Bemutatjuk |
Ebben a rovatunkban olyan készülékek tesztjét közöljük, amelyekkel
a hifi-kedvelők a hazai boltokban is találkozhatnak. A méréseket Dankó
Emil, Sólymos Antal és Szalai Lajosné végezte, a Magyar
Elektrotechnikai Ellenőrző Intézet műszerparkján. Auditív ítéletünk a
Hifi Magazin kollektív véleményét tükrözi, teljesen elfogulatlan,
mindazonáltal - mint bárki másé - a szubjektivitás jegyeit is magán
viseli.
Ortofon X5-MC hangszedő
Egy újabb vendég Ortofóniából. Nacionáléját most csak nagyon
röviden ismertetjük, hiszen a dán cég pickupjainak már sok-sok tesztet
szenteltünk.
Az X5-MC mozgótekercses hangszedő. Az MC-típusok, mint ez
közismert, viszonylag kis feszültséget szolgáltatnak, és ezért
általában csak illesztőegységen keresztül csatlakozhatnak a
fono-előerősítőre. A tervezők azonban időről időre megpróbálkoznak
úgynevezett magaskimenetű típusokkal is, amelyeket ugyanúgy lehet
használni, mint a mozgómágneses hangszedőket: illesztőegység nélkül.
Ilyen magaskimenetű típus volt az X1-MC és az X3-MC (tesztűket és
ismertetésüket lásd Mozaik 1.), amelyeknek most egy nagyobb testvérét
üdvözölhetjük. Nyilván az itt a kérdés, hogy mennyivel haladja meg
amazok minőségét, illetve, hogy nem érje el a legkisebb "igazi",
alacsony kimenetű MC-t, az MC10 Supert, amely a T5
illesztőtranszformátorral használandó, s azzal együtt már mindenképpen
drágább az X5-MC-nél: Az árak egyébként is nőttek, a forint
leértékelődött, "egy orto"-nyi különbség (amennyivel az eggyel jobb
Ortofon drágább az előzőnél) ebben a kategóriában már kétezer forint
körül jár - nem mindegy, melyik típust választjuk. Mármint azok közül,
amelyeket éppen kapni lehet... (Lapzártakor az Ortofon hangszedők
közül az X1-MC, az X3-MC, az X5-MC, illetve az MC10S/T-5 ára sorban:
3540, 6300, 7890, 9900 forint.)
A műszaki részletekről itt csak egész röviden. Míg az alacsony
kimenetű Ortofon MC-k 1-1 tekercse 12 menetet tartalmaz, a
magaskimenetü X5-MC-ben 230 menetet tekercselnek fel a 18µm átmérőjű,
hajszálnál is vékonyabb huzalból. Egyenáramú ellenállása 75-80 ohm,
induktivitása 0,45mH. (A magas kimenetű MC-k egyik nagy előnye - azon
kívül, hogy nem kell hozzájuk trafó vagy elő-előerősítő abban
mutatkozik meg, hogy szinte teljesen érzéketlenek a
kábelkapacitásokra; ezt éppen az alacsony induktivitásuknak
köszönhetik.) A mindössze 4,1 gramm tömegű hangszedőben 0,8 grammot
nyomnak a mágnesek. Igen könnyű a tűtartó csövecske is; ha jól tudjuk,
alumínium-ötvözetből készült.
Sajnos, semmi konkrétumot nem leltünk a tűhegy alakjára
vonatkozóan. A többnyelvű, de szűkszavú specifikációban mindössze
annyi áll, hogy: FG-II...
Az X5-MC, akárcsak a széria előző két tagja, műanyag házba van
építve, ennek színe ezúttal nem fehér, nem kék, hanem piros. Adnak
hozzá egy praktikus kis műanyag tűerő-mérleget (méréshatár: 8-30mN),
tűtisztító kefét, parányi csavarhúzót, 1 pár csavart és ugyanennyi
anyát.
Méréseinkhez
A tűerő a mérések során 20mN volt, a gyári ajánlás szerint.
A frekvenciajelleggörbe mindkét csatornán (1-2. diagram) szinte
teljesen lineáris 8kHz-ig, majd onnét a bal csatornán kisebb, a jobbon
nagyobb (4 5 decibeles) kiemelés következik, amely 16-20kHz táján éri
el maximumát. Ez az átvitel az X1-MC-re, tehát a legolcsóbbik típusra
emlékeztet, az X3-MC átvitele egyenletesebb volt - igaz, az 5-ős
modellé pedig szélesebb sávú. A specifikáció 45kHz-es felső
határfrekvenciát ad meg (tűrésmező nélkül): valóban, 45kHz-en egy apró
rezonancia jóvoltából még egyszer feléled a jel, de a szintesés (az
1kHz-es szinthez viszonyítva) itt már 6dB. Félreértés ne essék: az
átviteli sáv igen széles, semmi panaszra nem lehet okunk.
Az áthallás is kedvező, csak 13kHz körül kezd romlani, de még
20kHz-en is igen tisztességes. A gyár azonban 25dB-t specifikál, s ezt
a pickup már nem teljesíti, egyik irányban sem.
A kimenő feszültség megfelelő, a két csatorna közötti
szintkülönbség 1kHz-en kicsiny 2,5dB eltérést csak 20kHz-en mértünk, s
a gyakorlatban ez már nem okoz gondot.
A letapogatási képesség megfelelő. Az engedékenység ugyan elmarad
a specifikált 13mm/N értéktől, de MC-típusoknál ez bocsánatos bűn.
A frekvencia-intermodulációs torzítás átlagos; lehetne valamivel
kisebb is. Szintén átlagos a közpes frekvenciákon mért torzítás,
valamint az impulzustorzítás is. A négyszögjel-átvitelen erőteljes
túllövés, majd gyorsan csillapodó berezgés látható. A túllövés a
magasfrekvenciás kiemelést tükrözi.
A függőleges letapogatási szög 23 helyett 26 fok, ez még belül van
a tűrésmezőn.
A hangkar-hangszedő rezonancia (Dual CS701 lemezjátszó
hangkarjával mérve) igen erőteljes, 10Hz körüli rezonanciát mutat.
Összefoglalva: egyenletes, megbízható minőség, különösebb erények
vagy hibák nélkül.
Szeánsz
Az Ortofon X5-MC-t két másik hangszedővel mértük össze: a nála egy
fokozattal kisebb X3-MC-vel, illetve az egy fokozattal magasabb rangú
típussal, az MC10 Superrel, amely már az "igazi", alacsony kimenetű
MC-k családjából való, mégha csupán a legszerényebb tagja is ennek a
családnak.
X5-MC (az X3-MC ellenében)
X5-MC: Telt, mély, de tiszta, jó hallgatni. A tere lehetne egy
kicsit szélesebb. Kicsit monós. A teteje finom, az alja testes, nagy
basszusdinamika. Koherensebb tér. Határozottan jobb. Az Ortofon
II/1-en apróbb követési hibák. A country öblösebb, a férfihangon nem
feltétlenül jó, de a felső regisztere tisztább, nem annyira grízes.
Tovább el lehet hallgatni. A cinnek, ciccegések, mellékzörejek szépen
beágyazódnak a hangkép egészébe, nem önállósulnak. * Nem tudom, melyik
hangkép a helyes, de én ezt választanám, jobban tetszik, mert
csengőbb, fényesebb. A női hang jobban kicseng, több felhangja van a
zenének. A gitárkíséret megpengetett húrjain az ujjak súrlódása
lényegesen jobban kijön, és feltehetőleg ez a helyes. Kis
különbséggel, de egyértelműen ezt a hangszedőt választanám. *
Levegősebb, dinamikusabb, több benne az élet, ez áll közelebb a
valódihoz (vagy az általam megszokotthoz). Ez sem teljesen tiszta
azért. De kevésbé torz. A magasai tovább mennek, a mélyé dúsabb. *
Sokkal jobb mélyek, a magasak tovább mennek és tisztábbak. Jobb
dinamika. Élettelibb.
X3-MC: Ez is, az is kellemes hangkép. (Annak ellenére, hogy az
előző szeánszon az MC30S-t és a T-2000 transzformátort hallgattuk - ez
mindkét hangszedőt dicséri!) A 3-as típus hangképe kicsit világosabb,
vékonyabb, nem annyira telt, nem annyira meggyőző, nem lendül akkorát,
valamivel jobban a hangszórókhoz kötődik, a legteteje picit
tisztátalanabb, "mágnesesebb", prezenszesebb. A női énekhang kicsit
ványadt, kicsit keményebb. Mozart: kevésbé autentikus, ugyanannak a
hangképnek egy kevésbé megnyugtató változata (habár erről a pickupról
is jók a benyomásaim). A legfelső tartománya nem elég tiszta, a
legalsó nem elég súlyos. A country-zene kicsit mosott. A zaja kevésbé
forszírozott magasban. A fénye kicsit elvész (habár mindkettő jól
zenél). * Erőtlenebb, vékonyabb, fakóbb. Kevesebb magas, de emiatt
gyakran nyugodtabb. Kicsit kásás. Nagy dinamikán jobban torzít. *
Kicsit összemos, elken, időnként torzít. Élettelenebb.
X5-MC (az MC 10S/T-5 ellenében)
X5-MC: Öblösebb, dúsabb, a legteteje tisztább, a férfi hang
vitathatóan jó. Kevésbé levegős, de talán egy fokkal jobban
hallgatható (főleg, ha valaki nem a dús basszusú Spendoron hallgatja).
Kicsit sötét tónus. Fülledt. Egy kis definícióhiány. Mindenesetre
nagyon szerencsés hangzási balansz. A sztereója kevés. Kevésbé hifi -
mindkét értelemben. Kevesebb szín, de ami van, az jó. A női hangon már
érzem, hogy kevés a magas hang. Itt-ott követési hibák. Mozarton
kevésbé érdekes, de igen jól hallgatható. * Hasonló különbségek, mint
az előbb, de most nem ennek a pickupnak a javára. Szép, de mattabb a
teteje, a legmagasabb hangok finomságai eltűnnek. Más bajok is: két
jól hallható követési hiba. Leheletnyi magashiány. * A mélyek
döngenek, a magas kevesebb és torzabb - noha tényleg elég jól szól. De
(ellentétben a másikkal) még mindig "lemezjátszós". * Mélyebb tónusú,
kevés a magasa. A női hangon színezet (plusz követési hibák).
MC 10S/T-5: Tágas, szellős, lehetne kissé teltebb. Magasabb tónus.
Könnyedebb, definiáltabb, de nem feltétlenül jobb - talán
demonstratívabb. A színpad szélesebb. Több szín, de nem igazán szépek.
A női hang kicsit kaparós, vicsorítós. Mozarton már megváltozik a
véleményem: semmi kétség, itt van a definíció, itt a világosság, a
természetesség, a sokkal tágabb színpad (habár a vonószenekarnak nincs
elegendő súlya). * Jó arányok, a csengés és a bongás a helyén van.
Jobb magasak. Kiegyenlítettebb, szebb (főleg a teteje). Más
középhang-arányok. Jobb, de nem annyival, mint az 5-ös volt a 3-asnál.
* Ismerős hangkép. Élénkebb, világosabb, a mélye megfogottabb,
levegősebb, jobb a tere. Ez a hangkép van közelebb az ideálishoz:
ennek már van hangversenyhangulata. Habozás nélkül ezt választanám.
Legalább akkora differencia, mint az előbb volt! * Sokkal tisztább,
világosabb, szélesebb frekvenciaátvitel. Érzem a levegőt! Közelebb az
élő zenéhez. Nem csak a magas szólamokon, de még a mélyebbeken
(például a brácsán) is jobbak a felhangjai. Sokkal jobb.
Kollektív véleményünk: minthogy a 3-as és az 5-ös modell ára
között viszonylag csekély a különbség, az X3-MC-t töröljük ajánlásaink
közül. Az X1-MC továbbra is bírja bizalmunkat, mint Jutányos Vétel. Ha
valaki még jobbat akar, érdemes egészen az X5-MC-ig ugornia. Biztosak
vagyunk benne, hogy annak civilizált, kissé mély tónusú, telt
hangjában nagyon kevesen fognak csalódni.
Mindazonáltal, ennek a magas kimenetű típusnak a minősége is
érezhetően elmarad az "igazi", alacsony kimenetű, illesztőegységgel
használandó hangszedőké mögött. Etalonunk ezért változatlanul az
MC10S/T-5, még a jelenlegi árán is. Az X5-MC azonban csak háromnegyed
annyiba kerül, tehát feltétlenül figyelembe kell venni, mint esetleges
alternatívát. Végtére, az "1 orto" különbség nem mindenkinek ér meg 2
és fél ezer forintot.
ITT Digicontrol VR3968 HiFi hifi-videómagnó
A mai ínséges időkben sok mindenre gondoltunk volna, csak arra
nem, hogy nálunk is forgalomba kerül egy sztereó, hifi-hangú képmagnó.
Mindenütt azért nem lehet hozzáférni a "videórepülőgéphez", ugyanis
ezeket a masinákat részegységek formájában hozzák be az ITT-től, a
Skála-leányvállalat Selectronicnál szerelik össze és kizárólag a
Skála-áruházakban árusítják őket, előreláthatólag úgy 70 ezer
forintért. A hazai képmagnó-piac ismeretében ez az összeg nem túl
magas - csak az a kérdés, hogy kinek a számára.
A HFM poszterképei és a hozzájuk csatlakozó cikkek didaktikai célt
szolgálnak, és általában csak később derül ki, mi szükség volt rájuk.
Ezúttal is elégedetten állapítjuk meg, hogy a hifi-videómagnókról mint
készülékcsoportról egyszer már közreadtuk a legfontosabb tudnivalókat:
a 21. lapszámban, a Nordmende HiFi Stereo V502 tesztje alkalmával,
mely készülék lényegében azonos a JVC HR-D725, a Dual VR97, a Saba
VR6038, a Telefunken VR1980, a Thompson V368, valamint (ennyi bőrt
egyetlen rókáról!) az ITT 3995 típusszámú gépekkel. Mondandónkat tehát
most rövidebbre foghatjuk; a műszaki részletekért, ábrákért,
magyarázószövegekért a 21. lapszámhoz tessék visszanyúlni.
Akkoriban egyébként, 1985-86 táján a hifi-videómagnó (lásd "Hi-Fi
VHS" néven a külföldi prospektusokban) fölöttébb korszerű
készüléktípusnak számított, ennek megfelelően az ára is magas volt,
idehaza 100-120 ezer forintot is elkértek érte- hát ezért tartjuk a
mostani gépet viszonylag olcsónak. Korszerűségén, számos
szolgáltatásán kívül az volt a legfőbb újdonsága, hogy a képen kívül a
hangot is forgófejes technikával rögzítette, eltérően a hagyományos
képmagnótól, amely hangtechnikai szempontból egy közönséges monó
kazettás magnónak felel meg. A hifi-videómagnó a hanginformációt a
képinformációval együtt viszi fel a szalagra, szintén alacsony
szalagsebességgel, de a sebesen forgó magnófejek jóvoltából igen nagy
relatív sebességgel. A műsorjelet FM-modulációval dolgozza fel,
olyasféleképpen, mint az URH-rádiózásban teszik. Ez az eljárás
egyébként rohamosan terjed, ma már az összes igényesebb videómagnóban
ezt alkalmazzák, nemkülönben a Sony által kifejlesztett Video 8
rendszerben (még a hordozható, monó hangú kamera-rekorderekben,
"camcorderek"-ben is). Nyugaton az árak folyvást csökkennek, ez
magyarázza, hogy ma a hifi-VHS kerül annyiba, mint a 3-4 évvel ezelőtt
forgalomba hozott "normál" képmagnó. (Emlékszünk rájuk: a
Panasonicnak, a Siemensnek szintén csaknem 70 ezer forint volt az ára
az üzletekben.)
E rövid bevezető végén újra elmondjuk az immár kissé unalmas
refrént: továbbra sem akarunk belekontárkodni a videósok dolgába, de
foglalkoznunk kell minden olyan eljárással, amely a hangátvitelben is
érdeklődésre tarthat számot. Most sem mi másztunk át a videósok
területére: a hifi-VHS mászott át a mi asztalunkra. Ezért mutattuk be
annak idején a Nordmendét, s ezért Mutatjuk Be most (immár a
tesztrovatban) az ITT VR3968-at. Ezt annál is inkább kötelességünk
megtenni, mert ez a "Digicontrol" minden kétséget kizáróan az eddigi
legdrágább hangmagnó a magyar piacon, s legalább 1000 példánya
biztosan forgalomba kerül!
Most pedig foglaljuk össze ismételjük: rövidítve - a "Hi-Fi VHS"
készülékek hangrögzítő technikájának lényegét.
Hangrögzítés a VHS-videómagnókban
Az egyszerűbb, olcsóbb, valamint az össes régebbi típusú
képmagnóban a hanginformációt a szalag felső szélén elhelyezkedő 1 mm
(sztereó készüléken 0,35-0,35mm) széles csíkon rögzítik. A
hanginformációt állófej írja-olvassa. A VHS rendszerben a szalag 23,39
millimétert (2,339 centimétert) tesz meg másodpercenként, vagyis még
feleannyit sem, mint a jólismert kompakt kazettás magnók szalagja,
amely 4,76cm/s sebességgel "száguld". Nem csoda, hogy a szokványos
képmagnók frekvenciaátvitelének felső határa jó esetben 10kHz, a
jel-zaj arányuk 40-48dB, a nyávogásuk ±0,25-0,4% - nem éppen hifi
paraméterek. A zajt még csak csökkenteni lehet Dolby vagy egyéb
áramkörökkel, de a masina ettől még nem fog megtáltosodni,
hangminősége igen gyatra marad.
Mindezeket a hibákat kiküszöböli az FM-hangrögzítés. A
hanginformációval, tehát a bal, illetve a jobb csatorna jelévet 1,4 és
1,8MHz-es hordozófrekvenciát modulálnak (FM-moduláció). A löket, azaz
a moduláció mértéke viszonylag nagy lehet, maximális kivezérléskor a
±150 kHz-et is elérheti, ami éppen háromszorosa az URH-rádiózásban
használatos ±50kHz-es löketnek. Ezáltal nagyobb jelzaj arányt érhetnek
el.
A két (1,4 és 1,8MHz-es) hangműsor-hordozó jelet két, egymással
szemben elhelyezett fej rögzíti, ezeket a videófejekkel együtt a forgó
fejdobba építik, egyébként függetlenek a videófejektől. A
képinformáció felső határfrekvenciája lényegesen magasabb (több MHz),
és ez a nagyfrekvenciás jel a szalag aktívanyagának csak egy vékony
felső rétegét mágnesezi át. A hangjel viszont, amelynek frekvenciája
alacsonyabb, teljes mértékben átmágnesezi az aktívréteget. Itt most
nem részletezzük azokat a műszaki fogásokat, amelyekkel a
konstruktőrök elérték, hogy az úgyszólván egymáson fekvő, de különböző
rendeltetésű mágnescsíkok ne interferáljanak egymással.
A forgófejjel rögzített hangműsor fő paraméterei riasztóan jók:
80dB körüli dinamikatartomány, minimális torzítás, 0,01 % alatti
nyávogás. És ne feledjük: a pénzünkért csak úgy mellesleg még egy
képmagnót is kapunk! Éppen azért, hogy az új rendszerű készülék
kompatibilis maradjon a régebbiekkel, a hifi-videómagnók kétféleképpen
is tudják rögzíteni a hangot: forgófejjel a fent leírt módon
(hifi-hang), valamint a hagyományos állófejjel, az előírásos felső,
hosszanti csíkon (szokványos minőségű, monó szinkronhang).
Néhány szót az üzemeltetési költségről: a szalagfogyasztásról. A
kompakt kazettás magnók hangminősége erősen függ attól, hogy mennyire
drága kazettával dolgozunk. Minthogy az igényesebb felvételekre
általában krómdioxid vagy metál szalagot áldozunk, mai áron számolva
250-500 forintunkba kerül minden műsoróra. Ezzel szemben a
hifi-videómagnó hangminősége elvben független a mangószalag
minőségétől, tehát olcsóbb kazettatípusokat is használhatunk. Habár
nyilván vétek lenne idő előtt tönkretenni a drága videómagnót a silány
szalagokkal. Meg aztán a képminőség már igencsak függ a szalag
minőségétől, úgyhogy a gyakorlatban mégsem lehet megúszni, hogy valami
jobbfajta kazettát ne vegyünk. Tekintve azonban, hogy a 3 órás VHS
kazetta 7-800 forintba, a 4 órás úgy 1000 forintba kerül, a
műsorköltség így sem haladja meg az óránkénti 250 forintot, vagyis még
mindig jobban járunk, mint a kompakt kazettával. Maga a gép persze
drágább a jó-közepes kazettásmagnóknál, de még mindig olcsóbb mondjuk
a nagy Nakamichiknél és egyebeknél - már pedig a hifi VHS fölényesen
többet ígér, mint bármiféle kazettás, sőt: mint bármiféle félprofi
orsós magnó. Legalábbis a hangátviteli paramétereivel. Hogy a
hangminősége valóban szinkronban van-e ezekkel a paraméterekkel - ez
már más kérdés.
Digicontrol
Ez a kifejezés az ITT cég szlogenje, ez áll mindegyik
videómagnójának, így a VR 3968 HiFi VPS-nek típusjele előtt is.
Feltehetőleg arra utal, hogy a készülék teljes vezérlése (a mechanikáé
is) a digitális elven működik, ami nagyon tetszetős dolog, csak az
csökkenti az értékét, hogy számos más cég képmagnói is ugyanígy
működnek. Az adattábla az ITT-a kívül a Graetz cégnevet is feltünteti,
a Digicontrol eszerint az NSZK-ban készült, nem a Távol-Keleten.
Tájékoztatásul közöljük, hogy ugyanez a masina még TR4968 HiFi néven
is fellelhető, esetleg Graetz vagy Schaub-Lorentz márkajelzés alatt.
Egyébiránt tényleg korszerű fejlesztésű, egészen új modell.
VHS-rendszerű, fronttöltésű, viszonylag lapos készülék, nagysága
átlagos. Mint a típusjelből kiderül, előkészítették a VPS dekóder
fogadására is, ami a következőt jelenti.
A Video Program System (VPS) olyan szolgáltatás, amely
nagymértékben megkönnyíti az életünket, ha tv-műsort akarunk felvenni
a távollétünkben. A különféle tv-adókat egy-egy kóddal jellemzik, s
csupán ezt a kódot kell a magnóba táplálnunk, amikor felvételre
állítjuk. Nagy előnye a VPS-nek, hogy nem zavartatja magát a
műsorcsúszásoktól: mindig a pontosan meghatározott műsorral indítja a
felvételt. Hogy megkönnyítsék a programozást, a műsorfüzetek megadnak
egy olyan vonalkódot, amely gyanúsan hasonlít az egyre szélesebb
körben terjedő, a különféle árucikkekre felvitt vonalkódhoz. A
videómagnóhoz csatlakoztatható "fényceruzával" letapogathatjuk
valamely műsor vonalkódját a papíron, mire a magnó "megjegyzi" ezt a
kódot. Okos, kényelmes, higiénikus megoldás - csak az a kár, hogy a
magyar adók nem sugározzák a VPS használatához szükséges jeleket.
A VR3968 különben PAL/SECAM rendszerű színes tv-adások vételére és
rögzítésére alkalmas, OIRT és CCIR hanggal; 39 tv-állomás vételére
programozhatjuk (egyszerre 6 állomást programozhatunk, 17 hónapra
előre), és 30-240 perces kazettákat használhatunk hozzá. A készülékbe
úgynevezett gyermekbiztosítékot is építettek, megakadályozandó, hogy a
gyerekek szülői felügyelet nélkül illetéktelenül videózzanak. (Ki
tudja, mit találnának a videószalagokon. A szerk.)
Ami a Digicontrolt mint hangmagnót illeti, természetesen kétféle
hangot szolgáltathat: forgófejjel hifi-minőségűt sztereóban, illetve
állófejjel a szokványos minőségűt monóban. Sztereó üzemmódban
kétnyelvű adások vételére is alkalmas (ha van ilyen adás), vagyis
választhatunk az eredeti és a szinkronhang között.
Kezelése, szolgáltatásai
Mint említettük, a Digicontrol korszerű készülék. Kevés
kezelőszerve van, és sokkal egyszerűbb bánni vele, mint a múltkori
Videórepülőgéppel. Jónéhány dolgot azért így is fejben kell tartanunk.
Az összes kezelőszerv az előlapon helyezkedik el. A magnó
baloldalán, a kazettabehelyező nyílás alatt találjuk a kivetőgombot.
Amint a kazettát behelyeztük, a magnó a készenléti (Stand-by)
állapotból bekapcsolódik, tüstént a helyére viszi a kazettát, és várja
további utasításainkat. A Stop gomb kivételével bármelyik kezelőgomb
azonnal bekapcsolja a magnót. Ebből könnyű kitalálni, hogy nincs külön
hálózati kapcsolója: ha a hálózathoz csatlakoztatjuk, rögtön
készenléti állapotba kerül.
A kazettanyílás mellett az előlap felét elfoglalja a nagyméretű
kijelző. Alatta két sorban helyezkednek el a kezelőszervek. A felső
sor: nagyméretű üzemmódkapcsoló gombok (ezeket használjuk a
legtöbbször). Az első kettő "+", illetve "-" jelzésű, ezek a
léptetőgombok, amelyekkel a különféle programokat lehet beállítani. A
harmadik gomb óraszimbólumot hordoz, ezzel állunk kapcsolóóra-üzemre.
Egy piros körrel jelzett gomb a felvételi kapcsoló (felvételkor piros
karika jelenik meg a kijelzőn is), aztán a Gyors Vissza, Lejátszás,
Gyors Előre, majd az Állókép következik - ez utóbbival lejátszáskor
kimerevíthetjük illetve egyenként léptethetjük a képet. A Szünet és a
Stop gomb zárja a magnó alapfunkcióinak sorát.
Az üzemmód-gombok alatt velük azonos szélességű, de egészen
vékonyka gombok sorakoznak, szám szerint 7 darab. Az elsővel a kazetta
játékidejét írhatjuk be a memóriába. A "+" léptetőgombot nyomkodva 30,
45, 60, 75, 90, 105, 120, 150, 180, 195, 200, 210, 225 vagy 240 perces
játékidőt írhatunk be. Ettől függetlenül a készülék megteszi nekünk
azt a baráti szívességet, hogy az újonnan behelyezett (180 percesnél
nem hosszabb) kazettának is pillanatokon belül megállapítja a
játékidejét, amint bárminemű szalagmozgás történik. A kijelző jobb
oldalán egy számlálórész mutatja a már lefutott játékidőt.
A műsoridővel kapcsolatos a 2. gomb funkciója is. Felirata "SU";
ez bizonyára a Summe, azaz Összeg szó rövidítése. Ha felvételt
programozva már bevittük a memóriába a be- és a kikapcsolás
időpontját, a SU gomb megnyomására a kijelzőn megjelenik a felvétel
időtartama, percben. Ezt persze fejben is ki lehet számolni, de ne
feledjük: akár 6 műsort is programozhatunk, és akkor már nem is olyan
könnyű kikalkulálni, rá fog-e férni a felvétel a kazettánkra vagy sem.
Ezért valóban fontos ez a funkció, amelyet "Összidő-kijelzésnek"
nevezhetünk.
A VPS nyomógomb következik. Magyarországon ennek egyelőre semmi
haszna sem volna - viszont kiosztottak rá egy mellékes szerepet is:
azonnali felvételkor, ha a kikapcsolási időt rögtön indítás után
beprogramoztuk, de törölni kívánjuk, ezt a VPS gombbal tehetjük meg.
A 4. gomb óraszimbólumot hordoz. Ha ezt megnyomjuk, a léptető
gombokkal beállíthatjuk az időt és a dátumot.
Az 5. gomb felirata "P-C". Program- és csatornaválasztásra
szolgál, s vele hangolhatjuk a magnóba épített tunert. Programozáskor
előbb a P-C gombot kell megnyomni, majd a léptetőgombokkal megjelöljük
a 39 programhely valamelyikét. Most csatornát választunk: újra
megnyomjuk a P-C gombot, és a léptetőgombokkal fel-le hangolunk a
01-es csatornától a 99-esig. (A készülék tunerje a kábelcsatornákat is
veszi.) Harmadszor is megnyomva a P-C gombot, a léptetőgombokkal
finomra hangolhatjuk a tunert. (A kijelzőn a csatornaszám után három,
egymás alatti vízszintes vonal mutatja, hogy éppen fel-, avagy lefelé
tértünk-e el a csatornára jellemző frekvenciától.)
A 6. gomb a szinkronstabilitást állítja be, ezzel lehet eltüntetni
azokat a zavaró csíkokat, amelyek a más magnókkal felvett műsor
lejátszásakor jelentkezhetnek.
Végül egy nekünk különösen kedves felirat az utolsó gombon:
"HiFi". E funkció alkalmazásához tudni kell, hogy készenléti
állapotban, vagyis alaphelyzetben a pontos időt (órát és percet),
valamint a HiFi feliratot látjuk a Digicontrol kijelzőjén. (Végtére
is, ez "cégünk reklámja".) Bekapcsoláskor, tehát ha behelyeztük a
kazettát, vagy megnyomtuk bármelyik gombot, eltűnik a HiFi felirat, s
helyette ez látható: "PROG 1 ". A lépegető gombokkal megkereshetjük a
CA vagy az AV feliratokat (ezzel a hátoldali, RCA, illetve Euro-Scart
csatlakozók között választunk), s ilyenkor a kijelzőn egy furcsa, a
szterefóniára utaló ábra is megjelenik (két kör, de a második nincs
befejezve, tehát mégsem kör). Ha kétnyelvű a tv-adás, a magnó mindkét
hangot külön csatornán veszi.
Amikor a sztereó jelzést látjuk, a lejátszás értelemszerűen
sztereó. Ha most megnyomjuk a HiFi gombot, mindkét kimeneten a bal
csatorna műsora jelenik meg (kijelzés: PROG 0). Újabb gombnyomásra a
jobb csatorna jelét (vagy a kísérőhangot) vezetjük a kimenetekre.
Harmadszori gombnyomásra a kijelzőn már csak a PROG felirat látható, s
ilyenkor a hagyományos, állófejes, monó hangot adja ki a magnó.
Szólnunk kell még néhány további szolgáltatásról. Lejátszáskor, ha
a Gyors Előre gombot egyszer megnyomjuk, a magnó 3-szoros, újabb
gombnyomásra 7-szeres sebességű lejátszásra kapcsol (kereső funkció).
Ugyanezt eljátszhatjuk a Gyors Vissza csévélőgombbal is, de a
visszafelé játszás sebessége csak 1szeres, illetve (második
gombnyomásra) ismét 7-szeres lesz.
Igen praktikus a szalaghelykereső funkció is, amellyel azt érjük
el, hogy a készülék a szalag valamely pontján (meghatározott helyen és
időben) automatikusan lejátszásra kapcsol.
A kijelző minden funkciót jól észlelhetően indikál, soha nem hagy
kételyt az iránt, hogy éppen mi történik a készülékben. Jelzi, hogy
programoztunk-e műsort, hogy van-e kazetta a készülékben, vagy
kihívhatjuk a memóriában tárolt programokat stb. Szóval tényleg
mindent tud - kivéve, amire a hifistának volna szüksége, ugyanis nem
jelzi a hangfrekvenciás kivezérlést. Semmiféle támpontunk sincs arra
nézve, hogy mekkora a kivezérlés, és hogy hogyan állították be a
hátoldalon tévő szintszabályzót. Érthetetlen, drasztikus spórolás!
Ráadásul a használati utasításban külön leszögezik: "a hifi sávon a
felvétel automatikus szintszabályzás nélkül történik, mert az
befolyásolná a hifi-minőséget (a dinamikát)". Hát ez igaz, de ha nincs
automatika, akkor okvetlenül szükség volna valami más módszerre,
amellyel pontosan beállíthatnánk a felvételi szintet!
A magnó hátoldalán az antenna be- és kimenet koncentrikus
csatlakozóhüvelyei mellett 2 pár RCA hüvelyt találunk, ezek szolgálnak
hangfrekvenciás be- és kimenet céljára. A felvételi szintet egyetlen
potméterrel állíthatjuk be, közösen, mindkét csatornára. A potméter
körpályás, a közepén finoman arretál, ekkor kapjuk a névleges, 0,6V-os
hangfrekvenciás bemeneti feszültséget.
Az "AV" programállásban működő 21 pólusú Euro-Scart csatlakozón
belül is van sztereó (hang) be- és kimenet. Ehhez is tartozik egy
felvételi szintszabályzó potenciométer, középállásban 0,5V névleges
bemenőfeszültséggel. Ezt a csatlakozót nyilván nem hifi-célokra
szánták, hanem hogy csatlakozni lehessen a korszerű, Scart
csatlakozóval ellátott, sztereó hangú tv-készülékekhez.
Adnak videómagnónkhoz egy jól megtermett távvezérlőt is. Jól
kezelhető, minden üzemmódra kiterjed, még programozni is lehet vele.
Sőt, van rajta egy biztosító-állás is a nemkívánatos lejátszás ellen:
piciny lyukon keresztül, egy golyóstoll hegyével kell megnyomni egy
érintkezőt, és akkor a készüléket mindaddig nem lehet lejátszásra
kapcsolni, amíg újra meg nem nyomtuk az érintkezőt.
Felépítése
Erről részletesen beszámolni szinte reménytelen vállalkozás volna,
úgyhogy meg sem kíséreljük... (A szervizkönyv egy vastagabb és egy
vékonyabb kötetből áll. Természetesen megadják a készülék elvi
kapcsolási rajzát is.) Ha viszont leszedjük a Digicontrol burkolatát,
a belseje meglepően egyszerűnek látszik. A nyomtatott áramköri lapok
jól átgondolt rendben helyezkednek el. Első pillantásra mintha nem is
tartalmaznának túl sok alkatrészt. Ha azonban figyelmesen megnézzük,
észrevesszük, hogy némelyik NYÁK hátoldala tele van szórva
"chip"-ekkel. Ezek a korszerű, piciny alkatrészek már nem tartalmaznak
hagyományos értelemben vett kivezetéseket: közvetlenül az áramköri
fóliára forrasztják őket. Az áramkörökben nagybonyolultságú IC-ket
találunk, ezek (néhány kiegészítő alkatrész igénybevételével) önállóan
látnak el komplikáltabb feladatokat is.
Az FM-hangrész viszont nemcsak kisebb, hanem kétségtelenül sokkal
egyszerűbb is, mint a Nordmendéé volt. (Egy szakembereknek szóló
megjegyzés: a sztereó, illetve kéthangú adások vételére TDA2556 típusú
IC-t alkalmaztak a kvázi-paralel középfrekvenciás fokozatban.)
Érdekes, hogy a lényeges IC-k többsége európai (Philips, esetleg
Siemens), de akad köztük japán gyártmány is.
A fejdob és a fejek származását nem tudtuk kideríteni. Annyi
biztos, hogy élettartamukat kb. 2000 üzemórában adják meg.
Méréseinkhez
Előrebocsátjuk, hogy a gyári adatok táblázatát több forrásból
állítottuk össze. A kezelési útmutatóban nem sok mindent találtunk,
kiegészítettük hát a szervizkönyv adataival és egy részletesebb, gyári
leírásból szárurazó specifikációval. A mérésekhez TDK Super Avylin
E-180 kazettát használtunk.
Az állófejes magnórésszel kezdjük.
Állófejes magnórész (vízszintes hangcsíkú rendszer)
Ezt nyilván úgy kell kezelnünk, mint ha olcsó, monó kompakt
kazettás magnó volna, amely ráadásul csak fél szalagsebességgel fut.
Természetesen nem is várunk tőle sokat.
A nyávogás teljesíti a specifikációt: annyi, mint az olcsó
kazettás magnóké. Az átcsévélési idő átlagos.
A bemenő feszültséget nem lehetett meghatározni a szokásos módon,
minthogy ezt az egységet automata szintszabályzással látták el.
Gyakorlatilag 100-4800mV bemenő feszültség hatására kapunk megfelelően
kivezérelt felvételt. Megjegyezzük, hogy 4800mVtól már a felvevő
erősítő kezdett torzítani, s nem a szalag mágnesrétege vezérlődött
túl.
A bemenő impedancia a bemenő szintszabályzó potenciométer
állásától függően változott, 30 és 74 kohm között. (A legnagyobb
érzékenységű állapotban kaptunk 30 kohmot, lecsavart állásban 74-et.)
Magyarázatképpen annyit, hogy bár ez a rész automatikus
szintszabályzóval rendelkezik, a közvetlenül a bemeneti csatlakozóra
kapcsolódó szintszabályozók befolyásolni tudják az automatika
bemenetére igyekvő jelet. A potenciométerek szabályzási tartománya
15dB. Az Euro-Scart csatlakozó bemeneti impedanciája 11-18 kohm között
változik (megintcsak a potméter állásától függően!). Az impedancia
értéke itt azért alacsonyabb, mert a videómagnók be/kimenetére más
előírások vonatkoznak, mint a hangfrekvenciás készüléket
be/kimeneteire. A kimenő feszültség (a már említett, 100-4800mV
hatására) 440-450mV-ot ért el. Ez nagyjából megfelel az ide vonatkozó
előírásoknak.
A teljes frekvenciagörbét 10mV nagyságú bemenőjellel készítettük.
Teljesíti az előírást; noha a szalagsebesség csak 2,34cm/s, egész szép
az átvitel.
A második harmonikus torzítás már viszonylag kis bemeneti
feszültségnél (0,3V) felüti fejét, és 4,5%-ot ér el. A tisztességes
videómagnókon ennél sokkal kedvezőbb értékekhez szoktunk.
A jel-idegenfeszültség és a jel-zaj arány átlagosak, akárcsak a
törlési csillapítás is.
Forgófejes magnórész (FM üzemmód)
Itt is a nyávogással kezdjük. Rendkívül alacsony, semmiféle
panaszunk nem lehet rá, egy nagyságrenddel jobb a hagyományos orsós
vagy kazettás magnók egyenfutásánál. Ámde a mi magnónkba, úgy látszik,
belebújt az ördög: közvetlenül a készülék bekapcsolásakor rosszabb
(néha kétszerte rosszabb!) értékeket mértünk, mint (táblázatunkban:)
2-3 órányi üzem után. A gyöngébb adatok már kilógnak a specifikációból
de ne legyünk maximalisták.
Az átcsévélési idő értelemszerűen ugyanaz, mint állófejes üzemben.
A hozzáférési idő 7-8 másodperc, ennyit kell várnunk, amíg a gép
gyorscsévélésről lejátszásra kapcsol, és a jel megjelenik a kimeneten.
Átlagos eredmény.
A csúcsszintű kivezérlés eléréséhez 1850mV bemenő feszültség
szükséges a szintszabályzók maximum-, 10V a potméterek
minimum-állásában. A bemeneti szintszabályzó szabályozási tartománya a
mi méréseink szerint is 15dB,ez megfelel a specifikációnak. A
be/kimeneti impedancia megintcsak ugyanaz, mint állófejes üzemmódban.
A kimeneti feszültséggel már bajaink vannak. A csúcsszintű
kivezérlésű felvételt lejátszva 3V körüli feszültséget kapunk, holott
az előírások csak 2V-ot engednek meg, nehogy túlvezéreljük az
erősítőt. Mivel ezen a videómagnón nem lehet kézbentartani a felvételi
szintet, előfordulhat, hogy a magnófelvétel ugyan nincs túlvezérelve,
de a nagy kimenőjel hatására az erősítőről mégis torzítást hallunk.
Persze, igencsak gyatra ősmasina az olyan erősítő, amely nem tudja
torzítatlanul feldolgozni a nagyszintű bemenetére érkező 3V-ot.
A teljes frekvenciajelleggörbe felvételekor megakadtunk: nem
tudtuk, mekkora bemenőjelet tekintsünk 0dB-nek. Végül is a következőt
gondoltuk ki. A specifikáció szerint a maximális torzítás 1% lehet.
Meghatároztuk tehát az a bemenőfeszültséget, amellyel ha felvételt
készítünk, a torzítás (k3) éppen 1%. Ez a bemenőfeszültség
600mV, úgyhogy a továbbiakban ezt tekintettük 0dB-s kivezérlésnek.
A 0dB-a kapott görbe szép, egyenletes. Jellegét tekintve hasonlít
az orsós magnók nagy kivezérlésen készült jelleggörbéjéhez. A -10 és
-20dB-n felvett görbék már méltóak ehhez a magnóhoz: 20kHz-en 1,5dB
szintesés még teljességgel elfogadható. A két csatorna görbéje
teljesen együtt fut.
A frekvencia függvényében mérhető össztorzítás 0dB-s szinten nem
valami szívderítő; igaz, ezeket az értékeket viszonylag nagy
kivezérléssel mértük. Ugyanis az előzőekben megállapított 1%-os
torzítást 1kHz-en alkalmaztuk, nem csoda hát, hogy a sávszéleken a
torzítás megnőtt.
Az üzemi jel-idegenfeszültség és a jel-zaj arány FM-magnóra vall.
A szűrővel kapott 85dB kitűnő eredmény, úgyhogy egy kissé
rehabilitáljuk a tervezőket. Ha elfogadjuk, hogy egy átlagos erősítő
200-500mV feszültséget ad ki magnófelvétel számára, akkor ez a magnó
(max. szintszabályozó állásban) 65-75dB jel-zaj arányú felvételt fog
készíteni. Más szavakkal: 200-500mV-os bemeneti feszültséggel olyan
felvételt fogunk készíteni, amely a csúcsszintnél 10-20dB-vel alább
van vezérelve, így a táblázatunkban szereplő 85dB helyett 65-75dB-re
számíthatunk. Ha viszont CD-játszó műsorát vesszük fel, a magnó
szintszabályzóját célszerű lesz középállásba helyezni.
Ha mármost ennyivel letudhatjuk a felvételi kijelző hiányát, akkor
bizonyára sokan lesznek, akik örömmel lemondanak a felvételi
szintszabályzással járó bíbelődésről. Ebben a magnóban akkora
tartalékok vannak, hogy nyugodtan rábízhatjuk magunkat: nem fogja
elrontani (túlságosan) a felvételeinket. (Másrészt: miért ne lehessen
kihasználni mindazokat az erényeket, amelyekkel ez a gép jeleskedik?)
Az áthallási csillapítás közepes frekvenciákig kifogástalan, 1kHz
fölött romlani kezd, de így is elegendő. A törlési csillapítás kitűnő,
a hagyományos hangmagnók ebből a szempontból (sem) közelítik meg az
FM-magnót.
Összefoglalva: Az állófejes magnórész olyan, amilyen. A
forgófejes, FM-magnórész durva hiánya, hogy nincs semmiféle
kivezérlésjelzője. Kimenőfeszültsége meghaladja a megengedett
maximum-értéket, de ez bocsánatos bűn. A frekvenciaátvitel szép, a zaj
alacsony, a frekvencia függvényében mért torzítást magasnak tartjuk. A
gép szolgáltatásai megfelelnek várakozásainknak.
Szeánsz
A Digicontrolt nem hasonlítottuk össze közvetlenül is más
magnókkal. Arra összpontosítottunk, mennyire változtatja meg a
hanglemez-hangot, mennyivel csökkenti (ha csökkenti egyáltalán) a
zenei élményt. A NAD5120/Ortofon MC30S/T-2000 lemezjátszót, a Naim
NAIT erősítőt és a Spendorokat használtuk. Felvételt készítettünk 7-8
zeneszámról, és váltogatva hallgattuk az eredeti hangot a
magnófelvétellel. Négyen hallgatóztunk - íme a jegyzeteink:
I. Dixien: a magnófelvétel prezenszes. Lekerekíti a hangot: a
sercegés egészen eltűnt! Súlyosabb, testesebb, közepebbről szól. A
hanglemez serceg ugyan, de klasszissal élesebb, tisztább, kontúrosabb
is! Ezt a magnót már most, az első szám után sem vállalnám: úgy érzem,
a hanglemez élvezeti értékéből sokat elvesz. Popzenén: szabályszerű
dinamikakompresszor. Ezt a hangminőséget szerintem egy kazettással is
meg lehet csinálni... egy igen jó kazettással, persze. A hangkép
középre szorul, a finomságok elvesznek, a levegő úgyszintén,
kifejezett magashiány. Nem szól elég érdekesen. Tosca: érezhetően
magnófelvétel, úgy hiszem, tízből tízszer vakon felismerném. Nem rossz
azért: igazán jó magnófelvétel, de nem pótolhatja az eredeti műsor
aromáját. Country: itt a legkisebb a veszteség... azaz, a fene tudja.
Olyan, mint az FM-rádióműsor (ez nem dicséret). Shadows: a lemezről
hallható hangszermellékzörejek a magnófelvételen elvesznek. Még ezen a
műfajon is jelentékeny veszteség. Mozart: minden rendben volna, de a
hanglemez teresebb, lágyabb, fénylőbb, igazibb, több regisztere szól,
több gyönyörűséget ad - még a brácsahangról is. Itt derül ki, hogy az
FM-magnó egészen sajátos médium. A hangminősége olyan volna, mint a
nívós kazettás magnóké, csak éppen - és ez nagy szó! - nulla zajjal,
nulla nyávogással.
II. Egész jól szól. Eleinte nem nagyon tudtam dönteni, meg voltam
lepve: ennyire hasonlít az eredetire? Countryn még jobban is tetszett:
a mélyei súlyosabbak, az egész dinamikusabb volt. Gitárzenén ugyanígy.
Hegedűn már jobban tetszett a lemez, de nem tudom megmagyarázni,
miért.
III. Mindjárt az első hangon felfedeztem, hogy a mélyek
feldúsulnak, a magasak nem annyira tiszták, az egész hangkép kicsit
sávhatárolt, de tulajdonképpen szépen szól, semmi durva hiba.
Visszakapcsolva a hanglemezre, kiderül, hogy a magnófelvétel dinamikát
is veszít. Popzenén a gitár mélyei döngenek, a kicsengése is csökken.
A női hang tompa, rárakódás van rajta. Az egész erőtlenebb - de azt
hiszem, az FM-adásnál azért jobb... Tosca: magasban ken, beszűkül, a
dinamika csökken, a levegő elfogy. Country: középtől felfelé végig
kásás. De mégse kazettás magnó: annál klasszissal különb. Mozart: a
zene veszít szépségeiből, a leheletnyi vonóshangok eltűnnek, a
lemezzajjal együtt.
IV. A magnóról én már a befutó barázdákon is magasabb zajt hallok
(ez a zsűror ült a hangszórók fókuszában, a "sztereó székben". A
szerk.), a zene legteteje, csillogása viszont egy picit eltűnik. A
szalagzaj mindig megnő. Kásás a hang, a legmagasabb hangok szintje
csökken. Egy másfajta zajt is hallok, nem "sss", hanem "sösösö"
karakterű - vajon ez kapcsolási zaj?! Az opera a magnóról mattabb, a
country szintén. Mozart: itt nagyon jól ki lehetett venni, hogy az
eredetileg szép, tiszta hegedűhangra a magnó mindvégig rátesz egy kis
torzítást. A lemez mindig tisztább, világosabb. A magnó torzítása a
gitárfelvételen is mindig jelen van. Valószínűleg nem szívesen vennék
ilyen magnót. A nívós analóg magnók (Revox-kategória, persze) a zene
99 százalékán tisztábban szólnak, mindaddig, amíg a tortisszimókon túl
nem vezérlődnek.
Összegezve: ez a videó-repülőgép valószínűleg lényegesen
alacsonyabban szárnyal a 21. lapszám poszterképén látható
Nordmendénél. Nem állítjuk, hogy rossz vétel volna. Nincsenek durva
hibái. Képmagnósok számára elsőosztályú hangminőséget produkál, és
voltaképpen nagyon szépen el lehet hifizgetni vele: olyan, mint egy
középkategóriájú orsós vagy egy igencsak nívós kazettás magnó,
amelynek valami különös módon szinte teljesen eltüntették a zaját és a
nyávogását - és ez nagy szó. De ne várjunk a Digicontroltól olyan
élményt, mint amilyet a hanglemez nyújt, vagy akár az igazi
"digi-kontroll": a CD és a DAT.
*
Új Orionok
A hangsugárzó teszteket az utóbbi időben mindig sikerült egy
anekdotával fűszerezni. Most sem leszünk hűtlenek önmagunkhoz. A mai
napra rendelt adoma a következőképpen hangzik. Pistike papája
másodszor is megnősül, és otthon e szavakkal mutatja be az asszonyt:
"No, gyerekek, itt az új mama!" Pistike az apja háta mögé settenkedik,
megrántja a kabátja szélét, és ezt súgja a fülébe: "Papa, az istenért:
hol új ez?! "
Hasonlóképpen, miránk sem a szenzáció erejével hatott a
legfrissebb, a Budapesti Nemzetközi Vásáron is kiállított Orion
hangsugárzócsalád: a HS288, a HS480 és a HS511. A hangszórókészlet
ugyanis nemigen változott: a jólismert 200, illetve 300mm átmérőjű
dohogók, a "kék" középdóm és a HD 25 típusú csipogó... de nem, ezúttal
dolgunk lesz egy 160mm átmérőjű, papírmembrános mély/középhangszóróval
is. Azonkívül a "kék" dóm előtt most egy rövid alumíniumtölcsér
ékeskedik (ezt már szintén ismerjük a Sanyo SX 511ről). De ne legyünk
igazságtalanok: mint majd látni fogjuk, a három doboz közül kettő így
is teljesen új konstrukciójú.
Orion HS288 hangsugárzó
Háromutas rendszer. Hangszórókészletét tekintve megegyezik a
HS282-essel, csak éppen a középsugárzót most tölcsérrel látták el. A
tölcsér, mint ismeretes, kissé elszínezi a hangot, viszont növeli a
hangszóró hatásfokát. (Igaz, tölcséres hangszórón általában a
nyomókamrás típusokat értjük, amilyen a JBL-ekben, Altec-ekben stb.
használatosak. Azok pregnánsabban érvényesítik a tölcsér minden
előnyét-hátrányát.)
Ellentétben a HS280-assal és 282-essel, az új kisdoboz nem zárt,
hanem basszreflex-rendszerű. A mélyhangszórók felfekvő pereme és a
fadoboz között egy vékony gumicső a tömítőanyag (ezt a technikát
látjuk a másik két típuson is). A belső, akusztikai csillapítóanyag a
már ismert Jenszövedék, ezt redőkbe hajtva erősítik fel a doboz
leszerelhető hátlapjára.
Ami a levehető hangszóróselymet illeti, a legutóbbi Orionokról ezt
már elsodorta a takarékossági hullám: a textíliát egyszer s
mindenkorra odaszögecselték. Most pedig (bizonyára nem a
takarékoskodás szenvedélyétől, csupán a funkcionalizmus hevétől fűtve)
egyáltalán nem raktak fel hangszóróselymet, sem levehetőt, sem
levehetetlent. A hangsugárzó szabadon érvényesítheti férfias
megjelenésének spontán esztétikai erejét, a háziasszonyok nagy
gyönyörűségére.
Dicséretes viszont, hogy ezt az aszimmetrikus konstrukciót a gyár
végre jobbos és balos kivitelben is készíti.
Méréseinkhez
A hangnyomás-frekvencia jelleggörbe (1. diagram) igen erősen
felfelé húz, átlagos meredeksége (úgy 300Hz és 10kHz között)
körülbelül 3 daloktáv. Ezen belül érezhetően kiemelkedik az 1-3kHz-es
tartomány. A két példány jelleggörbéje jócskán eltér, a középsávban az
érzékenység-különbség jó 2dB-t, helyenként még többet is kitesz.
Ugyanerre a diagramra vittük fel (színes vonallal) a közeltéri görbét
is. Elszomorító látványt nyújt: a rezonanciacsúcs teljesen
csillapítatlan, feljebb pedig a beszakadások a membránszél
önrezgéséről árulkodnak.
Annak ellenére, hogy a HS288-ast már "tükörfordított" kivitelben
is gyártják, tehát az egyik példány jobbos, a másik balos, az
irányjelleggörbék (2-3. diagram) mindenképpen csúnyák.
A harmonikus torzítás kis teljesítményen (4. diagram) viszonylag
alacsony, és még 96dB hangnyomáson mérve (5. diagram) sem nő meg
túlságosan, eltekintve egy 2. harmonikus csúcstól 2kHz-en.
Az impedanciagörbe (6. diagram) sehol nem csökken a megengedett
minimum alá, a rezonanciafrekvenciák azonban magasabbak a specifikált
értéknél. Mellesleg a másik két hangsugárzóra is ugyanez érvényes.
Eddigi tapasztalataink szerint az 1-2kHz alatti burst jelek
nemigen teszik próbára a hangsugárzókat: a négyszög burkolójel nem
torzul el. Legfeljebb apróbb rezgéscsomagok kísérik. Rácáfolva erre a
tapasztalatunkra, a HS288 már 1kHz alatt is erősen "ficánkol". Az öt
hangtartomány legcsúnyább burstjeit (877, 1320, 3880, 7555, 14,5Hz) az
1-5. oszcillogram szemlélteti.
Orion HS480 hangsugárzó
Félretéve minden tréfát: ez a hangsugárzó tényleg egészen másféle,
mint az eddigi Orionok. Oszlopszerűen van kiképezve, tehát keskeny és
viszonylag magas. A 300 milliméteres mélyhangszóró nem fér rá a
homloklapjára, csak a 200-as, abból viszont kettő számára is van hely.
Alattuk hosszúkás reflexnyílás. A középhangszóró kivételesen nem dóm,
hanem egy 160 mm átmérőjű kónuszhangszóró (légterét egy belső fal
választja le a mélyhangszórók légteréről), a csipogó viszont itt is a
HD 25. A hangszórók a rendszer függőleges középvonalában helyezkednek
el. Az előlapot levehetetlen fekete textília borítja.
Méréseinkhez
A hangnyomás-frekvencia jelleggörbe (7. diagram) úgy ±6 decibelen
belül marad; 2 és 5kHz között enyhén kidomborodik, de ez kevésbé
látszik veszélyesnek, mint a magassugárzó domináns viselkedése 5 és
15kHz között. A két példány görbéje viszonylag párhuzamosan fut. A
közeltéri görbe (ugyanitt, színes vonallal) valamivel kevésbé
csillapítatlan, mint a HS288-asé, de a rezonanciacsúcs igen magasra:
140Hz-re tolódik, s ez alatt már meredeken zuhan a hangnyomás.
Szimmetrikus konstrukcióról lévén szó, az irányjelleggörbék (8.
diagram) tisztességesebbek, a 20 fokról mért átvitel hasonló a
tengelyirányúhoz. Egészen oldalirányból mérve már erősen csökken a
magastartomány szintje.
A harmonikus torzítás (9-10. diagram) a felső sávban nem volna
magas, ha eltekinthetnénk az 1,5kHz körüli tüskétől. A
basszustartomány már sokkal torzabb, a harmonikus komponensek az
alapgörbe fölé nőnek, ami a mi diagramjainkon 10%-nál nagyobb
torzítást jelez.
Az impedanciagörbéről (11. diagram): lásd a HS288-as
kommentárjait. Burst-átvitelben (6-10. oszcillogram) ez a doboz
jeleskedett a legkevésbé. Leggyengébb pontjai: 820, 1525, 2240, 5280
és 14300Hz. Különösen az 1525Hz-es burst aggasztó: ennyire alacsony
frekvencián nem szokott ennyire eltorzulni a jelalak.
Orion HS511 hangsugárzó
A testesebbik, 500-as típuscsalád e legújabb tagja szemre teljesen
azonos a 4. kötetünkben tesztelt Sanyo SX511-gyel, a bendőjében
azonban nem egészen ugyanaz a keresztváltó húzódik meg, ezért
mindenképpen indokoltnak láttuk újra megvizsgálni, meghallgatni. A
HS511 zárt, három utas doboz; olyan, mint a HS500-as, amelynek kék
középdómja elé tölcsért tettek. A hangszóróselyem itt is már a múlté.
Viszont ezt az (aszimmetrikus) típust is kétféleképpen képezik ki:
jobbosnak, illetve balosnak.
Méréseinkhez
A hangnyomás-frekvencia jelleggörbe (12. diagram) nincs igazán
kiegyenlítve: a felső regiszter átlagos hangnyomása jó 3-4 decibellel
nagyobb, mint a középsávé. A két példány görbéje elég erősen, 2, de
inkább 3dB-vel is eltér. A közeltéri görbe (ugyanitt, színes vonallal)
csillapítatlan rezonanciafrekvenciát ábrázol, s kimutatja a
membránszél önfejűségeit is.
Az irányjelleggörbék (13-14. diagram) érdekes módon valamivel
koherensebbek, mint a HS288 diagramján. A keresztfrekvencia így is,
ügy is kellemetlenül beszakad, de ha a magashangszórók "befelé
néznek", kisebb a baj.
A harmonikus torzítás kis hangnyomáson (15. diagram) ígéretesen
alacsony, 96dB-a viszont (16. diagram) már kiábrándítóan magas. A
basszustartomány torzítása ismét meghaladja a 10 százalékot.
Az impedanciagörbéről (17. diagram): ismét lásd a HS288-nál.
Ami a burst-átvitelt illeti, első pillantásra a HS511
oszcillogramjai a leginkább elfogadhatóak (11-15. kép: 940, 1290,
3390, 5120, 12700Hz), minthogy a jelcsomag alakja többé-kevésbé
változatlan marad, csak a jel szüneteit kíséri némi berezgés. Sajnos,
a döntően fontos 4-8kHz-es tartományban ez a berezgés állandósul: nem
csak a legkritikusabb pontokon jelentkezik hanem végig ott
éktelenkedik az összes frekvencián.
Szeánsz
Az új Orion családot a Heybrook HB1-essel hasonlítottuk össze.
Kapcsolóberendezést használtunk, de szintszabályzók nélkül (kézzel
mindig utána szabályoztuk a hangerőt). A szeánsz elején kicsit
eljátszottunk a hangsugárzók feltámasztásával. A HS 480-as a saját
lábán állt, de tettünk alá 3 fémtüskét. A HS511-est Tönkre, a 288-ast
(valamint a Heybrookot is) Talpra állítottuk, és kipróbáltuk, mit
szeretnek jobban: ha fémtüskéken, avagy ha inkább gyurmán keresztül
érintkeznek az állványokkal. Azt találtuk, hogy a gyurma a jobb.
A lemezjátszó a NAD 5120/MC 30S/T-2000 volt, az erősítő a Naim
NAIT. Az Ortofon 0003-as demólemezről tettük fel a dixiet és azt a
bizonyos kellemes popszámot (I/1 és II/1), azonkívül belehallgattunk
Beethoven III. zongoraversenyébe, valamint Linda Ronstadt egyik
slágerébe. Ezt tapasztaltuk:
Orion HS480
Nem sok jót tudok mondani róla. Mélyben nagyon döng, a közepe
harsány, elég nyers. Popzenén is zavart a mélyhang döngése. Bizonyos
lemezzajok forszírozottak. Az ének torz, kásás, sziszeg. Szimfonikus
zenén az a legnagyobb baj, hogy a vonósok nagyon torzak, jobban érzem
a lemezzajt is. A zongora tompább, és a hangszórókból jön. Bosszantó
mélytúltengés, de ha a felvételben nincs túl sok mélyhang, akkor el
lehet viselni. * Hordóhang, nincs igazi mélye, ami van, az döng. A
középhangoknak egészen furcsa színezetük van, és a mélyekhez képest
kevés az intenzitásuk. Igazi magasa sincs. Emiatt teljesen megmásítja
az énekesek hangját; a gitárét is - hiányoznak a felhangok. Később is
mindig ugyanazt hallom. Beethoven: sötét színezet, a zongora is olyan.
Nem bántó, de mégis csak hordóhang. * Dixie: eddig nem rossz. Egy kis
huppogás. A mély nem igazán jobb, csak több, a színpad kicsi. Magasak
hiányoznak, a zene nem elég érdekes, de semmi durvaság, elég koherens.
Popzene: a női hang nem szép, kissé rekedt, fojtott, a brummogás most
már zavaró, de még mindig elmegy. Levegője nincs, de nem túl maszatos.
A nő forszírozott, most már rikoltozik, és megváltozik a hangszíne.
Beethovenen már baj van: fojtott, és az egész zenekar össze van
dobálva egy kupacba. A két púp (a felső basszus és az alsó prezensz)
most már túlságosan közel van egymáshoz, a sáv rendkívül szűk. Nem
szép, de elviselhető. Néhol egész tűrhető hegedűhangok. A levegője
hiányzik. A zongora nem válik le a hangszórókról. Az egész egy nagy
maszat. Linda Ronstadt: Döng, de nem elég mélyen teszi. Szűk, nem
válnak szét a szólamok. Az a fajta dummogás, amelyik nyomja a
dobhártyát.
Az etalon: Lényegesen levegősebb, tisztább, mélyebbre megy - és ez
is kaparós. Jobban leválik a hangszórókról. Mindig teresebb,
levegősebb, csengőbb, élettelibb - bár ez a hangsugárzó se egy csoda.
* Szép zöngék a hangszereken és az énekhangon. A frekvenciabalansza
sokkal jobb, a mélyek-magasak jobbak, megnyugtatóbbak. * Fenn a
levegőből szól, a basszusa is szebb. Tiszta, világos. A súlya
hiányzik. Hangszerszerűbb. Beethovenen tiszta, de testetlen. Kissé
harsány hegedű. Térhatás. A zongora klasszissal jobb: megkönnyebbülés
átkapcsolni ide. Popzenén úgyszintén: levegős, kitárul.
Orion HS511
Erről kevesebbet tudok mondani, de hasonló karakterű, mint az
előző Orion. Mély döngés, még zavaróbb, mint az előbb, annyira
túlteng, hogy szinte az egész szoba döng. A zongora lehangolódik. Ha
van egy kis mélyhang a műsorban, a hangszóró már rezonál. A női hang
megváltozik, torzabb, a színpad lejjebb száll. Beethovenen
mellékzörejek a vonósokon. A hangszínek megváltoznak, nem a
Heybrookhoz, de az optimumhoz képest is. A popzene színpada
kétoldalas. A mély már mintha nem is hangszóróból jönne, hanem egy
bőröndöt paskolnának. * Eltér a véleményünk: ez is döng, de nem
annyira hordós, mint a 480-as. Olyan, mint egy magasvágó szűrő. A tér
középre tömörül. Sávhatárolt, tompa, olyan, mint a szomszédból
átszűrődő zene. Ennek ellenére el lehet élni vele, nem hallok zavaró
torzításokat. * Döng, de valamivel mélyebben, mint a 480-as. A döngés
dominál a hangképben. Monós, de rendezett. Nem elég hangszerszerű.
Testes. Reszelős, de nem túlságosan. Van azért egy jól érezhető
prezenszes becsengése (tölcsér!). popzenén felül nem lett tisztább.
Magasai nincsenek. A szimfonikus zene testes, de reszelős,
tisztátalan, nem hangszerszerű, monós. A zongora belépésekor minden
egybemosódik. Linda Ronstadt: itt ez a döngős, "hifi" hang jobban
elmegy.
Az etalon: Kemény, harsány, néha torz. * Kitágul a tér, jó
magasak, levegő, dinamika. Ismét levegősebb, teresebb. Nem elég
testes. A női hang egy picit rikoltozik. Beethovenen testetlen, előbb
át kell szokni rá, de sokkal levegősebb. A zongora kopogós, de
artikulált.
Orion HS288
Bágyadt, mint az őszi légy. Kásás, fojtott, torz, mellékzörejes.
Beethovenen nehezen barátkozom meg vele: a vonósok nagyon
kellemetlenek, ezek már cincálások, nem rendes hegedűhangok. Nagyon
nem kéne! * Borzasztóan trombitál, prezenszes, alatta a mélyek
huppognak, levegő után kapkodnak. A nő egy torzítón keresztül énekel.
Sávhatárolt, beszűkül, borzasztóan torzít, nem kellene semmi pénzért,
nem tudnék vele élni. A HS280 nem ilyen volt, az sokkal kellemesebb
volt! * Csengőbb. Kevésbé döng, mint az előzők. Viszont szúrós.
Nagyon. Testetlen (a HB1-hez képest is!). Nehéz hozzá megtalálni a
kellő hangerőt. Popzenén is nagyon rossz hallgatni mi lesz még
ezután?! Beethoven: a súlya nem jött meg, de sziszeg, érdes, fárasztó.
Teljesen felborul az egyensúly, végig süvít, testetlen, semmi sincs
benne, ami jó volna. Rossz érzéseim vannak.
Az etalon: Zeneibb, levegősebb, dinamikusabb. * Riasztó: itt a HB1
a testesebb, öblösebb, lágyabb! Persze sokkal színezetlenebb is.
Úgyszólván hibátlan, hangtechnikai csoda...
*
Mindent egybevetve, nagyon-nagyon szomorúak vagyunk. A három Orion
közül a HS288 (a mi mércénkkel mérve) minősíthetetlen, és senki
emberfiának nem ajánljuk, hogy ezzel a hangsugárzóval zenéljen. A
280-as, de még a 282-es is lényegesen jobb, emberibb, élvezhetőbb
volt. A HS480-as is csalódás: nemigen sikerült kiaknázni vele az
oszlopszerű kivitel, a megduplázott basszushangszóró és a nagyobb
köbtartalom előnyeit. Ez a doboz sem élvezi ajánlásunkat. A HS511-est
szótöbbséggel jobbnak hoztuk ki a 480-asnál; bizonyosra vesszük, hogy
a 282-essel szemben sokan inkább ezt választanák (vásárlás előtt tehát
érdemes összehasonlítani a kettőt), de mi a magunk részéről képtelenek
vagyunk lelkesedni érte.