Orgonapont - 1 |
Hangszertárgyú cikkeink e legfrissebb darabja a zeneszerszámok
királynőjével, az orgonával foglalkozik: elmondja történetét,
bemutatja szerkezetét, ismerteti működési elveit, elemzi
hangszépségeit. Ezen túlmenően pedig olyan kísérletekre, műszeres
vizsgálatokra is kitér (a cikk második részét ezeknek szenteljük),
amelyeket a Soros Alapítvány támogatása tett lehetővé. A kutatók
egyebek között megvizsgálták a neves magyar orgonaépítő Angster család
hangszereinek sajátosságait is; ezt az eseményt mi különösen
érdekesnek, sőt, megindítónak érezzük, hiszen egyik szerzőnk maga is
ennek a családnak a sarja.
A Bazilika átalakított Angster orgonája
*
AZ ORGONA TÖRTÉNETE
A víz, a gőz vagy a levegő nyomását már az ókorban is szívesen
alkalmazták különféle elmés szerkezetek meghajtására. A görög HÉRON
(i. e. 2. sz.) fennmaradt műveiben számos ilyen eszköz leírását
megtaláljuk, köztük az orgonáét is. A hangszereredetét ugyan nem
ismerjük teljes bizonyossággal, de valószínűnek látszik, hogy hangolt
sípsorát a pánsíptól, légtartályát a dudától örökölte. Ehhez már csak
egy olyan működtető mechanizmus kellett, amely a tartályban lévő
levegőt mindig a megfelelő síphoz irányítja. Ezt a három alkotórészt
elsőnek feltehetőleg egy KTESZIBIOSZ nevű alexandriai mester (i.e.
3-2. sz.) kapcsolta össze egyetlen hangszerré, így őt tekinthetjük az
orgona feltalálójának.
Az ókor hangszereihez képest az orgona viszonylag nagy hangerejű
és széles hangterjedelmű. Sokszínű, többszólamú játékot tesz lehetővé,
ezért elsősorban az ünnepek, közösségi események hangszere lett.
Gyorsan elterjedt a római birodalomban, majd Európa többi országaiban
is. Megbecsültségét mutatja, hogy jeles uralkodók egyebeken kívül
orgonát is küldtek ajándékba egymásnak.
Az egyház sokáig idegenkedett a véres cirkuszi játékok, világi
mulatságok hangszerétől. A 9. századtól azonban az orgona a
templomokban is megjelent, és egy-két évszázad leforgása alatt az
egyházi zene egyeduralkodó hangszerévé vált. (Nagy orgonákat építtetni
persze a középkorban is igen költséges volt, ezt az egyházon kívül
csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak. A házi muzsikálás
hangszere ezért inkább a szekrény méretű, egyszerűbb felépítésű, egy
billentyűsoros POZITÍV volt, ez többnyire ajaksípokat tartalmazott. A
kisebb, asztalra helyezhető REGÁL némileg tolakodóbb, zörejesebb
hangját nyelvsípok adták. Az orgona legkisebb leszármazottja az
egy-két tucat fuvolás hangszínű ajaksíppal felszerelt PORTATÍV volt,
melyet nyakba akasztva akár utcai zenélésre is lehetett használni. E
kis orgonák késői utódainak tekinthetjük a mai HARMÓNIUMot és
HARMONIKÁt.)
A szerkezetében és zenei lehetőségeiben egyre fejlődő hangszer
gyártásához mind specializáltabb szaktudásra volt szükség. Az
orgonaépít és korán kinőtte a kézműves kereteket, és a híres mesterek
körül kialakultak a manufaktúrák.
Mind az orgonaépítés, mind az orgonamuzsika a barokkban érte el
fénykorát. Ekkor vált az orgona - nem kis részben J. S. Bach
zeneszerzői és előadói munkássága nyomán - a "hangszerek
királynőjévé", s csaknem minden zenemű nélkülözhetetlen szereplőjévé.
A klasszikus korban az elsősorban templomi hangszernek tekintett
orgona némileg kegyvesztett lett. A zeneszerzők, muzsikusok
érdeklődése inkább a hangversenytermek, a világi műfajok, ezzel együtt
a zenekar felé fordult.
A zenei romantika, majd a modern technika az orgona szerkezetében
is számos újítást hozott (pneumatikus vezérlés, villanymotoros
légfúvók stb.). Mindez azonban nem hozta meg a hangszer reneszánszát,
inkább csak szélsőségeket szült: néha már csaknem kezelhetetlen
orgonaóriásokat. A hangzásban pedig a zenekart próbálták utánozni,
vagy különleges hatásokra törekedtek. A 20. század orgonazenei ízlése
ismét visszatért a barokk mértéktartó hangzásához és orgonaépítési
elveihez, s újra felfedezte az elmúlt fél évezred örökértékű
orgonaműveit.
*
ORGONAÉPÍTÉS MAGYARORSZÁGON
A világhírű lelet, az aquincumi víziorgona (lásd Mozaik 2.) persze
még nem Pannóniában készült: a római légiósok hozták magukkal. De már
a 14-15. századtól kezdve számos kisebb orgona került ki magyar
hangszerépítők műhelyeiböl. Rendszeres orgonagyártás, mindazonáltal,
csak a múlt század második fele óta folyik Magyarországon.
Az első hazai orgonagyárat id. Angster József alapította Pécsett,
1867-ben. A világot járt asztalosmester az orgonagyártás akkori
"fejedelménél", a párizsi CavailléCollnál tanulta ki az orgonaépítés
fortélyait. A gyárat fia, majd unokái vezették tovább, s az Angster
család három generációja összesen mintegy 1300 hangszert készített.
Munkáik közé tartozik a szegedi dóm orgonája is, mely méretét tekintve
a második Európában. A gyár végül is az ötvenes évek túlkapásainak
esett áldozatul. Az államosítás után koporsókészítésre állították át,
vezetőit koholt vádak alapján meghurcolták. Speciális gépei nagyrészt
tönkrementek, tapasztalt szakemberei szétszéledtek.
Némileg szerencsésebben vészelte át a történelem viharait a
budapesti, mai nevén Aquincum Orgonaüzem. Elődjét, az északsziléziai
Rieger Orgonagyár fióküzemét 1894-ben alapították Budapesten, a század
elejétől már itt is önállóan készítették a hangszereket. A
felszabadulás után államosították, összevonták más hangszerüzemekkel,
de orgonajavítással továbbra is foglalkozhatott. 1962 óta jelenlegi
helyén, a Hungária körúton működik. Az utóbbi két évtizedben az egyéb
hangszerek gyártásával fokozatosan felhagyott, és ma már újra csak
orgonaépitéssel foglalkozik.
*
Az orgona a zene birodalmának legnagyobb és legösszetettebb
hangszere. Hangja ünnepélyességet, monumentalitást hirdetve betölti a
hatalmas templomcsarnokokat és hangversenytermeket. Elsodró erejű
fortisszimóinak, éteri lebegésú pianóinak érzelmi hatása még a zenében
képzetleneket is magával ragadja. Lenyűgözve figyeljük a hangszínek
gazdag, mégis egységbe olvadó változatosságát, azt, ahogyan a hangzás
a terem akusztikájához illeszkedik. Elgyönyörködünk az orgonahomlokzat
művészi kidolgozásában; hitetlenkedve méregetjük az előadóművész előtt
tornyosuló billentyűk, pedálok, kapcsolók kiismerhetetlennek tűnő
sorait, s (ha olyan szerencsések vagyunk, hogy egyszer a hangszer
belsejébe is bepillanthatunk), lélegzetünket visszafojtva bámuljuk a
vezetékek, csövek, rudak, huzalok, kapcsolók; emeltyűk összehangoltan
működő sokaságát. Varázslók, sámánok lehettek, akik mindezt
megtervezték és létrehozták... Ez a csodálat nem teljesen alaptalan.
Az orgonaépítés két évezred tapasztalatait egyesítő művészete valóban
sok olyan szabályt állított fel, amelyet a hangtan a maga szigorú,
tudományos módszereivel és műszereivel eddig még nem tudott kellő
mélységben megvizsgálni, hát még igazolni. Azonkívül az orgonaépítő
iskolák és irányzatok között is előfordulnak véleménykülönbségek;
igazságot tenni köztük (ha ez egyáltalán szükséges) szintén csak a
tudomány elfogulatlan eszközeivel lehetne. Ezek a megmagyarázatlan
vagy vitatott szabályszerűségek izgatták a mi képzeletünket is, mikor
a múlt év folyamán - a Soros Alapítvány támogatásával - az orgonák
működésének vizsgálatába kezdtünk. A tudományos pontosságot az MTA
Akusztikai Kutatólaboratóriumának legmodernebb műszereitől reméljük, a
kérdések helyes megfogalmazásában pedig egykori és mai orgonaépítők
vannak segítségünkre: Angster József, a néhai pécsi orgonagyár utolsó
vezetője, és a budapesti Aquincum Orgonaüzem szakembergárdája.
Mielőtt sorra vennénk, miben igazolják és miben kérdőjelezik meg a
műszerek az orgonaépítő hagyományt, tekintsük át vázlatosan, miről is
van szó, miből áll és hogyan működik ez az érdekes hangszer.
Még a leghatalmasabb és legbonyolultabb orgonát is tulajdonképpen
három fő egység alkotja: a levegőt szolgáltató fúvómű; a sípokat
tartalmazó hangzószerv; és a kettőt összekapcsoló, a muzsikólást
lehetővé tevő játszóberendezés.
Az orgona tüdeje
Az orgona hangját sípok adják, a sípok megszólaltatásához levegő
kell - s ezt a levegőt a fúvómű szolgáltatja. A fúvómű a legrégibb
orgonákban egyszerűen csak valamiféle fújtató volt. Hasonló
szerszámokat manapság is gyakran használunk, hiszen a kerékpár- vagy
gépkocsipumpa, a kézi hajlakkszóró vagy a gumimatracok feltöltésére
szolgáló eszköz mind hasonló elven működik. Az ilyen szerkezetbe egy
befelé nyíló szelepen keresztül "szívjuk be" a levegőt. Az összenyomás
kezdetén ez a szelep bezárul, a benn lévő nyomás kissé megnövekszik,
és a levegő a felhasználás helyére - az orgona esetében a sípok felé
áramlik.
Az ilyen egyszerű fújtatónak azonban komoly hibái vannak. Az első
rögtön az, hogy időnként "lélegzetet kell vennie". Az énekesek és a
fúvós hangszeren játszó művészek hosszú tanulás során sajátítják el,
hogyan lehet a dallam tagolódásának megfelelő helyeken vagy az apró
szünetekben - olykor a másodperc tört része alatt - teleszívni
tüdejüket. Ugyanezt a nehézkesen működő fújtatóval aligha lehet
megcsinálni. De mint már a legrégebbi orgonaépítők is rájöttek:
használhatnak egyszerre két fújtatót is, melyek felváltva szívnak és
fújnak.
Az orgonák fúvóműve egészen a századfordulóig, az elektromos
fúvómotorok elterjedéséig emberi erővel működött; a korábbi gépesítési
kísérletek kevés sikerrel jartak. (A múlt század második felében, az
Egyesült Államokban gőzzel működő orgonákat is gyártottak, hő- és
nyomásálló anyagokból. Ezeket a gőzorgonákat azonban agresszív,
kilométerekre elhallatszó hangjuk alapján inkább a technikai
különlegességek, semmint a hangszerek birodalmába kell sorolnunk.) Az
egyszerű fújtatóból kilépő levegő nyomása, áramlásának egyenletessége
nagymértékben függött annak a személynek az ügyességétől, aki ezt a
megtisztelő, ámde igen fáradságos zenei segédmunkát végezte. Egyes
nagyobb orgonák megszólaltatásához olykor akár ötven ember is kellett;
ekkora csapat verejtékes erőlködését zenei igényességgel összehangolni
igencsak reménytelen feladat. Túl kis nyomásra a hang esetleg meg sem
szólal, a kelleténél nagyobb levegőmennyiség pedig az egyébként
csodálatosan daloló orgonasípból is csak torz kukorékolást présel ki.
Az orgonaépítőket tehát erősen foglalkoztatta az a kérdés, hogyan
lehetne a fúvómű légnyomását folyamatosan a legkedvezőbb értéken
tartani.
Az ókori víziorgonák onnan kapták nevüket, hogy a befúvott levegő
egy víztartályban megemelte a víz szintjét, és ez a szintkülönbség
biztosította a közel állandó légnyomást - így működhetett az Aquincum
romjai között talált hangszer is. Később, a történelem folyamán a
sokféle megoldás közül a tartályfúvó terjedt el, és ez használatos
napjaink hangszereinél is. A lelke voltaképpen egy fából készült,
légmentesen záródó láda, melynek fedele egy bőrharmonika segítségével
fel-le tud mozogni. A ládába fújtatott levegő megemeli a láda tetejét.
A fedélre nehezéket, többnyire köveket, téglákat raknak, ezekkel
állítják be a légnyomást a kívánt értékre. A jól tervezett orgonával
nem fordulhat elő, hogy "kifogy belőle a szusz"; a tartályfúvót töltő
fújtatóknak minden körülmények között több levegőt kell biztosítaniuk,
mint amennyit a sípok elfogyasztanak. Az állandó (szükBégszerű!)
levegő-túltermelés azonban a felső holtpontig emelné a tartályfúvó
fedelét, és előbbutóbb túllépnénk az optimális légnyomást. Ezt
akadályozza meg egy biztonsági szelep, amelyet a fedél emelkedése
lezár, visszasülylyedése pedig ismét kinyit.
A tartályfúvó töltésére már tetszőleges eszközöket használhatunk:
kézi vagy lábbal működtetett fújtatókat, vagy villanymotoros
ventillátort.
1. ábra
A mennyei pánsíp
A fúvómű által előállított sűrített levegő a tartályfúvóból
(csővezetékeken vagy légcsatornákon) felhasználási helyére: a
hangzószervbe áramlik. Ott legelőször is a szélládába jut, amelynek
belsejében rekeszek, furatok, szelepek egész labirintusa gondoskodik
arról, hogy az orgonának, ennek a "mennyei pánsípnak" mindig a kellő
sípjai szólaljanak meg. A szélláda tetején lévő lyukakra állítva,
hangmagasság és hangszín szerinti szigorú rendben sorakoznak a sípok:
ajaksípok és nyelvsípok. (Ezek működési elvéről lásd. Fábólfaragott
fúvóshangszerek, HFM 19. A szerk.)
A hangurasságot (az alaphangot) elsősorban a síp hossza határozza
meg, de kisebb mértékben az átmérője, sőt, az alakja is befolyásolja.
A felső végén nyitott síp hossza az alaphang hullámhosszának nagyjából
a fele, a felül zárt sípé a negyede. Mivel a normál "a" hang
hullámhossza levegőben mintegy 78cm, az ezen a hangon megszólaló
nyitott orgonasíp hossza kb. 39cm, a zárt sípé pedig kb. 19,5cm. (Nem
számítva persze a levegő bevezetésére szolgáló síplábat.) Európa
legnagyobb orgonája a Passaui dómban található. Ebben a leghatalmasabb
síp hossza 11,3 méter, átmérője 0,5 méter, hangja pedig olyan mély,
hogy szinte csak dübörgésnek halljuk.
A sípokban - mint ismeretes - az alaphangon kívül további,
rövidebb hullámhosszúságú állóhullámok is létrejönnek: a felhangok.
Rezgésszámuk az alaphangénak egész számú többszöröse. A rezgő
légoszlop és a gerjesztés bonyolult kölcsönhatása, valamint a síp
egyes részeinek mérete, alakja határozza meg, hogy melyik felhang
milyen erősséggel jelenik meg az eredő rezgésben. Márpedig a síp
hangszíne elsősorban az egyes felhangoknak az alaphanghoz és egymáshoz
viszonyított erősségétől függ. A hangszín tudatos befolyásolása,
tervezése és alakítása: az orgonaépítő mesterek tudományának
legfontosabb titka. A sípok méretezését segítő táblázatokban,
számításokban és a végső beszabályozásukra, intonálásukra vonatkozó
módszerekben számos generáció tapasztalatai összegződnek.
A méretezés és az intonálás azonban a sípnak nemcsak a hangszínét,
hanem bizonyos mértékig a hangerejét és megszólalási sajátosságait is
befolyásolja. Egy síp ugyanis nem "azonnal" szólal meg, hangja a
levegőáramlás megindulása után fokozatosan alakul ki; akár néhány
tizedmásodpercbe is beletelik, amíg az összetett, csatolt rezgés
állandósul. Vagyis a hang felépülését valamennyire még füllel is
nyomon követhetjük. A megszólalás, a hangszín és a hangerő együtt adja
a síp hangkarakterét. Egy-egy azonos hangkarakterű sípokból álló
sípsor alkot egy regisztert. Az orgona méretét éppen sípjainak és
regisztereinek számával szokták jellemezni.
Az orgonista munkahelye
A játszóasztal az orgona vezérlőpultja. Az orgonistának a
muzsikáláshoz általában 2-3 (de lehet akár 6 is) kézi billentyűsor:
manuál és egy pedálsor áll rendelkezésére. Körülötte számos
regiszterkapcsoló helyezkedik el, amelyeken kiválaszthatja, melyik
billentyűzet milyen regisztert vagy regiszterkombinációt szólaltasson
meg. A nagyobb orgonákon általában arra is van lehetőség, hogy egy
vagy több regiszteregyüttest előre "beprogramozzon", és azokat játék
közben egyetlen kapcsolóval működésbe helyezze.
Az orgona regisztereit az érthetőség kedvéért magyar nevükön
említjük. A hangszerépítők és zenészek azonban többnyire a hagyományos
német, olasz, francia eredetű kifejezéseket használják, hiszen ezek a
szavak a nagy orgonaépítő nemzetektől a világ minden részébe
eljutottak. Az olykor kifejezetten költői nevek jelenthetnek
hangmagasság-tartományt (oktáv, quint,szubbasszus), utalhatnak a sípok
formájára, felépítésére, anyagára (orsósíp, csövesfuvola,
ónprincipál), de akár a regiszter hangzását is idézhetik (angolkürt,
brácsa, zúgósíp, "tenger hulláma", "mennyei hang").
Egy regiszter hangerejét és hangszínét úgy is lehet befolyásolni,
hogy sípsorait megtöbbszörözik: egy billentyű lenyomásakor a
regiszterben több síp szólal meg.
Ezek a mixtúrák, amelyeket különősen a középkorban alkalmaztak
előszeretettel. Az egyszerre felhangzó sípok közül a legmélyebb adja a
hangmagasságot, a további sípokat pedig az alaphang bizonyos
felhangjaira hangolják, s azt íly módon kiemelve módosítják a síp
hangszínét. A már említett passuai orgona legkisebb sípja éppen egy
mixtúra legmagasabb felhang-sípja, mindössze 6mm hosszúságú.
Az orgonákban a levegő nyomása mindig egyforma, emiatt a sípok
hangereje is állandóan az intonáláskor beállított értéken marad. A
hangerőt csak egyre újabb regiszterek be- illetve kikapcsolásával
lehetne fokozatosan növelni vagy csökkenteni, márpedig ez az egész
hangzást is megváltoztatná. A dinamikai árnyalások céljából egy elülső
oldalán redőnyzettel ellátott szekrénybe zárják a hangzószerv egy
részét. Az orgonista egy pedál segítségével fokozatosan nyitni vagy
zárni tudja a redőnyt, s ezáltal valódi erősödést-halkulást tud
elérni.
Az orgonaépítők szívesen építettek be hangszereikbe különleges
hanghatásokat is. Ha két csaknem egyforma, de egymástól kissé
elhangolt sípot szólaltatunk meg egyidejűleg, a hangtanban jól ismert
lebegés jelensége lép fel: a hangmagasság periódikusan ingadozik.
Ezzel a módszerrel utánozni tudják az énekes és hangszeres zenében
általánosan használt vibrátót. Némileg hasonló a hatás, ha egy
speciális szelep segítségével a sípokhoz vezetett levegő nyomását
"lebegtetjük". Ezzel a fogással a sípoknak elsősorban a hangerejét
lehet "vibráltatni"; a zenében ezt tremolónak nevezik. Számos orgonába
építettek be a billentyűzetről működtethető harangjátékot, cselesztát,
csengettyűket.
A regiszterfeliratok között pedig találkozhatunk "dob",
"mennydörgés", "madárdal" vagy "kakukk" megjelöléssel is...
A szélláda szelepeit, alkatrészeit, melyek a regiszterek és sípok
működtetését végzik, valahogy össze kell kötni a több méter
távolságban elhelyezkedő játszóasztal billentyűivel és kapcsolóival.
Ezt a feladatot látja el a traktúra. Az ókor óta alkalmazott
meckanikus traktúrában rudak, huzalok, emelők finoman beszabályozott
rendszere továbbítja a művész mozdulatait, közvetlenül a megfelelő
szelepekhez. Minél több sípot kell egyetlen billentyűvel működtetvi,
annál nagyobb erő kell a billentyő lenyomásához. A terjedelmesebb
mixtúrák, népes regiszterkombinációk megszólaltatása bizony akkora
fizikai erőkifejtést igényelhet az előadótól, hogy, ez már feltétlenül
a művészet rovására megy. A középkor legnagyobb orgonáit olykor
tenyérnyi széles billentyűkkel kellett ellátni, a játékos pedig
kénytelen volt öklét, könyökét használni a fárasztó muzsikáláshoz.
Hogy megkönnyítsék az előadóművész "munkáját", a múlt század
közepe óta igénybe veszik az orgonában egyébként is jelenlévő sűrített
levegőt. Az első megoldósoknál még csak a "billentésben" segített a
légnyomással működő emeltyű. Hamarosan elterjedt azonban a pneumatikus
traktúra is, amelyben a billentyűtől a sípot megszólaltató szelepig
vékony csövekben áramló sűrített levegő viszi az "üzenetet". A
legfiatalabb az elektromos traktúra, amelyben a billentyűk kapcsolókat
zárnak-nyitnak, a sípokat és regisztereket pedig mágnesekkel
működtetik. A játszóasztalt és a szélládát tehát mindössze egy vékony
vezetékekből álló, hajlékony kábelkötegnek kell összekapcsolnia. A
játszóasztal így már tetszőleges távolságra kerülhet az orgona többi
részétől, sőt, akár változtatni is lehet a helyét - mint például a
Zeneakadémián.
Egy orgona persze nem csupán a fúvómű, a hangzószerv és a
játszóberendezés együttese, hanem egyedi műalkotás is. Homlokzata
úgyszólván uralja azt a teret, amelyben az orgonát felállították.
Hangzásának pedig igazodnia kell a terem akusztikai sajátosságaihoz, a
zenei célokhoz. Az orgonatervezőnek tehát az orgona működésén túl
értenie kell a zenéhez, az akusztikához és az építészethez is. Még
szerencsésebb a helyzet, ha a hangszert e területek szakavatott
képviselőinek együttműködésével építik meg.
Az orgonaépítés első, de igen fontos fázisa a diszpozíció, az
orgonát alkotó regiszterek és a hozzájuk tartozó
hangmagasságtartományok kijelölése (voltaképpen az orgona hangzási
lehetőségeinek megtervezése). Ennek alapján kezdődhet meg a műszaki és
építészed tervezés. Az orgonát általában még az üzemben összeszerelik,
működését ellenőrzik, majd ismét alkalmas méretű darabokra bontják,
hogy szállítani lehessen. Amint a hangszer a helyére került,
beszabályozzák, sípjait véglegesen intonálják. Ezzel az orgonaépítés
végetér: a hangszerek királynője megkezdheti uralkodását a zene
birodalmában.
2. ábra
Nyitott kérdések
Már utaltunk rá, hogy az orgonaépítői tapasztalat sok olyan
"szabályt" regisztrál, amelynek a tudományos bizonyítása még hátra
van, vagy amely esetleg nem is felel meg teljesen a hangtan jelenlegi
ismeretinek. Az orgona szerkezetének áttekintésekor azt is láttuk,
hogy az alkotóelemek jelentős részénél a történelem során többféle
elv, műszaki megoldás terjedt el. Ezek közül általában nem könnyű
kiválasztani a legjobbat, s a vita gyakorta megosztja az orgona
szakértőinek táborát. Ki az egyik, ki a másik megoldást ítéli egyedül
üdvözítőnek, és az ördögűzők türelmetlenségével bírálja az ellenpárt
véleményét. Úgy véljük, az érvek és ellenérvek egy részét ellenőrizni
lehet a tudomány pártatlan módszereivel, miáltal választani tudunk
majd a lehetőségek között - vagy éppen bebizonyíthatjuk, hogy a
mesterségesen szembeállított változatok valójában egyenértékűek.
Alább röviden áttekintjük a legvitatottabb kérdéseket, köztük
olyanokat is, melyek kísérleti és elméleti vizsgálatával magunk is
megpróbálkoztunk.
A legsűrűbb homály talán akörül terjeng: hogyan működnek valójában
a sípok, s hogyan kell készíteni őket. E tekintetben az orgonaépítők
némileg a csontkovács módjára dolgoznak: tapasztalatból tudják, hogyan
kell jó sípot készíteni, s milyen módon lehet befolyásolni annak
hangzását - de a szabályokra nem tudnak mélyebb magyarázatot adni.
Természetesen ez nem is az ő feladatuk, hanem az illete"kes
szaktudományé, a hangtané - lenne...
Csakhogy a klasszikus akusztika a mérések nehézségei és a
számítások bonyolultsága miatt nem mélyedhetett el igazán a sípok
tárgyalásának finomságaiban. A sípok hagyományos elmélete például nem
képes leírni a rezgő nyelv vagy az ajaknál leváló légörvények okozta
gerjesztés és a sípban rezgő levegőoszlop közötti bonyolult
kölcsönhatást. A számítások az alaphang megadásakor a belső
légoszlopnak csak a hosszát veszik figyelembe, a síp átmérőjének,
szerkezetének befolyására legfeljebb tapasztalati értékek adnak
útbaigazítást. A síp alakjának, méretezésének a hangszínre gyakorolt
hatását pedig végképp lehetetlen követni a hagyományos elmélet keretei
között. Márpedig a hangszín az orgonaépítő számára talán a
legfontosabb jellemzője a sípnak.
A pszichoakusztika egészen a legutóbbi időkig úgy tekintette, hogy
valamely hang érzékelt hangszíne csupán a hang spektrurnától függ,
vagyis attól, hogy mely felhangok milyen viszonylagos erősséggel
szerepelnek benne. Az újabb kísérletek viszont azt bizonyítják, hogy a
hangszínérzet kialakításában a hang időbeli lefolyásának, sőt
valamennyire még az erősségének is szerepe van. Éppen ezért tudjuk
megkülönböztetni például az átlagos szintetizátorok által létrehozott
utánzatokat az élő, eredeti hangszerhangoktól. A hang megszólalásának,
felépülésének finom részleteit, az egyes felhangok fokozatos
belépésének folyamatát a hagyományos akusztikai méréstechnika képtelen
volt felderíteni. Ugyancsak csődöt mondtak volná a számítások is, ha
valaki a folyamat elméleti modellezésére tett volna kísérletet.
A hangtan sem tagadja, hogy a síp fala is rezgést végez, de ezt a
számításoknál nem veszi figyelembe: azt mondja, hogy ez a rezgés
elhanyagolható mértékű. Következésképpen lényegtelen, hogy a sípfal
milyen anyagból készül, mekkora a vastagsága - mindez nem befolyásolja
a síp hallható hangját. Márpedig az orgonaépítők ennek pont az
ellenkezőjét állítják... Az orgonaépítés szabályai pontosan
rendelkeznek arról, mely regisztereket kell fából, melyeket
orgonafémből (ón-ólom ötvözetből) készíteni, utalnak a fa fajtájára,
az orgonafém összetételére, sőt arra is, milyen vastag legyen a
felhasznált deszka vagy fémlemez. A ritkábban előforduló horgany,
vörösréz, sárgaréz, ezüst vagy elefántcsont sípoknak mindmind egyéni
hangkaraktert tulajdonítanak.
Bizonyos részletekben persze egyetért a tudomány és a szakmai
hagyomány. Elfogadják például, hogy a hangenergia túlnyomó része a
nyitott sípok végénél, illetve az ajaknál jut ki a környező levegőbe,
és a sípfal a hangkisugárzásban voltaképpen nem vesz részt. Márpedig
lehetséges, hogy ebben a kérdésben mindkét fél egybehangzóan - téved.
A szélládáknak két fő típusa terjedt el. Az egyiknek olyan a belső
felosztása, hogy az egy regiszterhez tartozó sípsorok alatt egy közös
légtér, rekesz helyezkedik el, melybe a megfelelő regiszterkapcsolóval
engedhetjük be a sűrített levegőt. Ezek a regiszterrekeszes szélládák.
A regiszterrekeszt a fölötte álló sípoktól szelepek választják el,
amelyeket a klaviatúra megfelelő billentyűjének lenyomásával tudunk
kinyitni. A sípokat működtető szelepeket gyakran készítették kúp
alakúra innen kapták a kúpláda nevet a regiszterrekeszes szélládatípus
legjellegzetesebb képviselői.
3-4. ábra
A másik lehetőség a billentyűrekeszes szélláda. Ebben az azonos
billentyűhöz tartozó sípokat kötjük össze egy közös rekesszel, amelybe
a megfelelő billentyű lenyomásakor jut be a sűrített levegő. Persze
valahogy gondoskodni kell róla, hogy ekkor ne szólaljon meg a rekesz
fölött álló összes síp, hanem csak a kiválasztott regiszternek
megfelelő. A legelterjedtebb megoldás az igen kifinomult
asztalosmunkát igénylő csúszkaláda. A csúszka a szélláda fedelébe
pontosan illeszkedő vékony léc, amely a billentyűrekeszekre
merőlegesen, az azonos regiszterhez tartozó sípok alatt fut végig.
Mindegyik síp lábánál egy furat található rajta. Egy regiszter
csúszkáját betolva a furatok pontosan a sípok alá kerülnek, vagyis e
regiszter bármelyik sípja megszólal, ha az alatta lévő
billentyűrekeszbe levegő áramlik. A csúszkát kihúzva pedig a regiszter
összes sípja felé elzárjuk a levegő útját.
A két szélládatípus közül történetét tekintve a csúszkaláda jóval
idősebb. Elvét voltaképpen már az aquincumi víziorgonánál is
megtalálhatjuk. Ennek csúszkáit ugyan bronzból alakították ki; a
középkor és újkor orgonáiba szinte kizárólag fából készült csúszkákat
építettek be. A finoman megmunkált, légzáróan illeszkedő lécek azonban
párás, nedves környezetben megduzzadtak, megváltoztatták alakjukat.
Járásuk nehézkéssé vált, sőt olykor teljesen megszorultak. Sokféle más
szélládatípust is használtak és használnak az orgonaépítők - az
orgonák többsége azonban e két fő változat valamelyikével készült.
A billentyűzetet a szélládával összekapcsoló traktúrának három fő
változatát már bemutattuk. A pneumatikus traktúra számos
hibalehetősége, hátránya miatt már szinte teljesen kiment a divatból.
A mechanikus és elektromos megoldás azonban változatlanul tartja
magát.
Talán nem is kell mondanunk, hogy a csúszkaláda és a kúpláda,
illetve a mechanikus és az elektromos traktúra hívei között egészen
napjainkig heves vita zajlik arról, melyik az egyedül üdvözítő,
tökéletes megoldás. A néha kissé szubjektív és szélsőséges
állásfoglalásokon kívül mindkét oldalról elhangzanak olyan érvek is,
amelyek voltaképpen tudományos műszerekkel vagy számításokkal is
ellenőrizhetők volnának. Természetesen nem vállalhatjuk, hogy az
orgonaszakértők, orgonaművészek közötti vitákat eldöntsük, de
vizsgálataink talán hozzájárulnak néhány részlet tisztázásához, a
nézetek újrafogalmazásához.
Mit lehet mérni?
A mikroprocesszorok használatával a mérőműszerek egyre kisebbé,
gyorsabbá és sokoldalúbbá válnak. Az egyes folyamatokat előre
programozhatjuk, az eredményeket képernyőn megjeleníthetjük, különféle
szempontok szerint összesíthetjük. A megőrzésre, későbbi
felhasználásra szánt értékeket pedig mágnesszalagon vagy mágneslemezen
tárolhatjuk. A személyi számítógépek - melyeknek ma már minden
tudományos kutató asztalán ott kellene állniuk - a mérési eredmények
végleges feldolgozásában, időtrabló számítások gyors elvégzésében,
elméleti modellek kidolgozásában nyújtanak hatékony segítséget. Azok
az akusztikai mérések, amelyek egy-két évtizeddel ezelőtt még órákat,
sőt napokat vettek igénybe, a legújabb digitális mérőműszerekkel
másodpercek alatt elvégezhetők - s lényegesen nagyobb pontossággal!
Az orgonával kapcsolatos kutatásainkat mi a dán Brüel & Kjaer cég
azonosidejű analizátorára és az IBM XT személyi számítógépére
alapoztuk. Az analizátor számos szolgáltatása közül számunkra talán az
a legfontosabb, hogy mintegy "hangmikroszkópként" vizsgálhatjuk vele a
hangrezgések időbeli lefolyásának finom részleteit, vagy megkaphatjuk
a hang egy tetszőlegesen kiválasztott (akár csak néhány század
másodperces) szakaszának rezgésösszetevőit. Az ügyes műszerbe egész
mérési sorozatok elvégzését beprogramozhatjuk, s az eredményül kapott
görbéket képernyőre vihetjük, vagy akár ki is nyomtathatjuk.
Az orgonaépítés tudományának minden nyitott kérdését, vitatott
állítását nyilván lehetetlen volna egyszerre vizsgálni. Az idő és pénz
szűkössége mértéktartásra intett bennünket. Egyelőre csak az
orgonasípok, ezen belül is az ajaksípok működését tanulmányozzuk
részletesebben, s a mérési eredmények alapján megpróbálunk felállítani
egy új, több részletre kiterjedő sípelméletet. A méréseket nem valódi
orgonán, hanem egyszerűsített orgonamodellen végezzük, amely egy
egyszerű tartályfúvóból és két kicsiny, néhány síp elhelyezésére
alkalmas szélládából áll. (A két kis szélláda egyike csúszkás, másika
kúpszelepes rendszerű. Ebből nem nehéz kitalálni, hogy a két rivális
szélládatípus bizonyos sajátosságait is megpróbáljuk
összehasonlítani.) A billentyűzetet néhány kapcsoló helyettesíti. A
környezet zavaró hatásait, a hangvisszaverődéseket és külső zajokat
hivatott kiküszöbölni a hangelnyelő burkolattal ellátott mérőszoba
(süketszoba), ahol a berendezést elhelyeztük.
A sípokat régi, illetve most készülő, új orgonákból kaptuk
kölcsön. Vizsgáljuk rajtuk a hang megszólalásának, állandósulásának és
megszűnésének folyamatát, a hangspektrumnak eközben bekövetkező
változásait. A síp testét vattával kitöltve, azaz a benne kialakuló
állóhullámokat elfojtva, külön tanulmányozhatjuk az ajaknál kialakuló
gerjesztő örvények hangját. A mikrofont a síp körül forgatva
felvehetjük az irányjelleggörbét, azaz meghatározhatjuk, milyen
irányban milyen teljesítménnyel sugározza ki a hangot a síp. Parányi
rezgésérzékelők és különleges optikai módszerek arról adnak hírt,
milyen mértékű a sípfal rezgése, és milyen rezgésformák alakulnak ki
rajta. A sípban és az ajak környékén áramló levegő sebességeloszlását
pedig áramlásmérő szondákkal lehet feltérképezni.
A mérések e sorok nyomdába adásakor még folynak, az adatok
értékelését épphogy csak elkezdtük. A nyomozás azonban számos
kérdésben máris érdekes, sőt, néha kimondottan meglepő eredményt
sejtet, melyekről - reméljük - e cikk folytatásában hírt adhatunk
majd. Addig is, ha az Olvasó orgonamuzsikát hall, ne csak a zeneszerző
alkotói zsenialitására, az előadóművész tehetségére gondoljon
tisztelettel, hanem azokra a többnyire elfeledett hangszerépítő
mesterekre is, akik tudásukkal és ügyességükkel segítettek trónjára
ültetni a hangszerek királynőjét.
