Égi jelek



        Meglehetősen  sokan  a   szemünkre   hányták,   mások   barátilag,
    jóindulatúan nehezményezték, hogy nem foglalkozunk a videótechnikával.
    Valóban, ezt a kérdést mi mindig  határozottan  visszautasítottuk,  és
    megmaradtunk a szűken vett hangtechnikánál - számunkra abban is  éppen
    elég újdonság, érdekesség akad. Nézeteinken nem változtattunk, sohasem
    kívántunk belekontárkodni a videósok dolgába.  Persze,  azért  tettünk
    már  egy  rövidke  sétát  ezen  a  szomszédos  területen  is,   amikor
    bemutattuk  a  Nordmende  V502  típusú  videómagnót  (HFM  21.).   Úgy
    gondoltuk, tartozunk vele az Olvasónak, hogy egy-egy  új  műsorrögzítő
    eljárásról  lehetőségeinkhez  képest   minél   hamarabb   s   legalább
    elfogadható részletességgel képet adjunk, ezért tartottuk szükségesnek
    ismertetni azt a  mágneses  jelrögzítő  technológiát,  amely  FM-sávon
    dolgozik és hifi hangminőséget produkál.
        Hasonló meggondolás indít  bennünket  most  is  arra,  hogy  olyan
    dologgal foglalkozzunk, amely a HFM-től  -  látszólag  -  teljességgel
    idegen:  a  közvetlensugárzó  műholdas   tévé-vétellel,   a   DBS-sel.
    Előrebocsátjuk, hogy ennek is csak egy részterületére,  a  tv-műsorral
    párhuzamosan sugárzott hangjelekre  szorítkozunk.  Tehát  most  sem  a
    tv-jelet   vizsgáljuk:   magyarázataink   e   tekintetben    csak    a
    legszükségesebb részleteket érintik.
        Cikkünk  apropóját  az  adta,  hogy  a  Centrum   Nagykereskedelmi
    Vállalat két teljes  évi  előkészület  után  végre  nyélbe  ütött  egy
    szerződést, melynek értelmében komplett  egyéni  műholdvevő  rendszert
    vásárol az NSZK-beli dyras cégtől (nem elírás: így, kis  betűvel  kell
    írni a nevét).  Tudomásunk  szerint  nem  kevesebb,  mint  1000  darab
    komplett szet jön be az országba.  Nagyszabású  vállalkozás,  mivel  a
    DBS-rendszer  drága  mulatság   (úgy   150   ezer   forint   lehet   a
    kiskereskedelmi  ára,  ÁFÁ-val  és   UFO-val   együtt),   ráadásul   a
    telepítését is el kell végezni, szervizről is gondoskodni  kell  -  ez
    utóbbi munkák a  RAMOVILL-ra  hárulnak.  Ami  a  dyras  cég  termékeit
    illeti, már bemutattuk a DP 200 lemezjátszót és az XT 80  hangsugárzót
    (HFM 14.); nem voltunk tőlük elragadtatva, dehát a DBS-vevő egész  más
    dolog, reméljük, ezzel nagyobb szerencsénk lesz.  Egyébként  már  igen
    sokan érdeklődtek nálunk (szakmai körökből is!), hogy vajon mit tud  a
    műholdvevő, mit várhat tőle leendő tulajdonosa. Nos, mindenekelőtt egy
    igen széles tv-műsorválasztékban mazsolázhat,  azonkívül  jónéhány,  a
    tv-műsortól független sztereó rádióprogramot is kap ráadásképpen - hát
    így kerül a csizma az asztalra. A végletekig leegyszerűsítve a dolgot,
    úgy   kezeljük   a   műholdvevőt,   mint   egy   különleges    tunert,
    hifi-berendezésünk új műsorforrását.
        Cikkünket 4 fejezetre osztottuk. Először is történelmi áttekintést
    adva, az új  technika  fejlődését  vázoljuk  fel.  A  második  részben
    elmondjuk, milyen  részekből  épül  fel  a  műholdas  adások  vételére
    alkalmas, egyedi berendezés; a harmadikban a várható adásrendszerekről
    szólunk  röviden.  Végül  a  konkrét  típust,  a  dyras  DBS-  vevőjét
    ismertetjük. Tudjuk, hogy az e témában jártas olvasónak mindezzel  nem
    sok újat nyújtunk. Vígasztal bennünket, hogy  Magyarországon  egyelőre
    meglehetősen kevés az e témában jártas olvasó.


    I. A jövő körvonalai


        A HFM-ben  egyszer  már  idéztük  Arthur  C.  Clarke-ot  ("A  jövő
    körvonalai", HFM 12.),  és  most  ismét  őrá  hivatkozunk,  ugyanis  -
    bármily meglepő! - őtőle származik az az ötlet, hogy  ha  három,  Föld
    körüli, "geostacionárius" pályára állított műholdon tv-adót  helyeznek
    el, akkor ezekkel gyakorlatilag  a  Föld  teljes  felszínét  be  lehet
    sugározni, miáltal egy átfogó kommunikációs  rendszer  alakítható  ki.
    Clarke így ír erről: "És ezen a ponton  talán  megengedhetem  magamnak
    azt is, amit a kisebb poéta szerény köhécselésének  neveznek.  Legjobb
    tudomásom szerint az egész Földre  kiterjedő  tv-adást  lehetővé  tevő
    mesterséges holdak használatát először  én  vetettem  fel  a  Wireless
    World című rádiószaklap 1945. októberi számában. "Igaz,  akkoriban  ez
    nem látszott többnek sci-fi ötletnél: "Eszem ágában sem volt bármiféle
    kísérletet tenni (...)  a  szabadalmaztatására.  Történetesen  el  sem
    tudtam volna intézni; de legalább erőfeszítéseket tettem  volna  érte,
    ha csak álmomban megfordul,  hogy  az  első  kísérleti  példányok  már
    működni fognak, mikor én még a negyvenes  éveimet  taposom."  (A  jövő
    körvonalai, Gondolat 1968.)  Mint  ezt  már  Clarke  is  kiszámította,
    ezeknek   a   műholdaknak   a   Föld    felszínétől    körülbelül    6
    földsugártávolságnyira kell keringeniük  az  egyenlítő  felett,  olyan
    szögsebességgel, amilyennel a Föld is forog. A Földről szemlélve, ezek
    a műholdak állni látszanak, innen  az  elnevezésük:  geostacioner.  Az
    ötlet zseniális, különösen, hogy Clarke sci-fi író, nem  pedig  tudós.
    (Ahogy vesszük. Fizikus, egyetemi tanár, egyidőben az Angol Bolygóközi
    Társulat elnöke. A szerk.)
        Mégis, a  műholdas  távközlés  csupán  az  ötvenes  évek  legvégén
    kezdődött meg (s persze nem is közhasznú rádió- vagy tv-műsorokkal). A
    hatvanas években a műholdak már nagyszámú telefoncsatornát vittek  át,
    és  bőséges  egyéb  információt  is  sugároztak.  A   mérnökök   egyre
    intenzívebben kutatták, hogy mely frekvenciákon  milyen  lehetőségeket
    kínál     az     újtípusú     műsorközvetítés.      Mind      magasabb
    frekvenciatartományokban kísérleteztek, hogy minél nagyobb  mennyiségű
    információt vihessenek át egyidejűleg. A hadiiparon és az  űrtechnikán
    kívül a  rádióamatőrök,  a  tengeri  és  légi  közlekedésirányítók,  a
    meteorológusok  mind-mind  részesei  voltak   a   kutatásnak,   hiszen
    mindannyian érdekeltek voltak az eredményében. A hetvenes évek közepén
    már akkora ismeretanyag halmozódott fel, hogy  több  ország  sürgette:
    szabályozzák a  további  munkát  nemzetközi  megállapodások  révén.  A
    Rádióigazgatási   Világértekezlet    (World    Administrative    Radio
    Conference,  WARC)  keretein  belül  előbb  1977-ben,  majd   1983-ban
    nemzetközi  megállapodást  hoztak  létre,  meghatározva  a   közvetlen
    műholdas műsorszórás  "játékszabályait".  A  megegyezés  gyakorlatilag
    1979 óta érvényben van, és 15 évig nem változtatnak rajta.
        Tulajdonképpen itt kell megmagyaráznunk, miért hívják DBS-nek  ezt
    a technikát:  neve  az  angol  Direct  Broadcast  Satellite  elnevezés
    rövidítése. A DBS megjelölést most  már  a  hazai  szakirodalomban  is
    gyakorta használják. A "közvetlen" szónak  itt  komoly  tartalma  van,
    hiszen   ezeket   az   adásokat   tényleg   közvetlenül   a   nézőknek
    (hallgatóknak) szánják. Ezeken kívül létezik ugyanis egy sereg másféle
    műholdas adás is, például közvetett rendeltetésűek, amelyeknek műsorát
    adóállomásoknak szánják. Ezeket tilos venni az egyéni vevőkészülékkel.
    Hogy hogyan tiltják le a programot, arról majd később.
        De  térjünk  vissza  a  fent  említett  megállapodásra   s   annak
    részleteire. A megállapodás, egyebeken kívül, előírja,
        *  hogy  a  DBS  frekvenciasáv  a  12  gigahertzes  tartomány   (1
    GHz=1000MHz), s 40 tv-csatornát tartalmaz;
        * hogy egy-egy csatorna  sávszélessége  27MHz,  és  azon  belül  1
    tv-műsort vagy 12 hangcsatornát lehet továbbítani;
        * hogy az  egyezményt  aláíró  országok  mindegyike  5-5  csatorna
    használatára kap engedélyt (a frekvenciákon kívül az  azokhoz  tartozó
    polarizációt is kijelölték - erről majd részletesen írunk);
        * hogy a műholdak milyen  pozíciót  foglaljanak  el  az  Egyenlítő
    síkjában és hogy
        * mely energiaszintek szükségesek ahhoz, hogy az adást  viszonylag
    kisméretű antennákkal is megfelelő minőségben lehessen venni.
        Érdekessége   (és   valószínűleg   előnye   is)   a    szóbanforgó
    megállapodásnak,  hogy  a  kép-,  illetve  hanginformáció   átvitelére
    bármiféle eljárást megenged. Tehát  módot  ad,  például,  a  digitális
    hangátvitelre is!
        Most pedig tisztázzunk néhány  műszaki  alapelvet.  A  hagyományos
    rádiózás kezdetén hosszú- és középhullámú adókat és vevőket építettek.
    Később már a rövidhullámot is  igénybe  vették,  azaz  eljutottak  úgy
    100kHz-től egészen a párszor 10 megahertzig. Ámde az a  frekvenciasáv,
    amelyet  át  tudtak  vinni,  nem  terjedt  túl  3-4kHz-en,  a  műsorok
    hangminősége tehát bizony  szerény  volt.  Már  csak  azért  is,  mert
    amplitúdó-modulációt  alkalmaztak,  az  AM  pedig  igen   érzékeny   a
    környezet zavaraira - tehát a zajszint is  magas  volt.  Később,  1945
    után a polgári rádió-műsorszórásban  áttértek  az  ultrarövid  hullámú
    sávra - itt a 64-75 és a 88-108MHz-es tartományt használták -, illetve
    a frekvencia-modulációra (FM). A hangminőség  ugrásszerűen  javult,  a
    felső határfrekvencia a 15kHz-et is elérte, a jel-zaj arány 60dB körül
    járt. A tv-műsort még magasabb (a VHF,  majd  az  UHF)  frekvenciákon,
    50-850MHz-en sugározzák.
        Csakhogy  minél  szaporább  a  frekvencia,  annál  inkább  egyenes
    vonalban terjed a sugárzás (úgy, mint a  fény!).  Beleütközik  a  Föld
    görbületébe, sőt, már a kisebb domborulatokba is, és ezért bármennyire
    nagy is az adó teljesítménye, csak kis területet tud ellátni műsorral.
    Ezért  építettek   Magyarországon   is   kisebb-nagyobb   relé-adókat,
    átjátszóállomásokat. Minél magasabb az adótorony, annál nagyobb sugarú
    területen lehet fogni a műsorát. Nyilvánvaló, hogy magasságát tekintve
    egyetlen adótorony sem vetekedhet a 6 földsugárnyi távolságban keringő
    műholddal, amely az égből küldi a jelet, és  kontinensnyi  területeket
    is be tud sugározni. Amint a technika lehetővé tette, megkezdődtek  az
    adáskísérletek. Felmérték, mekkora energiával kell ellátni a műholdat,
    s feltérképezték, mily mértékben fognak  zavart  okozni  a  domborzati
    viszonyok, az időjárásbeli szélsőségek. Általában  több  ország  bérel
    egy-egy  műholdcsatornát;  ma  már  Európában  több  északi,   illetve
    nyugat-európai ország is önálló műsort  sugároz.  Az  egyéni  műholdas
    vétel azonban csak a közelmúltban lendült fel igazán,  amikor  pályára
    állították azon műholdak egy részét, amelyek Nyugat-  és  Közép-Európa
    területén, így Magyarországon is viszonylag nagy teljesítménysűrűséget
    hoznak létre.
        Hazánkban már több 10 ezer lakásban  vehető  egyik-másik  műholdas
    műsor  (nagy  teljesítményű  vevőrendszer   jóvoltából,   a   központi
    antennarendszer egyik szolgáltatása gyanánt).  Az  újságárusoknál  már
    rendszeresen látjuk a legfontosabb műholdas tv-programok műsorfüzeteit
    (Sky Channel, Super Channel,  TV5).  Némely  megszállottak  pedig  már
    évekkel ezelőtt hatalmas összegeket  költöttek  saját  vevőrendszerre,
    pedig ez akkoriban még illegális dolog volt.  Jelenleg,  a  nemzetközi
    egyezmények és a hazai törvények értelmében a DBS  programot  mindenki
    szabadon veheti. Vannak  azonban  olyan  műsorok,  amelyeket  csak  az
    előfizetők élvezhetnek. A  képet  a  műsor  készítői  zavaró  jelekkel
    keverik, ezeket csak  egy  különleges  dekóderrel  lehet  kiszűrni,  a
    dekóder használatáért fizetni kell - ebben van az üzlet. Ez persze nem
    éppen a  legrokonszenvesebb  oldala  a  műholdas  vételnek,  de  ez  a
    technika  még  így  is  a  legolcsóbb  és  leghatékonyabb  eszköze  az
    információáramlásnak.
        És ha Clarke-idézettel kezdtük, azzal is zárjuk ezt  a  fejezetet.
    "Néhány éven belül minden nagy nemzet képes  lesz  arra,  hogy  saját,
    űrbe telepített rádió- és tv-adót létesítsen (vagy kezeljen), amely jó
    minőségű műsort képes sugározni az egész bolygóra. (...) Ezzel vége is
    lesz a hang és a kép útjában álló, távolság állította  korlátoknak.  A
    New York-iak és  londoniak  ugyanúgy  vehetik  majd  a  moszkvai  vagy
    pekingi rádióadást, mint a helyi rádióadókat. És persze  fordítva  is.
    (...) Most az éter nagy országútja megnyílik  az  egész  világ  előtt,
    minden ember szomszéddá válik -  akár  akarja,  akár  nem.  A  cenzúra
    minden formája teljesen lehetetlen lesz, legyen az politikai, vagy más
    jellegű. Az égből jövő adást megzavarni ugyanolyan nehéz lesz, mint  a
    csillagok fényét eltakarni."


    II. A műsorvevő rendszer felépítése


        Mi  természetesen  csak  egészen  elnagyoltan,  röviden  foglaljuk
    össze,   hogyan   működik   a   közvetlensugárzó   műholdas   rendszer
    vevőberendezése. És hogy működését könnyebb  legyen  megérteni,  előbb
    még szólnunk kell az adórendszerről is (aktuális  téma  -  a  szerk.),
    hiszen ez határozza meg a földi vétel lehetőségeit és korlátait.


    A DBS adás rendszer

        A kép- és hangműsort a hagyományos módon készítik el,  csak  éppen
    nem a  szokásos  tv-  vagy  rádióadóra  vezetik,  hanem  "fellövik"  a
    műholdra  egy  viszonylag  kisteljesítményű   adóállomásról.   Ez   az
    információs pálya az úgynevezett  Föld-műhold  irány;  frekvenciasávja
    14-14,5GHz.  A  Földdel  szinkronban  forgó   műhold   vevőberendezése
    fogadja, erősíti a jelet, majd  áttranszponálja  a  10,95-11,75GHz-es,
    úgynevezett KU sávba, amely a DBS  rendszerben  a  műhold-Föld  irányú
    információs pálya számára van  kijelölve.  Fontos  paraméterek  itt  a
    műholdon   elhelyezett   adó   teljesítménye    és    az    adóantenna
    iránykarakterisztikája.  A   WARC-megállapodásban   mínusz   103-111dB
    (W/m2) felületi teljesítménysűrűséget  javasolnak,  ez  már
    megfelelően nagy jelet eredményez egy átlagos méretű parabolaantennán.
    Ebből és a  besugárzandó  területből  számítható  az  adóteljesítmény,
    amelyet jelentősen  befolyásol  az  adóantenna  nyeresége  is.  Európa
    egy-egy   nagyobb   részének   besugárzásához   úgy    100W    hasznos
    adóteljesítményre  van  szükség.  A  műholdat  napelemek   látják   el
    energiával. A műholdnak természetesen nagyon pontosan szinkronban kell
    maradnia a Föld forgásával. Pályáját  időnként  korrigálni  kell,  ezt
    kisméretű, a Földről  irányítható  rakétákkal  végzik.  A  hajtóanyag,
    valamint a napelemek élettartama átlagosan 5 évre  elegendő,  ennyi  a
    műhold életének aktív szakasza. Ugyanaz a  műhold  természetesen  több
    műsort  is  továbbíthat,  ennélfogva  ugyanazzal  a  rögzített,  földi
    parabola antennával többféle műsort fogadhatunk.
        Mint bevezetőben már említettük, a  WARC-megállapodásban  kitérnek
    rá,  hogy  a  különféle  műholdak  milyen  pozíciót   foglaljanak   el
    földkörüli pályájukon. Ez azért lényeges, mert - mint  a  későbbiekben
    látni fogjuk- ettől függ, hogyan kell tájolni a vevőantennát, és  hogy
    ha már beállítottuk, milyen műsorokat foghatunk vele.


    A vevőrendszer

    


    A berendezés két, jól  elkülöníthető  fő  egységből  épül  fel:  a
    kültériből  és  a  beltériből  (1.  ábra).   A   műholdról   sugárzott
    nagyfrekvenciás jelet a nagynyereségű (parabola) antenna fogja fel, és
    a konverter fokozatra bocsátja, itt történik az első  keverés  is.  Ez
    volt a kültéri egység. A "konvertált", 950-1750MHz frekvenciájú  jelet
    kábelen vezetik a beltéri egységre, amelyben olyanná alakítják, hogy a
    képet és hangot most  már  a  szokványos,  otthoni  tv-készülékkel  is
    fogadni lehessen.


    A vevőantenna

        Bármennyire pontosan irányítja is sugarát a műhold adóantennája, a
    Föld felszínén csak egészen  kicsiny  teljesítménysűrűséget  produkál,
    ezt kell megbízhatóan felfognunk és feldolgoznunk. Igen nagy nyereségű
    antennára  van  tehát  szükségünk.  Közszükségleti   célra   általában
    parabola    antennát    használnak;    minél    kisebb    valahol    a
    teljesítménysűrűség,  annál   nagyobbnak   kell   lenni   a   parabola
    átmérőjének. Kezdetben  3-4  méter  átmérőjűeket  építettek,  de  ezek
    drágák voltak, és nehéz őket felszerelni - a praktikum  azt  diktálja,
    hogy a parabola minél kisebb maradjon. A DBS rendszerben, ahol is  már
    garantálnak egy elfogadható  teljesítmény-minimumot,  ideális  esetben
    még a 60 centi átmérőjű parabola is beválik, de a  gyakorlatban  azért
    ma még 1,5-1,8 méteres  átmérőre  van  szükség.  DBS-vételre  jelenleg
    0,6-0,9-1, 2-1,5-1,8-2,2 átmérőjű antennákat építenek. Tájékoztatásul:
    a 0,9m átmérőjű antenna várható  nyeresége  körülbelül  38dB,  az  1,2
    méteresé 42, az 1,8 méteresé 44-45dB.
        A  parabola  antenna  azonban  csak  akkor  hozza  az  elméletileg
    számított  nyereséget,  ha  tényleg  parabola  alakú.  Egy  viszonylag
    egyszerű   képlettel   ki   lehet   számolni,    hogy    az    ideális
    parabola-formától való egymilliméteres  eltérés  már  1dB  veszteséget
    okoz a 12GHz-es tartományban. A hibahatárt tehát  igyekeznek  1mm  alá
    szorítani.  Ebből  fogalmat  alkothatunk  a  munka  precízitásáról.  A
    parabola antennák gyártásakor  igen  komoly  technológiát,  jóminőségű
    anyagokat kell "bevetni". Különösen, hogy az antenna ki  van  téve  az
    időjárás  viszontagságainak  is:  jeges  hidegben,  tűző  napsütésben,
    pontosabban mínusz 30-tól plusz 60  fokig  meg  kell  tartania  pontos
    méreteit!
        Az antennákat többnyire  (az  esetek  90  százalékában)  alumínium
    lemezből formálják, mélyhúzással - ez az anyag olcsó, könnyű gyártani,
    jól viseli a hőingadozást, és a nyeresége is nagyobb egy picivel, mint
    például az üvegszállal erősített epoxy-gyantáé. (Ez utóbbi anyagból is
    készülnek parabola  antennák;  belső  felületüket  fémbevonattal  kell
    ellátni,  hogy  visszaverje  a   mikrohullámú   sugarakat.)   Bizonyos
    konstrukciók nem egyetlen darabból készülnek:  szegmensekből  állítják
    össze őket a helyszínen. Ezeket könnyebb  szállítani  -  a  nyereségük
    azonban valamivel kisebb.
        A vétel szempontjából rendkívül fontos, mennyire stabilan  sikerül
    rögzíteni az  antennát.  Mint  említettük,  a  műhold  geostacionárius
    pályán helyezkedik el, s az antennának a  lehető  legpontosabban  kell
    követnie az égi adóállomás irányát. Minél nagyobb átmérőjű a parabola,
    annál kevésbé szabad elkövetnie tájolási hibát. Azt mondhatjuk, hogy a
    3,5-4 méter átmérőjű parabola fél fokot, az 1,8 méteres 1 fokot, a 0,9
    méteres 2 fokot hibázhat, ekkor csökken a nyeresége  éppen  a  felére.
    (Ezt a  paramétert  ezért  félérték  szögnek  nevezik.)  Egy  újkeletű
    közmondás szerint a legjobb nagyfrekvenciás erősítő az antenna...
        Tehát célszerűnek látszik minél  nagyobb  antennát  építeni.  Ámde
    könnyen belátható, miért nem érdemes mértéken felül növelni a parabola
    átmérőjét.  Minél  nagyobb  az  antenna,   annál   nehezebb   pontosan
    felszerelni és a helyes irányban tartani; esetleg  többet  vesztünk  a
    vámon, mint amennyit a réven  behozunk.  Vegyük  még  hozzá,  hogy  az
    antenna nemcsak a hőingadozásnak, de a széllökéseknek is ki van  téve;
    a nagyméretű antennába úgy belekap  a  szél,  mint  valami  vitorlába.
    Szélviharok alkalmával hatalmas erők ébrednek, s ezeket az  antennának
    úgy kell elviselnie, hogy a tájoláskor beállított irány egy fikarcnyit
    se  változzon.  Az  antennák  felerősítő  szerelvényét  általában  úgy
    tervezik meg, hogy még óránként 160-200 kilométeres szélsebességre  se
    mozduljon el. Pedig egy 1,8 méter átmérőjű,  mindössze  néhányszor  10
    kilós parabola antenna ilyenkor sok ezer N nagyságú erőt  érzékel!  És
    minthogy az antenna felülete az átmérő négyzetével arányos, az  átmérő
    növelésével a szélellenállás is négyzetesen fog növekedni.


    Az antenna rögzítése

        Ezzel elérkeztünk a parabolatükör  rögzítő  szerelvényéhez,  amely
    nem is olyan egyszerű szerkezet, mint első pillantásra  gondolnánk.  A
    tükörtartó és az azt rögzítő szerkezetet  polarmountnak  nevezik.  (Az
    összetett szó első része a tükörre, a második a  szerelésre  utal.)  A
    polarmount voltaképpen egy felerősítő keretbe foglalt erős  acélgyűrű.
    Erre szerelik fel a tényleges antennát, a parabola-tükröt.
        Egyszerűbb a dolgunk, ha csupán egyetlen műhold  műsorait  akarjuk
    követni. Az  antennát  ilyenkor  a  szóbanforgó  műholdra  irányítják,
    "tájolják",  majd  rögzítik.  A  rögzítőszerkezet  általában  úgy  van
    kiképezve,  hogy  a  durva  beállítást  követően  finomszabályozni  is
    lehessen.   A   beállításhoz   viszonylag   egyszerű   tájoló-szögmérő
    készülékek szolgálnak. Precízen beállítani  csak  rutinos  szakemberek
    tudják az antennát. Már az antenna  helyét  is  nagyon  gondosan  kell
    kijelölni, hogy a parabolatükörnek "rálátása" legyen a műholdra.
        Bonyolódik a helyzet, ha nem csak egy, de több műhold műsorára  is
    kíváncsiak vagyunk, minthogy akkor az antennát az  egyik  műholdról  a
    másikra kell irányítani. E célból olyan polarmountokat is  készítenek,
    amelyeken alternatív helyzetű rögzítőelemek  vannak.  Ezeket  csak  az
    első alkalommal kell beállítani, s később  már  csak  innen  oda  vagy
    onnan ide kell mozdítani az antennát. Ez nagyon  egyszerűnek  látszik,
    de vajon melyik feleség lelkesedik annak gondolatán,  hogy  egy  havas
    téli estén a férje felmászik a síkos tetőre, másik  műholdat  keresni?
    Kényelmesebb és  műszakilag  elegánsabb  a  motoros  antenna,  amelyet
    karosszékben  ülve,  távvezérlővel  lehet  irányítani.  A   motort   a
    felerősítő részbe építik, vezérlését általában egy  komputerizált  kis
    szerkezetre bízzák, amely a memóriájában  tárolja  az  összes  adatot,
    amire csak szükség lehet. A motoros antenna ma még drága mulatság - de
    azért  többnyire  szerepel   már   a   DBS-vevőkészülékek   gyártóinak
    választékában.
        Térjünk még vissza a rögzítő részre. Az antennát közvetlenül tartó
    szerelvény általában egy 6-10cm  átmérőjű  csőcsonkban  végződik,  ezt
    kell ráerősíteni ahhoz a tartócsőhöz, amely  az  egész  egység  súlyát
    hordozza. És hogy a tartócsövet mire erősítik? Hát igen, elsőnek ezt a
    pontot kell megkeresni. Az látszik a legegyszerűbbnek,  ha  a  kertben
    egy nagy lyukat ásnak, kitöltik betonnal,  és  abba  mélyítik  bele  a
    tartócsövet. Lapos háztetőn, háromlábú állványon is megáll az antenna,
    de azoknak a lábaknak nagynak, nehéznek  kell  ám  lenniük!  A  kisebb
    méretű antennákat az erkély korlátjához, az épület oldalához is  hozzá
    lehet erősíteni. És végül a hagyományos háztetőn is ki  lehet  építeni
    tartószerkezetet a parabola antennához.


    Polarizáció

        A WARC-egyezményben meghatározták, hogy  a  különböző  csatornákon
    milyen  polarizációval*  (*  Polarizáció  vagy  fénysarkítás:   az   a
    jelenség, amidőn a fény, illetve általában az  elektromágneses  hullám
    vagy csak egy síkban, vagy két, egymásra merőleges  síkban  rezeg.  Az
    előbbi esetben a polarizáció lineáris. Ha  a  két  egymásra  merőleges
    rezgési  síkban  az  amplitúdók  egyenlőek,  a  polarizáció  körkörös,
    ellenkező esetben elliptikus. A két  rezgés  között  90°  fáziseltolás
    van.) sugározzák a műsort. A DBS  rendszerben  kétirányú  polarizációt
    alkalmaznak. Ez jó dolog abból a szempontból, hogy az adók így kevésbé
    zavarják egymást-viszont, mint látni fogjuk, többletköltséget  okoz  a
    vevőnek. A DBS műholdak adásában mindkét polarizációs irány körkörösen
    jelentkezik.  A  "jobbkezes"  ("közvetlen")  polarizáció   folytán   a
    térerősség vektor az  idő  függvényében  jobbkéz  felé,  az  óramutató
    járásával azonos  irányban  fordul  el  a  hullám  terjedési  irányára
    merőleges  síkban.  A  másik,  a  "balkezes"  irányú  polarizáció   az
    óramutató járásával ellenkezően  forgatja  a  térerősség  vektort.  Az
    elsőt függőleges - vagy "Y" -, a  másikat  vízszintes  -  vagy  "X"  -
    polarizációnak is nevezik. Erre a kitérőre azért  volt  szükség,  hogy
    könnyebben lehessen érteni a most következő részleteket:


    Konverter egység

        Az antenna fókuszában helyezkedik el az az egység, amely  a  tükör
    által összegyűjtött nagyfrekvenciás jelet felfogja és feldolgozza.  Ez
    az egység a mikrohullámú technika szülötte, és többféle változata van.
    Noha a konverteren kívül  előerősítőt  is  tartalmaz,  általában  csak
    konverternek  nevezik  (Down  Converter;  gyakran  LNC:  Low  Noise  -
    alacsony zajú - Converter). Mivel a hasznos jel igen kicsiny, a  venni
    kívánt frekvencia pedig igen magas, ebben a  formájában  nem  célszerű
    kábelen továbbvezetni.  A  konverter  egységet  tehát  közvetlenül  az
    antenna fókuszába építik. Az antenna jelét a mikrohullámú  technikában
    használatos, úgynevezett csőtápvonalon juttatják a  konverterre.  Ámde
    itt jön a komplikáció: mivel a különböző  műsorok  polarizációja  vagy
    jobb (függőleges), vagy pedig bal (vízszintes) irányú,  nem  egyformán
    kell őket csatolni a konverter bemenetére.
        A legegyszerűbb esetben, ha megelégszünk egyetlen műsor vételével,
    a konvertert nyilván erre az  egyetlen  műsorra  kell  beállítani.  Ha
    mindkét irányú polarizációt fogadni kívánjuk, kétféleképpen  járhatunk
    el. Az egyszerűbb  és  olcsóbb  megoldás,  ha  a  csőtápvonalon  belül
    avatkozunk  közbe,  és  egy  kis  motorral  90  fokban  elforgatjuk  a
    konvertert. A motor általában 5 voltos, egyenfeszültségű típus,  és  a
    másodperc tört  része  alatt  vált  át  egyik  polarizációs  síkból  a
    másikba. Ennek a  megoldásnak  az  a  hibája,  hogy  néhány  tized  dB
    veszteséget okoz; elvben nem nagy hiba, de  néha,  ha  túl  kicsiny  a
    hasznos jel, mégis bosszantó lehet. Drágább módszer, de valamivel jobb
    eredményt ad, ha az antennába két darab, egymáshoz  képest  90  fokkal
    elfordított konvertert építenek, és akkor a beltéri egységgel szabadon
    válthatnak a két konverter között. Ez az elrendezés azt is  megengedi,
    hogy  egyetlen  antennával,  de  két,  egymástól   független   beltéri
    egységgel mindkét fajta polarizációjú műsorokat  fogni  tudjuk.  A  2.
    ábrán   egy   ilyen   elrendezésű   kültéri    egység    blokkvázlatát
    szemléltetjük.

	

        Nézzük  meg  figyelmesen  ezt az ábrát, és kövessük rajta nyomon a
    jel  útját.  A  szaggatott  vonallal  határolt rész a konverter, a már
    említett  rövidítéssel  LNC-nek, kiszajú konverternek nevezett egység.
    Feladata,   hogy  a  jelet  alacsonyabb  frekvenciasávba  keverje  le,
    egyszersmint  fel is erősítse, hogy kellően nagy jelszintet kapjunk, s
    ezt  már  kábelen  is  elvezethessük.  A konverter a tápfeszültséget a
    beltéri  egységtől  kapja. Lényegében három követelménynek kell eleget
    tennie:  legyen  kellőképpen  érzékeny  és  alacsony zajú; produkáljon
    elegendő  mértékű  erősítést;  működjön  stabilan a mínusz 30 és plusz
    60°C határokon belül.
        E követelmények közül a második kettő nem különösen szigorú: a mai
    elektronikus  eszközök  a   hőmérséklet   ingadozását   jól   viselik,
    erősítésük  pedig  40  és  50dB  között  járhat.  Sokkal   kritikusabb
    követelmény az érzékenység, amelyet közvetett  úton,  mint  zajszintet
    definiálnak.  A  2-2,5dB-s  zajtényező  napjainkban  átlagos  értéknek
    számít. Az 1,5-1,8dB-s értékek már igen jók,  és  bizony  borsos  árat
    kell fizetni értük.


    A konverter felépítése

        A  konverter  első  fokozata  egy  igen  kiszajú   nagyfrekvenciás
    erősítő, amelynek minősége perdöntő.  Az  olcsóbb  konverterekben  két
    kiszajú tranzisztort, a  drágábbakban  GaAs  (gallium-arzenid)  FET-et
    alkalmaznak. A felerősített jel egy szűrőre kerül,  ez  csillapítja  a
    vételi sávon kívül eső, zavaró jeleket (radar, navigációs jelek stb.).
    Most a helyi  oszcillátor  következik,  ennek  frekvenciája  általában
    10GHz,  frekvencia-stabilitása  ±3MHz,  a   specifikált   hőmérsékleti
    tartományban. A  jelet  ezután  lekeverik  a  950-1750MHzes  sávba  és
    ráadják az első KF-erősítőre. Annak  jele  már  a  konverter  kimeneti
    csatlakozóján jelenik meg. Ide  csatlakozik  az  a  jó  20-30  méteres
    kábel, amely egyrészt elvezeti a jelet a beltéri  egységhez,  másrészt
    tápfeszültséggel (15-25 volt közötti egyenfeszültséggel)  látja  el  a
    konverter egységet.
        Az  előbb  azt  mérlegeltük,  mekkora  átmérőjű  antennát  érdemes
    választani - most pedig azon  tűnődhetünk,  hogy  az  olcsóbb  vagy  a
    drágább konverternél maradjunk-e. Mindkét esetben arról van szó,  hogy
    mennyit  érdemes  fizetni  a  mind  zajtalanabb  műsorért.  Mivel   az
    antennaméret növelése sok gonddal jár, nézetünk szerint célszerűbb  az
    antennán  takarékoskodni,  és  pénzünket  inkább  a  jobb  konverterbe
    fektetni.  Azáltal,  hogy  mondjuk-3dB  helyett   1,6dB   zajtényezőjű
    konvertert alkalmazunk,  akkora  nyereséget  érünk  el,  mint  ha  egy
    méretfokozattal nagyobb antennát használnánk.  Napjainkban  már  egyre
    "csöndesebb" konvertereket terveznek, és a tömeggyártás  folytán  ezek
    ára várhatóan csökkeni fog.


    A beltéri egység

        Az égi jelek immár benn  vannak  a  szobában.  A  konverter  által
    "lekevert" és felerősített frekvenciasávból  most  már  csak  ki  kell
    választani valamelyik műsort, és feldolgozni a szokványos  tv-készülék
    számára.
        Mint   ismeretes,   a   hagyományos   tv-műsorszórás    során    a
    képinformációt  AM,  a   hangot   FM   modulációval   ültetik   rá   a
    nagyfrekvenciás  vivőhullámra.  Ezzel   szemben   a   közvetlensugárzó
    műholdas rendszerben  kizárólag  frekvenciamodulációt  alkalmaznak.  A
    DBS-vevő beltéri egységének tehát - egyebeken kívül - még át  is  kell
    tennie a képinformációt FM-ről AM-re:  fogyaszthatóvá  kell  tennie  a
    tv-készülék számára.

	

        A belsőtéri készülék, mint a blokkvázlaton is látható  (3.  ábra),
    két független bemenettel  rendelkezik,  mégpedig  azért,  hogy  kettős
    konverter jelét is fogadhassa (polarizációs  síkok!).  A  két  bemenet
    közül a vezérlő egység kapcsolja a megfelelőt, és  a  jelet  a  keverő
    fokozatra juttatja, a hangolható helyi oszcillátor jelével  együtt.  A
    teljes rendszerben ez már a  második  keverés.  KF  erősítő,  majd  FM
    demodulátor következik, s az utóbbinak a kimenetén  már  megjelenik  a
    képinformáció.  Most   egy   amplitúdó   modulátor   visszaállítja   a
    videó-jelet a tv-készülék által elvárt formára. Végezetül, akárcsak  a
    videó-magnóknál,  egy  modulátor  fokozat  az  UHF  sávba  helyezi  az
    információt. Ezt már rá lehet adni a tv-készülék antenna bemenetére.
        A hangjelet azonban másképpen dolgozzák  fel,  mint  a  szokványos
    videótechnikában. A DBS egyetlen tv-csatornáján belül  nem  csak  egy,
    hanem több kísérőhang is jelen lehet;  a  képműsorhoz  tartozó,  monó,
    sztereó avagy kétnyelvű hangon kívül önálló hangműsorokat  is  kapunk.
    Ezt úgy érik el, hogy a videó  alapsávi  jel  fölött  (az  5-8,5MHz-es
    tartományban) egy vagy több segédvivőt is elhelyeznek, s ezekre bízzák
    a hangjeleket. Egy-egy csatornán belül jelenleg 4 sztereó  és  1  monó
    hangot  közvetíthetnek  (utóbbi  rendesen  a   képhez   tartozik).   A
    hangjeleket  tehát  úgy   nyerik   vissza,   hogy   a   már   említett
    FM-demodulátor után a jelet egy szűrőre vezetik, amely  leválasztja  a
    képtartalmat, majd újabb demodulátorokkal visszaállítják a  hangjelet.
    Itt általában  egy  deemfázis  részt  is  találunk,  50  vagy  75µs-os
    utókiegyenlítéssel (illetve 62µs-os időállandóval) találkozunk.
        A beltéri készülék teljes vezérlését egy  központi  egység  végzi.
    Memóriájában   tárolja   mindazokat    az    adatokat    (polarizáció,
    utókiegyenlítés  stb.),   amelyek   a   venni   kívánt   és   előzőleg
    beprogramozott műsorok vételéhez szükségesek. A belsőtéri egység egyik
    legfontosabb jellemzője az FM-zajküszöbszint, amely a hasznos jel és a
    zaj arányát adja meg, decibelben. Csak tájékozódás céljából: 7dB  igen
    gyönge, 8-10dB már jól élvezhető képet ad.  A  képminőség  12dB-n  már
    kifogástalan, 16dB-n "stúdióminőségű". (Szeretném tudni, hány decibelt
    tekintenek majd a stúdióminőség feltételének  úgy  8-10  év  múlva.  A
    szerk.)
        A  képminőségben  természetesen  lényeges  különbségek  adódhatnak
    aszerint, hogy milyen a beltéri egység. Ebből a  szempontból  kritikus
    rész a  második  KF  fokozat  és  az  FM  demodulátor.  Az  igényesebb
    készülékekben PLL  szintézeres  demodulátorokat  alkalmaznak,  s  ezek
    1-2dB-vel többet tudnak (vagyis a fentiek értelmében éppen egy  teljes
    kategóriával jobbak) a hagyományos típusoknál.


    III. DBS adás rendszerek


        Pontosabban:  várható  DBS  adás  rendszerek  -  ugyanis  ebben  a
    fejezetben olyasmiről értekezünk, amelyről csak a közeljövőben  fognak
    dönteni "a nagy fiúk".
        A színes tv-műsorokat jelenleg 3 fő  eljárás  szerint  sugározzák:
    eddig az NTSC (USA, Kanada, Japán stb.),  a  PAL  (NSZK,  Olaszország,
    Skandinávia stb.) és a SECAM (a szocialista  országok  nagy  része  és
    Franciaország), illetve ezek változatai terjedtek  el.  Amikor  a  DBS
    műsorszórás megjelent a színen, szinte tálcán kínálta az  egységesítés
    lehetőségét; hogy  a  tv-műsorokat  végre  egy  közös  "világrendszer"
    szerint sugározzák. Sajnos, ez nem fog megvalósulni.  Túlságosan  nagy
    üzleti érdekek, nemzeti presztizs stb. húzódnak meg mindegyik rendszer
    mögött. Mégis, a műszaki  fejlődés  lehetővé  teszi,  hogy  az  eddigi
    rendszerek hibáit most kijavítsák. Egyébként  is,  a  híradástechnikai
    hatalmak,  s  különösen  a  nagyhatalmak  mind-mind   a   tarsolyukban
    tartogatnak valamiféle tv-rendszert, amely jobb lesz, mint  amilyen  a
    többieké - jelenleg. Megvannak már a teljesen digitális  elven  működő
    tv-készülékek, amelyek természetesen nemcsak a képet, de a  hangot  is
    digitálisan dolgozzák fel. Valószínűleg ez lesz a jövő útja, de  ettől
    függetlenül számítanunk kell mindenféle  "közbülső"  megoldásokra  is,
    amelyek hagyományosak ugyan, de kiküszöbölik  a  jelenlegi  rendszerek
    bizonyos hibáit, és az eddiginél sokkal több szolgáltatást nyújtanak.
        Ilyen például a D2-MAC eljárás, amelyet az NSZK-ban  fejlesztettek
    ki, és amelyet már több más országban is elfogadnak.  Már  kész  is  a
    tömeggyártásra az az adapter (úgy 400  márka  lenne  az  ára!),  amely
    alkalmassá  tenné  a  hagyományos  tv-készülékeket  a  D2-MAC   adások
    vételére! Csak az a szépséghibája a dolognak, hogy a  nagy  reményeket
    keltő ASTRA műhold még mindig nem üzemképes, és az idő előrehaladtával
    már az NSZK-ban is kétségekkel szemlélik a D2-MAC technika sorsát.
        A digitális hangközvetítés is várat még magára. A Hifi  Mozaik  2.
    kötetében, az Aiwa  Excelia  tesztjében  közreadtunk  egy  táblázatot,
    amely tanúsítja, hogy a  DAT-magnók  képesek  közvetlenül  fogadni  és
    digitálisan  rögzíteni  a  32kHz-es,  12  bites,  műholdról  sugárzott
    hangműsorokat. A DBS-rendszerben természetesen  mód  nyílna  rá,  hogy
    akár  magasabb  mintavételi  frekvenciát,   finomabb   felbontást   is
    alkalmazzanak,  ez  idő  szerint  azonban  nincs   tudomásunk   olyan,
    széleskörű  megállapodásról,  amely  tisztázná  a  digitális  műholdas
    hangműsorok sugárzásának műszaki részleteit.
        A DBS adások hangját mindenesetre  másképpen  közvetítik,  mint  a
    Nyugat-Európában  használatos  (bár  nem  éppen   elterjedt)   sztereó
    tv-hangot szokás. Ez természetes is, hiszen a  WARC-egyezmény  szerint
    valamely tv-csatornában a képinformációval párhuzamosan  több  sztereó
    hangműsort is átvihetnek, s ezt a lehetőséget nyilván ki kell aknázni.
    Jelenleg a Wegener Communications  (USA)  által  kidolgozott  eljárást
    alkalmazzák, ez elvét tekintve rokon, hangminőségét tekintve azonos  a
    megszokott, nívós FM-adásokkal. Csak az a baj, hogy a  professzionális
    Wegener vevőberendezés, amelyet a szatellitvevő  alapsávi  kimenetéhez
    csatlakoztathatnánk, egy vagyonba kerül. Az átlagember számára ma  még
    bizonyosan megfizethetetlen. (Mindenesetre egyre több olyan  belsőtéri
    egység kerül forgalomba, amely legalábbis  tisztességes  hangminőséget
    szolgáltat, sztereóban. Ne feledjük: az idő szalad, s ezek már második
    generációs produktumok. Mégis, a rend kedvéért mindegyiken  rajta  van
    az a bizonyos alapsávi kimeneti csatlakozó, amelyre később  egy  igazi
    "hifi" adaptert csatlakoztathatunk.)
        Ismerkedjünk  meg  a  jelenleg  elterjedt  Wegener-féle   rendszer
    elvével (4. ábra), mert lényegében eszerint dolgozik a dyras  DBS-vevő
    beltéri egysége is. Valamely csatornában  a  videó  információn  kívül
    több, akár négy sztereó hangműsor  is  átvihető,  nem  is  számítva  a
    képhez rendelt  monó  kísérőhangot.  A  képhez  tartozó  hangot  a  fő
    hangvivő változtatásával lehet kiválasztani 4 frekvencia  közül  (5,8;
    6,5; 6,6; 6,65MHz). A segédhordozó, amely a  képhez  adott,  különböző
    nyelvű  hangműsor  kiválasztására  szolgál,  szintén   4   frekvencián
    helyezkedhet el  (7,02;  7,2;  7,38;  7,56MHz).  A  sztereó  segédvivő
    viszont (amely egyben a  jobb  csatorna  műsorát  is  hordozza)  5-től
    8,5MHz-ig állítható, 10kHz-es lépésekben.
        Mint látjuk,  még  igen  komoly  problémák  várnak  megoldásra.  A
    legnagyobb veszély szerintünk abban rejlik, hogy megint nem  dolgoznak
    ki  egységes  rendszert,  hanem   többféle,   párhuzamos   rendszerrel
    bonyolítják az életünket - a legkülönbözőbb érdekeknek megfelelően.



    IV. A dyras DBS műsorvevő rendszer


        Mentegetődzéssel kezdjük.
        Az még rendben volna, hogy ez a  berendezés  több  önálló  részből
    tevődik össze, s ezeket  külön-külön  kell  ismertetni,  specifikálni,
    paramétereiket kommentálni. Sokkal nagyobb baj, hogy a  mérés  ezúttal
    meghaladja  képességeinket.  Nem  túlzunk:  egész  Magyarországon  nem
    találtunk  olyan  műszerparkot,  amellyel  megmérhettük  volna  a  DBS
    rendszer beltéri egységének sztereó jellemzőit. Pedig  azokra  lettünk
    volna igazán kíváncsiak. (Végülis, a külső  résszel  a  felhasználónak
    semmi dolga: ha egyszer felszerelték, úgy működik, mint a  rádió  vagy
    tv-készülék antennája. Kezelni csak a beltéri  egységet  kell,  hiszen
    ezzel  választjuk  ki  a  műsorokat.)  Vigyázat  tehát:   szokásunktól
    eltérően ebben a tesztbe  nem  mérési  adatokat,  hanem  csupán  gyári
    specifikációt adunk. De azért nem  adjuk  fel  reményünket,  miszerint
    belátható időn belül képesek leszünk a méréseket is  megejteni.  Annál
    is inkább, mert rövidesen más, hazai gyártású rendszerek is forgalomba
    kerülnek. Akkor  majd  természetesen  visszatérünk  a  dyras  DBS-vevő
    mérésére. Addig is türelmet kérünk az Olvasótól.


    1. Parabola antenna és konverter-rögzítő (rc 230/1)

        Alumínium lemezből készült parabola antenna. Átmérője  1,8  méter,
    nyeresége mégis 45,6dB - ez igen tisztességes érték. (A Funkschau 1988
    március 11-i számában rátaláltunk egy  összehasonlító  táblázatra,  az
    NSZK-ban is kapható DBS-vevőrendszerekről. Az ebben szereplő  14  féle
    1,8 méteres antenna közül az rc 230/1-nek a legnagyobb a nyeresége.  A
    többi típusé 44,5 és 45,5dB közé esik.) Antennánk alakja  feltehetőleg
    pontosan követi a parabola-alakot, ezért ennyire jó hatásfokú.
        A specifikáció szerint a félértékszög 1 fok körül van, az antennát
    ezért igen pontosan kell beállítani. Érdekes adat az az erő, amely  az
    antennán ébred: 160km/ó  szélsebességnél,  60  fokos  beesési  szöggel
    számolva nem kevesebb, mint 6100N - hát jól oda kell  "ragasztani"  az
    antennát a helyére.
        A konverter egységet 3  alumínium  rúd  tartja.  Ezek  csavarokkal
    rögzülnek az antennához.


    2. Polarmount (antennarögzítő egység, rc 240/1)

        Ezt a tartó- és beállító szerkezetet úgy  képezték  ki,  hogy  bár
    jelenlegi állapotában csak  egyetlen  műhold  adásait  veheti,  utólag
    csatlakoztatni lehet hozzá egy antennamozgató motort is.
        A szalag- és  idomacélból  készült  keret  maximálisan  1,8  méter
    átmérőjű antennát rögzíthet. A parabolát 6 csavar  tartja.  A  rögzítő
    részben teflon csapágyakon forog a  felfogó  keret.  A  csőcsonk  80mm
    átmérőjű, ezt kell hozzáerősíteni a tartórúdhoz.

    


    3. Csatoló egység és polarizáció-váltó (rc 220)

        Az antenna  fókuszpontjában  rögzített  kisméretű  rész,  amely  a
    parabola  által  összegyűjtött  jeleket  veszi,  s  elvégzi  rajtuk  a
    polarizálást. Működési tartománya értelemszerűen  a  10,95-11,75GHz-es
    sáv.  A  polarizációváltást  egy  5V  egyenfeszültségről   működtetett
    egyenáramú  motor  végzi,  és  0,2  másodperc  alatt  vált  át   egyik
    alaphelyzetből a másikba. (Ezt a működtető jelet  külön  úton  kell  a
    polarizátorhoz vezetni, háromeres kábellel!)  Beiktatási  csillapítása
    0,35dB, látszólag elenyészően kis érték - de azért  észlelhető  lehet,
    ha túlságosan kicsiny a hasznos jel.
        A  csatoló  egység  kimenete   a   szabványos   illesztő   résszel
    csatlakozik a konverterhez.


    4. Alacsonyzajú konverter (rc 210)

        Mint már elmondtuk, a konverter zajtényezője jórészt  meghatározza
    az egész rendszer minőségét. A dyras  egy  igen  kiszajú,  úgynevezett
    HEMT  konvertert  alkalmaz,  ennek  zajtényezője   maximálisan   1,6dB
    ("tipikusan 1,4dB"), 50dB erősítést feltételezve. A jelenlegi  kínálat
    ismeretében  ez  igen  jó  eredmény!  A  beépített  helyi  oszcillátor
    frekvenciája 10GHz, és mínusz 40-től plusz 60 fokig csak ±2MHz-cel tér
    el ettől az értéktől.
        A konverter tápfeszültsége 15 és 24V között lehet; az áramfelvétel
    200mA.
        A  kimeneti  csatlakozó  egy  roppant  szellemes  típus,  az   "F"
    csatlakozó,  amely  mostanában  kezd  elterjedni.  A  konverter  jelét
    maximum 30 méter hosszúságú kábelen szabad  elvezetni  (tartozék).  Ha
    ennél is hosszabb kábelre  szorulunk,  nagyfrekvenciás  erősítőt  kell
    közbeiktatnunk.


    5. Belsőtéri egység (vevőrész, rc 200)

    

        Végül, de nem utolsósorban a vevőrész. Külsőre egyszerű, kisméretű
    fekete doboz. Áramköri felépítését, szolgáltatásait  tekintve  viszont
    már  a  legújabb  fejlesztésű,  második  generációs  készülékek   közé
    sorolandó. A jelenleg használatos PAL, SECAM és NTSC szabvány szerinti
    műholdas adások vételére alkalmas.
        Némiképp  ismétlésekbe  bocsátkozva:  a  beltéri  egységnek  az  a
    feladata, hogy a 950-1750MHz-es sávba már lekevert  jelből  kiválassza
    az  általunk  megjelölt  tv-  és   hangműsort,   utasítást   adjon   a
    polarizátornak a megfelelő polarizációs állapot felvételére,  és  hogy
    memóriájában tároljon minden információt, ide  értve  a  programozásra
    vonatkozó információkat is.

    
    


    Kezelése, szolgáltatásai

        (Ez a fejezet értelemszerűen csak a beltéri  egységre  vonatkozik,
    hiszen a többi egységet nem kell kezelni, szolgáltatásaikról pedig már
    szóltunk.)

    

        Tulajdonképpen  az  összes  kezelőszerv   a   készülék   előlapján
    helyezkedik el. Baloldalt két téglalap alakú nyomógomb: ezekkel  lehet
    fel-le lépegetni a frekvenciasávban, de egyéb funkciójuk is  van.  Egy
    lehajtható ajtócska mögött  5-5  kisméretű  nyomógomb  bújik  meg  két
    sorban: az üzemmódválasztók. Felül  a  legfelsővel  kell  bevezetni  a
    programozást,  ha  ezt  megnyomjuk,   akkor   a   már   említett   két
    vezérlőgombbal   végigpásztázhatjuk   a   programtárat.   Ilyenkor   a
    (viszonylag nagyméretű) kijelzőn a "p" betű jelenik meg,  valamint  az
    aktuális programhelyet jelző két  számjegy.  A  készülék  összesen  49
    programot tud megjegyezni.
        A következő gombbal a készülékhez  csatlakozó  konverterek  között
    választhatunk; a két konverter bármelyikéről fogadni tudjuk mind a két
    féle (függőleges vagy  vízszintes)  polarizációval  átvitt  műsorokat.
    Ennek megfelelően, a készülék hátoldalán két azonos csatlakozó szolgál
    két konverter (vagy akár két komplett külsőtéri egység) fogadására.  A
    dyras rendszerben csak  egy  szimpla  konverterrel  és  polarizátorral
    felruházott kültéri egységünk van, tehát értelemszerűen csak az  egyik
    bemenetet használjuk. A kijelző különben azonnal tájékoztat róla, hogy
    melyik bemenet(ek)et használjuk és hogy horizontális avagy  vertikális
    polarizációt állítottunk-e be ("H1", "V1", illetve "H2", "V2").
        A csatornaválasztó gomb következik. A  950-1760MHz-es  sávban  100
    csatorna  helyezkedik  el,  pontos  frekvenciakiosztásban.  A  kijelző
    ezeket  "C00"-tól  "C99"-ig   regisztrálja.   A   két   léptetőgombbal
    8MHz-enként  lépegethetünk  fel-alá,  keresve  a   bennünket   érdeklő
    csatornát.
        A  finomhangológomb  az  FT  feliratot   viseli.   Akkor   érdemes
    kísérletezni vele, ha kicsiny az  antennajel,  zajos  a  (hang)kép,  s
    esetleg jobban  járunk,  ha  egy  kicsit  melléhangolunk.  A  kijelzőn
    ilyenkor  az  jelenik  meg,  hogy:  "00...-31"  vagy   "00...-32".   A
    zajtalanságért  feláldozhatunk  a  második  középfrekvenciás   fokozat
    sávszélességéből  is  valamicskét   a   Wide/Narrow   kapcsolóval.   A
    frekvenciasáv szélessége ilyenkor 24MHz-ről 16MHz-re  csökken,  a  zaj
    kevésbé lesz zavaró, a kép kontúrjai viszont kissé  elkenődnek,  dehát
    valamit valamiért. A kijelző  természetesen  indikálni  fogja,  melyik
    kapcsolóállásban vagyunk ("W", illetve "N").
        A Video feliratú gombbal az optimális kontrasztot állítjuk  be,  a
    kétféle (pozitív és negatív) képmodulációs adásnak megfelelően, 25  és
    16MHz-es frekvencialökethez. A kijelzőn ilyenkor ez  olvasható:  "h1",
    "h2" vagy "h-1", "h-2".
        Most jön a hifi: a Ton feliratú gombbal a hangműsorokat  hívhatjuk
    be.  Hangolni  ismét  a  két  léptetőgombbal  tudunk.  A  fő  hangvivő
    5,8/6,5/6,6/6,65MHz frekvenciájú lehet (a kijelző  "t1"-et  mutat),  a
    segédvivő  7,02/7,2/7,38/7,56MHz-es  ("t2"  a  kijelzőn),  a   sztereó
    hangvivő pedig 5 egésztől 8,5MHz-ig érdekel bennünket. A kijelző ennek
    már a pontos frekvenciáját mutatja.
        A DEEM gombbal, mint kitalálhattuk, a deemfázist kell  beállítani.
    Az utókiegyenlítés ezen a készüléken kétféle lehet: vagy  62  (illetve
    50/75)µs, vagy pedig  annyi,  amennyi  a  "J17"  előírásnak  megfelel.
    Sajnos, nem derül ki, hogy valójában mi felel meg ennek az  ismeretlen
    nevű előírásnak. A kezelési útmutató is csak azt tanácsolja,  hogy  az
    utókiegyenlítést, azaz deemfázist a legkedvezőbb hangszínre  állítsuk.
    A kijelző d1-et vagy d2-őt fog mutatni.
        Az utolsó gomb felirata M, azaz Memory. Ha ezt  megnyomjuk,  akkor
    az  éppen  beállított  műsor  elfoglalja  helyét  a   49   programhely
    egyikében. (Aki utánaszámolt, annak csak 9 funkció jött ki eddig.  Van
    egy legeslegutolsó, tizedik gomb is  az  üzemmódválasztók  között,  de
    annak nincs semmiféle funkciója. Feltehetőleg valami műszaki újításnak
    van fenntartva.)
        A display egy betűt és két számjegyet tud felmutatni. Mellette egy
    érzékelőablak az infravörös jellel működő távvezérlő számára, majd egy
    térerősségjelző, 7 piros LED-ből kiépítve. A készülék jobb  oldalán  a
    nagyméretű hálózati kapcsolót találjuk.
        Adnak a készülékhez egy kicsiny távvezérlőt is. Ezzel előhívhatjuk
    a 49 program  bármelyikét  és  változtathatunk  a  polarizáción.  Négy
    gombnak csak a helye van kiképezve, ezek  arra  szolgálhatnának,  hogy
    vezéreljék az antennaforgató motort. Ne feledjük, az rc  200  erre  is
    elő van készítve.
        A  készülék  alján   9   beállító   szervhez   lehet   hozzáférni.
    Mindegyikhez  van  magyarázó   felirat.   Itt   szabályozható   be   a
    polarizációváltó      vezérlése,      a      térerősségjelző,       az
    antennabemenet-átkapcsolás, a hangfrekvenciás csatornák hangereje stb.
    - ezek azonban nem a felhasználóra tartoznak,  tehát  nem  is  szólunk
    róluk bővebben.


    Csatlakozók

    

        A hátlap szinte teljesen tele van  rakva  csatlakozókkal,  ezeknek
    külön fejezetet kell szentelnünk.
        Snap-In, azaz rugós szorítású csatlakozóblokk  az  első,  ennek  6
    része van, ide csatlakozik a polarizációt váltó  motor  kábele:  innét
    kapja a motor a +5 voltot és a vezérléséhez szükséges impulzusokat, de
    0/3/6/9V is megjelenik a csatlakozón arra az esetre, ha nem  motorral,
    hanem más módon váltják a polaritást, s végezetül  még  egy  fölöttébb
    hasznos szolgáltatás: a KF egységről kivezették az  AGC  feszültséget,
    hogy könnyebb legyen beállítani az antenna pontos  irányát.  Csak  egy
    voltmérőre van szükség, hogy mutassa  a  feszültségmaximumot,  amelyet
    akkor kapunk, amikor antennánk pontosan a műhold felé néz.
        Most két 21 pólusú Euro-AV (Scart) típusú  csatlakozó  következik,
    közöttük 6 pólusú videó-csatlakozóval. A tervezők nem takarékoskodtak,
    felkészültek minden lehetséges csatlakozási módra. A szervízkönyvben 9
    féle lehetőséget sorolnak fel,  s  blokkvázlatot  adnak  róla,  miként
    csatlakozzunk   tv-készülékhez,   képlemezjátszóhoz,    videómagnóhoz,
    számítógéphez, antennához. A 21 pólusúak ki- és  bemeneteket  egyaránt
    tartalmaznak, a 6 pólusú videócsatlakozó csak kimenetként használható.
    Célszerű ezeket  a  kimeneteket  használni,  mert  ezeken  közvetlenül
    megjelenik a kép- és a hangjel is, lényegesen jobb minőségben, mint ha
    a beépített modulátoron  keresztül,  a  tv-készülék  antennabemenetére
    csatlakozva néznénk (hallgatnánk) a műsort. A  21  pólusú  csatlakozón
    jelenik meg a sztereó hangműsor  is.  Kimenő  feszültsége/impedanciája
    olyan, hogy bármelyik erősítő nagyszintű bemenetét ki tudja vezérelni.
        Feljebb még koncentrikus csatlakozóaljzatot is találunk, a Grundig
    500-as   szériájú   videómagnók   vezérlésére,   amikor    is    előre
    beprogramozott műholdas műsor indítja el a magnót.
        Egy 9 pólusú csatlakozó (Ant. Actuator) a  motoros  antennaforgató
    berendezés  számára  van  fenntartva  (akárcsak  a  négy  gombhely   a
    távvezérlőn).
        Egy BNC csatlakozó az alapsávi jelet  adja  ki.  Ide  csatlakozhat
    valamely külső sztereó  dekóder,  esetleg  egy  "Descramler"  dekóder,
    amelynek  segítségével  hozzáférhetünk  egyes   zárolt,   csak   külön
    előfizetés árán nézhető műsorokhoz. (Ezeket a dekódereket időről-időre
    átalakítják.) Ez a csatlakozó táplálja majd a D2-MAC dekódert  is,  ha
    szükség lesz rá.
        Ha  már  van  DBS-vevőnk,  akkor   nyilván   ez   lesz   a   lakás
    műsorközpontja, ide csatlakozhat a hagyományos  tv-készülék  antennája
    is. Erre a célra két hagyományos, 75 ohmos koaxiális antennacsatlakozó
    szolgál, az egyik az antennát fogadja, a másik továbbadja  a  jelet  a
    tv-készüléknek.  Mellettük  egy  beállító  gomb,  az   UHF   modulátor
    frekvenciájának változtatásához.
        Végül két darab 75 ohmos  csatlakozó  a  konverter  jelét  fogadja
    (függőleges, illetve vízszintes polarizáció).
        A tervezők tehát tényleg mindenre gondoltak. Ezt a készüléket elég
    egyszer bekábelezni, és utána sokáig nem lesz gondunk vele.

        (Hátra volna még a szeánsz. De ezt a fajta szubjektív tesztet  még
    nekünk  is  tanulnunk  kell.  Rövidesen  forgalomba  kerül  egy  újabb
    DBS-vevőrendszer,   és   akkor   a   dyras-szal    együtt    azt    is
    kipróbáljuk-meghallgatjuk.)

                                      *
    Ajánlott irodalom

        Dr. Ferenczy Pál: Video- és  hangrendszerek,  Műszaki  Könyvkiadó,
    1986 * Bali-Bőti-Kántor:  Műholdas  műsorszórás,  Műszaki  Könyvkiadó,
    1984 * Bernhard Liesenkötter: 12GHz  Satellitempfang,  Hüthig  Verlag,
    1986 * Henning Kriebel: Satelliten-TV-Handbuch, Franzis-Verlag, 1988 *
    H.Dodel, M. Baumgart: Satellitensysteme für  Kommunikation,  Fernsehen
    und Rundfunk, Hüthig Verlag, 1986 *  J.  N.  Slater,  L.  A  Trinogga:
    Satellite Broadcasting Systems, planning  and  design,  Ellis  Harwood
    Ltd, 1985 * Funkschau 1987-88.

                                                             Sólymos Antal