Égi jelek |
Meglehetősen sokan a szemünkre hányták, mások barátilag,
jóindulatúan nehezményezték, hogy nem foglalkozunk a videótechnikával.
Valóban, ezt a kérdést mi mindig határozottan visszautasítottuk, és
megmaradtunk a szűken vett hangtechnikánál - számunkra abban is éppen
elég újdonság, érdekesség akad. Nézeteinken nem változtattunk, sohasem
kívántunk belekontárkodni a videósok dolgába. Persze, azért tettünk
már egy rövidke sétát ezen a szomszédos területen is, amikor
bemutattuk a Nordmende V502 típusú videómagnót (HFM 21.). Úgy
gondoltuk, tartozunk vele az Olvasónak, hogy egy-egy új műsorrögzítő
eljárásról lehetőségeinkhez képest minél hamarabb s legalább
elfogadható részletességgel képet adjunk, ezért tartottuk szükségesnek
ismertetni azt a mágneses jelrögzítő technológiát, amely FM-sávon
dolgozik és hifi hangminőséget produkál.
Hasonló meggondolás indít bennünket most is arra, hogy olyan
dologgal foglalkozzunk, amely a HFM-től - látszólag - teljességgel
idegen: a közvetlensugárzó műholdas tévé-vétellel, a DBS-sel.
Előrebocsátjuk, hogy ennek is csak egy részterületére, a tv-műsorral
párhuzamosan sugárzott hangjelekre szorítkozunk. Tehát most sem a
tv-jelet vizsgáljuk: magyarázataink e tekintetben csak a
legszükségesebb részleteket érintik.
Cikkünk apropóját az adta, hogy a Centrum Nagykereskedelmi
Vállalat két teljes évi előkészület után végre nyélbe ütött egy
szerződést, melynek értelmében komplett egyéni műholdvevő rendszert
vásárol az NSZK-beli dyras cégtől (nem elírás: így, kis betűvel kell
írni a nevét). Tudomásunk szerint nem kevesebb, mint 1000 darab
komplett szet jön be az országba. Nagyszabású vállalkozás, mivel a
DBS-rendszer drága mulatság (úgy 150 ezer forint lehet a
kiskereskedelmi ára, ÁFÁ-val és UFO-val együtt), ráadásul a
telepítését is el kell végezni, szervizről is gondoskodni kell - ez
utóbbi munkák a RAMOVILL-ra hárulnak. Ami a dyras cég termékeit
illeti, már bemutattuk a DP 200 lemezjátszót és az XT 80 hangsugárzót
(HFM 14.); nem voltunk tőlük elragadtatva, dehát a DBS-vevő egész más
dolog, reméljük, ezzel nagyobb szerencsénk lesz. Egyébként már igen
sokan érdeklődtek nálunk (szakmai körökből is!), hogy vajon mit tud a
műholdvevő, mit várhat tőle leendő tulajdonosa. Nos, mindenekelőtt egy
igen széles tv-műsorválasztékban mazsolázhat, azonkívül jónéhány, a
tv-műsortól független sztereó rádióprogramot is kap ráadásképpen - hát
így kerül a csizma az asztalra. A végletekig leegyszerűsítve a dolgot,
úgy kezeljük a műholdvevőt, mint egy különleges tunert,
hifi-berendezésünk új műsorforrását.
Cikkünket 4 fejezetre osztottuk. Először is történelmi áttekintést
adva, az új technika fejlődését vázoljuk fel. A második részben
elmondjuk, milyen részekből épül fel a műholdas adások vételére
alkalmas, egyedi berendezés; a harmadikban a várható adásrendszerekről
szólunk röviden. Végül a konkrét típust, a dyras DBS- vevőjét
ismertetjük. Tudjuk, hogy az e témában jártas olvasónak mindezzel nem
sok újat nyújtunk. Vígasztal bennünket, hogy Magyarországon egyelőre
meglehetősen kevés az e témában jártas olvasó.
I. A jövő körvonalai
A HFM-ben egyszer már idéztük Arthur C. Clarke-ot ("A jövő
körvonalai", HFM 12.), és most ismét őrá hivatkozunk, ugyanis -
bármily meglepő! - őtőle származik az az ötlet, hogy ha három, Föld
körüli, "geostacionárius" pályára állított műholdon tv-adót helyeznek
el, akkor ezekkel gyakorlatilag a Föld teljes felszínét be lehet
sugározni, miáltal egy átfogó kommunikációs rendszer alakítható ki.
Clarke így ír erről: "És ezen a ponton talán megengedhetem magamnak
azt is, amit a kisebb poéta szerény köhécselésének neveznek. Legjobb
tudomásom szerint az egész Földre kiterjedő tv-adást lehetővé tevő
mesterséges holdak használatát először én vetettem fel a Wireless
World című rádiószaklap 1945. októberi számában. "Igaz, akkoriban ez
nem látszott többnek sci-fi ötletnél: "Eszem ágában sem volt bármiféle
kísérletet tenni (...) a szabadalmaztatására. Történetesen el sem
tudtam volna intézni; de legalább erőfeszítéseket tettem volna érte,
ha csak álmomban megfordul, hogy az első kísérleti példányok már
működni fognak, mikor én még a negyvenes éveimet taposom." (A jövő
körvonalai, Gondolat 1968.) Mint ezt már Clarke is kiszámította,
ezeknek a műholdaknak a Föld felszínétől körülbelül 6
földsugártávolságnyira kell keringeniük az egyenlítő felett, olyan
szögsebességgel, amilyennel a Föld is forog. A Földről szemlélve, ezek
a műholdak állni látszanak, innen az elnevezésük: geostacioner. Az
ötlet zseniális, különösen, hogy Clarke sci-fi író, nem pedig tudós.
(Ahogy vesszük. Fizikus, egyetemi tanár, egyidőben az Angol Bolygóközi
Társulat elnöke. A szerk.)
Mégis, a műholdas távközlés csupán az ötvenes évek legvégén
kezdődött meg (s persze nem is közhasznú rádió- vagy tv-műsorokkal). A
hatvanas években a műholdak már nagyszámú telefoncsatornát vittek át,
és bőséges egyéb információt is sugároztak. A mérnökök egyre
intenzívebben kutatták, hogy mely frekvenciákon milyen lehetőségeket
kínál az újtípusú műsorközvetítés. Mind magasabb
frekvenciatartományokban kísérleteztek, hogy minél nagyobb mennyiségű
információt vihessenek át egyidejűleg. A hadiiparon és az űrtechnikán
kívül a rádióamatőrök, a tengeri és légi közlekedésirányítók, a
meteorológusok mind-mind részesei voltak a kutatásnak, hiszen
mindannyian érdekeltek voltak az eredményében. A hetvenes évek közepén
már akkora ismeretanyag halmozódott fel, hogy több ország sürgette:
szabályozzák a további munkát nemzetközi megállapodások révén. A
Rádióigazgatási Világértekezlet (World Administrative Radio
Conference, WARC) keretein belül előbb 1977-ben, majd 1983-ban
nemzetközi megállapodást hoztak létre, meghatározva a közvetlen
műholdas műsorszórás "játékszabályait". A megegyezés gyakorlatilag
1979 óta érvényben van, és 15 évig nem változtatnak rajta.
Tulajdonképpen itt kell megmagyaráznunk, miért hívják DBS-nek ezt
a technikát: neve az angol Direct Broadcast Satellite elnevezés
rövidítése. A DBS megjelölést most már a hazai szakirodalomban is
gyakorta használják. A "közvetlen" szónak itt komoly tartalma van,
hiszen ezeket az adásokat tényleg közvetlenül a nézőknek
(hallgatóknak) szánják. Ezeken kívül létezik ugyanis egy sereg másféle
műholdas adás is, például közvetett rendeltetésűek, amelyeknek műsorát
adóállomásoknak szánják. Ezeket tilos venni az egyéni vevőkészülékkel.
Hogy hogyan tiltják le a programot, arról majd később.
De térjünk vissza a fent említett megállapodásra s annak
részleteire. A megállapodás, egyebeken kívül, előírja,
* hogy a DBS frekvenciasáv a 12 gigahertzes tartomány (1
GHz=1000MHz), s 40 tv-csatornát tartalmaz;
* hogy egy-egy csatorna sávszélessége 27MHz, és azon belül 1
tv-műsort vagy 12 hangcsatornát lehet továbbítani;
* hogy az egyezményt aláíró országok mindegyike 5-5 csatorna
használatára kap engedélyt (a frekvenciákon kívül az azokhoz tartozó
polarizációt is kijelölték - erről majd részletesen írunk);
* hogy a műholdak milyen pozíciót foglaljanak el az Egyenlítő
síkjában és hogy
* mely energiaszintek szükségesek ahhoz, hogy az adást viszonylag
kisméretű antennákkal is megfelelő minőségben lehessen venni.
Érdekessége (és valószínűleg előnye is) a szóbanforgó
megállapodásnak, hogy a kép-, illetve hanginformáció átvitelére
bármiféle eljárást megenged. Tehát módot ad, például, a digitális
hangátvitelre is!
Most pedig tisztázzunk néhány műszaki alapelvet. A hagyományos
rádiózás kezdetén hosszú- és középhullámú adókat és vevőket építettek.
Később már a rövidhullámot is igénybe vették, azaz eljutottak úgy
100kHz-től egészen a párszor 10 megahertzig. Ámde az a frekvenciasáv,
amelyet át tudtak vinni, nem terjedt túl 3-4kHz-en, a műsorok
hangminősége tehát bizony szerény volt. Már csak azért is, mert
amplitúdó-modulációt alkalmaztak, az AM pedig igen érzékeny a
környezet zavaraira - tehát a zajszint is magas volt. Később, 1945
után a polgári rádió-műsorszórásban áttértek az ultrarövid hullámú
sávra - itt a 64-75 és a 88-108MHz-es tartományt használták -, illetve
a frekvencia-modulációra (FM). A hangminőség ugrásszerűen javult, a
felső határfrekvencia a 15kHz-et is elérte, a jel-zaj arány 60dB körül
járt. A tv-műsort még magasabb (a VHF, majd az UHF) frekvenciákon,
50-850MHz-en sugározzák.
Csakhogy minél szaporább a frekvencia, annál inkább egyenes
vonalban terjed a sugárzás (úgy, mint a fény!). Beleütközik a Föld
görbületébe, sőt, már a kisebb domborulatokba is, és ezért bármennyire
nagy is az adó teljesítménye, csak kis területet tud ellátni műsorral.
Ezért építettek Magyarországon is kisebb-nagyobb relé-adókat,
átjátszóállomásokat. Minél magasabb az adótorony, annál nagyobb sugarú
területen lehet fogni a műsorát. Nyilvánvaló, hogy magasságát tekintve
egyetlen adótorony sem vetekedhet a 6 földsugárnyi távolságban keringő
műholddal, amely az égből küldi a jelet, és kontinensnyi területeket
is be tud sugározni. Amint a technika lehetővé tette, megkezdődtek az
adáskísérletek. Felmérték, mekkora energiával kell ellátni a műholdat,
s feltérképezték, mily mértékben fognak zavart okozni a domborzati
viszonyok, az időjárásbeli szélsőségek. Általában több ország bérel
egy-egy műholdcsatornát; ma már Európában több északi, illetve
nyugat-európai ország is önálló műsort sugároz. Az egyéni műholdas
vétel azonban csak a közelmúltban lendült fel igazán, amikor pályára
állították azon műholdak egy részét, amelyek Nyugat- és Közép-Európa
területén, így Magyarországon is viszonylag nagy teljesítménysűrűséget
hoznak létre.
Hazánkban már több 10 ezer lakásban vehető egyik-másik műholdas
műsor (nagy teljesítményű vevőrendszer jóvoltából, a központi
antennarendszer egyik szolgáltatása gyanánt). Az újságárusoknál már
rendszeresen látjuk a legfontosabb műholdas tv-programok műsorfüzeteit
(Sky Channel, Super Channel, TV5). Némely megszállottak pedig már
évekkel ezelőtt hatalmas összegeket költöttek saját vevőrendszerre,
pedig ez akkoriban még illegális dolog volt. Jelenleg, a nemzetközi
egyezmények és a hazai törvények értelmében a DBS programot mindenki
szabadon veheti. Vannak azonban olyan műsorok, amelyeket csak az
előfizetők élvezhetnek. A képet a műsor készítői zavaró jelekkel
keverik, ezeket csak egy különleges dekóderrel lehet kiszűrni, a
dekóder használatáért fizetni kell - ebben van az üzlet. Ez persze nem
éppen a legrokonszenvesebb oldala a műholdas vételnek, de ez a
technika még így is a legolcsóbb és leghatékonyabb eszköze az
információáramlásnak.
És ha Clarke-idézettel kezdtük, azzal is zárjuk ezt a fejezetet.
"Néhány éven belül minden nagy nemzet képes lesz arra, hogy saját,
űrbe telepített rádió- és tv-adót létesítsen (vagy kezeljen), amely jó
minőségű műsort képes sugározni az egész bolygóra. (...) Ezzel vége is
lesz a hang és a kép útjában álló, távolság állította korlátoknak. A
New York-iak és londoniak ugyanúgy vehetik majd a moszkvai vagy
pekingi rádióadást, mint a helyi rádióadókat. És persze fordítva is.
(...) Most az éter nagy országútja megnyílik az egész világ előtt,
minden ember szomszéddá válik - akár akarja, akár nem. A cenzúra
minden formája teljesen lehetetlen lesz, legyen az politikai, vagy más
jellegű. Az égből jövő adást megzavarni ugyanolyan nehéz lesz, mint a
csillagok fényét eltakarni."
II. A műsorvevő rendszer felépítése
Mi természetesen csak egészen elnagyoltan, röviden foglaljuk
össze, hogyan működik a közvetlensugárzó műholdas rendszer
vevőberendezése. És hogy működését könnyebb legyen megérteni, előbb
még szólnunk kell az adórendszerről is (aktuális téma - a szerk.),
hiszen ez határozza meg a földi vétel lehetőségeit és korlátait.
A DBS adás rendszer
A kép- és hangműsort a hagyományos módon készítik el, csak éppen
nem a szokásos tv- vagy rádióadóra vezetik, hanem "fellövik" a
műholdra egy viszonylag kisteljesítményű adóállomásról. Ez az
információs pálya az úgynevezett Föld-műhold irány; frekvenciasávja
14-14,5GHz. A Földdel szinkronban forgó műhold vevőberendezése
fogadja, erősíti a jelet, majd áttranszponálja a 10,95-11,75GHz-es,
úgynevezett KU sávba, amely a DBS rendszerben a műhold-Föld irányú
információs pálya számára van kijelölve. Fontos paraméterek itt a
műholdon elhelyezett adó teljesítménye és az adóantenna
iránykarakterisztikája. A WARC-megállapodásban mínusz 103-111dB
(W/m2) felületi teljesítménysűrűséget javasolnak, ez már
megfelelően nagy jelet eredményez egy átlagos méretű parabolaantennán.
Ebből és a besugárzandó területből számítható az adóteljesítmény,
amelyet jelentősen befolyásol az adóantenna nyeresége is. Európa
egy-egy nagyobb részének besugárzásához úgy 100W hasznos
adóteljesítményre van szükség. A műholdat napelemek látják el
energiával. A műholdnak természetesen nagyon pontosan szinkronban kell
maradnia a Föld forgásával. Pályáját időnként korrigálni kell, ezt
kisméretű, a Földről irányítható rakétákkal végzik. A hajtóanyag,
valamint a napelemek élettartama átlagosan 5 évre elegendő, ennyi a
műhold életének aktív szakasza. Ugyanaz a műhold természetesen több
műsort is továbbíthat, ennélfogva ugyanazzal a rögzített, földi
parabola antennával többféle műsort fogadhatunk.
Mint bevezetőben már említettük, a WARC-megállapodásban kitérnek
rá, hogy a különféle műholdak milyen pozíciót foglaljanak el
földkörüli pályájukon. Ez azért lényeges, mert - mint a későbbiekben
látni fogjuk- ettől függ, hogyan kell tájolni a vevőantennát, és hogy
ha már beállítottuk, milyen műsorokat foghatunk vele.
A vevőrendszer
A berendezés két, jól elkülöníthető fő egységből épül fel: a
kültériből és a beltériből (1. ábra). A műholdról sugárzott
nagyfrekvenciás jelet a nagynyereségű (parabola) antenna fogja fel, és
a konverter fokozatra bocsátja, itt történik az első keverés is. Ez
volt a kültéri egység. A "konvertált", 950-1750MHz frekvenciájú jelet
kábelen vezetik a beltéri egységre, amelyben olyanná alakítják, hogy a
képet és hangot most már a szokványos, otthoni tv-készülékkel is
fogadni lehessen.
A vevőantenna
Bármennyire pontosan irányítja is sugarát a műhold adóantennája, a
Föld felszínén csak egészen kicsiny teljesítménysűrűséget produkál,
ezt kell megbízhatóan felfognunk és feldolgoznunk. Igen nagy nyereségű
antennára van tehát szükségünk. Közszükségleti célra általában
parabola antennát használnak; minél kisebb valahol a
teljesítménysűrűség, annál nagyobbnak kell lenni a parabola
átmérőjének. Kezdetben 3-4 méter átmérőjűeket építettek, de ezek
drágák voltak, és nehéz őket felszerelni - a praktikum azt diktálja,
hogy a parabola minél kisebb maradjon. A DBS rendszerben, ahol is már
garantálnak egy elfogadható teljesítmény-minimumot, ideális esetben
még a 60 centi átmérőjű parabola is beválik, de a gyakorlatban azért
ma még 1,5-1,8 méteres átmérőre van szükség. DBS-vételre jelenleg
0,6-0,9-1, 2-1,5-1,8-2,2 átmérőjű antennákat építenek. Tájékoztatásul:
a 0,9m átmérőjű antenna várható nyeresége körülbelül 38dB, az 1,2
méteresé 42, az 1,8 méteresé 44-45dB.
A parabola antenna azonban csak akkor hozza az elméletileg
számított nyereséget, ha tényleg parabola alakú. Egy viszonylag
egyszerű képlettel ki lehet számolni, hogy az ideális
parabola-formától való egymilliméteres eltérés már 1dB veszteséget
okoz a 12GHz-es tartományban. A hibahatárt tehát igyekeznek 1mm alá
szorítani. Ebből fogalmat alkothatunk a munka precízitásáról. A
parabola antennák gyártásakor igen komoly technológiát, jóminőségű
anyagokat kell "bevetni". Különösen, hogy az antenna ki van téve az
időjárás viszontagságainak is: jeges hidegben, tűző napsütésben,
pontosabban mínusz 30-tól plusz 60 fokig meg kell tartania pontos
méreteit!
Az antennákat többnyire (az esetek 90 százalékában) alumínium
lemezből formálják, mélyhúzással - ez az anyag olcsó, könnyű gyártani,
jól viseli a hőingadozást, és a nyeresége is nagyobb egy picivel, mint
például az üvegszállal erősített epoxy-gyantáé. (Ez utóbbi anyagból is
készülnek parabola antennák; belső felületüket fémbevonattal kell
ellátni, hogy visszaverje a mikrohullámú sugarakat.) Bizonyos
konstrukciók nem egyetlen darabból készülnek: szegmensekből állítják
össze őket a helyszínen. Ezeket könnyebb szállítani - a nyereségük
azonban valamivel kisebb.
A vétel szempontjából rendkívül fontos, mennyire stabilan sikerül
rögzíteni az antennát. Mint említettük, a műhold geostacionárius
pályán helyezkedik el, s az antennának a lehető legpontosabban kell
követnie az égi adóállomás irányát. Minél nagyobb átmérőjű a parabola,
annál kevésbé szabad elkövetnie tájolási hibát. Azt mondhatjuk, hogy a
3,5-4 méter átmérőjű parabola fél fokot, az 1,8 méteres 1 fokot, a 0,9
méteres 2 fokot hibázhat, ekkor csökken a nyeresége éppen a felére.
(Ezt a paramétert ezért félérték szögnek nevezik.) Egy újkeletű
közmondás szerint a legjobb nagyfrekvenciás erősítő az antenna...
Tehát célszerűnek látszik minél nagyobb antennát építeni. Ámde
könnyen belátható, miért nem érdemes mértéken felül növelni a parabola
átmérőjét. Minél nagyobb az antenna, annál nehezebb pontosan
felszerelni és a helyes irányban tartani; esetleg többet vesztünk a
vámon, mint amennyit a réven behozunk. Vegyük még hozzá, hogy az
antenna nemcsak a hőingadozásnak, de a széllökéseknek is ki van téve;
a nagyméretű antennába úgy belekap a szél, mint valami vitorlába.
Szélviharok alkalmával hatalmas erők ébrednek, s ezeket az antennának
úgy kell elviselnie, hogy a tájoláskor beállított irány egy fikarcnyit
se változzon. Az antennák felerősítő szerelvényét általában úgy
tervezik meg, hogy még óránként 160-200 kilométeres szélsebességre se
mozduljon el. Pedig egy 1,8 méter átmérőjű, mindössze néhányszor 10
kilós parabola antenna ilyenkor sok ezer N nagyságú erőt érzékel! És
minthogy az antenna felülete az átmérő négyzetével arányos, az átmérő
növelésével a szélellenállás is négyzetesen fog növekedni.
Az antenna rögzítése
Ezzel elérkeztünk a parabolatükör rögzítő szerelvényéhez, amely
nem is olyan egyszerű szerkezet, mint első pillantásra gondolnánk. A
tükörtartó és az azt rögzítő szerkezetet polarmountnak nevezik. (Az
összetett szó első része a tükörre, a második a szerelésre utal.) A
polarmount voltaképpen egy felerősítő keretbe foglalt erős acélgyűrű.
Erre szerelik fel a tényleges antennát, a parabola-tükröt.
Egyszerűbb a dolgunk, ha csupán egyetlen műhold műsorait akarjuk
követni. Az antennát ilyenkor a szóbanforgó műholdra irányítják,
"tájolják", majd rögzítik. A rögzítőszerkezet általában úgy van
kiképezve, hogy a durva beállítást követően finomszabályozni is
lehessen. A beállításhoz viszonylag egyszerű tájoló-szögmérő
készülékek szolgálnak. Precízen beállítani csak rutinos szakemberek
tudják az antennát. Már az antenna helyét is nagyon gondosan kell
kijelölni, hogy a parabolatükörnek "rálátása" legyen a műholdra.
Bonyolódik a helyzet, ha nem csak egy, de több műhold műsorára is
kíváncsiak vagyunk, minthogy akkor az antennát az egyik műholdról a
másikra kell irányítani. E célból olyan polarmountokat is készítenek,
amelyeken alternatív helyzetű rögzítőelemek vannak. Ezeket csak az
első alkalommal kell beállítani, s később már csak innen oda vagy
onnan ide kell mozdítani az antennát. Ez nagyon egyszerűnek látszik,
de vajon melyik feleség lelkesedik annak gondolatán, hogy egy havas
téli estén a férje felmászik a síkos tetőre, másik műholdat keresni?
Kényelmesebb és műszakilag elegánsabb a motoros antenna, amelyet
karosszékben ülve, távvezérlővel lehet irányítani. A motort a
felerősítő részbe építik, vezérlését általában egy komputerizált kis
szerkezetre bízzák, amely a memóriájában tárolja az összes adatot,
amire csak szükség lehet. A motoros antenna ma még drága mulatság - de
azért többnyire szerepel már a DBS-vevőkészülékek gyártóinak
választékában.
Térjünk még vissza a rögzítő részre. Az antennát közvetlenül tartó
szerelvény általában egy 6-10cm átmérőjű csőcsonkban végződik, ezt
kell ráerősíteni ahhoz a tartócsőhöz, amely az egész egység súlyát
hordozza. És hogy a tartócsövet mire erősítik? Hát igen, elsőnek ezt a
pontot kell megkeresni. Az látszik a legegyszerűbbnek, ha a kertben
egy nagy lyukat ásnak, kitöltik betonnal, és abba mélyítik bele a
tartócsövet. Lapos háztetőn, háromlábú állványon is megáll az antenna,
de azoknak a lábaknak nagynak, nehéznek kell ám lenniük! A kisebb
méretű antennákat az erkély korlátjához, az épület oldalához is hozzá
lehet erősíteni. És végül a hagyományos háztetőn is ki lehet építeni
tartószerkezetet a parabola antennához.
Polarizáció
A WARC-egyezményben meghatározták, hogy a különböző csatornákon
milyen polarizációval* (* Polarizáció vagy fénysarkítás: az a
jelenség, amidőn a fény, illetve általában az elektromágneses hullám
vagy csak egy síkban, vagy két, egymásra merőleges síkban rezeg. Az
előbbi esetben a polarizáció lineáris. Ha a két egymásra merőleges
rezgési síkban az amplitúdók egyenlőek, a polarizáció körkörös,
ellenkező esetben elliptikus. A két rezgés között 90° fáziseltolás
van.) sugározzák a műsort. A DBS rendszerben kétirányú polarizációt
alkalmaznak. Ez jó dolog abból a szempontból, hogy az adók így kevésbé
zavarják egymást-viszont, mint látni fogjuk, többletköltséget okoz a
vevőnek. A DBS műholdak adásában mindkét polarizációs irány körkörösen
jelentkezik. A "jobbkezes" ("közvetlen") polarizáció folytán a
térerősség vektor az idő függvényében jobbkéz felé, az óramutató
járásával azonos irányban fordul el a hullám terjedési irányára
merőleges síkban. A másik, a "balkezes" irányú polarizáció az
óramutató járásával ellenkezően forgatja a térerősség vektort. Az
elsőt függőleges - vagy "Y" -, a másikat vízszintes - vagy "X" -
polarizációnak is nevezik. Erre a kitérőre azért volt szükség, hogy
könnyebben lehessen érteni a most következő részleteket:
Konverter egység
Az antenna fókuszában helyezkedik el az az egység, amely a tükör
által összegyűjtött nagyfrekvenciás jelet felfogja és feldolgozza. Ez
az egység a mikrohullámú technika szülötte, és többféle változata van.
Noha a konverteren kívül előerősítőt is tartalmaz, általában csak
konverternek nevezik (Down Converter; gyakran LNC: Low Noise -
alacsony zajú - Converter). Mivel a hasznos jel igen kicsiny, a venni
kívánt frekvencia pedig igen magas, ebben a formájában nem célszerű
kábelen továbbvezetni. A konverter egységet tehát közvetlenül az
antenna fókuszába építik. Az antenna jelét a mikrohullámú technikában
használatos, úgynevezett csőtápvonalon juttatják a konverterre. Ámde
itt jön a komplikáció: mivel a különböző műsorok polarizációja vagy
jobb (függőleges), vagy pedig bal (vízszintes) irányú, nem egyformán
kell őket csatolni a konverter bemenetére.
A legegyszerűbb esetben, ha megelégszünk egyetlen műsor vételével,
a konvertert nyilván erre az egyetlen műsorra kell beállítani. Ha
mindkét irányú polarizációt fogadni kívánjuk, kétféleképpen járhatunk
el. Az egyszerűbb és olcsóbb megoldás, ha a csőtápvonalon belül
avatkozunk közbe, és egy kis motorral 90 fokban elforgatjuk a
konvertert. A motor általában 5 voltos, egyenfeszültségű típus, és a
másodperc tört része alatt vált át egyik polarizációs síkból a
másikba. Ennek a megoldásnak az a hibája, hogy néhány tized dB
veszteséget okoz; elvben nem nagy hiba, de néha, ha túl kicsiny a
hasznos jel, mégis bosszantó lehet. Drágább módszer, de valamivel jobb
eredményt ad, ha az antennába két darab, egymáshoz képest 90 fokkal
elfordított konvertert építenek, és akkor a beltéri egységgel szabadon
válthatnak a két konverter között. Ez az elrendezés azt is megengedi,
hogy egyetlen antennával, de két, egymástól független beltéri
egységgel mindkét fajta polarizációjú műsorokat fogni tudjuk. A 2.
ábrán egy ilyen elrendezésű kültéri egység blokkvázlatát
szemléltetjük.
Nézzük meg figyelmesen ezt az ábrát, és kövessük rajta nyomon a
jel útját. A szaggatott vonallal határolt rész a konverter, a már
említett rövidítéssel LNC-nek, kiszajú konverternek nevezett egység.
Feladata, hogy a jelet alacsonyabb frekvenciasávba keverje le,
egyszersmint fel is erősítse, hogy kellően nagy jelszintet kapjunk, s
ezt már kábelen is elvezethessük. A konverter a tápfeszültséget a
beltéri egységtől kapja. Lényegében három követelménynek kell eleget
tennie: legyen kellőképpen érzékeny és alacsony zajú; produkáljon
elegendő mértékű erősítést; működjön stabilan a mínusz 30 és plusz
60°C határokon belül.
E követelmények közül a második kettő nem különösen szigorú: a mai
elektronikus eszközök a hőmérséklet ingadozását jól viselik,
erősítésük pedig 40 és 50dB között járhat. Sokkal kritikusabb
követelmény az érzékenység, amelyet közvetett úton, mint zajszintet
definiálnak. A 2-2,5dB-s zajtényező napjainkban átlagos értéknek
számít. Az 1,5-1,8dB-s értékek már igen jók, és bizony borsos árat
kell fizetni értük.
A konverter felépítése
A konverter első fokozata egy igen kiszajú nagyfrekvenciás
erősítő, amelynek minősége perdöntő. Az olcsóbb konverterekben két
kiszajú tranzisztort, a drágábbakban GaAs (gallium-arzenid) FET-et
alkalmaznak. A felerősített jel egy szűrőre kerül, ez csillapítja a
vételi sávon kívül eső, zavaró jeleket (radar, navigációs jelek stb.).
Most a helyi oszcillátor következik, ennek frekvenciája általában
10GHz, frekvencia-stabilitása ±3MHz, a specifikált hőmérsékleti
tartományban. A jelet ezután lekeverik a 950-1750MHzes sávba és
ráadják az első KF-erősítőre. Annak jele már a konverter kimeneti
csatlakozóján jelenik meg. Ide csatlakozik az a jó 20-30 méteres
kábel, amely egyrészt elvezeti a jelet a beltéri egységhez, másrészt
tápfeszültséggel (15-25 volt közötti egyenfeszültséggel) látja el a
konverter egységet.
Az előbb azt mérlegeltük, mekkora átmérőjű antennát érdemes
választani - most pedig azon tűnődhetünk, hogy az olcsóbb vagy a
drágább konverternél maradjunk-e. Mindkét esetben arról van szó, hogy
mennyit érdemes fizetni a mind zajtalanabb műsorért. Mivel az
antennaméret növelése sok gonddal jár, nézetünk szerint célszerűbb az
antennán takarékoskodni, és pénzünket inkább a jobb konverterbe
fektetni. Azáltal, hogy mondjuk-3dB helyett 1,6dB zajtényezőjű
konvertert alkalmazunk, akkora nyereséget érünk el, mint ha egy
méretfokozattal nagyobb antennát használnánk. Napjainkban már egyre
"csöndesebb" konvertereket terveznek, és a tömeggyártás folytán ezek
ára várhatóan csökkeni fog.
A beltéri egység
Az égi jelek immár benn vannak a szobában. A konverter által
"lekevert" és felerősített frekvenciasávból most már csak ki kell
választani valamelyik műsort, és feldolgozni a szokványos tv-készülék
számára.
Mint ismeretes, a hagyományos tv-műsorszórás során a
képinformációt AM, a hangot FM modulációval ültetik rá a
nagyfrekvenciás vivőhullámra. Ezzel szemben a közvetlensugárzó
műholdas rendszerben kizárólag frekvenciamodulációt alkalmaznak. A
DBS-vevő beltéri egységének tehát - egyebeken kívül - még át is kell
tennie a képinformációt FM-ről AM-re: fogyaszthatóvá kell tennie a
tv-készülék számára.
A belsőtéri készülék, mint a blokkvázlaton is látható (3. ábra),
két független bemenettel rendelkezik, mégpedig azért, hogy kettős
konverter jelét is fogadhassa (polarizációs síkok!). A két bemenet
közül a vezérlő egység kapcsolja a megfelelőt, és a jelet a keverő
fokozatra juttatja, a hangolható helyi oszcillátor jelével együtt. A
teljes rendszerben ez már a második keverés. KF erősítő, majd FM
demodulátor következik, s az utóbbinak a kimenetén már megjelenik a
képinformáció. Most egy amplitúdó modulátor visszaállítja a
videó-jelet a tv-készülék által elvárt formára. Végezetül, akárcsak a
videó-magnóknál, egy modulátor fokozat az UHF sávba helyezi az
információt. Ezt már rá lehet adni a tv-készülék antenna bemenetére.
A hangjelet azonban másképpen dolgozzák fel, mint a szokványos
videótechnikában. A DBS egyetlen tv-csatornáján belül nem csak egy,
hanem több kísérőhang is jelen lehet; a képműsorhoz tartozó, monó,
sztereó avagy kétnyelvű hangon kívül önálló hangműsorokat is kapunk.
Ezt úgy érik el, hogy a videó alapsávi jel fölött (az 5-8,5MHz-es
tartományban) egy vagy több segédvivőt is elhelyeznek, s ezekre bízzák
a hangjeleket. Egy-egy csatornán belül jelenleg 4 sztereó és 1 monó
hangot közvetíthetnek (utóbbi rendesen a képhez tartozik). A
hangjeleket tehát úgy nyerik vissza, hogy a már említett
FM-demodulátor után a jelet egy szűrőre vezetik, amely leválasztja a
képtartalmat, majd újabb demodulátorokkal visszaállítják a hangjelet.
Itt általában egy deemfázis részt is találunk, 50 vagy 75µs-os
utókiegyenlítéssel (illetve 62µs-os időállandóval) találkozunk.
A beltéri készülék teljes vezérlését egy központi egység végzi.
Memóriájában tárolja mindazokat az adatokat (polarizáció,
utókiegyenlítés stb.), amelyek a venni kívánt és előzőleg
beprogramozott műsorok vételéhez szükségesek. A belsőtéri egység egyik
legfontosabb jellemzője az FM-zajküszöbszint, amely a hasznos jel és a
zaj arányát adja meg, decibelben. Csak tájékozódás céljából: 7dB igen
gyönge, 8-10dB már jól élvezhető képet ad. A képminőség 12dB-n már
kifogástalan, 16dB-n "stúdióminőségű". (Szeretném tudni, hány decibelt
tekintenek majd a stúdióminőség feltételének úgy 8-10 év múlva. A
szerk.)
A képminőségben természetesen lényeges különbségek adódhatnak
aszerint, hogy milyen a beltéri egység. Ebből a szempontból kritikus
rész a második KF fokozat és az FM demodulátor. Az igényesebb
készülékekben PLL szintézeres demodulátorokat alkalmaznak, s ezek
1-2dB-vel többet tudnak (vagyis a fentiek értelmében éppen egy teljes
kategóriával jobbak) a hagyományos típusoknál.
III. DBS adás rendszerek
Pontosabban: várható DBS adás rendszerek - ugyanis ebben a
fejezetben olyasmiről értekezünk, amelyről csak a közeljövőben fognak
dönteni "a nagy fiúk".
A színes tv-műsorokat jelenleg 3 fő eljárás szerint sugározzák:
eddig az NTSC (USA, Kanada, Japán stb.), a PAL (NSZK, Olaszország,
Skandinávia stb.) és a SECAM (a szocialista országok nagy része és
Franciaország), illetve ezek változatai terjedtek el. Amikor a DBS
műsorszórás megjelent a színen, szinte tálcán kínálta az egységesítés
lehetőségét; hogy a tv-műsorokat végre egy közös "világrendszer"
szerint sugározzák. Sajnos, ez nem fog megvalósulni. Túlságosan nagy
üzleti érdekek, nemzeti presztizs stb. húzódnak meg mindegyik rendszer
mögött. Mégis, a műszaki fejlődés lehetővé teszi, hogy az eddigi
rendszerek hibáit most kijavítsák. Egyébként is, a híradástechnikai
hatalmak, s különösen a nagyhatalmak mind-mind a tarsolyukban
tartogatnak valamiféle tv-rendszert, amely jobb lesz, mint amilyen a
többieké - jelenleg. Megvannak már a teljesen digitális elven működő
tv-készülékek, amelyek természetesen nemcsak a képet, de a hangot is
digitálisan dolgozzák fel. Valószínűleg ez lesz a jövő útja, de ettől
függetlenül számítanunk kell mindenféle "közbülső" megoldásokra is,
amelyek hagyományosak ugyan, de kiküszöbölik a jelenlegi rendszerek
bizonyos hibáit, és az eddiginél sokkal több szolgáltatást nyújtanak.
Ilyen például a D2-MAC eljárás, amelyet az NSZK-ban fejlesztettek
ki, és amelyet már több más országban is elfogadnak. Már kész is a
tömeggyártásra az az adapter (úgy 400 márka lenne az ára!), amely
alkalmassá tenné a hagyományos tv-készülékeket a D2-MAC adások
vételére! Csak az a szépséghibája a dolognak, hogy a nagy reményeket
keltő ASTRA műhold még mindig nem üzemképes, és az idő előrehaladtával
már az NSZK-ban is kétségekkel szemlélik a D2-MAC technika sorsát.
A digitális hangközvetítés is várat még magára. A Hifi Mozaik 2.
kötetében, az Aiwa Excelia tesztjében közreadtunk egy táblázatot,
amely tanúsítja, hogy a DAT-magnók képesek közvetlenül fogadni és
digitálisan rögzíteni a 32kHz-es, 12 bites, műholdról sugárzott
hangműsorokat. A DBS-rendszerben természetesen mód nyílna rá, hogy
akár magasabb mintavételi frekvenciát, finomabb felbontást is
alkalmazzanak, ez idő szerint azonban nincs tudomásunk olyan,
széleskörű megállapodásról, amely tisztázná a digitális műholdas
hangműsorok sugárzásának műszaki részleteit.
A DBS adások hangját mindenesetre másképpen közvetítik, mint a
Nyugat-Európában használatos (bár nem éppen elterjedt) sztereó
tv-hangot szokás. Ez természetes is, hiszen a WARC-egyezmény szerint
valamely tv-csatornában a képinformációval párhuzamosan több sztereó
hangműsort is átvihetnek, s ezt a lehetőséget nyilván ki kell aknázni.
Jelenleg a Wegener Communications (USA) által kidolgozott eljárást
alkalmazzák, ez elvét tekintve rokon, hangminőségét tekintve azonos a
megszokott, nívós FM-adásokkal. Csak az a baj, hogy a professzionális
Wegener vevőberendezés, amelyet a szatellitvevő alapsávi kimenetéhez
csatlakoztathatnánk, egy vagyonba kerül. Az átlagember számára ma még
bizonyosan megfizethetetlen. (Mindenesetre egyre több olyan belsőtéri
egység kerül forgalomba, amely legalábbis tisztességes hangminőséget
szolgáltat, sztereóban. Ne feledjük: az idő szalad, s ezek már második
generációs produktumok. Mégis, a rend kedvéért mindegyiken rajta van
az a bizonyos alapsávi kimeneti csatlakozó, amelyre később egy igazi
"hifi" adaptert csatlakoztathatunk.)
Ismerkedjünk meg a jelenleg elterjedt Wegener-féle rendszer
elvével (4. ábra), mert lényegében eszerint dolgozik a dyras DBS-vevő
beltéri egysége is. Valamely csatornában a videó információn kívül
több, akár négy sztereó hangműsor is átvihető, nem is számítva a
képhez rendelt monó kísérőhangot. A képhez tartozó hangot a fő
hangvivő változtatásával lehet kiválasztani 4 frekvencia közül (5,8;
6,5; 6,6; 6,65MHz). A segédhordozó, amely a képhez adott, különböző
nyelvű hangműsor kiválasztására szolgál, szintén 4 frekvencián
helyezkedhet el (7,02; 7,2; 7,38; 7,56MHz). A sztereó segédvivő
viszont (amely egyben a jobb csatorna műsorát is hordozza) 5-től
8,5MHz-ig állítható, 10kHz-es lépésekben.
Mint látjuk, még igen komoly problémák várnak megoldásra. A
legnagyobb veszély szerintünk abban rejlik, hogy megint nem dolgoznak
ki egységes rendszert, hanem többféle, párhuzamos rendszerrel
bonyolítják az életünket - a legkülönbözőbb érdekeknek megfelelően.
IV. A dyras DBS műsorvevő rendszer
Mentegetődzéssel kezdjük.
Az még rendben volna, hogy ez a berendezés több önálló részből
tevődik össze, s ezeket külön-külön kell ismertetni, specifikálni,
paramétereiket kommentálni. Sokkal nagyobb baj, hogy a mérés ezúttal
meghaladja képességeinket. Nem túlzunk: egész Magyarországon nem
találtunk olyan műszerparkot, amellyel megmérhettük volna a DBS
rendszer beltéri egységének sztereó jellemzőit. Pedig azokra lettünk
volna igazán kíváncsiak. (Végülis, a külső résszel a felhasználónak
semmi dolga: ha egyszer felszerelték, úgy működik, mint a rádió vagy
tv-készülék antennája. Kezelni csak a beltéri egységet kell, hiszen
ezzel választjuk ki a műsorokat.) Vigyázat tehát: szokásunktól
eltérően ebben a tesztbe nem mérési adatokat, hanem csupán gyári
specifikációt adunk. De azért nem adjuk fel reményünket, miszerint
belátható időn belül képesek leszünk a méréseket is megejteni. Annál
is inkább, mert rövidesen más, hazai gyártású rendszerek is forgalomba
kerülnek. Akkor majd természetesen visszatérünk a dyras DBS-vevő
mérésére. Addig is türelmet kérünk az Olvasótól.
1. Parabola antenna és konverter-rögzítő (rc 230/1)
Alumínium lemezből készült parabola antenna. Átmérője 1,8 méter,
nyeresége mégis 45,6dB - ez igen tisztességes érték. (A Funkschau 1988
március 11-i számában rátaláltunk egy összehasonlító táblázatra, az
NSZK-ban is kapható DBS-vevőrendszerekről. Az ebben szereplő 14 féle
1,8 méteres antenna közül az rc 230/1-nek a legnagyobb a nyeresége. A
többi típusé 44,5 és 45,5dB közé esik.) Antennánk alakja feltehetőleg
pontosan követi a parabola-alakot, ezért ennyire jó hatásfokú.
A specifikáció szerint a félértékszög 1 fok körül van, az antennát
ezért igen pontosan kell beállítani. Érdekes adat az az erő, amely az
antennán ébred: 160km/ó szélsebességnél, 60 fokos beesési szöggel
számolva nem kevesebb, mint 6100N - hát jól oda kell "ragasztani" az
antennát a helyére.
A konverter egységet 3 alumínium rúd tartja. Ezek csavarokkal
rögzülnek az antennához.
2. Polarmount (antennarögzítő egység, rc 240/1)
Ezt a tartó- és beállító szerkezetet úgy képezték ki, hogy bár
jelenlegi állapotában csak egyetlen műhold adásait veheti, utólag
csatlakoztatni lehet hozzá egy antennamozgató motort is.
A szalag- és idomacélból készült keret maximálisan 1,8 méter
átmérőjű antennát rögzíthet. A parabolát 6 csavar tartja. A rögzítő
részben teflon csapágyakon forog a felfogó keret. A csőcsonk 80mm
átmérőjű, ezt kell hozzáerősíteni a tartórúdhoz.
3. Csatoló egység és polarizáció-váltó (rc 220)
Az antenna fókuszpontjában rögzített kisméretű rész, amely a
parabola által összegyűjtött jeleket veszi, s elvégzi rajtuk a
polarizálást. Működési tartománya értelemszerűen a 10,95-11,75GHz-es
sáv. A polarizációváltást egy 5V egyenfeszültségről működtetett
egyenáramú motor végzi, és 0,2 másodperc alatt vált át egyik
alaphelyzetből a másikba. (Ezt a működtető jelet külön úton kell a
polarizátorhoz vezetni, háromeres kábellel!) Beiktatási csillapítása
0,35dB, látszólag elenyészően kis érték - de azért észlelhető lehet,
ha túlságosan kicsiny a hasznos jel.
A csatoló egység kimenete a szabványos illesztő résszel
csatlakozik a konverterhez.
4. Alacsonyzajú konverter (rc 210)
Mint már elmondtuk, a konverter zajtényezője jórészt meghatározza
az egész rendszer minőségét. A dyras egy igen kiszajú, úgynevezett
HEMT konvertert alkalmaz, ennek zajtényezője maximálisan 1,6dB
("tipikusan 1,4dB"), 50dB erősítést feltételezve. A jelenlegi kínálat
ismeretében ez igen jó eredmény! A beépített helyi oszcillátor
frekvenciája 10GHz, és mínusz 40-től plusz 60 fokig csak ±2MHz-cel tér
el ettől az értéktől.
A konverter tápfeszültsége 15 és 24V között lehet; az áramfelvétel
200mA.
A kimeneti csatlakozó egy roppant szellemes típus, az "F"
csatlakozó, amely mostanában kezd elterjedni. A konverter jelét
maximum 30 méter hosszúságú kábelen szabad elvezetni (tartozék). Ha
ennél is hosszabb kábelre szorulunk, nagyfrekvenciás erősítőt kell
közbeiktatnunk.
5. Belsőtéri egység (vevőrész, rc 200)
Végül, de nem utolsósorban a vevőrész. Külsőre egyszerű, kisméretű
fekete doboz. Áramköri felépítését, szolgáltatásait tekintve viszont
már a legújabb fejlesztésű, második generációs készülékek közé
sorolandó. A jelenleg használatos PAL, SECAM és NTSC szabvány szerinti
műholdas adások vételére alkalmas.
Némiképp ismétlésekbe bocsátkozva: a beltéri egységnek az a
feladata, hogy a 950-1750MHz-es sávba már lekevert jelből kiválassza
az általunk megjelölt tv- és hangműsort, utasítást adjon a
polarizátornak a megfelelő polarizációs állapot felvételére, és hogy
memóriájában tároljon minden információt, ide értve a programozásra
vonatkozó információkat is.
Kezelése, szolgáltatásai
(Ez a fejezet értelemszerűen csak a beltéri egységre vonatkozik,
hiszen a többi egységet nem kell kezelni, szolgáltatásaikról pedig már
szóltunk.)
Tulajdonképpen az összes kezelőszerv a készülék előlapján
helyezkedik el. Baloldalt két téglalap alakú nyomógomb: ezekkel lehet
fel-le lépegetni a frekvenciasávban, de egyéb funkciójuk is van. Egy
lehajtható ajtócska mögött 5-5 kisméretű nyomógomb bújik meg két
sorban: az üzemmódválasztók. Felül a legfelsővel kell bevezetni a
programozást, ha ezt megnyomjuk, akkor a már említett két
vezérlőgombbal végigpásztázhatjuk a programtárat. Ilyenkor a
(viszonylag nagyméretű) kijelzőn a "p" betű jelenik meg, valamint az
aktuális programhelyet jelző két számjegy. A készülék összesen 49
programot tud megjegyezni.
A következő gombbal a készülékhez csatlakozó konverterek között
választhatunk; a két konverter bármelyikéről fogadni tudjuk mind a két
féle (függőleges vagy vízszintes) polarizációval átvitt műsorokat.
Ennek megfelelően, a készülék hátoldalán két azonos csatlakozó szolgál
két konverter (vagy akár két komplett külsőtéri egység) fogadására. A
dyras rendszerben csak egy szimpla konverterrel és polarizátorral
felruházott kültéri egységünk van, tehát értelemszerűen csak az egyik
bemenetet használjuk. A kijelző különben azonnal tájékoztat róla, hogy
melyik bemenet(ek)et használjuk és hogy horizontális avagy vertikális
polarizációt állítottunk-e be ("H1", "V1", illetve "H2", "V2").
A csatornaválasztó gomb következik. A 950-1760MHz-es sávban 100
csatorna helyezkedik el, pontos frekvenciakiosztásban. A kijelző
ezeket "C00"-tól "C99"-ig regisztrálja. A két léptetőgombbal
8MHz-enként lépegethetünk fel-alá, keresve a bennünket érdeklő
csatornát.
A finomhangológomb az FT feliratot viseli. Akkor érdemes
kísérletezni vele, ha kicsiny az antennajel, zajos a (hang)kép, s
esetleg jobban járunk, ha egy kicsit melléhangolunk. A kijelzőn
ilyenkor az jelenik meg, hogy: "00...-31" vagy "00...-32". A
zajtalanságért feláldozhatunk a második középfrekvenciás fokozat
sávszélességéből is valamicskét a Wide/Narrow kapcsolóval. A
frekvenciasáv szélessége ilyenkor 24MHz-ről 16MHz-re csökken, a zaj
kevésbé lesz zavaró, a kép kontúrjai viszont kissé elkenődnek, dehát
valamit valamiért. A kijelző természetesen indikálni fogja, melyik
kapcsolóállásban vagyunk ("W", illetve "N").
A Video feliratú gombbal az optimális kontrasztot állítjuk be, a
kétféle (pozitív és negatív) képmodulációs adásnak megfelelően, 25 és
16MHz-es frekvencialökethez. A kijelzőn ilyenkor ez olvasható: "h1",
"h2" vagy "h-1", "h-2".
Most jön a hifi: a Ton feliratú gombbal a hangműsorokat hívhatjuk
be. Hangolni ismét a két léptetőgombbal tudunk. A fő hangvivő
5,8/6,5/6,6/6,65MHz frekvenciájú lehet (a kijelző "t1"-et mutat), a
segédvivő 7,02/7,2/7,38/7,56MHz-es ("t2" a kijelzőn), a sztereó
hangvivő pedig 5 egésztől 8,5MHz-ig érdekel bennünket. A kijelző ennek
már a pontos frekvenciáját mutatja.
A DEEM gombbal, mint kitalálhattuk, a deemfázist kell beállítani.
Az utókiegyenlítés ezen a készüléken kétféle lehet: vagy 62 (illetve
50/75)µs, vagy pedig annyi, amennyi a "J17" előírásnak megfelel.
Sajnos, nem derül ki, hogy valójában mi felel meg ennek az ismeretlen
nevű előírásnak. A kezelési útmutató is csak azt tanácsolja, hogy az
utókiegyenlítést, azaz deemfázist a legkedvezőbb hangszínre állítsuk.
A kijelző d1-et vagy d2-őt fog mutatni.
Az utolsó gomb felirata M, azaz Memory. Ha ezt megnyomjuk, akkor
az éppen beállított műsor elfoglalja helyét a 49 programhely
egyikében. (Aki utánaszámolt, annak csak 9 funkció jött ki eddig. Van
egy legeslegutolsó, tizedik gomb is az üzemmódválasztók között, de
annak nincs semmiféle funkciója. Feltehetőleg valami műszaki újításnak
van fenntartva.)
A display egy betűt és két számjegyet tud felmutatni. Mellette egy
érzékelőablak az infravörös jellel működő távvezérlő számára, majd egy
térerősségjelző, 7 piros LED-ből kiépítve. A készülék jobb oldalán a
nagyméretű hálózati kapcsolót találjuk.
Adnak a készülékhez egy kicsiny távvezérlőt is. Ezzel előhívhatjuk
a 49 program bármelyikét és változtathatunk a polarizáción. Négy
gombnak csak a helye van kiképezve, ezek arra szolgálhatnának, hogy
vezéreljék az antennaforgató motort. Ne feledjük, az rc 200 erre is
elő van készítve.
A készülék alján 9 beállító szervhez lehet hozzáférni.
Mindegyikhez van magyarázó felirat. Itt szabályozható be a
polarizációváltó vezérlése, a térerősségjelző, az
antennabemenet-átkapcsolás, a hangfrekvenciás csatornák hangereje stb.
- ezek azonban nem a felhasználóra tartoznak, tehát nem is szólunk
róluk bővebben.
Csatlakozók
A hátlap szinte teljesen tele van rakva csatlakozókkal, ezeknek
külön fejezetet kell szentelnünk.
Snap-In, azaz rugós szorítású csatlakozóblokk az első, ennek 6
része van, ide csatlakozik a polarizációt váltó motor kábele: innét
kapja a motor a +5 voltot és a vezérléséhez szükséges impulzusokat, de
0/3/6/9V is megjelenik a csatlakozón arra az esetre, ha nem motorral,
hanem más módon váltják a polaritást, s végezetül még egy fölöttébb
hasznos szolgáltatás: a KF egységről kivezették az AGC feszültséget,
hogy könnyebb legyen beállítani az antenna pontos irányát. Csak egy
voltmérőre van szükség, hogy mutassa a feszültségmaximumot, amelyet
akkor kapunk, amikor antennánk pontosan a műhold felé néz.
Most két 21 pólusú Euro-AV (Scart) típusú csatlakozó következik,
közöttük 6 pólusú videó-csatlakozóval. A tervezők nem takarékoskodtak,
felkészültek minden lehetséges csatlakozási módra. A szervízkönyvben 9
féle lehetőséget sorolnak fel, s blokkvázlatot adnak róla, miként
csatlakozzunk tv-készülékhez, képlemezjátszóhoz, videómagnóhoz,
számítógéphez, antennához. A 21 pólusúak ki- és bemeneteket egyaránt
tartalmaznak, a 6 pólusú videócsatlakozó csak kimenetként használható.
Célszerű ezeket a kimeneteket használni, mert ezeken közvetlenül
megjelenik a kép- és a hangjel is, lényegesen jobb minőségben, mint ha
a beépített modulátoron keresztül, a tv-készülék antennabemenetére
csatlakozva néznénk (hallgatnánk) a műsort. A 21 pólusú csatlakozón
jelenik meg a sztereó hangműsor is. Kimenő feszültsége/impedanciája
olyan, hogy bármelyik erősítő nagyszintű bemenetét ki tudja vezérelni.
Feljebb még koncentrikus csatlakozóaljzatot is találunk, a Grundig
500-as szériájú videómagnók vezérlésére, amikor is előre
beprogramozott műholdas műsor indítja el a magnót.
Egy 9 pólusú csatlakozó (Ant. Actuator) a motoros antennaforgató
berendezés számára van fenntartva (akárcsak a négy gombhely a
távvezérlőn).
Egy BNC csatlakozó az alapsávi jelet adja ki. Ide csatlakozhat
valamely külső sztereó dekóder, esetleg egy "Descramler" dekóder,
amelynek segítségével hozzáférhetünk egyes zárolt, csak külön
előfizetés árán nézhető műsorokhoz. (Ezeket a dekódereket időről-időre
átalakítják.) Ez a csatlakozó táplálja majd a D2-MAC dekódert is, ha
szükség lesz rá.
Ha már van DBS-vevőnk, akkor nyilván ez lesz a lakás
műsorközpontja, ide csatlakozhat a hagyományos tv-készülék antennája
is. Erre a célra két hagyományos, 75 ohmos koaxiális antennacsatlakozó
szolgál, az egyik az antennát fogadja, a másik továbbadja a jelet a
tv-készüléknek. Mellettük egy beállító gomb, az UHF modulátor
frekvenciájának változtatásához.
Végül két darab 75 ohmos csatlakozó a konverter jelét fogadja
(függőleges, illetve vízszintes polarizáció).
A tervezők tehát tényleg mindenre gondoltak. Ezt a készüléket elég
egyszer bekábelezni, és utána sokáig nem lesz gondunk vele.
(Hátra volna még a szeánsz. De ezt a fajta szubjektív tesztet még
nekünk is tanulnunk kell. Rövidesen forgalomba kerül egy újabb
DBS-vevőrendszer, és akkor a dyras-szal együtt azt is
kipróbáljuk-meghallgatjuk.)
*
Ajánlott irodalom
Dr. Ferenczy Pál: Video- és hangrendszerek, Műszaki Könyvkiadó,
1986 * Bali-Bőti-Kántor: Műholdas műsorszórás, Műszaki Könyvkiadó,
1984 * Bernhard Liesenkötter: 12GHz Satellitempfang, Hüthig Verlag,
1986 * Henning Kriebel: Satelliten-TV-Handbuch, Franzis-Verlag, 1988 *
H.Dodel, M. Baumgart: Satellitensysteme für Kommunikation, Fernsehen
und Rundfunk, Hüthig Verlag, 1986 * J. N. Slater, L. A Trinogga:
Satellite Broadcasting Systems, planning and design, Ellis Harwood
Ltd, 1985 * Funkschau 1987-88.
Sólymos Antal