Basic Library



    
No.9: Schubert VIII-IX. A Befejezetlen és a Mennyei Hosszúságú Olvasóim tudják, hogy itt nem értékítéletet kapnak, nem rangsorokról értesülnek. Fura is lenne, ha a lemezeket valamiféle hierarchikus rendbe állítva ajánlanám. Itt csak véleményeket idézek és személyes "preferenciákat", amelyek nem feltétlenül szakszerűek, még kevésbé "örökérvényűek". Ajánlataimra már csak azért sem ragasztom az "időtálló ítélet" üdvözítő címkéjét, mert nem támasztja alá őket tudományos képzettség, mélyreható elemzés. Nem hivatkozhatom másra, csak több évtizedes zenehallgatásra... zeneszeretetre... zenegyűjtésre. Preferenciák, mondtam. Tehát elfogultságok is. Mégpedig Schubertről szólva - igen súlyos elfogultságok, lévén ő (Mozart mellett) a személyes kedvencem, dalban, szimfóniában és kamarazenében egyaránt. Schubertről azonban nem kell a közvéleménnyel (akárcsak önmagamban is) vitáznom, mert az ő zenéje napjainkban az egyik legóhajtottabb (komoly)zenei táplálék, s mint minden igazi nagy művészet, kés rá, hogy koronként más-más arcát mutassa nekünk, csillapítva mindenkori vágyakozásunkat... Mi után, mi felé? Sajnos, éppen ez az, amit lehetetlen megfogalmazni, körülírni. (Mellébeszélni meg...?) Ugyanígy csak a személyes elfogultságunk magyarázhatja, hogy melyik tolmácsolást szeretjük, s miért. Némelyik előadás élménye úgy él bennünk, mint egy első szerelem emléke. A másikhoz mint a Bibliához, úgy nyúlunk. A harmadik fellelkesít; a negyedik megnyugtat. Hogy is lehetne szembesíteni az ilyesfajta indokokat holmi szakszerű véleménnyel, s azt elfogadva megtagadni önmagunk egy részét? Líraian szólva: csak én bírok minden lemezemnek hőse lenni...? Egy kis számtan (avagy kiáltozás a hajón a kapitány és a gépmester között: "Mennyi?" "Harminc." "Mi harminc?" "Mi mennyi?") - Hány szimfóniát írt Schubert? - Schubert nyolc befejezett szimfóniát alkotott (ezek egyike a "Befejezetlen"), illetve a töredékesekkel együtt vagy tizenegyet. A nyolc befejezettből a III., IV., és V. elragadó darabok. * ( * Függelék gyanánt egy-egy futó ajánlat azoknak a gyűjtőknek, akik - nagyon helyesen! - nem elégednek meg a két legnagyobb s legszebb Schuberttel, és meg akarják szerezni a "kis" szimfóniákat is. Számukra ezeket programoznám be: III.: Beecham (Royal Philharmonic) IV.: Marriner vagy Giulini V.: Beecham, Walter) - Beleférnek az alaprepertoárba? - Bele, de nem oly feltétlenül, mint a VIII. és a IX. - Pardon. Nyolc közül a kilencedik? - Persze, amelyik régen a hetedik volt. A nagy C-dúr. - Az helyesen a Kilencedik? - Nem. Helyes kronológia szerint a nyolcadik lenne. De VIII. gyanánt mindig a h-moll, a "Befejezetlen" szerepelt. Amely egyes tudósok szerint nem is befejezetlen. Ciklusok Bár ebben az ajánlásban csak a két nagy szimfóniáról szólunk részletesebben, röviden utalunk néhány teljes ciklusra: Karajanéra (EMI, Berlini Filharmonikusok); Sawallischéra (Philips-Eterna, Drezdai Állami Zenekar - időről-időre kapható az NDK centrumban, vagy importlemezként is); Marriner régi Argo-szériájára és az új digitális Philips-sorozatra, amelynek érdekessége egy X.(!) szimfónia - ezt Brian Newbould rekonstruálta különféle vázlatok alapján. Megemlítem még a Budapesti Fesztiválzenekar és Fischer Iván "fél-ciklusát": eddig a III., IV., V., VIII. és IX. szimfóniát jelentette meg a Hungaroton. "Befejezetlen" szimfónia "Hogyan képes az emberi elme - teszi fel a kérdést Maurice J. E. Brown, a Schubert szimfóniák egyik legjelesebb kutatója - ilyen muzsikát kitalálni? Mint minden igazi műalkotásban, ebben is rejlik valami, ami meghaladja érzékeimet és szinte megbénítja értelmünket." Brown megállapítja, hogy a Befejezetlen szimfónia két teljes tétele a kompozíció és zenei nyelvezet dolgában a legemelkedettebb és legköltőibb, amit Schubert valaha is megteremtett. Hogy időrendben és rang szerint haladjunk, Mengelberg 1939-es lemezével kezdjük. Ezt Edward Greenfield alapjában gyorsnak, keménynek, hajszoltnak tartja, Robert Layton pedig leszögezi, hogy e produkció nem mérhető Walter, Furtwängler és Beecham mércéjével. S mivel (Ivan Marchcsal együtt) a Penquin Guide-nak is ők a szerkesztői, nem csoda, hogy ebben a kiadványban is mindössze egy (zárójeles) csillaggal honorálják, nem kis részben a felvétel durva hangzása, az erős háttérzajok s az eredeti 78-asokról származó surrogás-sercegés miatt. Nem tagadják, mindazonáltal, a karmester és a zenekar (Concertgebouw) intenzív erejét, mely néhol feledteti a formálás és frazeálás furcsaságait. Ámde: "A végig rettenetesen gyors C-dúr szimfónia végképp oly kevés örömöt ád" - írják, hogy a Penguinben már nem is elemzik ezt az archív Philips-kiadványt. Visszatérve a VIII. szimfóniára, Furtwänglerről azt írta egy méltatója, hogy ő a "gramofon antitézise", azaz megfoghatatlan és rögzíthetetlen. Egy-egy műről készített számos felvétele a lényeget tekintve mégis nagyon hasonló, vagy szinte azonos felfogást mutat. A Bécsi Filharmonikusokkal készített His Master's lemezét is a hosszan ívelő lírai frázisok és drámai kontrasztok teszik egyénivé és felejthetetlenné - olvassuk egy 1955-ös kritikában. Walter melegsége és lírája különleges minőséget hoz létre ebben a szimfóniában, akár az 1961-es sztereó felvételt hallgatjuk a Columbia Symphony Orchestrával (CBS), akár a korábbit a Philadelphiai Zenekarral (Columbia) - ez ugyan a maga szűkebb, kevésbé differenciált hangzásával természetesen elmarad a korszerűbb hangtechnikájú sztereó felvételtől, de kifejezőerejével felülmúlja amazt. Ezt az (eredetileg még 78-as fordulattal felvett) Philadelphiai-lemezt harmincöt éve "dédelgetve hallgatom" (pompás akusztikai-érzelmi képzavar, nemde?) Klemperer EMI-felvételét éppen a walteri báj és gyöngédség hiánya jellemzi. Ő friss levegőjű, energikus ritmusú előadást tálal a csúcsformában levő Philharmonia Orchestrával, a hangrögzítés kitűnő. A Hungaroton által közreadott budapesti archív lemez az élő adások és Klemperer rajongóinak való, igazi "Collectors' Item". Hangminősége hifi szempontból, sajnos, aligha elégséges. Ám ha szembeállítjuk vele a valamivel később készült Scherchen-féle Supraphon korongot, ismét kitűnik a Budapesti Maestro nagysága. Scherchen két-három ütemenként kreált álkontrasztjai szétesővé teszik a tételeket. Csajkovszkijhoz illő érzelmi áradozása és Wagnerhez illő tömbszerű hangtömegei szinte elveszik kedvünket a műtől. Klemperer rajzos szólamvezetése és pontosan kidolgozott nagyformába bőven kárpótol a gyengébb hangminőségért, amely végül is alig rosszabb a Supraphonénál. Karl Böhmöt származása, neveltetése, egész muzsikus pályája predesztinálta, hogy Schubertkarmester legyen. Ez év elején a Rádió felelevenítette egy 1968-as budapesti koncertjét a Bécsi Filharmonikusokkal, s ez húsz év után is fellobogtatta hajdani lelkesedésemet. A Berlini Filharmonikusokkal készített 1960-as DG-ciklus VIII.-ja ugyanazt a fájdalmas-szépséges ragyogást vetíti a hallgató elé, mint a budapesti hangverseny. Solti Györgyről viszont kevesen feltételeznék, hogy Schubert lírájának hűséges tolmácsa lehet. Természetesen nem a művészi kvalitásai hiányzanak. Inkább acélos energiája, mindenen felülemelkedő s felülkerekedő akarata áll látszólag ellentmondásban a schuberti kedélyvilággal. De tudjuk: minden előítélet álságos. Solti kicsiszolt, mégis friss lendületű, nagy meggyőző erőt sugalló tolmácsolását legszerencsésebb előadásai közé sorolják. A Bécsiek kifinomodott játékához kitűnő hangfelvételt produkált a DECCA. Karajan persze többször is felvette a romantikus szimfóniacsodáknak ezt az (időrendben) első nagy alkotását. Az 1966-os DG lemezt ma is kivételesen kifinomodott zenekari hangzása ajánlja, mert annyi mindent enged meghallani, ami más felvételen esetleg elkerüli figyelmünket. Hozzá még kitűnő atmoszféra és nagyszerű drámai érzék járul. Az 1978-as EMI-ciklusból való Befejezetlent már nem járja át a titokzatosság hangulata, a belső hevület, bár - szemben a mester sok más Schubert-interpretációjával nem is hat modorosan túlbonyolítottnak. Mégis, inkább a korábbi (DG Galleria-sorozatban újra kiadott) felvételt ajánlom, amelyet hangzásáért (Otto Gerdes, a karmester-zenei rendező produkciója) sok új digitális felvételnél is többre becsült Alan Sanders, a Gramophone kritikusa. Ugyanebben a szaklapban a veterán (azóta már visszavonult) recenzens, Trevor Harvey állapította meg Carlos Kleiber 1985-ös DG felvételéről, hogy "csupa karakter, és a játék teljesen stílusos", mégis túl sok "furcsaságot" tartalmaz ahhoz, hogy a hallgatók többségének tessék. A zseniális Erich Kleiber nem kevésbé zseniális és nem kevésbé akarnok (vagy illedelmesebben: erős akaratú) fia gyakran képes vitára ingerelni. Csak egyre nem képes: arra, hogy unalmas legyen. A másik nagy excentrikus, Giuseppe Sinopoli (Philharmonia Zenekar, DG) "csupa nagyság és hátborzongató intenzitás" Stephen Johnson véleménye szerint. A Penquin Guide ezt még alaposan megtoldja: rendkívüli mélységű koncentráció és spontaneitás, csábítóan gyönyörű zenekari játék, a fúvósok hangjának "szűrése" varázslatos, a tételek kontrasztja teljesen egységes elképzelést fed. A klasszikus nagy felvételek közé sorolandó. Tehát ez mindenképpen a modern digitálisok rangelsője. A nagy Giulini lemezéről Ivan March emlékezik meg magasztaló szavakkal: rendkívül drámai, néhány varázslatosan bensőséges mozzanattal. (Chicago SO, DG). A hazai forgalomban is elérhető (vagy hajdan elérhető) lemezek közül valószínűleg a licences Bernstein-kiadvány (CBS Great Performances, New York Philharmonic, Hungaroton kiadásban) a legjobb ajánlat. A szimfóniából felizzó romantikus nagyságról és a bensőséges kamarazenei pillanatokról egyaránt képet kapunk, a felvétel - kissé összepréselt, szűk tere ellenére is megfelel a 60-as évek közepén elért színvonalnak. Nálunk Melódia lemezen, de magyar tasakban jelent meg Mravinszkij 1978-as bécsi hangversenyének felvétele a Leningrádi Filharmonikusokkal. Ez a felvétel Bernsteinével szemben is versenyképes. Őszinte pátoszú, gyönyörű képet ad a műről, bár a schuberti romantikát egy cseppet Csajkovszkijéhoz közelíti. Az eredeti Eurodisc felvételen feltűnnek a nagyerejű basszusok, a hangkép kissé "nagyobb, mint életnagyságú", de jócskán kárpótol néhány fúvós szólam (kürtök!) rendkívüli színe és a magas vonósok nem stúdió-pontosságú, de lenyűgöző hangzása. Ferencsik és Fischer Iván Hungaroton lemezeinek, illetve Sawallisch (Philips-Eterna) felvételének erényeit a magyar gyűjtők nyilván jól ismerik, kár, hogy a 60-as évekből való Swallisch-lemezen a pompás drezdai zenekar szép játékát és a karmester őszinte érzelmeit az Eterna félénk és óvatoskodó vágása-préselése elszürkítette. A nagy C-dúr A zenetörténelem egyik legmonumentálisabb és legigényesebb szimfóniáját Schubert a Bécsi Zenebarátok Egyesülete számára komponálta, de értesülvén, hogy a mű meghaladja képességeiket, visszavonta. Ez a szimfónia csak egy évtizeddel később hangozhatott fel, s akkor is csak rövidített formában. A hatalmas, 45 percnél hosszabb mű fölött (Schumann nevezte el mennyei hosszúságúnak) száz esztendeje lebeg a legendás utolérhetetlen nagy művek aurája... a végső fokon értelmezhetetlen s ezért nagyon is sokféleképp értelmezhető rejtelmesség. "Üzenetét" nagyon világosan föl lehet fogni, csak nem lehet megfogalmazni. Vessük egybe, hogyan értelmezi e művet a tudós elemző, és hogyan a művésztárs. A tudós szerint: "A dallam indításának nagytercnyi emelkedése megsejteti a boldogságot, amely a szimfóniát áthatja. Akarva-akaratlanul az lesz az egész mű sarokpillére. Négy tételen át minden egyes témában fölbukkan." (Brown). A költő - hiszem, nemcsak az én "olvasatomban" - közelebb jut a schuberti lényeghez: "...szünet után Schubert következett, a hetedik, a C-dúr, s az allegróból és a andantéból hirtelen összeállt az, ami volt, az ifjúság, s ölelkezik, motívumot cserélve az ereje, az édessége, az idill cikázása a viharban, minden, amit akartam, és minden, ami nem lehet. S a második tétel kürtje búg, hogy jól van így, hogy jól van úgy, és minden tétel szövevénye a fődallamhoz visszatérve kizengeti a mámort, a finálét, együtt az életét, meg a halálét." (Vas István: Ötven felé) Az ajánlást azért kezdem az Eterna három kiadványával, mert három évtizeden át ezeknek köszönhettük, hogy ezt a hasonlíthatatlan művet méltó előadásban kapni és gyűjteni lehetett Magyarországon is. Furtwängler felvétele eredetileg DGG márkán jelent meg. Felfogása egyszerre mély és illékony, spontán és egészében megismételhetetlen - éppen ez a gramofon csodája, hogy mégis tetszés szerint megismételhető. (És meg is ismételhetem, tetszésem szerint, annyiszor, hogy manapság már a szürke por száll belőle a zenével együtt, olyannyira kopott a hatvanas évek elején vásárolt kópiám. Szerencsére az Eterna tavaly ismét forgalmazta nálunk ezt a felvételt, sajna, elenyészően kevés példányban.) Robert Osborne ezt a lemezt minden idők legjobbjai közé sorolta. Szerinte Furtwängler rámutat e mű rokonságára a Beethoven VII. szimfóniájával, mely modellül is szolgált Schubertnek, és tévedhetetlenül jelöli ki a C-dúr szimfónia helyét a nagy német kulturális hagyományban. A Berliniek kivételes játéka a fináléban - fejezi be - ma is extázisba tudja hozni a hallgatót. Az 51-es monó hang igen megfelelő az átjátszásokban. (S még az sem szegi kedvem, hogy a III. tételt kettévágták.) Ez tehát az első és az abszolút ajánlatom. A másik két Eterna lemez egy hasonlóképpen csodálatraméltó zenekar, a Drezdaiak játékát rögzítette. Sawallisch vezénylése alatt játékuk ékesszóló és természetes nemességet áraszt - habár az 1967-es Philips-koprodukciós felvétel az Eterna préstől itt sem kapott szárnyakat. Karl Böhm hajdan a harmincas években - Fritz Busch után - a drezdai főzeneigazgató tisztét töltötte be; országos szenzáció volt, amikor 1979-ben visszalátogatott Drezdába. A kultúrpalotában adott hangversenyének "élő" felvételét szintén a DG adta ki (a Galleria-sorozatban újra is). Alan Sanders azt állítja, hogy a mérnökök egész jól "fogták el" a hangot. Az Eterna változatban, sajnos, agresszívnak hallom, és mint Böhm nagy tisztelője, dühös vagyok magamra, hogy a magas színvonalú előadást nem élvezem annyira, amint Sanders sugallja ("céltudatos, mégis melengető, közvetlen" és "elengedett" stb.). Én harsánynak, túl gyorsnak érzem, s hiányolom a Böhmre jellemző meleg kedélyt. A fentebb már említett sorozatban, 1963-ban szívhez szólóbb C-dúr szimfóniát vezényelt a mester; ezt a drezdai felvételt az ez évi májusi Gramophone-ban Stephen Johnson "csupa melegségnek" nevezi, s nem tagadja meg tőle a nagyság pillanatait sem, de hiányolja a ritmikus lendületet, a kényszerítő erőt, sőt: helyenként bágyadtnak érzi - bár a dallamok, frázisok megformálását így is dicsérni kénytelen. Vagyis a két Böhm (látszólag?) ellentmondásos, illetve más-más arcát mutatja a szimfóniának. Nekem mindenesetre a korábbi változat a rokonszenves. Ugyanez a kritikus ebben az összevetésben nagyon nagyra értékeli Günter Wand Schubertciklusát. E karmester neve jóval kevésbé ismert nálunk, de a nyugati hangversenyéletben is csak az utóbbi tíz évben sorolják a nagymesterek közé. Wand az Északnémet, illetve a Kölni Rádió Szimfonikus zenekara élén lett új kedvenc - és nagy öreg egyszersmind; ma már a hetvenes éveit tapossa. Csak azért jutott ily későn az elismeréshez, mert hátráltatta őt, hogy zenekarát nem tekintették osztályon felülinek? De az is megtörténhet, hogy valaki csak ilyen idős korában ér fel az igazi művészi magaslatokra. Mindenesetre a nagy német repertoárban, különösen Beethoven, Schubert, Brahms és Bruckner szimfóniáinak előadásában rendre győztesen kerül ki a sztár-dirigensekkel való összehasonlításból is. "Bőséges energia és jó kontroll, kivételes érzék az érzelmek kettős arculatának megrajzolásához, fény és sötétség kontrasztjához" - dicséri az a Johnson, aki egy korábbi recenziójában alaposan levágta Karajan EMI-lemezét a teljes sorozatból ("se költészet, se nagy pillanatok, a friss tempók ellenére is nehézkes"). Eddig minden témánknál találkoztunk Sir Neville Marriner és az Academy of St Martin-in-the-Fields nevével. Böhmhöz vagy Wandhoz képest hidegebbek, kevésbé tudják közvetíteni Schubert látomásait - így hangzik a kritikusi ítélet. (E három karmester felvételei legutóbb CD-n is megjelentek, Marrineré már 1985-ben. Wand hátránya e téren, hogy 5 kompakton adták ki, szemben a többiek négylemezes albumával.) Sok évvel ezelőtt, a rádiót hallgatva, nagy élvezetet találtam Joseph Krips két előadásában, amikor is a Concertgebouwt, illetve a London Symphony-t vezényelte. Mindkettő a partitúra helyenként kamarazene jellegű finomságainak hangsúlyozásával gyönyörködtetett. Abból, hogy nem CD-sítették egyiket sem, gyanítom, hogy tetszésem nem találkozott a szakmai-kritikai közfelfogással. Mégis bátran ajánlom: ha valaki megszerezheti az LP-ket, ne szalassza el! A klasszikus karmesterkvartett másik három tagjának lemezei közül Toscaniniét az utánozhatatlan vitalitás jellemzi, a gyors, de nem hajszolt tempók. Alan Sanders megjegyzi, hogy ennél az 1953-as NBC-felvételnél a 41-es Philadelphia érzékenyebb frazírozást mutat. Közös jellemvonást vél felfedezni Edward Greenfield Klemperer 61-es lemezében, illetve egy 1986-os új előadásban: Jeffrey Tate-nak, a Covent Garden jelenlegi első karmesterének EMI-produkciójában. Ez a közös jellemvonás a "kemény komolyság" lenne. A Philharmonia Zenekar Klemperer keze alatt mindenesetre ma is eszményinek hat. Bruno Walter lényéhez Schubert éppoly közeli, mint Mozart. Trevor Harvey azt írta a 62-es (CBS) lemezről, hogy "nem mindenekfelett izgalmas, hanem mindenekfelett muzikális", az a melegség árad belőle, amely annyira illik e szerzőhöz. Walternél "minden fontos dallam énekel". Ismétlések és partitúra-hűség kérdésében ma szigorúbb a felfogásunk, mai füllel Walter általában nem elég "modern". De kevés "modern" tud annyi örömet okozni! (86 óta CD-n is.) A Befejezetlennél csupa jót olvastunk Solti lemezéről - a C-dúr kapcsán pedig, csupa felsőfokú magasztalást. "Összes lemezeinek egyik legjobbja" - szögezi le a Penquin. Ragyogó tempók, pazar zenekari játék (Bécsi Filharmonikusok) és hangkép ("a digitális technika egyik diadalmenete, a DECCA legjobb nívóján, demonstrációs osztályba való!"), dráma és líra remek arányú ötvözete, természetesség és frissesség. Trevor Harvey is a legmelegebben ajánlja. Nem várta, hogy Solti ilyen érett mosolyú Schubertelőadó lesz. Ez a 84-ben megjelent CD tehát az elsőszámú modern ajánlat. Nyomában talán Haitink halad leginkább, az Amsterdamiakkal (Philips). Félek, hogy Olvasóm ezt a Mennyei Hosszúságúról tartott beszámolót Pokoli Hosszúságúnak tartja, ezért mellőzök számos régi felvételt: Jochumét, Adrian Boultét. Szólnom kell viszont Fischer Iván Hungaroton lemezéről, melyet az élő előadás lelkes hangulata ajánl - ha művészi érettségben még nem mérkőzhet is a nagy klasszikusokkal. Utóirat: Fentiek megírása után olvasom: a Virgin cég Sir Charles Mackerras vezényletével adja ki a C-dúr szimfóniát. A Felvilágosodás Korának Zenekara (sic!) korhű hangszereken játszik, vagyis Schubertet kapjuk tőle - a wagneri zenekar felhangjai nélkül! Ez a vállalkozás is azt bizonyítja, hogy a hanglemezgyártó "iparág" túlél minden "végeredményt"...