Basic Library



No.12: Úton Kodályhoz A címet ismét csak loptam, mint legutóbb; ismét csak zenetudóstól, ez alkalommal Szabolcsi Bencétől. Évtizedünkben sokan és joggal panaszolják, hogy Kodály életműve és szelleme kevésbé él a nemzet tudatában, mint neve. Kodályhoz eljutni több úton is lehetséges (volt). Például a zenetörténeti úton: túlhaladva a XIX. századi romantikát, de nem megkerülve a francia impresszionista iskolát, vagy visszahajolva az éneklés reneszánsz mestereiig, netán éppen az ősi népzenéig. Így tettek - gondolom - Bartók és Kodály kortársai; legalábbis azok, akik e két nagy mester mellé állottak. A következő nemzedék, éppen az ő páratlan folklórgyűjtő eredményeik élvezője és neveltje, már innen: a magyar népzenétől, a népdaltól juthatott el odáig, hogy felismerhesse a zeneszerző Kodály nagyságát. Én magam a kórusmozgalomban ismerkedtem meg azokkal a műveivel is, amelyek messze meghaladták a "feldolgozás" fogalomkörét, mondjuk a Mátrai képektől a Jézus és a kufárokig vagy a Székely fonóig. Szerencsésebb generációk ifjúsági, kollégiumi és más szervezetekben, majd az iskolai oktatásban szívhatták magukba ezt a zenét, ahol s amíg az oktatás keretei és színvonala megengedték. Talán ma is akadnak iskolák, ahol ily szerencsések tanulhatnak. Mert azon lehet vitatkozni, hogy egyedül üdvözítő módszere-e a Kodály-szisztéma a zenei nevelésnek, de azon nem, hogy nagy értékű és hatásos, eredményes módszer - ha alkalmazzák.* (* Vitatkozni mindenről lehet, nem ismerünk tabukat. Szándékunkban is áll, hogy a közeljövőben áttekintést adjunk a különféle zenepedagógiai rendszerekről, s behatóbban vizsgáljuk hatékonyságukat. A szerk.) Ha teret és időt nyer. Ha sokszor nem értünk is egyet azokkal, akik az úgynevezett könnyűzene minden megnyilvánulását "a kultúrszenny" címkéje mögé utalják, azért persze méltatlankodunk az értéktelen, a rossz zenei tömegáru diadala fölött, s aggódó sajnálkozással látjuk, hogy a kodályi cél, "a zene legyen mindenkié!" legalább oly messze van jelenünktől, mint az igazság és a jólét társadalmának utópiája. (Kell-e hozzátennünk, hogy Kodály jelmondatában a zene úgy értendő: jó, értékes zene?) Valószínű, hogy a mai zenekedvelő, a zenebarát útját Kodályhoz (zenei nevelés és aktív zenélés ideális intézményeinek híján) hanglemezek, magnószalagok, filmek és videófelvételek szegélyezik. Ne becsülje le senki ezt az utat sem, bármiféle "prímér" élmények birtokosai, őrzői lehettek mások! Megismétlem: a szerencsésebbek. Hitelesség Az életműből a nagy vokális-zenekari kompozíciókat hasítjuk ki elsőül, öt jelentős darabot. Tolmácsolásuk kapcsán talán még élesebben vetődik föl a szerzői és nemzeti hitelesség kérdése, mint Bartóknál. A Mozaik 3. kötetében igyekeztem megindokolni nézetemet, miszerint Bartók zenéjének megértéséhez (nem szöveges művekről volt szó!) a magyar anyanyelvű előadókon kívül rengeteget nyerhettünk azok révén is, kik az egyetemes zene felől közelítettek Bartókhoz, megmutatván e muzsikának egy másik idiómáját, "jelentését". Ez a leegyszerűsített képlet Kodály esetében nyilván kevésbé állja meg a helyét. S nemcsak az életmű vokálisszöveges túlsúlya miatt. Még a latin nyelvű Missa brevis és a Budavári Te Deum sem nyílik meg tolmácsolói előtt, ha nem hallják ki belőle a magyar népzene hangjait. A Psalmus hungaricust, a Háry Jánost és a Székely fonót éneklővezénylő művésznek ismernie kell a magyar népköltészetet, a magyar nemzeti versidomot. Nyilvánvaló, hogy meg is lehet "tanulni" egy nemzeti zenei iskola sajátosságait, esetünkben a Kodály-zene magyar hátterét, mint ahogyan a jó német, angol vagy francia, japán vagy hindu előadó elsajátíthatja Smetana és Dvorák, de Falla és Muszorgszkij, Enescu és Hacsaturján idiómáját is. Természetes, hogy Kodály zenéjének is megvan az egyetemes érvénye és belső hitele bármely nemzet fialánya számára. Mégis: mindenkinek magától értetődik, hogy Dvorákot Rafael Kubelik, Csajkovszkijt Mravinszkij "érzi" a leginkább belülről; azt a bizonyos "plusz sajátosságot" ők hozzák legbővebben a felszínre - mint ahogyan a Bécsi Filharmonikusok beszélik anyanyelvi ékességgel Mozartot, Schubertet vagy Johann Strausst. Nincs hát benne semmifajta sovinizmus, ha leszögezzük, hogy Kodály zenéjét az ő nemzedékéből származó és az ő tanítványai közül való magyar előadók közvetítették a leghitelesebben, csak a karmestereket sorolva most: Széll György és Ormándy, Doráti, Ferencsik és Solti, Fricsay és Kertész István, a legnevesebbek közül. No és persze maga Kodály. Kodály, a karmester? Liszttel és Bartókkal ellentétben ő nem volt előadóművész, sosem készült annak. "Amatőr" csellista volt, s nyilvános hangversenyen sosem lépett fel negyvenöt éves koráig. Ám a Psalmus hungaricus sikere, fénye európai távlatokban is bevilágította Kodály személyét. Alig négy évvel az 1923-as bemutató után az Amsterdami Oratórium-egyesület ragaszkodik hozzá, hogy maga a mester vezényelje el zseniális alkotását. Leckéket vesz dirigálásból, és sikert arat. 1929-ben itthon is bemutatkozik, s ettől kezdve kivételes alkalmakkor hajlandó a dobogóra állni. Tíz évvel később így ír róla Tóth Aladár, aki minden magyar zenekritikus példaképe lehetne "...bebizonyította, hogy mint dirigens is egyike a kiválasztottaknak: vezénylése a karmesterpálca legnagyobb művészeit juttatta eszünkbe..., annak a szegedi hangversenynek legnagyobb meglepetése kétségkívül Kodály Zoltán, a karmester!... évekkel ezelőtt... csak a nagy tehetséget láthattuk, melyet még erősen leköt a technikával folytatott kényszerű küzdelem... Azóta csak külföldön vezényelt. Azonban egy Kodálynak ennyi is elég volt, hogy ma már a legnagyobb szabású karmesteri teljesítménnyel ejtsen bámulatba bennünket." Igaz - tehetjük hozzá Tóth Aladárral - a saját műveit vezényelte. De "...ma csak egy Bartók zongorázza úgy saját szerzeményeit, ahogy Kodály dirigálta most zsoltárát, motettáját, himnuszát. A Psalmust már hallottuk a legnagyobb karmesterektől, de olyan megrázó erejű, olyan klasszikusan teljes előadásban, mint most Szegeden, még egyszer sem hallottuk... Te Deum-vezénylése pedig egyenesen kinyilatkoztatásként hatott..." "Valami egészen mély, férfiasan komoly, nemességében felemelő, igazságában megrendítő pátosz elementáris ritmusa-lendülete hatja át Kodály vezénylését. Minden a legapróbb részletekig világos, plasztikus... Egy klasszikus művészi szellem roppant átfogó erejét érezzük itt, olyan intenzíven, hogy önkéntelenül Toscanini és Kodály művészbarátságára kell gondolnunk... olyan csodálatos elhalkulásokat, olyan hihetetlen fokozásokat hallottunk, hogy azok szinte méltók voltak egy Toscaninihez... (Várom a korábbi eszmefuttatásnak ellene vető kérdést: hát Toscanini? Ő nem volt magyar hogyan tolmácsolhatta Kodályt hitelesen? Igaz, bocsánat. Elfeledtem közbeszúrni, hogy a zseni mindig kivétel!) A feltétlen dicséreteket talán hajlamosak volnánk Tóth Aladár hódoló rajongásának betudni. De szerencsére nem kell csupán az egykorú beszámolóra hagyatkoznunk. Újabb tizenhét évvel a fenti hangverseny után, a mikrobarázdás lemez honi gyártásának kezdetén az MHV felkérhette a Mestert, vezényelje el nagyobb lélegzetű műveinek néhányát a stúdióban. 1956, 57, 58, 60: szalagra került a Missa, a Psalmus, a Budavári és még két zenekari mű is, a Nyári este és a Concerto. Bizonyítékul, hogy milyennek hallotta, akarta hallani Kodály e darabokat. S minden további hiteles, a "szerzőhöz hű" tolmácsolás mércéjéül. Nem utánozni, de tanulmányozni való alap, a jövendő évszázadokra is. Semmiféle szerzőhöz karmester nem állhatott közelebb, mint Kodályhoz maga Kodály! 1982-ben a centenáriumra a Hungaroton egyetlen dobozba gyűjtötte e felvételeket. (Közülük némelyiknek a terjesztési jogát nyugati cégek is megvették korábban.) E technikai felújítás eredményét most újólag végighallgatva csak háromszoros tisztelettel adózhatunk: a Mesternek, a mesteri előadóknak és a "hangmestereknek". 1. Az utóbbiakkal kezdem, Beck László zenei rendezővel, Radványi Endre és a néhai Balla György hangmérnökkel. (Balla később neves zenei szerkesztőként, kutatóként működött). E szakemberek elsőrangú teljesítményt nyújtottak. Az 1956-58-as felvételek nagy "közvetlenséggel" szólalnak meg. A hangzás kissé száraz, de a hangkép jól definiált (a legnagyobb tömböket kivéve). A felújítás során még tisztult, arányaiban kissé megnőtt a tér, a frázisok rajza jól követhető s a plaszticitás sem hiányzik. Igaz, a hangszerek és énekhangok "tetejéről" hiányzik a meleg szín, a csillogás, az a többlet, amit az angol "bloom"-nak, virulásnak nevezne. Ettől eltekintve e felvételek nem maradnak el a korabeli jó nemzetközi átlagtól, sőt... Akadnak operáim ez időből, amelyek mai EMI átírásban sem szólnak szebben, természetesebben. (Például a Callas-os Puritánok. Akiknek az eredeti kiadvány van meg, a torzulásokat nyugodt lélekkel írhatják az akkori alapanyag és a préselés színvonalának terhére. Mindezt siettem előrebocsátani, hogy értésre adjam: a Kodály-albumot a modernebb kiadványokkal való, nem művészi szempontok szerinti összevetés nem hozza hátrányos helyzetbe. 2. S most jöhetnek a művészi szempontok. Kodály vezénylését dicsérve - végül is más, sokkal későbbi előadásokról szólunk hogyan is tudnék versenyre kelni Tóth Aladárral a reveláció örömében és stíluskészségben. De az egyéb lemezek meghallgatása után megerősödött a meggyőződésem, ami a felújított Kodály-albumról alakult ki: a három nagy vokális műnek igenis ezek a legjobb előadásai! Azért tetszenek, mert hallatlanul természetesek. Nem érzem, hogy "előadják", vezénylik; csak a hangulatot érzem, az áhítatot és a szorongást; azt, hogy felemel és elragad a zene. Nem tudom, hogyan érte ezt el Kodály, karmesteri technikával, vagy a puszta személyes "szerzői" jelenléttel. Magyarázta vajon a szerzői szándékait (nem volna jellemző rá!), vagy csak fogta a pálcát - és játszottak? Mert játszottak, olyan folyamatosan, töretlenül, mintha együlésben vették volna föl, megállás nélkül a teljes egységet. Megismétlem: számomra ezek a 32-33 éves monó felvételek a legjobb Kodály-lemezek. Az érdem pedig Kodályé, a karmesteré. 3. És hangszeres-énekes művésztársaié. Nem akarok én megsérteni semmilyen mai testületet, illetve a hatvanas évekig visszahajló "felmenőiket", de az akkori ÁHZ, Somogyi László és Ferencsik neveltje, valamint az akkori Budapesti Kórus sokkalta meggyőzőbb a saját tíz-húsz-harminc évvel későbbi leszármazottainál. Lehet, hogy technikai értelemben nem játszanak, énekelnek jobban (a kórus mindenesetre jóval erőteljesebb!), de oly meggyőződéssel, patetikusan szólva: hittel és elhivatottsággal, hogy sok minden egyéb kifogást elfeledtetnek. Ám egyáltalán nincs sok kifogásolnivaló, nincs miért elnézést kérniük. (Annál inkább az utód-felvételek némelyik közreműködőjének.) Még inkább érvényes ez az énekes szólistákra. Egyetlen példát hozok fel a régiek és újak különbözőségére: a mise Gloria tételében, a "Qui topis" résznél Szirmay Márta a Ferencsik-felvételen finoman, odaadással énekel. Kodály szólistája, Tiszay Magda megdöbbent (már különleges szépségű, sötét és tömör hangmatériájával is!) és könyörög. Ne felejtsük: a zenekari változat keletkezési éve 1944 ("in tempore belli": háború idején, ezt írta Kodály is alcímül). Missa brevis A cím némiképp félrevezető, ez a mise nem rövid (Kodálynál majdnem 35 perces) és semmiképp sem kisszerű, csak éppen rövidített változata az eredetileg orgonára készült "csendes misének". Minthogy latin nyelvű, külföldön ennek a felvételnek kell számolnia a legnagyobb konkurenciával: 11 felvétel egy XX. századi magyar műből, s közülük csak kettőt adtak ki Magyarországon - ez már népszerűséget jelez. A vokális "rekorder" Kékszakállú mellett (15 felvétel) ez a másik magyar listavezető a világ katalógusaiban. Kodályé mellett elsőként Ferencsik János 1969-es produkciója jöhet szóba mint hiteles tolmácsolás. Amikor a lemez 1971-ben megjelent, egy veterán angol kritikus megjósolta, hogy nem fog egyhamar eltűnni a katalógusból. Igaza lett, a lemez állandóan tartotta helyét, most már CD-a is igen jó véleményre ihlette a bírálókat, még a magyar lemezek iránt nem túlzottan irgalmas lelkű ítészt, Lionel Saltert is. Ő így dicséri a magyar kórust (MRT): "minden nehézséget legyőznek, a kodályi hagyományt igazolva". Még két magyar név a további előadók közül: a Kodály növendék Heltay László 1956 óta Nagy-Britanniában működik, számos kiváló kóruslemezt vezényel, például a Zrínyi szózatát is fölvette cégének, a DECCÁ-nak. Valóságos Kodály-kultuszt igyekezett teremteni Angliában. A Missa brevist a Brightoni Fesztivál kórusával adta elő, az orgonás változatot, jó angol szólistákkal. Joó Árpád 1982-ben a Sefel cég részére csinált egy sor digitális Bartók- és Kodály-lemezt, magyar közreműködőkkel, Budapesten. Az "idősebb" magyarok jobbak voltak. A többi, angol, német és amerikai Missa brevis közül még egy EMI-lemezt emelek ki, Stephen Cleoburyét, ő a Cambridge-i King s College kórusát dirigálja, ez a társulat is "királyi" énekesekből áll, technikailag csodálatosak. Kapunk tőlük egy szép liturgikus művet, egy misét a sok közül, tökéletesen helytálló értelmezésben. (De Ferencsiktől egy soha máshol meg nem születhetett magyar misét, Kodálytól egy magyar remekművet!) Budavári Te Deum Ezt külföldön már kevésbé tekintik általános érvényűnek - inkább csak sajátosan magyar "belügynek"... Jóval kevesebb felvétel van belőle, bár itthon, azt hiszem, ez a mű népszerűbb a Misénél. A Kodály-Ferencsik-Joó hármason kívül csak egy ötvenes évekbeli monő Westminster található. Nem kisebb művész énekli a szoprán szólót, mint a csodálatos Sena Jurinac. A bécsi bázisú előadás karmestere Hans Swoboda. Camden címkével egy zágrábi fesztiválkoncertet is rögzítettek hajdan, svájci, francia és más külföldi résztvevőkkel. Az ajánlatom itt is a Kodály-felvétel, azzal a megszorítással, hogy Ferencsiknél a férfi szólisták: Réti József és Gregor József igencsak megemelik a szintet. A Kodály-lemezről (énekesei Szecsődy Irén, Tiszay Magda, Udvardy Tibor, Faragó András) ismét a meggyőző erő sugárzik. Milyen elragadó színnel s érővel szólal meg Faragó a Tu rex gloriae szólórésznél! Psalmus hungaricus Kodály főműve, "a magyar szellem egyik legnagyobb alkotása" (Tóth Aladár). Így tudja ezt a nagyvilág is. Noha magyar szövegű, 10 felvételt készítettek belőle, s ezek közül csupán 3 a hazai lemez (igaz viszont, hogy a karmesterek, illetve a tenoristák 2-3 kivételével mind magyarok). Nem könnyű feladat a Psalmusban a "roppant sírások, égrekiáltó panaszok" vízióit felidézni, megtartva ugyanakkor a szigorú, klasszikus formai egyensúlyt. Amikor Toscanini vállalkozott a Magyar Zsoltár megszólaltatására 1934-ben, Tóth Aladár barokkos lobogással tudta csak élményét továbbadni: "Mintha egyszerre felszabadult volna a szenvedély, a fájdalom és lázadás minden démona, úgy zendültek meg Toscanini intésére a zenekar bevezető taktusai. Igazságért kiáltó, Istent idéző hangok, eget ostromló szent haragjuk szinte megrepesztik a sötét magyar égbolt viharfelhős kárpitját" - ünnepli az olasz és a magyar zseni találkozását az író. (Később Tóth Aladár a legjelentősebb magyar operaigazgató lett. Ami arra mutat, nem árt, ha egy operaigazgató fogalmazni is tud.) Íme a tíz felvétel adatai: A nagy remekművek sorsa, hogy nehéz őket hiánytalanul, tökéletesen tolmácsolni. Ebben "remek" voltuk, sokszínűségük, mély és több értelmük, sokfelé tükröző visszfényük teszi ezt szinte lehetetlenné. A magyar anyanyelvű szólista és kórus hiánya miatt csökken a versenyképessége Solti, Fricsay, sőt Ferencsik (Everest) lemezének is - gondolom, nem csupán az én számomra. Ugyanakkor ezek a lemezek kitűnő karmesteri és zenekari teljesítményeket őriznek! A Doráti-Carelli féle RCA egy 1947-es koncert emlékét idézi. Kertész István londoni felvételéhez is Heltay László tanította be a kórust, a szólista Kozma Lajos; egykori Pelléasunk hangszíne és hangereje nem ideális a feladatra, de az egész produkció igen színvonalas. A Magyarországon is elérhető (vagy egykor elérhető) három lemezre összpontosítva bőven akad mérlegelnivaló. A Melódia felvétel magyar tasakban, a Hungarotonnal közös kiadásban jelent meg a centenáriumra. Átvételét a magyar szólistán kívül az is indokolta, hogy egy olyan hangversenyt örökít meg, mely azt volt hivatva bizonyítani, hogy az orosz zenei életben is jelen van a magyar zene akkor még élő klasszikusa a moszkvai koncert majdnem egybeesett Kodály 81. születésnapjával. Valóban élő felvétel, a közönség is krákog-köhög rendesen. Az előadók igyekezete rokonszenves, a kórus telt hangzását nem elsősorban egyes magánhangzók és hangsúlyok elvétése rontja le, hanem a definiálatlan, néhol egybemosódó hangmassza. A zenei szövet itt kissé posztromantikus-impresszionista szabást kap, de fölötte ott csillog egy tenorhang, fényesebb és pompásabb, mint bármely más felvételen. Ilosfalvy Róbert pályája ekkortájt ível meredeken magasba, túl volt már a nagy beérkezésen, a Marson Lescaut felújításán, következtek az európai és amerikai sikerek. A Psalmust ekkor már rendszeresen énekelte itthon és külföldön (később New York-bank és a zene más fővárosaiban is). Ámde nem rendelkezhetett azzal a mélyen beidegzett, előadások tucatjain érlelt és rögzített látomással és indulattal, e Füst Milán-i kritériumokkal, mint az 1969-es felvétel Zsoltárosa, évtizedes tapasztalatok birtokosa, Simándy József. Simándyt hasonló viszony fűzte ehhez a szólamhoz, mint a Bánk bánéhoz: személyesség és nemzeti feladatvállalás egybeforrottsága. Nagyszerű alakításához, sajnos, nem ért fel a többi közreműködő. Ellentétben a Kodály lemezével, itt mintha sok apró részletből állt volna össze a zenei anyag. Ezt nemcsak a szalagdarabokra értem; a zenei történés folyamatossága nem nyilvánul meg eléggé, valami érezhetően visszafogja Doráti igyekezetét, aki pedig tökéletesen tudja, miről vall ez a zsoltár, s mindenkor odaadó, alázattal közeledő tanítványa volt Kodálynak - azt sem kell bizonygatni, hogy világszerte elismert karmester. A hangzáskép sem túl merész; óvatoskodó inkább. Az egész valahogyan nem kap szárnyra, hanem a földön marad. (Az Ivanov-lemez másik oldalán a ritkán hallható Szimfónia ajánlja magát, Dorátinál a nagyon népszerű Páva-variációk - szintén nem feledhetetlen előadásban. A Rádió is őriz még egy Doráti-Simándy szalagot egy stockholmi előadásról.) Ami jót a Kodály-lemezekről elmondhattam eddig, kiváltképpen a Psalmusra vonatkozhat. Ez a lemez ékes igazolása Molnár Antal véleményének, hogy a XX. század egyik "standard work"-jét halljuk. S azt gondoljuk, csak így lehet ezt előadni. A szólista, Rősler Endre 1957-ben már negyedszázada élt együtt e szólammal. A negyedszázad Rősler nagy előnye tapasztalatban, elmélyültségben; ám hátránya is - hangminőségben. E tenorista neve már talán csak úgy él a negyven-ötven év alatti zenekedvelők tudatában, mint a hangosfilmek első sztárjai a mozirajongók emlékezetében. Fölöttébb kevés jó minőségű hangzó dokumentum maradt fenn erről a művészről, ezek egy része is rossz állapotban. Pedig 1930 és 55 között vezető énekes volt az Operaházban és nélkülözhetetlen oszlopa a magyar oratóriumkultúrának. Ezekben az évtizedekben talán a pesti oratóriumestek 90 százalékán ő volt a tenorista. Elsőrangú Mozart-énekes volt, 1935-ben Salzburgban pedig Toscanini vezénylete alatt énekelte Florestant a Fidelióban. Karakterábrázolásaival is kitűnt, például mint a Rajna kincse Logéja vagy a Borisz Godunov Sujszkija. Amikor a Szöktetésben és a Mártában először hallottam, úgy találtam, a hangja nem kellőképp erős, nem is eléggé szép színű. Később rájöttem, milyen sok minden ellensúlyozza ezt. Itt. a Psalmusban - ötvenhárom évesen - megrendítő alakítást hagyott ránk. Tökéletesen azonosul Kodállyal, a zsoltár szövegével és a szöveg és a zene mögöttes, "áthallható" tartalmával. Csodálatosan kezeli a szavakat, formálja a mondatokat. Ilosfalvyban egy lírai-drámai zsoltár dalnokát halljuk, Simándytól mintha a korabeli históriás énekmondók deklamációját, nemzeti pátoszát. Rőslerről a XVI. századi prédikátorok biblikus hangvétele és a Bach-passiók Evangélistáinak minden árnyalatot közvetítő, sokatmondó egyszerűsége jut eszembe. Az ő drámaisága nem hozott és hozzáadott érzésekből bontakozik ki, hanem a szövegből és dallamból. Együttműködése Kodállyal utolérhetetlen. S azt se hagyjuk számításon kívül, hogy a fentebb idézett Toscanini-esten is ő volt a Psalmus szólistája. Mindemellett a másik két szólista nélkül is hiányosnak érezném a Psalmusról szóló "tudásomat", szegényebbnek gyűjteményemet. (Itt kell hozzátennem, hogy tv-felvételen maradt még egy nyírbátori Ferencsik-Simándy előadás is, a Rádió archívumában pedig egy Igor Markevitch vezényelte produkció szalagja, melyen Ilosfalvy még szenvedélyesebb és meggyőzőbb, mint a moszkvai lemezen volt.) Valamennyi között legmodernebb a Joó Árpád-féle felvétel, B. Nagy János széphangú, őszinte szólójával. Joó a szép hangzásra törekedett általában, igen szépen megrajzolt hangszerszólókat és együttes játékot kaptunk helyenként. A kórus is kulturált, de a felpuhított hangszínből igencsak hiányoznak a Kodály-lemez ércesebb-érdesebb hangjai, például a magas szoprán-állásokban vagy a szigorú basszus dörgedelmekben. Vagyis Joó a lírai részekben excellál, ezek felé tolódtak el a fő hangsúlyok. Jellemző rá, hogy az előadás csúcspontja nála nem a drámai átokra ("Keserű halál"), hanem a meditatív "Te azért lelkem" részre esik. (Ez a lemez nincs nálunk forgalomban, csak a Rádióból hallhattuk.) A két színpadi mű Ezek diszkográfiájában - ki csodálkozhat rajta? - még kizárólagosabb a magyar "hegemónia". A három Háry János és a két Székely fonó (helyesen) csupa magyar művészt vonultat föl; a Porgy és Besst sem szokták fehérekkel énekeltetni... Az öt kiadvány közül csak egy a külföldi: Kertész István Háryja (DECCA). Amit hitelességről és "anyanyelvi sajátosságokról" a bevezetőben bizonygatni próbáltam, még sokkal inkább érvényesnek érzem ezekre a magyar irodalmi, néprajzi és népköltési ihletésű művekre. Ellenpéldának itt a DECCA lemeze. Hála illeti a céget és a néhai Kertész Istvánt, hogy megkísérelték minden lehető módon "feltálalni" ezt az egzotikus darabot az angolszász világnak. Komoly segítséget adott ehhez a szinopszis leírása a kísérőfüzetben, a pontos fordítás, és remek színészt szerződtettek egy narrátor szerepére, hogy valósággal a szájába rágja a hallgatónak a "paprikás csemegét". A lemezen tehát a kitűnő Peter Ustinov angol nyelvű szövege köti össze a zeneszámokat. Erről annyit, hogy ezt a felvételt a Rádió szalagjáról szeretem hallgatni, ők ugyanis kivágták az összekötő szöveget. Ne értsen félre senki, helyes a magyarázat - a kísérő füzetben, a dalszövegek között! Így csak azt mondhatom, hogy a brit oroszlánon lovagló magyar huszár olyasfajta kulturális élményt ígér, mintha Nagy Bandó mesélne vicceket magyarul egy dél-walesi kocsmában. Mindem jóindulattal hallgatná, de minek? A viccek ugyanis ott vannak fordításban a helyi lap hasábjain, az az egy szál magyar turista meg úgyis ismeri őket Pestről. A színpadi művek körébe érve szólnunk kell még az első generációs Kodály-dalnokok csapatáról, azokról, akiknek ő maga írta-ajánlotta dalait, szerepeit, akik kiállottak mellette és Bartók mellett, rendre megszólaltatták műveiket (gyakran Bartók zongorakíséretével), s ezt nem annak tudatában tették, hogy idejekorán felismerve e zseniket, mellettük vonulhatnak be egykor a zenetörténetbe. Ők alapították meg a Kodály-interpretáció magasiskoláját, azóta is változatlan érvényességű ez az alap. Medgyaszay Vilma, Nagy Izabella, Báthy Anna, Székelyhídy Ferenc, Szedő Miklós nevén kívül kettőt még külön aranykeretbe kell foglalni. Basilides Máriáét, akiről amúgyis azt tartom valószínűleg ő volt minden idők legnagyobb magyar énekművésze. Szebb női hangot, tökéletesebb éneklést, megragadóbb, szívbemarkolóbb tolmácsolásokat nem ismerek magyar énekestől. A Bartók zongorajátékát őrző gyűjteményben 14 Kodály-dalt csodálhatunk meg tőle a "Magyar Népzené-ből, saját archív portré-lemezén további egyet, illetve a Székely fonó két dalát zenekari kísérettel, Komor Vilmos vezényletével. Mind külön klasszist képvisel. (Basilides Máriát még hallottam színpadról a halála évében, 1946-ban, a Pikk Dáma öreg grófnőjének szerepében. Figurája szívszorongató és hátborzongató volt egyszerre, az úgynevezett Grétrychanson eléneklésekor torokszorító csöndet teremtett az Operaház hatalmas nézőterén. Mondják, beteg volt már, maga is búcsúzott, hatvanévesen, az élettől.) Ugyanabban az évben láttam először Palló Imrét, akit a Rádióból már jól ismertem. Rigoletto volt akkor, Luna gróf, Falstaff és Wolfram, meg még nagyon sok figura, de mindenekelőtt Háry János. Ó volt az ősbemutató címszereplője 1926-ban, neki írta a szerepet Kodály, akihez emberileg is igen közel állott. (Az Amerikában karmesterré lett ifjabb Palló Imrének Kodály volt a keresztapja.) Palló Háryjában remek ízek vegyültek össze, Garay és Kodály hősébe ő még a székely góbéságot is belopta, Paulini Béla és Harsányi Zsolt nem mindig irodalmi nívójú dialógusaiba Tamási Áron árnyalatait lehelte. Palló 1946-ban 55 éves volt, hangja önmagában már nem jelentett vonzerőt. Mégis, hetvenéves koráig őrizte a szerepet, s vele a hagyományt. S mennyire egy volt a Székely fonó kérőjével, aki mintha az ő szülőfalujából lépett volna ki. Szerencsés véletlen: 1928-ban a His Master's Voice stábja hatalmas zenetörténeti tervekkel (és felszereléssel) jött Budapestre. Michel Calvocoressi, aki a tízes évek óta Bartók és Kodály zenéjének híve volt, meggyőzte a világ akkor legfontosabb cégét, hogy itt valami rendkívülit kaphatnak mikrofonvégre. Ötven Kodály-művet vettek föl 25cm-es, 78 fordulatos lemezekre (köztük az említett Basilides-Bartók dalokat) - s egy sorozatot a két éve bemutatott Háry Jánosból is. Ezeket, akárcsak a később a Székely fonó anyagául szolgáló dalok zongorás változatát, Palló Imre énekelte. Akkor, 37 évesen, pályája csúcsán, hangjának erejében, virágjában. Stílus és értelmezés hitelességéről értelmetlen volna beszélni: hiteles helyett valódit, eredetit, lényegit kell mondanunk. Hihetetlen zenetörténeti érték ez a 61 éves lemez, de nemcsak elérzékenyülni lehet tőle, hanem igen nagy élvezettel hallgatni is! Az 1957-ben, illetve 58-ban fölvett MHV-Háry (Kórody András vezényelte) és a Székely fonó (Ferencsikkel) ezeket a Palló-portrékat ismételte meg, egy érett mester árnyalatok iránti érzékét is kifejezésre juttatva. Ha interpretációt tekintve van értelme etalonról szólni, Basilides, Palló és társaik művészete oly magas fokon az, hogy az egész zenetörténelemben kevés példát találunk rá. (Legalábbis fönnmaradt hangi dokumentummal.) Kevés kivételt nem számítva csak a Verdi-Wagner utáni nemzedék színpadi szerzői, elsősorban Puccini, Debussy, Stravinsky és a náluk fiatalabbak némelyike gyakorolhatott oly közvetlen hatást előadóira, mint Kodály. Kórody Háryjának külön dísze egy karakter-csokor: Báthy Anna Császárnéja, Rősler Ebelasztin lovagja, Lendvai Andor Ferenc császára, mind ugyanabból a generációból, s közöttük a legkarakteresebb és a közönség számára legkivált emlékezetes Maleczky Oszkár az öreg Marci kocsis szerepében. Tízezrek tanulták tőle, hogy mely sok hal terem a Balaton-ba-ha-raha... Az utánuk jövő énekeseket az ifjú Sándor Judit (már akkor jelentős stílusművész) mint Mária Lujza és Tiszay Magda mint Örzse képviselték. Tiszay lépett Basilides örökébe a Székely fonóban is, teljesen meggyőzően. Ezen a felvételen két ifjabb művész, Udvardy és Szecsődy énekelte a szerelmes párt, Szecsődynél azóta senki sem jobban, színpadon és lemezen sem. Rősler a Nagyorrú hóha szerepében remekelt. Ferencsik gondoskodott a színvonalról. Zenekar és kórus kitűnő, s bár a hangrögzítés elárulja korát, ez a felvétel is megérdemel egy CD-felújítást. Azután jött a színpadi művek lemezeinek is a második generációja. Az újabb Székely fonót is Ferencsik dirigálta, 1970-ben jelent meg. Ez a produkció attól nyerte elhitető erejét, életszerűségét, hogy az 1969-es ragyogó, operaházi felújítás gárdáját szólította a mikrofon elé. Valamilyen új minőség is jelentkezhetett ezen a technikailag is nívós felvételen valahogyan tovább szublimálódott, klasszicizálódott a darab, az "életkép"-től tovább hajlott a színpadi balladadráma felé. Nyilván a szereplők egyénisége is okozta ezt a változást. Melis György - bár nyilatkozatai szerint olasz szerepekben Svéd Sándort, magyar éneklésben Pallót tekintette példaképének - modernebb, bonyolultabb, izgatottabb és izgalmasabb is lett némileg. Simándy és Komlóssy Erzsébet talán közelebb állottak még a hagyományhoz. Újabb ékkövet is felfedezhettünk a Kodály-tolmácsolók koszorújában, évtizedeink egyik legpompásabb karakter-énekesét, a sokszor egyetlen hanggal, szóval is figurát teremtő, rendkívül egyéni stílusú, mégis minden borbe könnyedén búvó Palcsó Sándort, aki itt a Bolhát énekelte. Ez a Székely fonó zenei szempontból mindenképpen "recommended". Valamivel korábban készült a már emlegetett londoni Háry János, Kertész István vezényletével; ez - noha magyarok működnek közre benne - lágyabb, lesimítottabb, európaibb "zenei népi szőttes". Mintha a magyar karmester és a hazulról importált énekesek egy csöppet elbizonytalanodtak volna az idegen környezetben, a londoni stúdióban, a technikai stáb és a Londoni Szimfonikusok előtt. (Utóbbiak éppen akkor értek igazán nagy zenekarrá, a következő öt évben beléptek az öt legjobb európai közé!) Hogy miféle elbizonytalanodásra gondolok? Tessék talán meghallgatni a zárójelenetet, s minden érthető válik (hozzáférhető "A magyar opera csillagái" 4. albumában). Melis és Palló Háryja között a különbség ahhoz hasonló, amit a Székely fonóban tapasztalhatunk. Palló, mint egy népművész egyetlen fatörzsből kifaragott figurája; Melis mozgékonyabb, gyorsabb tempójú, vibrálóbb és "simább nyelvű". (Hogy ez mennyire a művész egyéniségéből fakad, arra még egy példának ott a kontraszt az ő Kékszakállúja és Székely Mihály súlyosabb alakítása között.) Komlóssy Erzsébet hangilag is bizonytalan kissé. A többi szerepben kevésbé kidolgozott karakterábrázolást kapunk, mint a Ferencsík-lemezeken. A DECCA is produkált már jobbat ennél a hangfelvételnél; leginkább még a zenekari számok tetszettek ebből a szempontból. Az 1979-81-ben készült modern Háry János már a centenáriumot célozta. Sajnos, éppen megelőzte a digitális korszakot, de mindenképpen a legprofibb körülmények között született. Viszont már emiatt sem hozhatta magával a korábbiak spontán hangulatát, lendületét. Tisztább, precízebb, stúdiószerűbb lett, hangminősége a kor jó átlagához igazodik. Az album gazdag kiállítása is a Hungaroton akkori nemzetközi felívelésének egyik sokszor méltányolt bizonyítéka, világszerte dicsérték. Az énekesgárda az adott évek (s részben még napjaink) magyar legjobbjai - a férfiszerepekben. A címszereplő Sólyom Nagy Sándor szép hangja mellett két parádés kabinetfigurában telik leginkább örömünk, Gregorban (Marci kocsis) és Palcsóban (Ebelasztin). Az semmiképp sem vált előnyére az együttes hölgyeinek, hogy szerepükkel előbb találkoztak a mikrofon előtt, mint a színpadon... Angol kritikusok szoktak játszadozni a gondolattal, hogy "egy ideális világban" mi lehetne egyes darabok - kronológiáktól nem korlátozott - ideális előadása. Vagy melyik felvételt vinnék magukkal a "lakatlan szigetre"? Ha ez a fentiekből nem derült volna ki, írják a rovásomra! (Legközelebb: Mozart-zongoraversenyek.)