Villanyoltás



    

        Napjainkban, amikor már a  legegyszerűbb  hifi-készüléket  is  úgy
    kivilágítják mindenféle fényforrásokkal, mint valami  karácsonyfát,  a
    meglepetés erejével hat az a szolgáltatás, hogy  az  egyik  méregdrága
    CD-játszón játék közben ki lehet kapcsolni az  összes  LED-et!  "Netán
    azok számára csinálták ezt a masinát, akik kizárólag csak  vaksötétben
    hajlandók  zenét  hallgatni?!"  kockáztatta  meg  az  egyik   szakíró.
    Mindazonáltal  ő  is  elismerte,  hogy  a  Pioneer   PD-91   típusjelű
    ezüstlemezjátszó tényleg jobban szól, ha lekattintják a villanyt - nem
    a szobában, hanem a készülék előlapján. A  Pioneer  konstruktőrei  nem
    szolgáltak  műszaki  magyarázattal,  csupán  a  fülükre   hivatkoztak;
    szokatlan dolog ilyesmit  hallani  egy  úgynevezett  "komoly"  cégtől.
    Peter W.  Beltnek  valószínűleg  több  mondanivalója  volna  erről  az
    effektusról, dehát ővele aligha konzultáltak a PD-91 tervezői.
        Persze, nem ez volt a fő  szempontunk,  amikor  eldöntöttük,  hogy
    jelen  kötetünk  poszterét   a   Pioneer   PD-91   ezüstlemezjátszónak
    szenteljük.   Más   készülékfajtákból   (lemezjátszóból,   erősítőből,
    hangsugárzóból) már sikerült összetalálkoznunk, ha  csak  rövid  időre
    is, egy-egy  nagyobb  értékű  példánnyal  -  gondoljunk  csak  a  Linn
    Sondekre, az Audio Research-re, a Magneplanarra, vagy  éppenséggel  az
    Aiwa  DAT-magnójára,  amely  akkoriban  unikum  volt,  a  szó   szoros
    értelmében. Az ezüstlemezjátszóra is már régen rákerült volna  a  sor,
    és mégis, a randevú valahogy  mindig  elmaradt.  Részben  mi  tehetünk
    róla. Talán nem volt igazán a szívünk ügye a  Compact  Disc,  s  talán
    hiányzott belőlünk a  rámenősség  is  -  amire  pedig  ugyancsak  nagy
    szüksége van egy ennyire pici kiadványnak, mint  mi  vagyunk,  ha  azt
    akarja, hogy a  nyugati  cégek  szóba  álljanak  vele.  Tény,  hogy  a
    California Lab, de akár a  Meridian  és  a  többiek  sem  igen  törték
    magukat,  hogy  audiofil  ezüstlemezjátszóikat  a  Hifi  Mozaikkal  is
    kipróbáltathassák. Nem akartuk  túlságosan  leengedni  a  mércét,  úgy
    határoztunk, inkább kivárjuk a jó alkalmat. Végül megint a Pioneer cég
    sietett a segítségünkre, részben azzal, hogy megkonstruált  egy  olyan
    CD-játszót, amelyet már érdemes kölcsönkérni s még inkább azzal,  hogy
    ezt a épet kölcsön  is  adta  nekünk.  Őszinte  köszönetet  mondunk  a
    Pioneernak,   valamint   magyarországi   képviselőjének,   a    Mitsui
    Companynak, hogy  sztárfotóink  gyűjteményét  egy  ennyire  nívós  (és
    műszaki   szempontból   fölöttébb   izgalmas!)    CD-játszó    képével
    gazdagíthatjuk.


    Néhány szó a CD-technikáról

        Régi olvasóinknak csupán emlékeztetőül,  az  újsütetű  hifistáknak
    tájékoztatásul elmondjuk,  hogy  a  HFM  kezdettől  fogva  figyelemmel
    kíséri az ezüstlemez pályafutását. Már 1983-ban, tehát a Compact  Disc
    életének első évében megtartottuk első  CD-revünket  ("A  Felkelő  Nap
    Háza", Hifi  Magazin  12),  sztárfotót  közölvén  a  korai  CD-játszók
    egyikéről, a P-D1-ről, amelyet történetesen szintén a  Pioneer  cégtől
    kaptunk kölcsön. Egyszersmind ismertettük az  új  technika  lényegét**
    (**A digitális hangtechnika  alapfogalmait  (amelyek  természetesen  a
    CD-technikának  is  alapjául   szolgálnak)   már   1981-ben   behatóan
    ismertettük, a 7. lapszám "Digitális forradalom" című cikkében. Később
    a 20. lapszámban "Szűrővizsgálat" címmel a CD-játszók egyik perdöntően
    fontos áramköréről írtunk. - A szerk.), és  a  CD  hangminőségéről  is
    közzétettük első  helyzetjelentésünket.  A  továbbiakban  többször  is
    visszatértünk az ezüstlemezjátszókra és  az  ezüstlemezekre:  egyrészt
    készüléktesztekben  (a  20.  lapszámban,  majd  a  Mozaik  1.  és   4.
    kötetében), másrészt  újabb  "helyzetjelentésekben",  azaz  szubjektív
    ítéletekben (Hifi Magazin  14,  16,  majd  Hifi  Mozaik  3).  Mindezek
    lényegét abban foglalhatjuk össze,  hogy  az  új  technika  csodálatos
    dolgokat produkál, de még nincs igazán kiforrva, és a  hangminőségével
    sem  nyújtja  azt  az  élményt,  amelyet  a  hagyományos  hanglemeztől
    megszoktunk.
        Az idő azonban a CD-nek dolgozik, s nem is csak azért, mert az  LP
    úgyszólván kihal  mellőle.  A  konstruktőrök  is,  a  hangmérnökök  is
    hozzáidomulnak a digitális technikához, minek  következtében  a  gépek
    egyre jobbak lesznek, és  a  lemezek  egyre  szebben  szólnak.  Nagyon
    fontos, hogy időnként mérlegre tegyük a kompaktlemezt, s  megpróbáljuk
    kihozni belőle a  lehető  legtöbbet.  Végül  is,  eddigi  CD-játszóink
    bizony  csak  tömegcikkek  voltak,  s  a  PD-91  (legalábbis  az  árát
    tekintve) úgy aránylik hozzájuk, mint valamely "audiofil"  lemezjátszó
    a  kommersz  Direct   Drive-okhoz.   Árkategóriáját   tekintve   ugyan
    Magyarországról nézvést lőtávolon kívül esik, de ez most  mellékes.  A
    technika rohamosan fejlődik, a készülékek ára folyvást csökken, és ami
    tegnap még audiofil gépezetnek  számított,  azt  holnap  talán  már  a
    derékhad is lekörözi. (Más kérdés, hogy közben az  audiofil  kategória
    is  folyamatosan  újratermelődik.)  Aki   most   kezdi   kiépíteni   a
    hifiberendezését s azzal együtt persze a lemezgyűjteményét  is,  kínos
    dilemma  előtt  áll:  vajon  érdemes-e   még   kitartani   az   analóg
    lemeztechnika  mellett,  nem  volna-e  jobb   rögtön   átnyergelni   a
    digitálisra? Ez itt a kérdés, nem pedig  az,  hogy  a  hazai  hifisták
    máris hol szereznek maguknak ennyire drága gépeket.
        És persze arra is választ szeretnénk kapni,  hogy  1989-ben  vajon
    mekkora  távolság  választja  el  az  alapfokú  CD-játszókat  a  felső
    kategória aljától (avagy a középkategória tetejétől).


    Pioneer PD-91

        A japán cég eme "zászlóshajóját" még egy  éve  sincs,  hogy  vízre
    bocsátották, és a brit lapok is csupán szeptemberben törték el rajta a
    pezsgősüveget. A Hi-Fi News  jól  oda  is  vágta  a  palackot  a  hajó
    oldalához, majdhogy léket nem ütött rajta azzal az ítéletével, hogy  a
    PD-91 műszaki mércével mérve tökéletes ugyan, de  a  hangminősége  nem
    érdemel ötöst, még négyötödöt sem, legfeljebb ha négyes  jár  neki.  A
    másik  lap,  a  Hi-Fi   Answers   több   rokonszenvvel   és   kevesebb
    fenntartással fogadta ezt a minden ízében "High  Tech"  és  "de  luxe"
    gépezetet, amelynek ára egyébként  Angliában  nem  kevesebb  mint  800
    fontsterling.  (Az  amerikai  árát  nem  ismerjük,  az  Audio  1988-as
    Évkönyvében ez a típus még nem szerepel.) Egészen természetes, hogy az
    új Pioneert mindenki a Sony CDP-557ESD-hez mérte, ugyanis mindkét  gép
    D/A átalakítója ugyanazt a "Chip"-et tartalmazza a HFN szerint a Sony,
    a HFA szerint a Pioneer szól szebben - dehát ebben  a  vitában  nekünk
    nem lesz módunk állást foglalni.
        Méltóan  a  Pioneer-tradíciókhoz,  a   PD-91   roppantul   elegáns
    készülék. Színvilágában a fekete és az  arany  dominál.  Oldalról  két
    falap határolja, "fadobozt" imitálva, anélkül, hogy tovább  magasítaná
    az egyébként sem túl lapos gépezetet, amely ráadásul  csaknem  annyira
    mély, mint amennyire széles. Ez az arány abból adódik,  hogy  hátul  a
    hálózati   transzformátor   kívül   esik    a    dobozon.    Gumiszerű
    rezgéscsillapítókkal választották le a hátlapról, és külön lábon  kell
    feltámaszkodnia. Készülékünknek  tehát  nem  4  lába  van,  hanem  öt.
    (Páratlan szám. De erre sem Peter W. Belt beszélte rá a tervezőket.)
        A  Pioneer  PD-91  ezüstlemezjátszó   D/A   átalakítója   18   bit
    felbontással és 8-szoros  túlmintavételezéssel  dolgozik.  Erről  most
    csak egészen röviden szólunk. Mint ismeretes, a CD-technika  egyik  fő
    paramétere, a 44,1kHz-es mintavételi frekvencia egyszer és mindenkorra
    megszabja a CD-játszók frekvenciaátviteli tartományának felső  határát
    - ezt semelyik konstruktőr nem lépheti  át,  nem  tágíthatja  ki.  Azt
    viszont már maguk döntik el a tervezők, hogy milyen kivitelű  szűrővel
    szabadítják meg a műsorjelet a mintavételi  zajtól,  tehát  a  hasznos
    sávon  kívüleső,  torzítás  gyanánt  jelentkező  komponensektől  (lásd
    "Szűrővizsgálat", HFM 20). Minél meredekebb a szűrő, annál hatékonyabb
    - de annál inkább  tönkreteszi  az  impulzusátvitelt.  Az  úgynevezett
    túlmintavételezési technika módot  ad  rá,  hogy  a  szűrő  ne  vágjon
    meredeken, és mégis hatékony legyen.  Nívósabb  készülékekben  ma  már
    legalább 4-szeres, de inkább 8-szoros túlmintavételezést  alkalmaznak.
    A zavaró jelek így  8-szorta  magasabb  frekvenciára  tolódnak,  és  a
    szűrőnek nem 44,1kHz-en, hanem csak  8x44,1=352,8kHz-en  kell  elérnie
    teljes hatékonyságát, tehát sokkal "lankásabban" futhat.
        A  CD-technika  másik  fő  paramétere,  a   felbontás   (a   műsor
    "szemcsézettsége",  finomsága)  szintén  keretet   szab   az   átvitel
    minőségének, s végül is a CD-felvételek műsorjelét 16  bit  felbontású
    A/D átalakítóval dolgozzák fel. Mégsem szabad azt  hinni,  hogy  akkor
    most  már  a  lejátszó  készülékekben  sincs  szükség  ennél  finomabb
    felbontású D/A átalakítóra. Egyértelműen kimutatható, hogy a  magasabb
    bitszámú átalakítók jobban  dolgoznak.  Műszaki  részletekbe  itt  nem
    akarunk  belemerülni;  közel  járunk  a  lényeghez,  ha  csupán   arra
    hivatkozunk (amit a High Fidelity egész  eddigi  története  bizonyít),
    hogy  egy  nívós  hifikészüléknek   mindig   szüksége   van   bizonyos
    tartalékokra. A házi feladatát csak az tudja jól megcsinálni, aki ezen
    felül egyéb, önként vállalt feladatokra is képes.


    Kezelése, szolgáltatásai

        Ez a gép kitalálja az ember legrejtettebb  óhajait  is.  Az  egyik
    brit szakíró így jellemezte: "Olyasmikre képes,  amire  soha  senkinek
    nem lesz szüksége - és még ezen felül is tud egyet s  mást".  Groteszk
    dolog,  de  ezt  a  drága   gépet   mintha   nem   is   az   elmélyült
    zenehallgatóknak szánták volna, hanem a magnósoknak: azoknak, akik egy
    60 perces kazettára szeretnék összemásolni  a  lehető  legbonyolultabb
    műsort, a lehető leggazdaságosabban...
        A PD-91  valamennyi  kezelőszerve  a  frontlapon  helyezkedik  el,
    átgondolt  hadrendben.  A  lemeztartó  fiók,   a   "display"   és   az
    üzemmód-gombok blokkja három téglalapra osztja  az  előlapot,  alattuk
    pedig egy keskeny sávban további kezelőszervek sorakoznak. Kezdjük  az
    utóbbiakkal - lényegében az "extra" szolgáltatásokkal.


    Villanyoltás és kártyakeverés

        Balról a hálózati kapcsolót egy kisméretű kapcsológomb  követi:  a
    kimeneti szelektor. Három állása van (Analog,  Digital,  Both),  tehát
    vagy az analóg műsorjelet adja ki, vagy a digitálisat, vagy pedig mind
    a   kettőt   egyszerre.   A   digitális   jelet   egyébként    nemcsak
    RCA-csatlakozóra bocsátja, hanem egy speciális csatlakozóra is,  amely
    száloptikát fogad. Itt mondjuk el, hogy valamennyi  kimenet  aranyozva
    van. Az optikai kimenet, amelyet ma még nemigen lehet mire  használni,
    vakdugóval van lezárva.
        A lemeztartó fiók alatt a távvezérlőhöz rendelt érzékelő "ablakot"
    találjuk (a távvezérlő ebben az árkategóriában  elengedhetetlen!),  és
    persze a fióknyitogató gombot (Open/Close). Odébb, a kijelző  alatt  5
    aranyozott pici gomb következik. Első közöttük a  Display  Off,  az  a
    bizonyos "villanyoltogató" gomb. Ezt a funkciót roppant körültekintően
    tervezték meg: a fények gyakorlatilag mindig világítanak, amíg szükség
    van rájuk, és csak akkor alszanak ki, amikor már úgyis mindenki csak a
    zenére figyel. A feliratok rögtön láthatóvá válnak, amíg -  például  -
    nyomva tartjuk a Pause gombot,  vagy  amíg  a  következő  programrészt
    keressük ("Next Track").
        A második gomb a Time feliratot viseli, és a  készülék  "órájához"
    intézhetünk vele  kérdéseket.  Alaphelyzetben,  ha  a  gépbe  korongot
    teszünk, a kijelző az önálló műsorrészek ("Track") számát és a  teljes
    műsoridőt mutatja percben és  másodpercben,  majd  amikor  lejátszásra
    kapcsolunk,  megjeleníti  az  egyes  műsorrészeken  belüli   részletek
    ("Index") számát, valamint a teljes műsorból eltelt időt. Ha már  most
    egyszer megnyomjuk a Time gombot, a kijelző átvált az éppen lejátszott
    műsorrészletből hátralévő időre (és  kivilágosodik  rajta  a  "Remain"
    felirat). Másodszori gombnyomásra a teljes programból hátralévő időről
    értesülünk. ("AL", mondja a kijelzőn a felirat.)
        A harmadik kis gomb az Auto Space (automatikus  időköz)  feliratot
    viseli. Segítségével  3  másodperces  szünetet  iktathatunk  az  egyes
    műsorrészek közé. Erre feltehetőleg megintcsak azért van szükség, hogy
    pontosan indíthassuk a magnófelvételeinket. A gép még számol is hozzá:
    "03", "02", "01" -  mondja,  éppencsak  azt  nem  teszi  hozzá,  hogy:
    "rajt!".
        A  negyedik  gombbal  ismétlésre  kapcsolunk  ("Repeat").   Normál
    lejátszáskor a teljes műsort ismételjük meg,  az  eredeti  sorrendben,
    programozott lejátszáskor a program szerinti sorrendben -  kivéve,  ha
    egyúttal az ötödik gombot is működtetjük.
        Mert ennek  az  utolsó  gombnak  ("Random  Play")  valami  egészen
    kivételes funkciója van: összekeveri, véletlenszerű  sorba  rendezi  a
    lemezen lévő, illetve  a  beprogramozott  műsorrészeket.  Valószínűleg
    háttérzene szerkesztésére szolgál. Magnósok  a  megmondhatói,  hogy  a
    szalagjainkat-kazettáinkat gyakran azért unjuk  meg,  mert  túlságosan
    jól ismerjük a műsorszámok sorrendjét, és már előre tudjuk,  mikor  mi
    következik. Hát ezért kell néha megkeverni a  kártyákat.  Valahányszor
    újra megnyomjuk a gombot, a gép mindig  újra  kever.  A  véletlenszerű
    játékot a Stop gombbal vagy a fiók kinyitásával lehet kiiktatni.
        Jobboldalt  a  fejhallgató  csatlakozó  Jack-hüvelye  mellett  egy
    szintszabályzó potméter zárja az alsó sort.


    Üzemmódkapcsolók

        A  további  kezelőszervek  a  készülék  jobb  oldalán,  4   sorban
    helyezkednek el. Célszerűnek látszik funkciójuk szerint csoportosítani
    őket, s nem annyira a "topográfiájukat" követni.  Az  üzemmódkapcsolók
    itt is a CD-technikában elfogadott jelöléseket  hordozzák  (lejátszás:
    szimpla nyíl, kézi keresés: kettős nyíl, "lépegetés": kettős nyíl,  de
    függőleges vonallal határolva stb.).
        Felülről  a  3.  sort  három  nagyméretű  nyomógomb  tölti  ki:  a
    Lejátszás, a Pillanat-állj és a Stop, tehát a  leggyakrabban  használt
    kezelőszervek,  amelyekre  így  igen  könnyű  rátalálni.   Alattuk   3
    gomb-páros helyezkedik el: a "lépegetők"  (Track  Search),  amelyekkel
    számonként lehet haladni a programban előre, illetve  hátra,  aztán  a
    kézi keresőgombok következnek (Manual Search), amelyek a magnózásban a
    gyorstekercselésnek    felelnek    meg.    Érdekessége    a    Pioneer
    ezüstlemezjátszónak, hogy a  keresést  felgyorsíthatjuk  a  lejátszási
    sebesség   20-szorosára   (ilyenkor   hallani   is   lehet   a   műsor
    csiripelését), illetve a 60-szorosára (ilyenkor  nem  hallani  semmit,
    csupán a kijelző tájékoztat  bennünket  a  dolgok  állása  felől).  Az
    előbbi funkcióhoz a Lejátszás, az  utóbbihoz  a  Pillanat-állj  gombot
    kell megnyomni a keresőgombon kívül. A harmadik  gombpáros,  az  Index
    Search ugyanúgy működik, mint a Track Search, csak kisebbeket lépeget:
    nem programról-programra,  hanem  programrészről-programrészre.  Ez  a
    funkció, persze, csak olyan ezüstlemezen működik, amelynek  elegendően
    részletes a "tartalomjegyzéke".
        A két  felső  gombsor  a  programozást  vezérli.  A  Track  Number
    kifejezés értelemszerűen a  10  számozott  gomb  fölött  áll,  ezekkel
    számjegyeket  vihetünk  be  a  memóriába.  Jobbra  tőlük   a   Memória
    kapcsológombját és a Törlőgombot (Clear)  találjuk.  A  programozás  a
    következőképpen zajlik. A számozott  gombokkal  kiválasztjuk  valamely
    műsorrészt, az M gombbal beírjuk a  készülék  memóriájába-és  jöhet  a
    következő. Összesen 24 műsorrészt vehetünk előjegyzésbe; a  már  beírt
    programot utólag ellenőrizhetjük  is,  a  Track  Search  gombokkal.  A
    kijelzőn  mindig  megjelenik  a   szóbanforgó   műsorrész   száma   és
    időtartama, valamint a már összeválogatott program teljes  műsorideje.
    A PD-91 egyébként  játékos  kedvű  szerkezet.  A  műsorrészeket  apró,
    számozott négyzetekkel  is  megjeleníti,  s  ezek  játék  közben  majd
    egyenként tűnnek el a kijelzőről, a mindenkori  sorrendben  (tehát  ha
    kell,  a  programozás  vagy  éppenséggel  a  véletlenszerű   lejátszás
    sorrendjében). A kijelző egyébként is folyamatosan  tudósít  bennünket
    róla, hogy mit műveltünk a gombokkal és hogy hol tartunk a programban.


    Magnósok, figyelem!

        A meglepő funkciók azonban még csak most következnek,  holott  már
    csak két gomb van hátra: az  Auto  Pgm/Edit  (automatikus  program  és
    szerkesztés), illetve a Time Fade/Edit (időúsztatás  és  szerkesztés).
    Ezeket tényleg mintha csak  a  magnósok  számára  találták  volna  ki.
    Lássuk, mit lehet kezdeni velük.
        Térjünk  vissza  még  egyszer  a  programozáshoz.  A  memóriába  a
    Pillanat-állj parancsot  is  bevihetjük.  Namármost,  ezt  a  funkciót
    úgyszólván ragozni is lehet az Auto Pgm/Edit gomb segítségével.
        Magnózáskor általában arra kell ügyelni, hogy az utolsó  szám  még
    éppen ráférjen a szalagra, utána viszont  már  ne  maradjon  sok  hely
    kihasználatlanul. Először tehát megnyomjuk az automatikus  programozás
    gombját, majd a Track Number gombokkal beírjuk a memóriába a kazettánk
    játékidejét (amely tudvalevőleg 60, 90 vagy 120 perc  -  többé-kevésbé
    pontosan). A masina azonnal kijelzi, hogy a beléhelyezett  CD-korongon
    ez hány számnak és hány műsorpercnek felel meg. Ha ügyesek vagyunk,  a
    programot szinkronba tudjuk hozni a játékidővel, és szinte  egy  méter
    szalag sem megy veszendőbe.  Szalagvégen  a  CD-játszó  is  megáll,  s
    türelmesen megvárja, amíg megfordítjuk a kazettát és újra elindítjuk a
    játékot a Pillanat-állj gombbal.
        Szintén a magnósokat (és a lemezlovasokat) érdekelheti  az  utolsó
    funkció,  vagyis  a  műsor  el-  és   visszaúsztatása   a   távvezérlő
    segítségével. Amikor a Fade In gombot megnyomjuk, a műsor  fokozatosan
    halkulni kezd, 5 másodperc alatt  teljesen  eltűnik,  s  ekkor  a  gép
    Pause-ra  áll.  Fade  Out:  a  gép  megindul,  a   műsor   fokozatosan
    felerősödik. A halkítás-hangosítás  mértéke  éppen  60dB.  A  kijelzőn
    villogó,  csökkenő  (növekvő)  pálcikák  sora   jelenik   meg,   egyéb
    fényjátékokkal  kísérve,  valamint  a  mindenkori  szint   számértéke,
    decibelben. Mint említettük, ez a folyamat gyárilag 5 másodpercre  van
    beállítva, de időtartamát módosítani lehet, 1 és 10 másodperc  között,
    külön az el- és külön a visszaúsztatáshoz.  (A  kijelző  természetesen
    ezeket az adatokat is indikálja.)
        Az úsztatás funkcióját kombinálhatjuk is a memóriával: a Time Fade
    gombbal programba vesszük, hol kell a műsornak lehalkulnia. Ez nyilván
    szalagvégen indokolt.
        Van  még  egy  funkció,  amelyet  szintén  a  távvezérlővel   kell
    működtetni:  a  Music  Window  (azaz  Zenei  Ablak)   Program.   Ezzel
    háttérzenét vagy  hang-effektusokat  lehet  szerkeszteni.  A  CD-műsor
    hallgatása közben bármikor megnyomhatjuk a távvezérlőn a Music  Window
    gombot,  megjelölve  azokat  a   műsorrészeket   (összesen   nyolcat),
    amelyeknél a zene majd "beúszik", illetve "elúszik". Jó játék, de  nem
    sok köze van a High Fidelityhez.


    Felépítése

        A szervizkönyvet,  sajnos  nem  kaptuk  meg  idejében,  kapcsolási
    rajzunk sincs. Talán nem is tudtunk volna belőle sokat  kiókumlálni  -
    de legalább készíthettünk volna egy rövid műszaki ismertetést.
        Így  azonban  a  készüléknek  csak  a   mechanikai   felépítéséről
    szólhatunk. Mint már elmondottuk, jól  megtermett  készülék  a  PD-91.
    Szállításkor a különálló hálózati  transzformátort  2x2  csavarral,  a
    CD-stabilizáló szerkezetet pedig a lemeztartó fiókba helyezett műanyag
    lappal kell rögzíteni.
        Az aljlapon  néhány  csavart  kell  kicsavarnunk  és  egy  műanyag
    alkatrészt kiemelnünk, hogy  szabaddá  tegyük  a  mechanikát.  Azonnal
    szembeötlik,  hogy   az   aljlap   nem   hagyományos   síklap,   hanem
    méhsejtszerkezetű, azonkívül rézszínű. Gyakorlatilag mindegyik  fémből
    készült vázrész rézbevonatot kapott; még  a  kisméretű  hűtőbordák  is
    rézszínűek. Meggyőző műszaki érvek  híján  ezt  a  technológiát  is  a
    Negyedik Dimenzió szülöttének kell tekintenünk.

    

        A  lemezforgató  mechanika  robusztus,  erős  vázra  épült,   mely
    rugalmasan van felfogva az alaplemezre. Összesen 3  motort  tartalmaz:
    egy a lemezt forgatja, egy a  fiókot  tologatja  ki-be,  egy  pedig  a
    korong-leszorító stabilizátor-részt mozgatja.  Ez  a  stabilizátor  (a
    gyári ismertető szerint) koncentrikusan pozícionálja a CD-t a tárcsán.
    A korong szabályosabban forog, megkönnyítve a kiolvasófej, valamint  a
    hibajavító rendszer dolgát.
        Hasonló érveket hoznak fel  a  méhsejt-szerkezet  mellett  (még  a
    lábak   is   méhsejt-szerkezetűek!),   és   a    mechanika    rugalmas
    felfüggesztését  is   ezzel   indokolják.   Külön   hangsúlyozzák:   a
    kiolvasófej  úgy  van  felfüggesztve,  hogy  súlypontja   pontosan   a
    felfüggesztési pont alá  kerül,  miáltal  az  egész  rendszer  kevésbé
    imbolyog.
        Az előlap mögött egy kisebbfajta nyomtatott lapon helyezték  el  a
    kijelzőt és a kapcsolókat. Ezektől eltekintve,  az  egész  elektronika
    egyetlen hatalmas áramköri lapra épült. Jobboldalt  látjuk  az  analóg
    részt, s azon belül teljesen elkülönítve a bal és  a  jobb  csatornát.
    Középen a digitális részt  egy  (megintcsak  méhsejt-szerkezetű)  erős
    fémlap takarja. Baloldalt a tápegység és  a  kiolvasófejet  kiszolgáló
    elektronika kapott helyet.
        A  készülék  belseje  rendezett,  sehol  semmi  zsúfoltság.  Hely,
    persze, van bőven.

    


    Méréseinkhez

        Két  dolgot  szeretnénk  hangsúlyozni.   Először   is:   ennek   a
    készüléknek  annyira  igényes  a  specifikációja,  hogy  meghaladja  a
    mérőműszereink képességeit. Magyarán szólva, némelyik paramétert  csak
    körülbelüli pontossággal tudtuk  megmérni.  Ezért  van  táblázatunkban
    annyi "<" jel.
        Másodszor: egyébként is elképzelhetőnek tartjuk,  hogy  a  18  bit
    8-szoros  túlmintavételezésű   rendszer   olyan   előnyökkel   bír   a
    túlmintavételezés  nélküli  rendszerekkel  szemben,  amely   előnyöket
    minden bizonnyal ki lehet mutatni mérés útján is -  csak  mi  még  nem
    tudjuk, hogyan. A  CD-technika  ma  még  egy  igen  korai  stádiumában
    leledzik: nemigen bontakoztak  még  ki  azok  a  paraméterek,  amelyek
    megkülönböztetik  a  gyöngét  a  közepestől,  a  közepeset  a   jótól.
    (Gondoljunk csak az erősítők  tranziens  intermodulációs  torzítására,
    amelyről egy időben még a  konstruktőrök  sem  vettek  tudomást.  Vagy
    gondoljunk Otaláék eljárására, amellyel kimutatták, hogyan viselkednek
    a teljesítményerősítők a komplex terhelés hatása alatt...)
        Rátérve mármost a mérés eredményére,  azt  látjuk,  hogy  a  PD-91
    kimeneti  feszültsége  kb.  10%-kal  magasabb  a   szabványban   eddig
    megengedett 2V-nál. Lehet, hogy a Pioneer  konstruktőrei  fél  szemmel
    már a legfrissebb IEC ajánlástervezetre  sandítottak,  amely  2,8V-ban
    jelöli  meg  a   CD-játszók   maximális   kimeneti   feszültségét?   A
    gyakorlatban ez a néhány tizedvolt nem  oszt  és  nem  szoroz,  ekkora
    jeleket  minden  tisztességes  erősítő  nagyszintű  bemenete  fel  tud
    dolgozni. A kimeneti impedanciák rendben vannak. A fejhallgató kimenet
    feszültsége/impedanciája is megfelelő.
        A jelalakokat oszcilloszkópon vizsgálva, különbséget tapasztaltunk
    a Philips és a Sony mérőlemezei között. Ki gondolná, hogy a  digitális
    technika korában a két legfőbb  professzionális  cég  mérőlemezei  nem
    ugyanazt az eredményt adják... Csak zárójelben: mi főleg a Sony YEDS 7
    típusú  lemezt  használtuk,  hogy  az  eredményt  minden   tekintetben
    összevethessük azzal, amit 6 évvel ezelőtt a Pioneer P-D1-en mértünk.
        A frekvenciajelleggörbe kifogástalan, a linearitás is az,  egészen
    60dB-ig, még kisebb szinteken viszont már eltér az elméleti  értéktől.
    Az áthallási csillapításra a gyár 109dB-t ad meg (feltehetően  1kHz-en
    méri), nekünk valamivel kevesebb  jött  ki,  de  az  eredmény  így  is
    elsőrangú.  Úgy  látszik,  a  CD-technikában   sem   rossz   stratégia
    szétválasztani a két csatorna jelét.
        A harmonikus torzítás (a frekvencia függvényében mérve) tényleg  a
    mérési küszöb körül jár. A  kivezérlés  függvényében  mért  harmonikus
    torzítás egészen 20dB-ig igen alacsony, majd értelemszerűen felszökik,
    dehát ez a CD-technika lényegéből következik.
        Az  intermodulációs  torzításról  a  specifikáció  mélyen  hallgat
    holott az eredmény igen jó, nincs rajta semmi szégyellni való.
        A négyszögjel- és impulzusátvitel gyönyörű,  észrevehetően  szebb,
    mint amit a Philips CD 150-en, pontosabban: mint amit eddig  bármiféle
    CD-játszón mértünk. A különféle négyszögjelek  fel-  és  lefutó  élein
    látható berezgések teljesen egyformák. Az impulzus-átvitelről  ezúttal
    két képet is készítettünk.  Mindkettőt  a  mérőlemez  azonos  részéről
    vettük fel, csak a 6.  képen  a  vízszintes  léptéket  az  ötszörösére
    növeltük. Az impulzus még ezen a képen  is  tökéletesen  szimmetrikus!
    Említést érdemel az 5512Hz-es  négyszögjelről  készített  oszcillogram
    is, amely szintén afféle rekord (a mi gyakorlatunkban, legalábbis).
        Mérési táblázatunkban nem utalunk rá, de igyekeztünk  meghatározni
    a  hozzáférési  időt  is.  A  PD-91  rendkívül   "gyors"   masina,   a
    "legeldugottabb" részleteket is 2  másodpercen  belül  megtalálja.  Az
    egymást követő műsorrészeket 1 másodpercen belül keresi meg.
        Összegezve: szinte riasztóan szép  paraméterek.  Minden  reményünk
    meglehet rá, hogy a most  következő  szeánszon  végre  megkedveljük  a
    Compact Disc hangminőségét...

    
    


    Szeánsz

    


        Olvasóink  tudják,  hogy  a  HFM  sosem   volt   CD-párti.   Sokan
    éppenséggel CD-ellenesnek minősítik, de ez méltánytalan dolog  -  pont
    annyira  méltánytalan,  mint  mondjuk   szovjetellenességgel   vádolni
    azokat, akik csupáncsak orosz helyett angolul szeretnének tanulni. Nem
    annyira mi voltunk CD-ellenesek, mint inkább a feltartóztathatatlan és
    kritikátlan digitalizáció volt a hifi-ellenes.
        Hogy világosan lássuk a frontokat, tömören  összefoglaljuk  a  HFM
    eddigi nézeteit a digitális felvételek  s  különösen  a  Compact  Disc
    hangminőségéről. Kezdetben, a korai  lemezkiadványokat  hallgatva  úgy
    éreztük, hogy a CD emberi fogyasztásra alkalmatlan,  később  beláttuk,
    hogy  az  ezüstlemezek  közül  némelyik  nem  is  olyan  rossz,   majd
    eljutottunk odáig, hogy a CD-hang, ha nagyon akarjuk, élvezhető,  csak
    nem annyira, mint az  LP-hang.  A  HFM  kollektív  ítéletét  személyes
    ítéletekre bontva: kétféle vélemény  alakult  ki  bennünk.  A  többség
    (futólagos szeánszok nyomán) úgy vélte, hogy nincs a CD-vel semmi baj,
    azon kívül, hogy nem szól eléggé jól. A Szerkesztő viszont  (tartósabb
    CD-kúrák nyomán) egyre inkább arra az álláspontra helyezkedett, hogy a
    CD tulajdonképpen jól szól, talán jobban is, mint az  LP,  csak  éppen
    van egy "stichje", ami miatt nem jó vele zenét hallgatni.
        A  kifinomult   technológiával   megépített,   18   bit   8-szoros
    túlmintavételezésű, 800 fontsterlinges  Pioneer  PD-91-től  tehát  azt
    vártuk,  hogy  kételyeinket  egyszer  és  mindenkorra  eloszlatja,   a
    CD-technikáról jeles érettségi  bizonyítványt  állít  ki,  a  lelkileg
    meghasonlott HFM-et pedig végre közös nevezőre hozza  önmagával  és  a
    külvilággal. Szóval nem  voltunk  elfogulatlanok:  nemcsak  a  szívünk
    mélyén, de tudatosan  is  a  Pioneernak  szurkoltunk.  Egyénenként  és
    testületileg is azt szerettük volna, ha a PD-91 fölényesen jobbnak jön
    ki, mint alapfokú etalonunk, a Philips CD 150, sőt, objektív  mércével
    mérve is  elkápráztat  bennünket,  s  érvényre  juttatva  a  digitális
    technika   tagadhatatlan    erényeit,    feledteti    velünk    analóg
    hangélményeinket. Óhajunk, sajnos, csak nagyon kis részben  teljesült.
    Készséggel elfogadjuk, hogy a hiba talán nem a CD-technikában és nem a
    PD-91-ben keresendő, hanem valami  másban  -  de  erről  majd  később.
    Először lássuk a szeánsz eredményét.
        Hangsugárzónak a Spendorokat, erősítőnek a Naim NAIT-et* (*Ez  már
    a NAIT II. A Sound Company cég megtette nekünk azt a szívességet, hogy
    kicserélte  a   régi   típust   az   újra,   amelynek   korrektebb   a
    frekvenciaátvitele és teltebb a hangképe.)  használtuk.  A  CD-játszók
    tüskés  fémállványon  álltak.  Kapcsolóberendezést  nem   használtunk,
    pontosabban: a két gépet  az  erősítő  egy-egy  nagyszintű  bemenetére
    kötöttük, és a bemeneti  választókapcsolóval  kapcsolgattunk  ide-oda.
    Előzőleg "megkevertük a kártyákat" (a kábeleket), hogy senki ne tudja,
    melyik készüléket halljuk, amikor a Tuner, illetve  az  Aux  bemenetre
    kapcsolunk. A vakteszt duplikát lemezpéldányokkal megy a legjobban, de
    ha nincs két egyforma korong, azt is megtehetjük, hogy  eltérő  CD-ket
    rakunk a készülékekbe, és azokat valaki időnként megcseréli (s  persze
    mindig a ugyanazt a lemezt hallgatjuk). Ő természetesen tudni fogja az
    igazat, a többiek számára azonban továbbra is vakon folyik a teszt.


    ELSŐ MENET: duplikát magyar CD-k

        Némely hazai kiadású lemezből két példánnyal rendelkezünk,  ezeket
    kifejezetten CD-szeánszokhoz kaptuk a Hungarotontól.  A  magyar  zenei
    felvételekről   annyit   kell    tudni,    hogy    dinamikájukra    és
    sávszélességükre nézve kissé szűkebbek, hangzásképükben  "szelídebbek"
    a nyugati  lemezek  derékhadánál.  Talán  erre  a  körülményre,  talán
    viszont csak a botfülünkre panaszkodhatunk, amiért ebben a menetben  a
    Pioneer kevesebb pontot kapott a Philipsnél.
        A  két  gép  hangképét  az  első  5  percben  nem  nagyon   tudtuk
    megkülönböztetni, aztán  fokozatosan  "szétváltak"  (habár  később  is
    előfordult, hogy összetévesztettük  őket).  Kommentárjaink  szerint  a
    Pioneer:  mindenesetre  tömörebb,  súlyosabb,  gyakran  nyugodtabb,  a
    hangzási  balansza  feltétlenül  ismerősebb,  "analógosabb",  a   tere
    kisebb, de koherensebb, nem elég széles, viszont van némi mélysége is.
    Néhol jobb, de fojtottabb. Több magasa van, de kaparósabb; levegősebb,
    de nem szól szépen. Felfelé húz(?).  Összemossa  a  szólamokat.  Ezzel
    szemben a CD 150: nyíltabb, magasabb színezetű,  csengőbb,  vékonyabb,
    szárazabb,  a  tere  oldalirányban  nagyobb.   Áttetszőbb   (digitális
    erény?), definiáltabb. Kevesebb magas,  de  elviselhetőbb.  Tisztábban
    szól, jobb arányok, szólamok (például a hárfáé) jobban kiemelkednek  a
    zenekarból.
        Mindezeket a vegyes ítéleteket hárman hoztuk. A  negyedik  személy
    (Sólymos Antal), aki a hangszórók fókuszában, tehát a sztereó  székben
    ült, mindvégig és fenntartás nélkül a Pioneert  dicsérte:  világosabb,
    finomabb, természetesebb, minden sokkal jobban együtt  van  benne,  és
    sokkal jobbak a magasai és a mélyei.  Valóban  jobban  torzít,  de  ez
    feltehetőleg azért van, mert a  hangszóró  kevésbé  tud  vele  "lépést
    tartani". A Philips sem rossz, de  mattabb,  fakóbb,  erőtlenebb,  nem
    olyan szép. SA később is, az egész szeánsz folyamán fenntartotta ezt a
    véleményét. A történelmi hűség kedvéért azonban meg  kell  említenünk,
    hogy  ő  volt  az,  aki  a  lemezeket  cserélgette  nekünk,  tehát   -
    bármennyire igyekezett is "manőverezni", saját magát is becsapni -  az
    ő számára a szeánsz később már nem volt tökéletes vakteszt.


    MÁSODIK MENET: Opus 3 tesztlemezek

        Az Olvasó még bizonyára emlékszik a Hifi  Mozaik  3.  kötetéből  a
    svéd Opus  3  audiofil  lemezcég  (analóg  hangtechnikával  készített)
    felvételeire, amelyekből nincsenek ugyan duplikát példányaink, viszont
    egyaránt megvannak CD-n és LP-n, s így összemérhetjük velük a  kétféle
    technikát. Az analóg Opusok hangját jól ismerjük  (s  ezért  amikor  a
    CD-ket  elővesszük,  azok  hangkarakterét  önkéntelenül   is   "analóg
    emlékeinkhez" viszonyítjuk). Kommentárjainkból az derül ki, hogy ebben
    a menetben a zsűri két pártra szakadt.
        Kettőnk szerint a Pioneer hangja teltebb, tömörebb, a  magasai  is
    jobbak, az  énekhangja  (spirituálé)  élőbb,  pregnánsabb.  A  magasai
    szebbek, a dobütései sokkal határozottabbak.  A  Philips  most  tompa,
    erőtlen, nincs súlya,  fakó.  Sokkal-sokkal  kevesebb  a  magashangja.
    Fátyolos.
        Másik kettőnk  még  mindig  inkább  a  Philipsre  szavazott,  mert
    tisztábbnak és levegősebbnek érezték.  Mindazonáltal  itt  már  ők  is
    egyetértettek abban, hogy a  Pioneernak  jobbak  (ha  nem  is  annyira
    tiszták) a magasai.


    HARMADIK MENET: válogatott ezüstlemezek

        Több  újkeletű,  digitális  felvételű  nyugati  ezüstkorongot   is
    feltettünk (zongora,  nagyzenekar,  kamarazenekar,  opera,  musical  -
    diszkográfiájukat lásd a szeánsz végén). Rendkívül  vegyes  ítéleteket
    hoztunk. Egyetlen egyszer  fordult  elő,  hogy  mind  a  négyen  közös
    nevezőre jutottunk. A Vivaldi Négy évszakját hallgatva ezt írtuk:
        Pioneer: tömörebb. Kevésbé visít. Kevésbé borul fel az egyensúlya.
    Egységesebb. Analógosabb, a szó jó  értelmében.  A  hangszerek  jobban
    elkülönülnek. A mélyei kizengenek, a magasai igazibbak.
        Ez tetszik jobban. Levegősebb, a magasai jobbak.
        Összenyomottabb, de ez tetszik jobban. Sokkal szebb hegedű.
        Egyenletesebb, tisztább, szebben zeng. A mélyben a zajtartomány is
    jobban kivehető, hallható a zenészek lélegzése.
        Philips: A hegedű visít. Demonstratívabb. Zavaróbb,  digitálisabb.
    Kicsit szétesik a tere.
        Az első hegedű szörnyen kiemelkedik, elviselhetetlen.
        Ezután viszont a  West  Side  Story-t  hallgatva  ("Cool")  megint
    teljesen összezavarodtunk, ítéleteink "szanaszét futottak".


    Summa summárum

        "Jó szeánsznak" nevezzük, amikor négyünk közül  (legalább)  hárman
    ugyanazt mondják, és pedig határozottan, a negyedik pedig fenntartását
    hangoztatja ugyan, de lényegében nem mond ellent a többieknek. Hát  ez
    a mostani, ez nem volt "jó szeánsz".
        Dereng ugyan a fejünkben, hogy van valami,  amit  a  PD-91  jobban
    csinál a kis Philipsnél. Azt is érezzük, hogy mi ez a valami. Azt  is,
    hogy a különbség nem is csekély (bár korántsem  akkora,  mint  mondjuk
    egy Linn és  egy  NAD  között).  Csak  valahogy  olyan  bizonytalannak
    érezzük magunkat, mert ez a hangkép alapvetően  más,  mint  amilyenhez
    szokva vagyunk. Mindent elkövetünk, hogy megismerjük, "elsajátítsuk  a
    technikáját", s nem utolsó sorban: hogy megszeressük. Ez a törekvésünk
    azonban még mindig nem járt sikerrel. Aki eddig  jobbnak  tartotta  az
    analóg hangot, az most is inkább a lemezjátszót választaná (akár  csak
    egy NAD formájában is!), a  Szerkesztő  pedig  változatlanul  nem  tud
    szabadulni attól a benyomásától, hogy a CD-hangképben ugyan sok minden
    benne van, ami szép és jó és kívánatos, de van benne  még  valami  más
    is,    amitől    az    embernek    öt     perc     után     valamiféle
    "megszabadulhatnék-tőle" érzése támad, s amitől nem tud  elringatózni,
    nem tudja magát feltétel nélkül átengedni a zenének.
        Nagyon is el tudjuk  képzelni,  mindazonáltal,  hogy  a  kudarcért
    megint a körülmények a felelősek.  Végül  is,  megint  nem  csináltunk
    egyebet, mint hogy a már meglévő,  analóg  programokhoz  összeállított
    "láncban"  egyszerűen  csak  CD-játszóra  cseréltük  a   lemezjátszót.
    Könnyen lehet, hogy meg kéne fordítani a dolgot. Hátha előbb  tisztára
    kéne söpörni az asztalt, tehát legelébb is fogni kéne egy  CD-játszót,
    és most már  őhozzá  válogatni  erősítőt,  hangsugárzót,  állványokat,
    kábeleket, minden egyebet?!
        Ki fogjuk próbálni ezt is. Ha  beválik,  megtesszük  következő  (s
    talán akkor már  a  legutolsó)  "helyzetjelentésünket"  a  CD-technika
    állapotáról.


    Utóirat

        Hogy el ne feledjük, kipróbáltuk a Pioneert villanyoltás előtt is,
    villanyoltás  után  is.  Nemigen  hallottunk  különbséget:  legfeljebb
    feldereng, hogy egy kicsit mintha lágyabbá válna a hang, ha kioltjuk a
    fölösleges fényeket. Hosszabb zenehallgatás során (ez még  hátra  van)
    bizonyára fülöncsípjük majd ezt az effektust,  de  jó  lelkiismerettel
    most még nem állíthatunk ki róla tanúsítványt.
        Nálunk is (mint bárki másnál) mindig minden az  utolsó  pillanatra
    marad: amint elkészülünk a szeánszokkal, már rohanunk is  a  nyomdába,
    hogy el ne késsük a csatlakozást. Pedig ilyenkor volna szükségünk  egy
    kis nyugalomra, hogy a teszt eredményét zenehallgatással ellenőrizzük.
    A Szerkesztőnek erre mindössze két napja  maradt.  Kollégái  fölöttébb
    szkeptikusak voltak a "ráhallgatás" eredményét illetően,  pontosabban:
    előre megmondták, hogy "te most biztosan kezelni fogod a CD-játszót  a
    PWB-eszközökkel,  és  azt  fogod  állítani,  hogy  most   már   minden
    tökéletes,  és  hogy  ettől  lett  tökéletes".  (A   történeti   hűség
    megköveteli, hogy a fentieket jegyzőkönyvileg rögzítsük.)
        A Szerkesztő tényleg  abban  reménykedett,  hogy  a  PWB-varázslat
    tökéletessé fogja bűvölni a  CD-hangot.  (A  PWB-teória  értelmében  a
    CD-nek az az egyetlen baja, hogy a forgó alumíniumkorongnak  különösen
    kellemetlen káros tere van, tehát zavarja az erre érzékeny embereket.)
    Számos varázslatot kipróbált, és úgy érzi,  sokat  lendített  velük  a
    CD-játszó hangján; véleménye szerint jóval nagyobb különbséget  tudott
    produkálni,  mint  amekkora  különbséget  a  szeánszon  tapasztalt   a
    méregdrága PD-91 és a szerény CD 150 között. De még így  sem  sikerült
    végleg kiküszöbölnie a CD-hangból  mindazt,  amit  nem  szeret  benne.
    Lapzártakor a kísérletek még folynak.
        Ami a Pioneer PD-91  "villanyoltogató"  funkcióját  illeti,  arról
    most már véleményt formálhatunk: ez a funkció minden kétséget kizáróan
    meghallható. Vélhetően a  Belt-effektus  alapján  működik,  legalábbis
    azokra emlékeztet, még abban  is,  hogy  auditív  hatása  meglehetősen
    komplex. Tehát nem mindig ugyanúgy, de csaknem  ugyanúgy  jelentkezik:
    bizonyos helyzetekben lágyabbá, teltebbé,  máskor  meg  (másféleképpen
    összeállított készülékeken vagy  más  zenei  passzázsokon)  csengőbbé,
    színesebbé teszi a hangképet.


    DISZKOGRÁFIA

        Bernstein: West Side Story (Bernstein, Kanawa,  Carreras,  DG  419
        784-2)
        Beethoven: 3-4. zongoraverseny (Perahia,  Haitink,  Concertgebouw,
        CBS DIDC 10196)
        Chopin: Valcerek,  Liszt:  Liebesträume  stb.  (Jean  Yves,  Denon
        38C37-7050)
        Csajkovszkij: Rómeó és Júlia,  Diótörő  szvit  (Maazel,  Cleveland
        Orchestra, Telarc CD-80068)
        Csajkovszkij: "1812", Liszt:  Les  Préludes,  Ravel:  Bolero  (EMI
        Angel CC33-3260)
        Muszorgszkij: Egy kiállítás képei  (Maazel,  Cleveland  Orchestra,
        Telarc CD-80042)
        Verdi:  Álarcosbál  (Solti,  Pavarotti,  Price,  Bruson,  National
        Philharmonic Orchestra, Decca 410 210-2)
        Vivaldi: A négy évszak (The Academy  of  Ancient  Music,  Hogwood,
        Decca, L'Oiseau-Lyre 410 126-2)
        Webber:  Requiem  (Maazel,  Domingo,  Brightman,   Miles-Kingston,
        Winchester Cathedral Chor, English Chamber Orchestra, EMI 7 47146 2)