Bemutatjuk



        Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
    a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
    Emil,  Sólymos   Antal   és   Szalai   Lajosné   végezte,   a   Magyar
    Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk  a
    Hifi Magazin  kollektív  véleményét  tükrözi,  teljesen  elfogulatlan,
    mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás  jegyeit  is  magán
    viseli.


    Áruházi Ortofonok

        Van benne  valami  riasztó,  hogy  Nyugaton  már  némelyik  márkás
    hangszedőt is önkiszolgáló rendszerben árusítják, mint az  "ezer  apró
    cikk" egyikét.  A  gyár  nem  is  igen  töri  magát,  hogy  különleges
    csomagolással ékszernek álcázza e gyémánthegyű kis jószágokat.  Inkább
    minden módon csökkenti az árat, hogy  az  ékszerből  mindenki  számára
    elérhető bizsut csináljon.  A  "kiszerelés"  immár  csupán  egy  lapos
    kartondoboz, elöl átlátszó fóliával takarva, felül pedig átlyukasztva,
    hogy az áruházban szögre lehessen akasztani (mint nemsokára  az  egész
    analóg   technikát).    Az    Ortofon    legújabb    olcsó    mágneses
    hangszedőcsaládja már  így  van  csomagolva.  Még  többet  árul  el  a
    valóságról, hogy ezek a pickupok már alapkivitelüket tekintve  is  T4P
    típusúak (ami azt jelenti, hogy rendkívül egyszerűen lehet  montírozni
    őket  bizonyos  egyszerűbb  lemezjátszók  hangkarjába),   csak   éppen
    megkapjuk velük a standard, félcollos felerősítéshez szolgáló adaptert
    is - tartozék gyanánt. A betűjelzésük is "U", ami  feltehetően  ennyit
    tesz: univerzális. Hát  ezért  neveztük  őket  áruházinak,  nem  pedig
    azért, mintha a RAMOVILL Hifi Áruházból kértük volna  kölcsön.  (Onnan
    kértük kölcsön.)


    Ortofon 300-as hangszedőcsalád

    
    

        A  dán  cégnél  éppen  most  van  a  típusváltás  ideje.  Két   új
    hangszedőcsaládot is konstruáltak. A "Series 300" (és jelen  tesztünk)
    az alapfokú típusokat vonultatja fel, a

                              305U, 310U és 320U

        jelűeket, magyar pénzben  kifejezve  968,  illetve  1220  és  1740
    forintokért. (A drágábbikat, az  500-as  szériát  legközelebb  vesszük
    szem- és fülügyre.)
        Érdekes, hogy a gyár ezúttal szakított a  VMS  (Variable  Magnetic
    Shunt) koncepcióval. A 300-as széria darabjait mágnesesnek nevezi - és
    valóban, a  hangszedőtestben  jól  látszik  a  négy  kis  fémrudacska,
    amelyek között a tűtartón elhelyezett parányi mágnesnek kell  (nevéhez
    híven) mozognia.
        A hangszedőket rejtő kartondoboz "ortofonszínű", azaz piros-fehér.
    A hangszedők viszont szürke műanyag egyenruhát hordanak; a típusszámot
    a lehajtható tűvédő hordozza. A három hangszedőtest teljesen azonosnak
    látszik, és a dán cég még fel is  hívja  a  vevők  figyelmét,  hogy  a
    tűtartók csereszabatosak. Vagyis később, a majdani tűcsere  alkalmával
    javíthatunk is a hangszedőnk minőségén. Van még a dobozban a  pickupon
    kívül egy pár csavar, anyával. A drágábbik  modellben  megtoldják  ezt
    egy parányi csavarhúzóval, a legdrágábbikban pedig még egy  tűtisztító
    kefével is.
        Visszatérve  az   "áruházi"   jelzőre:   az   áruházban   vásárolt
    hangszedőkön senki sem keresi a gyári specifikációt. Nincs is hozzájuk
    specifikáció. Nem mondanak el róluk szinte semmit  de  azt  4  nyelven
    mondják. A doboz hátoldalán rövid instrukcióban  közlik,  hogyan  kell
    beszerelni a hangszedőt, és ezt az információözönt megtoldják még  egy
    adattal: a tűerő a T4P  rendszerben  12,5mN,  a  félcollos  adapterrel
    15mN.  Rendelkezünk  viszont  egy  miniatűr  adatlappal,  amelyet   az
    Ortofontól kaptunk. Ezt közöljük  majd  változtatás  nélkül  a  "gyári
    adatok" táblázata gyanánt.

    


    Méréseinkhez

        Ortofon  305U.  Kezdjük  a  legkisebbel.   Frekvenciajelleggörbéje
    meglepően  egyenletes,  az  egyik  csatornán  12,  a  másikon  egészen
    16kHz-ig - ilyet a legdrágább típusokon is ritkán látni.  Igen  jó  az
    áthallása is: 10kHz-ig meghaladja a 20dB-t, és ebben az árkategóriában
    ez megintcsak szokatlan. A kimenő  feszültség  nagy,  a  két  csatorna
    közötti különbség kicsi (csak 20kHz körül éri el a 2,5dB-t,  mivel  az
    egyik csatornán valamivel  nagyobb  a  kiemelés,  mint  a  másikon.  A
    letapogatási képesség, az engedékenység átlagos. A háromféle  torzítás
    átlagos képességű mágneses  hangszedőre  vall.  A  négyszögjel-átvitel
    erős  túllövést  mutat   a   felfutó   élén   erősebbet,   mintsem   a
    frekvenciagörbe alapján vártuk volna.
        Összegezve: Le a kalappal a tervezők  előtt,  hogy  ennyire  kevés
    pénzért ilyen sok műszaki erényt produkáltak. Az eredmény afféle  Best
    Buyt sejtet.

        Ortofon 310U. Noha drágább az előzőnél,  a  bizonyítványa  kevésbé
    szép. Frekvenciajelleggörbéje a prezensztartományban kissé visszaesik,
    felül pedig a kiemelés eléri a 4-5 decibelt. (A  gyár  20kHz-es  felső
    határfrekvenciáról beszél, de nem ad meg tűrésmezőt. A görbe valójában
    25-28kHz-ig fut, de persze figyelembe kell vennünk  a  fent  említett,
    viszonylag nagymértékű kiemelést.) Az áthallási  csillapítás  igazából
    csak az egyik irányban szép, de azért így sincs ok komoly panaszra.  A
    kimenőfeszültség megfelelő, a  csatornák  közötti  különbség  sem  túl
    nagy, viszont ennek a típusnak határozottan  gyöngébb  a  letapogatási
    képessége. A torzítások itt is átlagosak, de a  közepes  frekvenciákon
    nagy kivezérléssel mért érték a jobb csatornán  túlságosan  magas.  Az
    impulzusátvitel itt is túllövést mutat.
        Összegezve: mivel ez is igen olcsó hangszedő,  a  mérés  eredménye
    alapján tisztességesnek nevezhetjük.

        Ortofon 320U. Igen széles a frekvenciaátvitele (a  határfrekvencia
    kb. 30kHz!), de a bal csatornán enyhe kiesés  mutatkozik  4  és  12kHz
    között, azonkívül a 15kHz  fölötti  rezonanciacsúcs  is  pregnáns.  Az
    áthallási csillapítás 13kHz-ig  (sőt,  az  egyik  csatornán  18kHz-ig)
    20dB-nél is jobb - ritka erény! A két csatorna  2dB-en  belül  fut  az
    egész frekvenciatartományban.  A  többi  eredmény  átlagos,  nagyjából
    olyan, mint a család előző két tagjáé.
        Összegezve: érdekes szeánszra van kilátásunk.

    
    
    


    Szeánsz

    

        A NAD lemezjátszóra csak azt mondhatjuk: ha nem volna, ki  kellene
    találni. A Rút Kis Kacsa - azon kívül, hogy Magyarországon még  mindig
    ő a Best Buy különösen alkalmas a  szerényebb  (sőt:  nem  is  csak  a
    szerényebb)      hangszedők      vizsgálatára.      Nincs      szükség
    kapcsolóberendezésre,  csak  két  egyforma  hangkarra,  hiszen  ezeket
    egyetlen kézmozdulattal ki lehet cserélni.  Az  egyik  hangkarba  régi
    alapfokú  etalonunkat,   a   szintén   Ortofon-gyártotta   FF15E/II-őt
    szereltük, a másikba az  új  széria  legolcsóbb  darabját,  a  305U-t.
    Stílszerűen tesztműsornak is az Ortofon demólemezt választottuk (dixie
    és  popzene),  kiegészítve   holmi   közönséges,   köznapi   Mozarttal
    (Concertone  G-dúrban,  EMI,   Ojsztrah,   Berlini   Filharmonikusok).
    Szorgalmasan jegyzeteltünk* (*Igen fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy
    a hallgatóság egy része nem ismerte a mérés eredményét, a másik  része
    pedig ismerte ugyan, de egyáltalán nem emlékezett rá. Ennek  ellenére,
    mint látni fogjuk: az átlagosnál erősebb lesz  a  korreláció  aközött,
    amit a fülünk, illetve amit a műszereink mondanak!),  jegyzeteinket  a
    végén összesítettük - és ez jött ki:
        Alulintonál. Nincs kiterjedése.
        Kicsit rikoltozik. Kevesebb a szép magas hangja. A mélye  is  más.
    Harsány. Felül matt. Erőlködik.
        A közepe harsány, érdes, kevesebb a magasa. Tompa, puffogó mélyek.
    Úgy, ahogy van, unalmas. A vonósa torzabb.
        Hát igen, minden  relatív.  Kerüljük  tehát  a  nagy  szavakat,  s
    minősítsük  az  új  mágneses  Ortofonokat  érdemük  szerint.  Így   is
    feltétlen dicséretet érdemelnek,  véleményünk  szerint  mind  a  három
    megéri az  árát.  Mindazonáltal,  mi  inkább  a  két  szélső  modellel
    rokonszenvezünk, s a vásárlónak is azokat ajánljuk: ha  takarékosságra
    kényszerül,  válassza  nyugodtan  a  305U-t,  ha  viszont  egy  kicsit
    szabadabban  gazdálkodhat  a   százasaival,   próbáljon   meg   rögtön
    felkapaszkodni  a  320U-hoz  -  amelyet  mostantól   fogva   az   alsó
    kategóriában etalonnak tekintünk.

        Ortofon  305U.  Lágyabb.  Puhább.  Teresebb.  A  magasai   jobbak.
    Nagyvonalúbb.   Közelebb   az   MC-hanghoz.   Természetesebb.   Mozart
    hallgathatóbb. Vidámabb.
        Szebb, a magasai  különösen.  Természetesebb.  A  bőgő  feszesebb,
    életszerűbb. Popzenén élethűbb, világosabb. Mindenképpen észrevehetően
    jobb. Nincs hibája a másikhoz  képest.  A  vonósokon  kevésbé  torzít.
    Várakozáson felül szerepel, a snassz kinézetéből ítélve nem  gondoltam
    volna.
        Kiegyenlítettebb. Több  és  izmosabb  mély.  Nagyobb  tér,  kisebb
    torzítás. Egyetlen negatívuma, hogy  a  hegedűhang  nem  annyira  szép
    rajta.
        Lágyabb,  egyenletesebb.  A  női  hang  itt  is  kásás,  de  azért
    tisztább. Ez hasonlít jobban a drága hangszedőkre.
        Az etalon. Kicsit  keményebb,  tolakodóbb,  fárasztóbb,  komorabb.
    Katonásabb - de nem a jó  irányban  menetel.  Mozarton  prezenszes,  a
    közép-felső  tartományban  hangosabb.  Durvább.  Szűkebb.  A  szólamok
    dominálnak, a részletek kevésbé érvényesülnek.
        Bágyadtabb, mattabb,  a  teteje  kevesebb.  Kimondottan  "használt
    pickup" hangja. (Vigyázat:  ez  csak  egy  költői  hasonlat  volt.  Az
    FF15-öt ugyan 10 év óta használjuk etalonnak - de  csakis  annak.  Szó
    sincs róla,  hogy  elhasználódott  volna.  Összesen  sem  volt  annyit
    üzemben, mintha valaki egy hónapig rendszeresen ezt hallgatta volna. A
    szerk.)
        Egyáltalán nem tetszett, csak a hegedűi. A mélyhangját keveslem.
        Kevesebb  mély.   A   közepe   harsány.   A   vonósai   reszelnek.
    Rádióadásjellegű.
        Hát   ez   fölöttébb   örvendetes   dolog.   Az   előző   mágneses
    hangszedőcsaládok "Benjáminjai" (VMS 10, OM 10) is jobbak voltak ugyan
    az öreg FF-nél, de nem ennyivel - és nem ennyire  egyértelműen!  Semmi
    kétség, elérkezett  az  etaloncsere  ideje.  Még  nem  tudtuk,  melyik
    modellnél  maradunk  majd,  de  azt  beláttuk,  hogy  az   FF15E/II-őt
    haladéktalanul nyugdíjba kell küldenünk. El is csomagoltuk azonnal, és
    a következő menetben már csak egymással  mértük  össze  az  új  széria
    darabjait: a 305U -t és a 310U-t.

        Ortofon 305U. Nekem ez egy kicsit  jobban  tetszik.  Derűsebb.  Ez
    fekszik a helyes irányban. Teltebb, kicsit ködös,  természetesebb,  de
    jobban serceg. Torzabb, de kiegyenlítettebb. Mozarton már kevésbé  jó,
    zavarosabb, a teteje ködösebb,  az  élénksége  kicsit  mesterkélt,  de
    valahogy vidámabb.
        Harsány. Nem megy elég magasra.
        Kicsit harsány és rikoltozó. A részleteket összekeni,  a  tere  is
    összébb megy, a mélye  puffogósabb,  a  nő  szitán  keresztül  énekel,
    miközben a szita zizeg.
        Az egész sávban gyengébb, kicsit érdesebb, a közepe  forszírozott.
    Torzítás. Kétoldalas.
        Ortofon 310U. Más-más erények és hibák.  Ez  nyíltabb.  Van  benne
    valami az FF keménységéből. Picit lehetne derűsebb is. Száraz?  Kicsit
    megfogottabb, nagyvonalúbb. Tisztább, nem annyira szőrös,  de  nem  is
    annyira hangulatos. Ez is be-betorzít. Előrébb jön. Mozarton  nyugodt,
    kulturált, a magasai nem szépek, nem elég élénkek. Nem elég  vidám.  A
    szólamok túlságosan kiugranak.
        Magasban finomabb de mélyben  mintha  szegényebb  volna.  Popzenén
    erősebb lemezzaj, magastöbblet? Világosabb, levegősebb.  Azért  ez  is
    kásás-ködös. Jobb a 305-nél, de a differencia  most  kisebb,  mint  az
    előző menetben. Talán csak a tűhegy alakjában van eltérés?
        Jól hallhatóan előrelépés az előzőhöz képest. Sokkal  finomabb,  a
    tér mélységében is kiterjed, magasban sokkal feljebb megy.
        Nem akkora ugrás, mint az előbb, de azért újra javult a hangkép. A
    mélyei lágyabbak, a nő  nyugodtabb,  simább  hangon  énekel,  a  gitár
    csengőbb.
        Számszerűen kifejezve: három nagyon  határozott  ítélet  egy  igen
    bizonytalan impresszió ellenében. A két hangszedő közül a 310U a jobb,
    egyértelműen, de  nem  klasszisokkal.  Tovább  araszolván  felfelé,  a
    következő zenei versenyt már a két drágábbik modell között rendeztük.

        Ortofon 310U. Ahogy mondtam! Tényleg  nem  elég  derűs!  Mindenben
    hasonlít a 320-asra, de minden tekintetben elmarad tőle.  Nem  annyira
    érdekes, "lejjebb intonál", tehát mégis a "kis"  hangszedő  intonációs
    magassága volt a helyes. Kisstílűbb. Kisebb a tere is.
        Harsányabb, grízesebb. Több helyen veszem észre, hogy nem  játssza
    le azt, ami a barázdán van.
        Nincs kommentár.
        Nincs kommentár.
        Ortofon 320U. A két  másik  hangszedő  erényei  együtt.  Megvan  a
    tisztaság, de megvan a derű is, és nem is  torzít.  A  szólamhűség  is
    jobb. Nagyon kellemes  benyomást  kelt.  Popzenén  zengőbb,  szélesebb
    sávú. Némi torzítás azért itt is hallható.
        Finomabb, kellemesebb, jobbak  a  magasai.  Kiegyenlítettebb.  Nem
    torzít annyira (bár azért ennek is vannak letapogatási  hibái,  amikor
    hirtelen nagy jelek jönnek  a  magas  tartományban).  Egy  picit  több
    mélyet szeretnék.
        Térben, finomságban, hangtisztaságban még egy lépés előre.  Sokkal
    szélesebb frekvenciaátvitel. Mélyben  is  jobb.  Feltétlenül  megadnám
    érte az 500 forint többletet.
        Ugyanaz  a  faj,  de  nemesebb  kivitelben.  Nyugodtabb.  Az  ének
    tisztább. De azért nem egy MC.
        Hát igen, erre volnánk még kíváncsiak: a dicshimnusz után,  melyet
    a  320U  tiszteletére  zengtünk,  vajon  hogyan  minősítenénk  ezt   a
    hangszedőt egy  mozgótekercses  ellenében?  Már-már  az  MC10S/T-5-ért
    nyúltunk - de aztán inkább megmaradtunk  a  legolcsóbb,  magaskimenetű
    típusnál,  az  Ortofon  X1-MC-nél.   Mint   látni   fogjuk,   helyesen
    cselekedtünk. (Négyünk közül az egyik ekkor  már  kissé  belefáradt  a
    szeánszba, alább csak hármunk jegyzeteit közöljük:)

        Ortofon X1-MC. Hát ez azért valami más. Mindenesetre  jól  mutatja
    az irányt. Tovább lágyul a hangkép, fogynak a mellékzörejek,  hatalmas
    mélyenergiák jelentkeznek. Lehetne ugyan egy kicsit csengőbb,  de  már
    közel áll ahhoz, amit megszoktunk. A hangszóródobozok  kezdenek  végre
    "eltűnni a szobából". Popzenén még tisztább és csengőbb  is.  Szellős,
    lágy, a zenéje szabadon áramlik. Mozarton a sávszélek is  megszólalnak
    (tehát hegedűt és bőgőt is hallok, nemcsak  brácsát  és  csellót).  Ez
    több orto különbség - kihagytunk egy közbülső hangszedőcsaládot.
        Mielőtt még bármit is összehasonlítottunk volna, azonnal  éreztem,
    hogy ez egy más pickup. Világos, levegős,  dinamikus  hang.  Finomabb,
    több a felhangja, minden tekintetben jobb. Gyakorlatilag  nem  torzít.
    Könnyedén hozza azt, amiért a másiknak meg kell dolgoznia.
        Már első hallásra: az MC stabil, jól  megfogott  mélyei.  Popzenén
    finom, tiszta magashang, úgy hat,  mint  amikor  a  virágok  eső  után
    felélednek. Megkönnyebbül tőle az ember. Hallgathatóbb.
        Ortofon 320U. Visszafelé mutat, az FF15 irányába.  Nem  rossz,  de
    megint a hangszórók szólnak. Érdesebb,  gépiesebb,  keményebb.  A  tér
    eltűnik. A basszusa nem tud kilengeni, üt. A szólamok prezenszesek.

                                      *

    A dualizmus kora

        A magyar történelemben beköszöntött az  a  kor,  amelyben  kétféle
    hifi-lemezjátszót  lehet  kapni  a  boltban:   Dualt   és   nem-Dualt.
    Dualizmus, mint ismeretes, kettős uralmat jelent, és  ebben  lehet  is
    valami, tekintve, hogy a nyugati (német) Dual uralkodócsaládnak nálunk
    most egyszerre legalább  3  tagja  képviselteti  magát  a  közéletben,
    márpedig a többi (plebejus) típusból sem tudunk összeszámolni  többet,
    csak hármat vagy négyet, úgyhogy az alsóház nagyjából ugyanolyan erős,
    mint a felsőház.  De  reszkessetek,  arisztokraták:  kiváltságaitoknak
    befellegzett! Éljen a szabad áruválaszték! Szabadságot!  Egyenlőséget!
    Liberót!
        Hogy a magyar  kereskedelem  oligarchái  (hála  a  "liberónak",  a
    mérsékelten  ugyan,  de  valamelyest  azért  mégiscsak  felszabadított
    devizának) annyi más külföldi uralkodóház közül  miért  éppen  a  Dual
    családdal léptek szövetségre, azt mi nem tudhatjuk,  de  politikájukat
    meg tudjuk érteni, mivelhogy a Dual tényleg ősi (=legalább  30  éves),
    jóhírű család. Igaz, sohasem tartozott a  legelőkelőbbek  közé,  dehát
    éppen ezért lehetett idecsalogatni a Kárpát-medencébe, mondhatnánk:  a
    korona ígéretével. (Pedig nem  is  ragaszkodott  a  koronához.  Beérte
    nyugatnémet márkával is.)
        Miután ekképp leróttuk kegyeletünket a Történelmi Pillanat  előtt,
    térjünk vissza a  szerkesztőségi  íróasztalhoz.  A  Dual  cég  valóban
    egyidős a High Fidelity újkori történelmével, mert lemezjátszói már  a
    sztereókorszak kezdete óta fölöttébb népszerűek; 20 évvel ezelőtt  már
    idehaza  is  tucatszámra  találkoztunk  velük.  (Csupán  a   HFM   két
    szerkesztőjének  fejenként  legalább  5-6  Dual  modell  volt  már   a
    birtokában, ahogy folyvást lecserélték a már  kifutott  típusokat!)  A
    Dualok  sohasem  számítottak  annyira  rangosnak,  mint  a  Thorensek,
    viszont jutányosak voltak,  s  azonkívül  olyasmit  produkáltak,  amit
    senki  más:  megbízható  automatikát.  Különösen   népszerű   volt   a
    lemezváltó automatikával is felruházott, de még  dörzskerékmeghajtású,
    1019  típusszámú   Dual;   állítólag   ez   Minden   Idők   Legnagyobb
    Példányszámban  Eladott  Hifi  Automata  Lemezjátszója  volt.  A  Dual
    lemezjátszókat sok ismert cég építette a saját  készülékeibe,  illetve
    hozta forgalomba a saját neve alatt.
        Aztán beköszöntött az audiofil korszak,  és  a  Dual  lemezjátszók
    egyre lejjebb szorultak  a  ranglétrán.  Nem  segített,  hogy  a  Dual
    Európában  az  elsők  között  tért  át   a   Direct   Drive-ra,   azaz
    közvetlenhajtásra  (a  701-es  modellel).  A  Dual  cég  egyre  inkább
    kommercializálódott, a lemezjátszókon kívül magnót, majd erősítőket és
    tunereket, hangsugárzókat is forgalomba hozott,  tehát  teljes  láncot
    kínált.
        És mégis tönkrement - feltehetően azért, mert rosszul  jelölte  ki
    saját helyét a nemzetközi piacon. Nívósnak már nem volt eléggé  nívós,
    kommersznek pedig már nem volt eléggé olcsó. Nemcsak azért  nem,  mert
    az európai munkaerő drágább a távolkeletinél, hanem valószínűleg azért
    sem, mert a költséges finommechanikát  (amely  a  német  cég  erőssége
    volt) egyre inkább kiszorította  az  elektronika  a  hifi-nagyiparban.
    Néhány évvel  ezelőtt  hírét  vettük,  hogy  a  Dual  Gebrüder  GmbH-t
    felvásárolta az egyre jobban terjeszkedő Thomson-csoport.  Az  a  Dual
    CD-játszó,   amelyet   mi   is    ismerünk    (HFM    1.),    már    a
    Videoton-Thomson-kooperáció révén  jutott  el  Magyarországra;  azt  a
    gépet már biztosan nem a Schwarzwaldban konstruálták. A még mindig jól
    csengő  Dual  márkanév  alatt  egyebeken  kívül  tévékészülékeket   is
    forgalomba hoznak - ezeket biztosan nem a Dual cég gyártja. A legújabb
    Dual katalógusban 10 féle lemezjátszót, 4 CD-játszót,  6  erősítőt,  5
    kazettás  decket,   3   hangsugárzót,   továbbá   egy   távvezérelhető
    hifitornyot  is  feltüntetnek,  és  akkor  még   nem   számítottuk   a
    videomagnót és a 9 tévétípust.
        A  fentiekből  nyilvánvaló,  hogy  a  Dual  bizony  kommersz  cég,
    amelyből pontosan tizenkettő van egy tucatban. Ámde a  High  Fidelity,
    mint tudjuk, rejtelmes hobbi. Évtizedünk elején, amikor mi a Dualt már
    végleg "leírtuk", a brit audiofil szakírók,  akiket  pedig  egyáltalán
    nem lehet német barátsággal vádolni, egyszercsak felfedezték,  hogy  a
    legalsó hifi-kategóriában egy Dual a  "Best  Buy"  ("Legjobb  Vétel"),
    éspedig nem valami fényes Direct Drive, hanem a legolcsóbb  modell:  a
    szíjhajtású 503-1 - a ködös Albionban azóta is  ez  a  gép  a  No.  1.
    Időközben kisebb-nagyobb módosításokon esett  át,  így  jutott  el  az
    505-3 típusjelig. A britek szerint ezek a módosítások ugyan javítottak
    valamicskét a lemezjátszó minőségén, de  nem  annyit,  hogy  indokolni
    tudnák az ilyenkor elkerülhetetlen áremelést. Az 505-3 tehát  (amelyet
    most idehaza köszönthetünk) nem lett "Best Buy", de azért  feltétlenül
    "Recommended", vagyis "Ajánlott Vétel".  Az  503-1  ára  jelenleg  110
    font,  az  505-3-é  25  fonttal  több.  A  NAD  5120-at  ugyanott   90
    fontsterlingért adják, de ez  az  összehasonlítás  félrevezető  lehet,
    minthogy  a  Rút  Kis  Kacsa  csehszlovák  származású,  és  a   magyar
    kereskedők nem fontban fizettek érte, csupán rubelben.
        A három Dual lemezjátszó közül, amelyet egyébként a RAMOVILL  Hifi
    Áruházában lehet kapni (csak folyvást urak, folyvást! amíg  a  készlet
    tart!), a fent említett 505-3 a legrangosabb. A másik kettő, a CS  430
    és a CS 2215 szerényebb  modell,  Angliában  ezek  nem  szerepelnek  a
    miáltalunk olvasott lapok hirdetéseiben,  így  az  ottani  árukat  sem
    tudjuk megadni.


    Dual CS 430 lemezjátszó

    

        Ez a legkisebb  és  legegyszerűbb  gépezet  a  három  Dual  közül.
    Félautomata, tehát a motorját a hangkarral lehet  bekapcsolni  (azzal,
    hogy a hangszedőt a tányér fölé visszük), és onnan kezdve  a  gép  már
    mindent elintéz: lejátssza a lemezt, a végén felemelkedik, visszatér a
    helyére és leoltja a villanyt. Jobbra, a karcső alatt  két  kallantyút
    találunk: a fordulatszámváltót,  illetve  a  karliftet.  A  tűerőt  az
    ellensúllyal kell állítani,  az  antiskatinget  pedig  a  kar  tövében
    elhelyezett, széles (egyféleképpen skálázott) tárcsával. A  "Kezelése,
    szolgáltatásai" című fejezetet ezzel be is fejeztük.

    Felépítése

    

        Noha funkcionális elemeit (a  motort  is  közéjük  számítva!)  fém
    alvázra építették, ez az alváz alig-alig rugózik. Kérdés, mi védi  meg
    a külső zavarok ellen,  különösen,  hogy  a  farostlemezből  készített
    doboznak eléggé merev gumilábai vannak, és  parányi  gumidomborulattal
    támaszkodnak fel az alapon. A CS 430 egyenfeszültségről  működik,  ezt
    egy   parányi   tápegység    szolgáltatja,    amelyet    a    hálózati
    csatlakozódugóra   építettek.   A   könnyű   alumínium    lemeztányért
    (pontosabban  az   azt   hordozó   műanyagkorongot)   egy   kisméretű,
    elektronikusan szabályozott motor hajtja meg, lapos gumiszíjjal.  Mint
    már említettük, a motort  is  (típusszáma  Dual  DC  205)  az  alvázra
    szerelték,  egy  parányi  gumibakra.  Fordulatszám-váltáskor  a  motor
    fordulatszámát módosítják, nem pedig a meghajtás áttételét.
        A  hangkar  könnyű  alumíniumcső,   a   fejtartó   szabványos   (a
    csavarlyukak fél coll távolságra vannak),  3-10  grammos  hangszedőket
    fogad. "Saját" hangszedője egy Dual DMS  245;  feltehetően  tényleg  a
    Dual gyártmánya, ugyanis nem hasonlít semmilyen  általunk  ismert  más
    gyártmányra.  A  kezelési  útmutató   hátoldalán   kivágható   sablont
    találunk,  ezzel  állíthatjuk  be  a  túlnyúlást,  ha  kicseréljük   a
    hangszedőt.
        A  lemezjátszó  fekete  dobozára  füstszínű  plexitető  borul.   A
    hangszedő jelét kb. 1 méter hosszú, árnyékolt, RCA  csatlakozódugókkal
    ellátott kábelen vezették ki, és külön földelővezetékkel párosították.
    Az alvázat szállítás előtt  rögzíteni  kell,  a  rögzítés  módja  igen
    szellemes és egyszerű: L alakú  műanyaglemezkéket  kell  beszorítanunk
    két nagyméretű csavarfej alá. Még csavarhúzót sem kell használnunk.


    Méréseinkhez

        A fordulatszám eltérése a névlegestől  nem  nagy,  a  tűerő-okozta
    fordulatszámesés átlagos (akárcsak a felfutási idő is - amelynek amúgy
    sem tulajdonítunk nagy jelentőséget). Az egyenfutás tisztességes, jobb
    az átlagosnál. A zajok átlagosak,  a  rezgésmentesítő  állványon  mért
    érték  "A"  görbével  kb.   10   decibellel   marad   el   a   szigorú
    specifikációtól, "B" görbével azonban  megfelelő.  Valószínű,  hogy  a
    dübörgés  egy  része  az  egészen  alacsony,   nem   hallható   hangok
    tartományába  esik.  A  hangkar  csapágysúrlódása  egy  nagyságrenddel
    nagyobb, mint a  legdrágább  modellé  -  hát  igen,  itt  is  spórolni
    kellett.
        A  hangszedő  paraméterei   a   legtöbb   tekintetben   átlagosak.
    Viszonylag magas a közepes frekvenciákon mért torzítás.
        Az akusztikai visszahatás bizony drasztikus, és  egészen  100Hz-ig
    jelen van, majd alábbhagy, hogy 300Hz-en újra felüsse a fejét.
        Az 1kHz-es négyszögjel-átvitel a szokásos képet mutatja.
        Összefoglalva: egész tisztességes kis olcsó-lemezjátszó. A hangkar
    csapágysúrlódása kisebb is lehetne, és  nehezményezzük  az  akusztikai
    visszahatás mértékét. A hangszedője elfogadható eredményt produkált.


    Dual CS 2215 lemezjátszó

    

        Kissé  japános   külsejű,   teljesen   automata   készülék,   több
    szolgáltatással  és  több  kezelőszervvel.  Ez  utóbbiak   az   enyhén
    lecsapott előlapon, egy fekete plexi-sávon helyezkednek el, s  elegáns
    kezelőpultot alkotnak. Középen, tehát  szorosan  a  lemeztányér  előtt
    stroboszkóp   látható,    a    fordulatszám-finomszabályzó    potméter
    élgombjával  ("Pitch"   -   körülbelül   fél   hanggal   módosítja   a
    hangmagasságot). Mellette vörös LED-ek világítják meg a "33",  illetve
    "45" számok valamelyikét ("Speed Control"). Jobboldalt pedig 5  azonos
    méretű     nyomógomb:     Stop,     Start,     33-Speed-45     (vagyis
    fordulatszám-váltó),  továbbá  a  karlift  két  gombja,  le-,  illetve
    felfelé mutató nyíllal.
        Sok magyarázat nem kell hozzájuk: a Start nyomán a tányér  forogni
    kezd, a hangkar felemelkedik, a lemez szélső  barázdája  fölé  hajlik,
    leereszkedik, végigjátssza a lemezt, a helyére megy és  kikapcsolja  a
    készüléket. A játékot előbb is befejezhetjük a Stop  gombbal,  illetve
    megszakíthatjuk (és újra folytathatjuk) a karlifttel.
        Csak egyre kell vigyázni: az  automatika  nem  tudja,  hogy  kis-,
    avagy nagylemez van-e a tányéron. Erről nekünk kell tudósítanunk őt az
    oldalt elhelyezett Record Size  gombbal.  Ha  eltévesztjük,  a  gép  a
    nagylemez közepén kezdi a játékot, vagy pedig -  ami  még  rosszabb  -
    kislemez játszásakor a csupasz, forgó gumitányérra teszi le a tűt:
        A  stroboszkóp-tárcsát  a  tányér  szélére  marták  rá.  Mivel   a
    "markereket"  úgy  helyezték  el,  hogy  mind  a  két   fordulatszámon
    használhatóak legyenek, sikerült elérni, hogy egyik fordulatszámon sem
    használhatóak rendesen. A mérés során kigúvadt szemekkel  figyeltük  a
    Dual  LED-fényeit,  és  a  fordulatszámot  végül  mégis   egy   önálló
    stroboszkóp-tárcsa segítségével állítottuk be.
        A hangkar vékony alumínium cső, az  ellensúly  enyhén  rugózik,  a
    tűerőt oldalt lehet beállítani, egy rugós tárcsával, 0 és 30mN között.
    A kar  tövében  egy  nagy  méretű  koronggal  az  antiskatinget  lehet
    állítani, kétféle skála szerint (kúpos, illetve elliptikus  tűhöz).  A
    kezelési  útmutatóban  egy  külön  táblázat  adja  meg,  miként   kell
    korrigálni a visszatérítő erőt  száraz,  illetve  nedves  lejátszáskor
    (pl. ha Lenco Cleant használunk - amit a HFM, mint  ismeretes,  nagyon
    nem ajánl). A fejtartó szerelvényt egy gyűrűvel  ki  lehet  oldani.  A
    gyárilag beépített hangszedő típusa Dual ULM 65E (ugyanaz, amit majd a
    CS  505-3-ban  is  megtalálunk)  -  jellegzetes   rakétakilövő-állomás
    alakjáról könnyű felismerni, hogy az Ortofon LM- vagy OM-széria  egyik
    tagjáról van szó  (amiről  mellesleg  egy  halvány  piros  felirat  is
    tudósít).
        A kivezető kábel  kb.  1  méter  hosszú,  árnyékolt  vezeték,  RCA
    csatlakozókkal és külön földvezetékkel. A csinos fekete műanyagdobozra
    füstszínű plexitető borul.


    Felépítése

    

        Ebben is tökéletesen elüt a másik két Dualtól.
        Az alvázat itt műanyag "tojáshéj" tartja, négy műanyag  lábacskán,
    3 rugalmas gyűrű közbeiktatásával - hát nem valami nagyon rugóznak.  A
    fém szubsasszira építették a lemeztányér csapágyát, a  hangkart  és  a
    kar mozgatásához szükséges alkatrészeket. A lemeztányér tartókorongját
    lapos szíjjal hajtja meg  a  kisméretű,  10,5V-ról  működő  egyenáramú
    motor (Dual DC-Motor 210-1).
        A  fordulatszám-szabályzó  elektronika  a   motor   búrájába   van
    beépítve, és a kívánt fordulatszámnak megfelelően kap feszültséget. Az
    elektronika igen egyszerű. Külön kis nyomtatott panelen kapott  helyet
    a  hálózati  tápegység,  amely  egy   soros   stabilizátor-tranzisztor
    segítségével 10,4V feszültséget állít elő. A ki-bekapcsolót a hálózati
    transzformátor szekunder körében  helyezték  el.  Két  további  piciny
    panel  egyikén  a  fordulatszabályzó  gomb  osztozik  egy-két  további
    alkatrésszel, a másikon egy  kéttranzisztoros  áramkört  találunk,  ez
    vezérli a motort.


    Méréseinkhez

        A fordulatszám alig tér el a névlegestől - feltéve,  hogy  sikerül
    beállítani    a    készülék    stroboszkópjával.    A     tűerő-okozta
    fordulatszám-esés  csekély,   s   ez   arra   vall,   hogy   a   motor
    szabályzóelektronikáját  gondosan  építették  meg.  A  finomszabályzás
    tartománya meghaladja a specifikált 6%-ot.
        A nyávogás rendkívül alacsony, a meghajtómotor kitesz magáért. Ami
    a dübörgést illeti,  rezgésmentesítő  állványon  "A"  görbével  42dB-t
    mértünk, annyit, mint később a rangosabb masinán  -  de  ez  még  mind
    kevés, mert a specifikáció 48dB-t ígért. "B"  görbével  mérve  azonban
    már  csaknem  rendben  van  a  dolog.  Panaszra  egyébként  sincs  ok:
    szavatoltan nem fogunk "rumplit" hallani.
        A hangkar csapágysúrlódása igen csekély, mégha ez a kar  nincs  is
    annyira jó, mint a "nagy" Dualé. A  hangszedő  viszont  ugyanaz,  mint
    amit a CS 505-3-ban  találunk,  a  frekvenciagörbéje  mégis  csúnyább:
    10-15kHz között erősen kiemel. A legtöbb szempontból azonban  megfelel
    az átlagnak.
        Ez a gép is "neurotikus": széles sávban, egészen 400Hz-ig érzékeny
    az akusztikai visszahatásra.
        Az  1kHz-es  négyszögjel-átvitel  megfelelő,  némi  túllövéssel  a
    felfutó élén.
        Összegezve: noha itt minden a szolgáltatások körül zajlik,  a  gép
    klasszikus paraméterei igen jók. Az akusztikai  visszahatás  diagramja
    azonban óv attól, hogy vérmes reményeket tápláljunk.


    Dual CS 505-3 lemezjátszó

    

        Egyszerű,  elegáns   félautomata   készülék.   Külsejét   tekintve
    jellegzetes, mondhatni  klasszikus  Dual;  a  hangkarját  például  tíz
    méterről fel lehet ismerni. Előlapjára arany betűkkel van  felírva  az
    új Dual-szlogen: "Audiophile Concept".

    Kezelése, szolgáltatásai

        Mint  a  félautomata  lemezjátszókat  általában,  ezt  is  a   kar
    mozgatásával kell kezelni: a kart a  lemez  fölé  visszük,  a  lifttel
    leengedjük, és a lemez végén a gép mindent  önműködően  helyretesz  és
    kikapcsol. A játékot bármikor megszakíthatjuk (vagy  folytathatjuk)  a
    karlift segítségével.
        A  lemeztányér  bal  oldalán  fordulatszámváltó   kart   találunk,
    finomszabályzó forgatógombbal a közepén (itt 6%-ot  specifikálnak).  A
    készülékbe  nem  építettek  stroboszkópot,  viszont  adnak  mellé  egy
    kartonból  kivágott  tárcsát,  és  ezt  50   vagy   60Hz-es   hálózati
    feszültségről működő lámpával kell megvilágítani.

	

        A  hangkar  precíz  és  bizalomgerjesztő:  kistömegű,   kardanikus
    csapágyazású. A fejszerelvényt nem lehet bajonettszerűen kioldani;  le
    lehet ugyan szerelni, de jól meg van húzva egy csavarral. Az ellensúly
    rugalmasan van felfüggesztve, a tűerőt a kar oldalán,  tárcsával  kell
    beállítani. A legkisebb osztás  1mN  egészen  15mN-ig,  majd  2,5mN  a
    15-30mN-os tartományban. A kar mellett egy kis korong az antiskatinget
    állítja,  kétféle  skálával  (kúpos,  illetve  elliptikus  tűhöz).   A
    használati útmutatóban  itt  is  kitérnek  a  száraz,  illetve  nedves
    lejátszás közötti antiskating-különbségre. A karlift egy kis pöcök, ez
    elöl van, jól kézreesik.
        A hangszedő megint a Dual  ULM  65E,  azaz  Ortofon  OM  valahány.
    Kapunk a CS 505-3-hoz egy műanyagból  készült,  nagyon  praktikus  kis
    sablont, afféle "célzókészüléket", ezzel lehet a hangszedő túlnyúlását
    ellenőrizni, illetve az új pickupot beállítani.  Hogy  miként,  azt  3
    ábrán is bemutatják.
        A  fekete  doboz  farostlemezből  készült,  aljlapja  műanyag.   A
    plexitető füstszínű.
        A  hangszedő  jelét  ugyanúgy  vezették  ki,  mint  a  másik   két
    készüléken: 1 méteres, árnyékolt vezeték,  RCA  csatlakozókkal,  külön
    földvezetékkel.

    Felépítése

    

        Ez a gép már nagyon úgy néz ki, mint valami lemezjátszó. A  fémből
    készült  tetőlapot  4  ponton  függesztették  fel,  igen   lazán,   de
    csillapított rugókkal. Erre szereltek fel minden felszerelhetőt.
        A tányér alumínium lemezből  húzott,  gondosan  megmunkált  darab.
    Átmérője 304mm. Belülről a  perem-átmenetet  rezgéscsillapító  műanyag
    gyűrűvel  merevítették:  ha  megkopogtatjuk,  nem  azt  dalolja,  hogy
    "csinnnnnn", hanem csak tompán azt mondja, "kopp". A  fémtányért  igen
    kis  átmérőjű  műanyagkorong  hordozza,  ezt  hajtják  meg  egy  lapos
    gumiszíjjal.
        A téglatest alakú motor 16  pólusú,  230V  vagy  átkötéssel:  115V
    hálózati feszültségről üzemelő szinkronmotor  (Dual  SM  100/1).  Zárt
    búrába építették, és 3 rugalmas gumialátéttel függesztették fel.
        Rendkívül érdekesen konstruálták meg a finomszabályzó rendszert. A
    motortengelyre két hordó alakú, eltérő  átmérőjű  kis  meghajtótárcsát
    szereltek (ezek hajtják gumiszíjjal a tányért), és  a  meghajtótárcsák
    átmérőjét módosítják egy bordás szíj segítségével. Egyszerű, szellemes
    megoldás.

    Méréseinkhez

        A fordulatszámot a finomszabályzóval csaknem tökéletesen  pontosan
    be lehet állítani; értéke később a tűerő hatására sem változik  sokat.
    A  fordulatszám  finomszabályzás  tartománya   33   1/3-on   8,2%   (a
    specifikáció itt csak erre a fordulatszámra vonatkozik!), 45-ön  3,27%
    - dehát annyi baj legyen. A felfutási idő túl hosszú, de ez sem  zavar
    sok vizet.
        A  nyávogás  rendkívül  alacsony,  még  a   gyárilag   specifikált
    ±0,06%-ot sem éri el -ezt  minálunk  a  szűrővel  mért  értékkel  kell
    összevetni, márpedig mi csak ±0,04%-ot mértünk!  Megemlítjük,  hogy  a
    sokkal értékesebb Linn Axison ±0,06% volt az eredmény. Ha emlékezetünk
    nem csal, eddig ilyen jó értéket soha nem mértünk!!
        A zajszint rezgésmentesítő állványon mérve 41-42dB, bizony jócskán
    elmarad a specifikált 52dB-től. Ezzel szemben a szűrővel  ("B"  görbe)
    mért adat még túl is teljesíti a  normát.  Méréseinkből  a  következőt
    tudjuk leszűrni: a zaj spektrumában valószínűleg az  egészen  alacsony
    (22Hz alatti) frekvenciájú összetevők dominálnak, ezért  van,  hogy  a
    22,5Hz alatt vágó szűrő hatására a zaj szintje 16dB-t  csökken  (39/38
    helyett 55/54dB). Hivatkozzunk azért itt is a  Linn  Axisra,  amelynek
    idevágó adatai rezgésmentesítő állványon "A" görbével 45, "B" görbével
    76dB.
        A hangkar csapágysúrlódása igen-igen kicsi, ez a kar méltó a  Dual
    hagyományaihoz. (A Dual cég mindig büszke volt precíziós hangkarjaira,
    reklámozta is őket.)
        A hangszedőről nem tudjuk megállapítani, melyiknek felelhet meg az
    Ortofon OM sorozatból (az 5-ös, a 10-es vagy a 20-as jöhet  szóba).  A
    frekvenciajelleggörbe 15kHz fölött  határozott  kiemelést  mutat  (ott
    aztán az áthallás is erősen  leromlik),  ettől  eltekintve  viszonylag
    egyenletes. A hangszedő többi paramétere átlagos.
        Az akusztikai  visszahatás  itt  már  elfogadhatóan  alacsony,  és
    gyakorlatilag csak 20 és 50Hz között jelentkezik. Csak hát  mi  a  bal
    csatornán mért görbét adtuk meg; a jobb csatornáé  nem  ennyire  szép:
    25Hz-en a zavaró szint 10dB-lel magasabbra szökik!
        Az 1kHz-es négyszögjel-átvitel a szokásos képet mutatja.
        Összegezve:  szépen  megépített,   kitűnő   mechanika,   rendkívül
    alacsony nyávogás, átlagos hangszedő.  Az  utóbbit  vélhetően  érdemes
    lesz kicserélni egy MC-re - persze, azt sem adják ingyen.

    
    


    Szeánsz

    

        A Hifi  Mozaiknak  tavaly  óta  két  lemezjátszó-etalonja  van.  A
    közhasznú kelet-európai és távolkeleti lemezjátszókat a NAD  5120-szal
    hasonlítjuk össze; ez utóbbiból időközben több mint  10000  darab  (!)
    kelt el az országban, tehát  gyakorlatilag  minden  hifista  ismeri  a
    hangját. Feljebb, a hazai körülmények között felső (valójában csupán a
    középső) kategóriában pedig a Linn Axis  szolgál  referencia  gyanánt.
    Úgy számítottunk, ma este már mind a kettőre szükségünk  lehet.  Előbb
    természetesen a NAD-ot  vettük  elő,  éspedig  azzal  a  hangszedővel,
    amelyet az előző szeánszon benne felejtettünk: az Ortofon 320U-val, új
    (alapfokú) etalonunkkal; a kettő együtt úgy 7000 forintba kerülhet,  s
    ez még mindig nem éri el a legolcsóbb Dual árát.  A  "láncot"  a  Naim
    erősítő és a Spendor hangsugárzók egészítették ki, no meg a PM Systems
    lemezjátszó-asztalka, erre tettük felváltva hol a  tesztpéldányt,  hol
    az etalont. (Tehát nem használtunk kapcsolóberendezést, és mellőztük a
    vaktesztet.)  Jobbára  az  Ortofon  tesztlemezt  hallgatgattuk,   némi
    Beethovennel, Mozarttal  és  Puccinivel  színesítve.  Jegyzeteinket  a
    szokásos formában adjuk közre, csillag után mindig más-más  ítész  jut
    szóhoz, de mindenki mindig ugyanabban a sorrendben következik.

    Dual CS 430

        Mielőtt a hangminőséget elemeznénk, meg kell jegyeznünk, hogy ez a
    gép fölöttébb érzékeny a lépészajra. A tű nem ugrik meg a lemezen,  de
    a hangszóró  membránja  ugyancsak  nekirugaszkodik,  ha  dobbantunk  a
    lábunkkal. (Tehát olyan zenét hallgassunk, amit nem kell lábdobogással
    kísérni...)
        Dual CS 430. Kisebb  tér.  Kissé  prezenszes.  A  szóló  túlzottan
    kiemelkedik. Az orgona mélyhangjai összemosódnak, bummogásszerűek.  De
    nem kellemetlen hangkép.
        Dixien a közepe harsány, a mélyei döngenek. Popzenén nem megy elég
    mélyre, fölötte pedig  döng.  Mintha  a  női  hang  feljebb  tolódott,
    elvékonyodott volna, és nem olyan tiszta.
        Első hallásra tulajdonképpen tetszett; én rosszabbra  számítottam.
    Popzenén a mélye kopogós, nem elég mély, de az egész azért nem  rossz.
    Az arányok megváltoznak, a középsáv erősebb.
        Az első számon  (a  dixien)  számomra  ennek  jobbak  az  arányai.
    Koherensebb,  lágyabb,  hallgathatóbb,  kevésbé   színezett.   Viszont
    definícióhiány. A templomi zene kissé unalmas. Nem elég  élénk,  és  a
    tere sem nyílik ki igazán. Kicsit zavaros. De hallgathatóbb. Popzenén:
    más-más hibák. Gyakran hangszerszerűbb - viszont a  basszusa  biztosan
    nem elegendő.
        Az etalon. Nagyobb tér. A kórusába már némi áhítat  is  vegyül.  A
    mélyei  szépen  szétválnak,  ki   lehet   venni   a   basszusszólamot.
    Szimpatikusabb hangkép.
        Ennek is kaparós a  közepe,  de  teresebb,  levegősebb,  a  mélyei
    megfogottabbak. Nyugodtabb, a kórus kivehetőbb. Mélyek-magasak jobbak.
    Több zenei részlet.
        Finomabb magasak, teltebb mélyek: jobb pickup. Szélesebb sáv, jobb
    mélyek.  (És  hát  itt   dobbantásra   nyoma   sincs   az   akusztikai
    viszhatásnak.)
        Előbb: élénkebb, kukorékolóbb. Nem elég koherens.  Az  alsó  és  a
    felső  basszus  nincs  eléggé  együtt,  nem   képeznek   elég   biztos
    talapzatot. Jobban hangsúlyoz - de  kevesebb  dolgot.  Élénk,  de  nem
    egészen a jó irányban. A zaja is rosszabb. Forszírozott. Néha  kiürül.
    Popzenén elevenebb, de színezett. Gyakran lendületesebb. Néha  nagyobb
    tér, de nem igazán jó visszhanggal.
        Ugyanez prózában elbeszélve: négyünk közül hárman határozottan  és
    feltétel nélkül a NAD-ra  szavaztak,  egyikünk  bátortalanul  a  Dualt
    hozta  ki  jobbnak  és  valószínűleg  igaza   is   volt.   Mármint   a
    bátortalanságban.

        Dual CS 2215

        Ez a gép is ugyanolyan érzékeny a lépészajra, mint a másik.
        Dual CS  2215.  Egyik  se  tetszik  igazán.  A  Dualnak  a  mélyei
    erőtlenek, a bőgőpengetés csak csattog,  nem  megy  mélyre.  Nem  elég
    levegős. Mozart hegedűi nem tetszenek.
        Valamivel finomabb, éspedig mindenben.  Nyugodtabb,  egyenletesebb
    hang. Popzenén viszont a mélye nem elég mély. A közepe tisztább  -  de
    nem nagy  fölény.  A  vonósok  itt  a  jobbak,  de  nem  hiszem,  hogy
    lecserélném a NAD-omat erre a Dualra.
        Észrevehetően jobb hangszedő, mint az előző. Finomabb, nyugodtabb,
    de a mélytartománya még így is  kevés  és  erőtlen.  Popzenén  szépen,
    kiegyensúlyozottan szól, de hiányolom a mélyeket  (és  nem  is  eléggé
    mélyek: kopogósak).
        Hasonló, mint az előző gép: kicsit  álmos,  de  koherens  hangkép.
    Picit puhább.  Kevésbé  lendül  meg,  de  a  tartása  jobban  tetszik.
    Vérszegény. A tere jobban együtt van, de szűk. A  basszusát  keveslem.
    Ami van, az  néha  kifejezetten  csúnya,  erőtlen  és  bizonytalan.  A
    vonósok nem állnak össze. Lendülethiány. Magashiány,  vagy  legalábbis
    nem szép magas, vagy isten tudja mi, de nem tetszik. Van benne  valami
    fojtottság.
        Az etalon. Tér, levegő - de ez se tetszik igazán.
        A vonósai torzabbak, de sokkal jobbak a mélyei.
        Jobb  mélyek!  Mozarton  nyugodtabb,  kiegyensúlyozottabb,  jobban
    elviselem. Ezt választanám, de tulajdonképpen csak a mélyei miatt.
        Pregnánsabb  szólamok,  kukorékol,  hiányzik  a  legteteje  (az  a
    bizonyos NAD-os komorság!), döng. De öblösebb, lendületesebb. Inkább a
    hangszereket hallom, a teret nem igazán. Mozarton a  basszus  teljesen
    leválik a többi szólamról: a mély szólamokon sok van, a  magasabbaknak
    viszont néha egyáltalán nincs alja. Picit színesebb, egészségesebb, de
    erőszakosabb is. Alul nagyobb energiák - feltétlenül nagyobb energiák.
        Vegyes  kép.  Jobb  lemezjátszó  az  előzőnél  (vajon   csupán   a
    hangszedője miatt?), talán a NAD-nál is, de nehéz választani közöttük.
    Csak annyit vehetünk biztosra, hogy a  Dual  kiegyenlítettebb,  a  NAD
    viszont energikusabb, lendületesebb.

        Dual CS 505-3

        És hát akkor  lássuk  a  medvét,  az  első  lemezjátszót  a  hazai
    hifikereskedők szerzeményei közül.
        Dual CS 505-3. Javultak a mélyek, de még mindig nem az igazi.
        Most már a Dual mélyei még jobban is  tetszenek.  Sokkal  tisztább
    női hang.
        A Dualok között ennek a  legjobb  a  mélye,  és  szépen  halad  is
    lefelé. (Mehetne azért egy kicsit még lejjebb is.) És ez a lemezjátszó
    végre  nem  nyávog  a  zongorán  (mint  az  összes  többi).   Popzenén
    lényegesen  jobb,  megfogottabb,  természetesebb,  visszhangosabb  (jó
    értelemben). Jobb!!  Középtől  fölfelé  észrevehetően,  mélyben  pedig
    határozottan.
        Kezdenek eltűnni a hátrányok, megjönnek  az  erények:  messze  nem
    annyira színezett, mint a NAD, és már basszusa is  van.  Telt,  finom,
    tiszta hang.  A  lendülete  még  mindig  nem  elegendő.  Hallgathatóbb
    hangkarakter.  A  basszusa  ugyan  kevesebb,  de  a  basszustartománya
    összefüggőbb. A végén már csak az  erényeit  hallom.  Minden  hangszer
    jobban megtalálja a maga helyét a levegőben.
        Az etalon.  Több  energia,  jobb  mélyek.  Főleg  a  mélyei  miatt
    tetszik.
        Kicsit tolakszik, de azért van benne valami rokonszenves.  Viszont
    a női énekhangon hangszóróberezgéshez hasonló csúnya színezet.
        Harsány  klarinét  -  most  már  ez  feltűnik,  pedig   eddig   is
    kukorékolt. Túl előre  jön,  túl  erősen  fújja.  A  mélyek  most  már
    lomposnak  hatnak:  rádzúdulnak,  szétfolynak,  többnek  tűnnek,  mint
    amennyi valójában - ez nem az igazi.
        Harsányabb, tolakodó, színezett. A  basszusa  először  még  mindig
    jobb, de már gyakran  érzem,  hogy  kiürül,  nem  szép.  Forszírozott.
    Határozottan gyöngébb zenei minőség. Földhözragadtabb.
        Mindent  egybevetve,  a  Dual  CS  505-3-at  annyival  nívósabbnak
    ítéltük a NAD-nál, hogy eltekintettünk az MC-próbától  (vagyis  attól,
    hogy mindkét készüléket MC10 Superrel szereljük fel),  pedig  előzőleg
    ezt is tervbevettük. Biztosak vagyunk benne, hogy nem az  -  egyébként
    igen hasonló - hangszedők különbségét hallottuk, hanem a mechanikákat,
    a készülékek "lelkét".
        Megejtettük viszont az MC-próbát a CS 505-3 és a Linn Axis között,
    egyrészt, hogy kiderüljön, mire képes a Dual, másrészt,  hogy  tisztán
    lássuk a helyét a világban. Íme:
        Dual CS 505-3/Ortofon MC10S. Már az első pillanatban  nyilvánvaló,
    hogy nagy ugrás az  előzőkhöz  képest.  Kezd  hasonlítani  arra,  amit
    hallgatni szoktunk. A Dual mintha definiáltabban szólna  -  vagy  csak
    hangosabb?
        Előbb nem hallottam sok különbséget. Majd: a Dual tere más, a hang
    kásásabb, a zene veszít varázsából. Kicsit erőtlenebb.
        Szépen, egyenletesen szól, de lehetne kicsit több  a  mélyhang.  A
    templomban a Dual mattabb.  Popzenén  visszafogottabb.  Operán  megint
    mattabb. Kisebb lendület.
        Persze, ez már  MC-hang.  De  már  első  hallásra  is  magashiány.
    Lehetne derűsebb! Definiálatlan mélyek. Kicsit unalmas.
        Szegényesebb. Színezett. Szűkebb sáv. Nem elég érdekes: hiányzik a
    derű. Noha a lágysága az előző gépekéhez képest jelentékeny,  ebben  a
    párosításban   kifejezetten   durvának    hat.    Magashiány.    Leül,
    "alulintonál" (Pedig mélyben is kevesebbje van).
        Linn Axis/Ortofon MC10S. Komolyzenén a Linnek szebbek a magasai.
        Frissebb,  lendületesebb  zene.  Énekhangon  kevésbé   torzít,   a
    mélyenergiái nagyobbak.
        Itt megjönnek a mélyek. Meg még világosabb is a hangkép.  Popzenén
    nagyobb mélyenergiák, és újra világosabb magasak.
        Magasabban intonál, jó értelemben, tehát anélkül, hogy tolakodóvá,
    bántóvá   válna.   És   még   lágyabb    is.    Finomabb.    Vidámabb.
    Kiegyenlítettebb. Zeneibb. A templomban telt, tiszta, nyugodt,  minden
    tekintetben jobb  -  több  benne  a  tömjénfüst.  Lényegesen  jobb  és
    tisztább sávszélek. Hatalmas energiák, jobb arányok.
        Összesítésül két zsűror ítéletét adjuk meg. 1.  A  Dual  általában
    nem csinál durva hibát, inkább csak  mindenben  egy  picit  kevesebbet
    nyújt. Az egész egy kicsit lejjebb száll. 2. A Dual és a  Linn  között
    mindenesetre van akkora különbség, hogy beférjen közéjük 2-3, de  akár
    több lemezjátszó is.

                                      *

    Itt az ITT!

        Lassan,  de  feltartóztathatatlanul  terjed  Magyarországon  is  a
    CD-technika, miközben az ezüstlemezjátszók  egyre  olcsóbbak  lesznek.
    Vegyünk fel leltárt: Philips CD 150, Sony CDP-40, Videoton-Dual CD 20,
    Anitech (CEC) AE-300 és most ötödiknek itt az ITT DP 7950 - a  legelső
    még 35 ezer forintba került, a legutóbbit már  15  ezerért  meg  lehet
    vásárolni!


    ITT DP 7950 CD-játszó

    

        Persze, a technológia, az alkatrészipar  sokat  fejlődött;  néhány
    nagy  bonyolultságú,  kifejezetten   a   CD-játszókhoz   kifejlesztett
    integrált áramkör (LSI) úgyszólván minden lényeges funkciót ellát.  Az
    őket kiszolgáló alkatrészekkel  együtt  elférnek  egy  szerény  méretű
    NYÁK-on - nem csoda, hogy előállításuk költsége rohamosan  csökken.  A
    (Skála) Selectronic becsületére szóljon, hogy az ITT  DP  7950,  ez  a
    roppant  egyszerű,  s  (a   Philips   CD   150-től   eltérően)   egész
    tisztességesen árazott holmi azért minden lényeges szolgáltatással fel
    van ruházva. Sőt, van benne egy kis extra is: fogadni tudja nemcsak  a
    "klasszikus", 12cm átmérőjű CD-t,  hanem  a  popzenére  szánt,  8cm-es
    ezüstkorongot is, amelyből ugyan mi még egy  darabot  se  láttunk,  de
    amelyről már többször is olvastunk.
        Már  megszokhattuk,  hogy  a  készülékek  előlapjára  minden  gyár
    felkottáz egy kis harci zenét, egy kis  tam-tamot,  amely  serkentőleg
    hat a vásárlókra.  A  DP  7950  homlokzatán  ez  áll:  "Oversampling",
    valamint   "3   Beam   Laser   Tracking   System".   Gépünk   eszerint
    túlmintavételezéssel működik, de feltehetőleg csupán kétszeressel;  ha
    négyszeres  volna,   arra   egész   biztosan   felhívnák   valahol   a
    figyelmünket, dehát a szervizkönyv is hallgat róla, mint  a  sír.  Ami
    pedig a 3 lézersugarat illeti, abban sincs semmi különleges, a legtöbb
    CD-játszóban ily módon tapogatják le a lemezt. (Sőt, még  hitviták  is
    folynak róla, hogy valóban jobb-e a három,  mint  az  egy.  Az  utóbbi
    megoldás hívei, ha van egy kis  stílusérzékük,  unitáriusoknak  fogják
    nevezni magukat. A szerk.)


    Kezelése, szolgáltatásai

        Minél kevesebb gomb van a kabáton,  annál  könnyebb  felöltözni  -
    minél kevesebb gomb van a hifi-készüléken, annál könnyebb bánni  vele.
    A DP 7950-re ebből a szempontból nem lesz panasz.  Kezelése  egyszerű,
    senkit nem tesz konfúzussá.
        Az előlap bal oldalán van a ki-bekapcsoló gomb helye.  Mellette  a
    lemeztartó fiók, jobbra tőle a kivetőgomb, az  Eject.  Amikor  a  fiók
    kitolódik,  megfigyelhetjük,  hogy  a  belsejében  4   kis   lépcsősen
    kiképzett műanyag pöcköt  helyeztek  el:  ezek  központosítják  a  8cm
    átmérőjű CD-t. A klasszikus Compact Disc alatt viszont ezek  a  pöckök
    benyomódnak, és a korong akadálytalanul felfekszik.
        Ha újból megnyomjuk az Eject gombot,  a  fiók  a  lemezzel  együtt
    visszahúzódik  a  készülék  belsejébe,  és  a  kétkarakteres  kijelzőn
    megjelenik a  CD  önálló  műsorrészleteinek  száma.  Ha  valami  hibát
    követtünk el, és a masina nem  tudta  megemészteni  a  korongot,  "cd"
    felirat jelenik meg. A kijelző  mellett  még  3  LED-et  is  találunk,
    alattuk pedig 4 kezelőszervet.
        Az első közöttük a Memory. Max. 16  programrészletet  lehet  előre
    kiválasztani, sorba szedni, műsorrá szerkeszteni - lásd majd alább.
        A második a Repeat, azaz Ismétlés. Ha ezt megnyomjuk,  a  készülék
    újra lejátssza a lemezt, miközben a kijelzőn egy piros LED világít meg
    egy önmagába visszaforduló  nyilat;  gyengébbek  kedvéért  betűvel  is
    kiírják, hogy "Repeat".
        A harmadik gombnak kettős funkciója van.  Segítségével  visszafelé
    mozoghatunk a lemezen folyamatosan (Reverse),  avagy  műsorszámonként,
    egyenként szökdécselve (Skip). Könnyű  megjegyezni,  hogy  ha  egyszer
    nyomjuk meg a gombot, akkor csak szökkenünk  egyet  vele,  ha  viszont
    lenyomva tartjuk,  a  készülék  (magnós  nyelven  szólva)  "visszafelé
    tekercsel", s közben nem a műsorszámokat indikálja, hanem  a  műsoridő
    mérésére vált  át.  A  két  funkciót  grafikusan  is  megjelenítik:  a
    folyamatos mozgás szimbóluma, szokás szerint,  menetirányban  ábrázott
    kettős nyíl. A  szökdécselésé  ugyanez,  de  egy  függőleges  vonallal
    határolva.
        A negyedik gomb ugyanazt teszi, mint az  előző,  de  az  ellenkező
    irányban: Skip előre, illetve FFWD ("előretekercselés").
        A programozást is a két Skip  gomb  segítségével  végezzük.  Amint
    előre-hátra lépegetünk a műsorban, a kijelzőn  mindig  ott  villog  az
    éppen elért részlet sorszáma. Ha ott megállunk, és megnyomjuk a Memory
    gombot,  a  szóbanforgó  műsorrészlet  beíródik  a  gép   memóriájába.
    Ilyenkor kigyullad egy zöld LED, és az addig  csupán  villogó  sorszám
    folyamatos fénnyel kezd világítani, nyugtázván,  hogy  minden  rendben
    van.
        Az  előlap  jobb  széle  felé  helyezkedik  el  a  nagyobb  méretű
    Play/Pause, azaz Játék/Pillanatállj gomb (jelzése  egy  nyíl,  illetve
    két függőleges hasáb). Amikor  először  megnyomjuk,  a  kijelzőn  zöld
    színű nyilat világít meg egy LED, s megjelenik a Play felirat. Második
    gombnyomásra a gép felfüggeszti  a  játékot,  s  villogtatni  kezdi  a
    LED-et. Újabb gombnyomásra ott folytatja a játékot, ahol abbahagyta  -
    és így tovább.
        Utolsó a sorban a Stop gomb (négyzettel  szimbolizálják).  Ha  ezt
    nyomjuk meg, a készülék abbahagyja a lejátszást. Most már nem tudjuk a
    játékot ott folytatni, ahol abbahagytuk; a Play  gomb  most  a  korong
    elejéről fog indítani.
        Ebből a rövid ismertetőből, úgy véljük, máris mindenki  megtanulta
    a DP 7950 kezelését. Ha még arról  is  tudomást  szerez,  hogy  a  gép
    hátoldalán 1 pár RCA csatlakozóhüvely  található,  a  HFM-nek  ezt  az
    oldalát akár használati utasításnak is tekintheti.

    Felépítése

        Az elvi  kapcsolási  rajzból  ítélve,  korszerű  készülék  az  ITT
    ezüstlemezjátszója.
        Ismertetését a kiolvasófejjel kezdjük - azazhogy kezdenénk, de nem
    sokat árul el magáról. A Sanyo gyártmánya, típusa SF-88.  Igen  piciny
    egység.
        Az LA 9200MN típusú integrált áramkör ("Servo  Signal  Processor")
    egy tranzisztor közbeiktatásával vezérli a lézerdiódát. A lézerfény  6
    fotodetektort  világít  meg,  ezek  adnak  jelet   a   sávontartáshoz,
    fókuszáláshoz, és ezek  szolgáltatják  azt  a  nagyfrekvenciás  jelet,
    amely  a  műsort  hordozza.  Az  utóbbi  jeleket  a  már  említett  IC
    feldolgozza, s az információ nyomán  vezérli  a  fókuszáló  tekercset,
    illetve azt az IC-t, amely a sávontartást vezérli.
        A felerősített nagyfrekvenciás  jel  egy  LC  7860N  típusú  IC-re
    kerül. Ez a "Digital  Signal  Processor"  igen  sok  feladatot  ellát.
    Vezérli  a  lemezforgató  motort-egy  egészen  egyszerű,   kollektoros
    egyenáramú típust, amilyet a kazettás magnókban látunk-, valamint (egy
    egyszerűbb  teljesítményerősítő  IC  közbeiktatásával)  a  fiókmozgató
    motort.
        A  soronkövetkező,  LC  3517AS-15  típusú  IC  a  tároló,  melynek
    jóvoltából a teljes digitális adatfeldolgozás megtörténik, beleértve a
    hibaérzékelést és a korrekciót. Érzékeli az előkiemelést  is:  szükség
    esetén   bekapcsolja   a   hangfrekvenciás   fokozatban    elhelyezett
    korrekciót. Kimenete a 16 bites D/A konvertert vezérli, ez egy LC 7800
    típusú integrált áramkör. A  helyreállított  analóg  műsorjel  egy  LA
    6458DS típusú IC-re kerül. Ez  impedanciát  illeszt  és  meghajtja  az
    aluláteresztő  szűrőt  -  ez  utóbbiról  semmit  sem  tudunk:   piciny
    (fekete?) doboz, jelölés nélkül.  A  korrekcióhoz  szükséges  RC-tagot
    egyetlen  kapcsoló   tranzisztor   iktatja   be,   majd   újabb   IC-s
    erősítőfokozat után, némító áramkörön keresztül a jel a kimenetre fut.
        A készülék teljes vezérléséért  egy  CXP  5034H  típusú  IC  felel
    ("System  Control").  Ide  fut  be  az  információ   a   kezelőszervek
    kapcsolóiról,  a  8/12cm  lemezátmérő-kapcsolóról   és   a   digitális
    processzorból. Ez működteti a kijelzőt és a motorokat.
        A hálózati  tápegység  szimpla.  A  ki-bekapcsolót  (amely  egyben
    némító  áramkör  is,   hogy   elnyomja   a   kapcsolási   zajokat)   a
    kisteljesítményű hálózati transzformátor szekunder  körében  helyezték
    el. A ±9V-os  stabilizálatlan  tápfeszültségből  két  stabilizátor  IC
    ±5V-os feszültséget állít elő.
        A gép áramkörei 2 nyomtatott  áramköri  lapon  kaptak  helyet.  Az
    egyik az előlap mögött helyezkedik el, ez a kezelőszervek  kapcsolóit,
    valamint a kijelzőt tartalmazza. Minden egyéb  a  másik  NYÁK-on:  egy
    szellősen szerelt, 13,5x21,5cm-es lapon  található.  Ez  utóbbi  panel
    ráadásul még nincs is teljesen kihasználva. Jól láthatóan úgy képezték
    ki,  hogy  bonyolultabb  konstrukciójú  gépekhez   is   fel   lehessen
    használni. (Itt jegyezzük meg, hogy az összes IC a Sanyo gyártmánya, a
    CXP 5034H kivételével, mert az a Sonytól származik.  Némi  -  nem  túl
    lényeges  -  különbséget  fedeztünk  fel  az  elvi  kapcsolási  rajzon
    feltüntetett, illetve a készülékben található típusok között.)
        A CD-játszó doboza fémből, előlapja műanyagból készült.

    Méréseinkhez

        Már a kezelési útmutatóban közölt specifikáció sem túl  bőbeszédű,
    az  eredeti  idegennyelvű  leírás  pedig  egyáltalán  nem  is   beszél
    semmiféle műszaki adatról. (Hallgatni arany?)  A  szervizkönyvben  sem
    találtunk lényegesen több információt. Azt persze így  is  fel  tudjuk
    mérni,   hogy   a   készülék   mire   képes,   csak   éppen   a   gyár
    "szavahihetőségét"  nem  vizsgálhatjuk,  ha  méréseinket  nem   tudjuk
    összevetni a gyári adatokkal.
        A  kimeneti   feszültség/impedancia   megfelelő,   szabványos.   A
    linearitás hibája a legalsó jelszinteken (80 és  90dB-n)  tekintélyes,
    más gépeken kevesebbet mértünk. A frekvenciajelleggörbe eltérése  20Hz
    és 20kHz között +0,3 és 0,7dB között van,  ez  elfogadható,  de  azért
    inkább átlag alatti érték. Nem is annyira  a  tűrésmező  szélessége  a
    gyanús, inkább a görbe lefutása: enyhe kiemelés, majd szintesés, aztán
    18-20kHz-en újra  visszakapaszkodik  a  vonalra.  Ez  a  kis  hepehupa
    feltehetőleg az aluláteresztő szűrő tulajdonságairól árulkodik.
        Az  áthallási  csillapítás  teljesíti  a  specifikációt;  magasabb
    frekvenciákon kissé elmarad az átlagos értéktől. A gyakorlatban  ennek
    aligha lesz jelentősége. A jel-idegenfeszültség  és  a  jel-zaj  arány
    viszont kitűnő.
        A különféle szempontok szerint mért harmonikus torzítás megfelelő,
    kicsivel  átlag  alatti.  Az  intermodulációs  torzítást  az  ITT  nem
    specifikálja; amit mértünk, átlagos.
        A négyszögjel- és impulzusátvitel  igen  érdekes:  szebb,  mint  a
    túlmintavételezés nélküli 16 bites gépeké (Sony, VT-Dual -  lásd  Hifi
    Mozaik 1), de kevésbé szép, mint  amit  a  csupán  14  bites,  viszont
    4-szeres túlmintavételezésű Philipsen mértünk.
        A hibajavító rendszer derekasan működött, a DP 7950  a  tesztlemez
    összes "műhibáját" némítás nélkül lejátszotta.
        Nem vagyunk kibékülve a hozzáférési sebességével. Ez a masina  nem
    sieti el a dolgát. A legtöbb ezüstlemezjátszó  3-4  másodpercen  belül
    megszólaltatja  a  (számára)  legtávolabbi  műsorrészleteket  is,   az
    ITT-nek azonban ilyenkor körülbelül 8  másodpercre  van  szüksége.  Ez
    persze a gyakorlatban ritkán fordul elő.
        Összegezve: átlagos, bizonyos tekintetben  kicsivel  átlag  alatti
    minőség, átlagos szolgáltatások, könnyű kezelhetőség, és utoljára,  de
    nem utolsósorban: igen alacsony ár!

    
    


    Szeánsz

    

        Két CD-játszó hangját úgy a legegyszerűbb  összehasonlítani,  hogy
    rákötjük őket  az  erősítő  nagyszintű  bemeneteire,  és  a  szelektor
    gombbal váltogatjuk őket. Egy személyt leszámítva, ez mindenki számára
    vakteszt.  Persze  szükségünk  van  duplikát   kompaktlemezekre.   Két
    példányban  csak  Hungarotonjaink   vannak   (Liszt:   Les   Préludes,
    Donizetti:  Don  Pasquale,  Mozart:  A-dúr   zongoraverseny).   Később
    jóminőségű, de csak "szingli" nyugati CD-ket is hallgattunk  (Vivaldi:
    A 4 évszak, Wagner: Ringrészletek, Bernstein:  West  Side  Story).  De
    ekkor is úgy futtattuk a két készüléket, hogy megint csak egy  személy
    tudta, mikor melyik gép szolgáltatja a zenét.
        Az ITT DP 7950-et természetesen etalonunkkal, a Philips CD 150-nel
    szembesítettük. Az erősítő a Naim NAIT lett volna, de aznap valami nem
    stimmelt vele. Ezért  inkább  a  kis  Orion  erősítőt  vettük  elő:  a
    hangminősége ugyan szerényebb, dehát az ITT-Nokia gép is a  legolcsóbb
    a maga nemében,  tehát  indokolt  az  Orion  SE  1025-tel  párosítani.
    Vélemények:
        ITT 7950. Üresebb, de néha csengőbb  (pedig  kevesebb  a  magasa).
    Zongorán élesebb, picit forszírozottabb. Vivaldin  nincs  elég  mélye,
    üres. Wagneren szintén; gyatra, vérszegény - a mennydörgéseken ez  jól
    hallatszik. A West Side Storyn a magasát hiányolom, még jobban, mint a
    másikét. Dinamikában is szegényebb. Lényegében minden  zenén  ugyanazt
    hallom.
        Tétováztam. Tágasabb, teresebb, elkülönülnek a hangszerek, kevésbé
    torz - de ez  a  hegedű  sem  igazi.  Nagyobb  tér  -  de  ez  se  jó.
    Levegősebb, lendületesebb, de valami idegesít benne.
        Valami mindig hiányzik belőle. Harsányabb, a  vonósai  szúrnak,  a
    magasai tompábbak, fedettebbek, másutt viszont tolakszanak.
        Grízesebb. Magasabb tónusú. Nyugtalanabb. Kicsit  forszírozottabb,
    de derűsebb, színesebb. Tágasabb tér. Izgatottság. Operán nem  annyira
    jó. Nem elég koherens. A derű itt is megvan, de nyugtalan és fárasztó.
    Hegedűn  a  magasa  visít,  ideges,  kaparós.  Wagneren  színezettebb,
    szőrösebb, a térhatása gyakran meggyőzőbb, de valahogy zavaros. A West
    Side Storyn ugyanez, néhol jobb, de a tuttin már összeomlik.
        Az etalon. Szélesebb, egyenletesebb sáv. Operán  szebb  magas,  de
    gyakran becsap (mintha kevesebb volna  -  pedig  nem  így  van).  Jobb
    mélyek. Az ének igen jó rajta, a kíséret kevésbé. Így is minden  zenén
    jobb.
        Torzítás.  Nem  elég  definiált.  Vivaldi:  ilyen  hegedű   nincs.
    Hiányzik a fénye, a teteje. A tere szűk, a magasa kevés, de jobbak  az
    arányai.
        Simább, nyugodtabb,  zeneibb.  Teresebb,  levegősebb  (kivéve  Don
    Pasquale!).
        Nyugodtabb, alacsonyabban intonál, felül némi hiány, de  tisztább.
    Hallgathatóbb.  A  csellója  meggyőzőbb.   Természetesebb,   tisztább,
    megfogottabb. Mozarton stabilabb. Vivaldin kissé prezenszes, de jobban
    hagy élni. Wagneren nyugodt, színezetlen. A  West  Side  Story  kicsit
    döglött, de hallgathatóbb.
        Mikor szavazásra  bocsátottuk  az  ügyet,  hárman  magabiztosan  a
    Philipset választották, s csak egyvalaki adta voksát  (némi  ingadozás
    után) az ITT-re. Így hát, amikor kijelentjük, hogy a két  gép  közötti
    árdiferencia reális, az ezüstlemezzel kapcsolatos kudarcaink tudatában
    is meglehetősen nyugodt a lelkiismeretünk.

                                      *

    Tesla AZS 222 erősítő

    

        Csehül  állunk  új  árucikkekkel,  tesztriportunkat  így  hát  egy
    csehszlovák erősítővel folytatjuk.
        S még csak nem is ővele folytatjuk, hanem  mindjárt  a  MOD-jával.
    Pedig mennyire tartottuk magunkat a szabályhoz, hogy mindent úgy  kell
    tesztelni, ahogy  azt  a  kezünkbe  nyomták,  módosítani  csak  később
    szabad: akkor, amikor már lejárt a  garanciaideje...  Módosításainknak
    egyébként, mint ismeretes,  mindig  az  a  célja,  hogy  kiküszöböljük
    valamely gép egyetlen, alapvető hibáját,  amely  megakadályozza,  hogy
    "felsőbb osztályba léphessen".
        De mit tegyünk, amikor még ez a "felsőbb osztály" is csak az elemi
    iskola legelső osztálya,  ahol  is  az  osztályterem  bejárata  fölött
    házirend gyanánt a hifiszabvány paraméterei vannak  kifüggesztve?!  Az
    osztályterem  kong  az  ürességtől;  a  magyar  High  Fidelity,   mint
    ismeretes, újra demográfiai hullámvölgybe került...  Szerettük  volna,
    ha a Tesla AZS 222, bár kissé gyermeteg még,  az  iskoláskort  elérvén
    tényleg elhagyhassa az óvodát és elfoglalhassa helyét az iskolapadban.
    Kissé korrepetáltunk tehát vele, amennyiben Dankó Emil  megsúgta  neki
    néhány alkatrész nevét. (A puskát a nyilvánosság elé bocsátjuk  a  MOD
    rovatban,  a  110.  oldalon.)  Az  iskolaérettségi  vizsga  végül   is
    sikerült, a Tesla AZS 222 immár az  első  osztályba  jár.  Sőt:  ő  az
    osztály egyik legjobb tanulója. Mivelhogy  úgyszólván  egyedül  ül  az
    osztályban.
        Félretéve a tréfát és a hasonlatokat, a  (4  ohmon)  2x25  wattos,
    egyszerű felépítésű, szerényen specifikált Tesla erősítőnek  mindössze
    két riválisa van: az Orion SE 1025 és a Videoton EA  7386S  -  és  hát
    azokat se mindig lehet kapni. Szó ami szó, egyelőre  a  Teslákból  sem
    érkezett túl sok, csak néhányszáz darab, de már ez is említésre  méltó
    tétel. Hogy eddig miért nem találkoztunk velük? Fogalmunk sincs. Eddig
    is tudtuk, hogy Litovelben a lemezjátszókon, magnókon,  hangsugárzókon
    kívül erősítőket is gyártanak. Csak ezek a gépek valahogy kimaradtak a
    szórásból.


    Kezelése, szolgáltatásai

        Erősítőnk előlapja  matt  fekete  színű.  Más  színváltozatát  nem
    ismerjük.
        Baloldalt hálózati csatlakozó, bekapcsolás-jelző LED-del,  alattuk
    szabványos, 5 pólusú fejhallgató-csatlakozó.  Ez  utóbbi  ugyan  egyre
    inkább kiszorul a gyakorlatból, s helyét a 6,3mm átmérőjű  Jack-hüvely
    veszi át, de az AZS 222 még  nem  amerikanizálódott  ily  mértékig.  A
    fejhallgató  használatakor  a   hangsugárzók   nem   választódnak   le
    automatikusan a teljesítményerősítőről, tehát szükség  van  egy  külön
    kapcsolóra. Ezt meg  is  találjuk  a  fejhallgató-csatlakozó  mellett.
    Utána 3 kisméretű forgatógomb következik: a mély- és a magashangszín-,
    valamint a balansz-szabályzó.
        Külön keretbe foglalva, 5 nyomógomb  sorakozik.  Az  első  négy  a
    bemeneti választó: Aux/CD, Tuner, Phono és negyediknek a magnóbemenet,
    amely monitorkapcsoló is egyben. (Felirata: Monitor, állásai:  Source,
    azaz Forrás, valamint Tape, azaz Szalag.) A bemeneti választógomboktól
    kicsit   távolabb,   elkülönítve   helyezkedik   el   a    fiziológiai
    hangerőszabályozás  kapcsolója  (Loudness).  Az  előlap  jobb  oldalán
    nagyméretű forgatógomb a hangerőszabályozó (Volume).  A  kezelőszervek
    jól áttekinthetőek.  Egyetlen  kritikánk:  hiányoljuk  a  Monó/Sztereó
    kapcsolót. Nem éppen létfontosságú kezelőszerv, de komplett erősítőről
    nem szokás lefelejteni.
        Az  erősítő   hátoldalán   a   bemenetek   szabványos   5   pólusú
    csatlakozóhüvelyek. A CD/Aux 5 pólusú hüvelye párhuzamosan  van  kötve
    egy pár RCA aljzattal. Mivel a magnót is 5 pólusú  aljzat,  szabványos
    Felvétel/lejátszás  csatlakozó  fogadja,  az  AZS  222-t  csak   olyan
    magnóval  használhatjuk,  amelynek  szintén  van  ilyen  csatlakozója.
    Tekintve, hogy a 3 fejes magnók általában inkább 1-1 pár RCA vonal be-
    és    kimenettel    vannak     felruházva,     a     Tesla     erősítő
    monitor-szolgáltatását gyakorlatilag nem lehet kihasználni. (Hacsak el
    nem végzünk  rajta  egy  viszonylag  egyszerű  módosítást  -  immár  a
    másodikat.) A hangsugárzó-csatlakozók szabványosak.
        Az a körülmény, hogy az AZS 222-t 4  ohmos  terhelésre  tervezték,
    bizonyos mértékig jól jön Magyarországon, ahol  még  elég  sok  4  ohm
    impedanciájú hangsugárzó van forgalomban.

    Felépítése

        Ha kívülről egyszerű, belülről még ennél  is  egyszerűbb  a  Tesla
    erősítője. A fono-előerősítő 3, egyenáramúlag  csatolt  tranzisztorból
    áll. Az első kettő (KC 309F és KC 238B) végzi az erősítést, a harmadik
    (KC 237B) emitterkövető, ez hajtja meg a negatív  visszacsatoló  ágban
    elhelyezett korrekciós hálózatot. A magyar nyelvű specifikációban  nem
    szerepel ugyan, de másutt megadják,  hogy  a  fono-bemenet  kapacitása
    150pF - átlagos érték.
        A jel innen  a  bemeneti  választókapcsolóra  fut,  majd  pedig  a
    hangerőszabályzó    potméterre.    Ezután    egyenáramúlag    csatolt,
    kéttranzisztoros erősítőfokozat következik (KC 238C és KC 308B), ennek
    kimenete táplálja a balansz-szabályzót.  A  hangszínszabályzó  hálózat
    után  már  a  teljesítményerősítőre  kerül  a  jel.  Ez   differenciál
    tranzisztorral     kezdődik     (KC     810),      a      komplementer
    teljesítménytranzisztorokat (KD 367A-  KD  366A)  egy  KD  138  típusú
    meghajtótranzisztor vezérli. A nyugalmiáram  beállítását  egy  KD  135
    végzi. Zárlat vagy túlterhelés ellen  mindössze  egy  2,5  amperes,  a
    hangsugárzó-kimenettel    sorbakötött    olvadóbiztosító    védi     a
    teljesítményerősítő részt. (Természetesen ezen a ponton avatkozik be a
    hangsugárzókat lekapcsoló kezelőszerv is.)
        A  tápegység  is  szimpla.  A  hálózati  transzformátor  szekunder
    tekercse  4   diódát   táplál,   ezek   ±26V-ot   állítanak   elő.   A
    pufferkondenzátorok 2000µF-osak. Érdekes,  hogy  a  kisjelű  fokozatok
    tápfeszültségét nem stabilizátorokkal,  hanem  inkább  a  ±26  voltból
    RC-szűrőtagokkal állítják elő. Úgy  látszik,  így  olcsóbban  lehetett
    megúszni a dolgot.
        Egyetlen, nagyméretű nyomtatott áramköri  lapon  helyezték  el  az
    összes alkatrészt, közéjük értve a be- és  kimeneti  csatlakozókat,  a
    választókapcsolókat,    potenciométereket,     sőt,     a     hálózati
    transzformátort is. Az egészet fémdobozba építették,  csak  az  előlap
    műanyag.

    Méréseinkhez

        A gyári adatok  táblázatában  több  adatot  tüntettünk  fel,  mint
    amennyit a készülékhez mellékelt magyar  nyelvű  kezelési  útmutatóban
    közölnek. A jel-zaj arányt,  az  erősítő-együttfutás  hibáját  és  még
    néhány más jellemzőt az idegen nyelvű specifikációból vettük át.
        A bemeneti feszültségek/ impedanciák a nagyszintű bemeneteken mind
    azonosak. Erősítőnk bemeneti impedanciája viszonylag alacsony, de  jól
    illeszkedik  a  korszerű  készülékek  kimenetéhez  (a  máig   érvényes
    szabvány előírását, a 220 kohmos bemeneti impedanciát ma  már  nemigen
    szokás betartani). Furcsálljuk viszont,  hogy  a  mágneses  hangszedőt
    fogadó fonobemenet impedanciája magasabb a megszokottnál-előírtnál.  A
    névleges érték 47 kohm ±20%, mi viszont +30%  eltérést  mértünk.  Nagy
    baj  ugyan  nem  származik  ebből,   legfeljebb   egészen   kismértékű
    magasemelés  lép  fel  némely  hangszedőtípuson.   Hangsúlyozzuk,   ez
    gyakorlatilag nem lesz számottevő.
        A maximális bemeneti feszültség mindenütt tisztességes.
        A jellemző kimeneti teljesítmény  megfelel  a  specifikációnak,  a
    zenei teljesítmény jócskán meg is haladja az írásba adott 40 wattot. A
    tartós kimeneti teljesítmény még 8 ohmos terhelésen is több lesz  2x20
    wattnál. A névleges (2x25W) kimenőteljesítményen a harmonikus torzítás
    nem éri el a  specifikációban  megengedett  0,2%-ot  (csak  0,11%).  A
    kimeneti feszültségstabilitás átlagos értékű.
        A  nagyszintű  bemenetről  mért  frekvenciajelleggörbe   rendkívül
    egyenletes  a  20Hz-20kHz  tartományban,  10Hz  és  100kHz  között  is
    alig-alig tér el az ideálistól. Bezzeg nem ennyire rózsás a helyzet  a
    fono-bemeneten! A jelleggörbe hihetetlenül  gyatra,  az  átvitel  1kHz
    alatt először egyenletesen (de  máris  alaposan!),  50Hz  alatt  pedig
    drasztikusan csökken, a mélyhanghiány 20Hz-en már 10 decibel! Ez az  a
    paraméter, amely kizárja a Tesla AZS 222-t a hifi-szabványból - hacsak
    nem sietünk a segítségére a MOD rovatban ismertetett  módosítással.  A
    jelleggörbe lényegében  csak  1kHz  fölött  válik  egyenletessé,  majd
    egészen magas frekvenciákon (20 és 200kHz között) némiképpen kiemel.
        A hangszínszabályzás hatásossága átlagos; 10kHz-en kissé elmarad a
    specifikált     ±10dB-től.     A     fiziológiai     hangerőszabályzás
    karakterisztikája rendben van - persze, ennek a szolgáltatásnak így is
    az a legnagyobb erénye, hogy kikapcsolható. A balansz-szabályzó is jól
    működik.
        A         fázis-frekvenciajelleggörbe          átlagos.          A
    teljesítmény-frekvenciatartomány úgyszintén; a  mélytartományban  jobb
    is lehetne. Ezt a paramétert a specifikációban nem  említik,  akárcsak
    az intermodulációs torzítást sem, mely utóbbinak az értéke  szerintünk
    meglehetősen  magas.  A  kimeneti   teljesítmény   függvényében   mért
    torzításértékek viszont megfelelőek.
        A jel-idegenfeszültség és a jel-zaj arány átlagos.  Itt  megint  a
    korrekciós erősítővel van bajunk, mert  a  jobb  csatornán  lényegesen
    gyengébb értékek adódtak, mint a balon.  A  maradékfeszültség-erősítés
    megfelelő.  Az  áthallási  csillapítás  nagyobb  is  lehetne;  ezt   a
    paramétert  szintén  nem  említik  a  specifikációban.   A   különböző
    bemenetek közötti áthallás túl magas.
        A négyszögjel-átvitel már 1kHz-en kismértékű, 10kHz-en még erősebb
    túllövést mutat. Komplex terhelésre (4 ohm, 1,3µF)  a  jel  határozott
    berezgést  mutat.  A  teljesítményerősítő  különbségi  torzítása  igen
    magasra szökik, ebből erős tranziens intermodulációs torzításra  lehet
    következtetni. A fono-előerősítő torzítása ebből a szempontból kevésbé
    drasztikus.
        A  fejhallgató   és   a   felvétel/lejátszás   csatlakozó   kimenő
    feszültségei/impedanciái megfelelőek. Hiányoljuk  a  vonalbemenetet  -
    manapság ez már úgyszólván elengedhetetlen.
        Összefoglalva  a  mérés  eredményét:  mégha   eltekintünk   is   a
    korrekciós erősítő silány mélyhangátvitelétől (amelyet ki lehet védeni
    az általunk javasolt módosítással), nehezményezzük a  vonalcsatlakozás
    hiányát, a megengedettnél magasabb  bemeneti  impedanciát  és  a  jobb
    csatorna magasabb zaját. A Tesla AZS  222  többi  paramétere  átlagos.
    Igen    szép    viszont    a    nagyszintű     bemenetekről     kapott
    frekvenciajelleggörbe.

    
    


    Szeánsz

    

        Hagyományaink  parancsa,   hogy   minden   készüléket   úgy   kell
    kipróbálnunk, ahogy a boltban a kezünkbe adják. Ezt a szabályt mi most
    kíméletlenül  áthágtuk,  mert  a  szeánszot   ezúttal   a   módosított
    Tesla-erősítővel kezdtük. Etalonunk ebben a kategóriában az  Orion  SE
    1025, amely még mindig  kapható,  5  és  fél  (néha  4  és  fél)  ezer
    forintért. Nem csináltunk vaktesztet: az erősítőket felváltva kötöttük
    be  a  Linn  Axis  lemezjátszó  (Ortofon  MC  2000  hangszedő,  T-2000
    illesztőtranszformátor), valamint  a  Spendor  hangsugárzók  közé.  Az
    Ortofon 0003-as  lemez  I/1,  I/6.  és  II/1.  számait  hallgatgattuk,
    valamint Händel Vízizenéjét Marrinerrel (Philips).
        Tesla AZS 222. Kicsit színesebb. Színezettebb.  A  lemezzajnak  is
    más a  színezete.  A  szólamai  rendezetlenebbek.  Picit  derűsebb  az
    Orionnál,  de  a  legmagasabb  hangjai  hiányoznak.  A  basszusa   sem
    meggyőző: nem elég mély, nem elég artikulált. Templomi kóruson  a  tér
    jobban kiterjed felfelé, de  a  hangkép  nem  elég  öblös,  az  orgona
    erőtlen.  A  torzításai  elfogadható  mértékűek.  Gyakran   elevenebb.
    Üresebb is. Alul nincs elég lendülete, a  basszus  leválik  a  hangkép
    egészéről,  inkább  csak   "üt".   A   Vízizenén   már   észrevehetően
    szegényesebb, kevésbé koherens, szétesőbb,  színezettebb,  fárasztóbb.
    Elfogy a szuflája. Kisebb lesz a hangdoboz.
        Csúnya a női hang. A gitárkíséret nem  cseng  ki,  le  van  fogva,
    nincs mélye, de magasa se nagyon. Sávhatárolt. A fuvolán nem  hallani,
    ahogy  belefújnak.  A  basszust  csak  sejteni  lehet.   A   Vízizenén
    ványadtabb, a hegedűk forszírozottak. Az egész nem áll  össze:  amatőr
    zenészek összeverődtek és bazseválnak.
        Lényegesen torzabb a női hang. A dixiezenén mintha a fúvósok és  a
    cinn  is  torzítanának.  A  templom  tere  rosszabb.   A   férfikórust
    összemossa. Időnként dögös mélyek, de csak egy-egy  pillanatra  jönnek
    meg - ez nem jó. A Vízizene mosott, fedett.
        Popzenén picit erősebb, kevesebb  a  mélye,  nincs  elég  tartása.
    Erősebb lemezzaj. A klarinét rikoltozik. A mélye kopogós. Van mélye (a
    legalja nem hiányzik), de furcsán viselkedik. A bőgő kifárad, bágyadt,
    nem bírja. A vonósmuzsika torzabb.
        Az etalon. Nincs durva hibája. A sáv itt is szűk.  A  magasak  nem
    csengenek ki, a szoprán nem torz, de lapos. A lendületet  hiányolom  a
    magashangokon.  A  Tesláról  ide   kapcsolva:   az   Orion   öblösebb,
    nagyvonalúbb, arányaiban jobb, de a magasai  érdektelenek.  A  templom
    tere is összefüggőbb, de ennek a zenének magasztosabban kéne  szólnia,
    itt meg elalszom. Dixien koherensebb,  a  mélyei  meggyőzőbbek,  de  a
    magasainak nincs fénye. Mégis, klasszikus zenén  már  feltétlenül  ezt
    választanám.
        Ez sem olyan, mint szeretném, de sokkal jobb mélyben  és  magasban
    egyaránt. Bár ennek sincs igazi  tere.  Élénkebb.  Egyik  erősítő  sem
    tetszik, de ha választani kéne, az Oriont választanám.
        Azonos kategóriájú erősítők, de mindenképpen ezt választanám.
        Levegősebb, egyértelműen jobb.  Nincs  klassziskülönbség  a  kettő
    között, de míg a másikon határozott hibákat  érzek,  az  Orion  inkább
    csak hiányérzetet kelt.
        A   szeánsz   végén   még   szembesítettük   a   Teslát   régebbi,
    modifikálatlan önmagával, amennyiben kiszereltük belőle a  Dankó  Emil
    által  beleforrasztott  alkatrészeket.  Egyikünk  szerint  az  eredeti
    készülék  tolakodóbb  hangú,  a  szólistái  fárasztóbbak,  a  térérzet
    romlik, a hangkép sávhatároltabb,  kevésbé  levegős,  sőt,  unalmasabb
    is-a MOD mindenképpen zeneibbé  tette  a  Tesla  erősítőt.  A  többiek
    prózaibban fogalmaztak: a kettő között mindössze  annyi  a  különbség,
    hogy a modifikált készüléknek van basszusa, a másiknak meg nincs.
        Végre egyszer valamiben a papírforma érvényesül.