Basic Library |
No.9: Haydn-oratóriumok
A TEREMTÉS ÉVSZAKAI
Lassan mar tíz felé járnak a HFM alap-repertoár sorozatának
közleményei e hasábokon, mire rájövök, hogy van nekem egy igen neves
és előkelő "kollégám" a lemezajánlásban: Edward Heath, egykor az angol
tory párt vezére s Nagy-Britannia miniszterelnöke valószínűleg a világ
legismertebb nevű s talán legtöbb sikert elért amatőr muzsikusa,
legalábbis a politikusok között. (Habár van még egy híres kartársa:
Helmuth Schmidt, a volt nyugatnémet kancellár, aki egy jótékony célú
lemezen is szerepelt mint Mozart háromzongorás versenyének harmadik
szólistája.) Heath igen sok hangversenyt vezényelt, komoly nagy
zenekarokat is, például a London Symphony Orchestrát ám még több
koncertet hallgatott. Könyvében ("Zene - életreszóló öröm") egész
fejezetet szentel a lemezgyűjtésnek; büszkén szól
hifi-berendezéseiről, s lelkesen propagálja közös szenvedélyünket.
(Sok olyan lemezt említ, amely előző ajánlásainkban is szerepel). Más
helyütt arról értesülünk, hogy oxfordi diák korában Edward Heath
gyakran énekelt Haydn oratóriumaiban...
Tekintsük ezt ajánlásnak a Teremtés Évszakaihoz...
Ebben a magazinban nem kell szabadkozni egy szóviccért, elnézi azt
a szerkesztő s talán az olvasó is, itt nem öltögetünk magunkra nagyobb
képet annál, amilyen van. Nézzék el ezúttal is, ha nem tudok
ellenállni, s legújabb témámat Haydn két oratóriumának kissé megfejelt
angol címével vezetem be: "A Creation for All Seasons" (Egy Teremtés
Minden Időkre)... Alább tehát a Teremtésen kívül az Évszakokról is
szólok. Mindkettő örökéletű remekmű: népszerű, s egyben mindenkor
aktuális.
Hogy miért időszerűek napjainkban? Ha ennek okait vizsgálnánk,
bizonyára rábukkannánk ama kor iránti leplezetlen nosztalgiánkra; sőt,
irigykedésünkre a XVIII. század tetőzésének szelleme iránt, melyet
mostani, nem éppen optimista századvégünkről nézvést oly imponálóan
felemelőnek érzünk. Az a századvég - s micsoda szellemi előzmények
után! - a nagy forradalom s a nagy megújulások hiteivel párhuzamosan
talán utolszor hirdette őszintén az ember jóságába, a jóság és
emberség lehetőségébe vetett hitét. Mégpedig a legkülönfélébb
alapokról s a legkülönbözőbb módokon, például (Voltairetől Haydnig) a
gyalázatosságot szikrázva támadó harcos hittől a naiv, természetes és
buzgón vallásos hitig... Annak a századnak Hihetetlen sokszínűségét,
mondják, Mozart Varázsfuvolája fejezte ki a legegyszerűbben, mégis
legfenségesebb eszközökkel. Felvilágosodás és klasszicizmus végső
ötvözete A varázsfuvola, a század tetőpontján, az utolsó évtized
kezdetén. Ennek az utolsó évtizednek a két legnagyobb szabású
Haydn-művét méltán állíthatják a szuperopera mellé, mert annak a
hangját (is) folytatják, ha nem is az élet mozarti teljességével, de
teljes meggyőződéssel. Maga Haydn tisztában volt vele, hogy e műveivel
Mozarthoz kötődik. Az évszakok utolsó áriájában, az emberi élet
évadaira visszatekintő összegzésben, a rövid tavaszról s a nyár termő
erejének hanyatlásáról szóló sorok zenéjében idézetszerűen csendül fel
Mozart nagy g-moll szimfóniájának egyik dallama. "A zene legkiválóbb
mesterének spontán tiszteletadása a zene legnagyobb zsenije előtt!" -
írja erről a nagy Haydn-tudós, H. C. Robbins Landon.
Kétszáz éve szokás szidni a Haydn-oratóriumok szövegkönyvét,
illetve írójukat. Pedig Gottfried Van Swieten személyében a
jozefinista kor és szellemiség kiváló és érdekes alakját kicsinylik
le. Igaz, nem íróként s librettistaként alkotott maradandót, hanem
mint a felvilágosodás igen hatásos közép-európai terjesztője. Akinek
szellemi befolyását nemcsak Mozart ismerte el (aki a barokk
óriáselődök zenéjével való ismeretségét köszönhette az udvari
könyvtárigazgató barátságának), nemcsak a két halhatatlan oratóriumát
komponáló Haydn s az ifjú Beethoven (aki első szimfóniáját dedikálta a
mecénás bárónak), de egyetlen további példával toldva meg a sort - a
mi Kazinczynk is: neki hivatali főnöke volt Van Swieten, "a legnagyobb
pedagóga és a legjobb görögös a birodalomban". Mennyit nyom a latban e
páratlan szellemi hatás ellenében, hogy a librettók helyenként valóban
naivak, és ahogy egy mai kritikus mondta: reménytelenül optimisták? S
hogy a versek laposak, s a szerző nem képes valódi drámai karaktereket
és helyzeteket teremteni? Nem, nem irodalmi remekek. (Azokat úgyis
nehéz változatlanul a zenébe emelni. A remekmű csak nehezen és
kivételesen tűri az újabb műformát.)
Van Swieten librettói átdolgozások, van bennük ügyes megoldás,
mélyen átérzett ember- és természetszeretet. A szabadkőműves báró arra
is módot talált, hogy szeretett Rendjének legfőbb szimbólumáról, a
Napról még egy utolsó, megkésett himnuszt zengjen, a század utolsó
éveiben villantva fel az akkor már betiltott "világosság" végső
sugarait. S végül is: Haydn egyetértett vele; ha nem ritkán
zsörtölődve is, de elfogadta e szövegeket, és művészi csodát teremtett
belőlük.
Eltérve eddigi módszeremtől, ezúttal mindkét műből egy-egy
kiválasztott felvételt ajánlok, a szokottnál részletesebben.
Az időrendben korábbi Teremtés felvételei közül a Hungaroton 1988
nyarán bocsátott közre egy húsz esztendőnél régebben készült
produkciót, annak reményében, hogy e művel kapcsolatban minden
várakozást kielégít. Az alkalom kettős volt; egyrészt e mű következett
a nagy opera- és oratóriumrepertoár licenclistáján, másrészt ez évben
ünnepelték világszerte a dirigens, Herbert von Karajan nyolcvanadik
születésnapját. Volt miből választani, ezt egy későbbi számadatból
majd láthatják. Ám e Karajan-felvétellel valódi művészi versenyben már
csak jóval kevesebb lemez állhat. (S még azok közül is az egyik: egy
másik Karajan-felvétel...) Miért döntöttünk hát végül e régebbi
mellett? Rövid válasz: a szólisták miatt. (Ugyanez hosszabban majd
alább kifejtendő.)
Vagyis a zseniális karmester neve önmagában még nem indokolná,
hogy az ő felvételét válasszuk? Pedig Karajan mindenben zseniális, ezt
nemcsak odaadó hívei ismerik el. Pontosabban: minden korszak zenéjéből
készített már zseniális lemezeket, de Haydn tiszta idealizmusa,
kétségektől mentes vallásos hite és kisemberi, hétköznapi humanizmusa
valamiképpen nem Karajan szellemi profilját szokta felidézni
képzeletünkben. Nos, ez A teremtés igenis csupa szépség és áhítat, ha
nem feltétlenül és nemcsak a Haydn módján. De nagyon mélyen átélt
áhítat. Átérzett s nem csupán megrajzolt; hívő s nem hitető áhítat. A
nemrég elhunyt kiváló angol zeneíró, Roger Fiske (nagy specialistája
és valószínűleg szerelmese is volt a Haydn-oratóriumoknak) 1981-ben is
csak bámulattal tudott szólni a zenekari játékról és a kitűnő,
1966-67-es hangképről. A felvétel két évtizede folyvást katalógusban
van valamelyik hanghordozón, egészében vagy keresztmetszet formájában.
(A kotta igazhívőit azonban figyelmeztetnem kell: a No.32-es duettben
egy elég hosszú húzás keserítheti őket - húsz évvel ezelőtt csak így
fért el kényelmesen a zene négy lemezoldalon. A mai DMM-eljárással
bezzeg ez nem okoz gondot. (Nem is hisszük el igazán, hogy ne tudták
volna már hamarabb is átlépni a 30 perc/oldal határt a derék vágók.
Nem akarták a huncutok! Megvárták a CD-korszakot - s akkor rukkoltak
elő vele, hogy azért az LP-re is jusson valami újdonság.)
Karajan szólistái valóban tüneményes csapatot alkotnak. A
legmagasabb hangon kezdve: Gundula Janovitz (Gábriel) méltán jutott az
angyali, sőt arkagyali szerephez. Bar a teológia szerint az
angyaloknak nincs nemük, én más hanggal már elképzelni sem tudok igazi
angyalt, mint a Gunduláéval. Azt hiszem, az övé az egyik legelragadóbb
hangszín, amelyet valaha hallottam. (Nyomban elismerem, hogy másvalaki
mást tarthat a legangyalibbnak.) Különleges születési adottság kellett
a hangszínhez, bizonyára, de csak a megfelelő zeneiséggel és
különleges technikával párosulva érvényesíthette felejthetetlen
hatását. Az osztrák-német repertoár énekesnő-ideáljainak családfáján
századunkban végighúzódik egy vonal, Elisabeth Schumanntól Elisabeth
Schwarzkopfon, Irmgard Seefrieden, Hilde Guedenen át - hogy csak a
valóban legnagyobbakat említsem, de a svájci Lisa Della Casát és az
amerikai Teresa Stich-Randallt se felejtsem ki - Janowitzig és az ő
kortársaiig: a svájci Edith Mathisig, a pozsonyi Lucia Poppig, az
amerikai Helen Donathig és a holland Elly Amelingig: valamennyien az
angyali színek és hangvétel reprezentánsai. Közönség, karmester és
producer egyaránt favorizálták ezt a típust. A II. világháború után
"új bécsi Mozart-stílusnak" nevezték az irányzatot, melyet e hölgyek -
s némely férfi kollégájuk - képviseltek. (Janowitzék generációja után
az ízlés is változott; napjaink kiválóságai, például Gruberova, Augér
stb. nem törekednek e hagyomány folytatására.)
Mitől angyali Janowitz éneke? A hang valóban éteri, tehát levegős,
mégis testes, tökéletesen kiegyenlített, s vibrátója éppen csak annyi,
hogy az egyéni színt hozzáadja az aranylóan fényes, ha kell,
törékenyen lírai, ha kell, erőteljes matériához. Az ötvenes évek végén
fedezte fel őt Karajan, húszévesen már a bécsi Staatsoper tagja volt.
E felvételen az abszolút hangi csúcson halljuk, s kifejezésben is
világos különbséget tesz az arkangyal, illetve az asszonyos Éva
megszólalásai között.
A csodálatos Christa Ludwigról, a nagy mezzoszoprán és
alténekesnőről azért emlékezem meg itt csak egy-két szóval, mert ezen
a felvételen mindössze négy taktust énekel (!) a zárókórus szólójában.
Miért vállal ilyet egy világhírű sztár? Bizonyára tiszteletből. A mű,
a szerző, a karmester iránt...
Két remek tenorista énekel egy szólamot, Urielét. A
felülmúlhatatlan Fritz Wunderlich éppen e felvételek idején lelte
halálát, tragikusan fiatalon, harminchat esztendősen. Róla, kit a
Richard Tauber óta legkiválóbb, s főként a legszebb hangú lírai
tenornak ismert el a kritika, Mahler dalszimfóniája kapcsán már írtam.
Szólói ezen a lemezen is kivétel nélkül gyönyörűséget nyújtanak.
(Hangszépség dolgában egyetlen hozzá fogható oratóriumtenor működött
akkor a világon. De ki ismerte Magyarországon kívül a fénykorát élő
Réti Józsefet?) Az elárvult szólam még nem rögzített számait végül
Werner Krenn énekelte el, méltón az elődhöz, kinél könnyedebb hangú
ugyan, de technikailag és zeneileg nem kevésbé kiváló.
Walter Berry (Rafael) afféle basszbariton "naturbursch"-ként
kezdte, Papagenóval, Masettóval, majd Figaróként és Guglielmóként
folytatta, hogy nagy jellemszínész-énekesként a Wozzeckkel és hasonló
feladatokkal érjen pályája csúcsára. A Teremtésben bőven nyílott
alkalma, hogy megcsillogtassa a hanggal való festéshez, az
ábrázoláshoz való képességét, például az állatseregletek leírásában.
Ha természetben megjelenő ősünk, az első ember képét óhajtanánk
magunk elé idézni, aligha jutna eszünkbe a XX. századi humanista
kultúra egyik legprominensebb képviselőjének, Dietrich
Fischer-Dieskaunak a neve. Még a haydni klasszicista megvilágításban
sem így képzelnők Ádám bátyánkat. De DFD éppen ezért utolérhetetlenül
nagy művész, hogy e férfias figurát azonnal úgy fordítsa felénk, ahogy
Haydn s mi is a leghamarabb felfoghatjuk, elfogadhatjuk: az
érzelmeinél, a lírájánál megragadva. Éneklése pontosan kifejezi: más,
mint az angyalok, talán több is náluk...
Ha olvasónk netán birtokolja már e Karajan I-t, ajánlhatok-e
hasonló színvonalú másikat? Bőséggel. Talán mindjárt a Karajan II-t?
Ez 1982-es salzburgi hangversenyfelvétel. A Gramophone
audio-szerkesztője, John Borwick így jellemezte a CD-változatot:
"Gazdagon adagolt dinamikai kontrasztok; fény és árnyék kifejezését
maximálisan megkaptuk a zenekartól", melynek hangzása egy cseppet
száraz, nem ideálisan integrált, viszont a tisztaság és a definíció,
azaz a hangszerek megjelenése és meghatározott színük a hangképben
erős oldalai a produkciónak. Most is kitűnők az énekesek. Mathis talán
expresszívebb művész, mint Janowitz, de a majd ötven esztendős Edith
hangszépség dolgában nemigen versenyezhet az 1966-ban szinte feleannyi
idős Gundulával. A mexikói Francisco Araiza kulturált és sokoldalú
énekes, s ezért talán az enyhén nazális színt (magyarán orrhangot) is
megbocsátják azok, akik ezt egyébként készséggel mellőznék. José Van
Dam Karajan egyik "leghosszabban tartó" kedvence. (Minden énekes a
kedvence, csak eléggé gyakran váltogatja őket, illetve ők könnyen
keverednek konfliktusba a Maestróval. Elmesélhetem itt, hogy például a
Lohengrin felvétele csak ötévi szünet után folytatódhatott? Nem
haláleset miatt szakadt félbe, hanem ennyi ideig tartott, míg Kollo és
Ridderbusch a "végleges szakítás" után kibékült Mesterével.) Van Dam
szinte univerzális énekes. (Leporellóként láthattuk Losey Don
Giovanni-filmjében.) Hilary Finch ezt a második Karajan-Teremtést a
legkövetkezetesebben inspirált előadásnak tartja. "Izgalmas
felfedezések érzését kelti" - mondja, hozzátéve, hogy Karajan "az
űrben látensen meglévő energiát sugározza". (Nem éppen zenei
fogantatású kommentár.)
Ugyanez a kritikus az általunk nagyon tisztelt Rafael Kubelik
1988-as (Harmonia Mundi) lemezét nehézkesnek, feszültség híjával
valónak, a hangzását "boxosnak" azaz dobozosnak nevezi, s még a jeles
szólistákat (Margaret Marshall, Lucia Popp és Bernd Weikl) is csak
fenntartással dicséri, a néger hőstenor Winson Cole-t (főállásban ő is
Karajan-kedvenc!) stílustalannak bélyegzi. A felvétel nem-ismeretében
nem vitatkozhatom vele.
Sokkal melegebb szavakat kap a kritikus hölgytől, de Roger
Fiskétől is Neville Marriner, e hasábok egyik gyakori szereplője.
Életteli előadása természetességet, humánumot sugall. Pompásak a
recitativók (stílszerűen fortepianóval), és remekek, persze, a
szólisták: Mathis (mindvégig mennyei minősítést érdemel), és
Fischer-Dieskau (megint páratlanul beleérző és intuitív). A szólamát
tisztán és egyszerűen éneklő tenor, Aldo Baldin keveset hallat magáról
eme 1980-as Philips-felvétel óta. Marriner szólistái nem "operásak",
mint a Karajan II-n, magyarázza HF, s nem oly éterien testetlenek,
mint a Kuijkenék lemezén. RF szerint pedig a hangminőség és a balansz
kiváló.
Igen, az előbb a korhű-specialista, főként barokk-specialista
Sigiswald Kuijkenről és az ő "kis bandájáról". (La Petite Bande)
tettünk említést. Az idők szelét kénytelenek vitorláikba fogni a
kritikusok is, amikor két "korhű" Teremtés-felvételt is a legjobbak
közé sorolnak. Bár HF jogosan jegyzi meg, hogy ha úgy vesszük, Karajan
a legautentikusabb, mert az ő zenekarának létszáma és összetétele
közelíti meg leginkább az 1797-es előadást a Burgtheaterben, amikor is
a zenekari játékosok száma száz fölött volt! Kuijken korhűsége -
értelemszerűen legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy "nem óhajtja
hangsúlyozni a romantikus jellemzőket" (RF). Hozzá kell tennem: a
nagyzenekari hangzás elkerülhetetlenül azt hangsúlyozta. Az előadásnak
megvan az igazi stílusa; fő erénye a Haydnhoz illő őszinteség. A
szólisták között találjuk a magyar Laki Krisztinát, aki jól választja
külön az angyali portrétól az Éváét, bár azt sem kevésbé angyali
hangon. (Laki eddig abszolút legjobb lemezteljesítménye szintén
Kuijkenhez fűződik: Händel Parthenopéjának címszerepe.) Réti-tanítvány
szopránunk itt is méltán sorolható nagyszerű szólam-kolléganői mellé.
Nikolaus Harnoncourt, Bécs berlini születésű és francia nevű zenei
büszkesége. Tudós és fenegyerek egyszemélyben, ám fontosabb ennél,
hogy pompás muzsikus. Mégis szinte állandóan vitára ingerli a többi
szakértőt, s nem ritkán közönségét is. Ha barokk vagy korábbi zenét
vezényel, rengeteg egyéni ötletet társít a korhűséghez; ha Mozartot,
akkor romantikus expresszivitásra törekszik (a szimfóniákban inkább,
mint az operákban), vagy szárazszigorú felületet kínál a zene
hallgatóinak. (S nem lehetetlen, hogy igaza van, hiszen e felszín
alatt fedezett fel valamit, valami mások előtt ismeretlent.)
Harnoncourt Teremtése váratlanul igen jó fogadtatásra talált a
kritikánál. Ő a Haydn-korabeli átlagos zenekarral "áll fel". (Az
1808-as előadáson, az utolsón, amelyet Haydn még hallott, a bécsi
Egyetem épületében ötvenöt tagú zenekar szerepelt.) Kottaként az
1800-as, Haydn által korrigált első kiadást használja, és Haydn
előadási utasításait realizálja. Vezénylését, mint mindig, éles és
életteljes ritmika jellemzi s nagy figyelem a részletek iránt. HF
külön megdicséri a kellő súlyú, hajlékony és friss együtteseket, s az
összes résztvevő teljes emberi elkötelezettségét az ügy iránt. (Ezzel
bizony nem minden hangfelvétel dicsekedhet.)
A szólisták itt is kiváló minősítést kapnak. A sztár Gruberova épp
oly angyali tiszta, mint Laki, és oly asszonyos Éva, mint Mathis. A
holland Robert Holl a basszus szólókban egy évtized múltán igazolja
egykori versenygyőzelmeit. Széphangú és kitűnő "isten és ember". Josef
Protschka cseh tenorista talán a nyolcvanas évek kezdete óta énekel a
kölni operában, mint első lírai tenor a német szerepkörben. Tavaly és
idén egy-két felvétellel (A szép molnárlány, A teremtés) nemcsak a
figyelmet vonta magára, de rögtön a szólam reprezentánsainak
elcsapatába is beiratkozott. Harnoncourt lemeze egy 1986-os bécsi
előadásból származik, és igen élethű. HF szívében azzal "győz", hogy
az oratórium III. részében a legközelebb visz az újra egymásra találó
Tamino és Pamina világához. Ez az én szememben is igen fontos
jellemzője a Teremtésnek, és mércéje a megszólaltatásnak, mivel Haydn
e kései oratóriumai valóban A varázsfuvolát folytatják (vagy inkább:
bizonyos tekintetben azonos fogantatásúak vele).
Rafael Frühbeck de Burgos lemezét RF jónak találta, Dorátinak
pedig szemére veti, hogy a karmester nyilván oly unalmasnak tartotta a
záróduett előtti recitativót, hogy vonóskíséretet szerzett hozzá.
Végül egy "rossz" lemezzel csatázik HF igen indulatosan a Gramophone
1987 szeptemberi számában. Alaposan leszedi a karizmatikus olajat az
(e sorok írásakor éppen hetvenedik születésnapján világszerte)
ünnepelt nagy dirigens, Bernstein homlokáról.
*
Az előző eljárást követve Az évszakokból is azonnal kiteszem az
etalon-felvételt az ablakba: a Karl Böhmét. Nem csupán azért, mert
saját, 1979-ben vásárolt példányom dobozára három hanglemez-nagydíj
címkéjét ragasztotta a salzburgi kereskedő (Grand Prix du Disque,
Edison és a fono forum által alapított Deutscher Schallplattenpreis),
de meggyőződésből is.
A zenetudósok általában A teremtést magasabbra értékelik Az
évszakoknál. Haydn is elismerte, hogy az "nem egy második Teremtés".
Nem biztos, hogy a koncertközönség is egyetért velük, de a
diszkográfia mégis a szerzőt és kutatóit igazolja, mert
magánlistáinkon 26 kereskedelmi és egy-két kalóz Schöpfunggal szemben
"mindössze" 17 Jahreszeiten áll. (Sok ismert opera is elirigyelhetné
ezt a mennyiséget!) Ha e tények ellenébe azt vetjük, hogy a
zenetudomány mégis csak képes befolyásolni a hanglemezbizniszt (bár
mindig az ellenkezőjéről panaszkodik), s hogy a közönség csak azt
vásárolhatja, amit adnak neki - nos, ebben van sok igazság. De ne
feledjük azt sem, hogy a közönség gyakran nem veszi meg, amit el
akarnak adni neki, s a bizniszt legjobban a kereslet befolyásolja.
(Odaát.)
Böhm lemeze 1967-ben készült. Előtte Clemens Krauss (Haydn
Society; a jelentős nagy tenoristával, Julius Patzakkal, lásd
Mahler-ajánlásunkban), a magyar Fricsay (kétszer is) és Sir Thomas
Beecham felvételei látták el a piacot, itthon pedig az Eterna tisztes
produkciója, Helmuth Koch vezényletével, a még ifjú Theo Adammal és
ismét egy nagyszerű, karakteres lírai tenoristával, Gerhard Ungerrel,
aki a II. világháború utáni évek legjobb Dávidja és Pedrillója volt. A
Beecham-lemezt az angol nyelv tette némileg versenyképtelenné, de
amúgy sem sorolják e nagy karmester legmaradandóbb tettei közé.
A Böhm-Évszakok egyértelműen az 1966-os Karajan-Teremtés párjának
készült a DG (akkoriban még DGG) stúdióiban. A két karmester-kiválóság
nagyjából párhuzamosan mozgott és "rögzített" a német repertoárban.
Böhm nagy erényéül azt tudták be, hogy színpadszerűbbé (de nem
operássá!) tette a darabot, a librettó halványan megrajzolt alakjait
több élettel tudta megtölteni, mint pályatársainak zöme, például
Doráti Antal is. (Akinek 1978-as, igen színvonalas DECCA-felvétele
Hungaroton "kiszerelésben" 1984 óta és jelenleg is hozzáférhető. A
hajdani licencvásárlást nyilván az indokolta, hogy a világhírű magyar
dirigensnek, aki sorozatosan itthon is szerepelt, akkor már vagy
tizenkét éve, a Psalmus óta nem készült hazai lemeze. A Christus a
következő évben került csak sorra.) Doráti a DECCA
Haydn-specialistájának számított, ő vette föl - a
hanglemeztörténelemben először - Haydn 104 szimfóniáját! (A Philipsnek
meg egy sorozat operát.) Dorátinak kiváló szólistái voltak: Ileana
Cotrubas, Werner Krenn, Hans Sotin. Hasonlóan magas nívójú csapat
szavatolta Wolfgang Gönnenwein első, a hatvanas évekbeli produkcióját
is: Mathis, Gedda, Crass...
Mégis az a terület, ahol a Böhm-lemez minden mást felülmúlt, a
szólistáké. Más kérdés, hogy a Wiener Singverem kórusát
(hitelességben, anyanyelvi fokozatban) sem igen lehet túlszárnyalni
valamely bécsi klasszikus zenemű előadásakor - de intonálásban az
angol kórusok, tehát a Dorátié is felveheti vele a versenyt, csakúgy,
mint a Royal Philharmonic Orchestra a Bécsi Szimfonikusokkal (azaz a
Filharmonikusok második csapatával). Böhm énekes triója azonban
verhetetlen.
Janowitzról már eleget áradoztam az előzőkben. Itt csak annyit
kell említenem a tisztesség kedvéért, hogy angyalnak hihetőbb volt,
mint burgenlandi parasztlánynak. De az éneke csupa gyönyörűség, s
végtére miért ne lehetne Hanne finomhangú és nemes hangvételű kivétel
tenyeres-talpasabb társnői között? Wunderlich már nem élt, helyette
Böhm most nem Krennt, hanem az akkor már egyre gyakrabban egyre több
figyelmet ébresztő Peter Schreiert választotta. (Róla alkotott
véleményemet, csodálatom kifejezését a Mahler-cikkben olvashatták.) Őt
nem annyira hangszépségéért szeretjük; a csupa muzikalitás tenor a
dalénekes biztonságával mozog ebben a népies idillben: az ő
parasztlegénye bezzeg rögtön életre kel, mihelyt megszólal. Végül az
akkor harminc esztendős Marai Talvela dicséretét kell elzengenem. A
hajdani finn néptanító fizikai és művészi értelemben egyaránt óriás.
(Ma is akad néhány a fajtájából, például Matti Salminen.) Talvela
hangja az operatörténet legszebb basszusainak egyike volt. A volumene
korlátlannak tűnt fel, s mintha acélmag lenne a közepében; egyéni
jellegzetességét pedig valamilyen fájdalmas szín adta. Rendkívül
természetesen énekel, technikai problémák az ő számára nem léteznek.
Akkoriban Bayreuth és Salzburg egyik szenzációja volt.
Az évszakok világa valószínűleg kevésbé áll közel Karajanhoz, mint
A teremtésé. Az Opéra International-ban (az idén) Alain Fantapié
"túlstudírozottnak" nevezte a nem sokkal a Böhmé után készített
EMI-felvételt, Stephen Johnson pedig a "gondos" és a, jellegzetesen
kimódolt" jelzőkkel illeti. Erős atmoszférájú, mondja, de kissé
híjával van a humornak és a spontaneitásnak. Mindazontáltal meleg
tónusú és jól kiegyensúlyozott felvétel - fejezi be az angol kritikus
(Gramophone), a francia viszont nem is törekszik tapintatosan
fogalmazni: "Karajan nem áll ellent a szép hangzás bódulatának". Igaz,
ez már az energikus ötvenes-hatvanas évek vége (Karajan művészi
periódusai között), s következik a hetvenes évek eszménye, a szép
hangzás - önmagáért, párosulva a dinamikai és tempóbeli szélsőségek
hajszolásával... Janowitz, Berry és egy újabb Wunderlich-utód, Werner
Hollweg nagyszerű formában énekel, de mintha ezúttal kevesebb örömöt
találnának e zenében. Nagyon is fegyelmezettek - talán nem
önszántukból...
A modern felvételek versenyében végül ugyanahhoz a két névhez
jutunk el, mint az előbb: Marrinerhez és Harnoncourthoz. Az előbbiről
RF 1981-ben csak jót tudott mondani: az első ütemtől kezdve
csodálatosan eleven darab, gyönyörűen és precízen dalol a kórus (az
Írországban és Angliában működő Heltay László betanításában). Edith
Mathis majd húsz évvel első Évszakok-lemeze után is teljes illúziót
kelt, érett hangja "parasztosabb", mint Janowitzé. Fischer-Dieskaut
szántóvető, vadászgató parasztgazdának is nehéz elképzelnünk, humora,
meleg egyénisége mégis elragad. A mű végén, az emberi lét summázásakor
azután senki sem értelmez nála jobban. Siegfried Jerusalemet
Wagner-tenorként ismerte meg a világ (idén éppen Siegfried volt
Bayreuthban), pedig az ő erőteljes, szép hangja is alapjában lírai, és
az éneklésmódja is az. (Nem véletlen, hogy egyik legjobb lemezén
Taminót szólaltatja meg.) A hangzásról Fiske is, s a már szintén
említett Borwiek is igen elégedetten nyilatkozik. Feltétel nélkül
ajánlják e csupa-öröm lemezt, melynek CD-változata "elképesztően
tiszta". Nagy előnye még a pontos és kényelmes "markerozás" (30 pontot
lehet azonosítani a lemezen).
Hilary Finch viszont Harnoncourt-ra esküszik: élénk és
illusztratív, végső soron mégis objektív felfogása telitalálat. Jobb
Marrinernél is. (Ha ilyenkor megkérdik tőlem, most ugyan kinek
higgyenek, természetesen azt válaszolom, hallgassák meg mindkettőt, s
utána önmagukat. A kritikus bíráljon, az ajánló csak keltsen figyelmet
- a gyűjtő döntsön!) De tolmácsoljuk tovább HF-et: szerinte
Harnoncourt élesen hangsúlyozott ritmusai, hangszerszólói
modell-értékűek. "Az őszi Burgenland lélegzetét érezzük benne, szemben
Marriner vidám aratási vacsorájával..." (ez ugyan szintén nem zenei
minősítés, de a kritikus hozzáteszi:) "...pusztán a tempók és a ritmus
lüktetése révén." A férfi szólisták ugyanazok, mint e karmester
Teremtés-lemezén. Holl könnyed, elengedett, ám a Télben még DFD-nél is
hátborzongatóbb, Protschka pedig dalénekesi erényeket mutat a
hősiesebb hangvételű Jerusalemmel szemben. Anna Maria Blasi az utóbbi
években tűnt fel Salzburgban, ő természetesebb, fürgébb Hanne
Mathisnál.
Ennyire tellett ezúttal, s hadd tegyem hozzá, teljék a gyűjtőknek
annyi örömük Haydn két remekművében, amennyt én éreztem a különféle
felvételek hallgatásakor és a kritikák böngészése közepette.
Úgy legyen!