyban egy
lírai-drámai zsoltár dalnokát halljuk, Simándytól mintha a korabeli
históriás énekmondók deklamációját, nemzeti pátoszát. Rőslerről a XVI.
századi prédikátorok biblikus hangvétele és a Bach-passiók
Evangélistáinak minden árnyalatot közvetítő, sokatmondó egyszerűsége
jut eszembe. Az ő drámaisága nem hozott és hozzáadott érzésekből
bontakozik ki, hanem a szövegből és dallamból. Együttműködése
Kodállyal utolérhetetlen. S azt se hagyjuk számításon kívül, hogy a
fentebb idézett Toscanini-esten is ő volt a Psalmus szólistája.
Mindemellett a másik két szólista nélkül is hiányosnak érezném a
Psalmusról szóló "tudásomat", szegényebbnek gyűjteményemet. (Itt kell
hozzátennem, hogy tv-felvételen maradt még egy nyírbátori
Ferencsik-Simándy előadás is, a Rádió archívumában pedig egy Igor
Markevitch vezényelte produkció szalagja, melyen Ilosfalvy még
szenvedélyesebb és meggyőzőbb, mint a moszkvai lemezen volt.)
Valamennyi között legmodernebb a Joó Árpád-féle felvétel, B. Nagy
János széphangú, őszinte szólójával. Joó a szép hangzásra törekedett
általában, igen szépen megrajzolt hangszerszólókat és együttes játékot
kaptunk helyenként. A kórus is kulturált, de a felpuhított hangszínből
igencsak hiányoznak a Kodály-lemez ércesebb-érdesebb hangjai, például
a magas szoprán-állásokban vagy a szigorú basszus dörgedelmekben.
Vagyis Joó a lírai részekben excellál, ezek felé tolódtak el a fő
hangsúlyok. Jellemző rá, hogy az előadás csúcspontja nála nem a drámai
átokra ("Keserű halál"), hanem a meditatív "Te azért lelkem" részre
esik. (Ez a lemez nincs nálunk forgalomban, csak a Rádióból
hallhattuk.)
A két színpadi mű
Ezek diszkográfiájában - ki csodálkozhat rajta? - még
kizárólagosabb a magyar "hegemónia". A három Háry János és a két
Székely fonó (helyesen) csupa magyar művészt vonultat föl; a Porgy és
Besst sem szokták fehérekkel énekeltetni... Az öt kiadvány közül csak
egy a külföldi: Kertész István Háryja (DECCA).
Amit hitelességről és "anyanyelvi sajátosságokról" a bevezetőben
bizonygatni próbáltam, még sokkal inkább érvényesnek érzem ezekre a
magyar irodalmi, néprajzi és népköltési ihletésű művekre.
Ellenpéldának itt a DECCA lemeze. Hála illeti a céget és a néhai
Kertész Istvánt, hogy megkísérelték minden lehető módon "feltálalni"
ezt az egzotikus darabot az angolszász világnak. Komoly segítséget
adott ehhez a szinopszis leírása a kísérőfüzetben, a pontos fordítás,
és remek színészt szerződtettek egy narrátor szerepére, hogy
valósággal a szájába rágja a hallgatónak a "paprikás csemegét". A
lemezen tehát a kitűnő Peter Ustinov angol nyelvű szövege köti össze a
zeneszámokat. Erről annyit, hogy ezt a felvételt a Rádió szalagjáról
szeretem hallgatni, ők ugyanis kivágták az összekötő szöveget. Ne
értsen félre senki, helyes a magyarázat - a kísérő füzetben, a
dalszövegek között! Így csak azt mondhatom, hogy a brit oroszlánon
lovagló magyar huszár olyasfajta kulturális élményt ígér, mintha Nagy
Bandó mesélne vicceket magyarul egy dél-walesi kocsmában. Mindem
jóindulattal hallgatná, de minek? A viccek ugyanis ott vannak
fordításban a helyi lap hasábjain, az az egy szál magyar turista meg
úgyis ismeri őket Pestről.
A színpadi művek körébe érve szólnunk kell még az első generációs
Kodály-dalnokok csapatáról, azokról, akiknek ő maga írta-ajánlotta
dalait, szerepeit, akik kiállottak mellette és Bartók mellett, rendre
megszólaltatták műveiket (gyakran Bartók zongorakíséretével), s ezt
nem annak tudatában tették, hogy idejekorán felismerve e zseniket,
mellettük vonulhatnak be egykor a zenetörténetbe. Ők alapították meg a
Kodály-interpretáció magasiskoláját, azóta is változatlan érvényességű
ez az alap. Medgyaszay Vilma, Nagy Izabella, Báthy Anna, Székelyhídy
Ferenc, Szedő Miklós nevén kívül kettőt még külön aranykeretbe kell
foglalni. Basilides Máriáét, akiről amúgyis azt tartom valószínűleg ő
volt minden idők legnagyobb magyar énekművésze. Szebb női hangot,
tökéletesebb éneklést, megragadóbb, szívbemarkolóbb tolmácsolásokat
nem ismerek magyar énekestől. A Bartók zongorajátékát őrző
gyűjteményben 14 Kodály-dalt csodálhatunk meg tőle a "Magyar
Népzené-ből, saját archív portré-lemezén további egyet, illetve a
Székely fonó két dalát zenekari kísérettel, Komor Vilmos
vezényletével. Mind külön klasszist képvisel. (Basilides Máriát még
hallottam színpadról a halála évében, 1946-ban, a Pikk Dáma öreg
grófnőjének szerepében. Figurája szívszorongató és hátborzongató volt
egyszerre, az úgynevezett Grétrychanson eléneklésekor torokszorító
csöndet teremtett az Operaház hatalmas nézőterén. Mondják, beteg volt
már, maga is búcsúzott, hatvanévesen, az élettől.)
Ugyanabban az évben láttam először Palló Imrét, akit a Rádióból
már jól ismertem. Rigoletto volt akkor, Luna gróf, Falstaff és
Wolfram, meg még nagyon sok figura, de mindenekelőtt Háry János. Ó
volt az ősbemutató címszereplője 1926-ban, neki írta a szerepet
Kodály, akihez emberileg is igen közel állott. (Az Amerikában
karmesterré lett ifjabb Palló Imrének Kodály volt a keresztapja.)
Palló Háryjában remek ízek vegyültek össze, Garay és Kodály hősébe ő
még a székely góbéságot is belopta, Paulini Béla és Harsányi Zsolt nem
mindig irodalmi nívójú dialógusaiba Tamási Áron árnyalatait lehelte.
Palló 1946-ban 55 éves volt, hangja önmagában már nem jelentett
vonzerőt. Mégis, hetvenéves koráig őrizte a szerepet, s vele a
hagyományt. S mennyire egy volt a Székely fonó kérőjével, aki mintha
az ő szülőfalujából lépett volna ki. Szerencsés véletlen: 1928-ban a
His Master's Voice stábja hatalmas zenetörténeti tervekkel (és
felszereléssel) jött Budapestre. Michel Calvocoressi, aki a tízes évek
óta Bartók és Kodály zenéjének híve volt, meggyőzte a világ akkor
legfontosabb cégét, hogy itt valami rendkívülit kaphatnak
mikrofonvégre. Ötven Kodály-művet vettek föl 25cm-es, 78 fordulatos
lemezekre (köztük az említett Basilides-Bartók dalokat) - s egy
sorozatot a két éve bemutatott Háry Jánosból is. Ezeket, akárcsak a
később a Székely fonó anyagául szolgáló dalok zongorás változatát,
Palló Imre énekelte. Akkor, 37 évesen, pályája csúcsán, hangjának
erejében, virágjában. Stílus és értelmezés hitelességéről értelmetlen
volna beszélni: hiteles helyett valódit, eredetit, lényegit kell
mondanunk. Hihetetlen zenetörténeti érték ez a 61 éves lemez, de
nemcsak elérzékenyülni lehet tőle, hanem igen nagy élvezettel
hallgatni is!
Az 1957-ben, illetve 58-ban fölvett MHV-Háry (Kórody András
vezényelte) és a Székely fonó (Ferencsikkel) ezeket a Palló-portrékat
ismételte meg, egy érett mester árnyalatok iránti érzékét is
kifejezésre juttatva. Ha interpretációt tekintve van értelme etalonról
szólni, Basilides, Palló és társaik művészete oly magas fokon az, hogy
az egész zenetörténelemben kevés példát találunk rá. (Legalábbis
fönnmaradt hangi dokumentummal.) Kevés kivételt nem számítva csak a
Verdi-Wagner utáni nemzedék színpadi szerzői, elsősorban Puccini,
Debussy, Stravinsky és a náluk fiatalabbak némelyike gyakorolhatott
oly közvetlen hatást előadóira, mint Kodály.
Kórody Háryjának külön dísze egy karakter-csokor: Báthy Anna
Császárnéja, Rősler Ebelasztin lovagja, Lendvai Andor Ferenc császára,
mind ugyanabból a generációból, s közöttük a legkarakteresebb és a
közönség számára legkivált emlékezetes Maleczky Oszkár az öreg Marci
kocsis szerepében. Tízezrek tanulták tőle, hogy mely sok hal terem a
Balaton-ba-ha-raha...
Az utánuk jövő énekeseket az ifjú Sándor Judit (már akkor jelentős
stílusművész) mint Mária Lujza és Tiszay Magda mint Örzse képviselték.
Tiszay lépett Basilides örökébe a Székely fonóban is, teljesen
meggyőzően. Ezen a felvételen két ifjabb művész, Udvardy és Szecsődy
énekelte a szerelmes párt, Szecsődynél azóta senki sem jobban,
színpadon és lemezen sem. Rősler a Nagyorrú hóha szerepében remekelt.
Ferencsik gondoskodott a színvonalról. Zenekar és kórus kitűnő, s bár
a hangrögzítés elárulja korát, ez a felvétel is megérdemel egy
CD-felújítást.
Azután jött a színpadi művek lemezeinek is a második generációja.
Az újabb Székely fonót is Ferencsik dirigálta, 1970-ben jelent meg. Ez
a produkció attól nyerte elhitető erejét, életszerűségét, hogy az
1969-es ragyogó, operaházi felújítás gárdáját szólította a mikrofon
elé. Valamilyen új minőség is jelentkezhetett ezen a technikailag is
nívós felvételen valahogyan tovább szublimálódott, klasszicizálódott a
darab, az "életkép"-től tovább hajlott a színpadi balladadráma felé.
Nyilván a szereplők egyénisége is okozta ezt a változást. Melis György
- bár nyilatkozatai szerint olasz szerepekben Svéd Sándort, magyar
éneklésben Pallót tekintette példaképének - modernebb, bonyolultabb,
izgatottabb és izgalmasabb is lett némileg. Simándy és Komlóssy
Erzsébet talán közelebb állottak még a hagyományhoz. Újabb ékkövet is
felfedezhettünk a Kodály-tolmácsolók koszorújában, évtizedeink egyik
legpompásabb karakter-énekesét, a sokszor egyetlen hanggal, szóval is
figurát teremtő, rendkívül egyéni stílusú, mégis minden borbe
könnyedén búvó Palcsó Sándort, aki itt a Bolhát énekelte. Ez a Székely
fonó zenei szempontból mindenképpen "recommended".
Valamivel korábban készült a már emlegetett londoni Háry János,
Kertész István vezényletével; ez - noha magyarok működnek közre benne
- lágyabb, lesimítottabb, európaibb "zenei népi szőttes". Mintha a
magyar karmester és a hazulról importált énekesek egy csöppet
elbizonytalanodtak volna az idegen környezetben, a londoni stúdióban,
a technikai stáb és a Londoni Szimfonikusok előtt. (Utóbbiak éppen
akkor értek igazán nagy zenekarrá, a következő öt évben beléptek az öt
legjobb európai közé!) Hogy miféle elbizonytalanodásra gondolok?
Tessék talán meghallgatni a zárójelenetet, s minden érthető válik
(hozzáférhető "A magyar opera csillagái" 4. albumában).
Melis és Palló Háryja között a különbség ahhoz hasonló, amit a
Székely fonóban tapasztalhatunk. Palló, mint egy népművész egyetlen
fatörzsből kifaragott figurája; Melis mozgékonyabb, gyorsabb tempójú,
vibrálóbb és "simább nyelvű". (Hogy ez mennyire a művész egyéniségéből
fakad, arra még egy példának ott a kontraszt az ő Kékszakállúja és
Székely Mihály súlyosabb alakítása között.) Komlóssy Erzsébet hangilag
is bizonytalan kissé. A többi szerepben kevésbé kidolgozott
karakterábrázolást kapunk, mint a Ferencsík-lemezeken. A DECCA is
produkált már jobbat ennél a hangfelvételnél; leginkább még a zenekari
számok tetszettek ebből a szempontból.
Az 1979-81-ben készült modern Háry János már a centenáriumot
célozta. Sajnos, éppen megelőzte a digitális korszakot, de
mindenképpen a legprofibb körülmények között született. Viszont már
emiatt sem hozhatta magával a korábbiak spontán hangulatát,
lendületét. Tisztább, precízebb, stúdiószerűbb lett, hangminősége a
kor jó átlagához igazodik. Az album gazdag kiállítása is a Hungaroton
akkori nemzetközi felívelésének egyik sokszor méltányolt bizonyítéka,
világszerte dicsérték. Az énekesgárda az adott évek (s részben még
napjaink) magyar legjobbjai - a férfiszerepekben. A címszereplő Sólyom
Nagy Sándor szép hangja mellett két parádés kabinetfigurában telik
leginkább örömünk, Gregorban (Marci kocsis) és Palcsóban (Ebelasztin).
Az semmiképp sem vált előnyére az együttes hölgyeinek, hogy
szerepükkel előbb találkoztak a mikrofon előtt, mint a színpadon...
Angol kritikusok szoktak játszadozni a gondolattal, hogy "egy
ideális világban" mi lehetne egyes darabok - kronológiáktól nem
korlátozott - ideális előadása. Vagy melyik felvételt vinnék magukkal
a "lakatlan szigetre"? Ha ez a fentiekből nem derült volna ki, írják a
rovásomra!
(Legközelebb: Mozart-zongoraversenyek.)