Hanglemezív |
Egy Janus-arcú hanglemez
Schubert: V. (B-dúr) szimfónia D.485
IV. (C-moll) szimfónia D.417 "Tragikus"
Fesztiválzenekar
Vezényel Fischer Iván
SLPD 12842
Mint mindennek a világon, ennek a lemeznek is két oldala van.
Ezúttal nagyon sajátosan sikerült kitölteni ezeket az oldalakat.
Egy-egy Schubert szimfóniát hallhatunk a Fesztiválzenekar és Fischer
Iván előadásában, mindkettő koncertfelvétel, mindkettő a Zeneakadémia
nagytermében készült. Körülbelül ennyi az összes hasonlóság, amit fel
tudok fedezni az A és B oldal között.
Az V. szimfónia talán Schubert legnépszerűbb szimfonikus műve,
csak a "Befejezetlen" vetekedhet vele. Valószínűleg ez is motiválta a
Hungaroton műsorszerkesztőit, hogy a hanglemez A oldalára tegyék,
annak ellenére, hogy időrendi sorrendben természetesen a negyedik után
következik. Érdekes, ennek a "későbbi" darabnak valójában még a
stílusa is "korábbi", hiszen az V. szimfónia kifejezetten klasszikus
jellegű, a Mozartokra emlékeztető mű. Hangszerelése egyszerű, mentes a
romantikus túlzásoktól. Nem szerepel benne timpani, trombita és
klarinét sem. (Annak idején könnyen előadhatták műkedvelő házi
együttesek is - az ősbemutatót 1816-ban a Burgtheater hegedűsének
lakásán tartották.) Az első tételben, a lassú bevezetés hiánya is
inkább a klasszikusokra jellemző, és párhuzamot kínál a harmadik tétel
is, amennyiben ritmikájával és hangnemével erősen emlékeztet Mozart
nagy g-moll (K.550) szimfóniájának menüettjére.
Hogy a fesztiválzenekar zeneakadémiai hangversenye kiemelkedően
sikeres volt, az - emlékeim szerint - elsősorban ennek a szimfóniának
köszönhető. Mivel pedig a hanglemez ezt a koncertet rögzítette,
élményeink-emlékeink hű reprodukálását is elvárjuk tőle. Nem kell
csatlakoznunk. A Fesztiválzenekar, és természetesen Fischer Iván "a
helyzet magaslatán", igazán briliáns módon zenél. Egyetlen (nem is túl
lényeges) kifogásom az első tétel némely hangsúlyára vonatkozik.
Dinamikai eszközökkel jelölt tagolásra, jól elhelyezett akcentusokra
természetesen szükségünk van, Fischer Iván azonban (talán nem bízva
maradéktalanul együttesében) erőből, helyenként kimondottan durván
emel ki néhány belépést, főleg az átvezetőrészben. Persze, ez is jobb,
mint (másoknál) a pontatlan és főleg lagymatag zenekari játék, de
ennyire magas színvonalú hangversenyen, mint ez, az apró hibák is
szemet szúrnak.
A második tétel klasszikus 6/8-os lüktetésében szinte egyetlen
romantikus mozzanat a trió maggiore-minore váltakozása. Ennek a kis
részletnek érzékeny megszólaltatásáért elismerés illeti a művészeket.
Bár a partitúrában nincs tempóváltás bejegyezve, Fischer Iván
felgyorsítja a tempót, de mindvégig jól kontroltálja azt, később
pedig, a visszatérésnél maradéktalan pontossággal hozza vissza az
eredeti tempót. Ezek a kis hullámzások beszédessé, sokat mondóvá
teszik a zenét. E tétel előadásának egyébként a fafúvós intonáció a
kritikus pontja. Bármelyik magyar zenekarnál bizony előre félek:
"nálunk ezt nem képesek jól eljátszani". A Fesztiválzenekar itt is
bebizonyítja, hogy nem olyan zenekar, mint a többi.
A harmadik tétel metruma súlyos, jó tartású, olyannyira, hogy
egy-egy pillanatra Klemperert juttatja eszembe: nem annyira a
tempóval, mint inkább azzal, hogy fékentartott energiákat sejtet. Az e
tételre jellemző ritmikus sforzatok, azaz élesen megszólaltatandó
hangsúlyok mindig pontosan indulnak.
A negyedik tétel valamennyi között a legnehezebb. A mélyvonósok
virtuóz menetei és az egyes zenekari szekciók közötti párbeszéd
próbára teszi a mű végére esetleg elfáradt muzsikust. A
Fesztiválzenekar produkciójában mégsem éreztem semmi kirívó hibát. Nem
siették el a hangismétléseket, és a bőgős repetíciók is elegáns
egységben maradtak a magasakkal.
Bárki szememre vethetné, hogy olyasmiért is dicsérem ezt a
zenekart, ami úgyszólván minimális feltétel egy professzionalista
együttessel szemben. Nos, a precíz összjáték valóban követelmény, de -
nem mindig teljesül. És most még többről is van szó. Végre olyan
helyzetben van egy magyar zenekar, hogy koncert közben nem a
legelemibb feladatokra kell összpontosítania. Mert hogyan juttathatná
érvényre művészi koncepcióját a karmester, ha közben azon kéne
tűnődnie, hogy be fognak-e lépni a kürtök, és ha igen, mikor. Fischer
Iván nyilván megdolgozott ezekért a részletekért, és most nagyon jól
gazdálkodik lehetőségeivel. A sok-sok kicsiszolt momentum végül is új
minőséget, élményszerű muzsikálást teremtett.
Szinte hihetetlen, mennyire eltérő lehet egyazon hanglemez két
oldala, még akkor is, ha ugyanazok a muzsikusok adják elő ugyanazon
szerző egy másik darabját. Aki a negyedik szimfóniát kevéssé ismeri
(magam is csak kevésszer hallottam) azt hihetné, az alig tizenkilenc
éves ifjú zeneszerző ezúttal még gyönge darabot alkotott. Hiányos
hangzás, egymással semmitmondóan társalgó szólamok, statikus formák -
lehet-e szeretni ezt a művet? Ellentétben az Olvasóval, nekem nemcsak
jogom, hanem kötelességem is, hogy ellenőrizzem magam. Nagy nehezen
rávettem magam, hogy a B oldalt többedszer is meghallgassam, sőt hogy
a IV. szimfónia más előadásait is elővegyem. Ezennel kijelentem, hogy
a negyedik szimfónia - igenis szép darab... csakhogy.
Ezen a felvételen rögtön az első hangokban a prím szólója bántóan
nyers, éles. A fafúvósoknak nem sikerült tisztán megszólaltatniuk a
fuvola-oboa oktávkopulát; ez is oka lehet annak, hogy a zenekari
felrakás hézagosnak, sőt időnként üresnek tűnik. A csellószólam pedig
annyira agresszív hangot üt meg egy belépésekor, hogy ha nem
koncertfelvétel volna, azt hinném, a zenei rendező manipulált valamit.
(Ezt a gyanút nem is vetem el, mert az első tételben egy kitartott
domináns hangzat után is vágást észleltem. Nem nagyon hittem a
fülemnek, de akárhányszor hallgatom újra, a pauza utáni folytatásban
másként, és kissé máshonnan szól a zenekar. A borítón meglelhetjük a
magyarázatot: a IV. szimfóniát a Fesztiválzenekar két koncertjén, '86
december 27-én, és 28-án rögzítették. Feltehetőleg a két előadást
vágták össze egy egésszé. Dehát a másik felvétel is így készült, még
1985-ben.)
A második tétel nem fejlődik kellőképpen, s ezért statikussá
válik, azonkívül még egy apró ritmikai kidolgozatlansággal is irritál.
A tétel végén a kíséret trioláit hallva, maga a dallam sem képes
tartani a pontos nyújtott ritmusokat, szintén triolássá lesz.
A bántó apróságokon kívül e felvétel legnagyobb hibája: az
érdektelensége. Nincsen rá jobb kifejezés: nem beszél ez a zene, nem
elég izgalmas, nem elég változatos. Nem tudom pontosan, mi történt a
zenekarral a két szimfónia felvétele közötti egy évben, de szeretném
azt hinni, hogy ez csak átmeneti hullámvölgy. Nagy kár lenne, ha ezt
az együttest is utolérné a magyar betegség, és belesüllyedne a
rutin-hétköznapok mocsarába. Az egész magyar zenei élet megsínylené,
ha az irigyeknek, gáncsoskodóknak lenne igazuk. Úgyis túl sokan
vannak.
Perkusszív
Amadinda ütőegyüttes
(Rácz Zoltán, Bojtos Károly, Váczi Zoltán, Sárkány Zsolt)
Márta István: Babaházi történet;
Sáry László: Kotyogókő egy korsóban;
John Cage: Second Construcfion;
Tradicionális afrikai zene;
George Hamilton Green: Ragtime-ok
SLPD 12800
A perkusszív zenét igazán nem könnyű rögzíteni, Amadindáék is
próbára teszik a hanglemezgyár műszaki és szellemi kapacitását, amikor
a legszélsőségesebb dinamikával szólaltatják meg különféle
hangszereiket. Bele is telt néhány év, mire vállalkoztak ennek a
lemeznek a felvételére.
A Rácz Zoltán vezette gárda főiskolás ütősökből alakult, még
1984-ben, és szinte egycsapósra "befutott". Repertoárjuk nagyon
gazdag, a hagyományos afrikai zenén és a ragtimeokon kívül -
természetesen - a kortárs műveket is felöleli. Apropó kortárs zene: az
Amadinda előadásában mintha még ezek a darabok is népszerűbbek
tudnának lenni... A közönségnek a kortárs zenével szembeni averzióját
az (is) magyarázza, hogy az utóbbi évtizedek muzsikája
intellektuálisabb a kelleténél. Az apró ötletek, melyek legtöbbször
alapjai az ilyen zenének, a hallgató számára csak fáradságos elemzés
után érthetőek, és így gyakran a felfoghatóság szintje alatt maradnak,
ami pedig e szint fölött van, az vagy unalmas, vagy kifejezetten
bántó. Az Amadinda viszont auditív élményt nyújt, sőt: látványosságot
- ha nem is hanglemezen. Reich Drumming ját például 1986 decemberében
táblás ház előtt, óriási sikerrel játszották, pedig alig van
fárasztóbb darab, mint éppen ez. (Lényegében egyetlen motívumot bont
ki repetitív eszközökkel - másfél óra hosszat.)
A siker titka lehet még, hogy az ütőegyüttest valahogy a
zeneszerzők is másként használják. Valószínűleg inspirálja őket a
gazdag hangszínpaletta és a hatalmas dinamikai skála. Ami a
hangszíneket illeti, úgy hiszem Rácz Zoltánéknak komoly előnyük van
bármiféle szintetizátorral szemben. Fantasztikus effektusokra nyújt
lehetőséget maga az amadinda nevű afrikai instrumentum, a különböző fa
és fémlapok hangolhatóságán alapuló dallamhangszerek sokasága, és
persze a dobok, gongok és cintányérok. Nem is szólva a
specialitásokról, mint például a lassan vízbe merített és így
elhangolódó gongról, vagy a vonóval megszólaltatott cintányérról
(Márta: Babaházi történet).
Az Amadinda azzal is "becsalogatja" közönségét, hogy a kortárs
szerzők darabjain és régebbi zenék átdolgozott változatain kívül
ragtime-okat is rendszeresen a műsorára tűz. De nem azért, hogy
ostyába csavarva adja be a kevésbé népszerű darabok keserű piruláját
(amint ez az esztrádműsorokban szokásos): inkább "jam session", azaz
örömzene jelleget ad vele a koncertnek. Talán ezt a "happening"
stílust hangsúlyozza az is, hogy ezek a zenészek soha nem szoktak
szmokingban játszani, többnyire farmernadrágban muzsikálnak a saját
kedvükre, no meg a miénkre.
Márta István kifejezetten az Amadinda számára írta a Babaházi
történetet. Szellemes, mindazonáltal nem egyértelműen jelentős darab.
A motivikus fejlesztésben kiválóan használja fel a zenekar
adottságait, sőt annál többet is: szintetizátoron maga a szerző
játszik. Sajnos, a lemezen kevéssé érvényesül az a dramaturgiai
momentum, miszerint a zenészek, miközben lassan a helyükre sétálnak,
már játszanak a halk, zenedobozszerű tekerőkön. A hangfelvétel
egyébként a látványon kívül a dinamikát is eliminálta. Alig hallottam
még hanglemezt, amelyen a dinamikaszegénység annyira bántó lett volna,
mint éppen ebben a darabban. A halk bevezetés és az első dobszóló
közötti, a valóságban hatalmas különbség itt nem haladja meg a 10-15
decibelt! A kompozíció vége felé hallható cintányéros fortisszimó
pedig egyszerűen túl sok volt a gépnek. A rengeteg nagyfrekvenciás
komponenst tartalmazó hangzás ilyen kivezérléssel már nem fér föl
33-as fordulatú mikrobarázdára (fölfér az, ha jól csinálják - a
szerk.), és így torzzá, kásássá vált.
Sáry László darabja, úgy tudom, eredetileg zongorára íródott.
Repetitív fogantatású, de szép metodikájú kompozíció, s remekül hatnak
benne a xilofon és a marimba zengő, mély hangjai. Szerkezete áttetsző,
felépítést némi odafigyeléssel követni lehet, és akkor igen
szórakoztató. Számomra felfoghatatlan csoda, hogy ezt az
alig-változásokkal operáló dallamot az előadók kotta nélkül játsszák.
Ezt nem mint öncélú bravúrt méltányolom, hanem mint a konstruktív,
tudatos előadási magatartás szép példáját. Nyilvánvalóan ez is
hozzájárul ahhoz, hogy a Kotyogókő egy korsóban ihletően szép,
hangulatos zene lett.
John Cage korai műve az 1940-es Second construction új oldaláról
mutatja be az együttest. Itt preparált zongorát is használnak,
amelynek tónusa nagyon ízlésesen egészíti ki a hagyományos ütős
instrumentumok hangszínét. Cage-nek nemrég idehaza is kiadták egy
szerzői lemezét (SLPD 12893), de e régebbi korszakát még nem
ismerhetjük eléggé. (Természetesen ez a kiadvány az Amadindát, s nem
pedig Cage-t kívánja bemutatni, de bízom benne, hogy mindkettőjükkel
találkozhatunk még magyar hanglemezen.)
A kettő közül azért így is a "B" oldal lesz a népszerűbb, és
nemcsak a zenei anyaga miatt. A ragtime nem teszi annyira próbára a
zenei rendezőt és a hangmérnököt, így a hangminőség is elfogadhatóbb,
mint a másik oldalon. Egyedül a tranziensek kopottsága árulkodik
arról, hogy ez a felvételtechnika megérett az újításra - és itt nem
elsősorban a CD-re gondolok.
Nagyon sajnálom, hogy erről a hanglemezről lemaradt a Vígszínházi
lemezbemutató koncerten elhangzott reneszánsz blokk: néhány, eddig
csak kórusok repertoárjából ismert virtuóz darab (például Passereau Il
est bel et bon című hatásos kórusműve és Lassus közismert
Zsoldos-szerenádja). Általában nem szeretem az átiratokat, de itt a
marimba csodálatos basszusával alátámasztott, virtuóz előadás a már
jól ismert darabok oly aspektusát jelenítette meg, amiért
maradéktalanul hálás vagyok.
Remélem, hamarosan pótolja majd a Hungaroton ezt a "mulasztását":
örömömre szolgál, hogy végre olyasmit tehetek szóvá, ami hiányzik a
lemezről - és nem amiatt kell veszekednem, ami rajta van.
Dauner Nagy István