Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Áruházi Ortofonok
Van benne valami riasztó, hogy Nyugaton már némelyik márkás
hangszedőt is önkiszolgáló rendszerben árusítják, mint az "ezer apró
cikk" egyikét. A gyár nem is igen töri magát, hogy különleges
csomagolással ékszernek álcázza e gyémánthegyű kis jószágokat. Inkább
minden módon csökkenti az árat, hogy az ékszerből mindenki számára
elérhető bizsut csináljon. A "kiszerelés" immár csupán egy lapos
kartondoboz, elöl átlátszó fóliával takarva, felül pedig átlyukasztva,
hogy az áruházban szögre lehessen akasztani (mint nemsokára az egész
analóg technikát). Az Ortofon legújabb olcsó mágneses
hangszedőcsaládja már így van csomagolva. Még többet árul el a
valóságról, hogy ezek a pickupok már alapkivitelüket tekintve is T4P
típusúak (ami azt jelenti, hogy rendkívül egyszerűen lehet montírozni
őket bizonyos egyszerűbb lemezjátszók hangkarjába), csak éppen
megkapjuk velük a standard, félcollos felerősítéshez szolgáló adaptert
is - tartozék gyanánt. A betűjelzésük is "U", ami feltehetően ennyit
tesz: univerzális. Hát ezért neveztük őket áruházinak, nem pedig
azért, mintha a RAMOVILL Hifi Áruházból kértük volna kölcsön. (Onnan
kértük kölcsön.)
Ortofon 300-as hangszedőcsalád
A dán cégnél éppen most van a típusváltás ideje. Két új
hangszedőcsaládot is konstruáltak. A "Series 300" (és jelen tesztünk)
az alapfokú típusokat vonultatja fel, a
305U, 310U és 320U
jelűeket, magyar pénzben kifejezve 968, illetve 1220 és 1740
forintokért. (A drágábbikat, az 500-as szériát legközelebb vesszük
szem- és fülügyre.)
Érdekes, hogy a gyár ezúttal szakított a VMS (Variable Magnetic
Shunt) koncepcióval. A 300-as széria darabjait mágnesesnek nevezi - és
valóban, a hangszedőtestben jól látszik a négy kis fémrudacska,
amelyek között a tűtartón elhelyezett parányi mágnesnek kell (nevéhez
híven) mozognia.
A hangszedőket rejtő kartondoboz "ortofonszínű", azaz piros-fehér.
A hangszedők viszont szürke műanyag egyenruhát hordanak; a típusszámot
a lehajtható tűvédő hordozza. A három hangszedőtest teljesen azonosnak
látszik, és a dán cég még fel is hívja a vevők figyelmét, hogy a
tűtartók csereszabatosak. Vagyis később, a majdani tűcsere alkalmával
javíthatunk is a hangszedőnk minőségén. Van még a dobozban a pickupon
kívül egy pár csavar, anyával. A drágábbik modellben megtoldják ezt
egy parányi csavarhúzóval, a legdrágábbikban pedig még egy tűtisztító
kefével is.
Visszatérve az "áruházi" jelzőre: az áruházban vásárolt
hangszedőkön senki sem keresi a gyári specifikációt. Nincs is hozzájuk
specifikáció. Nem mondanak el róluk szinte semmit de azt 4 nyelven
mondják. A doboz hátoldalán rövid instrukcióban közlik, hogyan kell
beszerelni a hangszedőt, és ezt az információözönt megtoldják még egy
adattal: a tűerő a T4P rendszerben 12,5mN, a félcollos adapterrel
15mN. Rendelkezünk viszont egy miniatűr adatlappal, amelyet az
Ortofontól kaptunk. Ezt közöljük majd változtatás nélkül a "gyári
adatok" táblázata gyanánt.
Méréseinkhez
Ortofon 305U. Kezdjük a legkisebbel. Frekvenciajelleggörbéje
meglepően egyenletes, az egyik csatornán 12, a másikon egészen
16kHz-ig - ilyet a legdrágább típusokon is ritkán látni. Igen jó az
áthallása is: 10kHz-ig meghaladja a 20dB-t, és ebben az árkategóriában
ez megintcsak szokatlan. A kimenő feszültség nagy, a két csatorna
közötti különbség kicsi (csak 20kHz körül éri el a 2,5dB-t, mivel az
egyik csatornán valamivel nagyobb a kiemelés, mint a másikon. A
letapogatási képesség, az engedékenység átlagos. A háromféle torzítás
átlagos képességű mágneses hangszedőre vall. A négyszögjel-átvitel
erős túllövést mutat a felfutó élén erősebbet, mintsem a
frekvenciagörbe alapján vártuk volna.
Összegezve: Le a kalappal a tervezők előtt, hogy ennyire kevés
pénzért ilyen sok műszaki erényt produkáltak. Az eredmény afféle Best
Buyt sejtet.
Ortofon 310U. Noha drágább az előzőnél, a bizonyítványa kevésbé
szép. Frekvenciajelleggörbéje a prezensztartományban kissé visszaesik,
felül pedig a kiemelés eléri a 4-5 decibelt. (A gyár 20kHz-es felső
határfrekvenciáról beszél, de nem ad meg tűrésmezőt. A görbe valójában
25-28kHz-ig fut, de persze figyelembe kell vennünk a fent említett,
viszonylag nagymértékű kiemelést.) Az áthallási csillapítás igazából
csak az egyik irányban szép, de azért így sincs ok komoly panaszra. A
kimenőfeszültség megfelelő, a csatornák közötti különbség sem túl
nagy, viszont ennek a típusnak határozottan gyöngébb a letapogatási
képessége. A torzítások itt is átlagosak, de a közepes frekvenciákon
nagy kivezérléssel mért érték a jobb csatornán túlságosan magas. Az
impulzusátvitel itt is túllövést mutat.
Összegezve: mivel ez is igen olcsó hangszedő, a mérés eredménye
alapján tisztességesnek nevezhetjük.
Ortofon 320U. Igen széles a frekvenciaátvitele (a határfrekvencia
kb. 30kHz!), de a bal csatornán enyhe kiesés mutatkozik 4 és 12kHz
között, azonkívül a 15kHz fölötti rezonanciacsúcs is pregnáns. Az
áthallási csillapítás 13kHz-ig (sőt, az egyik csatornán 18kHz-ig)
20dB-nél is jobb - ritka erény! A két csatorna 2dB-en belül fut az
egész frekvenciatartományban. A többi eredmény átlagos, nagyjából
olyan, mint a család előző két tagjáé.
Összegezve: érdekes szeánszra van kilátásunk.
Szeánsz
A NAD lemezjátszóra csak azt mondhatjuk: ha nem volna, ki kellene
találni. A Rút Kis Kacsa - azon kívül, hogy Magyarországon még mindig
ő a Best Buy különösen alkalmas a szerényebb (sőt: nem is csak a
szerényebb) hangszedők vizsgálatára. Nincs szükség
kapcsolóberendezésre, csak két egyforma hangkarra, hiszen ezeket
egyetlen kézmozdulattal ki lehet cserélni. Az egyik hangkarba régi
alapfokú etalonunkat, a szintén Ortofon-gyártotta FF15E/II-őt
szereltük, a másikba az új széria legolcsóbb darabját, a 305U-t.
Stílszerűen tesztműsornak is az Ortofon demólemezt választottuk (dixie
és popzene), kiegészítve holmi közönséges, köznapi Mozarttal
(Concertone G-dúrban, EMI, Ojsztrah, Berlini Filharmonikusok).
Szorgalmasan jegyzeteltünk* (*Igen fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy
a hallgatóság egy része nem ismerte a mérés eredményét, a másik része
pedig ismerte ugyan, de egyáltalán nem emlékezett rá. Ennek ellenére,
mint látni fogjuk: az átlagosnál erősebb lesz a korreláció aközött,
amit a fülünk, illetve amit a műszereink mondanak!), jegyzeteinket a
végén összesítettük - és ez jött ki:
Alulintonál. Nincs kiterjedése.
Kicsit rikoltozik. Kevesebb a szép magas hangja. A mélye is más.
Harsány. Felül matt. Erőlködik.
A közepe harsány, érdes, kevesebb a magasa. Tompa, puffogó mélyek.
Úgy, ahogy van, unalmas. A vonósa torzabb.
Hát igen, minden relatív. Kerüljük tehát a nagy szavakat, s
minősítsük az új mágneses Ortofonokat érdemük szerint. Így is
feltétlen dicséretet érdemelnek, véleményünk szerint mind a három
megéri az árát. Mindazonáltal, mi inkább a két szélső modellel
rokonszenvezünk, s a vásárlónak is azokat ajánljuk: ha takarékosságra
kényszerül, válassza nyugodtan a 305U-t, ha viszont egy kicsit
szabadabban gazdálkodhat a százasaival, próbáljon meg rögtön
felkapaszkodni a 320U-hoz - amelyet mostantól fogva az alsó
kategóriában etalonnak tekintünk.
Ortofon 305U. Lágyabb. Puhább. Teresebb. A magasai jobbak.
Nagyvonalúbb. Közelebb az MC-hanghoz. Természetesebb. Mozart
hallgathatóbb. Vidámabb.
Szebb, a magasai különösen. Természetesebb. A bőgő feszesebb,
életszerűbb. Popzenén élethűbb, világosabb. Mindenképpen észrevehetően
jobb. Nincs hibája a másikhoz képest. A vonósokon kevésbé torzít.
Várakozáson felül szerepel, a snassz kinézetéből ítélve nem gondoltam
volna.
Kiegyenlítettebb. Több és izmosabb mély. Nagyobb tér, kisebb
torzítás. Egyetlen negatívuma, hogy a hegedűhang nem annyira szép
rajta.
Lágyabb, egyenletesebb. A női hang itt is kásás, de azért
tisztább. Ez hasonlít jobban a drága hangszedőkre.
Az etalon. Kicsit keményebb, tolakodóbb, fárasztóbb, komorabb.
Katonásabb - de nem a jó irányban menetel. Mozarton prezenszes, a
közép-felső tartományban hangosabb. Durvább. Szűkebb. A szólamok
dominálnak, a részletek kevésbé érvényesülnek.
Bágyadtabb, mattabb, a teteje kevesebb. Kimondottan "használt
pickup" hangja. (Vigyázat: ez csak egy költői hasonlat volt. Az
FF15-öt ugyan 10 év óta használjuk etalonnak - de csakis annak. Szó
sincs róla, hogy elhasználódott volna. Összesen sem volt annyit
üzemben, mintha valaki egy hónapig rendszeresen ezt hallgatta volna. A
szerk.)
Egyáltalán nem tetszett, csak a hegedűi. A mélyhangját keveslem.
Kevesebb mély. A közepe harsány. A vonósai reszelnek.
Rádióadásjellegű.
Hát ez fölöttébb örvendetes dolog. Az előző mágneses
hangszedőcsaládok "Benjáminjai" (VMS 10, OM 10) is jobbak voltak ugyan
az öreg FF-nél, de nem ennyivel - és nem ennyire egyértelműen! Semmi
kétség, elérkezett az etaloncsere ideje. Még nem tudtuk, melyik
modellnél maradunk majd, de azt beláttuk, hogy az FF15E/II-őt
haladéktalanul nyugdíjba kell küldenünk. El is csomagoltuk azonnal, és
a következő menetben már csak egymással mértük össze az új széria
darabjait: a 305U -t és a 310U-t.
Ortofon 305U. Nekem ez egy kicsit jobban tetszik. Derűsebb. Ez
fekszik a helyes irányban. Teltebb, kicsit ködös, természetesebb, de
jobban serceg. Torzabb, de kiegyenlítettebb. Mozarton már kevésbé jó,
zavarosabb, a teteje ködösebb, az élénksége kicsit mesterkélt, de
valahogy vidámabb.
Harsány. Nem megy elég magasra.
Kicsit harsány és rikoltozó. A részleteket összekeni, a tere is
összébb megy, a mélye puffogósabb, a nő szitán keresztül énekel,
miközben a szita zizeg.
Az egész sávban gyengébb, kicsit érdesebb, a közepe forszírozott.
Torzítás. Kétoldalas.
Ortofon 310U. Más-más erények és hibák. Ez nyíltabb. Van benne
valami az FF keménységéből. Picit lehetne derűsebb is. Száraz? Kicsit
megfogottabb, nagyvonalúbb. Tisztább, nem annyira szőrös, de nem is
annyira hangulatos. Ez is be-betorzít. Előrébb jön. Mozarton nyugodt,
kulturált, a magasai nem szépek, nem elég élénkek. Nem elég vidám. A
szólamok túlságosan kiugranak.
Magasban finomabb de mélyben mintha szegényebb volna. Popzenén
erősebb lemezzaj, magastöbblet? Világosabb, levegősebb. Azért ez is
kásás-ködös. Jobb a 305-nél, de a differencia most kisebb, mint az
előző menetben. Talán csak a tűhegy alakjában van eltérés?
Jól hallhatóan előrelépés az előzőhöz képest. Sokkal finomabb, a
tér mélységében is kiterjed, magasban sokkal feljebb megy.
Nem akkora ugrás, mint az előbb, de azért újra javult a hangkép. A
mélyei lágyabbak, a nő nyugodtabb, simább hangon énekel, a gitár
csengőbb.
Számszerűen kifejezve: három nagyon határozott ítélet egy igen
bizonytalan impresszió ellenében. A két hangszedő közül a 310U a jobb,
egyértelműen, de nem klasszisokkal. Tovább araszolván felfelé, a
következő zenei versenyt már a két drágábbik modell között rendeztük.
Ortofon 310U. Ahogy mondtam! Tényleg nem elég derűs! Mindenben
hasonlít a 320-asra, de minden tekintetben elmarad tőle. Nem annyira
érdekes, "lejjebb intonál", tehát mégis a "kis" hangszedő intonációs
magassága volt a helyes. Kisstílűbb. Kisebb a tere is.
Harsányabb, grízesebb. Több helyen veszem észre, hogy nem játssza
le azt, ami a barázdán van.
Nincs kommentár.
Nincs kommentár.
Ortofon 320U. A két másik hangszedő erényei együtt. Megvan a
tisztaság, de megvan a derű is, és nem is torzít. A szólamhűség is
jobb. Nagyon kellemes benyomást kelt. Popzenén zengőbb, szélesebb
sávú. Némi torzítás azért itt is hallható.
Finomabb, kellemesebb, jobbak a magasai. Kiegyenlítettebb. Nem
torzít annyira (bár azért ennek is vannak letapogatási hibái, amikor
hirtelen nagy jelek jönnek a magas tartományban). Egy picit több
mélyet szeretnék.
Térben, finomságban, hangtisztaságban még egy lépés előre. Sokkal
szélesebb frekvenciaátvitel. Mélyben is jobb. Feltétlenül megadnám
érte az 500 forint többletet.
Ugyanaz a faj, de nemesebb kivitelben. Nyugodtabb. Az ének
tisztább. De azért nem egy MC.
Hát igen, erre volnánk még kíváncsiak: a dicshimnusz után, melyet
a 320U tiszteletére zengtünk, vajon hogyan minősítenénk ezt a
hangszedőt egy mozgótekercses ellenében? Már-már az MC10S/T-5-ért
nyúltunk - de aztán inkább megmaradtunk a legolcsóbb, magaskimenetű
típusnál, az Ortofon X1-MC-nél. Mint látni fogjuk, helyesen
cselekedtünk. (Négyünk közül az egyik ekkor már kissé belefáradt a
szeánszba, alább csak hármunk jegyzeteit közöljük:)
Ortofon X1-MC. Hát ez azért valami más. Mindenesetre jól mutatja
az irányt. Tovább lágyul a hangkép, fogynak a mellékzörejek, hatalmas
mélyenergiák jelentkeznek. Lehetne ugyan egy kicsit csengőbb, de már
közel áll ahhoz, amit megszoktunk. A hangszóródobozok kezdenek végre
"eltűnni a szobából". Popzenén még tisztább és csengőbb is. Szellős,
lágy, a zenéje szabadon áramlik. Mozarton a sávszélek is megszólalnak
(tehát hegedűt és bőgőt is hallok, nemcsak brácsát és csellót). Ez
több orto különbség - kihagytunk egy közbülső hangszedőcsaládot.
Mielőtt még bármit is összehasonlítottunk volna, azonnal éreztem,
hogy ez egy más pickup. Világos, levegős, dinamikus hang. Finomabb,
több a felhangja, minden tekintetben jobb. Gyakorlatilag nem torzít.
Könnyedén hozza azt, amiért a másiknak meg kell dolgoznia.
Már első hallásra: az MC stabil, jól megfogott mélyei. Popzenén
finom, tiszta magashang, úgy hat, mint amikor a virágok eső után
felélednek. Megkönnyebbül tőle az ember. Hallgathatóbb.
Ortofon 320U. Visszafelé mutat, az FF15 irányába. Nem rossz, de
megint a hangszórók szólnak. Érdesebb, gépiesebb, keményebb. A tér
eltűnik. A basszusa nem tud kilengeni, üt. A szólamok prezenszesek.
*
A dualizmus kora
A magyar történelemben beköszöntött az a kor, amelyben kétféle
hifi-lemezjátszót lehet kapni a boltban: Dualt és nem-Dualt.
Dualizmus, mint ismeretes, kettős uralmat jelent, és ebben lehet is
valami, tekintve, hogy a nyugati (német) Dual uralkodócsaládnak nálunk
most egyszerre legalább 3 tagja képviselteti magát a közéletben,
márpedig a többi (plebejus) típusból sem tudunk összeszámolni többet,
csak hármat vagy négyet, úgyhogy az alsóház nagyjából ugyanolyan erős,
mint a felsőház. De reszkessetek, arisztokraták: kiváltságaitoknak
befellegzett! Éljen a szabad áruválaszték! Szabadságot! Egyenlőséget!
Liberót!
Hogy a magyar kereskedelem oligarchái (hála a "liberónak", a
mérsékelten ugyan, de valamelyest azért mégiscsak felszabadított
devizának) annyi más külföldi uralkodóház közül miért éppen a Dual
családdal léptek szövetségre, azt mi nem tudhatjuk, de politikájukat
meg tudjuk érteni, mivelhogy a Dual tényleg ősi (=legalább 30 éves),
jóhírű család. Igaz, sohasem tartozott a legelőkelőbbek közé, dehát
éppen ezért lehetett idecsalogatni a Kárpát-medencébe, mondhatnánk: a
korona ígéretével. (Pedig nem is ragaszkodott a koronához. Beérte
nyugatnémet márkával is.)
Miután ekképp leróttuk kegyeletünket a Történelmi Pillanat előtt,
térjünk vissza a szerkesztőségi íróasztalhoz. A Dual cég valóban
egyidős a High Fidelity újkori történelmével, mert lemezjátszói már a
sztereókorszak kezdete óta fölöttébb népszerűek; 20 évvel ezelőtt már
idehaza is tucatszámra találkoztunk velük. (Csupán a HFM két
szerkesztőjének fejenként legalább 5-6 Dual modell volt már a
birtokában, ahogy folyvást lecserélték a már kifutott típusokat!) A
Dualok sohasem számítottak annyira rangosnak, mint a Thorensek,
viszont jutányosak voltak, s azonkívül olyasmit produkáltak, amit
senki más: megbízható automatikát. Különösen népszerű volt a
lemezváltó automatikával is felruházott, de még dörzskerékmeghajtású,
1019 típusszámú Dual; állítólag ez Minden Idők Legnagyobb
Példányszámban Eladott Hifi Automata Lemezjátszója volt. A Dual
lemezjátszókat sok ismert cég építette a saját készülékeibe, illetve
hozta forgalomba a saját neve alatt.
Aztán beköszöntött az audiofil korszak, és a Dual lemezjátszók
egyre lejjebb szorultak a ranglétrán. Nem segített, hogy a Dual
Európában az elsők között tért át a Direct Drive-ra, azaz
közvetlenhajtásra (a 701-es modellel). A Dual cég egyre inkább
kommercializálódott, a lemezjátszókon kívül magnót, majd erősítőket és
tunereket, hangsugárzókat is forgalomba hozott, tehát teljes láncot
kínált.
És mégis tönkrement - feltehetően azért, mert rosszul jelölte ki
saját helyét a nemzetközi piacon. Nívósnak már nem volt eléggé nívós,
kommersznek pedig már nem volt eléggé olcsó. Nemcsak azért nem, mert
az európai munkaerő drágább a távolkeletinél, hanem valószínűleg azért
sem, mert a költséges finommechanikát (amely a német cég erőssége
volt) egyre inkább kiszorította az elektronika a hifi-nagyiparban.
Néhány évvel ezelőtt hírét vettük, hogy a Dual Gebrüder GmbH-t
felvásárolta az egyre jobban terjeszkedő Thomson-csoport. Az a Dual
CD-játszó, amelyet mi is ismerünk (HFM 1.), már a
Videoton-Thomson-kooperáció révén jutott el Magyarországra; azt a
gépet már biztosan nem a Schwarzwaldban konstruálták. A még mindig jól
csengő Dual márkanév alatt egyebeken kívül tévékészülékeket is
forgalomba hoznak - ezeket biztosan nem a Dual cég gyártja. A legújabb
Dual katalógusban 10 féle lemezjátszót, 4 CD-játszót, 6 erősítőt, 5
kazettás decket, 3 hangsugárzót, továbbá egy távvezérelhető
hifitornyot is feltüntetnek, és akkor még nem számítottuk a
videomagnót és a 9 tévétípust.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy a Dual bizony kommersz cég,
amelyből pontosan tizenkettő van egy tucatban. Ámde a High Fidelity,
mint tudjuk, rejtelmes hobbi. Évtizedünk elején, amikor mi a Dualt már
végleg "leírtuk", a brit audiofil szakírók, akiket pedig egyáltalán
nem lehet német barátsággal vádolni, egyszercsak felfedezték, hogy a
legalsó hifi-kategóriában egy Dual a "Best Buy" ("Legjobb Vétel"),
éspedig nem valami fényes Direct Drive, hanem a legolcsóbb modell: a
szíjhajtású 503-1 - a ködös Albionban azóta is ez a gép a No. 1.
Időközben kisebb-nagyobb módosításokon esett át, így jutott el az
505-3 típusjelig. A britek szerint ezek a módosítások ugyan javítottak
valamicskét a lemezjátszó minőségén, de nem annyit, hogy indokolni
tudnák az ilyenkor elkerülhetetlen áremelést. Az 505-3 tehát (amelyet
most idehaza köszönthetünk) nem lett "Best Buy", de azért feltétlenül
"Recommended", vagyis "Ajánlott Vétel". Az 503-1 ára jelenleg 110
font, az 505-3-é 25 fonttal több. A NAD 5120-at ugyanott 90
fontsterlingért adják, de ez az összehasonlítás félrevezető lehet,
minthogy a Rút Kis Kacsa csehszlovák származású, és a magyar
kereskedők nem fontban fizettek érte, csupán rubelben.
A három Dual lemezjátszó közül, amelyet egyébként a RAMOVILL Hifi
Áruházában lehet kapni (csak folyvást urak, folyvást! amíg a készlet
tart!), a fent említett 505-3 a legrangosabb. A másik kettő, a CS 430
és a CS 2215 szerényebb modell, Angliában ezek nem szerepelnek a
miáltalunk olvasott lapok hirdetéseiben, így az ottani árukat sem
tudjuk megadni.
Dual CS 430 lemezjátszó
Ez a legkisebb és legegyszerűbb gépezet a három Dual közül.
Félautomata, tehát a motorját a hangkarral lehet bekapcsolni (azzal,
hogy a hangszedőt a tányér fölé visszük), és onnan kezdve a gép már
mindent elintéz: lejátssza a lemezt, a végén felemelkedik, visszatér a
helyére és leoltja a villanyt. Jobbra, a karcső alatt két kallantyút
találunk: a fordulatszámváltót, illetve a karliftet. A tűerőt az
ellensúllyal kell állítani, az antiskatinget pedig a kar tövében
elhelyezett, széles (egyféleképpen skálázott) tárcsával. A "Kezelése,
szolgáltatásai" című fejezetet ezzel be is fejeztük.
Felépítése
Noha funkcionális elemeit (a motort is közéjük számítva!) fém
alvázra építették, ez az alváz alig-alig rugózik. Kérdés, mi védi meg
a külső zavarok ellen, különösen, hogy a farostlemezből készített
doboznak eléggé merev gumilábai vannak, és parányi gumidomborulattal
támaszkodnak fel az alapon. A CS 430 egyenfeszültségről működik, ezt
egy parányi tápegység szolgáltatja, amelyet a hálózati
csatlakozódugóra építettek. A könnyű alumínium lemeztányért
(pontosabban az azt hordozó műanyagkorongot) egy kisméretű,
elektronikusan szabályozott motor hajtja meg, lapos gumiszíjjal. Mint
már említettük, a motort is (típusszáma Dual DC 205) az alvázra
szerelték, egy parányi gumibakra. Fordulatszám-váltáskor a motor
fordulatszámát módosítják, nem pedig a meghajtás áttételét.
A hangkar könnyű alumíniumcső, a fejtartó szabványos (a
csavarlyukak fél coll távolságra vannak), 3-10 grammos hangszedőket
fogad. "Saját" hangszedője egy Dual DMS 245; feltehetően tényleg a
Dual gyártmánya, ugyanis nem hasonlít semmilyen általunk ismert más
gyártmányra. A kezelési útmutató hátoldalán kivágható sablont
találunk, ezzel állíthatjuk be a túlnyúlást, ha kicseréljük a
hangszedőt.
A lemezjátszó fekete dobozára füstszínű plexitető borul. A
hangszedő jelét kb. 1 méter hosszú, árnyékolt, RCA csatlakozódugókkal
ellátott kábelen vezették ki, és külön földelővezetékkel párosították.
Az alvázat szállítás előtt rögzíteni kell, a rögzítés módja igen
szellemes és egyszerű: L alakú műanyaglemezkéket kell beszorítanunk
két nagyméretű csavarfej alá. Még csavarhúzót sem kell használnunk.
Méréseinkhez
A fordulatszám eltérése a névlegestől nem nagy, a tűerő-okozta
fordulatszámesés átlagos (akárcsak a felfutási idő is - amelynek amúgy
sem tulajdonítunk nagy jelentőséget). Az egyenfutás tisztességes, jobb
az átlagosnál. A zajok átlagosak, a rezgésmentesítő állványon mért
érték "A" görbével kb. 10 decibellel marad el a szigorú
specifikációtól, "B" görbével azonban megfelelő. Valószínű, hogy a
dübörgés egy része az egészen alacsony, nem hallható hangok
tartományába esik. A hangkar csapágysúrlódása egy nagyságrenddel
nagyobb, mint a legdrágább modellé - hát igen, itt is spórolni
kellett.
A hangszedő paraméterei a legtöbb tekintetben átlagosak.
Viszonylag magas a közepes frekvenciákon mért torzítás.
Az akusztikai visszahatás bizony drasztikus, és egészen 100Hz-ig
jelen van, majd alábbhagy, hogy 300Hz-en újra felüsse a fejét.
Az 1kHz-es négyszögjel-átvitel a szokásos képet mutatja.
Összefoglalva: egész tisztességes kis olcsó-lemezjátszó. A hangkar
csapágysúrlódása kisebb is lehetne, és nehezményezzük az akusztikai
visszahatás mértékét. A hangszedője elfogadható eredményt produkált.
Dual CS 2215 lemezjátszó
Kissé japános külsejű, teljesen automata készülék, több
szolgáltatással és több kezelőszervvel. Ez utóbbiak az enyhén
lecsapott előlapon, egy fekete plexi-sávon helyezkednek el, s elegáns
kezelőpultot alkotnak. Középen, tehát szorosan a lemeztányér előtt
stroboszkóp látható, a fordulatszám-finomszabályzó potméter
élgombjával ("Pitch" - körülbelül fél hanggal módosítja a
hangmagasságot). Mellette vörös LED-ek világítják meg a "33", illetve
"45" számok valamelyikét ("Speed Control"). Jobboldalt pedig 5 azonos
méretű nyomógomb: Stop, Start, 33-Speed-45 (vagyis
fordulatszám-váltó), továbbá a karlift két gombja, le-, illetve
felfelé mutató nyíllal.
Sok magyarázat nem kell hozzájuk: a Start nyomán a tányér forogni
kezd, a hangkar felemelkedik, a lemez szélső barázdája fölé hajlik,
leereszkedik, végigjátssza a lemezt, a helyére megy és kikapcsolja a
készüléket. A játékot előbb is befejezhetjük a Stop gombbal, illetve
megszakíthatjuk (és újra folytathatjuk) a karlifttel.
Csak egyre kell vigyázni: az automatika nem tudja, hogy kis-,
avagy nagylemez van-e a tányéron. Erről nekünk kell tudósítanunk őt az
oldalt elhelyezett Record Size gombbal. Ha eltévesztjük, a gép a
nagylemez közepén kezdi a játékot, vagy pedig - ami még rosszabb -
kislemez játszásakor a csupasz, forgó gumitányérra teszi le a tűt:
A stroboszkóp-tárcsát a tányér szélére marták rá. Mivel a
"markereket" úgy helyezték el, hogy mind a két fordulatszámon
használhatóak legyenek, sikerült elérni, hogy egyik fordulatszámon sem
használhatóak rendesen. A mérés során kigúvadt szemekkel figyeltük a
Dual LED-fényeit, és a fordulatszámot végül mégis egy önálló
stroboszkóp-tárcsa segítségével állítottuk be.
A hangkar vékony alumínium cső, az ellensúly enyhén rugózik, a
tűerőt oldalt lehet beállítani, egy rugós tárcsával, 0 és 30mN között.
A kar tövében egy nagy méretű koronggal az antiskatinget lehet
állítani, kétféle skála szerint (kúpos, illetve elliptikus tűhöz). A
kezelési útmutatóban egy külön táblázat adja meg, miként kell
korrigálni a visszatérítő erőt száraz, illetve nedves lejátszáskor
(pl. ha Lenco Cleant használunk - amit a HFM, mint ismeretes, nagyon
nem ajánl). A fejtartó szerelvényt egy gyűrűvel ki lehet oldani. A
gyárilag beépített hangszedő típusa Dual ULM 65E (ugyanaz, amit majd a
CS 505-3-ban is megtalálunk) - jellegzetes rakétakilövő-állomás
alakjáról könnyű felismerni, hogy az Ortofon LM- vagy OM-széria egyik
tagjáról van szó (amiről mellesleg egy halvány piros felirat is
tudósít).
A kivezető kábel kb. 1 méter hosszú, árnyékolt vezeték, RCA
csatlakozókkal és külön földvezetékkel. A csinos fekete műanyagdobozra
füstszínű plexitető borul.
Felépítése
Ebben is tökéletesen elüt a másik két Dualtól.
Az alvázat itt műanyag "tojáshéj" tartja, négy műanyag lábacskán,
3 rugalmas gyűrű közbeiktatásával - hát nem valami nagyon rugóznak. A
fém szubsasszira építették a lemeztányér csapágyát, a hangkart és a
kar mozgatásához szükséges alkatrészeket. A lemeztányér tartókorongját
lapos szíjjal hajtja meg a kisméretű, 10,5V-ról működő egyenáramú
motor (Dual DC-Motor 210-1).
A fordulatszám-szabályzó elektronika a motor búrájába van
beépítve, és a kívánt fordulatszámnak megfelelően kap feszültséget. Az
elektronika igen egyszerű. Külön kis nyomtatott panelen kapott helyet
a hálózati tápegység, amely egy soros stabilizátor-tranzisztor
segítségével 10,4V feszültséget állít elő. A ki-bekapcsolót a hálózati
transzformátor szekunder körében helyezték el. Két további piciny
panel egyikén a fordulatszabályzó gomb osztozik egy-két további
alkatrésszel, a másikon egy kéttranzisztoros áramkört találunk, ez
vezérli a motort.
Méréseinkhez
A fordulatszám alig tér el a névlegestől - feltéve, hogy sikerül
beállítani a készülék stroboszkópjával. A tűerő-okozta
fordulatszám-esés csekély, s ez arra vall, hogy a motor
szabályzóelektronikáját gondosan építették meg. A finomszabályzás
tartománya meghaladja a specifikált 6%-ot.
A nyávogás rendkívül alacsony, a meghajtómotor kitesz magáért. Ami
a dübörgést illeti, rezgésmentesítő állványon "A" görbével 42dB-t
mértünk, annyit, mint később a rangosabb masinán - de ez még mind
kevés, mert a specifikáció 48dB-t ígért. "B" görbével mérve azonban
már csaknem rendben van a dolog. Panaszra egyébként sincs ok:
szavatoltan nem fogunk "rumplit" hallani.
A hangkar csapágysúrlódása igen csekély, mégha ez a kar nincs is
annyira jó, mint a "nagy" Dualé. A hangszedő viszont ugyanaz, mint
amit a CS 505-3-ban találunk, a frekvenciagörbéje mégis csúnyább:
10-15kHz között erősen kiemel. A legtöbb szempontból azonban megfelel
az átlagnak.
Ez a gép is "neurotikus": széles sávban, egészen 400Hz-ig érzékeny
az akusztikai visszahatásra.
Az 1kHz-es négyszögjel-átvitel megfelelő, némi túllövéssel a
felfutó élén.
Összegezve: noha itt minden a szolgáltatások körül zajlik, a gép
klasszikus paraméterei igen jók. Az akusztikai visszahatás diagramja
azonban óv attól, hogy vérmes reményeket tápláljunk.
Dual CS 505-3 lemezjátszó
Egyszerű, elegáns félautomata készülék. Külsejét tekintve
jellegzetes, mondhatni klasszikus Dual; a hangkarját például tíz
méterről fel lehet ismerni. Előlapjára arany betűkkel van felírva az
új Dual-szlogen: "Audiophile Concept".
Kezelése, szolgáltatásai
Mint a félautomata lemezjátszókat általában, ezt is a kar
mozgatásával kell kezelni: a kart a lemez fölé visszük, a lifttel
leengedjük, és a lemez végén a gép mindent önműködően helyretesz és
kikapcsol. A játékot bármikor megszakíthatjuk (vagy folytathatjuk) a
karlift segítségével.
A lemeztányér bal oldalán fordulatszámváltó kart találunk,
finomszabályzó forgatógombbal a közepén (itt 6%-ot specifikálnak). A
készülékbe nem építettek stroboszkópot, viszont adnak mellé egy
kartonból kivágott tárcsát, és ezt 50 vagy 60Hz-es hálózati
feszültségről működő lámpával kell megvilágítani.
A hangkar precíz és bizalomgerjesztő: kistömegű, kardanikus
csapágyazású. A fejszerelvényt nem lehet bajonettszerűen kioldani; le
lehet ugyan szerelni, de jól meg van húzva egy csavarral. Az ellensúly
rugalmasan van felfüggesztve, a tűerőt a kar oldalán, tárcsával kell
beállítani. A legkisebb osztás 1mN egészen 15mN-ig, majd 2,5mN a
15-30mN-os tartományban. A kar mellett egy kis korong az antiskatinget
állítja, kétféle skálával (kúpos, illetve elliptikus tűhöz). A
használati útmutatóban itt is kitérnek a száraz, illetve nedves
lejátszás közötti antiskating-különbségre. A karlift egy kis pöcök, ez
elöl van, jól kézreesik.
A hangszedő megint a Dual ULM 65E, azaz Ortofon OM valahány.
Kapunk a CS 505-3-hoz egy műanyagból készült, nagyon praktikus kis
sablont, afféle "célzókészüléket", ezzel lehet a hangszedő túlnyúlását
ellenőrizni, illetve az új pickupot beállítani. Hogy miként, azt 3
ábrán is bemutatják.
A fekete doboz farostlemezből készült, aljlapja műanyag. A
plexitető füstszínű.
A hangszedő jelét ugyanúgy vezették ki, mint a másik két
készüléken: 1 méteres, árnyékolt vezeték, RCA csatlakozókkal, külön
földvezetékkel.
Felépítése
Ez a gép már nagyon úgy néz ki, mint valami lemezjátszó. A fémből
készült tetőlapot 4 ponton függesztették fel, igen lazán, de
csillapított rugókkal. Erre szereltek fel minden felszerelhetőt.
A tányér alumínium lemezből húzott, gondosan megmunkált darab.
Átmérője 304mm. Belülről a perem-átmenetet rezgéscsillapító műanyag
gyűrűvel merevítették: ha megkopogtatjuk, nem azt dalolja, hogy
"csinnnnnn", hanem csak tompán azt mondja, "kopp". A fémtányért igen
kis átmérőjű műanyagkorong hordozza, ezt hajtják meg egy lapos
gumiszíjjal.
A téglatest alakú motor 16 pólusú, 230V vagy átkötéssel: 115V
hálózati feszültségről üzemelő szinkronmotor (Dual SM 100/1). Zárt
búrába építették, és 3 rugalmas gumialátéttel függesztették fel.
Rendkívül érdekesen konstruálták meg a finomszabályzó rendszert. A
motortengelyre két hordó alakú, eltérő átmérőjű kis meghajtótárcsát
szereltek (ezek hajtják gumiszíjjal a tányért), és a meghajtótárcsák
átmérőjét módosítják egy bordás szíj segítségével. Egyszerű, szellemes
megoldás.
Méréseinkhez
A fordulatszámot a finomszabályzóval csaknem tökéletesen pontosan
be lehet állítani; értéke később a tűerő hatására sem változik sokat.
A fordulatszám finomszabályzás tartománya 33 1/3-on 8,2% (a
specifikáció itt csak erre a fordulatszámra vonatkozik!), 45-ön 3,27%
- dehát annyi baj legyen. A felfutási idő túl hosszú, de ez sem zavar
sok vizet.
A nyávogás rendkívül alacsony, még a gyárilag specifikált
±0,06%-ot sem éri el -ezt minálunk a szűrővel mért értékkel kell
összevetni, márpedig mi csak ±0,04%-ot mértünk! Megemlítjük, hogy a
sokkal értékesebb Linn Axison ±0,06% volt az eredmény. Ha emlékezetünk
nem csal, eddig ilyen jó értéket soha nem mértünk!!
A zajszint rezgésmentesítő állványon mérve 41-42dB, bizony jócskán
elmarad a specifikált 52dB-től. Ezzel szemben a szűrővel ("B" görbe)
mért adat még túl is teljesíti a normát. Méréseinkből a következőt
tudjuk leszűrni: a zaj spektrumában valószínűleg az egészen alacsony
(22Hz alatti) frekvenciájú összetevők dominálnak, ezért van, hogy a
22,5Hz alatt vágó szűrő hatására a zaj szintje 16dB-t csökken (39/38
helyett 55/54dB). Hivatkozzunk azért itt is a Linn Axisra, amelynek
idevágó adatai rezgésmentesítő állványon "A" görbével 45, "B" görbével
76dB.
A hangkar csapágysúrlódása igen-igen kicsi, ez a kar méltó a Dual
hagyományaihoz. (A Dual cég mindig büszke volt precíziós hangkarjaira,
reklámozta is őket.)
A hangszedőről nem tudjuk megállapítani, melyiknek felelhet meg az
Ortofon OM sorozatból (az 5-ös, a 10-es vagy a 20-as jöhet szóba). A
frekvenciajelleggörbe 15kHz fölött határozott kiemelést mutat (ott
aztán az áthallás is erősen leromlik), ettől eltekintve viszonylag
egyenletes. A hangszedő többi paramétere átlagos.
Az akusztikai visszahatás itt már elfogadhatóan alacsony, és
gyakorlatilag csak 20 és 50Hz között jelentkezik. Csak hát mi a bal
csatornán mért görbét adtuk meg; a jobb csatornáé nem ennyire szép:
25Hz-en a zavaró szint 10dB-lel magasabbra szökik!
Az 1kHz-es négyszögjel-átvitel a szokásos képet mutatja.
Összegezve: szépen megépített, kitűnő mechanika, rendkívül
alacsony nyávogás, átlagos hangszedő. Az utóbbit vélhetően érdemes
lesz kicserélni egy MC-re - persze, azt sem adják ingyen.
Szeánsz
A Hifi Mozaiknak tavaly óta két lemezjátszó-etalonja van. A
közhasznú kelet-európai és távolkeleti lemezjátszókat a NAD 5120-szal
hasonlítjuk össze; ez utóbbiból időközben több mint 10000 darab (!)
kelt el az országban, tehát gyakorlatilag minden hifista ismeri a
hangját. Feljebb, a hazai körülmények között felső (valójában csupán a
középső) kategóriában pedig a Linn Axis szolgál referencia gyanánt.
Úgy számítottunk, ma este már mind a kettőre szükségünk lehet. Előbb
természetesen a NAD-ot vettük elő, éspedig azzal a hangszedővel,
amelyet az előző szeánszon benne felejtettünk: az Ortofon 320U-val, új
(alapfokú) etalonunkkal; a kettő együtt úgy 7000 forintba kerülhet, s
ez még mindig nem éri el a legolcsóbb Dual árát. A "láncot" a Naim
erősítő és a Spendor hangsugárzók egészítették ki, no meg a PM Systems
lemezjátszó-asztalka, erre tettük felváltva hol a tesztpéldányt, hol
az etalont. (Tehát nem használtunk kapcsolóberendezést, és mellőztük a
vaktesztet.) Jobbára az Ortofon tesztlemezt hallgatgattuk, némi
Beethovennel, Mozarttal és Puccinivel színesítve. Jegyzeteinket a
szokásos formában adjuk közre, csillag után mindig más-más ítész jut
szóhoz, de mindenki mindig ugyanabban a sorrendben következik.
Dual CS 430
Mielőtt a hangminőséget elemeznénk, meg kell jegyeznünk, hogy ez a
gép fölöttébb érzékeny a lépészajra. A tű nem ugrik meg a lemezen, de
a hangszóró membránja ugyancsak nekirugaszkodik, ha dobbantunk a
lábunkkal. (Tehát olyan zenét hallgassunk, amit nem kell lábdobogással
kísérni...)
Dual CS 430. Kisebb tér. Kissé prezenszes. A szóló túlzottan
kiemelkedik. Az orgona mélyhangjai összemosódnak, bummogásszerűek. De
nem kellemetlen hangkép.
Dixien a közepe harsány, a mélyei döngenek. Popzenén nem megy elég
mélyre, fölötte pedig döng. Mintha a női hang feljebb tolódott,
elvékonyodott volna, és nem olyan tiszta.
Első hallásra tulajdonképpen tetszett; én rosszabbra számítottam.
Popzenén a mélye kopogós, nem elég mély, de az egész azért nem rossz.
Az arányok megváltoznak, a középsáv erősebb.
Az első számon (a dixien) számomra ennek jobbak az arányai.
Koherensebb, lágyabb, hallgathatóbb, kevésbé színezett. Viszont
definícióhiány. A templomi zene kissé unalmas. Nem elég élénk, és a
tere sem nyílik ki igazán. Kicsit zavaros. De hallgathatóbb. Popzenén:
más-más hibák. Gyakran hangszerszerűbb - viszont a basszusa biztosan
nem elegendő.
Az etalon. Nagyobb tér. A kórusába már némi áhítat is vegyül. A
mélyei szépen szétválnak, ki lehet venni a basszusszólamot.
Szimpatikusabb hangkép.
Ennek is kaparós a közepe, de teresebb, levegősebb, a mélyei
megfogottabbak. Nyugodtabb, a kórus kivehetőbb. Mélyek-magasak jobbak.
Több zenei részlet.
Finomabb magasak, teltebb mélyek: jobb pickup. Szélesebb sáv, jobb
mélyek. (És hát itt dobbantásra nyoma sincs az akusztikai
viszhatásnak.)
Előbb: élénkebb, kukorékolóbb. Nem elég koherens. Az alsó és a
felső basszus nincs eléggé együtt, nem képeznek elég biztos
talapzatot. Jobban hangsúlyoz - de kevesebb dolgot. Élénk, de nem
egészen a jó irányban. A zaja is rosszabb. Forszírozott. Néha kiürül.
Popzenén elevenebb, de színezett. Gyakran lendületesebb. Néha nagyobb
tér, de nem igazán jó visszhanggal.
Ugyanez prózában elbeszélve: négyünk közül hárman határozottan és
feltétel nélkül a NAD-ra szavaztak, egyikünk bátortalanul a Dualt
hozta ki jobbnak és valószínűleg igaza is volt. Mármint a
bátortalanságban.
Dual CS 2215
Ez a gép is ugyanolyan érzékeny a lépészajra, mint a másik.
Dual CS 2215. Egyik se tetszik igazán. A Dualnak a mélyei
erőtlenek, a bőgőpengetés csak csattog, nem megy mélyre. Nem elég
levegős. Mozart hegedűi nem tetszenek.
Valamivel finomabb, éspedig mindenben. Nyugodtabb, egyenletesebb
hang. Popzenén viszont a mélye nem elég mély. A közepe tisztább - de
nem nagy fölény. A vonósok itt a jobbak, de nem hiszem, hogy
lecserélném a NAD-omat erre a Dualra.
Észrevehetően jobb hangszedő, mint az előző. Finomabb, nyugodtabb,
de a mélytartománya még így is kevés és erőtlen. Popzenén szépen,
kiegyensúlyozottan szól, de hiányolom a mélyeket (és nem is eléggé
mélyek: kopogósak).
Hasonló, mint az előző gép: kicsit álmos, de koherens hangkép.
Picit puhább. Kevésbé lendül meg, de a tartása jobban tetszik.
Vérszegény. A tere jobban együtt van, de szűk. A basszusát keveslem.
Ami van, az néha kifejezetten csúnya, erőtlen és bizonytalan. A
vonósok nem állnak össze. Lendülethiány. Magashiány, vagy legalábbis
nem szép magas, vagy isten tudja mi, de nem tetszik. Van benne valami
fojtottság.
Az etalon. Tér, levegő - de ez se tetszik igazán.
A vonósai torzabbak, de sokkal jobbak a mélyei.
Jobb mélyek! Mozarton nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb, jobban
elviselem. Ezt választanám, de tulajdonképpen csak a mélyei miatt.
Pregnánsabb szólamok, kukorékol, hiányzik a legteteje (az a
bizonyos NAD-os komorság!), döng. De öblösebb, lendületesebb. Inkább a
hangszereket hallom, a teret nem igazán. Mozarton a basszus teljesen
leválik a többi szólamról: a mély szólamokon sok van, a magasabbaknak
viszont néha egyáltalán nincs alja. Picit színesebb, egészségesebb, de
erőszakosabb is. Alul nagyobb energiák - feltétlenül nagyobb energiák.
Vegyes kép. Jobb lemezjátszó az előzőnél (vajon csupán a
hangszedője miatt?), talán a NAD-nál is, de nehéz választani közöttük.
Csak annyit vehetünk biztosra, hogy a Dual kiegyenlítettebb, a NAD
viszont energikusabb, lendületesebb.
Dual CS 505-3
És hát akkor lássuk a medvét, az első lemezjátszót a hazai
hifikereskedők szerzeményei közül.
Dual CS 505-3. Javultak a mélyek, de még mindig nem az igazi.
Most már a Dual mélyei még jobban is tetszenek. Sokkal tisztább
női hang.
A Dualok között ennek a legjobb a mélye, és szépen halad is
lefelé. (Mehetne azért egy kicsit még lejjebb is.) És ez a lemezjátszó
végre nem nyávog a zongorán (mint az összes többi). Popzenén
lényegesen jobb, megfogottabb, természetesebb, visszhangosabb (jó
értelemben). Jobb!! Középtől fölfelé észrevehetően, mélyben pedig
határozottan.
Kezdenek eltűnni a hátrányok, megjönnek az erények: messze nem
annyira színezett, mint a NAD, és már basszusa is van. Telt, finom,
tiszta hang. A lendülete még mindig nem elegendő. Hallgathatóbb
hangkarakter. A basszusa ugyan kevesebb, de a basszustartománya
összefüggőbb. A végén már csak az erényeit hallom. Minden hangszer
jobban megtalálja a maga helyét a levegőben.
Az etalon. Több energia, jobb mélyek. Főleg a mélyei miatt
tetszik.
Kicsit tolakszik, de azért van benne valami rokonszenves. Viszont
a női énekhangon hangszóróberezgéshez hasonló csúnya színezet.
Harsány klarinét - most már ez feltűnik, pedig eddig is
kukorékolt. Túl előre jön, túl erősen fújja. A mélyek most már
lomposnak hatnak: rádzúdulnak, szétfolynak, többnek tűnnek, mint
amennyi valójában - ez nem az igazi.
Harsányabb, tolakodó, színezett. A basszusa először még mindig
jobb, de már gyakran érzem, hogy kiürül, nem szép. Forszírozott.
Határozottan gyöngébb zenei minőség. Földhözragadtabb.
Mindent egybevetve, a Dual CS 505-3-at annyival nívósabbnak
ítéltük a NAD-nál, hogy eltekintettünk az MC-próbától (vagyis attól,
hogy mindkét készüléket MC10 Superrel szereljük fel), pedig előzőleg
ezt is tervbevettük. Biztosak vagyunk benne, hogy nem az - egyébként
igen hasonló - hangszedők különbségét hallottuk, hanem a mechanikákat,
a készülékek "lelkét".
Megejtettük viszont az MC-próbát a CS 505-3 és a Linn Axis között,
egyrészt, hogy kiderüljön, mire képes a Dual, másrészt, hogy tisztán
lássuk a helyét a világban. Íme:
Dual CS 505-3/Ortofon MC10S. Már az első pillanatban nyilvánvaló,
hogy nagy ugrás az előzőkhöz képest. Kezd hasonlítani arra, amit
hallgatni szoktunk. A Dual mintha definiáltabban szólna - vagy csak
hangosabb?
Előbb nem hallottam sok különbséget. Majd: a Dual tere más, a hang
kásásabb, a zene veszít varázsából. Kicsit erőtlenebb.
Szépen, egyenletesen szól, de lehetne kicsit több a mélyhang. A
templomban a Dual mattabb. Popzenén visszafogottabb. Operán megint
mattabb. Kisebb lendület.
Persze, ez már MC-hang. De már első hallásra is magashiány.
Lehetne derűsebb! Definiálatlan mélyek. Kicsit unalmas.
Szegényesebb. Színezett. Szűkebb sáv. Nem elég érdekes: hiányzik a
derű. Noha a lágysága az előző gépekéhez képest jelentékeny, ebben a
párosításban kifejezetten durvának hat. Magashiány. Leül,
"alulintonál" (Pedig mélyben is kevesebbje van).
Linn Axis/Ortofon MC10S. Komolyzenén a Linnek szebbek a magasai.
Frissebb, lendületesebb zene. Énekhangon kevésbé torzít, a
mélyenergiái nagyobbak.
Itt megjönnek a mélyek. Meg még világosabb is a hangkép. Popzenén
nagyobb mélyenergiák, és újra világosabb magasak.
Magasabban intonál, jó értelemben, tehát anélkül, hogy tolakodóvá,
bántóvá válna. És még lágyabb is. Finomabb. Vidámabb.
Kiegyenlítettebb. Zeneibb. A templomban telt, tiszta, nyugodt, minden
tekintetben jobb - több benne a tömjénfüst. Lényegesen jobb és
tisztább sávszélek. Hatalmas energiák, jobb arányok.
Összesítésül két zsűror ítéletét adjuk meg. 1. A Dual általában
nem csinál durva hibát, inkább csak mindenben egy picit kevesebbet
nyújt. Az egész egy kicsit lejjebb száll. 2. A Dual és a Linn között
mindenesetre van akkora különbség, hogy beférjen közéjük 2-3, de akár
több lemezjátszó is.
*
Itt az ITT!
Lassan, de feltartóztathatatlanul terjed Magyarországon is a
CD-technika, miközben az ezüstlemezjátszók egyre olcsóbbak lesznek.
Vegyünk fel leltárt: Philips CD 150, Sony CDP-40, Videoton-Dual CD 20,
Anitech (CEC) AE-300 és most ötödiknek itt az ITT DP 7950 - a legelső
még 35 ezer forintba került, a legutóbbit már 15 ezerért meg lehet
vásárolni!
ITT DP 7950 CD-játszó
Persze, a technológia, az alkatrészipar sokat fejlődött; néhány
nagy bonyolultságú, kifejezetten a CD-játszókhoz kifejlesztett
integrált áramkör (LSI) úgyszólván minden lényeges funkciót ellát. Az
őket kiszolgáló alkatrészekkel együtt elférnek egy szerény méretű
NYÁK-on - nem csoda, hogy előállításuk költsége rohamosan csökken. A
(Skála) Selectronic becsületére szóljon, hogy az ITT DP 7950, ez a
roppant egyszerű, s (a Philips CD 150-től eltérően) egész
tisztességesen árazott holmi azért minden lényeges szolgáltatással fel
van ruházva. Sőt, van benne egy kis extra is: fogadni tudja nemcsak a
"klasszikus", 12cm átmérőjű CD-t, hanem a popzenére szánt, 8cm-es
ezüstkorongot is, amelyből ugyan mi még egy darabot se láttunk, de
amelyről már többször is olvastunk.
Már megszokhattuk, hogy a készülékek előlapjára minden gyár
felkottáz egy kis harci zenét, egy kis tam-tamot, amely serkentőleg
hat a vásárlókra. A DP 7950 homlokzatán ez áll: "Oversampling",
valamint "3 Beam Laser Tracking System". Gépünk eszerint
túlmintavételezéssel működik, de feltehetőleg csupán kétszeressel; ha
négyszeres volna, arra egész biztosan felhívnák valahol a
figyelmünket, dehát a szervizkönyv is hallgat róla, mint a sír. Ami
pedig a 3 lézersugarat illeti, abban sincs semmi különleges, a legtöbb
CD-játszóban ily módon tapogatják le a lemezt. (Sőt, még hitviták is
folynak róla, hogy valóban jobb-e a három, mint az egy. Az utóbbi
megoldás hívei, ha van egy kis stílusérzékük, unitáriusoknak fogják
nevezni magukat. A szerk.)
Kezelése, szolgáltatásai
Minél kevesebb gomb van a kabáton, annál könnyebb felöltözni -
minél kevesebb gomb van a hifi-készüléken, annál könnyebb bánni vele.
A DP 7950-re ebből a szempontból nem lesz panasz. Kezelése egyszerű,
senkit nem tesz konfúzussá.
Az előlap bal oldalán van a ki-bekapcsoló gomb helye. Mellette a
lemeztartó fiók, jobbra tőle a kivetőgomb, az Eject. Amikor a fiók
kitolódik, megfigyelhetjük, hogy a belsejében 4 kis lépcsősen
kiképzett műanyag pöcköt helyeztek el: ezek központosítják a 8cm
átmérőjű CD-t. A klasszikus Compact Disc alatt viszont ezek a pöckök
benyomódnak, és a korong akadálytalanul felfekszik.
Ha újból megnyomjuk az Eject gombot, a fiók a lemezzel együtt
visszahúzódik a készülék belsejébe, és a kétkarakteres kijelzőn
megjelenik a CD önálló műsorrészleteinek száma. Ha valami hibát
követtünk el, és a masina nem tudta megemészteni a korongot, "cd"
felirat jelenik meg. A kijelző mellett még 3 LED-et is találunk,
alattuk pedig 4 kezelőszervet.
Az első közöttük a Memory. Max. 16 programrészletet lehet előre
kiválasztani, sorba szedni, műsorrá szerkeszteni - lásd majd alább.
A második a Repeat, azaz Ismétlés. Ha ezt megnyomjuk, a készülék
újra lejátssza a lemezt, miközben a kijelzőn egy piros LED világít meg
egy önmagába visszaforduló nyilat; gyengébbek kedvéért betűvel is
kiírják, hogy "Repeat".
A harmadik gombnak kettős funkciója van. Segítségével visszafelé
mozoghatunk a lemezen folyamatosan (Reverse), avagy műsorszámonként,
egyenként szökdécselve (Skip). Könnyű megjegyezni, hogy ha egyszer
nyomjuk meg a gombot, akkor csak szökkenünk egyet vele, ha viszont
lenyomva tartjuk, a készülék (magnós nyelven szólva) "visszafelé
tekercsel", s közben nem a műsorszámokat indikálja, hanem a műsoridő
mérésére vált át. A két funkciót grafikusan is megjelenítik: a
folyamatos mozgás szimbóluma, szokás szerint, menetirányban ábrázott
kettős nyíl. A szökdécselésé ugyanez, de egy függőleges vonallal
határolva.
A negyedik gomb ugyanazt teszi, mint az előző, de az ellenkező
irányban: Skip előre, illetve FFWD ("előretekercselés").
A programozást is a két Skip gomb segítségével végezzük. Amint
előre-hátra lépegetünk a műsorban, a kijelzőn mindig ott villog az
éppen elért részlet sorszáma. Ha ott megállunk, és megnyomjuk a Memory
gombot, a szóbanforgó műsorrészlet beíródik a gép memóriájába.
Ilyenkor kigyullad egy zöld LED, és az addig csupán villogó sorszám
folyamatos fénnyel kezd világítani, nyugtázván, hogy minden rendben
van.
Az előlap jobb széle felé helyezkedik el a nagyobb méretű
Play/Pause, azaz Játék/Pillanatállj gomb (jelzése egy nyíl, illetve
két függőleges hasáb). Amikor először megnyomjuk, a kijelzőn zöld
színű nyilat világít meg egy LED, s megjelenik a Play felirat. Második
gombnyomásra a gép felfüggeszti a játékot, s villogtatni kezdi a
LED-et. Újabb gombnyomásra ott folytatja a játékot, ahol abbahagyta -
és így tovább.
Utolsó a sorban a Stop gomb (négyzettel szimbolizálják). Ha ezt
nyomjuk meg, a készülék abbahagyja a lejátszást. Most már nem tudjuk a
játékot ott folytatni, ahol abbahagytuk; a Play gomb most a korong
elejéről fog indítani.
Ebből a rövid ismertetőből, úgy véljük, máris mindenki megtanulta
a DP 7950 kezelését. Ha még arról is tudomást szerez, hogy a gép
hátoldalán 1 pár RCA csatlakozóhüvely található, a HFM-nek ezt az
oldalát akár használati utasításnak is tekintheti.
Felépítése
Az elvi kapcsolási rajzból ítélve, korszerű készülék az ITT
ezüstlemezjátszója.
Ismertetését a kiolvasófejjel kezdjük - azazhogy kezdenénk, de nem
sokat árul el magáról. A Sanyo gyártmánya, típusa SF-88. Igen piciny
egység.
Az LA 9200MN típusú integrált áramkör ("Servo Signal Processor")
egy tranzisztor közbeiktatásával vezérli a lézerdiódát. A lézerfény 6
fotodetektort világít meg, ezek adnak jelet a sávontartáshoz,
fókuszáláshoz, és ezek szolgáltatják azt a nagyfrekvenciás jelet,
amely a műsort hordozza. Az utóbbi jeleket a már említett IC
feldolgozza, s az információ nyomán vezérli a fókuszáló tekercset,
illetve azt az IC-t, amely a sávontartást vezérli.
A felerősített nagyfrekvenciás jel egy LC 7860N típusú IC-re
kerül. Ez a "Digital Signal Processor" igen sok feladatot ellát.
Vezérli a lemezforgató motort-egy egészen egyszerű, kollektoros
egyenáramú típust, amilyet a kazettás magnókban látunk-, valamint (egy
egyszerűbb teljesítményerősítő IC közbeiktatásával) a fiókmozgató
motort.
A soronkövetkező, LC 3517AS-15 típusú IC a tároló, melynek
jóvoltából a teljes digitális adatfeldolgozás megtörténik, beleértve a
hibaérzékelést és a korrekciót. Érzékeli az előkiemelést is: szükség
esetén bekapcsolja a hangfrekvenciás fokozatban elhelyezett
korrekciót. Kimenete a 16 bites D/A konvertert vezérli, ez egy LC 7800
típusú integrált áramkör. A helyreállított analóg műsorjel egy LA
6458DS típusú IC-re kerül. Ez impedanciát illeszt és meghajtja az
aluláteresztő szűrőt - ez utóbbiról semmit sem tudunk: piciny
(fekete?) doboz, jelölés nélkül. A korrekcióhoz szükséges RC-tagot
egyetlen kapcsoló tranzisztor iktatja be, majd újabb IC-s
erősítőfokozat után, némító áramkörön keresztül a jel a kimenetre fut.
A készülék teljes vezérléséért egy CXP 5034H típusú IC felel
("System Control"). Ide fut be az információ a kezelőszervek
kapcsolóiról, a 8/12cm lemezátmérő-kapcsolóról és a digitális
processzorból. Ez működteti a kijelzőt és a motorokat.
A hálózati tápegység szimpla. A ki-bekapcsolót (amely egyben
némító áramkör is, hogy elnyomja a kapcsolási zajokat) a
kisteljesítményű hálózati transzformátor szekunder körében helyezték
el. A ±9V-os stabilizálatlan tápfeszültségből két stabilizátor IC
±5V-os feszültséget állít elő.
A gép áramkörei 2 nyomtatott áramköri lapon kaptak helyet. Az
egyik az előlap mögött helyezkedik el, ez a kezelőszervek kapcsolóit,
valamint a kijelzőt tartalmazza. Minden egyéb a másik NYÁK-on: egy
szellősen szerelt, 13,5x21,5cm-es lapon található. Ez utóbbi panel
ráadásul még nincs is teljesen kihasználva. Jól láthatóan úgy képezték
ki, hogy bonyolultabb konstrukciójú gépekhez is fel lehessen
használni. (Itt jegyezzük meg, hogy az összes IC a Sanyo gyártmánya, a
CXP 5034H kivételével, mert az a Sonytól származik. Némi - nem túl
lényeges - különbséget fedeztünk fel az elvi kapcsolási rajzon
feltüntetett, illetve a készülékben található típusok között.)
A CD-játszó doboza fémből, előlapja műanyagból készült.
Méréseinkhez
Már a kezelési útmutatóban közölt specifikáció sem túl bőbeszédű,
az eredeti idegennyelvű leírás pedig egyáltalán nem is beszél
semmiféle műszaki adatról. (Hallgatni arany?) A szervizkönyvben sem
találtunk lényegesen több információt. Azt persze így is fel tudjuk
mérni, hogy a készülék mire képes, csak éppen a gyár
"szavahihetőségét" nem vizsgálhatjuk, ha méréseinket nem tudjuk
összevetni a gyári adatokkal.
A kimeneti feszültség/impedancia megfelelő, szabványos. A
linearitás hibája a legalsó jelszinteken (80 és 90dB-n) tekintélyes,
más gépeken kevesebbet mértünk. A frekvenciajelleggörbe eltérése 20Hz
és 20kHz között +0,3 és 0,7dB között van, ez elfogadható, de azért
inkább átlag alatti érték. Nem is annyira a tűrésmező szélessége a
gyanús, inkább a görbe lefutása: enyhe kiemelés, majd szintesés, aztán
18-20kHz-en újra visszakapaszkodik a vonalra. Ez a kis hepehupa
feltehetőleg az aluláteresztő szűrő tulajdonságairól árulkodik.
Az áthallási csillapítás teljesíti a specifikációt; magasabb
frekvenciákon kissé elmarad az átlagos értéktől. A gyakorlatban ennek
aligha lesz jelentősége. A jel-idegenfeszültség és a jel-zaj arány
viszont kitűnő.
A különféle szempontok szerint mért harmonikus torzítás megfelelő,
kicsivel átlag alatti. Az intermodulációs torzítást az ITT nem
specifikálja; amit mértünk, átlagos.
A négyszögjel- és impulzusátvitel igen érdekes: szebb, mint a
túlmintavételezés nélküli 16 bites gépeké (Sony, VT-Dual - lásd Hifi
Mozaik 1), de kevésbé szép, mint amit a csupán 14 bites, viszont
4-szeres túlmintavételezésű Philipsen mértünk.
A hibajavító rendszer derekasan működött, a DP 7950 a tesztlemez
összes "műhibáját" némítás nélkül lejátszotta.
Nem vagyunk kibékülve a hozzáférési sebességével. Ez a masina nem
sieti el a dolgát. A legtöbb ezüstlemezjátszó 3-4 másodpercen belül
megszólaltatja a (számára) legtávolabbi műsorrészleteket is, az
ITT-nek azonban ilyenkor körülbelül 8 másodpercre van szüksége. Ez
persze a gyakorlatban ritkán fordul elő.
Összegezve: átlagos, bizonyos tekintetben kicsivel átlag alatti
minőség, átlagos szolgáltatások, könnyű kezelhetőség, és utoljára, de
nem utolsósorban: igen alacsony ár!
Szeánsz
Két CD-játszó hangját úgy a legegyszerűbb összehasonlítani, hogy
rákötjük őket az erősítő nagyszintű bemeneteire, és a szelektor
gombbal váltogatjuk őket. Egy személyt leszámítva, ez mindenki számára
vakteszt. Persze szükségünk van duplikát kompaktlemezekre. Két
példányban csak Hungarotonjaink vannak (Liszt: Les Préludes,
Donizetti: Don Pasquale, Mozart: A-dúr zongoraverseny). Később
jóminőségű, de csak "szingli" nyugati CD-ket is hallgattunk (Vivaldi:
A 4 évszak, Wagner: Ringrészletek, Bernstein: West Side Story). De
ekkor is úgy futtattuk a két készüléket, hogy megint csak egy személy
tudta, mikor melyik gép szolgáltatja a zenét.
Az ITT DP 7950-et természetesen etalonunkkal, a Philips CD 150-nel
szembesítettük. Az erősítő a Naim NAIT lett volna, de aznap valami nem
stimmelt vele. Ezért inkább a kis Orion erősítőt vettük elő: a
hangminősége ugyan szerényebb, dehát az ITT-Nokia gép is a legolcsóbb
a maga nemében, tehát indokolt az Orion SE 1025-tel párosítani.
Vélemények:
ITT 7950. Üresebb, de néha csengőbb (pedig kevesebb a magasa).
Zongorán élesebb, picit forszírozottabb. Vivaldin nincs elég mélye,
üres. Wagneren szintén; gyatra, vérszegény - a mennydörgéseken ez jól
hallatszik. A West Side Storyn a magasát hiányolom, még jobban, mint a
másikét. Dinamikában is szegényebb. Lényegében minden zenén ugyanazt
hallom.
Tétováztam. Tágasabb, teresebb, elkülönülnek a hangszerek, kevésbé
torz - de ez a hegedű sem igazi. Nagyobb tér - de ez se jó.
Levegősebb, lendületesebb, de valami idegesít benne.
Valami mindig hiányzik belőle. Harsányabb, a vonósai szúrnak, a
magasai tompábbak, fedettebbek, másutt viszont tolakszanak.
Grízesebb. Magasabb tónusú. Nyugtalanabb. Kicsit forszírozottabb,
de derűsebb, színesebb. Tágasabb tér. Izgatottság. Operán nem annyira
jó. Nem elég koherens. A derű itt is megvan, de nyugtalan és fárasztó.
Hegedűn a magasa visít, ideges, kaparós. Wagneren színezettebb,
szőrösebb, a térhatása gyakran meggyőzőbb, de valahogy zavaros. A West
Side Storyn ugyanez, néhol jobb, de a tuttin már összeomlik.
Az etalon. Szélesebb, egyenletesebb sáv. Operán szebb magas, de
gyakran becsap (mintha kevesebb volna - pedig nem így van). Jobb
mélyek. Az ének igen jó rajta, a kíséret kevésbé. Így is minden zenén
jobb.
Torzítás. Nem elég definiált. Vivaldi: ilyen hegedű nincs.
Hiányzik a fénye, a teteje. A tere szűk, a magasa kevés, de jobbak az
arányai.
Simább, nyugodtabb, zeneibb. Teresebb, levegősebb (kivéve Don
Pasquale!).
Nyugodtabb, alacsonyabban intonál, felül némi hiány, de tisztább.
Hallgathatóbb. A csellója meggyőzőbb. Természetesebb, tisztább,
megfogottabb. Mozarton stabilabb. Vivaldin kissé prezenszes, de jobban
hagy élni. Wagneren nyugodt, színezetlen. A West Side Story kicsit
döglött, de hallgathatóbb.
Mikor szavazásra bocsátottuk az ügyet, hárman magabiztosan a
Philipset választották, s csak egyvalaki adta voksát (némi ingadozás
után) az ITT-re. Így hát, amikor kijelentjük, hogy a két gép közötti
árdiferencia reális, az ezüstlemezzel kapcsolatos kudarcaink tudatában
is meglehetősen nyugodt a lelkiismeretünk.
*
Tesla AZS 222 erősítő
Csehül állunk új árucikkekkel, tesztriportunkat így hát egy
csehszlovák erősítővel folytatjuk.
S még csak nem is ővele folytatjuk, hanem mindjárt a MOD-jával.
Pedig mennyire tartottuk magunkat a szabályhoz, hogy mindent úgy kell
tesztelni, ahogy azt a kezünkbe nyomták, módosítani csak később
szabad: akkor, amikor már lejárt a garanciaideje... Módosításainknak
egyébként, mint ismeretes, mindig az a célja, hogy kiküszöböljük
valamely gép egyetlen, alapvető hibáját, amely megakadályozza, hogy
"felsőbb osztályba léphessen".
De mit tegyünk, amikor még ez a "felsőbb osztály" is csak az elemi
iskola legelső osztálya, ahol is az osztályterem bejárata fölött
házirend gyanánt a hifiszabvány paraméterei vannak kifüggesztve?! Az
osztályterem kong az ürességtől; a magyar High Fidelity, mint
ismeretes, újra demográfiai hullámvölgybe került... Szerettük volna,
ha a Tesla AZS 222, bár kissé gyermeteg még, az iskoláskort elérvén
tényleg elhagyhassa az óvodát és elfoglalhassa helyét az iskolapadban.
Kissé korrepetáltunk tehát vele, amennyiben Dankó Emil megsúgta neki
néhány alkatrész nevét. (A puskát a nyilvánosság elé bocsátjuk a MOD
rovatban, a 110. oldalon.) Az iskolaérettségi vizsga végül is
sikerült, a Tesla AZS 222 immár az első osztályba jár. Sőt: ő az
osztály egyik legjobb tanulója. Mivelhogy úgyszólván egyedül ül az
osztályban.
Félretéve a tréfát és a hasonlatokat, a (4 ohmon) 2x25 wattos,
egyszerű felépítésű, szerényen specifikált Tesla erősítőnek mindössze
két riválisa van: az Orion SE 1025 és a Videoton EA 7386S - és hát
azokat se mindig lehet kapni. Szó ami szó, egyelőre a Teslákból sem
érkezett túl sok, csak néhányszáz darab, de már ez is említésre méltó
tétel. Hogy eddig miért nem találkoztunk velük? Fogalmunk sincs. Eddig
is tudtuk, hogy Litovelben a lemezjátszókon, magnókon, hangsugárzókon
kívül erősítőket is gyártanak. Csak ezek a gépek valahogy kimaradtak a
szórásból.
Kezelése, szolgáltatásai
Erősítőnk előlapja matt fekete színű. Más színváltozatát nem
ismerjük.
Baloldalt hálózati csatlakozó, bekapcsolás-jelző LED-del, alattuk
szabványos, 5 pólusú fejhallgató-csatlakozó. Ez utóbbi ugyan egyre
inkább kiszorul a gyakorlatból, s helyét a 6,3mm átmérőjű Jack-hüvely
veszi át, de az AZS 222 még nem amerikanizálódott ily mértékig. A
fejhallgató használatakor a hangsugárzók nem választódnak le
automatikusan a teljesítményerősítőről, tehát szükség van egy külön
kapcsolóra. Ezt meg is találjuk a fejhallgató-csatlakozó mellett.
Utána 3 kisméretű forgatógomb következik: a mély- és a magashangszín-,
valamint a balansz-szabályzó.
Külön keretbe foglalva, 5 nyomógomb sorakozik. Az első négy a
bemeneti választó: Aux/CD, Tuner, Phono és negyediknek a magnóbemenet,
amely monitorkapcsoló is egyben. (Felirata: Monitor, állásai: Source,
azaz Forrás, valamint Tape, azaz Szalag.) A bemeneti választógomboktól
kicsit távolabb, elkülönítve helyezkedik el a fiziológiai
hangerőszabályozás kapcsolója (Loudness). Az előlap jobb oldalán
nagyméretű forgatógomb a hangerőszabályozó (Volume). A kezelőszervek
jól áttekinthetőek. Egyetlen kritikánk: hiányoljuk a Monó/Sztereó
kapcsolót. Nem éppen létfontosságú kezelőszerv, de komplett erősítőről
nem szokás lefelejteni.
Az erősítő hátoldalán a bemenetek szabványos 5 pólusú
csatlakozóhüvelyek. A CD/Aux 5 pólusú hüvelye párhuzamosan van kötve
egy pár RCA aljzattal. Mivel a magnót is 5 pólusú aljzat, szabványos
Felvétel/lejátszás csatlakozó fogadja, az AZS 222-t csak olyan
magnóval használhatjuk, amelynek szintén van ilyen csatlakozója.
Tekintve, hogy a 3 fejes magnók általában inkább 1-1 pár RCA vonal be-
és kimenettel vannak felruházva, a Tesla erősítő
monitor-szolgáltatását gyakorlatilag nem lehet kihasználni. (Hacsak el
nem végzünk rajta egy viszonylag egyszerű módosítást - immár a
másodikat.) A hangsugárzó-csatlakozók szabványosak.
Az a körülmény, hogy az AZS 222-t 4 ohmos terhelésre tervezték,
bizonyos mértékig jól jön Magyarországon, ahol még elég sok 4 ohm
impedanciájú hangsugárzó van forgalomban.
Felépítése
Ha kívülről egyszerű, belülről még ennél is egyszerűbb a Tesla
erősítője. A fono-előerősítő 3, egyenáramúlag csatolt tranzisztorból
áll. Az első kettő (KC 309F és KC 238B) végzi az erősítést, a harmadik
(KC 237B) emitterkövető, ez hajtja meg a negatív visszacsatoló ágban
elhelyezett korrekciós hálózatot. A magyar nyelvű specifikációban nem
szerepel ugyan, de másutt megadják, hogy a fono-bemenet kapacitása
150pF - átlagos érték.
A jel innen a bemeneti választókapcsolóra fut, majd pedig a
hangerőszabályzó potméterre. Ezután egyenáramúlag csatolt,
kéttranzisztoros erősítőfokozat következik (KC 238C és KC 308B), ennek
kimenete táplálja a balansz-szabályzót. A hangszínszabályzó hálózat
után már a teljesítményerősítőre kerül a jel. Ez differenciál
tranzisztorral kezdődik (KC 810), a komplementer
teljesítménytranzisztorokat (KD 367A- KD 366A) egy KD 138 típusú
meghajtótranzisztor vezérli. A nyugalmiáram beállítását egy KD 135
végzi. Zárlat vagy túlterhelés ellen mindössze egy 2,5 amperes, a
hangsugárzó-kimenettel sorbakötött olvadóbiztosító védi a
teljesítményerősítő részt. (Természetesen ezen a ponton avatkozik be a
hangsugárzókat lekapcsoló kezelőszerv is.)
A tápegység is szimpla. A hálózati transzformátor szekunder
tekercse 4 diódát táplál, ezek ±26V-ot állítanak elő. A
pufferkondenzátorok 2000µF-osak. Érdekes, hogy a kisjelű fokozatok
tápfeszültségét nem stabilizátorokkal, hanem inkább a ±26 voltból
RC-szűrőtagokkal állítják elő. Úgy látszik, így olcsóbban lehetett
megúszni a dolgot.
Egyetlen, nagyméretű nyomtatott áramköri lapon helyezték el az
összes alkatrészt, közéjük értve a be- és kimeneti csatlakozókat, a
választókapcsolókat, potenciométereket, sőt, a hálózati
transzformátort is. Az egészet fémdobozba építették, csak az előlap
műanyag.
Méréseinkhez
A gyári adatok táblázatában több adatot tüntettünk fel, mint
amennyit a készülékhez mellékelt magyar nyelvű kezelési útmutatóban
közölnek. A jel-zaj arányt, az erősítő-együttfutás hibáját és még
néhány más jellemzőt az idegen nyelvű specifikációból vettük át.
A bemeneti feszültségek/ impedanciák a nagyszintű bemeneteken mind
azonosak. Erősítőnk bemeneti impedanciája viszonylag alacsony, de jól
illeszkedik a korszerű készülékek kimenetéhez (a máig érvényes
szabvány előírását, a 220 kohmos bemeneti impedanciát ma már nemigen
szokás betartani). Furcsálljuk viszont, hogy a mágneses hangszedőt
fogadó fonobemenet impedanciája magasabb a megszokottnál-előírtnál. A
névleges érték 47 kohm ±20%, mi viszont +30% eltérést mértünk. Nagy
baj ugyan nem származik ebből, legfeljebb egészen kismértékű
magasemelés lép fel némely hangszedőtípuson. Hangsúlyozzuk, ez
gyakorlatilag nem lesz számottevő.
A maximális bemeneti feszültség mindenütt tisztességes.
A jellemző kimeneti teljesítmény megfelel a specifikációnak, a
zenei teljesítmény jócskán meg is haladja az írásba adott 40 wattot. A
tartós kimeneti teljesítmény még 8 ohmos terhelésen is több lesz 2x20
wattnál. A névleges (2x25W) kimenőteljesítményen a harmonikus torzítás
nem éri el a specifikációban megengedett 0,2%-ot (csak 0,11%). A
kimeneti feszültségstabilitás átlagos értékű.
A nagyszintű bemenetről mért frekvenciajelleggörbe rendkívül
egyenletes a 20Hz-20kHz tartományban, 10Hz és 100kHz között is
alig-alig tér el az ideálistól. Bezzeg nem ennyire rózsás a helyzet a
fono-bemeneten! A jelleggörbe hihetetlenül gyatra, az átvitel 1kHz
alatt először egyenletesen (de máris alaposan!), 50Hz alatt pedig
drasztikusan csökken, a mélyhanghiány 20Hz-en már 10 decibel! Ez az a
paraméter, amely kizárja a Tesla AZS 222-t a hifi-szabványból - hacsak
nem sietünk a segítségére a MOD rovatban ismertetett módosítással. A
jelleggörbe lényegében csak 1kHz fölött válik egyenletessé, majd
egészen magas frekvenciákon (20 és 200kHz között) némiképpen kiemel.
A hangszínszabályzás hatásossága átlagos; 10kHz-en kissé elmarad a
specifikált ±10dB-től. A fiziológiai hangerőszabályzás
karakterisztikája rendben van - persze, ennek a szolgáltatásnak így is
az a legnagyobb erénye, hogy kikapcsolható. A balansz-szabályzó is jól
működik.
A fázis-frekvenciajelleggörbe átlagos. A
teljesítmény-frekvenciatartomány úgyszintén; a mélytartományban jobb
is lehetne. Ezt a paramétert a specifikációban nem említik, akárcsak
az intermodulációs torzítást sem, mely utóbbinak az értéke szerintünk
meglehetősen magas. A kimeneti teljesítmény függvényében mért
torzításértékek viszont megfelelőek.
A jel-idegenfeszültség és a jel-zaj arány átlagos. Itt megint a
korrekciós erősítővel van bajunk, mert a jobb csatornán lényegesen
gyengébb értékek adódtak, mint a balon. A maradékfeszültség-erősítés
megfelelő. Az áthallási csillapítás nagyobb is lehetne; ezt a
paramétert szintén nem említik a specifikációban. A különböző
bemenetek közötti áthallás túl magas.
A négyszögjel-átvitel már 1kHz-en kismértékű, 10kHz-en még erősebb
túllövést mutat. Komplex terhelésre (4 ohm, 1,3µF) a jel határozott
berezgést mutat. A teljesítményerősítő különbségi torzítása igen
magasra szökik, ebből erős tranziens intermodulációs torzításra lehet
következtetni. A fono-előerősítő torzítása ebből a szempontból kevésbé
drasztikus.
A fejhallgató és a felvétel/lejátszás csatlakozó kimenő
feszültségei/impedanciái megfelelőek. Hiányoljuk a vonalbemenetet -
manapság ez már úgyszólván elengedhetetlen.
Összefoglalva a mérés eredményét: mégha eltekintünk is a
korrekciós erősítő silány mélyhangátvitelétől (amelyet ki lehet védeni
az általunk javasolt módosítással), nehezményezzük a vonalcsatlakozás
hiányát, a megengedettnél magasabb bemeneti impedanciát és a jobb
csatorna magasabb zaját. A Tesla AZS 222 többi paramétere átlagos.
Igen szép viszont a nagyszintű bemenetekről kapott
frekvenciajelleggörbe.
Szeánsz
Hagyományaink parancsa, hogy minden készüléket úgy kell
kipróbálnunk, ahogy a boltban a kezünkbe adják. Ezt a szabályt mi most
kíméletlenül áthágtuk, mert a szeánszot ezúttal a módosított
Tesla-erősítővel kezdtük. Etalonunk ebben a kategóriában az Orion SE
1025, amely még mindig kapható, 5 és fél (néha 4 és fél) ezer
forintért. Nem csináltunk vaktesztet: az erősítőket felváltva kötöttük
be a Linn Axis lemezjátszó (Ortofon MC 2000 hangszedő, T-2000
illesztőtranszformátor), valamint a Spendor hangsugárzók közé. Az
Ortofon 0003-as lemez I/1, I/6. és II/1. számait hallgatgattuk,
valamint Händel Vízizenéjét Marrinerrel (Philips).
Tesla AZS 222. Kicsit színesebb. Színezettebb. A lemezzajnak is
más a színezete. A szólamai rendezetlenebbek. Picit derűsebb az
Orionnál, de a legmagasabb hangjai hiányoznak. A basszusa sem
meggyőző: nem elég mély, nem elég artikulált. Templomi kóruson a tér
jobban kiterjed felfelé, de a hangkép nem elég öblös, az orgona
erőtlen. A torzításai elfogadható mértékűek. Gyakran elevenebb.
Üresebb is. Alul nincs elég lendülete, a basszus leválik a hangkép
egészéről, inkább csak "üt". A Vízizenén már észrevehetően
szegényesebb, kevésbé koherens, szétesőbb, színezettebb, fárasztóbb.
Elfogy a szuflája. Kisebb lesz a hangdoboz.
Csúnya a női hang. A gitárkíséret nem cseng ki, le van fogva,
nincs mélye, de magasa se nagyon. Sávhatárolt. A fuvolán nem hallani,
ahogy belefújnak. A basszust csak sejteni lehet. A Vízizenén
ványadtabb, a hegedűk forszírozottak. Az egész nem áll össze: amatőr
zenészek összeverődtek és bazseválnak.
Lényegesen torzabb a női hang. A dixiezenén mintha a fúvósok és a
cinn is torzítanának. A templom tere rosszabb. A férfikórust
összemossa. Időnként dögös mélyek, de csak egy-egy pillanatra jönnek
meg - ez nem jó. A Vízizene mosott, fedett.
Popzenén picit erősebb, kevesebb a mélye, nincs elég tartása.
Erősebb lemezzaj. A klarinét rikoltozik. A mélye kopogós. Van mélye (a
legalja nem hiányzik), de furcsán viselkedik. A bőgő kifárad, bágyadt,
nem bírja. A vonósmuzsika torzabb.
Az etalon. Nincs durva hibája. A sáv itt is szűk. A magasak nem
csengenek ki, a szoprán nem torz, de lapos. A lendületet hiányolom a
magashangokon. A Tesláról ide kapcsolva: az Orion öblösebb,
nagyvonalúbb, arányaiban jobb, de a magasai érdektelenek. A templom
tere is összefüggőbb, de ennek a zenének magasztosabban kéne szólnia,
itt meg elalszom. Dixien koherensebb, a mélyei meggyőzőbbek, de a
magasainak nincs fénye. Mégis, klasszikus zenén már feltétlenül ezt
választanám.
Ez sem olyan, mint szeretném, de sokkal jobb mélyben és magasban
egyaránt. Bár ennek sincs igazi tere. Élénkebb. Egyik erősítő sem
tetszik, de ha választani kéne, az Oriont választanám.
Azonos kategóriájú erősítők, de mindenképpen ezt választanám.
Levegősebb, egyértelműen jobb. Nincs klassziskülönbség a kettő
között, de míg a másikon határozott hibákat érzek, az Orion inkább
csak hiányérzetet kelt.
A szeánsz végén még szembesítettük a Teslát régebbi,
modifikálatlan önmagával, amennyiben kiszereltük belőle a Dankó Emil
által beleforrasztott alkatrészeket. Egyikünk szerint az eredeti
készülék tolakodóbb hangú, a szólistái fárasztóbbak, a térérzet
romlik, a hangkép sávhatároltabb, kevésbé levegős, sőt, unalmasabb
is-a MOD mindenképpen zeneibbé tette a Tesla erősítőt. A többiek
prózaibban fogalmaztak: a kettő között mindössze annyi a különbség,
hogy a modifikált készüléknek van basszusa, a másiknak meg nincs.
Végre egyszer valamiben a papírforma érvényesül.