Basic Library |
No.11: Toscanini és Beethoven
I: A legenda
Azt, hogy a Basic Library most róluk szóljon, én ötlöttem ki, a
címet nem: a zenetudós Lendvai Ernő adta könyvének, az 1967-ben
megjelent szimfóniaelemzésnek. Mint minden jó cím, több volt a puszta
tárgymegjelölésnél: két olyan nevet kapcsolt össze, melyek egymás
szomszédságában megsokszorozva sugározzák helyzeti energiájukat.
Toscanini neve eddig is gyakran felbukkant ajánlásaimban (Beethoven,
Brahms, Schubert). Hogy most újra előszólítom, sőt: talapzatra
állítom, azt hadd indokoljam két időszerű eseménnyel.
Először: tavaly magyarul is megjelent egy kitűnő monográfia róla,
minden idők zeneművészeinek talán legnagyobbikáról. Harvey Sachs
könyve életrajz (kevés, de jól kiszemelt anekdotával színesítve),
művészi pályakép, szellemi-morális-etikai portré, továbbá (semmiképp
sem utolsósorban) hiteles kritika- és adatgyűjtemény. A fenti műfajok
bármelyikének kedvelője örömét lelheti benne. Másodszor: szintén
1988-ban megjelent végre egy Toscanini-lemez a Hungaroton kiadásában,
EMI-licenc alapján. (Emlékeztetőül: a Toscanini-"lemezhagyaték"
túlnyomórészt az RCA tulajdonában volt, és ez a cég - ki tudja, mily
rejtélyes okból? - nem óhajtott kereskedni a Hungarotonnal.)
Ellene szólna a Toscanini-diszkográfiának, hogy egy hifi
magazinban főleg jó hangminőségű felvételeket illik ajánlani. Félelmem
diktálja a kérdést, hogy akkor nem kellene-é kihagynom Toscanini
hagyatékát? De máris válaszolok rá: nem, ez abszurdum volna! Alapelvem
ugyan, hogy monó lemezt vagy eredeti 78-ast csak kivételes esetben
emelek ki - de Toscanini minden tekintetben kivételes.
Igaz, a külföldi (mert magyar alig van!) hanglemezsajtóban
Toscanini egyre inkább kiszorul a legismertebb karmesterek köréből. Az
ő kivételes művészi nagyságát mégsem vonja kétségbe senki. Pusztán a
lemezei veszítettek rangjukból, kereskedelmi értékükből (legalábbis
két zeneszerzői sorozatát kivéve), hiszen időközben megsokszorozódott
a választék. De így sem Toscanini előadásának értéke az, amit
alábecsülnek. A lemezek szürkültek, halványultak el némiképp. A
hangrögzítés. A hangminőség! E lap általános hitvallása, hogy jobb
felvételről jobban felfogható zenét hallunk, rossz minőségű lemezről
pedig rosszabbul élvezhető zenét. De félreértés ne essék: csak a zene
az, amely nehezebben élvezhető, nem pedig a tolmácsolás.
Mindez azonban így is ellenünk dolgozik, amikor Toscanini
kivételes zenei nagyságát szeretnénk bizonyítani. Létezik tehát már
nem is egy olyan, komolyzenei lemezt gyűjtő nemzedék, amelynek számára
Toscanini karmesteri művészete nem a rendszeres zenehallgatás tárgya,
hanem a távoli idők legendája csupán - ugyanaz, ami a náluk öregebbek
számára volt, mondjuk, Mahler karmesteri tevékenysége. Mahler
haláláig, 1911-ig akusztikus hanglemezre alig-alig vettek fel
szimfónikus műveket - Toscanini pedig, bármennyire hosszú életű volt
is (csaknem 90 évig élt), még éppen lekéste a sztereo-korszakot, sőt:
kis híján a mikrobarázdásat is! Csak működése utolsó évtizedében (úgy
1944-45 között) vezényelhetett magnetofonnal rögzített produkciókat!
Mikrobarázdás lemez 1950-ben jelent meg először, Toscanini pedig 1954.
április 4-én vezényelt utoljára.
Pályafutásának első hat évtizedében nem szeretett lemezt csinálni.
Utálta a 4-5 perces "oldalakat", a leállásokat, a 78-as lemezvágás
megkövetelte zökkenőket. "Toscanini egyáltalán nem óhajt lemezeket
felvenni" - táviratozta 1937-ben a felesége az RCA Victor társaság
vezérigazgatójának. Ámde ugyanez év karácsonyától kezdve az
(antifasiszta meggyőződése miatt) Amerikában letelepedett Toscanini
évi tizenhat hangversenyt adott az NBC (National Broadcasting
Corporation) szimfónikus zenekarával és 1943-44-től kezdve az NBC
egyik 1200 ülőhelyes stúdiójában rendre rögzítették e hangversenyeket
és stúdió-operaelőadásokat - innen erednek az
RCA-NBC-Toscanini-lemezek. (Valójában már 1941-ben lemezre vették a
Philadelphia Orchestrával adott remek koncerteket, összesen nyolc
művet. Ezek művészi szempontból a 75 éves dirigens csúcsteljesítményei
voltak, de az RCA technikai fogyatékosságokra hivatkozva - dehogy
üzleti megfontolásból - nem akarta kiadni az időközben a konkurrens
Columbiához szerződött philadelphiai zenekar felvételeit.)
A 8H jelzésű stúdió, a Toscanini-hangversenyek színhelye
hírhedetten száraz akusztikájú volt, "nem érvényesülhetett benne
Toscanini utánozhatatlan hangminősége - mondja Sachs -, amelyet a
közönsége oly jól ismert." Sachsnak azonban hozzá kellett volna
tennie, hogy az éles vonalrajzzal és frenetikus erejű akkordokkal
dolgozó Toscanini ragaszkodott a nem-visszhangos stúdióhoz! Az RCA
különben sosem tündökölt hangmérnökeinek és producereinek
színvonalával. (Ez a 80-as évekig is igaz volt. A cég márkanevét és
repertoárját egyébként most már az Eurodisc címkéről ismert BMG
konszern vette át.)
Összegezve: az RCA-Toscanini lemezek hangzása sokkal nyersebb,
durvább, mint a vele egykorú His Masters, Columbia vagy Decca
felvételeké. Ennek ellenére az a bizonyos utolsó, "mikrolemezes"
évtized, hogy úgy mondjam bearanyozta az isten-szobrot. Talán az is
közrejátszott ebben, hagy a mikrokorszak kezdetén a hangzás minősége
kevés gyűjtőnek volt elsődleges szempontja. A fő csoda ekkoriban az
volt, hogy egy 30 perces szimfóniát "felállás", azaz lemez-, illetve
oldalcsere nélkül végig lehet hallgatni. Ha ehhez valóban jó zenekar
és nagy dirigens vagy szólista előadása járult, szinte tökéletes volt
a boldogságunk. Mindenki a maga lemezével volt boldog, kevesen voltak
még abban a helyzetben, hogy több felvétel birtokában összehasonlítást
tehessenek az eltérő interpretációk között. A választékról annyit,
hogy egy 1954-es amerikai katalógus Beethoven Kilencedik
szimfóniájából még csak tíz felvételt sorolt fel. Ma száznál többet
ismerünk - de azért abból a tízből öt ma is állandó hivatkozási alapul
szolgál!
Az 50-es évek közepén mint kezdő gyűjtő a Rádióból és a
Kodály-termi (ma: Radnóti Színpad), Balassa Imre által vezetett
hanglemezesteken ismertem meg a Toscanini-Beethoven ciklus darabjait.
A már akkor is igen szűkös pedagógusfizetésből nagyon apránként
gyűjtögethettem csak. Végül 57-ben alkalmam nyílt volna megvásárolni a
kilenc szimfóniát (hét lemezen 2100 Ft-ért, a "kis Rózsavölgyinél").
Sehogy sem tudtam összehozni az összeget, és bánatosan lemondtam a
dobozról. Azután körülbelül két év alatt lemezenként begyűjtöttem,
változó minőségű préselésben, amerikai, kanadai, német és olasz
RCA-kiadványokból. Hosszú évekig úgy éreztem, enyém az egyedül
üdvözítő igazság, a végső szó Beethovenről, és hogy eltántoríthatatlan
vagyok és leszek Toscaninitől. Azután...
De előbb arra kellene válaszolnom, miben állt a Toscanini-féle
csoda. Természetesen képtelen vagyok megfelelő választ adni; akkor is
képtelen volnék, ha végigböngészném a Sachs-könyv bibliográfiájában
összeszámolt, nem kevesebb mint 35 olyan könyvet, amely csak
Toscaniniről szól... Én is elmondhatom persze a kézenfekvő idézeteket
a megvesztegethetetlenül helyes tempóról, a választékos egyszerűségről
és a hangzás áttetsző voltáról, melyek egyszeri jelenséggé tették.
Folytathatnám azzal, hogy (mint Lendvai Ernő írja) félelmetes volt az
anyagtudása. Hogy legszebb emberi-szellemi tulajdonságai, tisztasága,
idealizmusa és művészi erkölcse együttjártak a kérlelhetetlenséggel, a
törhetetlen akarattal, az abszolútra való szinte rögeszmés
törekvéssel. Nem akarok irodalmiaskodó ömlengésbe fogni, de róla
szólva nehezen kerülhető ki az isteni jelző. Tudniillik úgy
viselkedett, mint egy isten a teremtés folyamatában. E folyamatban
önnön ízlése, stílusa, erkölcse volt az abszolútum, a mindenkire
rákényszerített szabály, és mint istenséget tisztelte azt, aminek
áldozott: az alkotást és az alkotót. (Legalábbis a legnagyobbakat.) A
legjobb jellemzést - érthetően - egykori zenekari művészei rajzolták
meg. Ha a Szerkesztő megengedi, ide másolok két hosszabb idézetet
Harvey Sachs könyvéből:
"...A színpad jobb oldali bejáratában egy alacsony termetű, de
erős testalkatú férfi jelent meg. Azonnal felismerhető volt a fehér
hajjal koronázott, szenvedélymentes, szögletes, magas pofacsontú és
bajuszos arc. Komoly szabású, fekete alpakka kabátkát viselt magas,
papos gallérral, elegáns csíkos nadrágot és hegyes, papucsszerű
cipőt...
Amikor föllépett a dobogóra, előre megbeszélt jelre mindannyian
fölálltunk. Ő körülnézett, szemmel láthatóan kicsit zavarba hozta
váratlan akciónk, mindkét karjával erőtlenül üdvözlő mozdulatot tett,
egy pillanatra halvány mosoly világította meg sápadt arcát. Kicsit
zavartan, mi is visszaültünk a helyünkre. Ezután érdes, rekedt hangján
csak annyit mondott: "Brahms!" Rövidke pillanatig áthatóan nézett
ránk, majd fölemelte a karjait. Egyetlen metsző ütéssel csapott le a
pálca...
Brahms I. szimfóniája kezdetének minden egyes szívdobogásszerű
üstdobütésével erősödött a pálca ellenállhatatlansága, ő vállait
megfeszítette és meggörnyedt, mintha valami óriási szélnek szegülne
ellen. Kitárt bal karja görcsösen markolta a levegőt, begörbült ujjai
könyörögtek... Arca elvörösödött, izmai megfeszültek, szeme és
szemöldöke szüntelenül mozgott.
Ahogy mi a hegedűszólamokban a hurokra szorított vonónkat húztuk,
úgy éreztem, mintha valami dübörgő hangörvény szívna magába, minden
tudásom és erőm megfeszítésével... Inkább érzékeltem, mint hallottam a
körülöttem megszólaló hihetetlen hangokat. Ugyanaz a zene lenne ez,
amit napokig olyan szorgalmasan gyakoroltunk?... Micsoda új, vad
örömmel muzsikáltunk!"...
..."Toscanini alatt a zenekari játék egészen másfajta művészetté
válik. Ő lelkesíti az embereit, fölfrissíti az emlékezetüket; a
megkopott, elcsépelt zene nála újraéled, visszanyeri minden hajdani
szépségét. A próbáknak előre örül az ember. Soha egy percnyi unalom -
minden annyira koncentrált és életteli -, soha egyetlen fölösleges
ismétlés nincs.
Sohasem elégedett, de látni lehet rajta, hogy pontos képe van egy
zenekarnál elérhető maximális teljesítményről. A tökéletességért
vívott szakadatlan harcát érezhetően elsősorban önmagára
vonatkoztatja, nem pedig a zenekarral való elégedetlenségéből
következik. Amikor önmagával elégedetlen, nem engedi, hogy a zenészek
úgy érezzék, ők a felelősek.
Ha egyszer nekiindult, apróbb hibák nem csalnak vészjósló
kifejezést az arcára. De bezzeg a próbán, amikor egy csúcspontot
igyekszik felépíteni és egy súlyos, fontos hangszer nem vesz részt a
közös erőfeszítésben, nem adja bele ereje javát, Toscanini megvadul.
Ilyenkor röpül a partitúra, a pálca, és elszabadul a pokol egy-két
percre.
A hangverseny után az a szerényen elhárító mozdulata, amellyel
megosztja a sikert a zenekarral, végtelenül természetes. Akármilyen
nagy is legyen az ováció, miután egyszer-kétszer megjelenik az egyre
növekvő ünneplés közepette, odasúgja a koncertmesternek, hogy vezesse
le a zenekart a pódiumról - és ezzel vége."
Maradt hangfelvétel a próbáiról is, mindezt igazolva. A rekedtes
hang leggyakoribb utasítása a zenekarhoz: cantare, énekelni! És velük
énekel, együtt a csellóval, hegedűvel, fúvósokkal. Honesto - Ez
becsületes! - így dicsér. De ha a becsületen foltot vél felfedezni, ha
a zenekar nem úgy énekel, ahogy ő hallani szeretné, kétségbeesik,
jajong, tombol. Végül, szinte már önkívületben hörgi oda nekik hibás
angolsággal a "legnagyobb sértést": You bad men - maguk rossz emberek!
Mert a jó emberek úgy zenélnek, ahogyan azt a Maestro "ott belül"
hallja. Vagyis fültanúi vagyunk, hogy a zenélés minősége Toscanininél
etikai kérdés.
Zenészeknek, közönségnek (beleértve a "laikus", komolyzenét nem
hallgató közönséget is!) ő testesítette meg a karmester fogalmát több
mint fél évszázadon át. Lehetett Furtwängler általában "mélyebb",
filozofikusabb, Walter némelykor átszellemültebb, Klemperer olykor
fenségesebb, Erich Kleiber démonibb, a No. 1 mégis Toscanini maradt,
utolsó aktív esztendejéig - s talán még azután is egy évtizedig. Ez
megint nem azt jelenti, hogy nem tartották egy-egy kartársát jobbnak,
meggyőzőbbnek egy-egy területen. (Kortársai és késői méltatói szinte
közhellyé tették, hogy míg Furtwängler, Walter és más társaik a német
romantika metafizikus és expresszív, befelé forduló és "belemagyarázó"
hajlamát testesítették meg az előadóművészetben, Wagner és Bülow
karmesteri hagyományát folytatva, addig Toscanini a kotta, a szerzői
szándék betűhű megvalósítója, akinek elképesztő energiáját a
franciás-latinos színérzékenység árnyalja.) De két zeneszerző: Verdi
és Beethoven műveit hallgatván, Toscanini minden egyes produkciója
mérce és ideál. E kettőt (és Wagnert) tartotta ő a legtöbbre, egész
zenei világképének két fókusza volt Verdi és Beethoven. Számos
kritikus egyhangú verdiktje szerint az Otello, a Falstaff és a Requiem
tolmácsolásában Toscanini felvételei hanglemezen is a
csúcsteljesítményt őrzik, egészen napjainkig. Ugyanez a helyzet a
Traviatával, Az álarcosbállal és az Aidával is: csak egyes énekesek
színvonala miatt maradnak alatta az előző háromnak. Toscanini máig a
legnagyobb operadirigens!
Beethoven-tomácsolásának jellemzőit Lendvai Ernő fogalmazta meg a
legtalálóbban: Toscanini nem esztétizáló típus, "sosem érezte
szükségét annak, hogy a zene nyelvét lefordítsa az irodalom nyelvére".
Harold C. Schonberg, a New York Times legendás hírű zenekritikusa
feljegyezte, hogyan acsargott a Maestro az Eroica I. tétele fölött:
"Van, aki azt mondja, Napoleon, más azt, hogy Hitler, más meg:
Mussolini. Bah! Nekem ez csak allegro con brio." A továbbiakban csak a
szimfóniákról szólunk, mellőzve a versenyműveket, a Fideliót és a
pompás nyitányokat. Ami a hangfelvételeket illeti: az RCA cégen kívül
a Toscanini Társaság és más archívgyűjtők egyesületei is sok mindent
megjelentettek. Egyes (az RCA által lemezre nem vett) rádióadásokból
is készültek hivatalos vagy kalózkiadványok, akárcsak a háború előtt
kereskedelmi forgalomba nem került lemezekről.
Szóljunk először is a most megjelent EMI-lemezről. Az EMI 1968-ban
háromlemezes albumban adta ki a Negyedik, Hatodik és Hetedik
szimfóniát, az I. Leonóra és a Prometheusz nyitányokkal kísérve. A BBC
Symphony Orchestrát halljuk; e zenekar élén Toscanini 1937-38-39
folyamán sorozatban vezényelt koncerteket és készített felvételeket.
(A Hetediknek ez a rögzítése annak idején nem jelent meg 78-as
sellak-lemezeken, úgyhogy mostani kiadása reveláció-számba ment.) A
Gramophone-ban Robert Osborne az egész albumot ünnepelte, fölébe
helyezvén e szimfóniákat az NBC sorozat párhuzamos darabjainak. Ezt a
"londoni" Hatodikat adta ki a Hungaroton. Az RCA-lemezzel összevetve,
ez a tolmácsolás oldottabb, a részletek iránt még több gyöngéd
figyelmet mutat, s hangképe a felső tartományban meglepően élethű (a
basszus azonban ugyanolyan gyatra, mint az RCA-lemezeken).
Technikai gyöngéi ellenére az NBC-RCA sorozatot is csak
magasztalással illethetjük. A grandiózus Eroica, a páratlan
feszültségű Ötödik, aztán a Hetedik, a maga monumentálisan építkező
első tételével és fergeteges bacchanáliájú fináléjával, továbbá a
Toscanini humorát is megcsillogtató, ellenállhatatlan Nyolcadik, s
végül a Kilencedik a maga tökéletes arányokkal felrajzolt szélső
tételeivel minden gyűjtemény díszei maradnak, amíg a hang
reprodukálható lesz. (És a CD jóvoltából mindez újjáéled és
felfrissül!) Abszolút zenei értékét tekintve Toscanini
Beethoven-sorozata az emberiség egyik nagy kulturális hőstette. S hogy
befejezésül ismét a zenetudós Lendvait idézzem: "A kilenc
Beethoven-szimfónia Toscanini felvétele több felfedezést tartalmaz
Beethoven stílusát, alkotásmódját illetően, mint a róla szóló
könyvtárnyi elemzés".
II. Szimfóniák forintért
A Beethoven-szimfóniák diszkográfiája mennyiségileg
áttekinthetetlen, úgyhogy még a hazai kínálatról is csak futólagos
beszámolót adhatok. Nemritkán kénytelen leszek pusztán az
emlékezetemre hagyatkozni, s csak találomra sorolom a lemezeket.
Talán 1954-ben lehetett először hozzájutni import (Supraphon)
mikro-lemezjátszóhoz a Keravill üzletekben; ugyanekkor a Csehszlovák
Kultúra boltjában előjegyzést vettek fel az első mikrolemezekre. A
zsúfolt boltban Várkonyi Zoltán mellett szorongva vehettem át első
mikrolemezeimet, köztük a Kilencedik szimfóniát - öt 25cm-es oldalon!
Hermann Abendroth vezényelte. Nem tartozott az örökzöldek közé, amint
a szovjet mikrón kapható Harmadik és Ötödik sem (Konsztantyin Ivanov
dirigálta őket). Volt a Supraphonnak is Ötödikje, Karel Ancerl
produkciója, ezt ma is szívesen hallgatnám, akárcsak az Első
szimfóniát ugyancsak vele. Még mindig Supraphon: Georghe Georgescu
kitűnő Hetedikjét a Toscanini-ciklus beszerzése után "cseréltem le" -
főként piszkos anyagi okokból. Ma fájlalom, hogy nincs meg, akárcsak
Matačič Harmadikja, de lehet-e előrelátó az ifjú ember? A
60-as években megérkeztek az első ciklusok Paul Kletzki tartalmas
előadásai (ez Supraphon, néhány darab még ma is felbukkan belőlük az
antikváriumban), majd az első Eternaciklus, Franz Konwitschnyvel. Nem
hoztak életreszóló élményt, de módot adtak rá, hogy alaposabban
megismerjem a szimfóniákat. A Másodikat Ferencsikkel adta ki a
Supraphon, akinek vezetésével a 70-es években az első magyar ciklus
lemezei is kisorjáztak. (Ezt a ciklust jelenleg olcsó, HRC jelzésű
magyar CD-n is érdemes figyelembe venni.)
Az Eterna valamennyi rangos zenekarával produkált egy-egy teljes
ciklust, Blomstedt, Suitner, Kegel, illetve Masur vezényletével. Az
utóbbi (a Lipcsei Gewandhaus Zenekarával) Philips-koprodukció; ez
váltotta fel az Eterna Beethoven-összkiadásában a Konwitschny-ciklust,
s a mai napig is ez bizonyult a leginkább időtállónak az NDK-sorozatok
között, sőt: a CD bejövetelével a legismertebbek közé ugrott. Masur
Második-, Negyedik- és Kilencedik-előadását jó néhány kritikus az
elsőrangúakkal említi együtt, nem ritkán a legnagyobb nevek elé is
helyezi.
Ugyancsak a hetvenes években, a nyugati import bővülésével jelent
meg a kirakatban a szinte teljes Klemperer-ciklus (EMI). Ez az ő
második, már sztereó sorozata volt, melyből a Másodikat, a Hatodikat
és a Hetediket emelem ki, de mindenekelőtt a 61-es Eroicát. Ezt a HMV
Concert Classics sorozatban külön is piacra dobták a nyolcvanas
években, majd ismét CD-n is, néhány másik szimfóniával együtt. (A
"legjobb" Klemperer azonban az 1954-es monó Eroica, a Philharmonia
Zenekar fénykorából, egyike az örök etalonoknak!)
A Hungaroton ebben az évtizedben végre már licencfelvételekkel is
bővítette a választékot, a CBS Great Performances sorozatából Casals
Hetedikjét és Bernstein Ötödikjét (New York Philharmonic) jelentette
meg, majd 1987-ben az újabb Ötödikkel üdvözölte Solti rendszeressé
váló budapesti fellépéseit (Bécsi Filharmonikusok, DECCA, sztereó
1959-ből). E nagy művészek rajongói tökéletesen elégedettek lehetnek
kedvenceik előadásaival, bár mindhárommal szemben akadhatnak jogos
fenntartások. (Én Solti lemezét tartom a legérdekesebbnek.) De ne
feledkezzünk meg Ferencsik digitális Eroicájáról sem! Új ciklus
bevezetésének indult, emlékező gyászindulóvá magányosodott. 1990-re új
licences ciklust tervez a Hungaroton, Karajan valamelyik sorozatával.
(A legtöbb kritikus feltehetően az 1962-es DGG lemezeire szavazna.)
Ciklusok
A nyugati piacon a szüntelen új kiadások és újrakiadások özönében
legalább két tucat jelentős karmester és zenekar teljes sorozata
között válogathat, akinek megvan rá a pénze és ideje. Most már CD-n is
történelmi jelentőségű nevek és előadások látnak napvilágot, s
gyakoriak a rádió- vagy koncertfelvételek is. Valamennyi szimfóniából
legalább száz felvételt kínálnak, összesen körülbelül ezret. A
katalógusokból száznál is több karmester és legalább öt tucat zenekar
nevét gyűjthetjük ki.
A lemezciklusok már a 78-as korszakban, az elektromos mikrofon
használatával elkezdődtek, Felix Weingartnerrel, akinek Kilencedikje
egészen a mikrokorszakig "a" Kilencedik volt. A Toscanini mellett már
említett mesterek is fölvettek, ha nem is teljes sorozatot, de
legalább 3-4 szimfóniát (s megalapoztak néhány nem is megalapozatlan
közhelyet, mint például azt, hogy ha Toscanini a páratlan számú
szimfóniák mestere, akkor Walter éppen a "párosokban páratlan":
Második, Negyedik, Hatodik). Külön kell hivatkoznom Furtwänglerre,
akinek sok nagyszerű lemez- és koncertfelvétele közül nem győz
válogatni az ember; "koronás uralkodó" közöttük a Bayreuthi
Fesztiválokat 1951-ben újra megnyitó Kilencedikje - soha szebb
Adagiót!
De a többi halhatatlant is méltó módon képviseli, néha átvilágító
erővel mutatja be egy-egy Beethoven-lemeze. Ilyen például Reiner
Hetedikje (RCA Camden Classics), Széll György Ötödikje (azonkívül
micsoda Eroicája hallható a Great Performances 100 lemeze között!) és
Karajan 1947-es Kilencedikje is (Columbián, a Philharmonia Zenekarral
és pazar szólistákkal, közöttük Schwarzkopffal és Hotterrel). Böhm a
Pastorale-ban verhetetlen. Erich Kleibert a Harmadik, Ötödik, Hatodik,
Kilencedik dicséri. Fia, Carlos (akit az idei újévi tv-koncerten
ismerhetett meg a magyar közönség) olyan Ötödiket mondhat magáénak,
amelyet az apjáéval és Toscaniniéval sorolnak egy kategóriába.
Hetedikje már több ellentmondást provokált, de videón is látható
Negyedikje az amsterdami Concertgebouw élén ismét osztatlan elismerést
váltott ki. Bernstein hajdani (a New York-i Filharmonikusokkal
készített) lemezei után a 70-es évek végén három hordozóra (LP,
kazetta, video) tervezett Bécsi Filharmonikus-ciklusát
hallottuk-láttuk a magyar televízióban is. (Azóta CD-n is megjelent.)
Meglepetésemre a Hatodikkal nyerte meg a szívemet, s nem az
"izgalmasabbakkal" - amelyek közül egyébként az Ötödiket az Eterna is
átvette a DG-től, s jelenleg is árusítják a Deák téren. Igen szép
Elsőt és Harmadikat is vezényelt Bernstein, de a Kilencedik több okból
is csalódást keltett. Riccardo Mutié a legújabb ciklus; befejező
darabjai 1988 végén kerültek piacra. A Negyedik és a legjobbak közé
emelt Hetedik az ékességei - írta a Gramophone-ban Stephen Johnson.
A totószelvény
A fentiek szerint lehetetlennek tartom, hogy egyetlen ciklust
ajánljak, de azt is, hogy szimfóniánként halomba idézgessem az ajánló
kritikákat. Inkább egy háromhasábos totószelvény mintájára állítom ide
az alábbi táblázatot, azzal a megjegyzéssel, hogy ezen a szelvényen
minden tipp találat, s a nyerő szájízét csak az ronthatja el egy
csöppet, hogy még legalább 3-4 szelvényt is kitölthetnénk hasonló jó
tippekkel. (Ahol egyenrangúak között lehetett választani, a "hifibbet"
jelöltem - például az Ötödiknél. Némely névhez magyarázat
szükségeltetik. Például Vladimir Ashkenazyéhoz. Mint zongoraművész a
hatvanas évek közepe óta a legelsők közé tartozik, de a 80-as években
karmesterként is feltűnő tekintélyt szerzett, Beethoven, Csajkovszkij
és Sibelius lemezeivel.)
Korhű Beethovenek
Végezetül a legújabb irányzat(ok)ról, két lépcsőben. A "korhűség"
divatja napjainkban megállíthatatlanul nyomul előre; már a XIX. század
közepénél tart (Kocsis Zoltán jegyezte meg egyszer, hogy félő,
hovatovább illetlenség lesz Chopint vagy Lisztet modern zongorán
játszani). A Beethoven-szimfóniák előadásában szokás szerint a
létszámcsökkentés volt a reform első jele. A "kiszenekari" tolmácsolás
előharcosa - mint oly sok más rendhagyó törekvésé Neville Marriner
volt. Az angol kamarazenekar élén Michael Tilson Thomas, az egykori
csodagyerek-karmester vezényelt egész ciklust. (A CBS az elmúlt évben
őt delegálta a koprodukciós budapesti Tosca-felvétel vezényletére).
Thomas Elsője, mindazonáltal, már több volt érdekes kísérletnél. A
legjobb produkciók közé került.
A következő lépcső (nem lépcsőfok: széles és meredek, sokemeletes
lépcsőház) az üdvözítő megoldás irányában: a korhű hangszereken
játszó, az adekvát stílust kereső, az "eredetit" követni és
rekonstruálni igyekvő állandó együttesek kísérletei. Négyet kell
idesorolnom közülük; erejükre jellemző, hogy háromnak a felvételeivel
a jövőben számolni kell az örökös éllovasok között. (Csupán
Christopher Hogwood és a teljes Mozart-szimfóniaciklussal oly nagy
elismerést arató Academy of Ancient Music tolmácsolása maradt el a
várakozástól). Az egyik legjobb régizenei hegedűs, Monica Hugget
irányította Hannover Band már feltűnést keltett az Elsővel. A XVIII.
Század Zenekarát, Frans Brüggen (a nagy barokkfurulya játékos)
vezényletével hadd helyezze az élre az én személyes lelkesedésem:
előadásaik lemezsikerek, a Magyar Televízióban is látott-hallott Első
szimfónia magával ragadott. Gondolom sokan hallgattuk boldog
meglepetéssel, hogy ebből az Elsőből elmaradt minden, a későbbi
szimfóniákból visszafelé magyarázott súlyosabb, nehézkesebb vonás.
Beethoveni volt, annak a Beethovennek a szimfóniája, aki "Mozart
örökségét jött átvenni Haydn kezéből". Nem véletlen persze, hogy ezek
az együttesek éppen az Elsővel tudtak kiugróan sikeresek lenni.
Roger Norrington viszont, aki sok-sok esztendőn át
kóruskarnagyként volt ismeretes (hadd süssem el itt a viccet, hogy
bizonyára ő a "legegyetemesebb" karmester, mert Oxfordban született és
Cambridge-ben járt egyetemre), a London Classical Players elnevezésű
"bandával" teljes ciklusba fogott, és már első lemezei több, mint
sikeresek: meggyőzőek is voltak! S nemcsak az Első, Második, a
Nyolcadik, hanem a Hatodik és a Kilencedik is. Mit tett Norrington?
Először is visszatért Toscanini tempó- és kottahűségéhez, ismét
megvalósította a világos vonalrajzot, a mozgékonyságot. Játékuk - írta
egy kritikus - úgy hasonlítható a nagyzenekari együttes mozgásához,
mint jól felfegyverzett ágyúnaszád manőverezése a gyorsjáratú, de
hatalmas tömegű cirkálóéhoz. Ez eleve meghatározza stílusukat, ezért
"korhűek". Ami azt jelenti, hogy megszabadultak a romantikus
Beethoven-hagyomány nehezékeitől, a wagneri-bülowi tolmácsolás
emlékeitől. Előadásuk - és most már főként a számomra szenzációs
meglepetéseket is tartalmazó Kilencedikről beszélek - lendületes, de
nem nyugtalan. Friss és nagylélegzetű. Az egyik felvételen Norrington
így instruálta a rezeket és a dobokat: "mintha frissiben érkeztek
volna a waterloo-i csatatérről". Ez leginkább az Első szimfónia első
tételének kódájára vagy a Kilencedik Scherzójára illik. Az EMI
felvétel "zene a hifisták fülének is", csak erősíti a világos, éles
kontúrokkal megrajzolt hangképet, Norringtonék ritmikai elevenségét,
artikulációs tisztaságát. Az ő dicséretükkel vetek véget ennek az
örökkévalóságig folytatható témának.
(Legközelebb: Úton Kodályhoz)
-----------------------------------------------------------
I. Brüggen Thomas Hannover Band
-----------------------------------------------------------
II. Walter Klemperer Masur
-----------------------------------------------------------
III. Klemperer (1954) Toscanini Széll
-----------------------------------------------------------
IV. C. Kleiber Walter Muti
-----------------------------------------------------------
V. C. Kleiber E. Kleiber Giulini
Toscanini (Bécsi Filh.) (Los Angeles Filh.)
-----------------------------------------------------------
VI. Walter Norrington E. Kleiber
(Amsterdam)
Böhm Klemperer Ashkenazy
-----------------------------------------------------------
VII. Toscanini Muti Klemperer
-----------------------------------------------------------
VIII. Karajan (1962) Toscanini Norrington
-----------------------------------------------------------
IX. Furtwängler (1951) Karajan (1947) Masur vagy
Norrington
-----------------------------------------------------------