A tanársegéd |
Linn Axis
Összekötöttük a kellemeset a hasznossal.
Már sokszor felpanaszoltuk, mennyire meg van kötve a kezünk: sem a
túlságosan szimpla, sem a túlságosan drága készülékeket nem
használhatjuk etalon gyanánt. Tudniillik az etalon mérőműszer is
egyben, márpedig ha silány a mérőműszer, a mérés eredménye sem lesz
különb. De tartózkodnunk kell a szuperhifitől is, mert (ha
történetesen hozzájutunk), elriasztjuk vele az Olvasót. Nem tudja majd
közös nevezőre hozni a mi készülékünket az övével. Az etalont tehát
valahol a két szélsőség között kellene megtalálnunk.
Lemezjátszót utoljára három évvel ezelőtt fényképeztünk a
poszterre. Most, hogy megint a Fő Műsorforráson a sor, úgy
irányítottuk a dolgokat, hogy a Harmadév Nyuszija egy olyan
lemezjátszó legyen, amelyről írni is lehet, beszélni is lehet,
spekulálni is lehet, fényképet készíteni is lehet - és amelyet esetleg
etalonnak is használhatnánk. Nos, a sztárfotónkon látható masina
kiadóvállalatunk tulajdona, és jelenleg tartós kiküldetésben minálunk
tartózkodik. Didaktikus készülék, sok tanulsággal szolgál, annyit
lehet tanulni tőle, mint... mint egy professzortól. Nem, annyit nem.
De mondjuk mint egy tanársegédtől.
A szegény ember Linnje
A brit sajtóban így titulálták az Axis lemezjátszót: a szegény
ember Linnje. Feltehetően mindenkinek vérzik a szíve, ha arra a
nyomorúságos szegény emberre gondol, akinek csak ilyen lemezjátszóra
telik. Ez a szerény kis masina itt, Magyarországon hangszedő nélkül is
jó ötvenezer forintot ér. Britanniában viszont "csak" 350 font az ára;
ez ott úgy a havi átlagjövedelem felének felel meg, tehát bárki, rövid
időn belül kigazdálkodhatja. A szegényemberek is. Dehát ők angol
szegényemberek. Ezzel szemben, hogy Adyt citáljuk: "mit ér a
(szegény)ember, ha magyar?"
Hogy miért kezelik le, miért titulálták a szegény ember jószágának
ezt az egyáltalán nem olcsó gépezetet, azt bizonyára mindenki tudja,
aki rendszeresen tanulmányozza lapszemle-rovatunkat, s méginkább, aki
már öt évvel ezelőtt is olvasta a HFM-et. Sztárfotónkat akkor a
legendás Linn Sondek lemezjátszónak szenteltük ("Herme Linn", HFM
11.), hogy kifürkésszük: tényleg jobban szól-e ez a gép a kommersz
vagy akár professzionális Direct Drive-oknál. S hogy tényleg jobban
szól-e? Kérdésben a felelet.
A Linn Sondek: fogalom. A lemezjátszók professzora, a High
Fidelity tanszékvezetője, mely posztot úgy 1975 táján foglalta el,
önjelölés útján, de állásában azóta többször is megerősítették.
Konzervatív személyiség: nem változtatja meg egykönnyen a hangvételét.
"Linn", ez a szó nem is annyira a céget jelöli, mint inkább az LP 12
lemezjátszó-futóművet. A típusjel eddig tulajdonképpen fölösleges is
volt, mert mindig csak ez az egyetlen Linn-típus volt forgalomban.
(Igaz, időről időre változtattak rajta valamicskét. Általában a
tápegységén finomítottak.) Ma úgy 450 fontba kerül, csupaszon, minden
cubehőr nélkül. Hangkart és hangszedőt többfélét is ajánlanak hozzá,
olcsóbbat is, drágábbat is - de futóműből sohasem kínált alternatívát
a Linn cég.
A Linn-teória ugyanis, ellentétben minden előző hi-filozófiával,
azt állítja, hogy a legfontosabb "láncszem", amelyen az egész
hifi-berendezés minősége áll vagy bukik: a lemezjátszó futómű. (Ebben
a felismerésben tényleg sok igazság rejlik.) A Linn-iskola némely
szélsőséges tanítványa éppenséggel azt állítja, hogy az LP 12
bármilyen hangkarral, hangszedővel, erősítővel és hangsugárzóval
jobban szól, mint bármiféle más futómű bármiféle más hangkarral,
hangszedővel - és így tovább a fontossági sorrendben, egészen a
hangsugárzóig, mely komponens a legkevésbé lényeges (!!!) láncszem.
legalábbis a Linn-teória értelmében, Ezért van, hogy a Linn cég
képviselői (mint január végén Olvasóink is tapasztalhatták az
Intercontinental szállóban, a Linn és Naim készülékek bemutatóján) a
legszívesebben egészen kisméretű hangsugárzókat vonultatnak fel, mert
azt akarják demonstrálni, hogy még ezek a minidobozok is mennyire
nagyot szólnak, ha Linn lemezjátszó áll a lánc elején. Vagyis:
mindenen szabad spórolni, csak a futóműn nem.
Hát ezért nem gyártott a Linn olcsóbb futóművet a szegény ember
számára. Vegye csak meg a szegény ember ugyanazt, amit a gazdagok, és
használja azzal, amivel tudja. Később, ha majd lesz pénze, vehet hozzá
jobb hangkart, jobb hangszedőt és egyebeket.
Ez a filozófia (vagy üzletpolitika?) csaknem egy évtizeden át
bevált, és visszatekintve a hetvenes évekre, el kell ismernünk, hogy a
Linn Sondek tényleg afféle mérföldkő volt a High Fidelity
történetében. Csakhogy az idő nem állt meg. Kétségtelen, hogy a skót
cég volt az első, amely felismerte, mennyi minden múlik a
lemezjátszón, és technikai (valamint kereskedelmi) ügyessége révén
szinte teljesen kisajátította magának a Brit Csúcshifi piacát. Ámde
szorosan a nyomában ott törtettek a többiek. Először elfoglalták az
üresen hagyott kereskedelmi pozíciókat, a Még-Mindig-Nem-Olyan-Drága,
valamint az Ahhoz-Képest-Még-Mindig-Elég-Jó készülékekkel, ahogyan ezt
a Rega, a Logic, a Systemdek, a Manticore stb., illetve a proletár
kategóriában a Dual és a NAC cég tette. Ezek a cégek, véleményünk
szerint, irgalmatlanul sokkal adósai a Linn-nek. Mert könnyű volt
nekik felkelteni a vevők érdeklődését egy-egy nívós lemezjátszó iránt,
ha egyszer már a skótok bebizonyították, hogy valamely lemezjátszó
igenis lehet jobb a többinél.
Aztán már csak idő kérdése volt, mikor jelentkeznek a
trónkövetelők, akik már nem arra hivatkoznak, hogy "az enyém olcsóbb,
és mégis majdnem olyan jó, mint a Linn", hanem azt állítják, hogy az
övék ugyanolyan jó, vagy - Istenem, ne ródd fel bűnül nekik - még
szebben is szól, mint az LP 12... Mi nem hisszük, hogy e lemezjátszók
közül bármelyik is jobb volna a másiknál. Ezekvégül is mind-mind
hangszerek. A Pink Triangle és a Roksan Xerxes valahogy úgy aránylik a
Linn Sondekhez, mint a Guarneri vagy Amati hegedű a Stradivarihoz:
lehet ugyan vitatkozni rajta, melyik a rangosabb, de mindegyik
gyönyörűen szól - csak éppen másképp. (Persze, ma már világszerte igen
jó lemezjátszókat építenek, néhol tízszerte drágábbakat is a Linn
Sondeknél. Ezekre itt most azért nem hivatkozunk, mert egyrészt minden
tekintetben "lőtávolon kívül" esnek, másrészt a világ más tájain nincs
olyan széles körben elfogadott értékrend, mint a briteknél, s annak
híján nehéz valós képet kapni a márkás készülékek képességeiről.)
Hat-nyolc évvel ezelőtt, amikor a Linn Sondek nimbusza a
legfényesebben ragyogott, valószínűleg elsöprő üzleti sikere lett
volna minden olyan "büdzsé" (azaz jutányosabb árú) készüléknek, amely
a Linn feliratot viseli, dehát a skótok kötötték az ebet a karóhoz:
futóműből csak elsőosztályút szabad gyártani. A "büdzsé" audiofil
lemezjátszókat végülis a konkurencia építette meg. És 1983 tavaszán
minden eddiginél félelmetesebb versenytárs jelent meg a színen: a
digitális lemezjátszó, az ő fölényes megbízhatóságával, háttérzaj
nélküli zenéjével és tündökletes ezüstlemezeivel. Ettől kezdve úgy
látszott, hogy többé már tényleg nem érdemes bajlódni holmi
középkategóriájú készülékekkel. Mindenki megesküdött volna rá, hogy a
piac háromfelé szakad, a vásárló már csak három dolog között
választhat, amennyiben vagy megveszi a lehető legjobb audiofil
lemezjátszót, vagy megelégszik a lehető legolcsóbb, kommersz japán
géppel, vagy pedig átáll a lehető legmodernebbre, a Compact Discre.
Negyedik eset kizárva... Nos, ezt a jóslatot megcáfolta a gyakorlat.
Annak ellenére, hogy a Compact Disc egyre inkább tért hódít, még
mindig sok fogy a középkategóriájú, tehát audiofileknek szánt, de
azért mértékletesen árazott lemezjátszókból is.
Olyannyira, hogy 1986 végén egyszercsak a Linn cég is ilyennel
állt elő, piacra hozván az Axist ("Tengely"), amely még csak nem is
futómű, hanem komplett (!), tehát hangkarral felszerelt lemezjátszó. Ő
persze nem nevezi középkategóriájúnak. Egyszerűen csak arról van szó -
mondja -, hogy a Linn Sondek továbbra is a világ legjobb
lemezjátszója, de most már van egy második legjobb: az Axis. Utána
természetesen még sokan következnek. Mit kell ezen csodálkozni?
Akárcsak az egyszeri professzort hallanánk: "Magyarországon a
matematikát csak én tudom ötösre, négyesre senki, hármasra megint
senki, kettesre az a hülye tanársegéd, aki a vőm, egyesre a többiek".
A Linn azért ennél valamivel nagyvonalúbb; az ő értékrendjében ötösre
ugyan tényleg csak a Sondek tudja a hifit, de az Axisnak is kijár
legalább egy négyes. A konkurencia elégedjék meg a hármas
osztályzattal.
Mondanunk sem kell, hogy a fentemlített konkurencia egyáltalán nem
ért egyet ezzel a klasszifikációval. Ők magát a professzort sem
tisztelik különösebben, a tanársegédjét pedig még inkább
megkritizálják. Felülemelkedve a gyárak és a kereskedők vitáján,
támaszkodjunk inkább a brit szakírók véleményére. Őszerintük a Linn
Axis kitűnő gépezet, amely kétségtelenül megéri az árát, de elmarad a
klasszis futóművek mögött, sőt: még a saját kategóriájában is meg kell
harcolnia nem is egy konkurens típussal. A vásárló jól teszi, ha előbb
valamennyit meghallgatja, mert mindegyiknek más az alaptónusa. Ízlés
dolga, ki melyikkel élne együtt szívesebben. Ezzel kapcsolatban
érdemes még elmondanunk, hogy a Linn cég szerint az Axis ugyanolyan
tónusban szól, mint a Sondek: akár össze is lehet téveszteni az LP 12
régebbi, mondjuk 5-6 évvel ezelőtti változataival. A szakírók mást
mondanak: szerintük az Axis hangkaraktere eltér a Sondekétől, és ha
valaki mindenáron ragaszkodik a "nagy" Linn tónusához, akkor a
középkategóriájú gépek közül ne az Axist válassza, hanem inkább a
Manticore Mantrát. Abban viszont mindenki megegyezik, hogy az Axis fel
tudja venni a versenyt magával a Sondekkel is - feltéve, hogy az
utóbbi nincs jól beállítva, vagy nem a megfelelő hangkarral
használják. (Ha jól emlékszünk, eddig arról volt szó, hogy a futómű
eleve eldönt mindent. Öngól?)
Felépítése
Az Axis konstrukciója mindenesetre teljesen más, mint amilyet a
"tanári kivitelű" Sondek után várnánk.
Beszéljünk tehát előbb a professzorról. Az LP 12 függesztett
rendszerű. A motorját a fadoboz aljába szerelik, a tényleges
lemezjátszót viszont - tehát a tányért és a kart egy fémlapra, az
úgynevezett szubsasszira (alváz) építik. Ezt a funkcionális egységet
három rugóval függesztik fel a fadobozon belül, s ezáltal elszigetelik
egyrészt a külső zajoktól, másrészt a motor dübörgésétől. A hangkar és
a tányér tengelye egy-egy lyukon búvik át az áttört takarólapon. Ezt
az immár klasszikusnak nevezhető technikát, amelyet egyebek között a
Thorens, valamint idehaza a Tesla/NAD lemezjátszóról ismerünk, jó 20
évvel ezelőtt dolgozta ki E. Villchur, az Acoustic Research cég
főkonstruktőre (mellesleg ő találta fel azt a bizonyos gumimembrános,
azaz légfelfüggesztésű hangszórót is). A rugók mogasvágó szűrő gyanánt
működnek, csillapítják a rezonanciafrekvenciájuk fölötti
frekvenciákat. A Sondek rugói egy kissé merevebbek a szokásosnál,
rezonanciafrekvenciájukviszonylag magas (6-7Hz körül jár), de a
szubsasszi még így is hajlamos rá, hogy ide-oda kóvályogjon; a
függesztett rendszerű lemezjátszót mindig nehezebb kezelni, mint a
merev-vázút. Dehát valamit valamiért. További kényelmetlensége a Linn
Sondeknek, hogy nem elég csak hazavinni és használni; előbb be is kell
állítani, mégpedig igen pontosan. Hadd korrigáljuk egy tévedésünket:
mi annakidején azt írtuk róla, hogy "szentelt vízbe mártott csavarhúzó
azért mégse kell hozzá". Hát az tényleg nem kell hozzá, de a
beállításnak igenis tudni kell a forszát. (A Linn cég még külön
tanfolyamokat is rendez a "dealer"-eknek, vagyis a készülék
árusítására felhatalmazott kereskedőknek!) Azóta alkalmunk volt
meggyőződni róla, hogy a beszabályozott készülék tényleg jobban szól,
mint az, amelyiket éppen csak előhúzták a dobozából.
Részben ez magyarázza (de nemcsak ez!), hogy ellentétben a
Sondekkel, az Axisból mégsem lett függesztett váiú masina. Igaz, nem
is lett teljesen "merev". Inkább valami különös átmenetet képez a
kettő között. A konstrukció lényege: három hatalmas
szilikongumi-harang. Alsó végük tappancsban végződik, betöltve a
hagyományos gumiláb funkcióját. Felső végük tartja, mint három rugó, a
"szubsasszit", amely itt azonos a lemezjátszó tetőlapjával.
Magasságukat szükség esetén újra lehet szabályozni, alulról, egy
csavarhúzóval. Végül pedig - a derekukra erősítve - ők hordozzák a
lemezjátszó fadobozát. Ez annyit jelent, hogy a fadoboz (a benne levő
motorral meg a ráerősített plexitetővel) meglehetős mértékben leválik
a funkcionális rendszerről. Természetesen a tetőlaphoz sem ér hozzá. A
lejátszótűtől kiinduló rezgés közvetlenül jut el a lábakig, nem kell
áthaladnia a fadobozon. Erre a megoldásra még visszatérünk!
A fentiekből következik, hogy a három gumitappancs nem a készülék
sarkaiban helyezkedik el, hanem viszonylag közel egymáshoz és a
lemezjátszó súlypontjához; a három felfüggesztési pont egyébiránt
ugyanolyan alakzatot képez, mint a Linn Sondek alvázának
felfüggesztési pontjai. A két gép hasonlósága ezzel végetér. Az Axis
szubsasszija - vagy nevezzük inkább felfüggesztett tetőlapnak? - nem
fémből készült, de nem is fából, hanem egy MDF nevű, könnyű, merev és
rezgésmentes műanyagból, 12mm vastag, és tapéta borítja. Ez az anyag
állítólag más cégeknél is bevált, kardeszka céljára, mert jól
csillapítja a hangkarból érkező rezgéseket. Nos, ez a tetőlap itt
alváz is meg kardeszka is egyszerre. Ez a konstrukció elvben nem nyújt
oly hatékony védelmet a külső és belső ellenség, akarom mondani
rezgésék ellen, mint a klasszikus, rugó által felfüggesztett rendszer,
és kevésbé hűségesen tolmácsolja a dinamikai finomságokat. Viszont
sokkal stabilabb, kézbentarthatóbb. Nem kell pepecselni vele, nem kell
"tuningolni", "felspécizni", évenként újra ellenőrizni. Ha vízszintes
felületre állítják, akkor magamagától vízszintbe áll - és úgy marad.
Minthogy a gumiharangok rezonanciafrekvenciája nem 6-7, hanem
15Hz, az egész rendszer sokkal merevebb, vagyis könnyebb kezelni. Mint
említettük, a Linn-konstruktőröknek ez lehetett az egyik szempontjuk,
amikor úgy döntöttek, hogy az Axist nem függesztik fel a szokásos
módon.
Másrészt viszont (ezt az érvet a Hi-Fi News-ban olvastuk) az is
logikusnak látszik, hogy az Axis eleve nem követhette a Sondek
felépítését. Nyilvánvaló, hogy az új lemezjátszónak olcsóbbnak kellett
lennie, spórolni pedig csak az alkatrészeken lehet. Csakhogy a Sondek
speciális rendszer, minden komponense össze van hangolva a másikkal.
Ha csupán olcsóbbra cserélnék az alkotóelemeit, felborítanák a
rendszer egyensúlyát, és akkor nemigen produkálhatnának afféle
"második legjobb" lemezjátszót. Alapvetően más konstrukcióban kellett
gondolkodniuk, egészen más komponenseket kellett keresniük - s azok
működését szintén össze kellett hangolniuk.
A Sondeknek és az Axisnak egyik alkatrésze biztosan azonos: a
csapágy, a híres-nevezetes csapágy, amelyre a Linn olyannyira büszke.
(Joggal büszke rá - lásd méréseinknél.) A csapágytengely 9,5mm
átmérőjű, 45 mm hosszú, alul kúposra esztergált acélrúd, amely két
teflongyűrű között forog egy acéllapocskán. Az egész csapágyházat fel
kell tölteni olajjal; az olajat egy kis flakonban mellékelik. Ennek a
lemezjátszónak is kettős tányérja van, a motor a belső, kisebb tányért
hajtja meg, s erre támaszkodik a tulajdonképpeni lemeztányér, amely
lendkerék is egyben. A belső tányér olyasfajta, mint a Sondeké,
alumíniumból esztergálták. A lemeztányéron viszont már
takarékoskodtak: a Sondeké még különleges cinkötvözetből készült és
súlyos, az Axisé alumíniumötvözetből, és nem nehezebb másfél kilónál.
Akár a Sondeket, az Axist is egy elektronikusan szabályzott, 24
pólusú Philips szinkronmotor hajtja. A motor már eleve rá van szerelve
arra a nyomtatott áramköri lapra, amely az elektronikát hordozza. Ez
utóbbi nem kvarcvezérlésű ugyan, de nagyon gondosan építették meg.
Külön-külön erősítővel (2x2 BUX55F tranzisztor) hajtják a motor két
fázisát; a vezérlő áramkör 4 darab BC184-et, valamint 7 integrált
áramkört tartalmaz. Bekapcsoláskor néhány másodpercig viszonylag magas
feszültséget bocsátanak a motorra, hogy a tányér hamarabb elérje a
névleges fordulatszámot. Üzem közben a feszültség 20 voltra csökken.
(Mindezt egyébként nem a gyári irományokból tudjuk. A Linn ugyanis nem
ad sem szervizkönyvet, sem blokkdiagrammot; jóformán semmit sem ad.
Adatainkat nagyrészt az angol lapok tesztjéből vettük.) Az erősítőhöz
hűtőbordák csatlakoznak, díszítve a készülék hátoldalát.
A Linn Sondek abban is eltér a plebejus használatra szánt
készülékektől, hogy nem hajlandó percenként 45-öt forogni. Kizárólag
33 1/3-os, tehát (ritka kivételektől eltekintve) LP-méretű lemezeket
fogad. Létezik ugyan egy modifikációja, egy kettős hornyú
motortengely, amelyet utólag fel lehet szerelni a készülékre - dehát
ez olyan, mint az elektronikus műláb: jobb meglenni nélküle. A
"második legjobb" készüléken viszont már nem lehetett megúszni a 45-ös
fordulatszámot. A fordulatszámváltás természetesen elektronikus. Az
Axis ki-bekapcsolója egyetlen gomb, de két LED van fölötte, egy piros
és egy zöld. Gombnyomásra a piros fény gyullad ki (33 ford/perc), és a
névleges fordulatszám beálltakor megnyugszik a fénye. Újabb
gombnyomásra a készülék kikapcsol. Ha kislemezt teszünk fel,
bekapcsoláskor egy kicsit hosszabb ideig kell lenyomva tartanunk a
gombot, és akkor nem a piros, hanem a zöld fény fog világítani (45
ford/perc).
A hálózati zsinór dugója hátul, a hűtőbordák mellett csatlakozik.
A készülék elvben nem 220 voltról, hanem az Angliában használatos 240
volt feszültségről működtetendő. Szerencsére nem kényes a hálózati
feszültségre; 198 volttal is beéri.
Basik English
A Linn cég összesen négyféle hangkart kínál. A legjobbat, az
Ittokot már ismerjük (HFM 11.), a második a Basik Plus, a harmadik és
a negyedik a Basik LVX hangkar rögzített, illetve cserélhető
fejszerelvényű változata. A Basik-széria tényleg az alapfokú
hifi-hangkar Angliában, nemcsak az elnevezése miatt (basic=alap,
bázis), hanem mert más brit cégek is gyakorta megveszik a Linntől,
hogy azzal árusítsák a saját középkategóriájú futóművüket - mindaddig,
am(g ők is "össze nem hoznak" egy nívós, precíziós hangkart. Ami a
Linn-hangkarokat illeti, tudomásunk szerint ezek mind Japánban
készülnek, a skót cég tervei alapján. Feliratuk azonban csak ennyi:
"Designed by Linn Products Ltd".
Már említettük, hogy az Axist komplett lemezjátszó formájában
árulják. Hangkarja újabban már mindig a Basik Plus. A Basik-széria
foglalata egy három csavarral rögzíthető, lyukas köridom, minden
tekintetben ugyanolyan, mint az Ittoké, vagyis a vevő később - ha
rászán további 400 fontot - esetleg átnyergelhet a drágább karra.
(Habár, mint tudjuk, ez ellentétes a Linn-filozófiával, amely szerint
"futómű, futómű über alies".) A szóban forgó köridom egyébként
teljesen át van fúrva, úgyhogy ha kiemeljük belőle a hangkart,
keresztül lehet nézni a lemezjátszón. (A kivezetőkábelt is alulról
kell csatlakoztatni.) A hangkart föl-le mozgathatjuk foglalatában, és
amikor a kellő magasságot eléri, egyetlen csavarral rögzíteni lehet.
Az összes csavar imbusz-típusú (a készülékhez több, különböző méretű
imbusz-kulcsot adnak). A hangszedőt természetesen a szabványos, 1/2
coll lyuktávolságú csavarokkal kell rögzíteni.
A Basik egyszerű, finomvonalú, de robusztus jószág. Karcsöve
egyenes, a fejszerelvény igen erős nyakrésszel csatlakozik hozzá. A
karcső alatt egy tartóidom nyúlik előre a karbakból. Ezen helyezték el
a (csak egyféleképpen skálázott!) antiskating-tárcsát, és azt a piciny
"tubust", amely a karliftet hordozza. A "tubust" oldalról egy csavar
rögzíti, magasságát tehát szabályozni lehet.
A henger alakú ellensúly csak egészen kevéssé rugózik. Nincs
felfüggesztve, csak valami csillapítóanyagon keresztül érintkezik a
karral. A tűerőt az ellensúllyal kell beállítani, 0-30mN között. A
legkisebb osztás 1mN.
A kivezetőcsapokat a karbak legalján helyezték el; az 5 aranyozott
csapocska egy különleges csatlakozódugót fogad.
Méréseinkhez
Megvalljuk: a "kis" Linn lemezjátszó már amikor kicsomagoltuk,
belopta magát a szívünkbe, egyszerű, elegáns kinézetével, precíziós
felépítésével; az a fajta masina, amelynek önkéntelenül is szurkolni
kezd az ember. Mint a többi lemezjátszót, ezt is a szokásos
"mérőpickupunkkal" használtuk (Ortofon MC20, tűerő: 20mN).
A fordulatszám erősen eltér a névlegestől. Jobbat vártunk;
mellesleg a gyári specifikáció is csak 0,1% eltérést enged meg.
Persze, van az Axis elektronikájában két kis potméter, s azokkal (ha
van kéznél megbízható műszer) pontosan be lehet állítani a lemezjátszó
fordulatszámát, és hát mi be is állítottuk - ámde álláspontunk szerint
ezt a gyárbon kellett volna megcsinálni. A meghajtómotor fordulatszáma
egyébként független a hálózati frekvenciától, amely nálunk
Magyarországon halálpontosan 50Hz-es... kéne, hogy legyen.
A fordulatszám 20mN tűerő hatására 33 1/3-on igen csekély
mértékben, 45-ön már valamivel erősebben csökken, de ennek nem
tulajdonítunk jelentőséget. A nyávogás egy hajszállal túllépi a
specifikációban megadott ±0,05%-ot; gyakorlatilag ugyanezt mértük
annak idején a Sondeken is. A lemeztányér felfutási ideje átlagos.
A zajok alacsonyak, a gyár által specifikált 75dB a "B" görbével
mért zajra vonatkozik. A rezgésmentesítő állványon, szélesebb sávban
mért ("A" görbe szerinti) zaj is csekély, még kisebb is, mint amit 5
évvel ezelőtt a Sondeken mértünk.
A bevezetőben szóba hoztuk a lemeztányér precíz csapágyazását,
amelyre a Linn cég annyira büszke. Bár táblázatunkban nem tüntetjük
fel, mindig megszoktuk mérni, mennyit "üt" a lemezjátszók tányérja.
Persze, amit mi felderíteni igyekszünk, az általában csak valami
egészen durva hiba - hiszen a szabvány függőleges irányban 0,3mm,
vízszintesen pedig 0,4mm "ütést" is megenged. (Újabb adalék a
hifiszabványokhoz.) A nívós készülékeken azonban ez a hiba nem nagyobb
0,1mm-nél. Az Axis lemeztányérja függőlegesen csak 0,06mm-t,
vízszintesen 0,07mm-t "üt", tanúsítva, hogy a Linn cég csapágykészítő
technikája valóban elsőrangú.
A hangkar csapágysúrlódása szintén csekély, pedig a csapágy erős,
robusztus. A kivezető kábel kapacitása megfelelő.
Érdekes lefutású az akusztikai visszahatás diagramja. Szokásunktól
eltérően mindkét csatorna görbéjét megadjuk, ugyanis ezek számottevően
eltérnek. A bal csatorna még eléggé "nyugodt", de a jobb csatorna
védettsége már csak közepes. A Linn Sondek bizony ebből a szempontból
mindenképpen különb volt. Ezen a vizsgán persze általában jobban
szerepelnek a függesztett rendszerek.
A hangkar-hangszedő rezonancia diagramja 9Hz-en mutat kiemelést,
meglehetősen erőset. Ne feledjük, ez a görbe a hangkar és a hangszedő
közös viselkedését írja el, más típusú, más rendszerű hangszedővel
ettől eltérő görbét kapnánk.
Összefoglalva: gondosan megépített mechanika, kitűnő hangkar,
itt-ott apróbb trehányságok - egyre inkább arra a következtetésre kell
jutnunk, hogy a High-End Audio képviselői nem sokat törődnek a
specifikációval. (De ne essünk túlzásokba: ez a specifikáció
meglehetősen szigorú!)
Szeánsz
(A szerkesztő tollából.)
Instálom alássan: nem tudom, hogyan installáljam.
A lemezjátszókat mi Triangulum asztalkára szoktuk tenni, nem
mintha ez az állvány volna a létező legjobb, de oly sok mindenki
kipróbálta és oly sok mindenkinél bevált, hogy megnyugtató támpontnak
hisszük (konkrét és átvitt értelemben egyaránt). A lemezjátszóknak
általában 4 gumilábuk van, a Triangulumnak csupán három pillére, tehát
vagy úgy lehet összehozni őket, hogy a lemezjátszó elöl a saját
gumilábain áll, hátul pedig egy pót-gumilábon - vagy pedig a
lemezjátszót egyszerűen "ráhasaltatjuk" az asztalkára, úgy, hogy a
gumilábai a levegőben lógjanak. Mi eddig ezt az utóbbi módszert
ajánlottuk. Mostantól kezdve már nem vagyunk biztosak a dolgunkban.
Eltérően a lemezjátszók túlnyomó többségétől, a Linn Axisnak csak
3 gumilába, pontosabban: 3 jókora (szilikon) gumitappancsa van. Ezek
konstrukciós elemek, s nem csupán arra valók, hogy a készülék alja ne
karistolja össze az asztalt. Ennek a lemezjátszónak a dobozát
gyaníthatólag nem célszerű ráhasaltatni az állványra: mindenképpen meg
kell állnia a saját lábán. A három tappancs azonban igen közel van
egymáshoz, sehogy sincsenek fedésben a Triangulum pilléreivel, szükség
van valami közdarabra. Kérdés, milyenre.
Persze kipróbáltuk az Axist a szokásos módon is, tehát kikerülve a
gumilábait, és tényleg azt tapasztaltuk, hogy a hangképe ilyenkor
szétesik, agyoncsapódik. Talán a rezgéseknek most át kell futniuk a
fadobozon is, nem tudnak rövid úton, a lábakon keresztül elvándorolni
- ki tudja. A különbség mindenesetre igen nagy. Mintha nem is ugyanazt
a lemezjátszót hallgatnánk!
De még ha közbeiktatunk is valamiféle lapot vagy más idomot, amin
az Axis lábai megtámaszkodhatnak, akkor is igen nagy különbséget
hallhatunk, aszerint, hogy a szóban forgó közdarab milyen anyagból
van. Bármennyire meglepő, a balzafa itt valahogy nem vált be igazán. A
hangkép steril lett, lapos lett, elveszítette a felharmonikusait és a
basszusdinamikáját. Jobban tetszett a zene, ha a Triangulumra egy
közönséges, 2 centiméter vastag pozdorjalemezt (!) fektettem, és arra
állítottam az Axist. Eddigi tapasztalataim szerint a hangkép ilyenkor
elszíneződik, csengő-bongóvá válik. Most is ebben az irányban mozdult
el, csakhogy az Axisnak ez jót tett: megelevenedett, részletgazdaggá
vált, megszólaltak a szélső oktávjai. Igaz, hogy tolakodóbbá is vált.
Dehát valamit valamiért... Úgy látszik, a lemezjátszók viselkedését
csak egy nagyon sok változós függvény írhatja le, ha leírhatja
egyáltalán. Lemezjátszót tervezni nem afféle Kolumbusz tojása (aminek
pedig magam is hittem).
Első vizsga: NAD5120
A Linn Axist mindenekelőtt - természetesen - a Rút Kis Kacsával: a
NAD5120-szal hasonlítottuk össze. A szeánszon hagyományos kábelezést
használtunk, kapcsolóberendezést viszont nem kötöttünk be. hanem hol
ezt, hol azt a lemezjátszót csatlakoztattuk az erősítőre. Ez így
komplikáltabb ugyan, de jobban ki lehet tapasztalni a két gép
eredendő, saját hangkarakterét. A Heybrook HB1-et Talpra állítottuk,
az erősítő a Naim NAIT volt, a lemezjátszókba pedig két
(gyakorlatilag) egyforma Ortofon MC10 Supert szereltünk.
(Illesztőtranszformátor: Ortofon T-2000.) Megszokott demólemezeinket
játszottuk: az Ortofont és a JBL-t, azonkívül belehallgattunk a
Proprius Messiás-felvételébe és egy Mahler IV. szimfóniába.
Egyhangúlag úgy ítéltünk, hogy a Linn Axis bizony órákat adhat a kis
NAD-nak.
Linn Axis. Hatalmas basszusdinamika. Loudness. Kicsit tolakodó.
Betölti a szobát. Melegebb tónusú, szélesebb sávú, teljesen más a
frekvenciabalansza. Nagyobb lélegzetet vesz. A szimfónia öblös,
tértölelő, izgalmas. A zenészek valahogy felnőttebbek. Az oratóriumon
több szín, egészségesebb. Lehetne azért egy kicsit kevésbé agresszív.
* A country-zenén a legnagyobb a differencia. Egyenletesebb. Több
mély. A hangok jobban elkülönülnek. Hangosabb. Több. * Dinamika, a
mélyek jobbak, a magasak csengőbbek. Levegő, élet, tisztaság.
NAD5120. Vékonyabb, súlytalanabb. Nem kellemetlen. Az alsó
szólamokat nehezebb követni. Kicsit érdes. Hervadt, hűvös. De azért
nem rossz. Jellegtelen. Szűkebb sáv. Magasba tolódik. Kevesebb
hangszín. A tutti nem "üt", a hangkép széjjelebb esik. * Csengőbb,
felfelé húz, kevés mély. Sovány. Inkább hiányérzetem van. Hibákat,
torzításokat itt sem érzek. * Durva mélyhiány a NAD-on, a
basszusszólamot nem lehet kivenni. Vérszegény, a magasai tompák.
Mosottabb, halkabb.
Hát akkor vigye kánya, hagyjuk magunkat rábeszélni: szeánszainkon
ezentúl az Axis lesz a műsorforrás (de nem az etalon). A bolti
lemezjátszókat továbbra is a kis NAD-hoz viszonyítjuk, mindaddig, amíg
jobbat nem találunk az üzletben. Erre ugyan nincs sok kilátásunk,
sajnos. Most látjuk csak igazán, mennyire sajnos.
Második vizsga: Linn Sondek
A tanársegéd urat természetesen nem a diákokhoz kell mérni, hanem
példaképéhez, a professzorhoz: a Linn Sondekhez. Lévai Jenő barátom
szívességéből hozzájutottunk egy LP 12-höz, igaz, hogy a hangkarja nem
Ittok, hanem Rega RB300-as. Namármost, a hangkarok és a futóművek nem
mindig illeszkednek egymáshoz. Az egyetlen öntvénydarabból készített
RB300 igencsak jóhírű hifi-produktum, de inkább a merev vázú, s nem
pedig a függesztett rendszerű gépekhez ajánlják, és állítólag éppen a
Sondekhez "passzol" a legkevésbé. Ráadásul a szóban forgó gépezet
egyáltalán nincs szakszerűen beállítva. A Linn cég azt állítja, hogy
ha a Sondek nincs jól installálva, vagy/és nem a megfelelő hangkarral
párosítják, akkor az Axis esetleg fejére nőhet az ősz mesternek.
Lehet, hogy most éppen ezt fogjuk hallani? (A rend kedvéért itt
közbeszúrom, hogy mindkét lemezjátszó ugyanolyan talapzaton állt:
Triangulum tetején, egy-egy pozdorjalemezen. Mindkét lemezjátszóból
így tudtuk kihozni a legtöbbet. Hagyományos kábeleket használtunk.)
Nézzük a kommentárokat:
Axis. Dögösebb. Melegebb. "Hifibb". A magasai elevenebbek. Kicsit
tolakodó. Jelenlétérzet. Az a bizonyos basszusdinamika mintha itt
volna nagyobb... De valóban elég mélyek ezek a basszusok? Elölről
szól; popzenén ez előnyös. De azért folyton egy kicsit sok van belőle.
Az operán jobban együtt van. Eleven, tolakodó. A legalsó tartománya
azért nem annyira stabil. Country-zenén olyan, mint egy jó mágneses
hangszedő egy kevésbé jó mozgótekercses ellenében. Hemzseg - de jól
áll neki. "Információ minden mennyiségben" - de én egy kicsit kevesebb
információval is beérném. A zongoraversenyen a zongora egységesebb, az
Axis ebből a szempontból fölényesen jobb, de itt is túlcseng, és itt
is erőszakos. * Nincs lényeges különbség. Az Axis egy picit jobb, de
nem tudom, miért, és nem is vagyok biztos benne. * Kevesebb mély. A
basszus erőtlenebb, bágyadtabb. Középtől felfelé hangosabb.
Komolyzenén - az én számomra egyforma jók, sőt, a Messiás kórusa talán
tömörebb az Axison.
Sondek. Nyugodt. Kicsit hűvös. Szárazabb, távolságtartóbb. A mélye
szerintem ennek jobb, és mélyebb is. Laposabbnak hat. A színpad közepe
nem eléggé definiált. Az opera egy kicsit szétesik, a felső tartomány
külön életet él. De az arányai jobbak. A zongoraverseny vonósai
visítanak. A Messiáson nyugodtabb, egyenletesebb, mélyebb tónusú,
hallgathatóbb, de kissé fakó a tónusa, nem eléggé eleven. * A két
oldal aránya nem elég jó. A hangszerek háttérbe húzódnak. * Igen jó
basszus (lejjebb megy és több van belőle), a hangszerek fixen tartják
helyüket, megfoghatóbbak. Sztereóbb, levegősebb, finomabb. Minden
jobban különválik. A magasai megfogottabbak.
A Szerkesztőnek módja volt egy kicsit "ráhallgatni", egy-két
további órát (tanórát) venni a professzortól és tanársegédjétől.
Nehezen tudna választani a kettő között.
Az Axis mellett szól az egységessége. Az a Beethoven I.
zongoraverseny, amelyet a szeánszon hallgattunk (Brendel, Haitink) nem
volna rossz felvétel, de a zongorája - az erőszakos mikrofonozás
folytán - valahogy három darabra szakad: felül xilofon, középen
zongora, alul nagybőgő. Három évvel ezelőtt vettem, Londonban. Nem
tetszett. Eladtam, (Uhrman György vette meg; rajong Brendelért.) Aztán
egy barátom felajánlotta ugyanennek az albumnak egy másik példányát.
Akkor már nagyban állványoztam és kábeleztem - és (még mindig a NAD
lemezjátszón) az a bizonyos szétszórt zongora kezdett egész
elviselhetően szólni. A Sondeken természetesen még sokkal jobb a
zongorahang. Az Axison viszont már nem zongorahang szól, hanem
zongora. Rosszul mikrofonozott zongora, de mégiscsak zongora. Nem
mindegy!
Ez a zongora bársonyos, csillogó hangú, és annyira eleven, mintha
behozták volna a szobába. Sőt: túlságosan is benn van. Olyankor muszáj
átkapcsolni a Sondekre, hogy egy szobával kijjebb toljuk Brendelt és a
hangszerét. De akkor meg hiányérzete támad az embernek.
A két Linn mindenesetre eltérő hangvételben adja elő a
mondanivalóját. Elfogadhatjuk az egyiket professzornak, a másikat meg
tanársegédnek - de úgy véljük: nem ugyanazon a tanszéken
tevékenykednek.
*
Ezzel azért még nincs vége a dolognak. Először is, most már igazán
jó volna tudni, tényleg szebben zenél-e a Sondek, ha úgy installálják,
ahogyan kell, és ahogyan csak a beavatottak tudják installálni. Éppen
akkoriban tartották azt a bizonyos Linn/Naim bemutatót az
Intercontinentalban (lásd a 8. oldalon). Az egyik Beavatott (Cserján
Imre, a Sound Company cégtől) meglátogatott, és megmutatta, hogyan
kell zeneibbé varázsolni az LP 12 hangját. A varázslatnak az a
lényege, hogy a dobozt és a szubsasszit külön-külön vízszintbe
állítják, és a három rugót addig-addig igazgatják, mígnem az alváz
minden irányban lazán tud elmozdulni, sehol sem ütközik akadályba, és
a lengése teljesen nyugodttá, spontánná válik. (Tanúsíthatom, a
feladat nem is olyan egyszerű!) Semmi kétség, a megbűvölt lemezjátszó
tényleg elbűvölőbben szólt, több finomságot tudott érzékeltetni, főleg
a legmélyebb és a legmagasabb regiszterben. A hangkaraktere nem
változott meg, de most már nemigen hagyott kétséget aziránt, hogy
igenis ő a jobbik lemezjátszó a kettő közül.
Ettől a varázslattól még nem esett volna le az állam, de Imre
magával hozott néhány bűvészkelléket - kábeleket és állványokat -, és
azokkal alaposan megváltoztatta a hangkép karakterét. A kétféle
installáció "hangképe" között számomra nagyobb a különbség, mint a
Linn Axis és az olcsó NAD hangja között! A hangosítóvezetéket vastag,
sodrott kábelre cserélte, a lemezjátszó alá fémállványt rakott (tüskék
mindenfelé, fölül a tetejükön egy vékony pozdorjalemezzel - az egész
tákolmány zörög és mozog és rezonál), a homokkal töltött, nehéz
hangsugárzó-állványt pedig egy egészen könnyű, instabil és rezonáns
fémlábazatra cserélte (lásd a 8. oldaton a Linn Index hangdoboz
alatt). Mindhárom varázslat ugyanabban az irányban hatott: a hangkép
dúsabbá, teltebbé, basszusban gazdagabbá vált, a felső tartománya
tartózkodóbb, visszafogottabb lett, ami igen jót tett a "könnyűsúlyú"
Heybrook HB1-nek és a szintén kissé csörömpölős Ortofon MC10 Super
hangszedőnek. Nekem ugyan kételyeim maradtak ezzel a hangképpel
szemben, mert úgy éreztem, hogy egy és más azért itt is veszendőbe
ment, és arról sem voltam meggyőződve, hogy a HB1-nek és az MC10S-nek
valóban így kell szólnia - de nem tagadhattam (nem is lehetett
vitatni), hogy a rendszer most sokkal inkább "együtt van". Úgy is
fogalmazhatnék, hogy én ugyan másképpen képzelem el az ideális
hangzásképet, de a rendelkezésemre álló eszközökkel sehogysem tudom
elérni, amit szeretnék. Ezzel szemben a Linn szekta papjai tisztában
vannak vele, hogy mit akarnak, és tudják, hogyan érhetnek célhoz.
Tehát: rendszertervezés, rendszertervezés. Megfogadjuk. Csak
tudnánk, hogy ez most jelszó volt-e, vagy tananyag. Vagy csak
varázsige.