Basic Library |
No.9: Schubert VIII-IX.
A Befejezetlen és a Mennyei Hosszúságú
Olvasóim tudják, hogy itt nem értékítéletet kapnak, nem
rangsorokról értesülnek. Fura is lenne, ha a lemezeket valamiféle
hierarchikus rendbe állítva ajánlanám. Itt csak véleményeket idézek és
személyes "preferenciákat", amelyek nem feltétlenül szakszerűek, még
kevésbé "örökérvényűek". Ajánlataimra már csak azért sem ragasztom az
"időtálló ítélet" üdvözítő címkéjét, mert nem támasztja alá őket
tudományos képzettség, mélyreható elemzés. Nem hivatkozhatom másra,
csak több évtizedes zenehallgatásra... zeneszeretetre...
zenegyűjtésre.
Preferenciák, mondtam. Tehát elfogultságok is. Mégpedig
Schubertről szólva - igen súlyos elfogultságok, lévén ő (Mozart
mellett) a személyes kedvencem, dalban, szimfóniában és kamarazenében
egyaránt. Schubertről azonban nem kell a közvéleménnyel (akárcsak
önmagamban is) vitáznom, mert az ő zenéje napjainkban az egyik
legóhajtottabb (komoly)zenei táplálék, s mint minden igazi nagy
művészet, kés rá, hogy koronként más-más arcát mutassa nekünk,
csillapítva mindenkori vágyakozásunkat... Mi után, mi felé? Sajnos,
éppen ez az, amit lehetetlen megfogalmazni, körülírni. (Mellébeszélni
meg...?)
Ugyanígy csak a személyes elfogultságunk magyarázhatja, hogy
melyik tolmácsolást szeretjük, s miért. Némelyik előadás élménye úgy
él bennünk, mint egy első szerelem emléke. A másikhoz mint a
Bibliához, úgy nyúlunk. A harmadik fellelkesít; a negyedik megnyugtat.
Hogy is lehetne szembesíteni az ilyesfajta indokokat holmi szakszerű
véleménnyel, s azt elfogadva megtagadni önmagunk egy részét? Líraian
szólva: csak én bírok minden lemezemnek hőse lenni...?
Egy kis számtan
(avagy kiáltozás a hajón a kapitány és a gépmester között:
"Mennyi?" "Harminc." "Mi harminc?" "Mi mennyi?")
- Hány szimfóniát írt Schubert?
- Schubert nyolc befejezett szimfóniát alkotott (ezek egyike a
"Befejezetlen"), illetve a töredékesekkel együtt vagy tizenegyet. A
nyolc befejezettből a III., IV., és V. elragadó darabok. *
( * Függelék gyanánt egy-egy futó ajánlat azoknak a gyűjtőknek,
akik - nagyon helyesen! - nem elégednek meg a két legnagyobb s
legszebb Schuberttel, és meg akarják szerezni a "kis" szimfóniákat is.
Számukra ezeket programoznám be: III.: Beecham (Royal Philharmonic)
IV.: Marriner vagy Giulini V.: Beecham, Walter)
- Beleférnek az alaprepertoárba?
- Bele, de nem oly feltétlenül, mint a VIII. és a IX.
- Pardon. Nyolc közül a kilencedik?
- Persze, amelyik régen a hetedik volt. A nagy C-dúr.
- Az helyesen a Kilencedik?
- Nem. Helyes kronológia szerint a nyolcadik lenne. De VIII.
gyanánt mindig a h-moll, a "Befejezetlen" szerepelt. Amely egyes
tudósok szerint nem is befejezetlen.
Ciklusok
Bár ebben az ajánlásban csak a két nagy szimfóniáról szólunk
részletesebben, röviden utalunk néhány teljes ciklusra:
Karajanéra (EMI, Berlini Filharmonikusok);
Sawallischéra (Philips-Eterna, Drezdai Állami Zenekar -
időről-időre kapható az NDK centrumban, vagy importlemezként is);
Marriner régi Argo-szériájára és az új digitális
Philips-sorozatra, amelynek érdekessége egy X.(!) szimfónia - ezt
Brian Newbould rekonstruálta különféle vázlatok alapján.
Megemlítem még a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván
"fél-ciklusát": eddig a III., IV., V., VIII. és IX. szimfóniát
jelentette meg a Hungaroton.
"Befejezetlen" szimfónia
"Hogyan képes az emberi elme - teszi fel a kérdést Maurice J. E.
Brown, a Schubert szimfóniák egyik legjelesebb kutatója - ilyen
muzsikát kitalálni? Mint minden igazi műalkotásban, ebben is rejlik
valami, ami meghaladja érzékeimet és szinte megbénítja értelmünket."
Brown megállapítja, hogy a Befejezetlen szimfónia két teljes tétele a
kompozíció és zenei nyelvezet dolgában a legemelkedettebb és
legköltőibb, amit Schubert valaha is megteremtett.
Hogy időrendben és rang szerint haladjunk, Mengelberg 1939-es
lemezével kezdjük. Ezt Edward Greenfield alapjában gyorsnak,
keménynek, hajszoltnak tartja, Robert Layton pedig leszögezi, hogy e
produkció nem mérhető Walter, Furtwängler és Beecham mércéjével. S
mivel (Ivan Marchcsal együtt) a Penquin Guide-nak is ők a szerkesztői,
nem csoda, hogy ebben a kiadványban is mindössze egy (zárójeles)
csillaggal honorálják, nem kis részben a felvétel durva hangzása, az
erős háttérzajok s az eredeti 78-asokról származó surrogás-sercegés
miatt. Nem tagadják, mindazonáltal, a karmester és a zenekar
(Concertgebouw) intenzív erejét, mely néhol feledteti a formálás és
frazeálás furcsaságait. Ámde: "A végig rettenetesen gyors C-dúr
szimfónia végképp oly kevés örömöt ád" - írják, hogy a Penguinben már
nem is elemzik ezt az archív Philips-kiadványt.
Visszatérve a VIII. szimfóniára, Furtwänglerről azt írta egy
méltatója, hogy ő a "gramofon antitézise", azaz megfoghatatlan és
rögzíthetetlen. Egy-egy műről készített számos felvétele a lényeget
tekintve mégis nagyon hasonló, vagy szinte azonos felfogást mutat. A
Bécsi Filharmonikusokkal készített His Master's lemezét is a hosszan
ívelő lírai frázisok és drámai kontrasztok teszik egyénivé és
felejthetetlenné - olvassuk egy 1955-ös kritikában.
Walter melegsége és lírája különleges minőséget hoz létre ebben a
szimfóniában, akár az 1961-es sztereó felvételt hallgatjuk a Columbia
Symphony Orchestrával (CBS), akár a korábbit a Philadelphiai
Zenekarral (Columbia) - ez ugyan a maga szűkebb, kevésbé differenciált
hangzásával természetesen elmarad a korszerűbb hangtechnikájú sztereó
felvételtől, de kifejezőerejével felülmúlja amazt. Ezt az (eredetileg
még 78-as fordulattal felvett) Philadelphiai-lemezt harmincöt éve
"dédelgetve hallgatom" (pompás akusztikai-érzelmi képzavar, nemde?)
Klemperer EMI-felvételét éppen a walteri báj és gyöngédség hiánya
jellemzi. Ő friss levegőjű, energikus ritmusú előadást tálal a
csúcsformában levő Philharmonia Orchestrával, a hangrögzítés kitűnő. A
Hungaroton által közreadott budapesti archív lemez az élő adások és
Klemperer rajongóinak való, igazi "Collectors' Item". Hangminősége
hifi szempontból, sajnos, aligha elégséges. Ám ha szembeállítjuk vele
a valamivel később készült Scherchen-féle Supraphon korongot, ismét
kitűnik a Budapesti Maestro nagysága. Scherchen két-három ütemenként
kreált álkontrasztjai szétesővé teszik a tételeket. Csajkovszkijhoz
illő érzelmi áradozása és Wagnerhez illő tömbszerű hangtömegei szinte
elveszik kedvünket a műtől. Klemperer rajzos szólamvezetése és
pontosan kidolgozott nagyformába bőven kárpótol a gyengébb
hangminőségért, amely végül is alig rosszabb a Supraphonénál.
Karl Böhmöt származása, neveltetése, egész muzsikus pályája
predesztinálta, hogy Schubertkarmester legyen. Ez év elején a Rádió
felelevenítette egy 1968-as budapesti koncertjét a Bécsi
Filharmonikusokkal, s ez húsz év után is fellobogtatta hajdani
lelkesedésemet. A Berlini Filharmonikusokkal készített 1960-as
DG-ciklus VIII.-ja ugyanazt a fájdalmas-szépséges ragyogást vetíti a
hallgató elé, mint a budapesti hangverseny.
Solti Györgyről viszont kevesen feltételeznék, hogy Schubert
lírájának hűséges tolmácsa lehet. Természetesen nem a művészi
kvalitásai hiányzanak. Inkább acélos energiája, mindenen felülemelkedő
s felülkerekedő akarata áll látszólag ellentmondásban a schuberti
kedélyvilággal. De tudjuk: minden előítélet álságos. Solti kicsiszolt,
mégis friss lendületű, nagy meggyőző erőt sugalló tolmácsolását
legszerencsésebb előadásai közé sorolják. A Bécsiek kifinomodott
játékához kitűnő hangfelvételt produkált a DECCA.
Karajan persze többször is felvette a romantikus
szimfóniacsodáknak ezt az (időrendben) első nagy alkotását. Az 1966-os
DG lemezt ma is kivételesen kifinomodott zenekari hangzása ajánlja,
mert annyi mindent enged meghallani, ami más felvételen esetleg
elkerüli figyelmünket. Hozzá még kitűnő atmoszféra és nagyszerű drámai
érzék járul. Az 1978-as EMI-ciklusból való Befejezetlent már nem járja
át a titokzatosság hangulata, a belső hevület, bár - szemben a mester
sok más Schubert-interpretációjával nem is hat modorosan
túlbonyolítottnak. Mégis, inkább a korábbi (DG Galleria-sorozatban
újra kiadott) felvételt ajánlom, amelyet hangzásáért (Otto Gerdes, a
karmester-zenei rendező produkciója) sok új digitális felvételnél is
többre becsült Alan Sanders, a Gramophone kritikusa.
Ugyanebben a szaklapban a veterán (azóta már visszavonult)
recenzens, Trevor Harvey állapította meg Carlos Kleiber 1985-ös DG
felvételéről, hogy "csupa karakter, és a játék teljesen stílusos",
mégis túl sok "furcsaságot" tartalmaz ahhoz, hogy a hallgatók
többségének tessék. A zseniális Erich Kleiber nem kevésbé zseniális és
nem kevésbé akarnok (vagy illedelmesebben: erős akaratú) fia gyakran
képes vitára ingerelni.
Csak egyre nem képes: arra, hogy unalmas legyen. A másik nagy
excentrikus, Giuseppe Sinopoli (Philharmonia Zenekar, DG) "csupa
nagyság és hátborzongató intenzitás" Stephen Johnson véleménye
szerint. A Penquin Guide ezt még alaposan megtoldja: rendkívüli
mélységű koncentráció és spontaneitás, csábítóan gyönyörű zenekari
játék, a fúvósok hangjának "szűrése" varázslatos, a tételek
kontrasztja teljesen egységes elképzelést fed. A klasszikus nagy
felvételek közé sorolandó. Tehát ez mindenképpen a modern digitálisok
rangelsője.
A nagy Giulini lemezéről Ivan March emlékezik meg magasztaló
szavakkal: rendkívül drámai, néhány varázslatosan bensőséges
mozzanattal. (Chicago SO, DG).
A hazai forgalomban is elérhető (vagy hajdan elérhető) lemezek
közül valószínűleg a licences Bernstein-kiadvány (CBS Great
Performances, New York Philharmonic, Hungaroton kiadásban) a legjobb
ajánlat. A szimfóniából felizzó romantikus nagyságról és a bensőséges
kamarazenei pillanatokról egyaránt képet kapunk, a felvétel - kissé
összepréselt, szűk tere ellenére is megfelel a 60-as évek közepén
elért színvonalnak. Nálunk Melódia lemezen, de magyar tasakban jelent
meg Mravinszkij 1978-as bécsi hangversenyének felvétele a Leningrádi
Filharmonikusokkal. Ez a felvétel Bernsteinével szemben is
versenyképes. Őszinte pátoszú, gyönyörű képet ad a műről, bár a
schuberti romantikát egy cseppet Csajkovszkijéhoz közelíti. Az eredeti
Eurodisc felvételen feltűnnek a nagyerejű basszusok, a hangkép kissé
"nagyobb, mint életnagyságú", de jócskán kárpótol néhány fúvós szólam
(kürtök!) rendkívüli színe és a magas vonósok nem stúdió-pontosságú,
de lenyűgöző hangzása.
Ferencsik és Fischer Iván Hungaroton lemezeinek, illetve
Sawallisch (Philips-Eterna) felvételének erényeit a magyar gyűjtők
nyilván jól ismerik, kár, hogy a 60-as évekből való Swallisch-lemezen
a pompás drezdai zenekar szép játékát és a karmester őszinte érzelmeit
az Eterna félénk és óvatoskodó vágása-préselése elszürkítette.
A nagy C-dúr
A zenetörténelem egyik legmonumentálisabb és legigényesebb
szimfóniáját Schubert a Bécsi Zenebarátok Egyesülete számára
komponálta, de értesülvén, hogy a mű meghaladja képességeiket,
visszavonta. Ez a szimfónia csak egy évtizeddel később hangozhatott
fel, s akkor is csak rövidített formában. A hatalmas, 45 percnél
hosszabb mű fölött (Schumann nevezte el mennyei hosszúságúnak) száz
esztendeje lebeg a legendás utolérhetetlen nagy művek aurája... a
végső fokon értelmezhetetlen s ezért nagyon is sokféleképp
értelmezhető rejtelmesség. "Üzenetét" nagyon világosan föl lehet
fogni, csak nem lehet megfogalmazni. Vessük egybe, hogyan értelmezi e
művet a tudós elemző, és hogyan a művésztárs. A tudós szerint: "A
dallam indításának nagytercnyi emelkedése megsejteti a boldogságot,
amely a szimfóniát áthatja. Akarva-akaratlanul az lesz az egész mű
sarokpillére. Négy tételen át minden egyes témában fölbukkan."
(Brown). A költő - hiszem, nemcsak az én "olvasatomban" - közelebb jut
a schuberti lényeghez:
"...szünet után Schubert következett,
a hetedik, a C-dúr,
s az allegróból és a andantéból
hirtelen összeállt
az, ami volt, az ifjúság,
s ölelkezik, motívumot cserélve
az ereje, az édessége,
az idill cikázása a viharban,
minden, amit akartam,
és minden, ami nem lehet.
S a második tétel kürtje búg,
hogy jól van így, hogy jól van úgy,
és minden tétel szövevénye
a fődallamhoz visszatérve
kizengeti a mámort, a finálét,
együtt az életét, meg a halálét."
(Vas István: Ötven felé)
Az ajánlást azért kezdem az Eterna három kiadványával, mert három
évtizeden át ezeknek köszönhettük, hogy ezt a hasonlíthatatlan művet
méltó előadásban kapni és gyűjteni lehetett Magyarországon is.
Furtwängler felvétele eredetileg DGG márkán jelent meg. Felfogása
egyszerre mély és illékony, spontán és egészében megismételhetetlen -
éppen ez a gramofon csodája, hogy mégis tetszés szerint
megismételhető. (És meg is ismételhetem, tetszésem szerint, annyiszor,
hogy manapság már a szürke por száll belőle a zenével együtt,
olyannyira kopott a hatvanas évek elején vásárolt kópiám. Szerencsére
az Eterna tavaly ismét forgalmazta nálunk ezt a felvételt, sajna,
elenyészően kevés példányban.) Robert Osborne ezt a lemezt minden idők
legjobbjai közé sorolta. Szerinte Furtwängler rámutat e mű rokonságára
a Beethoven VII. szimfóniájával, mely modellül is szolgált
Schubertnek, és tévedhetetlenül jelöli ki a C-dúr szimfónia helyét a
nagy német kulturális hagyományban. A Berliniek kivételes játéka a
fináléban - fejezi be - ma is extázisba tudja hozni a hallgatót. Az
51-es monó hang igen megfelelő az átjátszásokban. (S még az sem szegi
kedvem, hogy a III. tételt kettévágták.) Ez tehát az első és az
abszolút ajánlatom.
A másik két Eterna lemez egy hasonlóképpen csodálatraméltó
zenekar, a Drezdaiak játékát rögzítette. Sawallisch vezénylése alatt
játékuk ékesszóló és természetes nemességet áraszt - habár az 1967-es
Philips-koprodukciós felvétel az Eterna préstől itt sem kapott
szárnyakat. Karl Böhm hajdan a harmincas években - Fritz Busch után -
a drezdai főzeneigazgató tisztét töltötte be; országos szenzáció volt,
amikor 1979-ben visszalátogatott Drezdába. A kultúrpalotában adott
hangversenyének "élő" felvételét szintén a DG adta ki (a
Galleria-sorozatban újra is). Alan Sanders azt állítja, hogy a
mérnökök egész jól "fogták el" a hangot. Az Eterna változatban,
sajnos, agresszívnak hallom, és mint Böhm nagy tisztelője, dühös
vagyok magamra, hogy a magas színvonalú előadást nem élvezem annyira,
amint Sanders sugallja ("céltudatos, mégis melengető, közvetlen" és
"elengedett" stb.). Én harsánynak, túl gyorsnak érzem, s hiányolom a
Böhmre jellemző meleg kedélyt. A fentebb már említett sorozatban,
1963-ban szívhez szólóbb C-dúr szimfóniát vezényelt a mester; ezt a
drezdai felvételt az ez évi májusi Gramophone-ban Stephen Johnson
"csupa melegségnek" nevezi, s nem tagadja meg tőle a nagyság
pillanatait sem, de hiányolja a ritmikus lendületet, a kényszerítő
erőt, sőt: helyenként bágyadtnak érzi - bár a dallamok, frázisok
megformálását így is dicsérni kénytelen. Vagyis a két Böhm
(látszólag?) ellentmondásos, illetve más-más arcát mutatja a
szimfóniának. Nekem mindenesetre a korábbi változat a rokonszenves.
Ugyanez a kritikus ebben az összevetésben nagyon nagyra értékeli
Günter Wand Schubertciklusát. E karmester neve jóval kevésbé ismert
nálunk, de a nyugati hangversenyéletben is csak az utóbbi tíz évben
sorolják a nagymesterek közé. Wand az Északnémet, illetve a Kölni
Rádió Szimfonikus zenekara élén lett új kedvenc - és nagy öreg
egyszersmind; ma már a hetvenes éveit tapossa. Csak azért jutott ily
későn az elismeréshez, mert hátráltatta őt, hogy zenekarát nem
tekintették osztályon felülinek? De az is megtörténhet, hogy valaki
csak ilyen idős korában ér fel az igazi művészi magaslatokra.
Mindenesetre a nagy német repertoárban, különösen Beethoven, Schubert,
Brahms és Bruckner szimfóniáinak előadásában rendre győztesen kerül ki
a sztár-dirigensekkel való összehasonlításból is. "Bőséges energia és
jó kontroll, kivételes érzék az érzelmek kettős arculatának
megrajzolásához, fény és sötétség kontrasztjához" - dicséri az a
Johnson, aki egy korábbi recenziójában alaposan levágta Karajan
EMI-lemezét a teljes sorozatból ("se költészet, se nagy pillanatok, a
friss tempók ellenére is nehézkes"). Eddig minden témánknál
találkoztunk Sir Neville Marriner és az Academy of St
Martin-in-the-Fields nevével. Böhmhöz vagy Wandhoz képest hidegebbek,
kevésbé tudják közvetíteni Schubert látomásait - így hangzik a
kritikusi ítélet. (E három karmester felvételei legutóbb CD-n is
megjelentek, Marrineré már 1985-ben. Wand hátránya e téren, hogy 5
kompakton adták ki, szemben a többiek négylemezes albumával.)
Sok évvel ezelőtt, a rádiót hallgatva, nagy élvezetet találtam
Joseph Krips két előadásában, amikor is a Concertgebouwt, illetve a
London Symphony-t vezényelte. Mindkettő a partitúra helyenként
kamarazene jellegű finomságainak hangsúlyozásával gyönyörködtetett.
Abból, hogy nem CD-sítették egyiket sem, gyanítom, hogy tetszésem nem
találkozott a szakmai-kritikai közfelfogással. Mégis bátran ajánlom:
ha valaki megszerezheti az LP-ket, ne szalassza el! A klasszikus
karmesterkvartett másik három tagjának lemezei közül Toscaniniét az
utánozhatatlan vitalitás jellemzi, a gyors, de nem hajszolt tempók.
Alan Sanders megjegyzi, hogy ennél az 1953-as NBC-felvételnél a 41-es
Philadelphia érzékenyebb frazírozást mutat. Közös jellemvonást vél
felfedezni Edward Greenfield Klemperer 61-es lemezében, illetve egy
1986-os új előadásban: Jeffrey Tate-nak, a Covent Garden jelenlegi
első karmesterének EMI-produkciójában. Ez a közös jellemvonás a
"kemény komolyság" lenne. A Philharmonia Zenekar Klemperer keze alatt
mindenesetre ma is eszményinek hat. Bruno Walter lényéhez Schubert
éppoly közeli, mint Mozart. Trevor Harvey azt írta a 62-es (CBS)
lemezről, hogy "nem mindenekfelett izgalmas, hanem mindenekfelett
muzikális", az a melegség árad belőle, amely annyira illik e
szerzőhöz. Walternél "minden fontos dallam énekel". Ismétlések és
partitúra-hűség kérdésében ma szigorúbb a felfogásunk, mai füllel
Walter általában nem elég "modern". De kevés "modern" tud annyi örömet
okozni! (86 óta CD-n is.)
A Befejezetlennél csupa jót olvastunk Solti lemezéről - a C-dúr
kapcsán pedig, csupa felsőfokú magasztalást. "Összes lemezeinek egyik
legjobbja" - szögezi le a Penquin. Ragyogó tempók, pazar zenekari
játék (Bécsi Filharmonikusok) és hangkép ("a digitális technika egyik
diadalmenete, a DECCA legjobb nívóján, demonstrációs osztályba
való!"), dráma és líra remek arányú ötvözete, természetesség és
frissesség.
Trevor Harvey is a legmelegebben ajánlja. Nem várta, hogy Solti
ilyen érett mosolyú Schubertelőadó lesz. Ez a 84-ben megjelent CD
tehát az elsőszámú modern ajánlat. Nyomában talán Haitink halad
leginkább, az Amsterdamiakkal (Philips).
Félek, hogy Olvasóm ezt a Mennyei Hosszúságúról tartott beszámolót
Pokoli Hosszúságúnak tartja, ezért mellőzök számos régi felvételt:
Jochumét, Adrian Boultét. Szólnom kell viszont Fischer Iván Hungaroton
lemezéről, melyet az élő előadás lelkes hangulata ajánl - ha művészi
érettségben még nem mérkőzhet is a nagy klasszikusokkal.
Utóirat: Fentiek megírása után olvasom: a Virgin cég Sir Charles
Mackerras vezényletével adja ki a C-dúr szimfóniát. A Felvilágosodás
Korának Zenekara (sic!) korhű hangszereken játszik, vagyis Schubertet
kapjuk tőle - a wagneri zenekar felhangjai nélkül! Ez a vállalkozás is
azt bizonyítja, hogy a hanglemezgyártó "iparág" túlél minden
"végeredményt"...