Villanyoltás |
Napjainkban, amikor már a legegyszerűbb hifi-készüléket is úgy
kivilágítják mindenféle fényforrásokkal, mint valami karácsonyfát, a
meglepetés erejével hat az a szolgáltatás, hogy az egyik méregdrága
CD-játszón játék közben ki lehet kapcsolni az összes LED-et! "Netán
azok számára csinálták ezt a masinát, akik kizárólag csak vaksötétben
hajlandók zenét hallgatni?!" kockáztatta meg az egyik szakíró.
Mindazonáltal ő is elismerte, hogy a Pioneer PD-91 típusjelű
ezüstlemezjátszó tényleg jobban szól, ha lekattintják a villanyt - nem
a szobában, hanem a készülék előlapján. A Pioneer konstruktőrei nem
szolgáltak műszaki magyarázattal, csupán a fülükre hivatkoztak;
szokatlan dolog ilyesmit hallani egy úgynevezett "komoly" cégtől.
Peter W. Beltnek valószínűleg több mondanivalója volna erről az
effektusról, dehát ővele aligha konzultáltak a PD-91 tervezői.
Persze, nem ez volt a fő szempontunk, amikor eldöntöttük, hogy
jelen kötetünk poszterét a Pioneer PD-91 ezüstlemezjátszónak
szenteljük. Más készülékfajtákból (lemezjátszóból, erősítőből,
hangsugárzóból) már sikerült összetalálkoznunk, ha csak rövid időre
is, egy-egy nagyobb értékű példánnyal - gondoljunk csak a Linn
Sondekre, az Audio Research-re, a Magneplanarra, vagy éppenséggel az
Aiwa DAT-magnójára, amely akkoriban unikum volt, a szó szoros
értelmében. Az ezüstlemezjátszóra is már régen rákerült volna a sor,
és mégis, a randevú valahogy mindig elmaradt. Részben mi tehetünk
róla. Talán nem volt igazán a szívünk ügye a Compact Disc, s talán
hiányzott belőlünk a rámenősség is - amire pedig ugyancsak nagy
szüksége van egy ennyire pici kiadványnak, mint mi vagyunk, ha azt
akarja, hogy a nyugati cégek szóba álljanak vele. Tény, hogy a
California Lab, de akár a Meridian és a többiek sem igen törték
magukat, hogy audiofil ezüstlemezjátszóikat a Hifi Mozaikkal is
kipróbáltathassák. Nem akartuk túlságosan leengedni a mércét, úgy
határoztunk, inkább kivárjuk a jó alkalmat. Végül megint a Pioneer cég
sietett a segítségünkre, részben azzal, hogy megkonstruált egy olyan
CD-játszót, amelyet már érdemes kölcsönkérni s még inkább azzal, hogy
ezt a épet kölcsön is adta nekünk. Őszinte köszönetet mondunk a
Pioneernak, valamint magyarországi képviselőjének, a Mitsui
Companynak, hogy sztárfotóink gyűjteményét egy ennyire nívós (és
műszaki szempontból fölöttébb izgalmas!) CD-játszó képével
gazdagíthatjuk.
Néhány szó a CD-technikáról
Régi olvasóinknak csupán emlékeztetőül, az újsütetű hifistáknak
tájékoztatásul elmondjuk, hogy a HFM kezdettől fogva figyelemmel
kíséri az ezüstlemez pályafutását. Már 1983-ban, tehát a Compact Disc
életének első évében megtartottuk első CD-revünket ("A Felkelő Nap
Háza", Hifi Magazin 12), sztárfotót közölvén a korai CD-játszók
egyikéről, a P-D1-ről, amelyet történetesen szintén a Pioneer cégtől
kaptunk kölcsön. Egyszersmind ismertettük az új technika lényegét**
(**A digitális hangtechnika alapfogalmait (amelyek természetesen a
CD-technikának is alapjául szolgálnak) már 1981-ben behatóan
ismertettük, a 7. lapszám "Digitális forradalom" című cikkében. Később
a 20. lapszámban "Szűrővizsgálat" címmel a CD-játszók egyik perdöntően
fontos áramköréről írtunk. - A szerk.), és a CD hangminőségéről is
közzétettük első helyzetjelentésünket. A továbbiakban többször is
visszatértünk az ezüstlemezjátszókra és az ezüstlemezekre: egyrészt
készüléktesztekben (a 20. lapszámban, majd a Mozaik 1. és 4.
kötetében), másrészt újabb "helyzetjelentésekben", azaz szubjektív
ítéletekben (Hifi Magazin 14, 16, majd Hifi Mozaik 3). Mindezek
lényegét abban foglalhatjuk össze, hogy az új technika csodálatos
dolgokat produkál, de még nincs igazán kiforrva, és a hangminőségével
sem nyújtja azt az élményt, amelyet a hagyományos hanglemeztől
megszoktunk.
Az idő azonban a CD-nek dolgozik, s nem is csak azért, mert az LP
úgyszólván kihal mellőle. A konstruktőrök is, a hangmérnökök is
hozzáidomulnak a digitális technikához, minek következtében a gépek
egyre jobbak lesznek, és a lemezek egyre szebben szólnak. Nagyon
fontos, hogy időnként mérlegre tegyük a kompaktlemezt, s megpróbáljuk
kihozni belőle a lehető legtöbbet. Végül is, eddigi CD-játszóink
bizony csak tömegcikkek voltak, s a PD-91 (legalábbis az árát
tekintve) úgy aránylik hozzájuk, mint valamely "audiofil" lemezjátszó
a kommersz Direct Drive-okhoz. Árkategóriáját tekintve ugyan
Magyarországról nézvést lőtávolon kívül esik, de ez most mellékes. A
technika rohamosan fejlődik, a készülékek ára folyvást csökken, és ami
tegnap még audiofil gépezetnek számított, azt holnap talán már a
derékhad is lekörözi. (Más kérdés, hogy közben az audiofil kategória
is folyamatosan újratermelődik.) Aki most kezdi kiépíteni a
hifiberendezését s azzal együtt persze a lemezgyűjteményét is, kínos
dilemma előtt áll: vajon érdemes-e még kitartani az analóg
lemeztechnika mellett, nem volna-e jobb rögtön átnyergelni a
digitálisra? Ez itt a kérdés, nem pedig az, hogy a hazai hifisták
máris hol szereznek maguknak ennyire drága gépeket.
És persze arra is választ szeretnénk kapni, hogy 1989-ben vajon
mekkora távolság választja el az alapfokú CD-játszókat a felső
kategória aljától (avagy a középkategória tetejétől).
Pioneer PD-91
A japán cég eme "zászlóshajóját" még egy éve sincs, hogy vízre
bocsátották, és a brit lapok is csupán szeptemberben törték el rajta a
pezsgősüveget. A Hi-Fi News jól oda is vágta a palackot a hajó
oldalához, majdhogy léket nem ütött rajta azzal az ítéletével, hogy a
PD-91 műszaki mércével mérve tökéletes ugyan, de a hangminősége nem
érdemel ötöst, még négyötödöt sem, legfeljebb ha négyes jár neki. A
másik lap, a Hi-Fi Answers több rokonszenvvel és kevesebb
fenntartással fogadta ezt a minden ízében "High Tech" és "de luxe"
gépezetet, amelynek ára egyébként Angliában nem kevesebb mint 800
fontsterling. (Az amerikai árát nem ismerjük, az Audio 1988-as
Évkönyvében ez a típus még nem szerepel.) Egészen természetes, hogy az
új Pioneert mindenki a Sony CDP-557ESD-hez mérte, ugyanis mindkét gép
D/A átalakítója ugyanazt a "Chip"-et tartalmazza a HFN szerint a Sony,
a HFA szerint a Pioneer szól szebben - dehát ebben a vitában nekünk
nem lesz módunk állást foglalni.
Méltóan a Pioneer-tradíciókhoz, a PD-91 roppantul elegáns
készülék. Színvilágában a fekete és az arany dominál. Oldalról két
falap határolja, "fadobozt" imitálva, anélkül, hogy tovább magasítaná
az egyébként sem túl lapos gépezetet, amely ráadásul csaknem annyira
mély, mint amennyire széles. Ez az arány abból adódik, hogy hátul a
hálózati transzformátor kívül esik a dobozon. Gumiszerű
rezgéscsillapítókkal választották le a hátlapról, és külön lábon kell
feltámaszkodnia. Készülékünknek tehát nem 4 lába van, hanem öt.
(Páratlan szám. De erre sem Peter W. Belt beszélte rá a tervezőket.)
A Pioneer PD-91 ezüstlemezjátszó D/A átalakítója 18 bit
felbontással és 8-szoros túlmintavételezéssel dolgozik. Erről most
csak egészen röviden szólunk. Mint ismeretes, a CD-technika egyik fő
paramétere, a 44,1kHz-es mintavételi frekvencia egyszer és mindenkorra
megszabja a CD-játszók frekvenciaátviteli tartományának felső határát
- ezt semelyik konstruktőr nem lépheti át, nem tágíthatja ki. Azt
viszont már maguk döntik el a tervezők, hogy milyen kivitelű szűrővel
szabadítják meg a műsorjelet a mintavételi zajtól, tehát a hasznos
sávon kívüleső, torzítás gyanánt jelentkező komponensektől (lásd
"Szűrővizsgálat", HFM 20). Minél meredekebb a szűrő, annál hatékonyabb
- de annál inkább tönkreteszi az impulzusátvitelt. Az úgynevezett
túlmintavételezési technika módot ad rá, hogy a szűrő ne vágjon
meredeken, és mégis hatékony legyen. Nívósabb készülékekben ma már
legalább 4-szeres, de inkább 8-szoros túlmintavételezést alkalmaznak.
A zavaró jelek így 8-szorta magasabb frekvenciára tolódnak, és a
szűrőnek nem 44,1kHz-en, hanem csak 8x44,1=352,8kHz-en kell elérnie
teljes hatékonyságát, tehát sokkal "lankásabban" futhat.
A CD-technika másik fő paramétere, a felbontás (a műsor
"szemcsézettsége", finomsága) szintén keretet szab az átvitel
minőségének, s végül is a CD-felvételek műsorjelét 16 bit felbontású
A/D átalakítóval dolgozzák fel. Mégsem szabad azt hinni, hogy akkor
most már a lejátszó készülékekben sincs szükség ennél finomabb
felbontású D/A átalakítóra. Egyértelműen kimutatható, hogy a magasabb
bitszámú átalakítók jobban dolgoznak. Műszaki részletekbe itt nem
akarunk belemerülni; közel járunk a lényeghez, ha csupán arra
hivatkozunk (amit a High Fidelity egész eddigi története bizonyít),
hogy egy nívós hifikészüléknek mindig szüksége van bizonyos
tartalékokra. A házi feladatát csak az tudja jól megcsinálni, aki ezen
felül egyéb, önként vállalt feladatokra is képes.
Kezelése, szolgáltatásai
Ez a gép kitalálja az ember legrejtettebb óhajait is. Az egyik
brit szakíró így jellemezte: "Olyasmikre képes, amire soha senkinek
nem lesz szüksége - és még ezen felül is tud egyet s mást". Groteszk
dolog, de ezt a drága gépet mintha nem is az elmélyült
zenehallgatóknak szánták volna, hanem a magnósoknak: azoknak, akik egy
60 perces kazettára szeretnék összemásolni a lehető legbonyolultabb
műsort, a lehető leggazdaságosabban...
A PD-91 valamennyi kezelőszerve a frontlapon helyezkedik el,
átgondolt hadrendben. A lemeztartó fiók, a "display" és az
üzemmód-gombok blokkja három téglalapra osztja az előlapot, alattuk
pedig egy keskeny sávban további kezelőszervek sorakoznak. Kezdjük az
utóbbiakkal - lényegében az "extra" szolgáltatásokkal.
Villanyoltás és kártyakeverés
Balról a hálózati kapcsolót egy kisméretű kapcsológomb követi: a
kimeneti szelektor. Három állása van (Analog, Digital, Both), tehát
vagy az analóg műsorjelet adja ki, vagy a digitálisat, vagy pedig mind
a kettőt egyszerre. A digitális jelet egyébként nemcsak
RCA-csatlakozóra bocsátja, hanem egy speciális csatlakozóra is, amely
száloptikát fogad. Itt mondjuk el, hogy valamennyi kimenet aranyozva
van. Az optikai kimenet, amelyet ma még nemigen lehet mire használni,
vakdugóval van lezárva.
A lemeztartó fiók alatt a távvezérlőhöz rendelt érzékelő "ablakot"
találjuk (a távvezérlő ebben az árkategóriában elengedhetetlen!), és
persze a fióknyitogató gombot (Open/Close). Odébb, a kijelző alatt 5
aranyozott pici gomb következik. Első közöttük a Display Off, az a
bizonyos "villanyoltogató" gomb. Ezt a funkciót roppant körültekintően
tervezték meg: a fények gyakorlatilag mindig világítanak, amíg szükség
van rájuk, és csak akkor alszanak ki, amikor már úgyis mindenki csak a
zenére figyel. A feliratok rögtön láthatóvá válnak, amíg - például -
nyomva tartjuk a Pause gombot, vagy amíg a következő programrészt
keressük ("Next Track").
A második gomb a Time feliratot viseli, és a készülék "órájához"
intézhetünk vele kérdéseket. Alaphelyzetben, ha a gépbe korongot
teszünk, a kijelző az önálló műsorrészek ("Track") számát és a teljes
műsoridőt mutatja percben és másodpercben, majd amikor lejátszásra
kapcsolunk, megjeleníti az egyes műsorrészeken belüli részletek
("Index") számát, valamint a teljes műsorból eltelt időt. Ha már most
egyszer megnyomjuk a Time gombot, a kijelző átvált az éppen lejátszott
műsorrészletből hátralévő időre (és kivilágosodik rajta a "Remain"
felirat). Másodszori gombnyomásra a teljes programból hátralévő időről
értesülünk. ("AL", mondja a kijelzőn a felirat.)
A harmadik kis gomb az Auto Space (automatikus időköz) feliratot
viseli. Segítségével 3 másodperces szünetet iktathatunk az egyes
műsorrészek közé. Erre feltehetőleg megintcsak azért van szükség, hogy
pontosan indíthassuk a magnófelvételeinket. A gép még számol is hozzá:
"03", "02", "01" - mondja, éppencsak azt nem teszi hozzá, hogy:
"rajt!".
A negyedik gombbal ismétlésre kapcsolunk ("Repeat"). Normál
lejátszáskor a teljes műsort ismételjük meg, az eredeti sorrendben,
programozott lejátszáskor a program szerinti sorrendben - kivéve, ha
egyúttal az ötödik gombot is működtetjük.
Mert ennek az utolsó gombnak ("Random Play") valami egészen
kivételes funkciója van: összekeveri, véletlenszerű sorba rendezi a
lemezen lévő, illetve a beprogramozott műsorrészeket. Valószínűleg
háttérzene szerkesztésére szolgál. Magnósok a megmondhatói, hogy a
szalagjainkat-kazettáinkat gyakran azért unjuk meg, mert túlságosan
jól ismerjük a műsorszámok sorrendjét, és már előre tudjuk, mikor mi
következik. Hát ezért kell néha megkeverni a kártyákat. Valahányszor
újra megnyomjuk a gombot, a gép mindig újra kever. A véletlenszerű
játékot a Stop gombbal vagy a fiók kinyitásával lehet kiiktatni.
Jobboldalt a fejhallgató csatlakozó Jack-hüvelye mellett egy
szintszabályzó potméter zárja az alsó sort.
Üzemmódkapcsolók
A további kezelőszervek a készülék jobb oldalán, 4 sorban
helyezkednek el. Célszerűnek látszik funkciójuk szerint csoportosítani
őket, s nem annyira a "topográfiájukat" követni. Az üzemmódkapcsolók
itt is a CD-technikában elfogadott jelöléseket hordozzák (lejátszás:
szimpla nyíl, kézi keresés: kettős nyíl, "lépegetés": kettős nyíl, de
függőleges vonallal határolva stb.).
Felülről a 3. sort három nagyméretű nyomógomb tölti ki: a
Lejátszás, a Pillanat-állj és a Stop, tehát a leggyakrabban használt
kezelőszervek, amelyekre így igen könnyű rátalálni. Alattuk 3
gomb-páros helyezkedik el: a "lépegetők" (Track Search), amelyekkel
számonként lehet haladni a programban előre, illetve hátra, aztán a
kézi keresőgombok következnek (Manual Search), amelyek a magnózásban a
gyorstekercselésnek felelnek meg. Érdekessége a Pioneer
ezüstlemezjátszónak, hogy a keresést felgyorsíthatjuk a lejátszási
sebesség 20-szorosára (ilyenkor hallani is lehet a műsor
csiripelését), illetve a 60-szorosára (ilyenkor nem hallani semmit,
csupán a kijelző tájékoztat bennünket a dolgok állása felől). Az
előbbi funkcióhoz a Lejátszás, az utóbbihoz a Pillanat-állj gombot
kell megnyomni a keresőgombon kívül. A harmadik gombpáros, az Index
Search ugyanúgy működik, mint a Track Search, csak kisebbeket lépeget:
nem programról-programra, hanem programrészről-programrészre. Ez a
funkció, persze, csak olyan ezüstlemezen működik, amelynek elegendően
részletes a "tartalomjegyzéke".
A két felső gombsor a programozást vezérli. A Track Number
kifejezés értelemszerűen a 10 számozott gomb fölött áll, ezekkel
számjegyeket vihetünk be a memóriába. Jobbra tőlük a Memória
kapcsológombját és a Törlőgombot (Clear) találjuk. A programozás a
következőképpen zajlik. A számozott gombokkal kiválasztjuk valamely
műsorrészt, az M gombbal beírjuk a készülék memóriájába-és jöhet a
következő. Összesen 24 műsorrészt vehetünk előjegyzésbe; a már beírt
programot utólag ellenőrizhetjük is, a Track Search gombokkal. A
kijelzőn mindig megjelenik a szóbanforgó műsorrész száma és
időtartama, valamint a már összeválogatott program teljes műsorideje.
A PD-91 egyébként játékos kedvű szerkezet. A műsorrészeket apró,
számozott négyzetekkel is megjeleníti, s ezek játék közben majd
egyenként tűnnek el a kijelzőről, a mindenkori sorrendben (tehát ha
kell, a programozás vagy éppenséggel a véletlenszerű lejátszás
sorrendjében). A kijelző egyébként is folyamatosan tudósít bennünket
róla, hogy mit műveltünk a gombokkal és hogy hol tartunk a programban.
Magnósok, figyelem!
A meglepő funkciók azonban még csak most következnek, holott már
csak két gomb van hátra: az Auto Pgm/Edit (automatikus program és
szerkesztés), illetve a Time Fade/Edit (időúsztatás és szerkesztés).
Ezeket tényleg mintha csak a magnósok számára találták volna ki.
Lássuk, mit lehet kezdeni velük.
Térjünk vissza még egyszer a programozáshoz. A memóriába a
Pillanat-állj parancsot is bevihetjük. Namármost, ezt a funkciót
úgyszólván ragozni is lehet az Auto Pgm/Edit gomb segítségével.
Magnózáskor általában arra kell ügyelni, hogy az utolsó szám még
éppen ráférjen a szalagra, utána viszont már ne maradjon sok hely
kihasználatlanul. Először tehát megnyomjuk az automatikus programozás
gombját, majd a Track Number gombokkal beírjuk a memóriába a kazettánk
játékidejét (amely tudvalevőleg 60, 90 vagy 120 perc - többé-kevésbé
pontosan). A masina azonnal kijelzi, hogy a beléhelyezett CD-korongon
ez hány számnak és hány műsorpercnek felel meg. Ha ügyesek vagyunk, a
programot szinkronba tudjuk hozni a játékidővel, és szinte egy méter
szalag sem megy veszendőbe. Szalagvégen a CD-játszó is megáll, s
türelmesen megvárja, amíg megfordítjuk a kazettát és újra elindítjuk a
játékot a Pillanat-állj gombbal.
Szintén a magnósokat (és a lemezlovasokat) érdekelheti az utolsó
funkció, vagyis a műsor el- és visszaúsztatása a távvezérlő
segítségével. Amikor a Fade In gombot megnyomjuk, a műsor fokozatosan
halkulni kezd, 5 másodperc alatt teljesen eltűnik, s ekkor a gép
Pause-ra áll. Fade Out: a gép megindul, a műsor fokozatosan
felerősödik. A halkítás-hangosítás mértéke éppen 60dB. A kijelzőn
villogó, csökkenő (növekvő) pálcikák sora jelenik meg, egyéb
fényjátékokkal kísérve, valamint a mindenkori szint számértéke,
decibelben. Mint említettük, ez a folyamat gyárilag 5 másodpercre van
beállítva, de időtartamát módosítani lehet, 1 és 10 másodperc között,
külön az el- és külön a visszaúsztatáshoz. (A kijelző természetesen
ezeket az adatokat is indikálja.)
Az úsztatás funkcióját kombinálhatjuk is a memóriával: a Time Fade
gombbal programba vesszük, hol kell a műsornak lehalkulnia. Ez nyilván
szalagvégen indokolt.
Van még egy funkció, amelyet szintén a távvezérlővel kell
működtetni: a Music Window (azaz Zenei Ablak) Program. Ezzel
háttérzenét vagy hang-effektusokat lehet szerkeszteni. A CD-műsor
hallgatása közben bármikor megnyomhatjuk a távvezérlőn a Music Window
gombot, megjelölve azokat a műsorrészeket (összesen nyolcat),
amelyeknél a zene majd "beúszik", illetve "elúszik". Jó játék, de nem
sok köze van a High Fidelityhez.
Felépítése
A szervizkönyvet, sajnos nem kaptuk meg idejében, kapcsolási
rajzunk sincs. Talán nem is tudtunk volna belőle sokat kiókumlálni -
de legalább készíthettünk volna egy rövid műszaki ismertetést.
Így azonban a készüléknek csak a mechanikai felépítéséről
szólhatunk. Mint már elmondottuk, jól megtermett készülék a PD-91.
Szállításkor a különálló hálózati transzformátort 2x2 csavarral, a
CD-stabilizáló szerkezetet pedig a lemeztartó fiókba helyezett műanyag
lappal kell rögzíteni.
Az aljlapon néhány csavart kell kicsavarnunk és egy műanyag
alkatrészt kiemelnünk, hogy szabaddá tegyük a mechanikát. Azonnal
szembeötlik, hogy az aljlap nem hagyományos síklap, hanem
méhsejtszerkezetű, azonkívül rézszínű. Gyakorlatilag mindegyik fémből
készült vázrész rézbevonatot kapott; még a kisméretű hűtőbordák is
rézszínűek. Meggyőző műszaki érvek híján ezt a technológiát is a
Negyedik Dimenzió szülöttének kell tekintenünk.
A lemezforgató mechanika robusztus, erős vázra épült, mely
rugalmasan van felfogva az alaplemezre. Összesen 3 motort tartalmaz:
egy a lemezt forgatja, egy a fiókot tologatja ki-be, egy pedig a
korong-leszorító stabilizátor-részt mozgatja. Ez a stabilizátor (a
gyári ismertető szerint) koncentrikusan pozícionálja a CD-t a tárcsán.
A korong szabályosabban forog, megkönnyítve a kiolvasófej, valamint a
hibajavító rendszer dolgát.
Hasonló érveket hoznak fel a méhsejt-szerkezet mellett (még a
lábak is méhsejt-szerkezetűek!), és a mechanika rugalmas
felfüggesztését is ezzel indokolják. Külön hangsúlyozzák: a
kiolvasófej úgy van felfüggesztve, hogy súlypontja pontosan a
felfüggesztési pont alá kerül, miáltal az egész rendszer kevésbé
imbolyog.
Az előlap mögött egy kisebbfajta nyomtatott lapon helyezték el a
kijelzőt és a kapcsolókat. Ezektől eltekintve, az egész elektronika
egyetlen hatalmas áramköri lapra épült. Jobboldalt látjuk az analóg
részt, s azon belül teljesen elkülönítve a bal és a jobb csatornát.
Középen a digitális részt egy (megintcsak méhsejt-szerkezetű) erős
fémlap takarja. Baloldalt a tápegység és a kiolvasófejet kiszolgáló
elektronika kapott helyet.
A készülék belseje rendezett, sehol semmi zsúfoltság. Hely,
persze, van bőven.
Méréseinkhez
Két dolgot szeretnénk hangsúlyozni. Először is: ennek a
készüléknek annyira igényes a specifikációja, hogy meghaladja a
mérőműszereink képességeit. Magyarán szólva, némelyik paramétert csak
körülbelüli pontossággal tudtuk megmérni. Ezért van táblázatunkban
annyi "<" jel.
Másodszor: egyébként is elképzelhetőnek tartjuk, hogy a 18 bit
8-szoros túlmintavételezésű rendszer olyan előnyökkel bír a
túlmintavételezés nélküli rendszerekkel szemben, amely előnyöket
minden bizonnyal ki lehet mutatni mérés útján is - csak mi még nem
tudjuk, hogyan. A CD-technika ma még egy igen korai stádiumában
leledzik: nemigen bontakoztak még ki azok a paraméterek, amelyek
megkülönböztetik a gyöngét a közepestől, a közepeset a jótól.
(Gondoljunk csak az erősítők tranziens intermodulációs torzítására,
amelyről egy időben még a konstruktőrök sem vettek tudomást. Vagy
gondoljunk Otaláék eljárására, amellyel kimutatták, hogyan viselkednek
a teljesítményerősítők a komplex terhelés hatása alatt...)
Rátérve mármost a mérés eredményére, azt látjuk, hogy a PD-91
kimeneti feszültsége kb. 10%-kal magasabb a szabványban eddig
megengedett 2V-nál. Lehet, hogy a Pioneer konstruktőrei fél szemmel
már a legfrissebb IEC ajánlástervezetre sandítottak, amely 2,8V-ban
jelöli meg a CD-játszók maximális kimeneti feszültségét? A
gyakorlatban ez a néhány tizedvolt nem oszt és nem szoroz, ekkora
jeleket minden tisztességes erősítő nagyszintű bemenete fel tud
dolgozni. A kimeneti impedanciák rendben vannak. A fejhallgató kimenet
feszültsége/impedanciája is megfelelő.
A jelalakokat oszcilloszkópon vizsgálva, különbséget tapasztaltunk
a Philips és a Sony mérőlemezei között. Ki gondolná, hogy a digitális
technika korában a két legfőbb professzionális cég mérőlemezei nem
ugyanazt az eredményt adják... Csak zárójelben: mi főleg a Sony YEDS 7
típusú lemezt használtuk, hogy az eredményt minden tekintetben
összevethessük azzal, amit 6 évvel ezelőtt a Pioneer P-D1-en mértünk.
A frekvenciajelleggörbe kifogástalan, a linearitás is az, egészen
60dB-ig, még kisebb szinteken viszont már eltér az elméleti értéktől.
Az áthallási csillapításra a gyár 109dB-t ad meg (feltehetően 1kHz-en
méri), nekünk valamivel kevesebb jött ki, de az eredmény így is
elsőrangú. Úgy látszik, a CD-technikában sem rossz stratégia
szétválasztani a két csatorna jelét.
A harmonikus torzítás (a frekvencia függvényében mérve) tényleg a
mérési küszöb körül jár. A kivezérlés függvényében mért harmonikus
torzítás egészen 20dB-ig igen alacsony, majd értelemszerűen felszökik,
dehát ez a CD-technika lényegéből következik.
Az intermodulációs torzításról a specifikáció mélyen hallgat
holott az eredmény igen jó, nincs rajta semmi szégyellni való.
A négyszögjel- és impulzusátvitel gyönyörű, észrevehetően szebb,
mint amit a Philips CD 150-en, pontosabban: mint amit eddig bármiféle
CD-játszón mértünk. A különféle négyszögjelek fel- és lefutó élein
látható berezgések teljesen egyformák. Az impulzus-átvitelről ezúttal
két képet is készítettünk. Mindkettőt a mérőlemez azonos részéről
vettük fel, csak a 6. képen a vízszintes léptéket az ötszörösére
növeltük. Az impulzus még ezen a képen is tökéletesen szimmetrikus!
Említést érdemel az 5512Hz-es négyszögjelről készített oszcillogram
is, amely szintén afféle rekord (a mi gyakorlatunkban, legalábbis).
Mérési táblázatunkban nem utalunk rá, de igyekeztünk meghatározni
a hozzáférési időt is. A PD-91 rendkívül "gyors" masina, a
"legeldugottabb" részleteket is 2 másodpercen belül megtalálja. Az
egymást követő műsorrészeket 1 másodpercen belül keresi meg.
Összegezve: szinte riasztóan szép paraméterek. Minden reményünk
meglehet rá, hogy a most következő szeánszon végre megkedveljük a
Compact Disc hangminőségét...
Szeánsz
Olvasóink tudják, hogy a HFM sosem volt CD-párti. Sokan
éppenséggel CD-ellenesnek minősítik, de ez méltánytalan dolog - pont
annyira méltánytalan, mint mondjuk szovjetellenességgel vádolni
azokat, akik csupáncsak orosz helyett angolul szeretnének tanulni. Nem
annyira mi voltunk CD-ellenesek, mint inkább a feltartóztathatatlan és
kritikátlan digitalizáció volt a hifi-ellenes.
Hogy világosan lássuk a frontokat, tömören összefoglaljuk a HFM
eddigi nézeteit a digitális felvételek s különösen a Compact Disc
hangminőségéről. Kezdetben, a korai lemezkiadványokat hallgatva úgy
éreztük, hogy a CD emberi fogyasztásra alkalmatlan, később beláttuk,
hogy az ezüstlemezek közül némelyik nem is olyan rossz, majd
eljutottunk odáig, hogy a CD-hang, ha nagyon akarjuk, élvezhető, csak
nem annyira, mint az LP-hang. A HFM kollektív ítéletét személyes
ítéletekre bontva: kétféle vélemény alakult ki bennünk. A többség
(futólagos szeánszok nyomán) úgy vélte, hogy nincs a CD-vel semmi baj,
azon kívül, hogy nem szól eléggé jól. A Szerkesztő viszont (tartósabb
CD-kúrák nyomán) egyre inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy a
CD tulajdonképpen jól szól, talán jobban is, mint az LP, csak éppen
van egy "stichje", ami miatt nem jó vele zenét hallgatni.
A kifinomult technológiával megépített, 18 bit 8-szoros
túlmintavételezésű, 800 fontsterlinges Pioneer PD-91-től tehát azt
vártuk, hogy kételyeinket egyszer és mindenkorra eloszlatja, a
CD-technikáról jeles érettségi bizonyítványt állít ki, a lelkileg
meghasonlott HFM-et pedig végre közös nevezőre hozza önmagával és a
külvilággal. Szóval nem voltunk elfogulatlanok: nemcsak a szívünk
mélyén, de tudatosan is a Pioneernak szurkoltunk. Egyénenként és
testületileg is azt szerettük volna, ha a PD-91 fölényesen jobbnak jön
ki, mint alapfokú etalonunk, a Philips CD 150, sőt, objektív mércével
mérve is elkápráztat bennünket, s érvényre juttatva a digitális
technika tagadhatatlan erényeit, feledteti velünk analóg
hangélményeinket. Óhajunk, sajnos, csak nagyon kis részben teljesült.
Készséggel elfogadjuk, hogy a hiba talán nem a CD-technikában és nem a
PD-91-ben keresendő, hanem valami másban - de erről majd később.
Először lássuk a szeánsz eredményét.
Hangsugárzónak a Spendorokat, erősítőnek a Naim NAIT-et* (*Ez már
a NAIT II. A Sound Company cég megtette nekünk azt a szívességet, hogy
kicserélte a régi típust az újra, amelynek korrektebb a
frekvenciaátvitele és teltebb a hangképe.) használtuk. A CD-játszók
tüskés fémállványon álltak. Kapcsolóberendezést nem használtunk,
pontosabban: a két gépet az erősítő egy-egy nagyszintű bemenetére
kötöttük, és a bemeneti választókapcsolóval kapcsolgattunk ide-oda.
Előzőleg "megkevertük a kártyákat" (a kábeleket), hogy senki ne tudja,
melyik készüléket halljuk, amikor a Tuner, illetve az Aux bemenetre
kapcsolunk. A vakteszt duplikát lemezpéldányokkal megy a legjobban, de
ha nincs két egyforma korong, azt is megtehetjük, hogy eltérő CD-ket
rakunk a készülékekbe, és azokat valaki időnként megcseréli (s persze
mindig a ugyanazt a lemezt hallgatjuk). Ő természetesen tudni fogja az
igazat, a többiek számára azonban továbbra is vakon folyik a teszt.
ELSŐ MENET: duplikát magyar CD-k
Némely hazai kiadású lemezből két példánnyal rendelkezünk, ezeket
kifejezetten CD-szeánszokhoz kaptuk a Hungarotontól. A magyar zenei
felvételekről annyit kell tudni, hogy dinamikájukra és
sávszélességükre nézve kissé szűkebbek, hangzásképükben "szelídebbek"
a nyugati lemezek derékhadánál. Talán erre a körülményre, talán
viszont csak a botfülünkre panaszkodhatunk, amiért ebben a menetben a
Pioneer kevesebb pontot kapott a Philipsnél.
A két gép hangképét az első 5 percben nem nagyon tudtuk
megkülönböztetni, aztán fokozatosan "szétváltak" (habár később is
előfordult, hogy összetévesztettük őket). Kommentárjaink szerint a
Pioneer: mindenesetre tömörebb, súlyosabb, gyakran nyugodtabb, a
hangzási balansza feltétlenül ismerősebb, "analógosabb", a tere
kisebb, de koherensebb, nem elég széles, viszont van némi mélysége is.
Néhol jobb, de fojtottabb. Több magasa van, de kaparósabb; levegősebb,
de nem szól szépen. Felfelé húz(?). Összemossa a szólamokat. Ezzel
szemben a CD 150: nyíltabb, magasabb színezetű, csengőbb, vékonyabb,
szárazabb, a tere oldalirányban nagyobb. Áttetszőbb (digitális
erény?), definiáltabb. Kevesebb magas, de elviselhetőbb. Tisztábban
szól, jobb arányok, szólamok (például a hárfáé) jobban kiemelkednek a
zenekarból.
Mindezeket a vegyes ítéleteket hárman hoztuk. A negyedik személy
(Sólymos Antal), aki a hangszórók fókuszában, tehát a sztereó székben
ült, mindvégig és fenntartás nélkül a Pioneert dicsérte: világosabb,
finomabb, természetesebb, minden sokkal jobban együtt van benne, és
sokkal jobbak a magasai és a mélyei. Valóban jobban torzít, de ez
feltehetőleg azért van, mert a hangszóró kevésbé tud vele "lépést
tartani". A Philips sem rossz, de mattabb, fakóbb, erőtlenebb, nem
olyan szép. SA később is, az egész szeánsz folyamán fenntartotta ezt a
véleményét. A történelmi hűség kedvéért azonban meg kell említenünk,
hogy ő volt az, aki a lemezeket cserélgette nekünk, tehát -
bármennyire igyekezett is "manőverezni", saját magát is becsapni - az
ő számára a szeánsz később már nem volt tökéletes vakteszt.
MÁSODIK MENET: Opus 3 tesztlemezek
Az Olvasó még bizonyára emlékszik a Hifi Mozaik 3. kötetéből a
svéd Opus 3 audiofil lemezcég (analóg hangtechnikával készített)
felvételeire, amelyekből nincsenek ugyan duplikát példányaink, viszont
egyaránt megvannak CD-n és LP-n, s így összemérhetjük velük a kétféle
technikát. Az analóg Opusok hangját jól ismerjük (s ezért amikor a
CD-ket elővesszük, azok hangkarakterét önkéntelenül is "analóg
emlékeinkhez" viszonyítjuk). Kommentárjainkból az derül ki, hogy ebben
a menetben a zsűri két pártra szakadt.
Kettőnk szerint a Pioneer hangja teltebb, tömörebb, a magasai is
jobbak, az énekhangja (spirituálé) élőbb, pregnánsabb. A magasai
szebbek, a dobütései sokkal határozottabbak. A Philips most tompa,
erőtlen, nincs súlya, fakó. Sokkal-sokkal kevesebb a magashangja.
Fátyolos.
Másik kettőnk még mindig inkább a Philipsre szavazott, mert
tisztábbnak és levegősebbnek érezték. Mindazonáltal itt már ők is
egyetértettek abban, hogy a Pioneernak jobbak (ha nem is annyira
tiszták) a magasai.
HARMADIK MENET: válogatott ezüstlemezek
Több újkeletű, digitális felvételű nyugati ezüstkorongot is
feltettünk (zongora, nagyzenekar, kamarazenekar, opera, musical -
diszkográfiájukat lásd a szeánsz végén). Rendkívül vegyes ítéleteket
hoztunk. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy mind a négyen közös
nevezőre jutottunk. A Vivaldi Négy évszakját hallgatva ezt írtuk:
Pioneer: tömörebb. Kevésbé visít. Kevésbé borul fel az egyensúlya.
Egységesebb. Analógosabb, a szó jó értelmében. A hangszerek jobban
elkülönülnek. A mélyei kizengenek, a magasai igazibbak.
Ez tetszik jobban. Levegősebb, a magasai jobbak.
Összenyomottabb, de ez tetszik jobban. Sokkal szebb hegedű.
Egyenletesebb, tisztább, szebben zeng. A mélyben a zajtartomány is
jobban kivehető, hallható a zenészek lélegzése.
Philips: A hegedű visít. Demonstratívabb. Zavaróbb, digitálisabb.
Kicsit szétesik a tere.
Az első hegedű szörnyen kiemelkedik, elviselhetetlen.
Ezután viszont a West Side Story-t hallgatva ("Cool") megint
teljesen összezavarodtunk, ítéleteink "szanaszét futottak".
Summa summárum
"Jó szeánsznak" nevezzük, amikor négyünk közül (legalább) hárman
ugyanazt mondják, és pedig határozottan, a negyedik pedig fenntartását
hangoztatja ugyan, de lényegében nem mond ellent a többieknek. Hát ez
a mostani, ez nem volt "jó szeánsz".
Dereng ugyan a fejünkben, hogy van valami, amit a PD-91 jobban
csinál a kis Philipsnél. Azt is érezzük, hogy mi ez a valami. Azt is,
hogy a különbség nem is csekély (bár korántsem akkora, mint mondjuk
egy Linn és egy NAD között). Csak valahogy olyan bizonytalannak
érezzük magunkat, mert ez a hangkép alapvetően más, mint amilyenhez
szokva vagyunk. Mindent elkövetünk, hogy megismerjük, "elsajátítsuk a
technikáját", s nem utolsó sorban: hogy megszeressük. Ez a törekvésünk
azonban még mindig nem járt sikerrel. Aki eddig jobbnak tartotta az
analóg hangot, az most is inkább a lemezjátszót választaná (akár csak
egy NAD formájában is!), a Szerkesztő pedig változatlanul nem tud
szabadulni attól a benyomásától, hogy a CD-hangképben ugyan sok minden
benne van, ami szép és jó és kívánatos, de van benne még valami más
is, amitől az embernek öt perc után valamiféle
"megszabadulhatnék-tőle" érzése támad, s amitől nem tud elringatózni,
nem tudja magát feltétel nélkül átengedni a zenének.
Nagyon is el tudjuk képzelni, mindazonáltal, hogy a kudarcért
megint a körülmények a felelősek. Végül is, megint nem csináltunk
egyebet, mint hogy a már meglévő, analóg programokhoz összeállított
"láncban" egyszerűen csak CD-játszóra cseréltük a lemezjátszót.
Könnyen lehet, hogy meg kéne fordítani a dolgot. Hátha előbb tisztára
kéne söpörni az asztalt, tehát legelébb is fogni kéne egy CD-játszót,
és most már őhozzá válogatni erősítőt, hangsugárzót, állványokat,
kábeleket, minden egyebet?!
Ki fogjuk próbálni ezt is. Ha beválik, megtesszük következő (s
talán akkor már a legutolsó) "helyzetjelentésünket" a CD-technika
állapotáról.
Utóirat
Hogy el ne feledjük, kipróbáltuk a Pioneert villanyoltás előtt is,
villanyoltás után is. Nemigen hallottunk különbséget: legfeljebb
feldereng, hogy egy kicsit mintha lágyabbá válna a hang, ha kioltjuk a
fölösleges fényeket. Hosszabb zenehallgatás során (ez még hátra van)
bizonyára fülöncsípjük majd ezt az effektust, de jó lelkiismerettel
most még nem állíthatunk ki róla tanúsítványt.
Nálunk is (mint bárki másnál) mindig minden az utolsó pillanatra
marad: amint elkészülünk a szeánszokkal, már rohanunk is a nyomdába,
hogy el ne késsük a csatlakozást. Pedig ilyenkor volna szükségünk egy
kis nyugalomra, hogy a teszt eredményét zenehallgatással ellenőrizzük.
A Szerkesztőnek erre mindössze két napja maradt. Kollégái fölöttébb
szkeptikusak voltak a "ráhallgatás" eredményét illetően, pontosabban:
előre megmondták, hogy "te most biztosan kezelni fogod a CD-játszót a
PWB-eszközökkel, és azt fogod állítani, hogy most már minden
tökéletes, és hogy ettől lett tökéletes". (A történeti hűség
megköveteli, hogy a fentieket jegyzőkönyvileg rögzítsük.)
A Szerkesztő tényleg abban reménykedett, hogy a PWB-varázslat
tökéletessé fogja bűvölni a CD-hangot. (A PWB-teória értelmében a
CD-nek az az egyetlen baja, hogy a forgó alumíniumkorongnak különösen
kellemetlen káros tere van, tehát zavarja az erre érzékeny embereket.)
Számos varázslatot kipróbált, és úgy érzi, sokat lendített velük a
CD-játszó hangján; véleménye szerint jóval nagyobb különbséget tudott
produkálni, mint amekkora különbséget a szeánszon tapasztalt a
méregdrága PD-91 és a szerény CD 150 között. De még így sem sikerült
végleg kiküszöbölnie a CD-hangból mindazt, amit nem szeret benne.
Lapzártakor a kísérletek még folynak.
Ami a Pioneer PD-91 "villanyoltogató" funkcióját illeti, arról
most már véleményt formálhatunk: ez a funkció minden kétséget kizáróan
meghallható. Vélhetően a Belt-effektus alapján működik, legalábbis
azokra emlékeztet, még abban is, hogy auditív hatása meglehetősen
komplex. Tehát nem mindig ugyanúgy, de csaknem ugyanúgy jelentkezik:
bizonyos helyzetekben lágyabbá, teltebbé, máskor meg (másféleképpen
összeállított készülékeken vagy más zenei passzázsokon) csengőbbé,
színesebbé teszi a hangképet.
DISZKOGRÁFIA
Bernstein: West Side Story (Bernstein, Kanawa, Carreras, DG 419
784-2)
Beethoven: 3-4. zongoraverseny (Perahia, Haitink, Concertgebouw,
CBS DIDC 10196)
Chopin: Valcerek, Liszt: Liebesträume stb. (Jean Yves, Denon
38C37-7050)
Csajkovszkij: Rómeó és Júlia, Diótörő szvit (Maazel, Cleveland
Orchestra, Telarc CD-80068)
Csajkovszkij: "1812", Liszt: Les Préludes, Ravel: Bolero (EMI
Angel CC33-3260)
Muszorgszkij: Egy kiállítás képei (Maazel, Cleveland Orchestra,
Telarc CD-80042)
Verdi: Álarcosbál (Solti, Pavarotti, Price, Bruson, National
Philharmonic Orchestra, Decca 410 210-2)
Vivaldi: A négy évszak (The Academy of Ancient Music, Hogwood,
Decca, L'Oiseau-Lyre 410 126-2)
Webber: Requiem (Maazel, Domingo, Brightman, Miles-Kingston,
Winchester Cathedral Chor, English Chamber Orchestra, EMI 7 47146 2)