Basic Library |
No.8: Mahler dalszimfóniája
Ha frontátvonulásos őszi éjszakán, midőn a fellegek súlyos
takarója légrétegeken, tetőkön, mennyezeten keresztül is egyenest az
álmatlanul fekvők mellkasán terül szét, kínos álmokból felriadva én is
nyugtalanul forgolódom. Ilyenkor kezd alakot ölteni agyamban a Terv,
melyet már három éve érlelek, forgatok: a lázadás terve. Fellázadok a
HFM szerkesztője ellen. Mert ő, a könyörtelen szerkesztő, anno 1984
megparancsolta, hogy a Basíc Library-ban csak szimfonikus műveket
ajánlhatok. Merthogy az úgymond "hifibb". Pedig tudta, hogy én
operabolond vagyok (hogy az operabolond kifejezés mit takar, azt
egyszer egy hatkötetes regényciklusban fogom kifejteni); dehát
operalemezekről amúgyis remek esszéket közölt akkoriban Fodor Géza.
Nos, az ember nem áll le vitatkozni a szerkesztővel, mert ha sokat
ugrálok, megnézhetem a sajtóhibáimat a következő számban. Ajánlgattam
hát továbbra is a szimfonikus remekeket. Egy hűséges olvasóm mindig
volt. A szerkesztő. Néha addig olvasta a kéziratokat és levonatokat,
míg maga is beszerzett egyet-mást az általam ajánlottakból. Ilyenkor
volt mit hallgatnom. Az ő lemezét. Mivel ő nem találta elég hifinek.
Igaz, kvittek vagyunk, mert én is vettem már hangszedőt az ő feltétlen
ajánlására, amely... de ezt úgyis kihúzza.
Most megpróbálom kijátszani a tilalmat, úgy teszek, mintha
szimfonikus művekről beszélnék, s közben a zeneirodalom legszebb és
legérdekesebb énekes darabjairól szólok. Hátha nem veszi észre. Így
evickélek át Mahler vokális szimfóniájához, és így fogok végül
"befutni" a Beethoven IX. kikötőjébe.
Mahler-reneszánsz
Mahler neve több mint 20 év óta ezt a sztereotip reflexiót váltja
ki a zenehallgatókból, kritikusokból: "hát igen, reneszánsza van!" Ami
igaz is, nem is. Nem igaz, mert a német kultúrában szinte keletkezése
óta folyamatosan jelen volt ez a zene (kivéve, amikor letiltották). Az
viszont igaz, hogy az 1960-as Mahler Centenárium és a köré szervezett
nagy bécsi fesztivál valóban meghozta a Mahler szimfóniák és
dalciklusok előadásának reneszánszát. A fesztiválnak ünnepi, pompás
jelleget adott, hogy részt vett rajta a Mahlerhez legközelebb álló két
karmesterzseni, az egykori famulus, illetve pártfogolt Bruno Walter és
Klemperer. (Az utóbbi éppenséggel "szellemi teremtőjének" nevezte
Mahlert.) Walter nyolcvannégy, Klemperer hetvenöt éves volt 1960-ban.
Mindketten korábban is elkötelezett harcosai voltak Mahlernek, és jó
néhány művét lemezre vezényelték. Odaadó hívek több generációja
(Kubelik, Bernstein, Solti, Haitink) hatalmas lemezrepertoárt épített
ki; később a már öregkorában megtérő Karajan is csatlakozott hozzájuk
néhány felvétellel (VI., IX. szimfónia stb.). A nyolcvanas évekre
azután már a mai derékhad nagyjai is (Abbado, Maazel, Tennstedt,
Sinopoli, Ozawa, Inbal és mások) többé-kevésbé teljes ciklusokkal
szerepelnek a Mahler-diszkográfiákban. A lemezkatalógusok és a
bestseller-listák ma feltétlenül a kedvelt szerzők közé sorolják
Mahlert; ha nem volna igazuk, nem jelentkezne minden évben új
ciklussal a profitéhes nagy cégek valamelyike. (Mely tényből az is
kiviláglik, hogy a Hungaroton nem tartozik a profitéhes cégek közé.) S
teszik ezt annak ellenére, hogy a hatalmas előadói apparátus és a
művek szokatlanul nagy terjedelme folytán egy Mahler-szimfónia
felvételi költsége majdnem eléri egy teljes operáét! A szimfóniák
közül csak az I. és a IV. fért el egyetlen LP-n; a hosszú szimfóniák
tételeit nehezen lehet elosztani két lemezoldalon. A CD valamelyest
megkönnyítette a szerkesztők dolgát.
Mahler nélkül nincs alaprepertoár. Azon viszont már lehetne
vitatkozni, mely művét építsük be legelőbb az alaprepertoárba. A
legnépszerűbbet, az Elsőt? A csaknem ennyire népszerű Negyediket? Vagy
valamely szaktekintély egyéni kedvencét? Megnehezíti a választ, hogy
Mahler életművét - kortársainak, Thomas Mann-nak vagy Proustnak
életművéhez hasonlóan - könnyebben lehet felfogni a maga
összességében, mint az egyes művek elemzésével. Az egyes szimfóniák és
dalciklusok (Az ifjú csodakürtje, Vándorlegénydalok,
Gyermekgyászdalok) szinte egymást értelmezik, oly erős köztük a
szellemi és hangulati rokonság. Azonos a jelképrendszerük, egymást
ismétlik; rímelnek egymásra.
A vokális szimfóniákat két csoportra osztom: az elsőbe a
II-III-IV. szimfóniát sorolom (ezek lényegében véve "dalbetéteket" és
kórust tartalmaznak), a másodikba pedig az oratóriumhoz közelítő VIII.
szimfóniát és a Dal a földről címűt. A Basic Library jelen kötetét ez
utóbbi műnek szenteljük.
Dal a földről
A Dal a földről eggyéolvasztja Mahler két legjellegzetesebb
műformáját, a szimfóniát és a dalciklust. Ezért is tartják az ő
"legmahleribb" művének, sőt, Bruno Walter a zeneirodalom egyik
legszemélyesebb hangú művének nevezi. Noha voltaképpen egy hat dalból
álló ciklust hallunk, szerkezete arra indít, hogy - mindenféle
erőltetett formaértelmezés nélkül - hatalmas szimfonikus nagyformának
tekintsük, amelyben az I. dal ("Bordal a föld nyomorúságáról") az
első, a II. ("A magányos az őszben") a második tételnek felel meg. A
III-IV-V. dal ("Az ifjúságról - A szépségről - A részeg a tavaszban")
egy háromrészes, scherzo-szerű harmadik tételt alkot, s végül a VI.
("A búcsú") egy óriási Adagio-finale. Nem mond ellent mindezeknek,
hogy - más Mahler-szimfóniákhoz hasonlóan - a Dal a földről-t is két
fő részre tagolhatjuk, éspedig minden belemagyarázás nélkül. Eszerint
az I-V. dalok az első részt alkotják, a VI. pedig, amely csaknem olyan
hosszú, mint a többi együttvéve, a másodikat. Mahler maga az
alcímekben egyértelműen kategorizálja a művet: Szimfónia tenor és alt
(vagy alt helyett bariton) hangra és zenekarra. Bruno Walternek egy
alkalommal "dalokba foglalt szimfónia" gyanánt említette. Mint
szimfóniát, mégsem látta el sorszámmal: titokzatos, babonás előérzete
tiltakozott az ellen, hogy a már ismert VIII. után most ez legyen az ő
IX. szimfóniája. (Mert a IX. után, ugye, Beethoven sem írhatta meg a
Tizediket. Mahler babonás félelmében az is közrejátszott, hogy három
évvel a Gyermekgyászdalok ciklusának befejezése után ő is elveszítette
négyéves kislányát.)
A remekmű kellékei
Mint az alcímből következik, a Dal a földről sikere négy
egyenrangú tényezőn múlik: a két énekes szólistán, a zenekaron és a
karmesteren. Hogy mind a négy remek legyen, a legnagyobb ritkaság ezen
az eszményinek éppen nem nevezhető világban. Vegyük sorra a
követelményeket
A tenorista. Olyan hang szükségeltetik, mely egyaránt képes
eldalolni Siegfried kovács-dalait (kissé magasabbra transzponálva),
Mozart leggyöngédebb áriáit, mondjuk a Belmontéét, vagy Ottavio Dalla
sua pace-jét és az egyszerűségükben is tökéletes Schubert-dalokat. E
kívánalmaknak csak egészen kivételes adottságú, különleges technikai
képzettségű énekes tud megfelelni. Hozzá még ábrázoló készséggel,
színészi adottságokkal is kell rendelkeznie, hogy képes legyen
megjeleníteni a tragikus halálpátosz dalnokát, az idilli tó énekesét
és a tavasz mámorától megrészegült lírikust.
Az alt (vagy a baritonista). Legyen bársonyosan puha, gazdag,
felhangdús orgánuma, tökéletesen kiegyenlített mélysége és a végsőkig
kihasználható légzéstechnikája. Érzelmileg képes legyen eltérően
színezni a viszonylag hasonló Magányosság- és Búcsúdalok minden
mozzanatát, s helyesen tolmácsolni a Szépség-dal fájdalmas-erotikus
hangulatát is. Vagyis sokszínűen kell festenie az egységes
hangulatokat, egységesnek a kontrasztokat.
A zenekar. Ismerje és értse jól a zenei idiómát. Virtuóz legyen és
fáradhatatlan.
A karmester pedig (itt is ő a legfontosabb!) ismerje jól a mahleri
hagyományt, s lehetőleg mutassa meg a már sokszor hallott műnek
valamely új arcát is. Legyen átfogó víziója róla, hogyan dalol ez a
rendkívül összetett, mégis egyetlen alaphangon: a halálén játszó
óriási hangszer.
Ennyi talán elég is.
Ne lepődjünk meg rajta, hogy ebből a szimfóniából nem találunk
majd egyetlen, mindenkit kielégítő felvételt, egy ideálcsat,
tökéleteset, örökérvényűt. (Persze, más szerzők más műveiből is csak
ritkán akad Bruno Walter és Kathleen Ferrier ilyen.) Át fogunk siklani
azokon az albumokon, amelyek bár értékeket mutatnak fel, a tökéletes
jelzőre aligha aspirálhatnának. Jelentős művészek előadásai is kiesnek
így, az erők elégtelensége vagy csupán valamely szerencsétlen
konstelláció miatt.
Ennyi elég is.
Kalauzok és kalózok
Most nem annyira különféle lemezkritikai szaklapok fognak
kalauzolni bennünket, hanem az (A. Blyth szerkesztette) Songs on
Records - 1 című hanglemez-esszégyűjtemény egyik szerzője, Andrew
Clements. A leggyakrabban őt fogom idézni. Másik referenciám a Mozaik
2. kötetében már bemutatott Penguin Guide. Az előbbi 18 felvételt
sorol fel, az utóbbi nyolcat; magángyűjtésemben (a majdan megírandó
Nagy Magyar Diszkográfiában) további 5 áll még, kalózok és félkalózok.
Ezekből állítottam össze az alábbi táblázatot.
Bruno Walter
Mielőtt a karmesterekre térnék, hadd zengjem a Béesi
Filhamonikusok dicséretét. Ez a páratlan együttes kiemelkedő
szépséggel játszott "bécsi" vagy bécsies zenéket: Mozart, Beethoven,
Schubert, Brahms és a Straussok (Richardot is beleértve) - valamint
Mahler muzsikáját is. Igazából akkor képesek a csillagokig emelni
hallgatóikat, ha karmesterükhöz valamifajta harmonikus vagy éppen
ellentmondásos "love story" különös minőséggel Furtwängler és Kleiber,
Karajan vagy Boskovsky, akár Böhm és Bernstein keze alatt (az utóbbit
is teljes odaadással követik a DECCA lemezén).
Ez tette mindig emlékezetessé találkozásukat Bruno Walterrel is.
Waltert, akit amúgyis a "conductor of humanity" (a humánum
vezénylője) jelzővel illettek, egészen különleges érzelmi láncok kötik
ehhez a műhöz. Tanítványa, személyes barátja s egy évtizeden át első
karmestere is volt a bécsi operaigazgató Mahlernek. A mester halála
után Walter mutatta be 1911-ben Münchenben a Dal a földről-t (később a
IX. szimfóniát is), s azt vallotta róla, hogy ez volt élete
legjelentősebb művészi tette, legszemélyesebb sikere. Később is
gyakran vezényelte a bécsi zenekart, 1936-38 között pedig ő volt a
bécsi operaigazgató: Utolsó európai hangversenyét is velük adta
1960-ban, s akárcsak a zenekart, őt is a nagy német zene, ezen belül a
nagy bécsiek zenéje ihlette meg a legjobban.
Bruno Walter és Kathleen Ferrier
Végül egészen szoros érzelmi viszony fűzte őt szólistájához,
Kathleen Ferrierhez. "Életem egyik legjelentősebb művészi élménye
Kathleen Ferrierrel való találkozásom volt, akinek teljesítménye éppen
a Dal a földről-ben - akárcsak a Gyermekgyászdalokban és Mahler más
dalainak tolmácsolásában - zenei pályám legmélyebb és legboldogítóbb
élményei közé tartozik. Hangjának puszta csengése már első hallásra
úgy szíven ütött, ahogy más hang talán sohasem. Ferriernek azonban
nemcsak hangja: lelke is volt... Valami titok lappangott e láthatólag
oly tiszta, kedves, egyszerű és egyenes lény életében... Egyéniségének
sajátosan egységes volta is titokzatos maradt. Hibátlanul szép volt:
megjelenése, lelke, hangja, művészi előadásmódja egyaránt. Komoly,
szép és kifejező előadásából intenzív, a kedvességtől a tragikus
árnyalatokig őszinte érzelem sugárzott... Talán korai halála is része
a titoknak..." - írta Bruno Walter 1956-ban. A "titkot" kutatva nem
nehéz felfedeznünk, hogy a nyolcvanesztendős karmester rajongásában az
egy évtizeddel korábbi (1947, Edinburgh-i Fesztivál) nagy érzelmi
találkozásuk tükröződik. Ferrier jellemzésekor Walter sokat megvall a
maga művészi ideáljairól és tulajdonságairól is. Mit számít ehhez
képest, ha a rideg kritikus a "legmisztikusabb zenei legendák
egyikének" tartja a Walter-Ferrier kapcsolatot, s megkérdezi: ez a
"nyíltan kitárulkozó érzelmi reagálás" vajon hogyan tetszett volna
Mahlernek. Nos, ha van értelme zenei hitelességről, korhűségről,
szerzői intenciókról beszélni, egészen biztosan Walter a
legilletékesebb. Hagyatkozzunk hát inkább az ő ítéletére. (Habár
figyelmet érdemel, hogy a Dal a földről-nek csak egyetlen
hangversenyén alkalmazott baritont az alt helyett - pedig Clements
szerint Mahler az előbbit részesítette volna előnyben!)
Walter egyébként azt állítja, hogy az ősbemutató óta mindig
szerencséje volt a szólistáival. Kétségkívül szerencséje volt a magyar
fülnek komikus nevű, de annál jelentékenyebb Julius Patzakkal is. Őt a
harmincas évektől (a nagy Tauber után) a legjelentősebb német lírai
tenoristának tartották. Kivételes zenei ízlését bizonyára azzal
alapozta meg, hogy nem tenoristának készült... (Hanem karmesternek.
Általában fordítva történik: a különösen muzikális tenoristák akarnak
karmesterek lenni - lásd Domingo vagy Peter Schreier esetét.) Patzak
kifejezési skálája és technikája még ötvenedik évén túl is töretlen
volt, s bár az I. dalt nem az ő hangjának teherbírására szabták, abban
is teljesen kielégítő, a másik kettőben pedig talán felülmúlhatatlan;
éppúgy mestere a nagy formáknak és a zenei nüanszoknak, mint a szöveg
értelmezésének.
Ez az 1952-es DECCA némileg háttérbe szorítja Walter másik két
felvételét. A legelső, amelyik a HMV-nál készült: koncertfelvétel, a
koncert minden vonzerejével és limitált (1936-os!) hangzásképével. Az
1960-as Walter III-ban pedig a kritikusok többsége szerint már
ritkásabb a nagy varázslat levegője. A dirigens ekkor már
nyolcvanegyedik évében járt, és két igen megbízható szólistája sem
emelkedik az elődök magasságába. A Penguin Kalauznak azonban más a
véleménye, szerinte Haefligen "szikrázik a képzelőerőtől", s Walter
kevésszer hallatszott boldogabbnak lemezen. A hangzáskép pedig,
különösen CD-ről, meleg és élénk. Vagyis a három verzió közül egyikkel
sem járunk rosszul.
Klemperer
Klemperert is fél évszázad kötötte össze a művel. Már a húszas
években előadta a nagyváradi születésű Friedrich Schorral (a híres
Wotannal és Hans Sachs-szal) a baritonszólókban. Klemperer első két
felvétele egyazon évből származik: 1951-ből. Az első kiadatlan, a
Magyar Rádió lakklemezei őrizték meg. (A "Klemperer Budapesten"
sorozat kiadása idején többször is felmerült, hogy ezt a fontos
Mahler-Klemperer dokumentumot is közreadják. Azóta szalagra mentették,
néhány hónappal ezelőtt alkalmam volt újra meghallgatni a rádióból - s
meggyőződni róla, hogy ez a "régiség" nehezen illeszkedett volna a
sorozatba. A műnek nálunk alig volt előadói hagyománya, a zenekarnak
nem volt ismerős a mahleri idióma, s bár a kitűnő kultúrájú dalénekes,
Rősler Endre mindent megtett a III. dalban, hangjának mennyisége,
magassága és átütőereje egyaránt elégtelennek bizonyult. Egyszerűen
nem volt képes megbirkózni az I. dal keserves magas állásaival, ez
azután az egész előadást lebéklyózta. A pályája elején tartó Sándor
Judit pedig helytállt ugyan, de igazságtalan lenne számon kérni tőle
saját későbbi nagy teljesítményeit. Ráadásul e stúdiófelvétel hangzása
- furcsa módon - szűkebb és laposabb, mint az egykorú
operaközvetítéseké.)
De még Klemperer első (VOX) lemezfelvételéről is joggal állapítja
meg Clements, hogy dokumentáris értéke meghaladja a zeneit, s legfőbb
érdekessége az, hogy - akár a budapesti felvételek -, friss, fiatalos
Klemperer-képet őriznek az akkor "csupán" hatvanöt esztendős
mesterről.
Ma a II. hanglemez a "Nagy" Klemperer: a hanglemeztörténetem egyik
legendás felvétele, örök mércéje, a Missa Solemnis és a Fidelio
mellett a klempereri lemezhagyatéknak talán legegyértelműbben
halhatatlan darabja. Mint tolmácsolás, végletesen ellentéte és
kiegészítője a Walterének. Alkalom szülte Beckmesserként, szinte
táblázatba foglalhatnám:
Otto Klemperer és Christa Ludwig
Klemperer énekesei természetesen a dirigens felfogásához
igazodnak... Christa Ludwig - milyen bámulatos hangszépség és
tökéletes énektudás az övé! - valamivel objektívabb Ferriernél.
Érdekes összevetni a végső "Ewig, ewig..." ("örökkön-örökké")
ismétléseit: Ludwig szavai a végtelen kék horizont felé szállnak,
Ferrieré befelé, "a szív iránt"... Fritz Wunderlich (nevéhez illően)
"csodatenor" volt. Személyében a mahleri igényeknek a tökéletességig
megfelelő tenoristát üdvözölhetjük. Az ő gyönyörű színű, karcsú, de
erőteljes és fényes hangja (a legszebb német lírai tenor volt Tauber
óta!), hibátlan énektechnikája és - utolsó éveiben, azaz 1965/66-ban -
teljesen érett művészegyénisége minden pillanatban örömmel tölt el.
Ránkmaradt felvételei közül neki is ez volt a legnagyobb művészi tette
(ha nem számítjuk Taminóját). Harminchatévesen távozott, mint Mozart,
akinek ő volt egyik legkiválóbb dalnoka. Mások ennyi idős korukban
éppen csak "kezdenek kialakulni".
Fritz Wunderlich
...és napjainkig
Voltaképpen időrendben haladtunk, csak egészen kevéssé kell
visszakanyarodnunk.
Paul Kletzki nevét nálunk talán az egykori Supraphon
Beethoven-ciklusról ismerik. A megbízható, jó karmesterek közé
tartozott, előadása (1960) eleven, természetes, nem a zenére erőlteti
rá a saját elképzeléseit. A skót Murray Dickie-t több mint húsz évvel
ezelőtt Budapesten is hallottuk, kitűnő Taminóként. (Af féle régimódi
"Pesti Fesztivál" előadás volt: Erich Kunz Papagenója és Ernster Dezső
Sarastrója mellett László Margit is úgy énekelt, mint a legjelesebb
nemzetközi sztár-szopránok.) Dickie egyike azoknak, akik mindhárom
tenor-dalban eleget tudnak tenni a kívánalmaknak - anélkül, hogy "örök
emlékezetű" előadást nyújtanának. Szólistatársa itt Fischer-Dieskau
(az egyetlen, aki két ízben is lemezre énekelte a Mahler-mű
baritonszólóit). "Professzori" értelmezőképesség, intelligencia,
szuggesztivitás - és igazi szép hang hallható Fischer-Dieskau még
fiatalkorinak számító felvételéről. Ha valaki drámát keres e
szimfóniában, nála megtalálja.
Dietrich Fischer-Dieskau
Főleg a Bernstein I-en ( 1966), ahol Fischer-Dieskau még
végletesebb. A Búcsú itt "Trisztán-szerű intenzitást sugároz - írja
Clements -, egy befelé forduló szerelmi halált". Bernstein felvételét
hihetetlenül expresszívnek ítéli: "Aligha tud valaki együttélni a
Bernstein-lemezzel valamilyen mérsékeltebb ellensúly nélkül."
(Clements véleményét én is aláírom: majd húsz éve élek együtt ezzel a
felvétellel - de gondoskodtam ellensúlyokról is.) James Kingnek, a
Wagner-tenoristának megvan a hangja az I. dalhoz, a technikája már
kevésbé, s a miniatürizált kecsesség vagy a kesernyés mámor szintén
nem az ő világa. Későbbi, Haitink vezényelte felvételén (Penguinék,
tehát Greenfield, Layton és March szerint) éneke intelligens és
beleérző.
Amsterdamban három felvétel is készült. Ott már a "reneszánsz"
előtt is ápolták a Mahler-kultuszt. (A szintén Mahler-tanítvány
Mengelberg tett a legtöbbet azért, hogy a művek a repertoáron
maradjanak.) Jochum (1963) erényeit elismeri a kritikus, de felrója
neki az érzelmi elégtelenséget, Van Beniumnak pedig (1960) a
folyamatos feszültség hiányát. Ők ugyanazzal a két énekessel vették
föl a Dalt. Nan Merriman, akit Toscanini lemezeiről ismerhetünk, nem
igazi alt, hanem valódi mezzo - és ez, bármilyen intelligens is az
énekes, nem elég. Hiányzik egy alapszín, valamiféle sötét belső tűz,
(mely csak részben hangfekvés kérdése, mert például a szoprán Jessye
Normanban megvan). Ernst Haefligert nagyon kedvelem, mindig megőrzi
különös tónusú hangjának puhaságát. A Mozart-repertoárban nagyon szép
eredményeket csillogtatott hajdan, de itt az I. dalban képtelen rá,
hogy valódi magashangokat csillogtasson.
Solti 1972-es lemezéről Clements a vonzerőt hiányolja (aminthogy a
nagy Reiner Frigyes felvételére is azt mondja: "nem szeretnivaló,
felszínes"). Solti is a chicagói zenészeket vezényli, sokkal
kifinomodottabb hangzással már, mint amilyen Reiner idején jellemezte
őket, de "előadása kemény", "nem érez együtt" a zenével. Ez a kritika
azért meglepő, mert Solti, teljes szimfóniaciklusával, jónéhány
világsikert mondhat magáénak. Például övé a legjobb VIII. is!
Karajan 1975-ös előadásának legfőbb tulajdonsága a zenekari
eufónia, a szépség mindenekfölött - egy kissé önmagáért is, a
kifejezés rovására akár. Így az itt is tökéletesen éneklő Christa
Ludwig nem oly megrendítő, mint Klemperernél, s René Kollo, az utóbbi
két évtized leghíresebb Wagner-tenorja, aki lírai hangjával és biztos
énektudásával szintén ideális szólista lehetne itt, hiszen három
felvétele közül hangilag és zeneileg ezen a legjobb - nem kap
elégséges inspirációt a (hogy is mondják) "hangjegyek mögötti"
tartalom felfedezésére.
Klemperer klasszikus-puritán és Karajan érzéki szépségű
zenélésének legjobb elemeit egyesíti Haitink felvétele (1975). Ebben
minden kritikus megegyezik; Clement szerint is ez a leginkább
kielégítő modern verzió. King - szerinte - jócskán felülmúlja korábbi
teljesítményét, mégha hangjának puszta ereje természetesen fogyott is
valamennyit a közbeeső években. Janet Baker nagy előadóművész. Szép
hangja, óriási művészi tapasztalata és kultúrája most is épp oly
meggyőző, mint a hajdan abszolút legjobbjának tekintett
Rückert-dalokban (mely utóbbiakat idehaza is meg lehetett kapni vagy
tizenkét évvel ezelőtt, a Barbirolli-vezényelte V. szimfónia
kiegészítő, negyedik lemezoldalán).
Sir Colin Davis (1982), a nagy angol karmesterek mai utóda kitűnő
muzsikus - Beecham zsenialitása, Barbirolli szenvedélyessége vagy
Boult mesteri precizitása nélkül. Neki a tempók önkényes gyorsítását,
lassítását vetik szemére, mondván, hogy a mű egysége ellen "dolgozik".
A gyönyörű hangú néger sztár, Jessye Norman valamiféle fenséges áhítat
érzésébe burkolózva marad kissé személytelen. A rendkívül sugallatos
énekes-színész, Jon Vickers pedig talán inkább Bernstein mellé illett
volna. Bár nagy tisztelője vagyok, hangját sosem jutna eszembe szépnek
nevezni. Itt ráadásul a zenei ívek eltördelésével ő is a zene
ellenében "alakít".
Nagy kedvencünk, Giulini (1985) számomra már egy korábbról ismert
I. szimfóniával is bebizonyította, hogy Mahler zenéje nem az ő
lelkéből lelkedzett. Irónia és játékosság nélkül patetikus marad,
tragikumából kimarad a XX. századi, Adyval szólva "minden egész
eltörött" érzés, s ami megmarad, az gigantikus és - furcsa ennél a
csodálatos drámai érzékű karmesternél! - nehézkes. A tárgyilagosság
kedvéért meg kell mondanom, hogy a Penguin könyv ehelyett
"visszafogott és kifinomult" előadásról beszél, s arról, hogy a
Berlini Filharmonikusok játéka aligha lehetne még szebb. Brigitte
Fassbänder teljesítményét azonban mindenki egyértelműen magasztalja,
rám is nagy hatást tett, amikor a rádióban hallgattam. Clements
szerint valamennyi szólamtársa fölé helyezi őt a drámai tudatosság, az
árnyalatok kidolgozottsága és a mély belső intenzitás. Araiza, a kissé
orrhangú, de nagyon muzikális mexikói tenorista gyöngéd és kedves, de
nem erre a zenére született; "itt még csak ígéret" - állítja Clements.
Brigitte Fassbänder
Megemlítem még az 1973-as Eterna lemezt, méltányolva azt a
kivételes tulajdonságát, hogy 1987/88-ban kapni lehetett Budapesten. A
lemez valósággal két darabra esik, nem azért, mintha a korong törött
volna, hanem mert oly hatalmas a különbség Peter Schreier és a többiek
között. Schreier áldott tehetségű művész, mindent elhitet és
elfogadtat a hallgatóval. Ő azután éppen nem Wagner-hang, vagyis nem
szép és hősi színű; s ha Wagnert, hát Logét és Mimét énekel kiválóan.
És mégis ragyogó teljesítményt nyújt még az I. dalban is, a
Részegdalban pedig mer csúnya Mime-hangokat kiadni - és ott is
meggyőz! Hozzá képest a dúshangú svéd altista, Birgit Finnilä
egyszerűen unalmas (mellesleg más hölgyekhez képest is az!),
Sanderling pedig, a sok részletet pontosan megrajzoló veterán
karmester elvész a részletekben. Némi rosszindulattal szólva, a
Búcsúban mintha végig egyetlen mondatot ismételgetnének. Ehhez járul
még az Eterna lemez felszíne; az első oldal utolsó két dalán
lánctalpas jármű taposta ki a barázdákat, a második oldal pedig
ropogós, finomra őrölt kaviccsal van felszórva. A felvétel mintha egy
óriási pályaudvar fedett csarnokában készült volna, ez sem tesz jót a
bensőséges hangulatnak... De megismétlem: 1988. február 8-án megért
nekem 60 forintot, hogy meghallgassam Schreier produkcióját. Többet is
megérne.
Összegezve: a Walter II-t és a Klemperer II-t ajánlom -
együttesen, mint a mahleri arany "talentum" két oldalának
ábrázolatait. Nem csak a két karmester és a szólisták személyi
kötődése, hanem e felvételek rendkívül magas művészi színvonala és
igen mély emberi tartalma okán. (E két klasszikus értékű,
nélkülözhetetlen produkció CD-n is kapható - a túlsó végen.) De
kiegészíthetjük őket valamelyik maibb, nyugtalanabb digitális
felvétellel, például Karajan varázsos hangszőttesével vagy - leginkább
- Haitink mintaszerűen sokértelmű produkciójával.
(Legközelebb: Schubert-szimfóniák)