A szóra szót mondó legény |
- avagy a 67-es számú sorsjegy
Cikkünket a csodálatos holland grafikusművész, a Negyedik
Dimenziót kedvelő M. C. Escher (1898-1972) rajzai illusztrálják. Néha
az az érzésünk támad, mintha ő is szót szóra mondana nekünk...
*
Vagy bolondok vagyunk ("s elveszünk egy szálig"), vagy tényleg a
levegőben lóg egy kisebbfajta hifi-forradalom, éspedig olyan, amely
nemcsak az elektroakusztikában fogja éreztetni hatását, hanem át fog
gyűrűzni a nála lényegesen fontosabb tudományterületekre is.
Mindenekelőtt az egészségügy profitál majd belőle, de a biológusokon
kívül a fizikusokat is üdvös fejtörésre fogja serkenteni. Experimentum
crucisnak, perdöntő kísérletnek ajánlom a lapszemlénkben (az 53.
oldalon) ismertetett varázslatokat; orvos és fizikus ismerőseim
egybehangzó véleménye szerint ezek egészen biztosan "nincsenek benne a
tankönyvben"; sem a fizika-, sem a biológia-tankönyvben.
Legelőször a Hifi Mozaik 4. kötetében meséltünk egy angol
"varázslóról", egy bizonyos Peter W. Beltről, akinek teóriája szerint
mindenféle káros elektromos terek vesznek körül bennünket - ez
önmagában még nem volna új gondolat, csakhogy a Belt elektromos terei
másféleképpen viselkednek, mint az eddig definiált elektromos terek,
és egészen furcsa eszközökkel és módszerekkel lehet redukálni,
semlegesíteni (előjelükben megváltoztatni?) őket.
Hogy a Belt által felfedezett jelenségcsomag valóban létezik-e, az
ma még a brit audiofilek körében is vita tárgya: aki kipróbálta,
többnyire elhiszi - aki nem próbálta, az biztosan nem hiszi. S hogy
vajon én hiszek-e benne? Nos, én a magam részéről nem hiszem, hanem
tudom, hogy ezek a jelenségek léteznek - nagy különbség! Más dolog
azonban tudni valamit, s megint más dolog bebizonyítani azt. Az
auditív hatás, amelyet egy-egy "varázslattal" elérhetünk, önmagában
véve csekély; zenehallgatás közben persze nem megvetendő, de
tesztkörülmények között nem feltétlenül lehet kimutatni, különösen
olyanok előtt, akik egyébként nem szívesen hallgatnak zenét. (Lásd:
Köz- és magánvarázslat, Mozaik 4.) Hívhatok én annyi látogatót,
amennyi csak hajlandó eljönni hozzám, rendezhetek nekik annyi
szeánszot, amennyit csak hajlandóak végigülni - tudományos értelemben
ezzel még semmit sem bizonyítok és semmit sem magyarázok meg. Hogy
bebizonyítsam a PWB-effektus létezését, ahhoz ki kéne találnom egy
perdöntő kísérletet, amelynek révén műszerekkel lehetne mérési
adatokhoz jutni, hogy ezeket az adatokat aztán bármely laboratóriumban
bárki bármikor reprodukálhassa. Ahhoz pedig, hogy megmagyarázzuk a
jelenséget, fel kellene tárni a hatásmechanizmusát. Egyelőre se
kísérlet, se hatásmechanizmus.
Sokat ront a dolgon, hogy a Peter Belt által adott magyarázat
kusza, ködös, a tudomány művelői számára elfogadhatatlan. Ettől még,
persze, a PWB-effektus vidáman létezhet. Mint minden egyéb dolog is,
amelynek eredetét hibásan magyarázzuk.
Egy anekdota hőse tűvé teszi az egész várost egy sorsjegyért: a
67-es számúért. Egy trafikban aztán megtalálja, s lám, nyer is vele
egymilliót. Jönnek az újságírók, kérik: mondja el, hogyan csinálta, mi
a titka. "Hiszek az álmokban. Álmodtam két számot, a kilencest és a
hetest. Összeszoroztam őket, kijött a hatvanhét. Ennyi az egész."
Megdöbbenés köröskörül: de hiszen 9x7 az csak 63! Mire az illető:
"ugyan, mit okoskodnak, maguk nyertek, vagy én?!"
Az élet köznapi dolgaiban ez megjárja, a tudománynak azonban
megvannak a maga játékszabályai, és azokat a tudományos közösség
minden tagjának be kell tartania. Az egyik legfontosabb szabály,
például, hogy vitás kérdésekben szigorúan tilos a nagyközönséghez
(vagy pláne a hatóságokhoz) folyamodni. Hogy ez megnehezíti a dolgot?
Néha csaknem lehetetlenné teszi? Hogy a szakemberek is csak emberek,
tehát megvannak a maguk gyöngéi? Hogy vaskalaposak? Netán féltékenyek?
Meglehet - de ez még nem ment fel senkit a játékszabályok alól: a
kétkedőket tudományos fórumokon, a tudomány módszereivel kell
meggyőzni. (S még így is meg kell várni, míg, a legmegátalkodottabb
kétkedők kihalnak - amint ezt Max Planck, a kvantumelmélet atyja
pedzegette.) A törvény: törvény, és minden tudóst kötelez.
Dehát én nem vagyok tudós. Újságíró vagyok. És miközben
tájékoztatom az Olvasókat, valójában nem is ők azok, akikhez
támogatásért folyamodom. Másféle protekció az, amit keresek.
A High Fidelity hívei, mint már oly sokszor kiderült, afféle
testvériséget alkotnak. Mindenki a tagja lehet, aki szereti a zenét,
így hát vannak közöttünk esztergályosok és építésvezetők, diszpécserek
és bérelszámolók, diákok és tanárok, orvosok és betegeik, ügyvédek és
ügyfeleik. Természetesen fizikusok és biológusok is vannak köztünk. Én
az ő lelkükre szeretném átgörgetni mindazt, ami az enyémet nyomja.
Hátha sikerül megfertőznöm őket, oly mértékig, hogy ne csak mint
hifisták, de mint szakemberek is felvállalják a PWB-jelenséget. Őket
aztán, persze, akkor már kötelezné a tudományos fegyelem. Én magam
azonban, ismétlem, nem szolgálhatok bizonyítékokkal, amelyek
meggyőznek - csak adalékokkal, amelyek meggondolásra késztetnek.
*
És amikor leírom ezt a szót, hogy "adalékok", hirtelen eszembe jut
egy népmese, Benedek Elek gyűjtéséből: a legényről, aki ért a szót
szóra mondás mesterségéhez... A mese valójában két legényről szól,
ezek együtt vándorolnak, és abból élnek, hogy elmondják a legújabb
híreket a nagyuraknak, akik szemben jönnek az országúton.
Pontosabban: csak egyikük mondja a híreket. Hamis híreket mond,
szemérmetlen hazugságokat, olyanokat, amelyeket egyáltalán nem is
lehet elhinni. Nem csoda, hogy a felháborodott uraságok első dühükben
huszonötöt veretnek a hazug legényre. Majd odafordulnak a másikhoz,
hogy: "hát te mit tudsz, hé, te is azt hallottad, hogy...?" Az meg, a
szót szóra mondó legény erre azt válaszolja, hogy ő ilyesmit
természetesen nem hallott, ezzel szemben igenis hallott valami mást...
És előad egy másik mesét, ami akkor sem bizonyítana semmit, ha igaz
volna - viszont roppant erősen kapcsolódik az előbbi állításhoz, s
mintegy alátámasztja annak igazságát. Az urak erre elgondolkodnak, és
fájdalomdíjul (vagy hogy ne menjen panaszra) pénzt dugnak a megvert
legény lajbizsebébe. Ő aztán a pénzt szépen megosztja a cimborájával
(a pálcaütéseket pedig megtartja magának).
Íme a szóra szót mondás művészetének példái:
"Mi hír járja Pesten?" "Az történt, nagyuram, hogy leégett a
Duna!" (Itt jön a verés. Majd, amikor a másikat kérdezik:) "Hát
tényleg leégett a Duna, hé?!" "Én azt nem tudom, csak azt tudom, hogy
az egész város összes utcája tele van sülthallal." Avagy: "Mi hír
járja Pesten?" "Jaj, az történt, hogy meghalt az Úr Jézus Krisztus!"
(Ezért mégjobban megverik, majd következik a szót szóra mondás:) "Hogy
meghalt-e, azt én nem tudom, én csak egy égigérő létrát láttam; fekete
ruhába öltözött angyalok járkáltak rajta fel-alá, szomorú arccal."
Ennyi volt a mese - térjünk vissza a hifihez. Nem tudom, jól
keres-e Peter Belt az ő hihetetlen meséivel; a pálcaütésekből
mindenesetre már jócskán kijutott neki. És hát az ő útitársai
feltehetőleg csak az utóbbiakban, ti. az ütlegekben fognak osztozni
vele. Mégis mellé szegődöm, s mondok szót az ő szavaira, amint
következik*, (* Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az ebben a cikkben
felsorolt ismeretek többsége még a "PWB előtti időkből" származik.
Némelyikhez ugyan már a PWB-effektus adta az inspirációt - de nem
többet, mint az inspirációt. Időközben szert tettünk ugyan egy teljes
kollekcióra a Peter Belt varázseszközeiből, de ezeket majd csak egy
későbbi kötetünkben fogjuk tesztelni. Az a sok (kellemetlen) motívum
tehát, amellyel a szóra szót mondó legény érvelni fog, lényegében véve
régi és közös tapasztalata az audiofileknek.) akár hússzor is
egymásután:
"Te is azt állítod, hé, hogy elektromos terek épülnek ki nemcsak a
készülékeink, de a közönséges használati tárgyaink, sőt: mi magunk
körül is? És hogy ez a tér észlelhetően megzavarja nemcsak a
hifi-készülékeket, de még az emberi hallásmechanizmust, sőt: egész
életműködésünket is? És hogy ez a jelenség többet nyomhat a latban,
mint a hifi-paraméterek?" (És a többi, és a többi - lásd lapszemlénket
a legutóbbi három kötetben.)
Nem, én ilyesmiről nem tudok. Én csak azt tudom, hogy...
*
1. Ki ne ismerné ezt a nyugtalanító jelenséget? Megvesszük,
hazavisszük, összeállítjuk, beszabályozzuk; végre van egy jó
"láncunk", amelyben minden együtt van. Amely tényleg úgy muzsikál,
ahogy szeretnénk: magasak, mélyek, közepek, fortisszimók és
pianisszimók egyaránt a helyükön vannak.
Ma délután.
Másnap este azonban a hangképet mintha kicserélték volna. Se
teteje, se alja, se húsa, se vére. A pianisszimókban szürke és lapos,
a fortékon durva és fárasztó - elveszítette minden varázsát... Pedig a
készülékeink, a lemezeink most is ugyanazok. Vajon mi történhetett
velük?
A legkézenfekvőbb magyarázat szerint nem történt velük semmi.
Mivelünk történt valami: zaklatottabbak vagyunk, például mert
túlhajtottuk magunkat (vagy mert frontátvonulás van). Racionális
magyarázat, semmi kétség. Meg is győzhet bárkit - kivéve a hifistát. Ő
nem fogja hagyni, hogy ennyire primitív pszichológizálással szúrják ki
a szemét. A szóbanforgó auditív hatás ehhez túlságosan pregnáns.
Ami pedig a frontátvonulást illeti: tudtommal még senki sem
mutatott ki összefüggést a meteorológiai jelenségek és a
magas/mélyhangérzékelés (stb.) között. Tessék vigyázni: a Tudományos
Módszer kétélű fegyver. Ha rám nézve kötelező, akkor rád nézve is
az...
A villamosmérnökök persze csak nevetnek az ilyesfajta naiv
okfejtésen. Ők jól tudják, miért nem állandó a hifi-hangminőség. Azért
nem állandó, mert a készülékeket az elektromos hálózatról tápláljuk,
márpedig a hálózat folyvást változó terhelésnek van kitéve. A 220 Volt
ezért nem mindig 220, mint ahogyan az 50Hz sem mindig 50. És a
hangképpel általában este van baj, éppen akkor, amikor a "fogyasztók"
országszerte bekapcsolnak minden lehetséges készüléket...
Ez a magyarázat azonban még annyit sem ér, mint az előző.
Túlságosan ésszerűnek és szakszerűnek - látszik, s ezért hajlamosak
vagyunk kritikátlanul elfogadni. Holott az égvilágon semmi köze a
valósághoz. Hogy mivel bizonyítom állításomat? Semmivel se bizonyítom.
Egyáltalán nem szorul bizonyításra. Ugyanis amit mondtam, az nem
állítás, hanem kétkedés egy állítás igazságában. Bizonyítani valóm nem
nekem van, hanem annak, aki szerint az elektromos hálózat terhelésének
hatását meg lehet érezni a hangképen - éspedig pontosan úgy és
(nagyságrendileg!) oly mértékben, ahogyan és amilyen mértékben ez a mi
mindennapos tapasztalatunk alapján elvárható! Először mindig a
vendégnek kell köszönnie: előbb jön az "adjon isten", és csak utána a
"fogadj isten".
Marad tehát egy megmagyarázatlan effektus: a hangkép néha szebben
szól, néha pedig (főleg a koraesti órákban) sávhatárolt, nyomott,
idegesítő, fárasztó.
Mintha csak megnövekedett volna körülöttünk valamiféle elektromos
"töltés" összmennyisége...
2. A hangszóróselyemről mindenki tudja, micsoda: akusztikailag
transzparens, tehát hangáteresztő textil- vagy (újabban)
habszivacs-borítás, amely a hangszórókat védelmezi takarítás előtt a
por, takarításkor pedig a partvisnyél ellen. Azonkívül díszíti is a
dobozt; a csupasz hangszórók lehangoló látványát kevés háziasszony
képes elviselni.
A hangszóróselyem persze útjában áll a Zenének. Dehát csupán a
magastartományból nyel el valamicskét, ahogyan ezt már mi is
bemutattuk, oly sok diagramon. Egy-két decibelt veszítünk a legfelső
regiszterben - igazán nem nagy ügy. Alacsonyabb frekvenciákon pedig a
drapéria tökéletesen transzparens, legalábbis az akusztika szabályai
szerint.
Csakhogy aki veszi magának a fáradságot, és kipróbálgatja a
hangdobozát így is meg úgy is, az tanúsítani fogja, hogy a
hangszóróselyem a teljes sávban érezteti hatását! Bizony nem csak a
csilingelést csökkenti: egy kicsit megdögleszti a mélyhangokat és
egyáltalán: a tranzienseket is.
Mintha csak a hangszórók elektromosan is megéreznék, hogy van
valami a közelükben...
3. Megmaradva a hangsugárzóknál, azokon belül is az általunk
használt Spendor BC1-nél: ez egy reflexdoboz, mégpedig a legegyszerűbb
fajtából. A reflexnyílása ugyanis egy szimpla, 5cm átmérőjű lyuk,
amely befelé nem folytatódik csőben. A BC1 meglehetősen csillapítatlan
rendszer, 50 és 80Hz között jó nagyot "üt". Kilenc évvel ezelőtt (lásd
HFM 3.) ezen mi úgy segítettünk, hogy a reflexnyílásba habszivacs
dugót szorítottunk, miáltal a kiemelés csökkent, sőt: ehhez még az az
előny is járult, hogy a legalsó tartományban, 30-50Hz között kevésbé
gyorsan esik a basszushangok szintje. Olyan szép diagramot kaptunk,
hogy csak na! "Ilyen volt - ilyen lett!" Feljebb, 150Hz fölött persze
már semmit sem mutat a diagram.
Azóta is így hallgattam a Spendort, egészen addig, amíg le nem
szedtem róla a hangszóróselymet (ma már csakis csupaszon használom).
Miután így a hangszórókon kívül most már a szivacsdugó permanens
látványában is gyönyörködhettem, kísérteni kezdett a kisördög: vajon
tényleg meg lehet-e hallani a szivacsdugó jótékony hatását?
Kipróbáltam: meg lehet hallani.
Meg lehet hallani, hogy a szivacsdugó enyhén elrontja a hangképet,
éspedig ismét a teljes sávban, tehát akár a legmagasabb regiszterekben
is! Megpróbáltam akusztikai magyarázatokat találni erre a jelenségre -
mit mondjak: egyik erőltetettebb, mint a másik.
Vagy talán valamiféle elektromos tere van annak a dugónak...?* (*
A Spendor BC1 reflexnyílását gyárilag egy vékony habszivacs csíkkal
ragasztják körbe, ennek az a rendeltetése, hogy csökkentse a nyílás
élein képződő légörvényeket. Már amikor ezt a semmi kis csíkot
eltávolítjuk, már akkor is érezhetően javul a hangminőség.)
4. Mert PWB szerint a habszivacsnak, mint minden műanyagnak, igen
kellemetlen elektromos tere van. A hangsugárzódobozok, különösen a
reflexdobozok csillapítására használt anyagok - őszerinte -
akusztikailag sem annyira hasznosak, mint amennyire a konstruktőrök
állítják (és amennyire a közönség hiszi), elektromos szempontból pedig
kifejezetten károsak, s ezért az a legjobb, ha eltávolítjuk őket,
mégpedig nemcsak a hangdobozból, de a szobából (!) is.
A Spendor BC1 dobozfalát belülről egy leszedhetetlen bitumenbélés
borítja, fölötte pedig 4cm vastag habszivacs köröskörül. Ha a szivacs
tényleg azt tészi, amit a konstruktőrök állítanak (ti. csillapítja a
mélysugárzó rendszer rezonanciáját, valamint a doboz belsejében az
állóhullámokat), akkor a szivacs eltávolítása után a hangképnek
bummogóbbá, csörömpölőbbé kell válnia. Mintha egy MC-hangszedőt MM-re
cserélnénk.
Ezzel szemben lágyabbá, simábbá, kellemesebbé vált. Mintha az
MM-et MC-re cseréltem volna.
5. Hangszedőkre hivatkoztam: térjünk át a lemezjátszóra. Van neki
egy elengedhetetlen kelléke, amely nélkül még lefényképezni sem lehet,
annyira "bénán" nézne ki. Ez a kellék a plexitető. Játék közben is le
lehet hajtani, hogy megóvja a hanglemezt a portól.
Csak éppen megváltoztatja a hangképet.
Az audiofilek régóta vitatkoznak rajta, hogy a plexitetőt vajon le
kell-e hajtani, vagy fel kell-e hajtani, netalán le is kell szedni a
futóműről? Ha megszavaztatnánk mindazokat, akik már kísérleteztek a
plexitetővel, valószínűleg az jönne ki, kisebb vagy nagyobb
szótöbbséggel, hogy a tetőt bizony jobb leszedni. Ha a tetőt játék
közben lehajtjuk, a hangkép (megpróbálom megfogalmazni) általában
mélyebb tónusú, dübörgőbb, kevésbé élénk, kevésbé csengő.
Hátha ez a nyomottabb hangkép az igazi?! Hátha a plextitető
redukálja az akusztikai visszahatást, és ezért lesz mélyebb tónusú a
hangkép?!
Dehát a diagramokon a visszahatás hatalmas "tüskék" formájában
jelentkezik, 30-50Hz körül éppen ezektől várnánk, hogy mélyítik és
dübörgővé teszik a zenét. És ugyan miért éppen ezek hoznák meg a
magashangokat?!
Mások szerint szó sincs akusztikai visszahatásról. A tetőt
természetesen el kell távolítani, mert a lehajtott plexitető alatt egy
rezonáns üreg képződik, s rezonanciafrekvenciája interferál a
hangképpel. Ez a magyarázat csak úgy csöpög a tudományosságtól. Pedig,
ha kiszámítanánk a szóbanforgó rezonáns üreg frekvenciáját és a
rezonancia energiáját (hangsúlyozom: ezt nem nekem, hanem annak kell
megtennie, aki az üregrezonancia hatására hivatkozik!), nyomban
kiderülne, hogy ezt a hatást egyáltalán nem lehet összefüggésbe hozni
a hangkép elszíneződésével.
Úgyhogy még az is kiderülhet: a plexitető nem akusztikai, hanem
elektromos tekintetben változtatja meg a teret, s ezért kell
felhajtani, sőt leszedni, pontosabban: minél távolabb vinni a
hangszedőtől.
6. Hasonlóképpen, sem az akusztikai visszahatás, sem a rezonáns
légtömegek nem magyarázzák annak a módosításnak az eredményét, amelyet
a Hifi Magazin 22. lapszámában javasoltam, nevezetesen, hogy
távolítsuk el a NAD 5120 lemezjátszónak ne csak a plexitetejét, de még
a műanyagdobozát is. (Olyasfajta hatást érünk el vele, mint a
plexitető eltávolításakor: mindenekelőtt megjönnek és feltisztulnak a
magashangok, a mélyek pedig talán fogynak, de lejjebb mennek.) Jómagam
akkoriban a tömegek mechanikai kölcsönhatásával spekuláltam - csak hát
nem világos, hogy miért zavar bennünket ennek a szerencsétlen
műanyagdoboznak a tömege, amely az alsó műanyagtepsi peremére
támaszkodik, tehát nemigen áll a rezgések terjedésének útjába.
De ha a műanyagoknak káros elektromos teret vagy töltést
tulajdonítunk, akkor a műanyagdoboz is zavarhatja a hangszedőt annyira
(alulról), amennyire a plexidoboz zavarta (felülről).
7. A nívósabb lemezjátszók lemezpárnája többnyire nem gumi hanem
egy szimpla filclap. Ennek a filclapnak mindkét felülete tökéletesen
egyforma. Ennek ellenére, az audiofil cégek (elsőnek megintcsak a
Linn, aztán mások is) azt javasolják, hogy játsszunk el egy kicsit a
lemezpárnával: próbáljuk ki mind a két oldalát, mert nem egyformán
szólnak. Előttem ezt egy Linn Sondeken demonstrálták. A hatás igen
enyhe, de észlelhető, és aki egyszer már felismerte, ettől kezdve
biztosan ügyelni fog rá, melyik felére fordítja a filclemezt.
A filc két oldalát szabad szemmel nem lehet megkülönböztetni. Á
filc göröngyössége teljesen véletlenszerűen oszlik el. S még ha az
egyik oldal göröngyei egy hajszállal ritkábban vagy sűrűbben
helyezkednének is el: ugyan miért tenné ez egy kicsit szellősebbé,
illetve nyomottabbá a hangképet?!
De hátha a filc gyártásakor az anyag valamiféle elektromos
tulajdonságra tett szert? Megfordítjuk - s ekkor 180 fokkal
elfordítottuk a körülötte kiépülő elektromos teret. Hátha ezt érzi meg
a hangszedőnk...?
8. És akkor ugyanez tökben. A szíjhatású futóművek gumiszalagjával
is érdemes kísérletezni: kifordítom, befordítom - és nem biztos, hogy
egyformán szól! Pedig a gumiszíjnak mindkét oldala egyformán sima. És
még ha volnának is rajtuk mikroszkopikus különbségek: ugyan mi is
következne ebből?!
Érveimet lásd az előző pontban.
9. A különféle kábelel - a készülékeket összekötő "interconnect"ek
éppúgy, mint a hangszóróvezetékek és a hálózati kábelek mind-mind
nagyon különösen viselkednek, s úgyszólván fittyet hánynak az
elektroakusztika klasszikus paramétereinek. Két alaptípusukkal
mindenképpen érdemes próbát tenni: a hagyományos sodrott vezeték
másképpen szól, mint az egyeres. (Lásd-A kábelhüllő, Mozaik 1.) Az
auditív különbség mindig észlelhetően nagy, gyakran drasztikus:
megváltozik a sávszélesség, a frekvenciabalansz, a térhatás, a
dinamika. Erre a jelenségre van ugyan magyarázat; éppen az a baj, hogy
túl sok magyarázat van rá, és egyik sem kielégítő.
(Hatásmechanizmusról ezek alapján még csak nem is álmodhatunk.)
Nem állítom, de nem is tartom kizártnak, hogy az igazi okot a
PWB-effektusban fogják megtalálni, vagyis abban, hogy a sodrott,
illetve az egyeres kábel körül képződő elektromos tér (vagy "töltés")
eltérő mértékben zavarja a környezetet: a készülékeket és mi magunkat.
Ha ez tényleg így van, akkor a Peter Belt módszerei és eszközei
segítségével a kábeleket is "kezelni" lehet, megszüntetve, vagy
legalábbis redukálva a különbséget a sodrott, illetve az egyeres
vezeték között...
10. ...és talán a szigetelt/szigeteletlen, az
árnyékolt/árnyékolatlan vezetékek között is.
11. Sőt, akkor a kábeleknek talán még az irányhatását is
közömbösíteni lehetne.
Ismeretes, hogy a kábelek nem úgy szólnak odafelé, mint
visszafelé: ha megfordítjuk őket, a hangkép megváltozik (lásd
legutóbbi kötetünk Forró drót című cikkét). Ezt a jelenséget általában
a kábelgyártás technológiájával magyarázzák: a drótot "húzzák", a
húzásnak iránya van, ennek folytán az anyag kristályszerkezetének is
lesz egy kitüntetett iránya. A "kristályszerkezet" szó annyira
szakszerűen hangzik, hogy mindenki megijed tőle, és komolyan veszi.
Pedig abból a tényből, hogy a drót kristályszerkezetének is van egy
kitüntetett iránya, önmagában még az égegyvilágon semmi sem
következik!
Fantáziáljunk. Amikor a drótot keresztülhúzzák azon a szűk lyukon,
hatalmas energiák hatásának teszik ki. Ha ezek az energiák valami
módon rögzülnek az anyagban, akkor a drót talán szert tehet valamiféle
elektromos tulajdonságra, s annak már lehet egy kitüntetett iránya. S
ha ez az elektromos tér vagy töltés valóban képes befolyásolni a
hifi-készülékek működését, akkor talán nem mindegy, hogy (elektromos
értelemben) elfordítjuk-e 180 fokkal eredeti állapotához képest.
12. És hát akkor a "dugóhúzóeffektus": a villásdugó megfordítása a
konnektorban, ez vajon miért változtatja meg a hangképet? Ismét a
tetszetős műszaki locsogás: hát azért, mert az erősítőnek nem mindegy,
hogy a két vezetékszál közül melyik a fázis és melyik a nulla.
Könyörgöm: miért nem mindegy?
S pláne a lemezjátszónak miért nem mindegy? Mit érdekli a NAD5120
motorját (amely így is, úgy is ugyanazt a tányért forgatja, ugyanazon
a gumiszíjon át, hajszálra ugyanazzal a nyávogással), hogy melyik a
fázis és melyik a nullpont?
Ha viszont a fázis és a nullpont felcserélésével valamiféle
elektromos teret vagy töltést forditunk el 180 fokkal, s ha
készülékeink érzékenyek ennek a térnek a polaritására - akkor tényleg
nem mindegy, milyen helyzetben dugjuk a villásdugót a konnektorba.
13. A fentiek után a PWB-jelenségkörbe eshet akár az úgynevezett
kettős kábelezés is, vagyis hogy ugyanannak az erősítőnek a
teljesítménykimenetéről külön kábelpárral hajtjuk meg a magas- és
külön a mélyhangszórót. Ezt az eljárást a szakírók egyre inkább
ajánlatosnak tartják. A klasszikus (de teljesen megalapozatlan)
magyarázat szerint ilyenkor a két hangszóró kevésbé intermodulál
egymással. A PWB-elv alapján viszont (mely szintén megalapozatlan) azt
állíthatnánk, hogy a két hangszóró tere így kevésbé interferál.
Méginkább így állhat a dolog, ha a két hangszórót nemcsak külön
vezetéken, de külön-külön végerősítőkről hajtjuk (multiamplifikálás).
Ebbe a mesébe (de talán inkább egy másik fejezetébe) tartozhat még
az a technika is, amely szerint a keresztváltót el kell távolítani a
hangdobozból, s attól minél messzebb kell elhelyezni.
14. Némely audiofilek már régóta rebesgetik, hogy a
hifi-készülékeket nem volna szabad összekapcsolni
csatlakozódugók-csatlakozóhüvelyek révén. Úgy vélik, minden kontaktust
forrasztani kell. Mert akkor jobban szól a zene. A magyarázat
megintcsak kézenfekvő: minéljobb a kontaktus, annál szabadabban tud
keresztülfolyni rajta az áram... ugye, ezt mindenki belátja a maga
Józan Paraszti Eszével? Valóban mindenki belátja - és nincs kizárva,
hogy a Józan Paraszti Ész már megint téved.
A PWB-teória kulcsszava: a polarizálás. Peter Belt nem jelöli meg,
milyen fajta polarizációra gondol, pedig sokféle van: elektromos,
mágneses, optikai, dielektromos. A polarizálás általában valamiféle
orientáltságot jelent valamely közegben.
Namármost, a kábelben folyó áram másodpercenként ötvenszer vált
polaritást, körülötte ezért nem alakulhat ki konstans töltés. A
kontaktusoknál azonban bizonytalanságok lépnek fel az áramlásban;
például az oxidáció folytán egyenirányító hatás lép fel stb. Belt
szerint tehát a kontaktusoknál (például a konnektoroknál)
"polarizációs fészkek" képződnek. Ezek volnának a fő zavarforrások,
ezek interferálnának a hifi-készülékeinkkel - és az emberi
szervezettel is.
Megszámolta már valaki, hány kontaktus képződik a lakásban csupán
a hálózati feszültség ide-odavezetgetésekor?
15. És a készülékek összekapcsolásakor? Olvasóink tudják, hogy mi
(akik nyilván objektivitásra törekszünk, mi több: akik folyvást
védekezni kényszerülünk a szubjektivitás vádja ellen), fő
munkamódszerünknek a klasszikus AB-vaktesztet választottuk. Ez azt
jelenti, hogy kiépítünk egy (etalon) hifi-berendezést, és ebbe
iktatjuk be felváltva hol a tesztkészüléket, hol a mi
referencia-készülékünket, úgy, hogy magunk sem tudjuk, mikor melyiket
halljuk. Ehhez szükségünk van egy kapcsolóberendezésre,
távkapcsolóval-jelzőlámpákkal, azonkívül sok-sok kábelre,
következésképpen, sok-sok kontaktusra...
És ezeken a vakteszteken a zene lényegesen rosszabbul szól, mint
egyébkor.
16. Ha pedig tényleg nagyon rossz hangot akarunk hallani:
látogassunk el valamelyik nagy hifi-kiállításra. Az Ár/Minőség mutató
ott minden elképzelésünket alulmúlja.
Furcsa dolog, de ahol csak úgy hemzsegnek az extraklasszis
készülékek, zenét hallgatni teljesen reménytelen vállalkozás. Ebben
minden józan szakíró egyetért. Véleményem és szerény tapasztalom
szerint a kiállításokon még olyan bemutatót is alig lehet találni,
amelyen a zene legalább "jól szól". (Ami pedig önmagában még - sajnos
- semmit sem garantálna.) A kiállításokon én eddig sehol sem tudtam
elmerülni a zenében, és soha nem éreztem, mekkora veszteség, hogy nem
vihetem haza a közszemlére kitett szuperlemezjátszókat vagy
elektrosztatikus hangsugárzókat.
Éspedig nem a kiállítótermek-csarnokok gyatra akusztikája miatt.
Őszintén bevallom, hogy én nemcsak a kiállításokon, hanem a zártabb
körű bemutatókon, még a Linn-típusú auditóriumokban is csak fanyalogni
tudok. Bennem volna a hiba?
Ha már megemlítettem a Linn céget, a modern audio-kultúrának
kétségtelenül az egyik úttörőjét, szóba hozom azt az elvét is,
miszerint a lehallgatóteremben csupán egyetlen pár hangsugárzó kaphat
helyet ("single speaker demonstration"). A Linn szerint a hangsugárzók
akusztikusan zavarják egymást.
Peter Belt szerint viszont nem akusztikailag, hanem elektromosan
érzik meg egymás (valamint az összes többi készülék!) zavaró hatását.
És ha PWB-nek van igaza, akkor egyből megvilágosodik előttünk,
miért szól a zene rosszul ott, ahol csak úgy hemzsegnek az
elektroakusztikai átalakítók, a transzformátorok és a motorok. És
miért szól a zene idegenül még akár egy kellemes akusztikájú
bemutatóteremben is, ha annak közvetlen szomszédságában több tucatnyi
hifi-készüléket tárolnak.
17. Pedig ezek hatását semlegesíteni lehet. Noha ebben a cikkben
csak ismert tapasztalatokról szerettem volna írni, nem tudom megállni,
hogy meg ne előlegezzek valamit, amit csak néhány oldallal később, a
lapszemle-rovatban tárunk az Olvasó elé. Összekombinálom, amit újabban
a Hi-Fi Answersben és régebben a Hi-Fi Newsban olvastam.
A PWB-teória értelmében (lásd a HFA szemléjét) rövidre kell zárni
a lakásban található összes, használaton kívüli készülék
villásdugóját, a hangsugárzóknak pedig a plusz és mínusz terminál át
kell rövidre zárni (egy speciális módon hurkolt drótdarabkával!), hogy
blokkoljuk (megszüntesssük? megváltoztassuk?) a készülék káros
elektromos terét. A másik lap munkatársai pedig (ezek nem PWB-hívők!)
arról számolnak be, hogy szebben szól a CD-játszó, ha rövidre zárják a
digitális kimenetét, amelyet amúgy sem használunk.
A két eljárás kombinációja: rövidre kell zárni, mégpedig a Belt
által ismertetett hurokformátummal a készülékeink használaton kívüli
ki- és bemeneteit is! Egyet egészen biztosan: LP-játszáskor az erősítő
egyik nagyszintű bemenetét, - CD-játszáskor pedig a fono-bemenetet.
Tapasztalatom szerint a két műsorforrás közül a CD profitál többet a
dologból.
Feltehetőleg azért, mert egy csupasz bemenetnek nincs akkora
zavaró tere, mint egy komplett RIAA-áramkörnek.
18. Hogy a telefonkészülék szintén elrontja a hangminőséget (lásd
Mozaik 4.), az szintén régi tapasztalata az audiofileknek. Ezt itt
most azzal egészítem ki, hogy a Peter Belt által ajánlott
rövidrezárási módszer (a speciális hurokkal) a telefonkészüléken is
jól működik. Azon a bizonyos, a szomszéd szobában lévő
telefonkészüléken is!
19. Ugyancsak a 4. kötetben írtam róla, hogy az én lakásomban
jótékonyan hat a hangminőségre, ha (a konyhában!) összekötöm egy
drótdarabbal a cirkogejzirt és a hidegvízcsapot.
Ezt a jelenséget mindenekelőtt annak tulajdonítottuk, hogy a fűtés
valószínűleg rosszul van földelve, és valamiféle "kóboráram" kering
benne. Nem mintha ez megmagyarázta volna a Jelenséget, de legalább
spekulálni lehetett volna (mondjuk) rádiófrekvenciás zavarhatásról,
egyebekről.
Kollégáim utólag műszereket hoztak, és bekötötték ama drót
helyére. Semmiféle feszültséget vagy áramot nem tudtak kimutatni.
Ezért úgy érzem, hogy ezzel a kísérlettel, ha valakinek, hát megint
Peter Beltnek mondtam "szóra szót".
20. Bevezetőben leszögeztem, hogy ebben a cikkben még nem
foglalkozunk a PWB gyártmányokkal. Nem is foglalkozunk velük, éppen
csak hivatkozni szeretnék az egyikre: a Töltéscsapdára ("Charge
Trap"). Mint a 4. kötet lapszemléjében elmondtuk, ez egy műanyagdarab,
amelyet a lakás "stratégiai pontjain" kell elhelyezni, és akkor
elnyeli a káros tereket (miáltal szebben fog szólni a zene).
Misztikus, nemde?
Amikor első ízben olvastam a PWB jelenségről, és sikerült meg is
idéznem a gonosz szellemeket, magyarázatot keresvén körbejártam az
elektroakusztikusokat, a fizikusokat. Professzortól professzorig,
szakembertől szakemberig szaladgáltam, abban a reményben, hogy valaki
majdcsak hitelt ad a történeteimnek, és - mindnyájunk hasznára - segít
megfejteni a Rejtélyt. Mi tagadás, nem jártam eredménnyel: senki nem
akart tudni ezekről a misztikus dolgokról. (Nem dobtak ugyan ki,
inkább az elmebetegnek kijáró tisztelettel bántak velem). Kivételt
képezett a Szakma Nagy Öregje, ő azt mondta, hogy amit mesélek, abban
nincs semmi misztikus, ő a maga részéről ennél sokkal cifrább
jelenségeket is tapasztalt már. Ennek ellenére, ha valamelyik
kollégája foglalkozni szeretne ezzel a jelenséggel, okvetlenül
lebeszélné, azt ajánlaná, foglalkozzék hasznosabb dolgokkal.
Aztán a ki tudja hányadik szakember, akihez voltaképpen egy egész
más ügyben mentem el, és csak úgy mellékesen említettem neki a PWB
találmányait, köztük a Töltéscsapdát, csak rábólintott: igen, ezt ő is
ismeri.
Meglepetten kérdeztem: hol lehet szerezni ilyet.
"Itt" - mondta, és a kezembe nyomott egy műanyaglapot. Valamint
egy cikkmásolatot a "Műanyag és Gumi" 1987 júliusi számából, amelyből
alább idézek:
"Manapság gyakran hallunk a környezetszennyezés különböző
formáiról, de viszonylag ritkán esik szó annak egy különleges
típusáról, az elektromágneses "szennyeződésről". Ez azt jelenti, hogy
különböző természetes és mesterséges források különböző erősségű és
frekvenciájú elektromágneses hullámokat bocsátanak ki magukból,
amelyek károsan befolyásolhatják érzékeny elektronikai be rendezések
működését." A cikk egyébként különféle, elektromosan vezető műanyagok
gyártástechnológiáját írja le; ezekkel a műanyagokkal el lehet
nyeletni a káros elektromágneses tereket.
Még egy idézet, most a Tudomány (a Scientific American magyar
nyelvű kiadása) 1988 áprilisi számából: "A vezető polimerek el nyelik
a kis rezgésszámú elektromágneses sugárzást is, ezért elektromágneses
árnyékolásra használhatók; megakadályozzák a sugárzás kiszivárgását a
számítógép terminálokból."
A műanyaglapot hazavittem és kipróbáltam. Ha közel tettem a
lemezjátszóhoz vagy a hangsugárzókhoz, eldurvította a hangot.
Nyilvánvalóan kölcsönhatásba lépett a készülékkel.
Nem: a Csapdát valóban a lakás "stratégiai pontjain" kell
elhelyezni. Olvasmányaimból már tudtam, hol keressem a legkritikusabb
pontot: ott, ahol a legtöbb kontaktus található, tehát az előszobában
a biztosítótáblán (a kismegszakítóknál). Ráakasztottam a műanyaglapot
a táblára - és odabenn a szobában finomabbá, szebbé vált a zene.
Ezek a varázslatok, mint tudjuk, általában csak árnyalatnyi
változást hoznak, és ezért nem könnyű demonstrálni őket; nos, a
Töltéscsapda eddig a legeredményesebb varázslatom. A Hifi Mozaik
"hivatalos" szeánszán munkatársaim egyhangúlag felkiáltottak: "hová
lettek a magashangok?" - amikor odakinn levettem a Csapdát a
kapcsolótábláról.
Mégis, önmérsékletre kell intenem magam, leszögezvén, hogy más
dolog az elektromágneses árnyékolás (ez, mint most már tudjuk,
világszerte ismert témája nemcsak a tudománynak, hanem az iparnak
is!), és megint más dolog, hogy ez az árnyékolás miképpen okoz auditív
hatást zenehallgatás közben. Ez az utóbbi jelenség tehát egyelőre
változatlanul misztikus, és az is marad mindaddig, amíg fel nem tárják
a hatásmechanizmusát.
Nem én fogom feltárni.
Dehát, mint bevezetőben elmondtam, nem is az volt a szándékom,
hogy bármit is feltárjak.
Csak hogy szót szóra mondjak.
Darvas László